A Spiritusz podcast hallgatottsági listájának élén álló korábbi beszélgetésben Németh Szilvia műsorvezető Dr. Almási Kittivel beszélgetett az irigység, a kibeszélés és a rosszindulat témáiról — kérdésekről, melyek sokakat foglalkoztatnak. 

Van, aki vágyik az elismerésre, sőt fürdik benne, ha mások irigykednek rá. Posztol, villant, mutat, mert ebből merít visszaigazolást: ha mások sóvárogva néznek rá, az annak a jele, hogy ő valamit „jobban csinál”. Mások viszont épp az ellenkezőjére törekednek: rejtik, kisebbítik a sikereiket, nehogy feltűnést keltsenek. Szerényebb házat építenek, kevésbé látványos autóval járnak, mert úgy érzik, a figyelem – különösen az irigy tekintet – veszélyt hoz. Ez a kettősség mélyen gyökerezik a kultúránkban.

Évszázadok hagyománya, hogy félünk mások irigységétől – a „rossz szem”, a pletyka, az irigykedő szólamok szinte mágikus erejű fenyegetésként élnek tovább a mindennapokban. 

A közösségi normák gyakran arra sarkallnak, hogy ne lógjunk ki a sorból: vidéken különösen erős az az elvárás, hogy ne „menőzz”, ne hivalkodj. Mert aki kitűnik, az könnyen céltáblává válik – és nem csak szavakkal. De miért ilyen nehéz a sikert egyszerűen elfogadni – önmagunkban és másokban is? Kutatások szerint míg nyugaton a „siker” szóhoz a szorgalom és a kitartás társul, addig itthon gyakran az „ügyeskedés” vagy valamilyen háttéralku képe ugrik be először. Mintha nem tudnánk elhinni, hogy valaki becsületes munkával is eljuthat valahová.

A témában mélyebbre ásunk – szakértőnk, dr. Almási Kitti segítségével.

A pletyka: információ vagy manipuláció?

„A pletyka útján szájról szájra terjed annak a híre, hogy valaki ilyen vagy olyan – például nagyszerű cipész, vagy épp megbízhatatlan kőműves – magyarázza Almási Kitti. – Ez segíthet eligazodni a kapcsolatainkban, döntéseinkben.” Egyfajta társadalmi térkép, ahol egymás tapasztalataiból tájékozódunk.

A gond csak az, hogy „minden átadott információ torzul” – mondja. Ahogy a gyerektáborok népszerű „fülbesúgós” játékában, a mondat, amit elindítunk, a végére felismerhetetlen lesz. Így lesz a segítő szándékból könnyen félrevezetés.

A pszichológus különbséget tesz a pletyka és a rosszindulatú kibeszélés között. Míg az előbbi informál, az utóbbi „lehúz, és negatív színezettel látja el az illetőt.” A cél: mások szemében is lerombolni az illetőről kialakult képet.

„A legtöbb esetben a rosszindulatú kibeszélés célja, hogy mások se gondoljanak túl jót az adott illetőről. Valamiért jól érezzük magunkat attól, hogy az illetőt mások sem szeretik velünk együtt.”

Németh Szilvia felveti a kérdést: igaz-e, hogy inkább a nők pletykálnak, míg a férfiak a nyílt szembesítést választják?

Almási Kitti óvatos a nemi általánosításokkal, de történelmi okokra is rámutat: „A nők számára az érvényesülés sokáig nem volt nyíltan lehetséges, így egymásról terjesztett történetekkel tudták a riválisokat visszahúzni.” Ez egyfajta túlélési stratégia volt – akár a párválasztás, akár a közösségi helyezkedés terén.

A férfiak viszont, teszi hozzá, „gyakran alátámasztják, hogy gyorsabban, könnyedebben kezelik a konfliktusaikat, nem az egymás háta mögötti technikákkal élnek.” Ugyanakkor a változó nemi szerepek miatt ma már náluk is megjelenik ez a viselkedésforma, például párkapcsolati versenyhelyzetekben.

Az irigység gyökerei: amikor nem szeretem, ahol tartok

A rosszindulatú kibeszélés mögött gyakran mélyebb lelki okok húzódnak meg. „Aki elfogadásban van önmagával, az kevésbé érintett a témában” – mondja Almási Kitti. Akinek rendben van az élete, nem vágyik máséra.

De a legtöbben – ismeri el – „nem szeretik azt, ahol tartanak az életben… a múlt problémáin rágódnak, vagy a jövő miatt frusztráltak.” Ilyenkor az előrébb járó ember puszta létezése is fájdalmat kelt.

„Tulajdonképpen téged foglak utálni azért, hogy ezt a rossz érzést keltetted bennem.”

Az irigység nemcsak fáj, hanem szégyenérzetet is kelt. „Ez nem egy könnyen vállalható érzés… ha elismerem, hogy irigy vagyok, elismerem azt is, hogy a másik valamiben jobb.” Ez a belső feszültség gyakran a rosszindulatú beszédben csapódik le.

