Az öngyilkossági rekordernő – egy kilencvenéves magyar történet
A New York-i sofőrre, Marcel van de Werkenre abban a minutában lecsapott a szerelem, ahogy megpillantotta a nő fényképét. De nem ám az a rózsaszín fajta, hanem a piros–fehér–zöld. A hölgy ugyanis, akiről a magazin fotót közölt, magyar volt.
Kép: Az Est, 1935. április 25.
A Nagy Marikának nevezett nő azzal vonta magára a sajtó figyelmét, hogy százszor kísérelt meg öngyilkosságot – szerencsére sikertelenül.
Bizonyára ez utóbbi körülmény is arra sarkallta Marcelt, hogy tollat ragadjon és közölje a budapesti rendőrséggel, ő bizony hajóra száll, Magyarországra siet, megkeresi és boldoggá teszi ezt a szomorú hölgyet. Így képzelhette a megmentést egy gépkocsis amerikai donkihóte 1935-ben.
A pesti rendőrök azonban hiába keresték nyilvántartásaikban Nagy Marikát. Szerencsére a „rikordernő” két önpusztítási kísérlet között Az Estet olvasta, és rohanvást feladta magát. Igaz, nem Nagy Marikának hívták, hanem dr. Munkácsi Károlyné Széles Juliannának, de ez nem okozott zavart az ügymenetben. Munkácsiné hajlandónak mutatkozott holttá nyilváníttatni tizenöt éve lefalcolt urát („csak leugrom ide a Balkánra, szívem, de az is lehet, hogy Amerika lesz belőle, ugye nem baj?”), ha a személyes találkozás Marcellel kölcsönösen a megfelelő érzelmeket sarjasztja.
„Utolsó öngyilkossága? – érdeklődött az ugyancsak életunt újságíró, akárha a lóverseny legutóbbi győzteséről kérdezné. – A Duna. Már lenn voltam az iszap fenekén. Csáklyákkal horgásztak ki. Egészen összeszakították a ruhámat. És nekem nagyon kevés ruhám van. – Mérgek?... Bizonyára aszpirinnal is? – Oh, dehogy. Az nem komoly dolog, kérem. Csak szublimáttal... Gázzal még eddig nem... Azért, mert nem jutottam hozzá a gázhoz. Újpesten nincs gáz. Tudniillik ott lakom.”
Gyanús, hogy Széles Julianna (a tudósításokban olykor Irén, néha Erdős Juci) nem jutott el a százig, ami az öngyilkossági kísérletek számát illeti. Kevesebb is elég volt, hogy a harmincas évek mentősei „Ó, csak a Juci!” – legyintéssel reagáljanak, amikor megtudták az öngyilkosjelölt lakcímét. Ám azért mindig a segítségére siettek.
Egy öngyilkossági kísérlet még tragikus. Száz már szenzáció.
Ha föllapozzuk a Horthy-kori sajtót, Juciról hamar kiderül, sorsa sajnos nem csak az amerikai sofőr miatt keltette föl a tudósítók figyelmét. Először egy 1925 februári lapban találkoztam a nevével: egy kurta hírben közlik, hogy az „artistanő” (ami körülbelül táncosnőt jelentett) szublimátot (higanykloridot, korabeli fertőtlenítőt) ivott.
Kép: Az Est, 1935. április 25.
Júliusban viszont már nem ő, hanem egy férfibanda tört az életére. A mulató fiatalemberek és Juci éjjel kettőkor kocsikázni indultak egy újpesti vendéglőből. Hajnalban rendőrök állították meg az autót, miután a huszonöt éves asszony segítségért kiáltozott.
„Bent, a kocsi ülésén vérbe borított arccal, félig letépett selyemruhájában ott feküdt csaknem eszméletlenül az artistanő, és az a két utas, aki szintén bent volt a kocsiban, már megszökni készült, amikor a rendőr lefogta őket, és a félig eszméletlen asszonnyal az egész társaságot az autóval együtt az újpesti rendőrkapitányságra állította elő. Azonnal hívatták a mentőket, akik az asszonyt eszméletre térítették, és dr. Munkácsy Károlyné csak annyit tudott előadni, hogy az egyik férfi a pezsgős palackkal fejbe vágta. (…) A sofőr és a két utas eddig azzal védekeznek dr. Csóka rendőrfogalmazó előtt, hogy teljesen el voltak ázva, és így nem emlékeznek már rá, hogy éjszaka mi történt a gépkocsiban.” (Az Est, 1925. november 19.)
