Király Eszter: Duplo

Ülök a szőnyegen, puha csaliton éhes farkas. Kérdezni akarlak, vagy válaszokat ejteni el? Lesben a szőnyegen. Úgy nézek rád, mintha nyomoznék utánad. Ha nem mutatod, hát előcsalogatom, ha nem mondod, hát kiszagolom, ha nem üzened, hát kiderítem, ha nem adod, hát elveszem, ha nem ontod, kiszippantom, kifaggatlak-kiszaggatlak, de nem. Nem.

Ülök a szőnyegen, míg helyet nem foglal bennem a szándék, hogy valóban kérdezzelek. Ülök a szőnyegen, mint ottfelejtett építőelem. 

Mint aki építőkockára lépve felszisszen, olyan hirtelen és olyan halk nesszel rándulok össze: megriadok a gondolattól, hogy – mint a Duplo és más gyártó kockái – illeszkedni nem fogunk sosem.

Ülök a szőnyegen, mint portás, akit tudomásul vesznek, de nem mesélnek neki, ülök, mint szigorú portás, a kijárat előtt visszafordítom a szökevény könnyeket meg a simlis kérdéseket, sunnyogna a ki vagy, mi bánt, mit ebédeltél, kit ültettek melléd, mitől ijedtél meg, hogyan lendült be végül az a roller, miért éppen az a baglyos mese tetszik, kinek a figyelmére vágysz, hány hangszer után telik meg szerinted a horgosi csárda, mire gondolsz tulajdonképpen mise közben, van-e bibid, amit nem vettem észre, miről álmodsz, emlékszel-e Istenre, elég vagyok-e neked, hányas lesz majd a lábad, amikor utoljára engeded megpuszilni, meg a többi gazfickó. 

Ülünk a szőnyegen, mintázatokra nehezedünk és panelek közül válogatunk, egyikünk sem tud még igazán felelni. Te nekem, én érted.

Úgy szeretnék ülni a szőnyegen, veled, a kockák között, mint aki nem építeni, hanem épülni szeretne. Fürkésző csendben várni a válaszaid helyett azt, ahogy felkacagsz, amikor a magam tornyát mégis sikerül végre ledöntenem. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.