„Tulajdonképpen ez a rosszindulatú kibeszélés egy szelep. Annyira duzzadunk a frusztrációtól, hogy keresünk társakat, és együtt szidjuk azt, akitől rosszul érezzük magunkat.”

De ez csak átmeneti megkönnyebbülést ad, figyelmeztet Almási Kitti. „Miközben másokat lehúzunk, valójában ugyanott maradunk. A baj velünk van, és az nem oldódik meg attól, hogy mások renoméját romboljuk.”

„Ha másnak sikerül, akkor nekem miért nem?” 

Sokszor nem is azt sajnáljuk, ami nekünk nincs, hanem azt, hogy másnak van. Az irigység és a siker iránti társadalmi érzékenység mély kulturális és pszichológiai gyökerekkel bír, és gyakran olyan érzésekhez vezet, mint a tehetetlenség, a frusztráció vagy akár a cinizmus. De honnan ered mindez? És mit tehet az, aki úgy érzi, mintha mindig másokhoz mérve lenne kevesebb?

Az irigység sokszor nem pusztán a másik ember sikere miatti rossz érzés, hanem a saját kilátástalanságunk tünete. 

A szakértő így fogalmaz: „Ha nincs az illetőknek olyan személy a környezetében, aki támogató lenne, a nehéz pillanatokban is tényleg kitartásra ösztönözné őket, akkor lehet, hogy előbb föladják, mint kellene... ha senkinek nem sikerül, mindenki szenved, akkor megnyugodhatok, hogy csak az van velem, mint mindenkivel.”

Ez a gondolat rávilágít arra, mennyire fájdalmas tud lenni az a felismerés, hogy mások – úgy tűnik – boldogulnak, míg én nem. A tehetetlenség érzését gyakran enyhíti, ha látjuk, hogy más is bajban van. Ebből ered az a jelenség is, hogy sokan szinte megkönnyebbülnek, amikor egy sikeres ember „megbukik”, vagy szenvedni látják.

A modern társadalom nemcsak lehetőségeket kínál, hanem vágyakat is kelt – olyanokat, amelyek nem belőlünk fakadnak. A szakértő szerint: „Valójában egy csomó olyan célt tűzünk ki, amire nem mi vágyunk, de a társadalomból látott, hallott dolgok gerjesztik bennünk ezt a vágyat... az illúzió lényege az, hogy te azt gondolod, hogy akik úgy élnek, azoknak jó.”

Gyakran nem is tárgyakra vagy élményekre vágyunk, hanem arra az érzésre, amiről azt hisszük, hogy azokkal együtt jár. Nem a szépségre, hanem arra, amit az „ideális szépség” megélhet. Nem a gazdagságra, hanem az azzal feltételezett szabadságra. Ezek a vágyak kívülről érkeznek, mégis sajátunkként éljük meg őket.

A közösségi média korában különösen nagy a nyomás, hogy mások elégedett életét szemlélve mi is hasonlót akarjunk – vagy legalábbis hasonlónak látszani. A Mindenki hazudik című könyv (Seth Stephens-Davidowitz, a Harvardon végzett közgazdász, a Google volt adattudósa, a New York Times rovatvezetőjének írása) alapján a szakértő így fogalmaz:

„A megmutathatatlan dolgaink kompenzálásaként kerül ki egy csomó minden a világhálóra… a többi, aki meg nézi, az meg ott frusztrálódik, hogy nekünk milyen jó lehet, miközben mi magunk is szenvedünk.”

Ez az „online színház” fenntartja az illúziót, hogy másoknak jobb, miközben ők ugyanúgy fájdalmakat élhetnek át – sőt néha épp az ő szenvedéseik a legláthatatlanabbak.

Ne hivalkodj – a szerénység kultúrája

A magyar társadalomban – különösen vidéken – erős a hagyománya annak, hogy „ne tűnj ki”, „ne legyél feltűnő”. A túlzott siker, a hivalkodó viselkedés akár veszélyes is lehet: irigységet, rosszindulatot vonz.

„Ha valaki feltűnősködik, menőzik... az óhatatlanul fölhívja magára mások figyelmét, azok beszélni fognak róla... Inkább szerényebb homlokzatot épít a házának, egyszerűbb autót választ.”

A szerénység ebben a közegben nemcsak erény, hanem túlélési stratégia is lehet. Aki kilóg, az célponttá válhat. Nem véletlen, hogy a „szorgalom és tehetség” útját sokan nem tartják elégségesnek: a siker gyanús, ha nem áll mögötte valami „kapcsolat” vagy „hátszél”.

