Együtt könnyebb emlékezni

Fredrik Backman valószínűleg a valaha volt legérzelgősebb skandináv író, aki úgy tud derűs, mégis szívfacsaró történeteket szőni, hogy azok minden klisétől, sallangtól és közhelytől mentesek maradnak. Bár leginkább a Hétköznapi szorongásokról, az Egymás ellenről és Az ember, akit Ovénak hívnak című regényéről ismerjük, ezekben korántsem merül ki az életmű. Méltatlanul elfeledett, háttérbe szorított rövid kis írás A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című egyestés könyve, amelynek terjedelme nem nő túl egy hosszabb novellán.

A történet egy nagypapa-unoka kapcsolatot ír le, annak is a legutolsó fájdalmas, mégis szép szakaszát. Noah életében rendkívüli helyet foglal el szeretett nagyapja, akivel gyakran tölti az idejét. Kedvenc játékuk a vakbarangolás, amikor a nagyapó egy ismeretlen helyre kalauzolja el a kis Noah-t, aki csak a megérkezésük után nyithatja kis a szemét, majd egy térkép és egy iránytű segítségével kell hazatalálnia. 

Ez persze mindig sikerül, a nagypapa ugyanis két dologban bízik megingathatatlanul: a matematikában és az unokájában.

Az kíméletlen öregedés, a felejtés azonban nem válogat, nem tiszteli a kivételes kapcsolatokat sem, így nyer értelmet a cím szimbolikája is. A hazavezető út ugyanis tényleg minden reggellel egyre hosszabbá válik, hiszen az út egyszerre a közös időtöltés és az élet megtestesítője is, ugyanakkor lassan egy búcsúfolyammá szelídül. Egy közös búcsú, ami egyszerre foglalja magába az egymástól való elköszönést és az emlékezés képességéhez való búcsút, amin keresztül azt is könnyebb elfogadni, hogy nemcsak minden hazavezető út hosszabb, hanem a közösen megadatott idő is egyre rövidebb…

Kép

Együtt könnyebb a gyász

Az előbbihez hasonlatos témát dolgoz fel Patricia Lockwood első regénye, az Erről nem beszélünk. Bár a tematikus vezérfonál egy szálon fut, Lockwood progresszív, szókimondó, egyszerre gunyoros és kritikus stílusa mégis változatos. Ez a túlhajszolt posztmodernség nemcsak a regény stílusában, hanem tudatfolyamszerű formanyelvében is jócskán kiütközik, így tehát, ha valaki a klasszikus irodalom híve, akkor Lockwoodot könnyen találhatja profánnak vagy megbotránkoztatónak – bár végső soron azt hiszem, ez is az írói szándék.

A néhol sekélyes, másutt kisszerű indítás rendkívüli mélységeket ér el a könyv végére. A regény elején a főszereplő ugyanis légből kapott influenszerré válik, a bevezető rész tulajdonképpen bejegyzések sorozata, amiket akár egy-egy közösségimédia-felületet megnyitva is olvashatnánk. 

Ez a ragyogó napsütésként érkező néhány perc hírnév azonban hamar felhők mögé búvik, amint kiderül, hogy a Twitter-sztárként tündöklő főszereplő életében nem várt, mégis előre elrendelt családi tragédia várható.

Főhősünk várandós nővérének születendő lányánál egy furcsa kórt, egész pontosan Prótheusz-szindrómát diagnosztizáltak, amely borítékolja, hogy a kislány a születését követő néhány hónapban meg fog halni. Mondhatni, a gyermek koporsóba születik. A hirtelen influenszerré avanzsálódott lány tehát fejvesztve rohan testvéréhez, feladva az ölébe hullott kényelmes karrier lehetőségét. Mindezt azért, hogy támasz lehessen, és nővérével vészelje át az átvészelhetetlent. Együtt várták azt, akitől már a várakozás pillanatában meg kellett kezdeni a búcsút.

Kép

A regény sajátos – talán az európaiak számára túlzottan is amerikai – módon viszonyul a gyász és az anyaság kettősségéhez, azok lélektanához, a szokásostól eltérő módszereket használva a tragédia feldolgozásához. Igazán érdekes regénykísérlet, melynek íve jól megmunkált, a történet szépen lekerekedik – még akkor is, ha az egynegyedén sikeresen túljutott olvasónak még nem ez lesz az első gondolat, ami eszébe juthat Lockwood kapcsán.

Együtt könnyebb nőnek lenni

Az anyaság vonalán továbbhaladva, íme, itt egy novelláskötet egy nőtől, nőkről, nem csak nőknek! Ughy Szabina első könyve, Az átlátszó nő olyan történeteket foglal magába, amelynek főhősei nem megmentésre váró világszép királykisasszonyok, nem szuperanyák, és nem is Meryl Streep módjára öregedő hölgyek. Az átlátszó nő sokkal inkább olyan történetek egyvelege, ahol a nőiség különböző aspektusainak az árnyoldalait láttatja a szerző. Vagy azt is mondhatnánk, hogy a láthatatlan nőkre fókuszál, a csendben élő nők szócsövévé válik. Novelláskötet révén ráadásul képes mindarra, amire egy regény nem lenne: olyan eltérő, diverz témákat, nézőpontokat, elbeszélőket vonultat fel a szerző, amik, akik közül biztosan találunk rokonszenveset.

Az átlátszó nő a női sorsközösség mintapéldája, amelyben 16 novella tükröz vissza 16 különböző élethelyzetet. 

A gyermekonkológiától kezdve a párkeresésbe belefáradt középkorú hölgy vagy a kisgyermekes anya esetén át egészen a reménytelenül súlyosan megbetegedett idős nő életútjáig minden megtalálható ebben a szokatlanul éleslátó kötetben, melyben a rivaldafény a legeldugottabb szegletekre esik. 

Kép

Együtt könnyebb tenni a jóért

Kiss Dávid annyiban biztosan kilóg a sorból, hogy hivatása szerint nem író, és nem is irodalmár, hanem a Máltai Szeretetszolgálat szociális munkása. Cigánytelep nyolctól négyig című műve pedig tulajdonképpen egy munkanapló még a 2010-es évek elejéről, amelynek megírására a Máltai Szeretetszolgálat elnöke buzdította a szerzőt.

Bár a könyv lassan már tizenöt éves, egyáltalán nem friss megjelenés, mégis évről évre egyre aktuálisabb. Kiss Dávid a monori cigánytelepen végzett munkájáról, az egyszerű hétköznapokról és a sajátos integrációs és településfejlesztő programról tudósít.

Ha csak egy könyvet javasolhatnék gimnáziumi kötelező olvasmány gyanánt, akkor az egészen biztosan ez lenne – nemcsak a tartalma, hanem a perspektívája miatt is. 

Ugyan minden leírt élethelyzet, probléma, nehézség egy kis magyar valóságdarab, a beszédhelyzet, amelyből a szerző megszólal, felülemelkedik ezen: empátia, tenni akarás és elhivatottság vegyül egymással.

Kép

Kiss Dávid olyan roma családok hétköznapjait láttatja, akik elveszítették a kontrollt a saját életük felet, akik sokszor már emberi méltóság híján kénytelenek élni – legyen szó idősekről, középkorúakról vagy akár egészen fiatalokról, gyerekekről, akik sorsa a születésükkel megpecsételődött. A szerző mégsem róluk vagy helyettük beszél, hanem velük kezdeményez párbeszédet, amelyhez a legelső lépés észrevenni az embert az embertelenség közepette, és visszaadni a méltóságot, akár egy gesztussal, egy apró segítséggel vagy egy – fizikai vagy átvitt értelemben vett – tükördarabbal.

Együtt könnyebb a 20. század terhe

Annie Ernaux neve – az utóbbi évek és a 2022-es irodalmi Nobel-díj révén – talán ma már nem szorul különösebb magyarázatra, ahogyan egyik leghíresebb műve, az Évek is ismerősen csenghet. Elöljáróban mégis annyit, hogy az írónő legtöbb alkotása önéletrajzi ihletettségű, könyvei nagy részében élete egy-egy szakaszát dolgozza fel.

Az eredetileg 2008-ban megjelent Évek azonban kitűnik ebből az életműből, ugyanis az írónő ezúttal a megszokott személyes hangvételtől radikálisan eltérve többes szám első személyben beszél. Érdekes kérdés lehet, hogy vajon kik helyett szólal meg. 

A II. világháború alatt született generáció helyett? A huszadik századon magukat átverekedő francia állampolgárok helyett? Vagy lehet, hogy csak a nők szóvivője? Esetleg az osztályátlépő értelmiségi réteget képviseli?

Kép

Az igazság valahol mindezek között húzódik, ugyanakkor a kollektív tudatfolyam narratívája mögött implicit módon, egy ősi palimpszeszttekercsként sejlik fel a személyes életút. Amit Ernaux más műveiben elmond a saját vagy épp szülei életútjáról, azok fényképek és események formájában itt is megjelennek; ilyen a II. világháborút átélő kislány, a ’60-as évek tüntetésein résztvevő fiatal, vagy az ikertornyok lerombolásáról értesülő idősödő asszony. Ezen kettőség nyomán nem véletlen, hogy a XX. század francia enciklopédiájaként, vagy az írónő saját megnevezése után autoszociobiográfiaként is gyakran hivatkoznak rá, ötvözve ezáltal az önéletírás személyességét és a társadalomelméleti háttér adatközpontúságát.

