„Olyanná akartam válni, mint ők: egy drogos, mindenkinek bemutató alakká”
„A füst az égbe ér, ne félj!” – bong a fülemben Kugler Tamás daltöredéke, amikor az egri RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat kapujához érek. Tamás nyolc éve már a másik oldalon van, a nappali ellátás terápiás munkatársaként. Hosszú utat járt be: kamaszlázadása és identitáskeresése a kábítószer-élvezet felé hajtotta; egy-két évente elvonókezeléssel próbálkozott, de újra és újra visszaesett; családot alapított, hogy a társadalom elvárása szerint normális életet élhessen; és amikor lábra állni sem bírt, a komlói rehabilitációs intézetben rakta össze önmagát. „Ha szárnyad van, az ég veled marad” – folytatódik a dal abban a békés bizonyosságban, amire végül rátalált.
Gyerekkorodban megmutatkoztak olyan személyiségjegyeid, vagy megéltél olyan eseményeket, amelyek a függőség előjelei lehettek?
Gyerekként része voltam közösségeknek és társaságoknak, de mindig kívülállónak éreztem magam. Volt egy kis belső fantáziavilágom, és nem bírtam, ha valaki megzavarta. Elég szabályozott környezetben nőttem fel, jómódú polgári családban, ahol nem volt szerfüggő. Harmadikos koromban Miskolc első angol nyelvű osztályába válogattak, de nem éreztem, hogy annyira jó képességű volnék. Kis növésűként is alábecsültem magam, de nem tűnt úgy, hogy az akkori frusztráció hosszabb távon problémát okozna. Történtek olyan események, amelyek változást hoztak.
Tizennégy éves koromban megszületett a kisöcsém, és kevesebb figyelmet kaptam. Költözés miatt kiszakadtam az eredeti lakókörnyezetemből. Humán beállítottságom ellenére műszaki középiskolába mentem a barátaim után, ahol untam a száraz reál témákat. Elkezdtem kamaszként lázadni, és szembefordultam mindennel. A rendszerváltásnak köszönhetően kitekintettem a világba, és szembejöttek velem az underground zenei formák, a punk-, hardcore- és grunge-zenészek.
Olyanná akartam válni, mint ők, vagyis egy drogos, mindenkinek bemutató alakká.
Könnyen ment?
Tizenöt-tizenhat évesen már piros-zöld hajjal mászkáltam, és underground zenei koncertekre jártam. Miskolcon kis klubhelyiségek nyíltak, ahol punkzenét játszottunk. Megismerkedtem pimasz, flegma, negyvenkilós alakokkal, akik már akkor opiáton és heroinon éltek. Arra vágytam, hogy közéjük tartozzam, a világból kiszakadva, és ezt hamar el is értem. Úgy láttam, hogy a kábítószer ebben a közegben a tudatmódosítás egyik alapja.
Fiatalon, önálló kereset nélkül hogyan jutottál drogokhoz?
Akkoriban még fillérekből anyagoztunk, otthon konyhai körülmények között, száraz mákból állítottuk elő a „lengyel kompótot”. A ’90-es évek végén elérhetővé vált a heroin, de azt rázósabb volt beszerezni. Költözködtem egyik városból a másikba; volt, ahonnan menekülni kellett a forró helyzet miatt.
A szüleidnek mikor tűnt fel, hogy valami nem stimmel?
A drogfüggőt a család először nem akarja észrevenni, vagy megmagyarázzák maguknak, hogy ez biztos nem történhet meg. Amint kiderült, azonnal a pszichiátriára és elvonóra vittek. Rájöttem, hogy itt nagy baj van, mert elég gyorsan intravénás használóvá váltam, csak nem tudtam kiszakadni belőle. Akkoriban Magyarországon még nem tudtak mit kezdeni az opiátélvezőkkel, mert csak 1993–94 környékén kezdődött a metadonprogram. A metadon egy államilag finanszírozott helyettesítőszer, ami a heroinfüggők leszoktatását segíti.
