Mikor döntötte el, hogy szerzetes szeretne lenni?
A gondolat először 15 éves koromban fogalmazódott meg bennem, amikor a nagymamámnál kezembe került az Új Ember egyik száma, amelyben nővérekről írtak. A „semmiből” született meg bennem a gondolat: mi lenne, ha én is nővér lennék? Mindez akkoriban annyira tűnt reálisnak, mintha azt mondtam volna, hogy űrhajós leszek. Meglepett a gondolat, nem értettem, honnan jön, de úgy éreztem, választ „vár”. Emlékszem, ültem a földön, és annyira meglepett az ötlet, hogy felpattantam, s úgy reagáltam: biztos, hogy nem!
Beúszott lelki szemeim elé egy fekete ruhás apáca képe, aki szomorúan ül egy sarokban.
Azt gondoltam, a középkorban volt utoljára ilyen műfaj, nem tudtam róla, hogy léteznek még rendek.
A családja vallásos?
Édesapám református, édesanyám katolikus, minden vasárnap mentünk szentmisére, de gyerekkoromban nem éreztem, hogy Istennek köze lenne a mindennapjaimhoz. A szerzetességre hívó gondolat később vissza-visszatért, azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban érdekel a vallás, a hit, az ima és Isten. Többet imádkoztam, próbáltam figyelni Isten hangjára. Békét éreztem, valami egészen újfajta örömöt tapasztaltam meg.
De még nem felelt Isten hívására.
Imáimban többször kaptam megerősítést arra, hogy Isten vágyik a válaszomra. Azt éreztem: nagyon jó lenne csatlakozni egy rendhez, és Istennek, aki annyira szeretett, hogy mindent nekem adott, én is a mindennel szeretnék válaszolni. Közben huzamosabb időre Belgiumba költöztünk. Mire 2017-ben döntöttem, és húszévesen csatlakoztam a rendhez, azt éltem meg, hogy Isten és az én vágyam összeért.
Miért éppen a domonkos nővéreket választotta?
Amikor eldöntöttem, hogy szerzetes szeretnék lenni, feltettem magam is a kérdést, melyik rendhez csatlakozzam, hiszen több is létezik. Megnéztem egy adatbázist, kijegyzeteltem, melyek szimpatikusak, egy ponton azonban azt éreztem, nem válogathatok, mint az utcán egy kirakat előtt, helyette vizsgáljam meg a kérdést imában. Olyan rendet szerettem volna választani, amely foglalkozik az emberekkel, és fontos az életében a közösségi ima. Megfogalmazódott bennem az is, hogy vágyom a mély imádságos életre, a kizárólagos istenkeresésre.
A domonkosoknál korábban többször is jártam, magával ragadott az imádságuk, lenyűgözött, ahogy Istent bevitték az emberek közé.
Egy imában ajándékot kaptam: szép, hogy Istenhez közel vagyok, de az megmarad magamnak, ha ezt a kincset nem adom tovább. Ezért meg kell mutatnom az embereknek mindazt, amit Istenről tudok, amit vele kapcsolatban megtapasztalok, ami számomra örömet jelent. A domonkos rendnek pedig éppen az evangélium hirdetése a célja.
A szülei mit szóltak a döntéséhez?
Nem voltak nagyon boldogok, de nem lepte meg őket túlzottan, mert érzékelték, hogy egy ideje nagyon foglalkoztat a vallás. Nehéz lehetett számukra elfogadni a döntésem, különösen édesapámnak. Vélhetően az a kép élt bennük a rendekről, hogy olyanok, mint a katonaság, vagy akár egy börtön; illetve, hogy menekülök valami elől, vagy valamit nem találtam meg az életemben. Félthettek. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy úgy neveltek a testvéremmel: találjuk meg, ami boldoggá tesz bennünket.
Jelentkezett a domonkosokhoz. Hogyan alakult az élete azt követően?
A képzés során tisztáznom kellett magamban, mi a motivációm, ami a rendhez vezetett.
