„A kántor lánya angyalszerű, azt mondja, amit gondol” – Mátyus Melinda lelkész, író

Elárulja, honnan jött az indíttatás, hogy lelkész legyen? 

A szüleim Kibédről származnak, ez a település a 20. század első felében a Bethánia nevű ébredési mozgalom körforgásába került. Nagyapám a Don-kanyarban maradt, így édesanyám hadiárvaként nőtt fel, és egy darabig az a dédanyám nevelte, aki a bethánista kör egyik alapembere volt. Ez a lelkiség a családi örökségem. Ezenkívül Szovátán, ahol születtem és nevelkedtem, egy önazonos és hiteles lelkésznőm is volt Járosi Margit, Reményik Sándor unokája személyében. Ő Szováta előtt a besztercei szórványban szolgált, a férjét közben bebörtönözték, mégsem a sérelmeiből élt. Jó kedvet sugárzott, nem volt benne önsajnálat. És ugyan nem volt már fiatal, de volt nyelve a fiatalok felé. Tőlük jött az indíttatás. 

Mennyire támogatta a család az elképzelését, és hogyan találta meg a helyét az egyházi közegben? 

Édesapám kicsit megszeppent, hiszen a Ceaușescu-érában voltam gyerek, amikor az egyházakat megfojtották, s ez nem tűnt karriergyanús hivatásnak. Székelyudvarhelyen matekos osztályban érettségiztem, onnan kerültem a kolozsvári teológiára. A férjem ezekben az években a moldvai szórványban szolgált, és végül együtt kerültünk egy-egy háromszéki kis gyülekezetbe, ahol nehezen találtam a helyem, nem egy nyelvet beszéltünk a gyülekezeti tagokkal. Megrendültem. 

Mi volt ennek az oka? 

Székelyföldön belül is nagy különbségek vannak viselkedésben, lelkiségben, világlátásban. Ha a férjemmel gyülekezetet cseréltünk volna, talán működhetett volna a szolgálatom, ugyanis az ő gyülekezete ragyogó pontként világított Háromszéken. De alapjáraton zárkózottnak éreztem a háromszékieket, nem találtam a kódot, nagyon fiatal is voltam. Az is problémát jelentett, hogy női lelkész vagyok, azaz „szoknyás pap”. De a közöny volt a legnagyobb probléma. Például dramatizáltam Eszter könyvét, a gyerekekkel egyórás előadást hoztunk létre, ügyesen voltak és élvezték, de a szülők nem jöttek el a bemutatóra – télen sem, amikor nem voltak mezőgazdasági munkák. Fel sem vetődött senkiben, hogy ez nem helyes.  

Sok évre lett volna szükség és folyamatos magvetésre, de türelmetlen voltam. Fuldokoltam. 

A kezdet akkor nem volt könnyű. Ezután következett Temesvár? 

Temesváron a gyárvárosi új gyülekezetben négy évig szolgáltam. Leginkább gyerekekkel, fiatalokkal és nőkkel foglalkoztam, majd a Temesvár agglomerációjához tartozó Újmosnicára kerültem, már 17 éve. Újmosnica eredetileg telepes falu, a Bánság szinte utolsó telepes községe. A hatvanas évekig színreformátus volt, de én már egy asszimilálódó közösségbe érkeztem. A hívek 1906-07-ben többnyire az Alföldről telepedtek ide, de a bekövetkező impériumváltás miatt nem tudtak igazi közösséggé formálódni. Nem rendelkeztek a soknyelvűség biztonságával, mint a temesváriak, könnyen talajt vesztettek, nem volt nehéz a harmadik-negyedik generációt román tannyelvű iskolába irányítani. Én értem a bizonytalanságukat, Székelyföldön mi is úgy nőttünk fel, hogy nemigen ismertünk román embert. Kislányként azt gondoltam, minden román ember szereti Ceaușescut, a televízióban ezt láttam. A lelkészi szolgálatom így összetett, a szórványgondozás és némiképp a közösség kulturális életének szervezése is a feladatom. Itt érzem először igazán hasznosnak magam. 

Volt olyan konkrét élmény vagy tapasztalat, amely felülírta a pályakezdőként érzett megrendülését? 