Az a bizonyos megismerkedés 53 évvel ezelőtt történt, amikor David Suchet és Sheila Ferris ugyanabban a színdarabban játszottak. Hihetetlenül hangzik, de Suchet szerint szerelem volt első látásra, ahogy meglátta lesétálni a lépcsőn Sheilát. „Neki is ugyanez volt, azt mondja, de ez valami olyasmi, amin aztán veszekedtünk, mint az őrültek. Mármint, szerelem első látásra? Ez egy közhely” – meséli viccesen David Suchet. Mint mondja, Sheila egyszerűen imádnivaló volt. 

„Sokáig tartott, mire összeszedtem a bátorságomat, hogy meghívjam egy italra, mert szégyenlős voltam. Soha nem éreztem még így senki iránt, és annyira féltem, hogy elutasít. De nem tette, igent mondott, és elmentünk vacsorázni, én pedig úgy udvaroltam neki, mint egy régimódi úriember.” Négy év múlva összeházasodtak. 

„Meg sem fordult a fejemben, hogy barátnőm lesz, nemhogy megnősüljek – idézte fel a múltat David Suchet. – Amikor megtörtént, ugyanúgy megdöbbentem, mint bárki más.” 

A színész úgy látja, a házasság sokkal erősebbé tette az elkötelezettségét szerelme iránt. „Szeretek házas lenni, és úgy gondolom, hogy a házasság egy csodálatos intézmény. Mindig is azt mondtam: boldog feleség, boldog élet.” 

Boldog család

A párnak két gyermeke született: Robert egykori királyi tengerészgyalogos százados, és lányuk, Katherine, aki fizioterapeutaként dolgozik. „Apám nagyon szigorú volt, valószínűleg emiatt én nem voltam olyan szigorú a gyerekeimmel” – vallja be Suchet, akinek nem volt könnyű gyerekkora. Nyolcévesen bentlakásos iskolába adták, később pedig szigorú apja heves tiltakozása ellenére lett színész. „Nagyon hiányoztak a szüleim, amikor ilyen fiatalon elküldtek iskolába. De nem hibáztatom őket. A [II. világ]háború után voltunk, és ők a lehető legtöbbet tették értünk, amit megengedhettek maguknak (...) Ugyanakkor bármit akartak is a gyermekeim csinálni az életben, én bátorítottam őket – ami valószínűleg reakció arra a harcra, amit a saját apámmal vívtam azért, hogy színész legyek. Mindkét szülőmet nagyon szerettem, és nem akartam szembeszállni velük, de tudtam, hogy színésznek kell állnom.” 

Úgy látja, éppen hivatása miatt nehéz vele az élet. 

„Nem könnyű velem együtt élni, mert komolyan veszem a munkámat. De Sheila rendkívül türelmes és megértő. Támogat és bízik bennem.” 

Olyannyira támogatta, hogy ő végül vissza is vonult a színpadtól, hogy teljesen a gyereknevelésre koncentrálhasson. Ám a színjátszásról teljesen mégsem mondott le.

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Közös munka

„Kutat helyettem, meghallgatja a szövegemet” – mesélte egy interjúban Suchet. Közösen dolgoznak tehát a szerepeken, olyannyira, hogy Sheila a Poirot forgatása idején hajnali fél ötkor kelt fel, hogy segítsen szöveget tanulni férjének. Amikor pedig a Gyilkosság az Orient expresszen című film egyik nehéz jelenetét forgatták, a szomszédos kocsiban ült, hogy jelenlétével is támogassa Davidet. Suchet számos interjúban kifejezte háláját feleségének. 

„A legáldottabb embernek tartom magam, amiért ilyen feleségem van. [...] Olyan, aki soha, de soha nem mondott nemet semmire, amit csinálni akartam, vagy bármilyen szerepre, amit színészként el akartam játszani” – mondta a New Zealand Heraldnak. „Igyekeztem Sheilát boldoggá tenni azzal, hogy becsülöm, és vele nevetek ” – meséli Suchet saját szerepéről a házasságukban. 

Közös hit

A színjátszáson kívül még egy fontos közös területe van az életüknek: a hit. „A hit útja nem könnyű, és a feleségem és én nehéz időszakokon mentünk keresztül emiatt. [...] De ha a hited képes szeretetteljessé és kedvessé tenni, akkor ez bónusz a házasság és a családi élet szempontjából” – vallja David Suchet, aki zsidó apa és anglikán anya gyermekeként nőtt fel egy olyan családban, ahol a vallásnak nem volt fontos szerepe. 

„Nem igazán tudom, hogy mi okozta az én megtérésemet, csak annyit mondhatok, hogy néhányunknak hirtelen vágya támad, hogy a Bibliához forduljon. Nem magányos felfedezés volt, Sheilával együtt kezdődött. 

Mint házaspár, már régóta kerestük a megfelelő filozófiát, ami fenntart minket. Amikor az Újszövetséghez fordultam, hirtelen megtaláltam a hitet és egy olyan életmódot, amelyet már régóta kerestem. 

Ezért elköteleztem magam a kereszténység mellett” – emlékszik vissza a színész, aki 2012-ben dokumentumfilmet is készített személyes hőséről, Szent Pál apostolról. 

Meghitt esték

A házaspár egészen idilli körülmények között, egy 1600-as években épült házban él, melynek óriási kertje van. A színész szerint mindkettejük személyiségét jól tükrözi, zegzugos, régies, épp ezért imádják. A koronavírus-járvány idején is ide húzódtak vissza, estéiket zenehallgatással töltötték, és nagyon szép rituáléval zárták napjaikat. „Naponta felolvasok Sheilának egy Shakespeare-szonettet” – mesélte annak idején a 78 éves Suchet, aki azt mondta mindennapjaikról: „nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy az időnk fogytán van, ezért megpróbáljuk a legtöbbet kihozni abból, amit még együtt tölthetünk.”

Milyen indíttatásból került kapcsolatba a magyar nyelvvel? Mi vezérel egy kínai fiatalt arra, hogy egy ilyen távoli, relatív kevés beszélővel rendelkező, de annál nehezebb grammatikai struktúrával bíró nyelvet tanuljon az egyetemen?

Már gimnazista koromban nagyon szerettem az idegennyelveket, a szabadidőmet gyakran töltöttem nyelvtanulással. Először angolul kezdtem el tanulni, majd a japán nyelvvel is foglalkoztam egy darabig. Amikor arra került sor, hogy felvételizzek az egyetemre, a mi tartományunk számára csak három nyelvképzés volt meghirdetve az egyetemen (sok egyetemen van idegennyelvképzés, amire jelentkezni akartam, az a Pekingi Idegennyelvi Egyetem, Kína első számú intézménye máig is, ahol kifejezetten idegennyelveket tanítanak) : az angol, a kínai és a magyar. Mivel ekkor már elég jól beszéltem angolul, a kínai pedig az anyanyelvem, mondhatni, a véletlen sodort a magyarképzés felé, amiért azóta is hálás vagyok.

A magyar nyelv és kultúra iránt érzett vonzalom azóta is töretlen, ugyanis ön már hosszú évek óta Magyarországon él. Az Árpád nevet is ekkor vette fel?

Nem, ennek hosszú története van, ugyanis a pekingi egyetemen volt egy magyar tanárom, Józsa Sándor sinológus, aki az első szemináriumon mindenkinek adott egy magyar keresztnevet. Tizenhét hallgató volt, és olyan gyönyörű magyar neveket kaptak, mint Gabi, Klári, Rózsa, Csilla, Ibolya, Jenő, Vera, Ildikó, Attila, Tibor, János vagy épp Lilla. Eredetileg nekem a Tamás név jutott volna, de nem voltam túlzottan elégedett, mert ennek a névnek kifejezetten angolszász hangzása van. Nemtetszésemet a kedves tanár úr is láthatta, mivel meggondolta magát, és azt mondta, legyek inkább Árpád.

Persze először nem ismertem a név jelentőségét és történelmi hátterét, de idővel Árpád vezér történetét is megismertem, és egyre jobban örültem, hogy végül nem Tamás lett a nevem. Ma pedig már büszkén viselem a polgári nevem részeként is.

Végül mégsem a történelem, hanem az irodalom gyakorolta a legnagyobb hatást az ön munkásságára, hiszen már hosszú évek óta nemzetközileg is elismert Petőfi-kutatóként és -fordítóként tartják önt számon. De miért épp Petőfire esett a választása?

Petőfi Kínában viszonylag híres szerzőnek számít, így én is elég hamar megismerkedtem a költészetével. Amikor később már eredeti nyelven is olvashattam a lánglelkű költő verseit, azzal szembesültem, hogy sok fordítás bizony pontatlan, nem tükrözik jól a szöveg eredeti mondanivalóját. Amikor hivatást választottam, leginkább az a gondolat járt a fejemben, hogy meg kell menteni a Petőfi-fordításokat az utókor számára! Valahogy egyiket sem éreztem igazinak, nem éreztem, hogy teljes valójában vissza tudnák adni azt az érzés- és szövegvilágot, amit Petőfi anno megteremtett. Így beálltam a sorba, és én is tettem egy próbát.