Az első elvonókezelésemen alkoholistáknak való gyógyszereket kaptam, és két héten át lekötöztek. Egy-két évente próbálkoztam, hátha sikerül leállni, de nem ment. Senki sem mondta, hogy a függőség lebirkózásához először meg kell ismernem a betegséget és önmagamat, hogy feldolgozzam az addigi traumáimat, és tudjak beszélni az érzéseimről.
Ha valaki tudatmódosító szert használ, az az érzelmek betegsége, mert nem tud magával megfelelőképpen kapcsolatot teremteni.
Legtöbbször egy elvonókezelés után öt-tíz nappal már ugyanúgy visszaestem.
Tudtál valami értelmeset tenni a mindennapokban?
Reggel, hogyha egyáltalán aludtam, felkeltem, és az első gondolatom az volt, hogyan szerezzek anyagot. Ha megvolt, akkor néhány óráig rendben volt minden, és jól éreztem magam, aztán megint futottam. Szükség volt rá, enélkül nem bírtam elviselni a világot.
Semmilyen kiutat nem találtál fiatalként?
Egy kórházi kezelés során nagy nehezen letettem a metadont, és egy évig rosszul voltam, de tartottam magam. Megismerkedtem a volt feleségemmel, családom lett, kinyílt a világ, és azt hittem, végre normális életet fogok élni. Függő módjára vetettem bele magam a munkába, hogy a gyerekeknek mindenük meglegyen. Három-négy év alatt talpra álltam, csak néha a munkatársaimmal egy-két pohár bort megittunk. Nem tudtam, mit jelent a keresztfüggőség, és arról sem volt fogalmam, hogy nem a szerben nyilvánul meg a függőség, hanem a személyiségjegyekben.
Nemsokára fél liter tömény kellett ahhoz, hogy reggel kimenjek a boltba a másikért. Amikor ez tetőzött, megint elkezdtem metadonozni, és szép lassan visszazuhantam. Végül már lábra állni sem bírtam, és eljutottam egy rehabilitációs kezelésre Komlóra, a Leo Amici 2002 Alapítványhoz, ahol megtanultam, mi is ez az egész. Ott már valamennyire kész voltam megadni magam, hiszen elfogytak az eszközeim. Simicz Ferencet, az intézmény vezetőjét régi drogos köreimből ismertem, felépülő függő volt. Az járt a fejemben, hogy ha neki sikerült, nekem is sikerülhet.
A komlói ház mire tanított, mi a gyógyulás kulcsa?
A függőjegyek könnyen visszaköszönnek, de aki régóta tisztán él, annak sokkal rutinszerűbben megy a karbantartás. A függőnek eleinte nincs önreflexiója. Csak akkor érzi szükségét, ha látja, hogy az automatikus cselekedetei ugyanoda térnek vissza. Az egész felépülés a gondolkodásmód megváltoztatásáról szól.
Szükség van segítőkre, mert a függők alapvetően hárítanak, például egy alkoholista elmondja, hogy igen, én ittam, de foglalkoztam a gyerekeimmel, és pénzt kerestem. Ez nem igaz, rossz apa volt!
A gyerekek pontosan átvették azt az érzéstartományt, és ki fogja megmenteni őket? Ahhoz, hogy reális képem legyen magamról, dolgoznom kell rajta. Feltérképezni, hogy mi történt a múltban, és ebből mit működtetek ma is. Beszélni és gondolkodni sok mindenről lehet, de ez egy cselekvő program.
A rehabilitáció óriási ajándék lehetett számodra, amikor a csomagolásból önmagadat bonthattad ki.
