Színpadról a szószékre – Táncművészből lelkész, aki koreográfiáival is prédikál

– Szatmárnémetiben születtél, mondhatni Ady Endre földije vagy. Hatott ez rád?
– Inkább emberként volt meghatározó a számomra, mintsem művészileg. Nagyon sok könyvet olvastam róla, szavalóversenyen legtöbbször az ő versét szavaltam. Hatott rám a hazaszeretete, de szívesen boncolgattam az istenkapcsolatát is: egyszer jóban vannak, másszor nem, de mégis egy élő, dinamikus kapcsolatról volt szó kettejük között.

– Táncolsz, énekelsz, gitározol, billentyűs és ritmikus hangszereken is játszol. Mit jelent neked a művészet?
– Egy olyan világ, ami a lelkemet gyönyörködteti. Segít kiszakadni a hétköznapokból, megtanít arra, hogyan tudok tíz centivel a föld felett járni.

– Mit értesz ez alatt?
– A művészet által minden könnyebbé válik bennem, körülöttem. Tánc közben például meg tudok szabadulni a terheimtől. Nem a fizikaitól, hanem a lelkem lélegzik fel. Feltöltődöm, mint amikor az embernek van egy nyugodt éjszakája, ami után kipihenten ébred.

– Örökölted a művészetek iránti fogékonyságot?
– Érzékeny lélekvonalat visz a családom. Kántortanító nagyszüleim nagyon szépen tudtak énekelni és zongorázni, a másik ágon nagyszüleim, dédszüleim hegedültek, és a szüleimnek is szép énekhangja van, apukám emellett szeret fényképezni, fiatalkorában gitározott. Tehetségük ellenére egyikük sem jutott el addig, hogy hivatásszerűen foglalkozzon a művészetekkel, talán mert nem könnyű korban éltek. Nekem viszont megadták, hogy tudjak élni ezzel a lehetőséggel.

Sosem ösztönöztek arra, hogy művész legyek, de arra sem, hogy lelkész. Hagyták, hogy minden magától felszínre jöjjön.

– Négyévesen írattak be balettórára. Szerelem volt első látásra?
– Jól éreztem magam a táncteremben, emlékszem is az első órára és a szoknyára, amit rám adtak. Bordó színű volt, csupa gombbal az elején. Először a tér ragadott meg: nem találkoztam még akkora tükörfallal, azt hittem, a terem másik felében is gyerekek vannak, csak az óra végére jöttem rá, hogy minket mutat megkettőzve. A mozgás öröme pedig átjárt, éreztem, hogy annak hatására valami történik bennem.

Kép

Csatári Bíborka

– Mit szeretsz legjobban a táncban?
– Egyrészt azt, hogy nagyon erős kifejezőeszköz, másrészt hogy gyönyörű, harmadrészt hogy folyamatosan hatással van a lelkiállapotomra. Ez az én egész-ségem. A tánccal néha többet lehet átadni, mint beszéddel, mert a mozgáson keresztül az ember személyisége is jobban láthatóvá válik. Örömmel tölt el, ha mozoghatok, ha megértem, miről szól egy koreográfia, ha adhatok általa. A legjobban jelenleg a kortárs tánccal tudom kifejezni magam, de a klasszikus balett és a modern tánc is sokat ad az alkotás vagy a mélyítés folyamatához.

– Mikor döntötted el, hogy ez lesz a hivatásod?
– Arra az órára, pillanatra is emlékszem. Nyolcadikos koromban, éppen step-aerobikozva fogalmazódott meg bennem, hogy én tánc közben vagyok igazán önmagam, ezért táncművésznek kell lennem. Az is vezérelt, hogy megszerettessem másokkal a táncot. Művészeti szakközépiskolába felvételiztem, éveken át minden reggel 6-kor keltem, estig suliban voltam, vacsora után még tanultam a kollégiumban. Két célom volt: hogy egy hivatásos táncegyüttes tagja legyek, és hogy azzal az egész világot bejárjam.

– Az érettségi után mégis teológiára mentél, református lelkészi oklevelet szereztél. Mi történt?
– Boldog voltam, hogy alkothattam, hogy felléphettem, de a lelkem egy része elkezdett többre vágyni. Ezzel párhuzamosan a közelemben fiatalos lelkészek kezdtek szolgálni, akik megismertették velem, milyen érzés zenélni gyerekeknek egy táborban, odaültettek az orgonához, majd bibliai szövegekben is felfedeztem a táncot. Így találkozott először ez a két világ. Elkezdte feltölteni a lelkem a szolgálat, hogy a hitemről beszélhetek – amiről nem is tudtam, hogy ennyire jelen van. Addig csak mások kommunikálták felém a hit fontosságát, de tudatosan a gyakorlatban nem tudtam alkalmazni. Középiskolás éveim közepén csodálkoztam rá először: de hát ez az enyém is, nemcsak mondják, hanem bennem is van! Fokozatosan akkorára növekedett bennem, hogy hívő táncművészjelöltté váltam. Ahogy pedig közeledtünk az érettségihez, egyre jobban láttam meg a választott pályám nehézségeit – mert amennyire gyönyörködtető a művészet, olyan nehéz is, és ez kívülről nem látszik. Ezért feltettem magamnak a kérdést, biztosan ez a létforma a legmegfelelőbb-e számomra. Végül azzal az elhatározással indultam a teológiára, hogy a táncot semmiképp sem adom fel.