Ahogy ön is említette, Petőfit többen fordították már kínai nyelvre, Sanghajban tavaly kiállították a Petőfi-relikviákat, Kína-szerte több szobor is van a magyar költőről, sőt egy időben Petőfi még iskolai tananyag is volt. De hogyan került Petőfi Kínába? Tényleg ismerik a kínaiak a nagy magyar költőt?

Petőfinek Kínában történelmi jelentősége is van, ugyanakkor az első fordítások is saját történettel rendelkeznek, kiváltképp, mert nem egy, hanem három különböző mandarin Petőfi-fordítást is számontarthatunk elsőként. Az első fordítás 1880-as, ez a történelmi Magyarországon, Kolozsváron maradt fent. A Reszket a bokor, mert… című verset fordították először mandarinra, ez azonban még csak egy latin betűs átirat volt, ami nem is jelent meg Kínában. Rá jó néhány esztendőre, Japánban is készült egy Petőfi-fordítás, mégpedig 1907-ben, Tokióban adták ki a Szabadság, szerelmet. Egész pontosan a Szabadság, szerelem című vers fordítása olvasható volt egy kínai nyelvű folyóiratban megjelent cikk betéteként, azonban ez sem jutott el a kínai publikációig. 

Így van egy „harmadik első” fordítás is, mégpedig az előbbiekhez képest talán kevésbé ismert A hazáról című költemény egy részletéről, ami 1914-ben immár Kínában, Sanghajban jelent meg.

Petőfi története tehát kínai viszonylatokban is a múlt századra nyúlik vissza, már az első fordítások is felkeltették az olvasók figyelmét, ahogyan pedig a kínai nyelvű versei gyarapodtak, úgy tett szert egyre nagyobb ismertségre, egyszerűen közkedveltté vált. Petőfi így hamar megvetette a lábát Kínában, de egészen bizonyos, hogy egy történelmi párhuzam is segítette a versei elterjedését.

Kép

A Kolozsváron megjelent Összehasonlító irodalomtörténelmi lapok c. folyóirat 1880. áprilisi számában közzétett „kínai nyelvre" fordított Reszket a bokor mert... című Petőfi-vers. − Li Zhen Árpád saját felvétele a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban

Ez azt jelenti, hogy Kínának is megvan a maga Petőfije?

Tulajdonképpen igen. Van a kínai és a magyar irodalomtörténetben egy párhuzam, ami megkönnyíti Petőfi történelmi és kulturális hátterének az érthetőségét, befogadhatóságát. Ez pedig nem más, mint Bai Mang, aki bár később élt, forradalmi eszméje hasonlóképp meghatározó a kínai nemzet számára, mint Petőfi szabadságharcban betöltött szerepe.

Bai Mang a XX. század elején alkotott. Költészetére nagy hatást gyakorolt a Petőfi-életmű, ugyanis nemcsak ismerte a magyar költőt, hanem fordította őt és jól érzékelhetően inspirálta is a munkásságát. 

Nemcsak a hangvétel, a stílus, a témaválasztás hasonlatos, hanem sajnos a tragikusan rövid életút és a hazáért kiontott vér sorstragédiája is közös.

Ez a párhuzam történelmi hátterével, kontextusával együtt is segíti a Petőfi-versek közérthetőségét, még akkor is, ha két nagyon távoli nemzetről beszélünk.

Valami nem fér a fejembe: Petőfi, a lánglelkű forradalmár, a harcos költő hogyan csúszik át a szigorú kínai cenzoron?

Azt gondolom, hogy a kínai cenzor rendkívül érdekesen működik, de nem hinném, hogy fenyegeti a Petőfi-fordításokat, hiszen a Kínai Népköztársaság létrejöttével nagyjából egy időben kezdtek el népszerűvé válni és sokasodni a kínai fordítások, így ennyi idő távlatából már semmi sem indokolná, hogy cenzúra alá vonják mondjuk a forradalmi műveit. Ráadásul Kínában nem is ezek a legnépszerűbbek, sokkal inkább a hitvesi líra az, ami közkedvelt.

Szóval Petőfi műveivel szemben sosem volt cenzor Kínában, a XX. század első felében mind a Kuomingtang, mind a kommunisták, sőt a japánok foglalta területeken is megjelentek Petőfi kínai fordításai. Az 1914-es megjelenés pedig még a hajdani dinasztiában történt.

Bár Petőfi csak rövid ideig élt, életműve hatalmas, a legújabb szerelmi líráról született fordítások azonban csak egy részt láttatnak a nagy egészből. Tervezi kiegészíteni az eddigi fordítói munkáját?

Már tördelés alatt áll a legújabb kötet, ahol a szerelmes versei mellett olyan fordításokkal is találkozhat majd az olvasóközönség, amelyek kifejezetten a politikai és a forradalmi verseket láttatják, ezáltal egyre kerekebb képet kaphat a kínai közönség is az életműről. Ki tudja… Lehet, hogy egy napon az egész életmű olvasható lesz majd kínai nyelven!

Kép

Árpád egy sanghaji kiállításon, háttérben Nemzeti dal kézírása. − Fotó: Li Qi

A kínai és a magyar nyelv leginkább abban hasonlatos, hogy mindkettőt a világ legnehezebbjei között tarják számon. Milyen nehézségek adódnak ebből a fordítások során? Mandarinul is működik a Petőfi által oly kedvelt ütemhangsúlyos verselés?

A műfordítói munka sok-sok gonddal jár, ha az ember a tökéletességre törekszik, azonban előfordul, hogy két nyelv olyannyira különbözik, hogy a tökéletesség elérhetetlen. Ez a helyzet a magyar és a kínai nyelv esetében is, ugyanis a kettő grammatikai szerkezete annyira más, hogy míg a magyarban gond nélkül tudunk ütemhangsúlyos sorokat gyártani, addig a kínai esetében ez szinte teljességgel lehetetlen. 

Így sajnos a Petőfi-versek sajátos lüktetése kissé megváltozik, amint megpróbáljuk a kínai nyelvbe átültetni azokat. 

Bár a kínai kifejezetten kedveli a rímeket, ennek ellenére ez is gyakran okoz fejtörést, előfordul, hogy napokon át töprengek csupán egyetlen odaillő, kifejező rímen. Így bár a kínai változat sajnálatos módon sohasem ütemhangsúlyos, igyekszem legalább a rímeket a lehető leghívebben visszaadni.

Kutatóként mi foglalkoztatja leginkább Petőfit illetően?

Petőfi életéről rengeteg információnk van, minden apró részletet tudunk, attól kezdve, hogy mi volt a kedvenc étele, egészen odáig, hogy melyik versét hol írta meg. Ha az egész életét nézzük, akkor mindössze néhány olyan nap van, amelyről nincs információnk, és szerencsétlenségünkre ebbe beletartozik Petőfi első és utolsó napja egyaránt. Így, ahogy sok más kutatót, engem is leginkább az izgatott, hogy hol született, s hol halt meg Petőfi Sándor. Azt hinnénk, hogy ezek evidens adatok, de sokkal inkább az ellenkezője igaz, ugyanis a különböző visszaemlékezéseiben maga Petőfi is más-más adatokkal szolgál születése körülményeit illetően. 

Bár egészen biztosak talán soha nem leszünk ezzel a két dátummal kapcsolatban, mégis izgalmas eljátszani a gondolattal, hogy mik jöhetnek szóba.

Emellett persze egy sokkal Kína-specifikusabb témával is foglalkoztam, mégpedig Petőfi és a már említett Bai Mang közötti kapcsolattal, hasonlósággal. A két nemzeti költő útja ugyanis nemcsak az életrajzi háttér szempontjából hasonlatos, hanem a költészetükben is sok a közös pont. Ahogy már korábban is említettem, Bai Mang sokat merített a nagy magyar költő művészetéből.

Kép

A Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Sas-nyomdagép mellett − Fotó: Li Po

A Petőfi-életmű kutatásával, fordításával egy életet el lehet tölteni. Tervez más szerző felé is nyitni?

A jövőben tervezek egy kínai nyelvű antológiát összeállítani különböző régi magyar klasszikus és modern költők verseiből, ami átfogó képet nyújthat a magyar költészet nagyjairól. Balassi Bálinttól kezdve Vörösmarty Mihályon és Arany Jánoson át nagyjából József Attiláig bezárólag minden nagy magyar költő és vers helyet kapna benne. Habár ez egyelőre hosszú távú terv, felemelő érzés fellapozni ezen szerzők köteteit, válogatni a verseik közül, és megnézni, vajon hogyan hangozhat egy-egy sor kínai nyelven.

Aung Szan Szú Csi 1945-ben született Burma fővárosában, Rangunban (ma Jangon). Édesapja, Aung Szan politikus, az angol uralom ellen küzdő Burmai Független Hadsereg parancsnoka, az Antifasiszta Népi Szabadság Liga elnöke, az ország függetlenségéért folytatott küzdelemének vezető alakja volt. Az általa irányított mozgalom az 1930-as évektől szoros kapcsolatot ápolt a hasonló célokért küzdő Indiai Nemzeti Kongresszussal, fegyveres erői pedig a burmai brit erőket érő japán támadás idején csatlakoztak a támadókhoz. Hadügyminiszteri tisztséget vállalt az általuk létrehozott kormányban.