Utólag detektálta?
Mindig munkált bennem a jókislányszerep. Az a típus voltam, aki jól viselkedett, jól tanult, a szüleivel igyekezett kedves lenni, minden emberrel próbált jól bánni. Foglalkoztatott, hogyan lehetnék jó keresztény, hogyan lehetnék Isten tetszésére, később pedig az, miként lehetnék jó nővér. Ha feltételezzük, hogy amit felsoroltam, közelít a tökéletes életformához, akkor felvetődik: mi motivált engem?
Számomra az jelentette a legfontosabb tapasztalatot, hogy Isten szeretne „kigyógyítani”, ezért újra és újra kihúzta a lábam alól a szőnyeget. Arra hívta fel a figyelmem: hiába próbálok nagyon jó lenni, neki nem arra van szüksége.
Nehéz volt azzal szembesülni, hogy nem tudok elég jó lenni, eléggé megfelelni.
Vagyis: bár minden igyekezete a jó cselekedetekre irányult, azt érzékelte, hogy mégsem elég jó?
Pontosan. Később azonban megtapasztaltam, hogy úgy vagyok jó Istennek, ahogy akkor éppen voltam. Nem attól leszek jó, hogy betartom a szabályokat (persze, ettől még betartom), és mindent megteszek, hanem már akkor jó vagyok, mielőtt felkelnék az ágyból. Eredendően. Isten rádöbbentett arra, hogy nem fogom megvalósítani azt a tökéletes személyt, amit magammal kapcsolatban elképzeltem. Az ő fényében viszont megláttam, mi az, amiben valójában változnom kellene: másra hívott, nagyobb szeretetre, a mások felé fordulásra, ami már olyan öröm és szabadság, amit csak Ő tud megadni. Korábban nehezen tudtam elfogadni magam, ezért nagyon fontos volt, amikor mindezt tisztázni tudtam. Rájöttem, nem azért kellett a rendhez csatlakoznom, hogy a tökéletes legyek, hanem azért, mert Isten annyira vonz.
A szerzetességről alkotott előzetes képe milyen mértékben alakult át?
Összességében azt mondhatom, sokkal jobb, mint amire számítottam. Világosak az irányvonalak, amelyek elvezetnek a jó irányba. Szembesültem vele – ami számomra nagyon felszabadítólag hatott –, hogy mindenkinek van egyéni felelőssége is. Felnőtt ember vagyok, csak felnőtt gondolkodásmóddal lehetek szerzetes. Engedelmesnek kell lennem, amihez az is hozzátartozik, hogy döntéseket hozok, felelősséget vállalok a rám bízottakért.
Ez korábban hiányzott az életéből?
Fiatalként kevés tapasztalatot szereztem a felnőtt életről, persze hoztam komoly döntéseket, hiszen hazaköltöztem Belgiumból Magyarországra, hogy itthon tanulhassak, egyetemet választottam, de ezek az életkori sajátosságokhoz tartoznak. A szerzetesség nem arról szól, hogy tökéletessé váljunk, hanem folyamatos döntések sorozata, s nem lehet Istenre tolni a döntést, mondja meg Ő, mit tegyünk egy-egy helyzetben. A másik fontos felismerés az volt, hogy akik itt élnek, nem tökéletesek. Ám megtapasztaltam e ráébredés sokkal mélyebb oldalát, éppen azt, amit magammal kapcsolatban is felfedeztem.
A nővérek teljesen nyitottakká szeretnének válni Istenre, ezt élik meg, azzal együtt, hogy tudják, nem tökéletesek. Ez a felismerés felülmúlta a vágyaimat, látni, hogy mindannyian ráteszik az életüket, és a saját gyarlóságaik ellenére mindig felállnak, folytatják.
Rádöbbentem arra is, hogy Isten sokkal mélyebben tesz boldoggá – a boldogság számomra olyan béke és biztonság, ami az ember szívéből feltörő vízforrás. Ilyet addig soha nem tapasztaltam meg. Persze nem a nap 24 órájában, hiszen jelentkeznek nehézségek, küzdelmek, de Isten olyan mélyen van jelen mindenben, amit előzőleg álmomban sem gondoltam volna.
