Sínépítő gép a villamoson – Hogyan ugorjunk fejest egy kétéves fantáziavilágába?
A fiam szabályosan követeli minden egyes hazaérkezésemkor, hogy vegyem le a kabátomat, tanúbizonyságot téve arról, hogy nemcsak úgy hazaugrottam két kaland között, mint Odüsszeusz, hanem otthon is fogok maradni. Ugyanis sokszor csak egy pillanatra lát, és már megyek is tovább a dolgozószobámba, ahol gyér a fűtés, ezért kell a kabát. Mármint mennék, ha lenne erőm nemet mondani az elviselhetetlenül aranyos kétévesnek, aki a nadrágomat rángatja, hogy maradjak vele.
Hiszen egész nap várt, emlegetett, bogyókat, kavicsokat, ételfalatokat tett félre nekem. Persze, az anyját is imádja, de valljuk be, hogy délután ötkor ők ketten már kicsit unják egymást. Apa nincs mindig ott, épp ezért izgalmasabb: merre jár, mit csinál, mit fogunk játszani, ha hazajön? Ezért ilyenkor egy órát a fiamra szánok, ha tudok. Ezt apaórának hívom, de szerencsére egyáltalán nem rólam szól. Sőt, épp az a jó benne, hogy ilyenkor végre elfelejthetem magam, és fejest ugorhatok a fiam mindennél gazdagabb fantáziavilágába.
Ez a világ egyszerre képlékeny és logikus. Az elektromos autókat például ugyanúgy töltik, csak nem az áramhálózatról, hanem egymásból nyerik az energiát, miközben a kerekeikkel ölelkeznek.
A tűzoltók itt nem kocsival, hanem villamossal közlekednek, így elkerülik a dugókat. Persze felvetülhet a probléma, hogy csak oda tudnak menni, ahol van sín, de rögtön a tűzoltó villamos orrára szerelhetünk egy sínépítő gépet, és máris szabadon közlekedik, akármerre gyújtottunk is tüzet.
Merthogy a tűz jó dolog, mindent fel kell gyújtani, különben mi értelme lenne az egész tűzoltósdinak? Odamegyünk az összes bútorhoz, egy cuki mozdulattal lángba borítjuk, és ha már ég az egész nappali, fordított sorrendben elfújjuk a tüzeket, ahogy a gyertyát szoktuk az esti ima után. Ha már eszükbe jutott az ima, letérdelünk, imádkozunk egy kis szaloncukorért, aztán rámutatunk a falon lógó keresztre, és vörös fejjel, mint egy szurkoló, aki a bírót szidja, azt üvöltjük, hogy feltámadt, mert ezt hallottuk egyszer valakitől. Aztán futkározunk, ugrálunk a kanapén, szétcsikizzük egymást, és egyszer csak arra eszmélünk, hogy fel kell kapcsolni a lámpát, mert lement a nap.
Az apaóra tehát akkora buli, hogy ha nem vigyázunk, könnyen apanap lesz belőle. Vagy apahét. A lakás romokban hever, mint egy házibuli másnapján, elfelejtünk enni, inni, vécére menni. Nem akarunk elérni semmit, csak fürdünk a tevékenység örömében, mégis csodák történnek. Időtlen, túlvilági boldogság ez. Ajánlom mindenkinek.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Mit csináljak, ha az anya még altatásban van a császármetszés után? – Egy apa vallomása
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