A teljes függetlenség elérésének reményében azonban hadseregével 1944-ben átállt az angol csapatok oldalára. Így ő vezette azt az átmeneti kormányt, amely a brit uralom alóli teljes függetlenség kikiáltását készítette elő. 

A kilátásba helyezett első szabad választás előtt, 1947-ben egy kabinetülésen merénylet áldozata lett, bár biztosan ő lett volna Burma első szabadon választott elnöke. 

Aung Szan Szú Csi édesanyja, férje halála után – elsősorban szociálpolitikusként – aktívan részt vett Burma politikai életében, amelyet 1960-ig férje korábbi munkatársa, U Nu irányított, 1960-tól pedig hazája indiai nagykövetségét vezette.  

Ebben a környezetben nőtt fel Aung Szan Szú Csi, aki a politikai elit köreiben forgolódott, barátságot kötött Nehru miniszterelnök lányával, aki később Indira Gandhi néven lett India miniszterelnöke, valamint annak fiaival, Radzsivval és Szandzsájjal is. Újdelhi elit lányközépiskolájában folytatott tanulmányokat, ezt követően pedig Angliában, az Oxfordi Egyetemen tanult. Filozófiai, politika- és gazdaságtudományi diplomát szerzett, a következő két évben pedig New Yorkban az ENSZ titkárságán dolgozott, ekkor honfitársa, U Thant volt a világszervezet első embere. 

Szabadidejében egy kórházban segített. A brit származású Michael Arisszal, a tibeti kultúra tudósával 1972-ben kötött házasságot, két fiuk született. Rövid ideig Bhutánban éltek, majd Oxfordba költöztek, mivel a férje az ottani egyetemen vállalt állást. Ezekben az években Aung Szan Szú Csi történetírói ambíciókat dédelgetett. 

Írni kezdett, Burma történelmét kutatta, és édesapja életéről, tevékenységéről is számos új ismeretet szerzett, minderről 1984-ben könyvet jelentetett meg. 

Ez utóbbi hatására a következő évtizedben érdeklődése fokozatosan fordult hazája és annak politikai alakulása felé.  

A politika sodrában 

Ezalatt a Mianmarra átnevezett Burmában nagy változások történtek. Még 1962-ben a hadsereg megbuktatta a demokratikus polgári kormányzatot irányító U Nut, és a fegyveres erők parancsnoka, Ne Win tábornok katonai kormányt alakított. Az ország ezt követően bezárkózott, teljesen elhatárolódott a külvilágtól, a szocializmus sajátos burmai modelljét hirdette meg. Közeledett a szomszédos Kínában uralkodó irányvonalhoz, amelyet Mao Ce-tung neve fémjelzett, miközben folytatódott az ország elszegényedése, társadalmának leépülése. Aung Szan Szú Csi ezeket a folyamatokat sokáig csak a távolból szemlélte. 

Ösztöndíjjal 1985-ben Japánba, Kiotóba utazott, ahol tovább bővítette az édesapjáról szóló ismereteit, és cikkeket, tanulmányokat adott közre hazájáról. Édesanyja betegsége miatt 1988-ban tért vissza szülőföldjére, ahol szemtanúja lett Ne Win tábornok bukásának, az egyetemisták utcai demonstrációinak és azok véres elfojtásának.  

Kép

Mianmari tüntetők Bangkokban (Thaiföld) 2021 februárjában − forrás: Profimedia − Red Dot

Ennek az évnek a nyarán tartotta meg első nyilvános beszédét Burma demokratikus fejlődéséért az ország legszentebb épülete, a csodálatos Svedagon Pagoda előtt. Az egyetemista vezetők tíz pontban állították össze követeléseiket egy demokratikus burmai kormány visszaállításának érdekében. Erre válaszul a Ne Win helyébe lépő Saw Maung tábornok és katonai kormánya vette át a hatalmat az országban. Minden demokratikus törekvést betiltottak, a demokráciát követelő mozgalmakat erőszakkal leverték.  

Aung Szan Szú Csi vezetésével megalakult a Nemzeti Liga a Demokráciáért nevű ellenzéki politikai párt, amelyhez az értelmiség és a diákság jó része csatlakozott. A párt politikai célja az erőszak visszautasítása és a passzív rezisztencia volt. Aung Szan Szú Csi számos fenyegetés és erőszak ellenére folytatta választási kampányát. Ugyanakkor 1989 februárjában megtiltották neki, hogy részt vegyen a választásokon. Ez év július 20-án pedig első alkalommal házi őrizetbe helyezték. 

Pártja 1990-ben megnyerte ugyan a választásokat, de az eredményeket a katonai vezetés nem ismerte el. 

Aung Szan Szú Csit újból házi őrizetbe kényszerítették, sok egyetemistát és ellenzéki vezetőt pedig letartóztattak és megkínoztak, ennek következtében a politikusnő, aki a következő hónapokban hol börtönben, hol házi őrizetben volt, egy műtéten is átesett. 

Addig folytatott éhségsztrájkot, míg nem biztosították a bebörtönzötteknek a megfelelő bánásmódot. Az Európai Parlament 1991 nyarán Szaharov-díjjal tüntette ki, és neki ítélték a Nobel-békedíjat az emberi jogokért folytatott erőszakmentes küzdelméért. A díjat fiai vették át, mivel attól félt, hogy ha elhagyja az országot, nem térhet többé vissza.  

A népszerűség és a börtön libikókáján 

Idővel házi őrizetét feloldották, de mozgási szabadságát évekig korlátozták, életét népszerűsége miatt állandó veszély fenyegette. Újságírók és ENSZ-küldöttek engedélyt kaptak, hogy meglátogassák, de férjét, aki 1999-ben elhunyt, nem láthatta. A házi őrizetet 2000-ben újból megerősítették, két évvel később megint szabadon engedték. Az ENSZ különmegbízottjával találkozhatott 2006-ban, már szabadlábra helyezésének lehetősége is felmerült, ám végül a katonai kormányzat a következő időszakban kétszer is meghosszabbította azt egy-egy esztendővel. 

A buddhista szerzetesek 2007 őszi lázadása idején léphetett ismét a nyilvánosság elé. Ezt követően a katonai kormány vezetője személyesen találkozott vele, szabadon bocsájtásának és a választások kiírásának azt szabva feltételül, hogy felhagy ellenzéki tevékenységével, azzal, hogy „konfrontációra és Burma teljes elpusztítására ösztönzi az embereket, valamint nemzetközi szankciókat követel”. 

Aung Szan Szú Csi pártja visszautasította a junta vezetőjének tárgyalási ajánlatát. 

A következő évben a hadsereg új alkotmányt fogadott el, amely megfosztotta a politikusnőt attól a jogától, hogy a választásokon indulhasson. 

Egyben ismét meghosszabbították házi őrizetének időtartamát, egy évvel később pedig újból letartóztatták. Ekkor azzal vádolták, hogy megsértette a házi őrizet szabályait: otthonában egy amerikai férfit fogadott, eltitkolva ezt a hatóságok elől. Hosszas huzavonát követően 2010 végén házi őrizetét feloldották, de élete hatósági ellenőrzés alatt maradt.  

Kép

Aung Szan Szú Csit ábrázoló graffiti Bangkok egyik utcájában − forrás: Profimedia − Red Dot

Új fordulatot az hozott, amikor 2015 novemberében Mianmarban választásokat tartottak, ahol Aung Szan Szú Csi pártja, a Nemzeti Liga a Demokráciáért elsöprő győzelmet aratott. Ő azonban nem kaphatta meg az elnöki tisztséget az alkotmány azon módosítása miatt, amely kizárja azokat, akik külföldi állampolgárokkal állnak rokoni viszonyban, ezért 2016 áprilisában létrehozták számára az államtanácsosi pozíciót. 

Ennek betöltésével Aung Szan Szú Csi Mianmar kormányfője lett, és pártja nyerte meg a négy évvel későbbi választásokat is. Ám kormányzása alatt sem sikerült hazáját talpra állítania, a társadalmi és etnikai feszültségeket feloldania. A hadsereg továbbra is folytatta a gerillaellenes akciókat, és az emberi jogok szempontjából sem következett be döntő áttörés. Aung Szan Szú Csit több nemzetközi szervezet tette felelőssé azokért az etnikai tisztogatásokért és népirtásért, amelyeket az ország nyugati szegletében élő muszlim rohingya kisebbség szenvedett el a 2010-es évek második felében. 

Így több emberjogi szervezet is visszavonta tőle a korábban neki ítélt elismeréseket, kitüntetéseket. 

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a muszlim hitű nyugat-burmai rohingya kisebbség és a buddhista többség közötti ellenségeskedés okai az angol gyarmati uralom idejéig nyúlnak vissza. A rohingyák ráadásul a II. világháború alatt az angolok oldalán nem csupán a japánok ellen harcoltak, hanem véres akciókat hajtottak végre az akkor a japánokkal szimpatizáló birmán többség ellen, ez pedig egyeseknek a mai napig elegendő ok a velük szembeni gyűlöletkeltésre. 