– Hogy fér meg a kettő egymás mellett?
– Bennem nagyon jól. Ezt kaptam Istentől, engem ez a két pillér tart össze. Tánc és hit együtt teljes értékűvé tudnak tenni.

Fontosnak tartom, hogy ne csak a templompadban ülve keressük Istent, mert mozgás közben sokkal felszabadultabb az ember, nyitottabb a transzcendensre. Tíz centivel a föld fölött megszólíthatóbb az ember.

– És az egyház tagjai hogy fogadták ezt?
– Ha belegondoltam volna, mit fognak szólni, talán nem is merek felvételizni. Ösztönös döntés volt, követtem az érzéseimet, mert félreérthetetlen vezetést láttam bennük. A teológián mindenki támogatott, nem értek atrocitások, sőt bátorítottak, hogy ne hagyjam abba a táncot. Szerintem a tanáraim is kíváncsiak voltak, mi sül ki ebből. Egyetemi éveim alatt végig egy táncstúdióban tanítottam, szakdolgozatot is írtam a tánc szerepéről a Bibliában. Hálás vagyok, hogy viszonylag hamar olyan szolgálati helyre, a Budai Református Gyülekezetbe kerültem, ahol ezt a részemet is értékelik. Az egyházban biztosan van olyan ember, aki nem tudja összeegyeztetni a kettőt, de nem kell velük harcolnom.

Kép

Csatári Bíborka

– Hogyan van jelen a munkádban?
– A tánc segít bennem érzéseket azonosítani, gondolatokat definiálni. Igehirdetésre, csoportos alkalomra készülve sokszor elgondolkodom, hogyan táncolnám el, milyen koreográfiát készítenék a témáról. Ezáltal nagyon kreatív és motivált állapotba kerülök. A mozgás érzékennyé tesz a hétköznapi dolgok iránt, ami pedig abban segít, hogy emberközeli példákban tudjak Istenről beszélni. Emellett a mozgásterápiát a lelkigondozásban is tudom használni – az ilyen alkalmakon mozgás közben keressük Istent, figyelünk rá –, mindkettőben képzem is magam. Néha pedig születnek improvizációk, koreográfiák, eltáncolt prédikációk.

– Mintha a művészet és hit ugyanazt mozdítaná meg benned.
– Valószínűleg azért tudtam ezt a pályát választani, mert számomra ugyanazt adja a kettő. A tánccal és a prédikációval is megszólítom az embereket, közölni szeretnék velük valamit. Lehet, hogy a mozgás nyelvére jobban kell figyelni, mint a szavakra, de ha nem vagyunk megfelelő lelkiállapotban, az utóbbiakat is nagyon könnyen félreértjük.

Azt gondolom, hogy a színpad és a szószék között van egy híd, mindig is volt, és ahhoz kellett bátorságot szereznem, hogy át merjek sétálni rajta. Ugyanazt csinálom itt is-ott is, más-más variációban.

– Egy másik kommunikációs eszköz? A szakdolgozatodban a táncot elfeledett nyelvnek nevezted.
– Amikor még időbeosztás szempontjából egyszerűbb volt az élet, akkor a mindennapok része lehetett az, hogy az emberek táncoltak. Dicsőítést, hálát, örömöt, bánatot, személyiséget kifejező eszköz volt, akárcsak a beszéd. Jó kérdés, miért felejtettük el. Felgyorsult az életünk, túlvállaljuk magunkat, néha felbukkan egy vírus, a minket körülvevő technikai eszközök számának növekedésével pedig egyre inkább háttérbe szorul a személyesség. De a zárkózottságot nemcsak a körülmények alakítják ki, hanem mi magunk. Ha nincsenek lelki stratégiáink, amelyek irányítsák a cselekedeteket, nehezebben találjuk meg az utunkat, a boldogságot. Nagyon remélem, hogy akár gyülekezeti szinten, akár hétköznapi életünk során egyre többször tudunk a mozgáson keresztül is közösségben lenni és Isten felé nyitni.

Adventi vágyakozás. Koreográfia az „Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel...” dallamára a felújítás alatt álló budapesti, Szilágyi Dezső téri református templomban.