Akadt olyasmi, amiről fájt lemondania, amikor csatlakozott a rendhez?
Nehéz volt megtapasztalni egyfajta magányt, amit korábban nem éreztem, mert betöltöttem más elfoglaltsággal – kórusban énekeltem, fuvoláztam, pingpongoztam, de akár említhetem az okostelefon használatát is. Be voltam táblázva. Itt pedig van egy olyan csönd és egyedüllét, amit nem lehet betölteni.
Nincs kihez szólni?
Ez jó példa, hiszen a csöndes szakaszokban már nem kommunikálunk egymással. A noviciátusban a második, harmadik évben a rendházban éltünk, nem voltak külső tevékenységeink, internetet sem használtunk, viszonylag sok volt a csöndes napszak.
Mi jelentette ebben a legnagyobb nehézséget, hiszen rengetegen vágyják a csöndet?
Szembesülni magunkkal, a félelmekkel, a nehézségekkel, az örömökkel, a vágyakkal, amelyeket a zaj, a zenehallgatás, a rengeteg tevékenység nem engedtek felszínre törni. Meg kellett tanulnom minderre Istennel együtt ránézni.
Volt korábban okostelefonja?
Persze, több applikációt is használtam a mindennapi élet során.
A rendben lehet telefonjuk?
Igen, de nem okostelefon. Internetet is szabályozva használhatunk, a szilencium időtartama alatt már nem beszélgetünk és nem kapcsolódhatunk a világhálóhoz.
A mindennapi életben egyébként mire használja az internetet?
Sok mindenre, például a Neptunhoz is szükséges, és van egy csoporttársaimmal közös Facebook-csoportunk is.
Rendelkezik Facebook-fiókkal?
Van Facebookom, de a noviciátus arra is szolgált, hogy megtanuljunk ezekkel az eszközökkel jól bánni, volt egy teljes leállás, ami után meg kellett találnunk az arany középutat. Egyáltalán nem a lemondáson van a hangsúly. Korábban az informatika terén nem éreztem magam valami tehetségesnek, ahhoz viszont, hogy tanítsak, szükség van rá, azon keresztül tudok szólni másokhoz, így a programok használatában még fejlődtem is.
Hagyott valamit örökre a renden kívül?
Azzal, hogy szerzetes lettem, lemondtam a családról.
Amikor már nagyon érdekelt a szerzetesség, megtetszett egy fiú, és akkor döntenem kellett: nem lett volna vele szemben fair, ha járni kezdünk.
A tisztasági fogadalmam azt jelenti, hogy Isten tölti be az első helyet az életemben. Ő az életre szóló társam, lemondva ezzel a házasságról, a szexuális életről.
Csatlakozhat valaki a rendhez, ha korábban élt szexuális életet?
Igen, de szabad állapotúnak kell lennie. Nem az előzmény a fontos, hanem ami utána következik.
Milyen fogadalmat kell még tenniük?
A szerzetesek engedelmességi, tisztasági és szegénységi fogadalmat tesznek. A három terület az ember legmélyebb vágyait célozza meg, azokat, amelyek a legtöbb galibát okozhatják. Az engedelmesség a vágyaimat szabályozza, a tisztaság a másokkal való kapcsolataimat, míg a szegénység az anyagi javak birtoklását. Ha vágy támad bennem, imámban leteszem Isten elé, és őszintén engedem, hogy ránézzen. Tudom, hogy ez fontos, elvégre ő teremtett ilyennek. Ha így teszek, megtalálom benne a biztonságot, tudom, hogy ez általa lehetséges, mert normális vagyok; ugyanakkor ráirányítja a figyelmem arra, hogy nem kell a vággyal élni. Mindez önuralomra tanít. Őrá várni nagyon felszabadító. Tudok áldozatot hozni, Isten sokkal mélyebb érzéssel tölt el.