Aung Szan Szú Csinak, aki nyilvánosan tagadta a népirtás tényét, felróni az etnikai tisztogatást már csak azért sem indokolt a nyugati emberjogi szervezetek részéről, mert ebben az ügyben a politikus asszony a kormányzása alatt sem igen lehetett cselekvőképes a hadsereg árnyékában. Az etnikai tisztogatás fogalma és az emberi jogok értelmezése pedig a harmadik világban, így az etnikai konfliktusoktól érintett Burmában is – sajnos kicsit mást jelent, mint a nyugati filantrópok szemében.  

Aung Szan Szú Csi kormányfői pályafutásának a hadsereg vetett véget, amelynek vezetői a „túl sok” demokráciát már nem nézték jó szemmel, ezért 2021 elején puccsal átvették tőle a hatalmat. A politikusnő nemzetközi tiltakozás ellenére újra börtönbe került, és mondvacsinált perekben több évtizedes börtönbüntetést kapott. Aung Szan Szú Csi 2023 augusztusában részleges amnesztiában részesült, vagyis kiengedték a börtönből, de továbbra is házi őrizetben él. Életútja példa arra, hogy milyen rögös út vezet a mai világban a szabadság és az emberi jogok érvényesítése felé.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Sárgulva lehulló falevelek júliusban, kiégett fű, derékig érő kukorica. A marhákat már nyáron szénáztatni kell a kiszáradt, sovány legelők miatt, holott a nyári többletből kellene betárazni a téli szénatartalékot. Mindez ráadásul Homokhátságon történik, ahol évszázadok óta jellemző a legeltetés. Itt gazdálkodik Kulcsár László, aki a saját bőrén érzi, hogy minket is elért a sivatagosodás. Őt kérdezem arról, hogy miért nincs víz. 

Hova lett a víz?

„A közvélemény úgy tudja, hogy a mai állapotot a Vadvízország állapot előzte meg, amikor tele volt a Kárpát-medence zegzugos vízfolyásokkal, mocsarakkal, és emiatt nem volt jól művelhető a föld, nem lehetett rendesen gazdálkodni – kezdi a választ Kulcsár, a gazdálkodók, ökológusok, tájgazdálkodással foglalkozó agrár- és vízügyi szakemberek és városi civilek alkotta Zöld Gerilla Mozgalom vezetője. 

– Ez amúgy igaz, csakhogy ez a török háborúk pusztításának a következménye volt, hiszen meghaltak és/vagy elmenekültek az emberek, így folyamatos emberi jelenlét nélkül visszavadult a táj. 

Ezt viszont a középkorban megelőzte a Szelídvízország, amikor a vizeket nem eltüntettük, hanem okosan használtuk. A Vadvízországot tényleg kellett szabályozni, ott követték el a hibát, hogy a Szelídvízország helyett Kárpát-sivataggá szabályozták le” – magyarázza.

Mindez Mária Terézia idején kezdődött az első mocsarak lecsapolásával, például a Fertő tó mellett, a Hanságban, majd a 19. században már a folyók szabályozásával folytatták (Vasvári-terv), tudjuk meg. Az akkoriban indokoltnak látszó elvről mára kiderült, hogy alapjaiban téves, a messze legsúlyosabb károkat viszont később, a kommunizmus idején okozták a folyamat betetőzéseként. A folyókat kiegyenesítették, lebetonoztak, amit csak lehetett, itt is eluralkodott a végtelen iparosítási mánia.

„Az áradások és belvíz formájában érkező vizet ellenségként kezelték, amit el kell tüntetni, ezért az egész rendszert, az egész csatornahálózatot úgy építették ki, hogy levezesse a többletvizet a Duna és a Tisza kőfalak közé szorított medrébe, és így ki az országból. Egészen megdöbbentő, hogy még ma is ilyen ipari fejjel gondolkodunk a természet szabályozásáról, miközben 35 év eltelt a kommunizmus bukása óta. 

Amikor sok víz jön, gyorsan el akarjuk tüntetni, amikor meg nyáron aszalódunk, akkor nézünk, hogy miért nincs víz. Az ország így évente elveszít öt köbkilométer vizet – ez a Balaton térfogatának két és félszerese. 

És mindez évtizedek óta így megy. Amikor nyomozzuk, hogy az Alföldön miért süllyedt a talajvíz tizenmétereket, akkor itt a válasz. Ennek az önsorsrontó üzemmódnak az eredménye az is, amit most látunk: akkor sem jön a víz, amikor jönnie kellene. Ennek a következményeivel idén nyáron fogunk úgy szembesülni, ahogy eddig még nem” – teszi hozzá a mozgalom vezetője.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Honnan lesz akkor víz?

Öntözni kell, és minden rendben lesz – olvasható a cikkek alatti hozzászólások sokaságában a pofonegyszerűnek hangzó megoldás. Miért nem öntözünk akkor ott, ahol vízhiány van?

„Mivel öntözzünk? – kérdez vissza Kulcsár. – Ha meg is építjük csilliárdokból az öntözési infrastruktúrát, csöveket, szivattyúkat és még elégethető benzinünk is van a működtetésére, akkor is ott a kínzó kérdés: ha nincs elég víz, mi fog folyni a csövekben? Jó szándék? Remény? Ideig-óráig lehet erre pazarolni a föld alatti vizeket, de ez nem megoldás, hanem a pusztulás felgyorsítása.”

Kiderült, hogy a számokat illetően sem jön ki sehogy ez a dolog. Magyarországon jelenleg 4 millió hektárt szántanak. Ha megvalósulna a jelenlegi rendkívül ambiciózus terv, akkor 2030-ra 400 ezer hektáron állna rendelkezésre öntözési infrastruktúra. Ez tehát az összes művelt föld egytizede, miközben a 2022-es aszály legalább négy-ötször ekkora területen tette tönkre a termést. Józanul végiggondolva nyilvánvaló, hogy ezt a bajt nem öntözéssel fogjuk elhárítani. 

„Amikor a melegben öntözünk, a víz kis hatékonysággal szivárog be a talajba, de ez azért nem baj, mert jobbára le sem érkezik a talajig, ugyanis még a levegőben elpárolog. Amióta világ a világ, a kerteket, zöldségeseket szokás öntözni, nem a gabonatáblákat” – hívja fel a figyelmet a szakember. 

Kép

Kulcsár László − forrás: Zöld Gerilla Mozgalom

De akkor honnan juthatunk vízhez? Hogyan tudjuk hasznos vízzé változtatni a vízfölösleget, ha az nem akkor jön, amikor szükségünk van rá? Építsünk tározókat? 

„A kommunizmus építésfétise meg a mindent gépekkel megoldani akarás okozta a bajt, úgyhogy nem ez lesz a jó válasz. Másrészt hogyan építenénk annyi tározókapacitást, amennyiről itt beszélünk? Építünk még pár Balatont az országba? Hova? Miből?” – teszi fel a kérdést. 

„A szükséges tározókat megépítette a természet” – a meglepő állítás már Balogh Péter gazdálkodó geográfustól, a Vízválasztó mozgalom vezetőjétől jön. Mint elmondja, az Alföldet behálózzák azok a mélyfekvésű területek, amelyeket a túlzásba vitt szabályozás előtt, áradások idején időszakosan elborított a víz. Ezek az árterek.

Természet és ember egyezsége: oldalirányú, szabályozott, gravitációs vízkivezetés

Mint azt Baloghtól megtudjuk, a folyók kiegyenesítése és bemélyítése miatt a folyóink ma mély, egyenes csatornára hasonlítanak, amik levezetik a vizeket, és pont ez a baj. Egy jó állapotú folyó lényege a szerves kapcsolata az árterével. Kanyargós vízhálózat oldalágakkal, amelyeken bejut a tájba az áradó-éltető víz. Az áradás a táj pulzáló szívverése: ez által jut a szervezetbe a folyadék és a tápanyag. A modern szabályozás leamputálta a tájat a folyóról, így egyik sem működik rendesen. Emiatt vannak a veszélyes árvizek, és a még veszélyesebb kiszáradás. 

A problémák megoldásaként meg kell teremteni az áradó víz szabályozott kivezetését, az árterek reaktiválását. 

Csakis így juthatunk a szükséges vízmennyiséghez, magyarázza Balogh. 

„Ha nagy területen terül szét a víz, akkor lefelé és felfelé is nagyobb hatásfokkal jut el, beszivárgással táplálja a talajvizet, illetve párolgással a csapadékképződést – működni tud a víz körforgása, amely nem csak nagy, földi léptékben működik, hanem kicsiben, a helyi tájainkban is.”

A párolgás ráadásul hűti a környezetet, a mikroklíma szintjén mérsékelve a felmelegedést. Különösen szerencsés lenne, ha a téli és tavaszi nagyvizek tájba vezetésével úgy mennénk bele a nyári kánikulába, hogy a mélyárterekben még viszonylag sokfelé áll az akár sekély víz. Árvíz idején nem a recsegő-ropogó mobilgát mögül kellene izgulnunk, hogy kibírja-e a nyomást, hanem a víz kifolyna oda, ahol elfér, és nem veszélyeztetne semmilyen emberi építményt.