Nekem sokat adott a függőségem. Akik nem elégedettek az életükkel, mind az önismeret hiányától szenvednek, de legtöbben csak a halálos ágyukon foglalkoznak ezzel. Az intézményvezető mondta a terápián, hogy mi Isten kiválasztott emberei vagyunk, mert pontos programot kaptunk a megoldásra. Mindig a legnagyobb krízishelyzetben van a legnagyobb lehetőség. Pszichológusok vizsgálták, hogy a halálos betegség hírére sokakon mély, békés megnyugvás lesz úrrá. Megtörténik az elengedés, a ráhagyatkozás; megszűnnek az elvárások, az ego harcai. Nekem volt ilyen pillanatom, amikor egyszer éjszaka ültem az ágyon, és csontig hatolt az az érzés, hogy nem tudok magam elől elfutni. Ott vége volt mindennek.
Mennyi idő után engedtek el a terápiáról, és hogyan sikerült beilleszkedned a kinti világba?
Tizennégy hónapot töltöttem a komlói terápiás házban. Utána négy hónapig maradtam Pécsett támogatott lakhatásban, ahol a függők próbálják újrateremteni az életüket. Biztonságban éreztem magam, és visszajártam a házba. Egy felépülési szakaszban nagy ereje van a közösségnek, mert a függő látja, hogy más is úgy érez, és ugyanazok a mechanizmusai. Másfél év tisztasággal nekem is lettek szponzoráltjaim, akik tanácsért fordultak hozzám. Önkénteskedtem a Bázis Addiktológiai Szolgálatnál, és sokat tanultam az akkori főnökömtől, Horváth Tibortól, aki már huszonéve felépülő függő.
Mi változott meg benned ennyi év vergődés után?
Minden egyszerűbb lett. A spiritualitás fogalma inkább abban merül ki, hogy milyenek az emberi kapcsolataim, tudok-e kötődni, felelősséget vállalni. A társadalom hasznos tagja lehetek.
Sokaknak segítettem, hogy tiszták maradjanak, fejlődjenek, és elégedett, boldog életet éljenek. Tudok beszélni magamról, ismerem a határaimat, az érzésvilágomat. Teljesen megváltozott az értékrendem.
Máshogy értelmezem az apaszerepet. Visszaköltöztem Miskolc környékére, és rendeződött a kapcsolatom a gyerekeimmel. A nagyfiam olyan dolgokról beszél nekem, amikről másnak nem.
Mintha szándékosan kerülnéd a teljes gyógyulás kifejezést. Minden érintett felépülő függő marad?
Ha egyszer használok valamit, akkor nem tudok úgy bánni vele, mint a normális ember. Ez egy kémiailag, neurobiológiailag is meghatározott betegség. Egy alkoholista sejtjei emlékeznek arra, hogy mi játszódott le a szervezetben, ezért a saját jó érzést okozó készleteiket visszaszorítják és várják, hogy megtörténjen mindez újra és újra. Aki ezzel tisztában van függőként, az megtanulhatja kezelni. Ott szűnik meg a szer utáni sóvárgás és vágy, amikor a józan jó érzésemet már nem akarom odaadni egy pár órás örömért, euforikus élményért. Minek? Sokkal jobb, ha a párommal vagy a fiaimmal beszélgetünk, összenevetünk a kollégákkal, vagy leülök gitározni. Amikor frusztráltabb vagy feszültebb vagyok, a zene fel tud oldani.
Tavaly lemezed jelent meg Isten álmodik bennünk címmel.
Az egész lemez a felépülésem első éveiről szól; ami akkor foglalkoztatott, és ahogy megéltem a mindennapokat. Jelenleg a Kóda zenekarban két egri zenésszel játszom, Gyenes Rékával és Suha Tamással. Megjelent egy közös dalunk Én a napról címmel, amit korábban írtam. Most készítünk egy újabb lemezt.
Mit jelent a te átiratodban az, hogy Isten álmodik bennünk?
A címadó dalt a páromnak írtam, és az igaz érzésekről, a szerelemről szól. Azt, amit elveszítettem tizenhat-tizenhét évesen, valahogy visszakaptam, csak más formában.
Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