Fél évvel később a Rákóczi úti Skála kávéházban találjuk, ahol cigarettát kér egy Bagi nevű fiatalembertől. Néhány perc múlva rendőr tartóztatja le nemzetgyalázásért, hogy a következő évben a bíróság egy hónap fogházra ítélje. Hogyan lett egy szál cigarettából fogházbüntetés? Átadom a szót a kortársnak:
„A megszólított férfi azzal válaszolt, hogy csupán sodort cigarettája van. Munkácsi Károlyné erre kétértelmű kijelentést tett, mire Bagi Dénes rendreutasította. Az artistanő magából kikelve kiáltotta ekkor a fiatalember felé: »A magyarok mind buták és parasztok.« Nagy botrány támadt a kávéházban, rendőrt hívtak, aki igazoltatta az artistanőt. Munkácsi Károlyné ellen a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség miatt eljárás indult. A törvényszék előtt az artistanő azzal védekezett, hogy nem azt a kijelentést tette, amit róla állítanak, hanem így kiáltott: »Nem tudok jól magyarul, mert én csak franciául, angolul és szerbül beszélek.«” (Nemzeti Újság, 1927. július 2.)
Amilyen fantáziadús volt a védekezés, olyan csekély hatást gyakorolt az ítélethozóra. A cigarettás eset és a tárgyalás között Juci megpróbálkozott a kokain-túladagolással. Utána a Dunába vetette magát, biztos, ami biztos. Csónakosok húzták ki.
Nyugodt, hírmentes esztendő következik. 1929-ben azonban már a következő címet olvashatjuk Az Estben: „A rendőr és a makacs öngyilkos nő izgalmas birkózása”. (Az újságírók már kilencven éve is sokat tudtak a kattintásvadász címadásról.) Juci ezúttal a Rudolf (ma Széchenyi) rakpartról sétált a vízbe, és nem akarta, hogy a rendőr kimentse. Mégis sikerült kivonszolni a partra, ahonnan rögtön a Dunába vetette magát megint.
Öt hónap csend után jön egy zajos Dohány utcai epizód részeg kereskedővel, pofonnal és söröskriglivel. A tárgyaláson Juci így adta elő az esetet:
„A vádlott szó nélkül helyet foglalt asztalomnál. (…) Elkezdte az orromat ütögetni, mire én elhárító mozdulatot tettem, és lehet, hogy eközben ütöttem meg. Ez azonban nem akarattal történt. Ő ekkor felkapott egy poharat, és teljes erővel hozzám vágta, úgyhogy elvesztettem eszméletemet.” A kereskedő két hónap fogházat kapott, Munkácsiné egy műtéti heget a bal arcán.
1933-ban új módszerrel próbálkozott: a Ferdinánd hídról akart a sínekre ugrani. A korlátról rángatták vissza. 1934-ben ismét a Dunát választotta. A lapok szerint ez volt a tizennegyedik kísérlete.
Amikor a következő évben Munkácsiné a Vigadó előtt gyalogolt a folyóba (matrózok mentették ki), a sajtóban öngyilkosság-kísérleteinek száma minden átmenet nélkül fölugrott százra. Ekkor közölte Az Est a mellékelt fotót is. Érthető, öngyilkossági centenáriumra egy fényképes megjelenés minimum dukál.
A fotó, mint tudjuk, meghozta gyümölcsét: rábírt egy férfit az óceán túloldalán, hogy jegyet vegyen az Île-de-France nevű, Európába tartó hajóra. Nincs ebben semmi új, hiszen már Szép Helénáért is Trójáig lapátoltak az akháj sofőrök.
