Van-e keresnivalója a temetőben egy kisgyereknek?

Idén nagyon kegyes volt hozzánk az ősz: meleg és napfényes, szelíd, színes elmúlás. Ilyenkor minden évben a hideg, esős, korán sötétedő napok beköszöntével újra és újra foglalkoztatni kezd a halál gondolata, most azonban csupán a naptárra pillantva jut eszembe, hogy október vége van. Megoszlanak a vélemények abban, hogy van-e keresnivalója a temetőben egy kisgyereknek.

Kép: Pixabay
Kép: Pixabay

Kép: Pixabay

Nálunk kiskoromtól kezdve közös családi program volt a temetőlátogatás. Halottak napján évről évre nagyszüleimmel mentünk, a sírnál imádkoztunk, gyertyát gyújtottunk, és elmeséltek egy-két történetet az emberekről, akik a sírban fekszenek: az ő szüleik és nagyszüleik, akikkel én és a testvéreim sosem találkoztunk. Csak ebből a néhány apró mozaikdarabkából próbáltuk összerakni, kik is lehettek ők valójában. Majd bóklásztunk a sírok között, és az elhagyatott helyeken is elmondtunk egy-egy imát. A kezünket fogták, hogy ne szaladjunk messzire, később már mi az övéket, hogy el ne essenek a kiálló kövekben. Sokáig tartott ez a kiváltságos helyzet, amikor a látogatások alkalmával nem mély fájdalmat, hanem a meghitt együttlét örömét éreztem. Egyetemista voltam már, amikor megértettem, mit jelent valakit elveszíteni. Majd az évek alatt a gyász nyomasztó szomorúsága szépen lassan visszaalakult megnyugvást hozó bizonyossággá, hogy éltek, és nem éltek hiába.

A fiam még nincs egyéves, de halottak napján velünk fog jönni a temetőbe. És azután évről évre mindig. Ha majd kérdez, igyekszem úgy válaszolni neki, hogy megértse, és jól értse: a halál az élet része kell hogy legyen.

Ha hiszünk, és igazán hisszük, hogy a nagypapa már a mennyországban van, akkor bár szomorúak vagyunk, mert már nincs velünk, de örülünk is, mert neki már semmije nem fáj, elmúlt a betegsége, és ott fent szeretetben és békében vár bennünket, egyszer pedig majd újra találkozunk vele. Ezt egy gyerek meg tudja emészteni, még ha időbe is telik neki. Ha azt látja, hogy a szomorúságot ki lehet fejezni, szabad sírni, szabad dühösnek lenni, de mindemellett idővel meg is lehet békélni, ő maga is eszerint fog cselekedni. A saját gyászunk fog neki is mintát adni.

Érdekes paradoxon, hogy annak ellenére, hogy fogyasztói társadalomban élünk, és mi magunk mindent kihajigálunk, ami elromlott, az elmúlással nem tudunk szembenézni. Toldozzuk, foltozzuk, felvarrjuk, simítgatjuk magunkat egészen addig, amíg az emberi méltóság kis szikrája is kialszik, és nem sikerül többé méltóságban megöregedni és meghalni.

A látható test nélküli kis életeket nem vesszük emberszámba, az élet nélküli testeket pedig nem tudjuk elengedni. Mennyire megfoghatatlan ma az élet, és mennyire kézzelfogható a halál?!

Az ősz utolsó hónapja jön, de mintha csak nyárutónak álcázná magát. Nehogy kizökkentsen bennünket, megzavarja nyugodt és monoton, unalmas hétköznapi földhözragadtságunkat az elmúlás gondolatával.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti