„A matematikusok között művészlélek voltam, a zenészeknél meg kocka” – Hangokból épít világot Dubóczky Gergely

Mi a különbség az elméleti és az alkalmazott matematika között?

Az én benyomásaim alapján az elméleti matematikust az eredményei felhasználhatósága nem annyira érdekli, sokkal inkább a matematika esztétikája az, ami vonzza. Persze aztán mindig kiderül, hogy mindez nagyon jól hasznosítható a való életben és az egyéb tudományágakban. Az alkalmazott matematikus konkrét célhoz és felhasználáshoz kötődően dolgozik: tehát mondjuk modelleket alkot egy kutatáshoz, vagy gazdasági folyamatokat elemez. A matematikát egy cél szolgálatába állítva használja, nem pedig önmagáért, a szépségéért. Én a gazdasági matematika meg a modellezés irányába mentem anno, tehát ha maradok a matematikánál, akkor kutatócsoportokhoz kapcsolódtam volna, és modelleket gyártottam volna például egy neurobiológiai kutatáshoz. A modellalkotás érdekelt, a rendszerek, az, hogy hogyan áll össze egy rendszerbe a különböző adatok összessége. Hogyan lesz ebből struktúra? Érdekes kihívás, hogyan lehet egy olyan működő matematikai gondolatsort találni, amely jól megközelíti a való életben tapasztalható eseményeket, vagy akár előre is jelez bizonyos dolgokat. Ez egy fontos kapcsolat a zenéhez: egy zeneműben is van rengeteg hang, és egy jól megírt darab esetén ezek a hangok szerveződnek, létrejön a rendszer, egy struktúra. Karmesterként azt nézem, hogy ezek a hangok milyen világot hoznak létre.

A zenében is különböző mintázatok fedezhetők fel, Bach zenéjét például régóta kutatják ebből a szempontból is. Akár egy zenekar működését is lehet ilyen típusú struktúra mentén szervezni, nem?

Amikor Bach zenéjében fraktálokat meg egyéb rendszereket keresnek, biztos, hogy gyönyörű szimmetriát találnak, de valami elvész közben. Struktúrát keresni fontos például egy olyan kortárs mű előadására felkészülve, amelyet mondjuk még soha nem játszott senki, és mint egy rejtvényben, felfejti az ember egymás után a hangokat. Nem húzok rá egy matematikai modellt a műre, de nekem kell létrehozni a hangokból egy világot. Persze ez még csak a struktúra. Utána jön az a tényező, amely miatt én a zenét választottam a matematika helyett: ez pedig az ember maga, mint egy kicsit tökéletlen realitás.

A matematika egy elképzelt világ, ott tökéletes dolgok vannak, ott abszolútumokat lehet megfogalmazni. Az ember esetében pedig mindig van valami „hiba”, vagy valami váratlan és különleges dolog, ami másképp működik.

Mondjuk, ha a szólókürtösnek éppen olyan a hangulata a koncerten, hogy kicsit másképp játszik, akkor a zene is máshogy alakul. Az emberi tényezők sokkal érdekesebbé és vonzóbbá teszik számomra a zenét.

A matematikához mindig a racionális gondolkodást kapcsoljuk, a zenéhez az ösztön- és érzelemvilágot társítjuk. Közben sok zenésznek vannak kiemelkedő matematikai képességei, és sok matematikus vagy más természettudománnyal foglalkozó ember zenél. Az orvosokról nem is beszélve. Számomra ez két párhuzamos világ, amely láthatólag mégis kapcsolódik bizonyos pontokon...

Valójában a zenében sem lehet megúszni a struktúraalkotás folyamatát. Egy hangszeres művész amikor gyakorol, nagyon komoly diszciplínákat kell követnie, hogy az a darab úgy készüljön el, ahogy kell. Aztán persze már bejönnek érzelmi dimenziók, de a zene, a zenének a „csontozata”, az alkotóelemei valójában mindig valamilyen struktúrába szerveződnek. Ennek a kimunkálásához kell a fegyelem és a precizitás, ami egy matematikusban egyébként megvan, emiatt is lehet, hogy a zenéhez adott esetben van érzéke. Én egy ideig a matematikusok között művészlélek voltam, a zenészeknél meg kocka. Váratlan volt mindkét terület képviselőinek az, hogy nálam ez nem vált annyira szét. Nyilván karmesterként van egy precíz felkészülési időszak, meg kell tervezni, mit szeretnék elérni egy zenekarral, de hiába találok én ki otthon valamit, ha odajön egy 40–60–80 fős zenekar, akikhez nekem azonnal igazodnom kell, figyelembe véve az egyéneket és a csoportdinamikát is. A karmester egyik legbonyolultabb feladata a ráhangolódás pillanatok alatt a zenekari tagokra, hogy ki tudja belőlük hozni a saját maximumukat. Illetve talán egy kicsit azon fölül...

Az önéletrajzodban hangsúlyosan szerepel szakmai kapcsolatod Kocsis Zoltánnal, Fischer Ivánnal, Fischer Ádámmal, Eötvös Péterrel. Mindannyian rendkívül tehetséges és szokatlan egyéniségek. Átvettél bizonyos vonásokat a mesterektől? Eljött az a pont, amikortól már saját mintákat kell mutatnod?

Nyilván mindenkire hatnak a mesterei, de nagyon sok olyan példát látunk, hogy egy jellegzetes karmesteri mozdulat, ami egy nagy karmesteregyéniségnek jól áll, teljesen hatástalan vagy éppen nevetséges valaki másnál. Kipróbáltam ellesett fogásokat, de aztán meg kellett találnom azokat, amelyek az én testalkatommal és személyiségemmel összeegyeztethetők.

Ezt úgy kell elképzelni, mint egy nyelvet, amelyet bizonyos mozdulatok, gesztusok alkotnak, és amikor az ember odaáll egy zenekar elé, gyorsan elő kell szednie az eszköztárból a megfelelőket.

Ha jól értem, zenekaronként is változhat, melyikükkel hogyan tudsz kommunikálni?

Természetesen. Nagyon függ a szocializációtól, hogy mennyire önálló, mire van szüksége. Meg kell érezni, hogy éppen milyen állapotban van az együttes, de ez egy oda-vissza játék, ennek az energiának van egyfajta kölcsönössége. A karmesternek van ebben nagyobb felelőssége, mert ő van középen, ő az, aki erre közvetlenül befolyást tud gyakorolni. Az én karjaimmal, magasságommal, lelkialkatommal, hiteles gesztusaimmal tudom kommunikálni azt a hangzást, amit szeretnék elérni.

A Budapest Sound Collective a kísérletező kedvedhez kapcsolódó zenei formáció. Mi hívta életre?

Azért jött létre, hogy a saját ötleteimet kompromisszum nélkül meg tudjam valósítani. Egy intézményesen működő zenekar nem mindig vállalhat be szokatlan, újító koncertformákat, pedig változóban van a kultúrafogyasztás, bizonyos koncerttípusok már elavultak a mostani húszévesek számára. A millenniumi generációval teljesen másképp kell hangot találni, mint az internet meg az okostelefon elterjedése előtt születettekkel. Ezért megkerestem itt is a saját utam, hogy az ötleteim ezzel az együttessel megvalósulhassanak.

Kép

Fotó: Raffay Zsófia

Kutatások szerint az Y és Z generáció nagyon rövid ideig tud befogadni bizonyos élményeket az idősebb korosztályokhoz képest, közben pedig pont ezek a generációk térnek vissza sok szempontból a gyökerekhez. Talán ezért is egyre több a fiatal a különböző klasszikus vagy régi zenei koncerteken. Te mit tapasztalsz ebből?

Még él az a sztereotípia, hogy a komolyzenei koncerteken a közönség hagyományosan az idősebbekből áll, de én kifejezetten sokszor találkozom a fiatal közönséggel, akik mindig vevők az új ötletekre.

Az ilyen programok szerkesztésében pont az az egyik legérdekesebb feladat, hogy hogyan tudom áthidalni a 300 éve megírt zene és az okostelefon közötti űrt.

A több száz éve írott remekművek most is aktuálisak, de a művész felelőssége, hogy adjon egy olyan kulcsot a közönség kezébe, amellyel esélye lesz hozzáférni ezekhez a művekhez. Nem arról van szó, hogy elvtelen kompromisszumot kötök, hanem arról, hogy meg kell keresni azt a nyelvi közeget itt is, ami esélyt ad ezeknek a műveknek a befogadására. Erre egy jól működő módszer például, hogy egymástól teljesen eltérő darabokat állítunk össze egy koncertre, gyakran szokatlan helyszíneken. Egy éve a Rumbach utcai zsinagógában játszottunk egy Dukay Barnabás zeneszerzőnek szentelt programot a 70. születésnapja alkalmából, és egymás mellett volt 21. századi kortárs meg a reneszánsz mű, valamint Haydn és Bach. Tehát olyan szerzők is, akiknek a zenéjére huszonévesek be sem mennének a koncertterembe, itt meg észre sem vették, hogy milyen „modern” zenét hallgatnak, és katartikus élménnyel mentek haza. Egyik koncertünk után kaptam azt a visszajelzést, hogy valakinek annyira átformálta a koncert a fülét, hogy másképp hallja a villamost az utcán. Ilyen zsigeri érzetekre nagyon jól lehet építeni, és nem támasztok elvárásokat, hogy hogyan kell hallgatni, hanem egyszerűen csak olyan helyzetbe hozom őket, hogy ne legyen esélyük ilyen-olyan előítélettel zenét hallgatni.

Ha egy ilyen élmény áttöri a fiatalok előzetes félelmeit, minden megváltozik, átalakul bennük.

Úgy képzelem, hogy amikor kezedbe veszel egy kottát, van abban valami misztikus, ahogyan találkozol a darab mélységeivel...

Tényleg van egy rejtvényfejtős része, ahogy az ember megy végig a hangokon. Elkezdem vizsgálni, hogy milyen kapcsolatban vannak az egyes hangok, aztán szépen felépül egy világ, mint a legóból, a különböző darabok elkezdenek összeállni. Azt többnyire már az elején lehet tudni, hogy hordoznak-e ezek a hangok valamilyen jelentést vagy nem, de onnan lehet tudni, hogy biztosan remekműről van szó, hogy mélyebb rétegei is vannak még a műnek. Hagymahéjszerűen fejti fel az ember a különböző jelentésrétegeket, így gazdagodik az interpretáció, ami egy új mű esetén azért különösen izgalmas, mert nincsen precedens, tehát nem játszották még el. Akkor és ott jön létre valami – vagy nem, ez is az új mű felfedezésének a kockázata. De ha remekművel találkozunk, akkor ott teljesen egyszerű hangokból olyan világ születik, amely magnetikus hatással van, és azonnal bevonzza az embert.