„Amint eldöntöttem, hogy teljes felelősséget vállalok, minden megváltozott”

Tizenkét év hosszú idő. Mi történt azóta, és hogyan tekintetek vissza a kezdeti időkre? 

T.M.: Annak idején egyáltalán nem gondoltam, hogy ez az előadás ilyen hosszú életű lesz. Janikovszky Éva születésnapján, április 23-án mutattuk be a budapesti Katona József Színházban, és eszembe sem jutott, hogy ez lesz a szakmai pályafutásom legmeghatározóbb alkotása. Pedig a premieren már lehetett érezni, hogy valamit nagyon eltaláltunk és megtaláltunk vele: sikerült azt a bizonyos, hamisíthatatlan Janikovszky-féle életérzést, látásmódot, humort és stílust új életre keltenünk. 

H.L.: Én is jól emlékszem, hogy már az első próbákon éreztem, mennyire különleges ez a darab, és meglepett, milyen közel áll hozzám a szöveg. Az első előadás után az is jól látszott, hogy a közönség is nagyon szereti – ám akkor még nem sejtettem, hogy ez egy hosszú távú projekt kezdete lesz.

Horváth Lili a kezdetektől az előadás szereplője. Mit jelent számotokra ez a különösen hosszú távú munkakapcsolat?

T.M.: Lilivel a Színművészeti Főiskolán ismerkedtünk meg: ő negyedéves volt, amikor én elsős, és abszolút nem gondoltam arra, hogy az életünk ennyire szorosan összefonódik majd. Azt hiszem, a jó viszonyunk fenntartásában mindkét oldalról rengeteg erőfeszítés van, miközben ez az egész egy hatalmas ajándék, áldás nekünk. Mindig számíthatunk egymásra! 

Engem abszolút lenyűgöz és elvarázsol, ahogy színészileg képes újra és újra megújulni a szerepében, mert tudom, micsoda komoly kihívás ez. 

Könnyed eleganciával és nagy nyitottsággal kezeli a folyamatosan változó, váltakozó színpadi partnereit is az előadásban. Az eltelt idő alatt persze ő is tizenkét évvel idősebb lett, de ezek a női Janikovszky-karakterek már a premieren is tökéletesen illettek hozzá – és ma is ugyanolyan erős bennük!

H.L.: Emlékszem, mielőtt elmentem szülni a harmadik gyerekemmel, Móni meghívott a produkcióba más színésznőket is, és mivel addig csak én játszottam az egyik szerepet, ott motoszkált bennem a gondolat, talán lecserél. Ekkor érkezett meg Kovács Patrícia, majd Pikali Gerda és Kovács Vanda, s én rájöttem, valójában nagyon jó, hogy nem mindig ugyanaz a két ember játszik együtt ebben az előadásban.  Nagyon értékes számomra, hogy ilyen hosszú idő óta tudtunk együtt dolgozni – sőt, szerintem barátok is lettünk! Természetesen nálunk is voltak hullámvölgyek ebben a sokrétű kapcsolatban, de soha nem volt köztünk olyan komoly vita, nem volt olyan töréspont, amikor azt éreztem volna, kész, itt a vége – pedig tizenkét év már jelentős idő mindkettőnk életében!

Kép

A darab egy korábbi plakátja

Mi minden történt azóta, hogy 12 évvel ezelőtt először játszottál a darabban? 

H.L.: Fiatal, naiv kislányként emlékszem vissza az akkori önmagamra, és csak most tudom, látom, érzem, milyen sokat számít tizenkét év szakmai tapasztalata. Szerencsére ezt a bölcsességet már bele tudom tenni az aktuális fellépéseinkbe. Amikor anno először ismerkedtem a Janikovszky-monológokkal, azt hiszem, alapvetően színészileg oldottam meg az életre keltésüket, de ma már a saját élettapasztalataimból is sokkal többet belerakok. Az alakításaim így váltak egyre gazdagabbá, mélyebbé, miközben sokat tanultam, gyakoroltam improvizálni, hiszen számos kollégával szerepelek együtt ennek az előadásnak a különböző szereposztásaiban. Úgy érzem, színészként és emberként egyaránt rengeteget tanultam ebből a produkcióból az elmúlt évek során.

Láttok-e valamilyen különbséget abban, hogyan értékelték régebben és értékelik ma Janikovszky Éva műveit?