„Az oldalirányú, szabályozott, gravitációs vízkivezetés azt jelenti, hogy nem megerőszakoljuk, hanem alakítjuk a táj működését, és ilyenkor a táj is hajlandó alkalmazkodni hozzánk. Mára a modern tudomány is alátámasztotta, hogy az évezredes elv és módszer a fenntartható” – foglalja össze Balogh.

„A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás”

De vajon a sok állóvízben nem szaporodnának el a mindenféle betegségeket terjesztő, de még enélkül is utálatos szúnyogok?

„Egy egészséges tájban az alkotórészek egymást szabályozzák. Egy-egy faj túlszaporodása az egyensúly megbomlásának a jele. Megoldás: a hiányzó alkotórészek rehabilitációja. Ugyanis létezik egy ősi szerkezet – folytatja Kulcsár László –, amelyik beszívja a vizet, kiszűri belőle a szúnyoglárvákat, és átalakítja értékes kacsahússá.” 

„Ahol sok szúnyog van, ott sok szúnyogevő állat is lesz: kacsák, békák, szitakötők, denevérek, fecskék. Ha lesz béka, lesz gólya is, és a lánc végén lesznek őzek, szarvasok, vaddisznók, sakálok, kivirágzik a korábban beszántott ökosivatag, élni kezd a táj.” 

Balogh Péter szerint a gazdaság jelenleg a profit maximalizálására törekszik, míg a természet az élet maximalizálására. „A gazdaságot kell olyanná alakítanunk, hogy ne elhasználja a természet eredményeit, hanem segítse a természetes folyamatokat. A szántók felélték a létfeltételeiket, és az emberekét is. A túlzott szántás miatt víztelenítették az országot, és a hűtővíz eltüntetésének következménye a túlmelegedés. De nem csak ez érinti közvetlenül a városi embereket is, hanem az élelmezésbiztonság megroggyanása is. Muszáj változtatni a mezőgazdasági elveken és gyakorlaton. Mindezt a jogi szabályzók és pénzbeli támogatások megfelelő változtatásával lehetne elérni. A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás. A természet nem buta, tudja, hogyan kell működnie, és ha ezt engedjük, vagy még inkább segítjük, akkor meg fogja oldani, és mi is jobban járunk” – vázolja a megoldás koncepcióját Balogh Péter. 

Mi, a Képmás szerkesztősége, minden évben ott vagyunk, és újra meg újra tátott szájjal csodáljuk a Banff Hegyifilm Fesztivál lenyűgöző világát. A legszebb tájak, a legelképesztőbb emberi teljesítmények és a legizgalmasabb kalandok elevenednek meg a mozivásznon – ez az az este, amikor biztosan elfelejted a hétköznapokat.

Idén is bőven van miből válogatni, de három film különösen ígéretes:

Soul Flyers – The Longest Line
Három wingsuit-pilóta, egy 7,5 kilométeres repülés a Mont Blanc előtt, és egy világrekord három percben. Légi akrobatika, amit látni kell!

Dropping Molly
Molly Mitchell, profi sziklamászó egy baleset után nemcsak a teste, hanem a lelke ellen is küzdelmet vív. Egy történet bátorságról, újrakezdésről és határfeszegetésről.

Kép

Wild Days
Négy barát 50 napig próbál túlélni az alaszkai vadonban. A természet ereje, a barátság próbája és egy életre szóló kaland – nyers, őszinte és felejthetetlen.

Ha szereted a szabadságot, a természetet és az emberi teljesítmény határait feszegető történeteket, a Banff Hegyifilm Fesztiválon a helyed!
A teljes műsort itt találod: https://banff.hu/filmek-2025/ 

A karrierközpontú szemlélet miatt manapság általában nagy hangsúlyt helyezünk minden munkával kapcsolatos tényezőre. Bár önmagában a feladatainkra való koncentrálás és a hatékonyságra törekvésünk egyáltalán nem tekinthető hibás felfogásnak, néha hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára.

Ma már sok különböző szakkifejezést megkülönböztet a tudomány a munka miatti stressz és megfelelési vágy okozta jelenségek meghatározására. Ezek közül talán a legismertebb a workaholism fogalma, amelyet magyarul egyszerűen munkamániának mondhatunk. 

Kevésbé ismert és pszichológiailag még összetettebb a work enmeshment jelensége, ami a munkánk összemosódását jelenti a személyiségünkkel.

Mi a különbség?

A két fogalmat nem könnyű elsőre elkülöníteni egymástól. Mindkettő a túlzott teljesítményvágy miatt alakulhat ki, amelyre hatással lehetnek külső tényezők és az önmagunkkal szembeni magas elvárások is. A munkamániássá vált ember viselkedésére jellemző lehet, hogy a jobb eredmények érdekében háttérbe szorítja a magánéletét és minden egyéb területet, amely nem a karrierjével kapcsolatos.

Ami az összemosódást illeti, ebben az esetben a szakmai identitás teljesen eggyé válhat a személyessel, mindez azt jelenti, hogy a munkahelyen megélt kudarcok vagy sikerek határozzák meg az adott személy önképét is. Ez éppen olyan veszélyes lehet, ahogyan hangzik. Amellett, hogy elveszíthetjük saját korábban vallott értékeinket, hosszú távon drasztikus esetben kiégés áldozatai lehetünk.

A két leírt jelenség nem zárja ki egymást, együttesen is jelen lehetnek az életünkben, de az összemosodás a munkamánia egyik továbbfejlődött formájának is tekinthető. 

Hogyha ez a jelenség megjelenik az életünkben, jó eséllyel elkezdenek nagyon rossz irányba menni a dolgaink.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Hogyan alakulhat ki?

Természetesen nem válhatunk egyik pillanatról a másikra munkamániásokká, és az összemosódási folyamat sem néhány nap alatt zajlik le. Amennyiben fokozatosan emelni akarjuk a saját teljesítményünket, és azt érezzük, mindig többet akarunk elérni, szép lassan megindulhat ezzel párhuzamosan egy negatív átalakulási folyamat. 

Azt viszont fontos leszögezni, hogy gyakran nem csak mi magunk vagyunk a felelősek ezért. Ha olyan helyen dolgozunk, ahol a főnökök vagy a kollégák túl nagy nyomást helyeznek ránk, sokkal nagyobb az esély a teljesítménykényszer kialakulására, mint normál esetben. Emellett a társadalomban is gyakran érzékeltetjük egymással a karrier fontosságát, azt az érzetet keltve, hogy az embert ez alapján lehet megítélni az életben.

A közösségi médiában velünk szembejövő bizonyos tartalmak tovább fokozhatják bennünk ezt a benyomást, ami rendkívül rossz hatással van az önképünkre is. Előbb-utóbb eljuthatunk arra a pontra, amikor már mi is kizárólag a szakmai teljesítményünk alapján ítéljük meg saját magunkat, ez adott esetben túlértékelést és alábecsülést is jelenthet.

Ennek hatására elkezdhetjük teljesen más szemmel nézni a világot, függővé tesszük életünket a munkahelyen történtektől, a munkánk esetleges megszűnése pedig katasztrófát eredményezhet a mentális állapotunkban.

Egyre gyakoribb lehet

A munkamániát és az összemosódást tudományosan nehéz mérni a társadalomban, hiszen az ezekben szenvedők többsége valószínűleg nem fordul szakemberhez a problémáival, ezért csak különböző becslések alapján lehet tippelni a számokra.

Konkrét statisztikák és mérések főleg a workaholism jelenség kapcsán léteznek. Az U.S.A Today Poll néhány évvel ezelőtti közvéleménykutatása szerint a megkérdezettek több mint fele feláldozta hobbiját a munkájáért, majdnem minden harmadik alany pedig a családját is elhanyagolta miatta. Emellett egyéb kutatások kimutatták, hogy a különböző egészségügyi problémák megjelenésére is megnő az esély, ha valaki munkamániássá válik.

Mivel ezek a folyamatok az elmúlt időben nem lassultak le látványosan, gyakran a saját környezetünkben is érzékelhetjük őket, egyre nagyobb problémát jelenthetnek a társadalomnak. Várhatóan a közeljövőben sem számíthatunk jelentős pozitív változásra ezen a téren.

Meg tudjuk-e előzni?

Elméletben egyértelműen tehetünk az ellen, hogy a tárgyalt jelenségek közül bármelyik felüsse fejét az életünkben. Gyakorlatban viszont általában nehezen ismerjük fel időben a problémákat, különösen akkor, amikor a külső tényezők miatt úgy érezzük, nem vehetünk tudomást róluk. A kézenfekvőnek tűnő megoldás a munkamennyiség csökkentése lenne, ez viszont nem javasolható mindenkinek, hiszen egyes munkahelyeken ilyesmit nem engedhet meg magának az alkalmazott.

Ennél jóval működőképesebb megoldás lehet, ha valaki eleve kis célokat tűz ki maga elé, nemcsak a munkában, hanem a hobbik terén is. 

