„A karmester pálcája nem szólal meg muzsikustársai nélkül”

– Mi kell ahhoz, hogy megvalósuljon egy kisfiúban megszülető vágy arról, hogy karmester lesz?
– Hosszú volt az út, amíg egy kisfiú álmaiból egy nagyobb fiú beteljesült álmai lettek, és képessé vált ebben a nagyon speciális zenészlétben megmaradni. Nem voltam igazán jó tanuló, a zene volt számomra a mentsvár. Gyermekkoromban először csellózni kezdtem édesapám mintájára, majd a debreceni Konzi és a város hivatásos együtteseinek élményei erősítettek meg végleg abban, hogy karmester legyek. Aki zenei pályán marad, annak ez életforma, a nap 24 órájában együtt lüktetünk a zenével. Ha nincs kotta, a zene akkor is jelen van: akkor is érlelődnek bennünk bizonyos kompozíciók, amikor a szó szoros értelmében nem ezzel foglalkozunk.

– Idén 50 éves, a Nemzeti Énekkar ajándéka Liszt Ferenc Krisztus című oratóriumának partitúrája volt. Mit jelent ez önnek?
– Kiváltság, hogy a Nemzeti Énekkar élén tölthettem ezt az évfordulót. Ezzel az együttessel minden alkalommal csodát tudunk mutatni azokon a remekműveken keresztül, amelyekről korábban álmodtam. Ez az oratórium szimbolikus darab, ami Liszt életében is a korszak egyik legnagyobb alkotása volt. Ha el kellene hagynom a Földet, de ezt magammal vihetném, akkor meglenne minden örömforrásom, amire zenei, kulturális és lelki téren szükségem van.

– Az a jó mű, amitől meghatódunk?
– Akad rá példa a zenetörténetben, hogy bár a közönség remekművet hallott, értetlenségében kifütyülte. Ezek a darabok mégis a világ koncerttermeinek különleges pillanatokban megszólaló darabjai közé léptek, például Stravinsky Tavaszi áldozata.

– Ön 2016 óta dirigálja a Nemzeti Énekkart, ez volt az az év, amikor még Kocsis Zoltánnal együtt lehettek jelen a Nemzeti Filharmonikusok életében, egészen addig, amíg ő november 6-án végleg elköltözött közülünk. Hogyan emlékszik a párhuzamos munkára?
– Minden egyes találkozás meghatározó volt vele, fantasztikus élmény volt végigélni a próbafolyamatot, amikor én taníthattam be az énekkart, ő pedig dirigálta a koncertet. Példa volt számomra az igényessége: úgy jött be az első próbára, mintha már a hangversenyre menne. Nála nem volt előkészítő, hangokat keresgélő próba, rögtön a legmélyebb rétegekig ásott és igazi előadás született. Visszhangzik bennem ez a mondata is: „Csaba, nem lesz elég, hogy nagyon jól végezd a munkádat, mert ahova kerültél, ott tudnod kell nagyon keménynek is lenni.” Sziklaszilárd elhatározása volt, hogy a művészi minőségből nem enged.

– A kórusban 82 művész van. Kihívás az összehangolásuk?
– Folyamatosan tanulom ezt a „hangolást”, mondhatom, hogy nemcsak a repertoárt, hanem az emberi kommunikációt és a közös alkotás finomítását is. Ha úgy tetszik, egy 82 orgonasípból álló hangszerben kell harmóniát teremteni, velük együtt lélegezve.

Kép

Kép: Csibi Szilvia / MNF

– Van kedvenc darabja a Nemzeti Énekkarral?
– Amire épp készülök, abba nagyon szerelmes tudok lenni. Ez most például Frank Martin In terra pax című darabja, amit november 16-án terveztünk előadni, de a hangverseny elmarad. Olyan darab ez, ami ha a jelenlegi vészhelyzetben felcsendülhetett volna, velőtrázó érzéseket váltott volna ki a közönségből is. Az apokaliptikus mű szövegét a Biblia utolsó könyve, a Jelenések adja. Végigmeséli a világ pusztulásának a történetét, ahogyan formálódik egy új világ, és az ima erejével az ember visszatalál Istenhez. Az ima, a közösségi gondolkodás és az ének segíthetne mindannyiunknak elmozdulni erről a pontról, ahol most vagyunk. Ami történik velünk, az nem puszta véletlen, amit vakcinával kell kezelni. Persze kell a vakcina, de nagyon kell a belső változás is.

– Az 50. évre visszatérve: ez az elengedés éve bibliai értelemben. Van, aminek most van itt az ideje, hogy elengedje?
– A megbocsátást nem életkorhoz kötöm. Ha az ember ezt a tulajdonságát nem tudja folyamatosan a felszínre hozni, akkor nem tud boldog lenni. Az egymásra figyelésben minden együttesnek és hivatásos muzsikusnak van fejlődnivalója. Most kényszerűen újrafogalmazzuk magunkat, hisz ez a korszak épp azt bizonyítja, hogy mindent el lehet venni, az élő zene lehetőségét is.

– Zeneedukációs sorozattal járták az országot, ingyenes kamarakoncerteket juttatva olyan településekre, ahova máskülönben nem jutna el a komolyzene. Létre tud még jönni előadás?
– Ezt a kezdeményezésünket idén elsodorta a pandémia, de ahogy lehet, szeretnénk folytatni.

– Önnek a belső vagy a külső visszajelzés fontosabb?
– A belső megbecsülés mindennél többet jelent számomra, de egy olyan megtisztelő kitüntetés, mint az idei, megerősíti az embert abban, hogy nem jár rossz úton. Ez közös díj, nem magamnak tulajdonítom; ugyanúgy szól a Nemzeti Énekkarnak, hisz a karmester pálcája nem szólal meg muzsikustársai nélkül. A kortárs magyar komolyzene ügye is közös velük: a felfedezés, a bemutatás öröme. Megrendítő volt, hogy amikor a párizsi Filharmónia nagytermében Ligeti György műveit mutattuk be, állva tapsoltak az emberek. Az ember ugyanakkor a saját együttesét is fejleszti ilyen darabokkal.

– A pandémia második hulláma hogyan hat a Nemzeti Énekkar közösségére és munkájára?
– Az első időszak online leleményességében újra egymásra csodálkoztunk. Remek felvételek születtek, amelyek alapján újra megismertük egy-egy művész aranytartalékait. Hiszem, ha vége a második hullámnak, hatalmas dózisban, megerősödve és megsokszorozva adhatjuk át a közönségnek a most bennünk maradt energiákat. 

Támogatott tartalom.