T.M.: Évának hatalmas rajongótábora van a mai napig, ami a nézőtéren is érződik egy-egy este során. Akik ismerik és szeretik az írásait, az első perctől könnyen kapcsolódnak, gyorsan ráhangolódnak az előadásunkra. Örömmel fedezik fel, milyen időtlen és mély mondanivalója van ezeknek a szövegeknek. Tény, hogy az úgynevezett Janikovszky-féle humor megértéséhez és élvezetéhez komolyabb élettapasztalat és több ránc szükséges… Épp ezért tudom, hogy mi alapvetően a 35–40 év felettiekhez szóló produkció vagyunk!

H.L.: Annak ellenére, hogy ezek a szövegek a hetvenes években születtek, a mai napig meglepően aktuálisak: a Janikovszky-féle retró helyzetekben sokan felismerik magukat! 

Sokszor látjuk-halljuk, ahogy a nézőtéren nevetve mondják a nézők egymásnak: „Na látod, te is pont ilyen vagy…!” Színészként ez nagyon jó érzés! 

Azt hiszem, az emberi viszonyok, kapcsolatok alapvetően nem változnak – csak a világ körülöttünk: a technika, a tempó ugyan más lett, de az, ahogyan viszonyulunk egymáshoz, alig változott...

Kép

Janikovszky Éva 1962-ben – Forrás: Fortepan/ Hunyady József

Móni, ha újrakezdhetnéd ezt a 12 évet, mit csinálnál másképp?

T.M.: A produkciónkkal továbbra is elégedett vagyok, úgy érzem, semmit nem csinálnék másképp. Van egy sajátságos világa és egy természetes fejlődési folyamata, amihez a szereplők organikusan csatlakoztak az elmúlt évek során. Ha valamiben mégis változhatnék visszamenőleg, akkor jobb lett volna hamarabb felismernem, hogy én nem csak a dramaturgja és a rendezője, de a producere és a menedzsere is leszek ennek az előadásnak. Vagyis minimum „négy-az-egyben” vagyok! Az első három évben ezt sajnos nem tudatosítottam magamban, így sok energiát és időt vesztegettem el. Szóval ha egy varázslatnak köszönhetően újrakezdhetném az elmúlt 12 évünket, akkor már első pillanattól kezdve tudatosan foglalkoznék a menedzsment-feladatokkal a művészeti alkotófolyamatok mellett. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb felismerés a harmadik évben fogalmazódott meg bennem: ha én nem állok bele teljes erővel ebbe az egészbe, senki más nem fogja tolni helyettem ezt a szekeret. Viszont amint eldöntöttem, hogy teljes felelősséget vállalok érte, minden megváltozott: az előadás nemcsak művészileg fejlődött, de egy jól menedzselt produkcióvá is vált.

Mi a legfontosabb üzenete számotokra ennek a tizenkét évnek?

H.L.: Számomra az egyik legfontosabb dolog, hogy egy előadást folyamatosan frissen kell tartani. Nem lehet évekig ugyanazt csinálni, mert a közönség igényei is változnak. Frissnek, naprakésznek kell lenni, és ehhez elengedhetetlen, hogy a színész mindig új impulzusokat kapjon. Ezt a szemléletet a színházi szakmán kívül is hasznosítom, ezért nagyon hálás vagyok ennek az előadásnak.

T.M.: Az egyik fontos tanulság számomra, hogy az elköteleződésben elsősorban saját magamért vagyok felelős – azért, hogy képes vagyok-e újra és újra megújulni benne, és megtalálni az értelmét annak, aminek odaszenteltem magam. Ennek az elköteleződésnek és lojalitásnak legalább annyi nehézsége van, mint szépsége. 

Megtanultam, hogy ha valami mellett hosszú időn át kitartóan és mélyen elköteleződöm, olyan rétegeit fedezhetem fel, amelyekről a kezdeti időszakban még fogalmam sem volt. 

Úgy is mondhatnám, ezek az IDŐ és a TÖRŐDÉS valutái a kezemben!

A másik fontos felismerésem, hogy miközben 38 évesen úgy gondoltam, Janikovszky hősei és hősnői, valamint az ő mindennapos konfliktusaik tőlem távol állnak, 50 évesen gyakorlatilag minden monológban magamra ismerek. Hiába hittem kezdetben, hogy ezek a helyzetek és érzelmek nem kapcsolódnak közvetlenül hozzám, csupán művészileg érdekes számomra megmutatni őket – most, 2025-ben már tudom, hogy minden egyes jelenetünkben benne vagyok. Rájöttem, már nem tudom azt mondani, hogy mindez „nem én vagyok”. A saját előadásom ennyire közel került hozzám.