Az egyik legjobb pszichológiai tanács a témában, hogy ne akarjunk egyből maratont futni, kezdjünk csak a munkahelyre való sétálással. Emellett a barátokból álló közösségi háló kialakítása és megtartása is fontos, így nem a kollégák lesznek a legközelebbi emberi kapcsolataink a családunkon kívül.

Bár ritkán szánunk rá időt, lényeges időnként elgondolkodni azon is, mi az, ami az életben hosszú távon igazán fontos számunkra, ami, szeretnénk, ha az életünk része maradna. Ha odafigyelünk erre, és tudatosítjuk magunkban, nehezebben tudunk átesni a ló túloldalára.

Mivel a főnökségre is nagy felelősség hárulhat a témában, a vezetőknek sem szabad túlhajszolniuk az alkalmazottaikat, inkább biztosítaniuk kellene a lehetőséget és a nyugodt körülményeket a munkához. Ha ez nem történik meg, könnyen elősegíthetik a work enmeshment kialakulását, amelynek idővel katasztrófális hatásai is lehetnek a munkavállalókra.

Összeségében nem könnyű megtalálni a munka, a hobbik és a magánélet közötti tökéletes egyensúlyt, de az elkülönítés és a tudatosítás mindenképp szükséges lépés, ha nem akarjuk rossz irányba vinni az életünket

Vajon miért viselkednek így? Mi motiválja a mérgező szülők, társak, „barátok” megjegyzéseit, cselekedeteit? Mogyorósi Rebeka krízistanácsadó szakpszichológussal igyekszünk ezt kideríteni, és fogódzókat találni ahhoz, hogy miképp lehet a bántó viselkedési formákat kezelni. Annyit elárulunk, teljesen felesleges arra várni, hogy ezek az emberek megváltozzanak, és a legtöbb esetben nem jelent valódi megoldást az sem, ha végleg megszakítjuk velük a kapcsolatot. 

Felmerülő kérdések:

• Igaz, hogy a mérgező emberek valójában sérült személyiségek, akik saját komplexusaikat vetítik ki másokra?
• Melyek a legtipikusabb jelei annak, hogy mérgező emberrel van dolgunk?
• Hogyan reagálnak a szembesítésre? Van-e értelme leülni velük, és beszélni nekik arról, hogy bántón viselkednek?
• A baráti kapcsolatokat sem egyszerű végleg lezárni, a családtagjaihoz pedig a végsőkig ragaszkodik az ember. Mi az a pont, ami után már nincs tovább?
• Többet bántják-e azt, aki nem képes meghúzni a határait?
• Hogyan erősítsük meg magunkat annyira, hogy ne viseljen meg minket a mérgező viselkedés például egy munkahelyen?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

Vendégünkről: 

Mogyorósi Rebeka krízistanácsadó szakpszichológus, okleveles pszichológus, valamint képzésben lévő család- és párterapeuta. Pszichológusi pályafutása során dolgozott iskolapszichológusként, lelki egészségfejlesztési szakértőként, valamint egyéni tanácsadóként. Jelenleg saját praxist vezet, ahol főként önismereti és kríziskezelési folyamatokban támogatja klienseit.

Szakmai érdeklődése a kapcsolati dinamika, a személyes határok védelme és a toxikus viselkedési mintázatok felismerése köré összpontosul. Emellett részt vesz különböző szakmai és önkéntes programokban, például a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak pszichés támogatásában és a Mental For Doctors kezdeményezésben.

Munkájának célja, hogy segítse klienseit önmaguk mélyebb megismerésében, valamint abban, hogy hatékony megoldásokat találjanak életük kihívásaira.

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Mi motivált, hogy elkészítsd a könyvet?

Az I. világháborúról jóval kevesebb irodalmi vagy film­alkotás érhető el, mint a II. világ­háborúról: tőlünk időben távolabbi esemény, emellett, míg utóbbi egy tisztán fekete-­fehér történet, addig az I. világégés sokkal komplexebb. Nem voltak benne egyértelműen jó és rossz szereposztások; a nagy nemzetek hatalmas összecsapása volt. Ahhoz, hogy az ember átlássa, és megfelelően értékelni tudja az 1914–1918-as eseményeket, kellő érettség, érdeklődés és olvasottság szükséges. És hogy miért is érdemes vele behatóan foglalkozni? 

Mert ez az emberiség elmúlt kétszáz évének legfontosabb négy éve. 

Ma is abban a világban élünk, amelyet az I. világháború hozott létre, minden jelenlegi geopolitikai konfliktus, mint az orosz–ukrán vagy a palesztin–zsidó, innen ered. 

Az ezeroldalas könyvön tíz évig dolgoztál.

A történelmi események részleteinek megismerésével és a helyszínek feltérképezésével kezdtem, aztán jött a szükséges vízumok, engedélyek és akkreditációk beszerzése, majd az utazások és a fotóanyag elkészítése. Ennek nehézségét fokoztam, amikor elhatároztam, megörökítem Erzsébet királynőt és a vezető politikusokat is, mint Donald Trump, Emmanuel Macron vagy Angela Merkel. 

Minden pénteken, munka után repülőre ültem, és elutaztam egy korábbi világháborús helyszínre. Olyan helyeken jártam, mint Pápua Új-Guinea, a Falkland-szigetek, Heligoland, Szíria vagy épp a Gázai övezet. Ha százhúsz évvel korábban születek, én lettem volna Indiana Jones. Amit csak lehetett, azt a tényleges centenáriumi napon fotóztam meg. 

Nagyon ügyeltem az időjárási és fényviszonyokra is: a baltikumi karácsonyi csaták képeit például muszáj volt hóban csinálni, így folyamatosan figyeltem a hójelentést, hogy el tudjam dönteni, mikor repüljek Lettországba. A félmilliós fotóarchívumból másfélezret válogattunk a két kötetbe Keczeli Zoltán és Dózsa Zoltán művészeti vezetővel és képszerkesztővel.

Milyen meredek helyzeteket éltél meg az utazások során?

Baszra közelében a hatóságok őrizetbe vettek, mert azt gyanították, hogy az amerikaiaknak vagy a briteknek kémkedek az iraki–iráni határon a hatalmas fotófelszereléssel a nyakamban. A Külügyminisztérium közbenjárásával szerencsére a nap végére tisztáztam magam, és elengedtek. Ennél is veszélyesebb volt az olasz Alpokban: egyetlen fotóért 3300 méter magasra másztunk fel Mécs László alpinistával. Arra a helyre ugyanis nem tud följutni magamfajta amatőr, csak profi felszereléssel rendelkező hegymászó. 

Első alkalommal hóvihar támadt, így fel kellett adnunk, és még egyszer kirepülnünk Bergamóba, hogy nekivágjunk a hegyeknek, és megtaláljuk azt a fent hagyott olasz ágyút, amely nélkül nem lett volna teljes a könyv. 

Másodjára két napig másztunk, mire végre megtaláltuk a lélegzeteállító környezetben a háborús emléket. Annak idején egy gleccseren húzták fel az olaszok, a jég azóta elolvadt, az ágyú viszont ott maradt egy szikla tetején.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Láttál különbséget abban, ahogyan a nemzetek viszonyulnak az I. világháborúhoz?

A nyugati és az olasz fronton rendszeresen tartanak komoly megemlékezéseket, főleg ott, ahol a britek és az amerikaiak harcoltak. Itt gyakori az I. világháborús katonák temetése is, akiknek földi maradványai egy évszázaddal a háború után folyamatosan kerülnek elő. A keleti fronton a Szovjetunió törölte a Varsói Szerződés tagállamainak kollektív emlékezetéből az I. világháborút, mivel arra cárista ügyként tekintettek. 

Afrikában a britek és a franciák állítottak néhány emlékművet a háború után, amelyben nagyon sok helyi is elpusztult. Az itteni lakosság viszont a gyarmatosító európai államok problémájaként viszonyult az 1914–1918-as eseményekhez, az elégtelen vagy egyáltalán nem létező közoktatás miatt pedig teljesen feledésbe is merült.

Milyen magyar vonatkozásai vannak a könyvnek?

Szerepel benne az összes fontos magyar vonatkozású galíciai, kárpátoki, isonzói, trentinói és erdélyi helyszín, temető és emlékmű, ám utóbbi nem számottevő. 

A mai Magyarország területén nem folytak harcok, és az igazi nagy, pusztító csapást a háború lezárása után Versailles-ban kaptuk – ezért sem alakult ki nálunk komolyabb hagyománya az I. világháborúra való megemlékezésnek.

A feleséged hogyan fogadta a projektedet?

Nyolc éve, 2016-ban ismerkedtünk meg, amikor a verduni csata századik évfordulójára válogattam a képeket, ő tehát ezzel a projekttel együtt „kapott meg”. Sok utamra velem tartott, sőt, az eljegyzésünk is egy I. világháborús helyszínen, az elzász-lotaringiai Vogézekben, a hegység legmagasabb pontján történt, ahol egykor a német–francia frontvonal húzódott. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. decemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A budaörsi származású Ványai Pál a középiskolában közgazdaságtan szakos volt, de mivel ez nem volt a szíve csücske, 16 évesen eldöntötte, hogy átiratkozik repülőgépszerelő iskolába Csepelre. Mindezt a szülei tudta nélkül tette meg, ezért az apja három napig nem szólt hozzá. Eredetileg műszerész szeretett volna lenni, de az érettségije után pont nem indítottak ilyen osztályt, így repülőgépész végzettséget szerzett.