Hogyan telik egy napja?
Alapvetően az imádság köré szerveződik, a zsolozsmát közösen végezzük, aminek a zsoltárok imádkozása adja a nagy részét. Ez napi öt közös imát jelent, reggel, délben egy, míg este két alkalmat. Tartunk még egy olvasmányos imaórát, amit egyénileg imádkozunk, illetve vasárnap délben közösen. Ezeken kívül még van egy szentmisénk, amin közösségileg veszünk részt. A szentáldozásban mély egység jön létre közöttünk, egy testvéri közösség számára ez a legfontosabb, ez adja a közöttünk lévő szeretet magját.
Napközben a legtöbben tanulunk vagy tanítunk; a rend nővérei óvodától egyetemig oktatnak. Magam reggeli után elmegyek az egyetemre, nagyjából az egész napomat ott töltöm.
Aki itthon tartózkodik, közös ebéden vesz részt, a vacsoránk szintén közös.
Ki végzi a házi munkát?
Mi takarítunk, mosunk, főzünk, rendezzük a kertet, e munkákat előre beosztjuk egymás között.
Az egyetemre habitusban jár?
Természetesen.
Meglepetést kelt?
Furcsa volt először habitusban besétálni az egyetemre, lényegében mindenki megbámult. Amikor a büfébe mentem, a kiszolgáló megkérdezte, hogy kerülök oda, nem gondolta, hogy diák vagyok. Sok reakció érkezik, a leggyakoribb az érdeklődés, sokan örömüket fejezik ki, mások imát kérnek, és akadnak olyanok, akik negatív megjegyzést tesznek.
Utóbbit hogyan tudja kezelni?
Általában visszakérdezek, a legtöbbször az derül ki, hogy nem a rendnek vagy a személyemnek szól a megjegyzés, hanem az egyháznak úgy általában vagy Istennek, mert problémájuk van vele, nem hallgatta meg az imádságukat, vagy úgy érzik, hogy cserbenhagyta őket. Ha az utcán kiabálnak utánam ellenségesen, leginkább igyekszem nem foglalkozni vele.
Mi a véleménye a saját generációjáról?
Nagyon sok jót látok bennük, és néha a többség hajlamos túlzottan sötéten látni a kortársaimat. Úgy érzékelem, hogy nagyon sok vágy van bennük a jóra, a jótétre, a jótékonykodásra, és keresik is a lehetőségét. Sokukban van kreativitás. De érzek fájdalmat is, mert nehéz látnom, hogy amire vágynak, nagyon jó, csak nem jó helyen keresgélik, esetleg nem tudják, hol és hogyan keressék. Nem látják, hol tudnának hasznosak, értékesek lenni, miképpen tudnának adni. Van bennük kiábrándultság is, és néha az értelmetlenség érzése, miközben sok értéket hordoznak.
Devalválódott az értékrendjükben Isten szerepe?
Nem hiszem, hogy lehetne a kérdésre általános választ adni, mert meghatározó a családi háttér, a korábbi iskolai közeg, a baráti társaság, vagyis, hogy milyen példákat láttak.
Az biztos, hogy nagy bennük az igény a többre, a másra, olykor a misztériumra, a keleti vallási irányzatokra, azonban sokak számára ez nem egyértelműen Istent jelenti.
Ugyanakkor – körbenézve például az egyetemi csoporttársaim között – nagyon sokan vallásosak, néha rá is csodálkozom, hogy a hit mennyire része az életüknek. És éltető valóságot jelent számukra.
Mit szeretett meg a legjobban a szerzetességben?
Az Istennek adottságomat. Hogy nyitottá válhattam számára, és megtapasztalhatom, hogy akár imádkozom, akár beszélek róla, vagyis az apostoli munkát végzem ilyen értelemben, mindig minden róla szól. Az, amiről lemondok, vagy amivel küzdök, önmagában értelmetlen, csak érte válik értelmessé.