Egy 24 éves nő alig alkalmas arra, hogy egy székely konzervatív presbitériumban, 70 éves férfiak között elnököljön, vagy rögtön a biblikateológia kurzus után a templom tetőfödésébe és a könyvelésbe ugorjon fejest. A lélek nem bírja ezt a váltást. Az enyém legalábbis nem bírta. A sok évnyi szolgálattal a legtöbb dolog mégis a helyére került. Mostanság is dohogok a járulékos munkák miatt, nehezen tudom szolgálatként értelmezni az adminisztrációt vagy az épületjavítási munkákat. De már nem tűnik abszurdnak, hogy egyik órában a harangokhoz kell felmásznom, és közben azon bosszankodnom, hogy szoknyában maradtam, mögöttem két-három munkással, a következő órában pedig bibliaórát tartok vagy éppen írok. Nem tragédia, hátha Isten ebből is kihoz valami jót. Ami még fontos: korábbi gondnokom, Józsi bácsi és felesége – Bözsike néni, aki a pandémia alatt eltávozott közülünk – személyében két református hitű, szent embert ismertem meg egy alig református, alig magyar faluban. Sokszor segítettek ők, a laikusok rajtam, a lelkészen.  

Ha nagy volt a baj, beszaladtam hozzájuk, ha nem tudtam imádkozni, leültem közéjük, és imádkoztak ők. Vagy csak megfogták a kezem, és hallgattunk. 

Mikor döntött úgy, hogy felvállalja az irodalomhoz fűződő vonzalmát? 

Verseket mindig is írtam, és állandóan olvastam szépirodalmat, már 15 évesen Kafkát, diákként irodalmi versenyeken országos szintig jutottam. Mégsem volt önbizalmam. Ha viszontláttam egy írásomat nyomtatásban, azonnal elbizonytalanodtam. Amikor pedig már tudtam, hogy ez számomra létbevágó önkifejezési eszköz, rég messze kerültem a centrumtól, mindentől és mindenkitől, Temesváron nem volt irodalmi műhely, ahová tartozhattam volna. Küldtem prózákat irodalmi folyóiratokhoz, de nem válaszoltak, utóbb kiderült, nem olvasták el a szövegeket. Ugyanakkor közel kerültem a kortárs színházi nyelvhez, és amikor az ezredforduló körül a temesvári Csiky Gergely Társulat Pintér Béla Parasztoperáját bemutatta, küldtem az előadásról egy recenziót a Játéktér nevű romániai színházi lapba, ahonnan két napon belül jött a válasz, hogy ez milyen nagyszerű, nem egy átlagos kritika, üdítő a külső szem. Végül körülbelül tíz színházkritikám jelent meg náluk. 

Kép

Mátyus Melinda - Kép: Kis Zoltán

Innen jutott el addig, hogy a Literán, a Látóban, a Pannon Tükörben és a Szifonline felületén is publikált. A Jelenkor folyóirat pedig idén teljes egészében lehozta A kántor lánya című nagy elbeszélését vagy inkább kisregényét… 

Ez óriási számomra. A Jelenkorban ez a második szövegem, ráadásul ezerlábú hosszúságú, boldogság, hogy így leközölték. Visky András író érkezett a színházba dramaturgnak mintegy három éve, Az ember tragédiáját állították színpadra a kiváló rendezővel, Silviu Purcăretével. Andrást a teológia idejéből ismerem, Hamvas Béláról írtam a diplomamunkámat, és a dogmatikaprofesszorom javaslatára az ő segítségét kértem. Aztán nem tartottuk a kapcsolatot, messzire kerültem. Amikor Temesváron egy író-olvasó találkozót szerveztünk vele, rögtön lecsaptam rá, nem olvasná-e el egy-két rövid szövegemet. Utóbb bevallotta, nem örült, mert tapasztalata szerint ha egy lelkész írni kezd, „kánaáni” nyelven ír, a szövegeit agyonkontrollálja.  

Az írói életem ezzel a mondatával indult: „Te nem író leszel, hanem már író vagy.”  

És innentől írtam, írtam, és a következő évben már Látó-Nívódíjas voltam. Gyorsan történt minden. Azóta is rengeteg szeretetet kapok az irodalmi közegből, olyan nagy kaliberű szerzőktől is, akikre annyira felnézek, hogy öt éve el sem tudtam képzelni, hogy valaha akár barátságba is kerülhetünk. 

Azt tudta előre, hogy A kántor lányával mit szeretne üzenni vagy kiírni magából? 