Kezdetben édesapja barátjánál dolgozott, később sikerült elhelyezkednie a szakmájában. Öt évig tevékenykedett a mai Liszt Ferenc Repülőtéren, amíg meg nem szűnt az állása. Ekkor hirtelen másik munkát kellett találnia, így szegődött el egy csomagolóanyagokat gyártó céghez Budaörsre. Azért dolgozott tíz éven keresztül ezen a helyen, mert időközben megismerkedett a volt feleségével, és megszülettek a gyermekeik is. A munka mellett azonban képezte is magát, a főiskolán nemzetközi igazgatásszervezés szakon szerzett diplomát 2014-ben.

Kitűzött célja volt, hogy szellemi munkát végezzen

„Mindenképp szerettem volna valamilyen felsőfokú végzettséget, mert ki akartam szakadni a gyári melós létből. 

Apám is azért tanult tovább, mert nem akarta az otthonról hozott, újságpapírba csomagolt kaját enni a satupadról, és ez a kép bennem is erősen élt. 

Bár 2014-ben befejeztem a tanulmányaimat, csak három évre rá sikerült irodai állást találnom. Jelenleg is ezen a helyen dolgozom beszerzőként” – meséli Pali.

2017-ben sok változás történt az életében. Felesége egy pénteki napon bejelentette, hogy elköltözik tőle, Pali pedig a rákövetkező héten, kedden megkapta a várva várt irodai állását. Egy héten belül nemcsak a családi állapota változott meg, hanem a munkahelye és a munkája jellege is. Ez a fordulat különös módon pont jól jött neki, mert már nem kellett műszakokban dolgoznia, így heti váltásban tudott a gyermekeire vigyázni.

A felesége elfelejtett visszaköltözni a hálószobába

„A nejemmel évek óta lakótársakként éltünk, elhidegültünk egymástól. Az egész azzal kezdődött, hogy a nagyobbik lányunk egyszer lebetegedett, és emiatt ő a gyerekszobában aludt. Aztán teltek a hetek, hónapok, és elfelejtett visszaköltözni a hálószobába. Mindennek ellenére békével váltunk el, a bíróságra is együtt mentünk, érte mentem a munkahelyére. Azért tartott 25 percig a válásunk, mert a bírónőnek fel kellett olvasnia a kötelező passzusokat, de amúgy mindenben megegyeztünk” – mondja Pali, aki a mai napi baráti viszonyt ápol a volt feleségével. 

A válást úgy élte meg, hogy férjként kudarcot vallott. Ez az új élethelyzet azonban azt hozta magával, hogy édesapaként sokkal szorosabbra tudta fűzni a kapcsolatát a lányaival. Amikor a gyerekek nála aludtak, minden este felolvasott nekik, és a felolvasást követően hosszasan beszélgettek az elhangzottakról. Ez napi rutinjukká vált, ami a mai napig megvan, hiába nagyok már a lányok (a nagyobbik 17, a kisebbik 15 éves). 

Még a fiús történeteiket is megosztják vele, ennek kifejezetten örül. Számára az egyik legfontosabb dolog, hogy a lányaival jó legyen a viszonya.

Rabul ejtette a színészet

Pozitív változásként élte meg azt is, amikor évekkel később beköszöntöttek életébe a kreatívabbnál kreatívabb foglalkozások. Először írni kezdett, részt vett különböző írótanfolyamokon és -táborokban. Ma már rendszeresen publikálják a novelláit a Budaörsi Naplóban. A statisztamunkáról egyik volt kolléganőjétől hallott, és annyira megtetszett neki az ötlet, hogy elkezdett követni néhány ezzel foglalkozó csoportot. Egyszer meglátott egy hirdetést, amelyben kosztümös filmbe kerestek statisztát, és mivel azon a héten pont szabadságon volt, jelentkezett rá. Az etyeki díszletvárosban aztán 180 fokos fordulatot vett az élete.

„Ebben a középkori filmben szőnyegárus voltam. Az egész forgatás magával ragadott, tetszettek a díszletek, és nagyon élveztem a munkát, hiába volt rettenetesen hideg. Be sem mentem a többiekkel melegedni a sátorba, mert annyira érdekelt, hogy mi történik kint. Az asszisztensek látták rajtam a lelkesedést, és amikor épp egy verekedős jelenetet forgattak kaszkadőrökkel, akkor rám mutattak, hogy én ott maradhatok a közelben, a többi háromszáz statisztának viszont távolabb kellett mennie. Nagyon jó érzés volt, hogy így felfigyeltek rám” – számol be az első tapasztalatokról Pali. 

Azóta több forgatáson is részt vett. 

Az ismertebb hazai sorozatoktól kezdve – mint a Mi kis falunk vagy a Gólkirályság – nagy hollywoodi filmekben is szerepelt, sőt külföldön is járt már forgatni. 

Eddig összesen 75–80 napot töltött statisztálással, és volt már olyan reklámfilm is, amelyben ő játszotta a főszerepet. Itt kis ízelítőt kapott a sztárságból, ugyanis az asszisztensek kiemelt személyként kezelték, tartották a feje felett a napernyőt, és a forgatási szünetekben vitték helyette a táskáját. A reklámfilm sivatagi jeleneteit a Homokbányában vették fel, ez is hatalmas élmény volt számára.

Kép

Pál egy forgatáson − Forrás: Ványai Pál

Munka után a színésziskolába siet

„Az egyik reklámforgatás során ismertem meg Farkas Laura színésznőt, akinek említettem, hogy megfordult a fejemben, hogy elvégezzek egy színésziskolát. Ő ajánlotta nekem a Bánfalvy Stúdiót. Tavaly szeptemberben felhívtam Bánfalvy Ágnest, az iskola alapítóját és vezetőjét, aki mondta, hogy kedden már mehetek is hozzájuk. Én nem épp így gondoltam, hogy egyből beleugrok a közepébe, de már az első hónapokban rájöttem, hogy szeretem ezt csinálni, még akkor is, ha nagyon nehéz munka mellett részt venni az oktatásokon” – mondja mosolyogva Pali, aki rövid idő alatt kivívta a vezetők elismerését, így már osztálybizalmiként segíti a csapatát.

Pali szeretne szintet lépni a színészetben, ez könnyebb úgy, ha megvan hozzá a végzettsége. Bár még csak a hároméves képzés elején tart, úgy érzi, megtalálta a helyét, és a visszajelzések is azt mutatják, hogy érdemes a színészettel foglalkoznia. 

Számára ez olyan játék, ami lelkileg teljesen feltölti.

„Már gyerekként is érdekelt a filmkészítés világa, csak nem gondoltam soha, hogy bármi közöm lehet hozzá. Most az álmom megkapni egy nagyobb szerepet, de van egy beszédhibám, ezzel tisztában vagyok. A munkabeosztásom miatt sajnos pont lemaradok a beszédtechnika órákról, de az a tervem, hogy nyáron, amikor szünetel az iskola, foglalkozom a pöszeség kijavításával” – teszi hozzá.

Megelégelte a kinézetét, életmódváltásba kezdett

Pali kitartását nemcsak az bizonyítja, hogy igyekszik a munkájában és a színésziskolában helytállni, hanem az is, hogy életmódot váltott. Tavaly megismerkedett egy hölggyel – akivel végül nem lett kapcsolata –, de a találkozó arra ösztökélte, hogy változtasson a kinézetén. Egy személyi edző és az orvosa segítségével látott neki a fogyásnak.

„Ahogy kezdett romlani a házasságom, úgy fordultam egyre gyakrabban a hűtőhöz érzelmekért. Öt éve elveszítettem az édesapámat, ez is nagyon megviselt lelkileg, mert az utolsó hónapjaiban én ápoltam. Az érzelmi megterhelések miatt az evésbe menekültem. Harmincegynéhány éves koromig stablian nyolcvannégy kiló voltam, de az évek alatt felmentem százötven kilóra” – magyarázza.

Már lassan egy éve annak, hogy beiktatta a mindennapjaiba a mozgást. Minden este lefekvés előtt megtesz egy intenzívebb, egyórás sétát, emellett heti egyszer jár súlyzós edzésre is. Ennek és az étrendváltoztatásnak köszönhetően harminc kilótól sikerült megszabadulnia. Most úgy látja, megállt a fogyási folyamat, de bízik abban, hogy a rendszerességnek idővel meglesz az eredménye.

Jelenleg sok energiáját leköti az iskola, de bevallja, nehezen éli meg azokat a napokat, amikor nincsenek nála a gyerekek. Nem szeret egyedül lenni, párra vágyik, de eddig még nem találta meg azt a személyt, akivel leélné az életét. Hozzáteszi, azért is jó, hogy rátalált a színészetre, mert pár év múlva, amikor már kirepülnek a gyerekek, lesz a tarsolyában egy olyan tevékenység, amelybe teljes szívével belemerülhet a mindennapokban.