Én őszintén remélem, hogy Marcel van de Werken egyszer partot ért, ahogy Odüsszeusz is abban a másik eposzban. Aztán vonatra ült, a pesti pályaudvaron leszállt, vett egy csokor rózsát, és meg sem állt vele Újpestig, a Tavasz utca 22-ig. Kis lakásában ugyanis még két év múlva is ott várta az asszony, akivel Nádas Sándor, a korszak talán legnevesebb újságírója beszélgetett el annak okán, hogy egy héttel azelőtt a gázra is sort kerített. (Ezek szerint időközben azt is bevezették. Talán nem kellett volna.)
„Csinos, tiszta, úgynevezett jól öltözött, nem is érdektelen, szomorú nő. Középtermetű. Itt ül a szobámban, cigarettázik, halkan beszél, szimpatikusan. (…) – Csak egy van még hátra, felmenni a Párizsi nagyáruház tetejére. (Gondolkozik.) Na, azt nem. Nyomorék nem akarok lenni. – Szerelemből lesz öngyilkos? – Szerelemből nem lennék soha. – Miért? – Nem, azt sohasem. (Dacosan.) Mert hogy büszke koldus vagyok, büszke volnék arra [ahhoz] is, hogy egy férfi miatt öngyilkos legyek. (…) – Nyomor miatt? – Ez így nem jól van mondva. Ha a nagyközönség nyomorról hall, azt hiszi, hogy valaki piszkos, rongyos vagy elhanyagolt. Hát én nem vagyok arról a »szukszesszíve« kimondott nyomortanyáról. De vannak más nyomorok is! Inkább szappanom legyen, inkább az legyen, mint zsömlém és vajam. (…)
– Mint artistának, mi volt a művészneve? – Erdős Juci! Klasszikus táncosnő voltam. – Mit jelent az? – Bacchanáliát táncoltam, aztán volt egy morfium táncom, volt egy zsoké számom, aztán csibész és apacs. A régi időkben, mikor kezdtem, a kánkánt kultiválták. (Büszkén.) A Royal Orfeumban megkaptam a direkció számot! – Mi az a direkció szám? – Amit a direkció taníttat be. (Gondolkozik.) Voltam valaki. Jó sorom volt, nem tudom megszokni ezt a kétségbeesést. Büszke vagyok ahhoz, hogy így éljek. – Nem fél a haláltól? – Nem. Az élettől félek! (…) – Hogy lehetne segíteni magán, kedves Juci? – Egy állást szeretnék, ahol dolgozhatnék. Gyári munkát nem tudok, de talán ruhatárban vagy mint kísérőnő egy beteg hölgy mellett. Nagyon szeretem a kisgyerekeket. (Sír.) Nincs senkim, csak nem akarom feloszlatni a lakásomat. Az az egy van, az otthonom!
– Szeretnék pillanatnyilag segíteni magán… Addig is, míg valami jószívű hölgy vagy úr észreveszi és alkalmazza... Mondja, mi a kedvenc étele? – Mindegy nekem. (Mosolyog.) Szeretem a jó leveseket. Hozzá voltam szokva. Mindent szeretek. (Nevet.) Csak egyet nem bírok: a borjúhúst. Ha nagyon éhes vagyok, borjúhúsra gondolok, attól elmegy az étvágy!
Pénzt nem akart elfogadni. De megebédeltettem. Kedvenc ételeit kapta. Nem borjúhúst.” (Pesti Napló, 1937. június 6.)
Doktor Munkácsi Károlyné, a rekorder- és artistanő, aki mindvégig úgy ragaszkodott a férje teljes nevéhez, mint mások zivatar idején az esernyőhöz, ezzel az ebéddel lépett le a nyilvánosság színpadáról, ahol tizenhárom éven át gondosan följegyezték öngyilkossági próbálkozásait. Hogy mi lett a sorsa, nem tudom. Abban biztos vagyok, ha a százharmadik kísérlete sikerült volna, azt címlapon kürtölték volna világgá az újságok.
Inkább bízzunk Marcel van de Werkenben.
Fotó: Az Est, 1935. április 25.
A történet nem kerekedett volna ki az Arcanum Digitális Tudománytár archívuma nélkül.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