Egy szöveg nem úgy indul el, hogy az ember valamit el akar mondani, és ennek a környezetéből nem tágít. A szöveg, ha elindul, önjáróvá válik. A szerző egyszer csak észreveszi, mire megy ki a játék, és fut a szöveg után. De persze, hogy a saját világodat, tapasztalataidat írod bele, ami körülvesz, amiben élsz, az én esetemben a lelkészi tapasztalat megkerülhetetlen. Az igehirdetés és az irodalmi szöveg nyelve viszont két külön világ, noha lehet, hogy ugyanarról beszél. A kántor lányának az alapötlete onnan indult, hogy elvittem a konfirmandusaimat a város különböző felekezeti templomaiba, hogy az adott felekezet tanításait a legjobb helyszínen, a templomban mondjam el és mutassam meg nekik. A belső terek jelentésesek, szerettem volna, hogy érezzék az építészet jelzéseit. Az evangélikus templomba is elmentünk, amelybe háromnyelvű gyülekezet jár, s még ma is szinte mindenki a saját anyanyelvén mondja az imádságot. Ez ugye lehet Bábel, de lehet Pünkösd is – attól függ, ki milyen lélekkel helyezkedik bele a térbe, a közös imakavalkádba. Ez az élmény indította el bennem azt a szövegfolyamot, amely A kántor lányához vezetett. A soknyelvű párhuzamos imádság volt a kiindulópont, ki hogyan érzi magát egy ilyen térben, miként tudja megélni a hitét. 

Mit gondol, a végeredmény mennyiben tart esetleg görbe tükröt az egyház elé? 

Ha arra gondolok írás közben, mi a dogmatikai elvárás felém, mert lelkész vagyok, mert tartanom kell magam bizonyos tanításokhoz, hagyományhoz, jobb, ha nem is írok. Mert az irodalom másról szól. Íróként nem lehet semmilyen elvárásnak megfelelni, csak jó szöveget kell írni.  

A kántor lánya egy „vallássérült” fiatal nő életéről szól. Arról, hogy milyen nagy a baj, ha a mondatok és az élet között nagy a távolság.  

Ha a nyelv tökéletes, maga a szeretet nyelve, pláne amikor kifelé irányul, miközben a valóság, az élet egész más. Az ebből fakadó feszültség lelki hasadáshoz vezethet. 

Milyen visszajelzéseket kapott az írására? 

Egy kolléga megkérdezte, hogyan használhatok csúnya szavakat a szövegben, mégiscsak lelkész vagyok. Hiába próbáltam magyarázni, hogy a figura, akit megformálok, így beszél, tehát nem használhatok mennyei nyelvet, a saját közegében kell működtetnem. Tudatosítanom kellett magamban is, hogy a szövegeim radikalitásából semmiképp nem az következik, hogy a lelkiségemet ne venném komolyan. Más a két nyelvezet, de ugyanazokat a tapasztalatokat fogalmazom meg a szószéken és az irodalmi szövegben. A Bánsági Magyar Napokon felolvasóestet tartottunk A kántor lányából, a résztvevők feltehették kérdéseiket, a gyülekezeti tagok is. Három nagyszerű színésznővel együtt egy óra alatt olvastuk fel a teljes szöveget, egy pisszenés nem volt. A kántor lányát is Melindának hívják a történetben, mi pedig négyen fehérben, mezítláb, szinte angyalként olvastunk fel, mert szerintem a figura is angyalszerű, azt mondja, amit gondol. Ahogy egy angyal teszi. A hallgatók szerették. A Koinónia táborban is volt egy felolvasásom, amelyre visszajelzés-özön érkezett, a résztvevők elárasztottak kérdésekkel, szeretettel. Sokan magukra ismertek valamilyen szinten, utólag is mondják, hogy beléjük égett a szöveg. Azt is kihallottam a reakciókból, hogy érzékeny pontokra tapintottam. 

Mik a további tervei az írással? 

Másfél kötetre való rövidprózám gyűlt össze, ezek mind megjelentek irodalmi folyóiratokban. Remélem, mihamarább kötet születik ezek egy részéből. Most egy regényen dolgozom. 

Küzdelmes utat jár be a magyar kisebbség tagjaként a határainkon túl. Hogy érzi, mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy egy másik országban kell magyarként értéket teremtenie? 

Határon túli magyarként akkor jut először eszébe az embernek, hogy ő egy kicsit más, amikor magyarországi magyarokkal találkozik. Addig a saját közege a természetes, hiszen abba született bele. Majd rájön, hogy ő kisebbségi magyarként alkalmazkodóképesebb az anyaországiaknál, talán kevésbé tart a más nemzetiségű emberektől, a másfajta gondolkodástól. Sőt egyáltalán nem fél a másságtól, mert van tapasztalata arról, hogy a különbözőség természetes.