A bulvársajtó gyakran az emberi kárörömre épít. Egy-egy híres ember „lebukása” – egy válás, egy kínos fotó, egy botrány – nemcsak hír, hanem kollektív megkönnyebbülés is lehet:

„Az emberek jelentős része ugrik arra, hogy egy sztárolt személyről megjelenik valami, ami lerántja róla a leplet... a saját szerencsétlenségüket enyhíti, ha mások is tudnak szenvedni.”

Ez a dinamika mélyen emberi, még ha fájdalmas is kimondani: az igazságosság érzete gyakran nem azt jelenti, hogy mindenki jól jár, hanem azt, hogy senki se járjon jobban a kelleténél.

Mit kezdjünk ezekkel az érzésekkel?

Az irigység, a vágykeltés és a látszatboldogság csapdái mindenkit érintenek – még azokat is, akik mások példaképeinek tűnnek. A legfontosabb kérdés nem az, hogy másnak mi jutott, hanem az, hogy mi valóban mit akarunk – és hogy kinek az elvárásai szerint éljük az életünket.

Talán az egyik legfontosabb lépés az, ha merünk szembenézni a saját vágyaink eredetével, és felismerjük: az összehasonlítás nem vezet boldogsághoz. Ahogy a fenti gondolatok is mutatják: nem az a baj, ha másnak sikerül – hanem ha mi nem találjuk meg azt, ami nekünk valóban fontos.

Ha tehát legközelebb pletykát hallunk, érdemes megállni egy pillanatra, és megkérdezni magunktól: információ ez, vagy a frusztrált érzéseink kiszellőztetése? És ha másokról beszélünk: vajon nem önmagunk elől menekülünk?

Vajon melyik az a pillanat, amikor néhány kedves szó vagy gesztus átváltozik sejtszintű üzenetté, és pirosabb lesz tőle az arcom vagy fényesebb a hajam? Kinga orvosi irányból közelíti meg a kérdést, és úgy fogalmaz: „egy-egy kedves cselekedet hatására az agyunkban hihetetlen mennyiségű neurotranszmitter szabadul fel, melyek összehangolt működésbe kezdenek, akár egy jól vezényelt szimfonikus zenekar.” A transzmitterek megelevenednek a képzeletemben, úgy látom őket, mint hirtelen a vérbe toluló molekulákat, amelyek jó hírt visznek idegsejtről idegsejtre, vagy a vérrel akár távolabbi célszervekhez is elevickélnek, mint az oxitocin. Úsznak az örömben. Az üzenet a kémia nyelvén fogalmazódik meg, és a kémia nyelvén érkezik rá a válasz is. 

Kinga csodálatos egyszerűséggel teszi hozzá: „akár mi adjuk, akár mi kapjuk, a hatás ugyanaz”. 

Kedvesség hatására – amikor például egy kisgyerek odabújik hozzánk – óriási mennyiségű oxitocin szabadul fel az agyunkban, ami a kötődések kialakulásáért felelős hormon. Ahogy szétárad a vérünkben, bizalom ébred bennünk, csökken a szorongásunk, csökkenti a gyulladásokat is, és vérnyomáscsökkentő hatása is van. Nyitottá és befogadásra képessé tesz minket, legyen szó új kapcsolatról, vagy egy baba megfoganásáról a méhben. Az orvosok azt is tudják, hogy az oxitocin nitrogén-monoxid segítségével ellazítja az ereket, vagyis a nitrogén-monoxid a sejtek nyelvén annyit tesz: lazulj! 

Oxitocin hormon szülés, szoptatás közben is jócskán termelődik, szinte a pityergésig lágyítva a női lelket. Ez a lazulás védi a szívet is, amit a szakember kardioprotektív hatásnak nevez – milyen csodálatos ötlet ez a Teremtőtől! Az oxitocin csökkenti a kortizol szintjét a szervezetben, utóbbi az az anyag, ami stressz hatására termelődik, és gyorsan rongálja a szerveinket. A krónikusan magas kortizol szintnek szerepe lehet a magas vérnyomás és a cukorbetegség kialakulásában is, felelős lehet az alvászavarokért, a hasi zsírfelhalmozódásért, gyengíti az egész immunrendszert.

Ha olyan kapcsolatban élünk, ahol alig van némi kedvesség, hamar elhasználódhatnak a kortizol által gyötört szervek, és a kedvesség hiánya sok áttételen át súlyos betegségekhez vezethet.

Egy-két kedves szó a fülünkben lévő dobhártyát rezegtetve három kis csonton keresztül (kalapács, üllő, kengyel: a nevüket vicces formájuk miatt kapták) jut az agyunkba, aminek jutalomközpontja rögtön dopamint adagol, amitől pozitív megerősítést élünk át. A szerotonin (boldogsághormon) növeli a boldogságérzetünket, csökkenti az általános szorongásunkat. Nem véletlen, hogy a hangulatjavító szerek ennek a két hormonnak a megcélzásával fejtik ki hatásukat, de milyen szomorú, ha gyógyszerrel kell helyettesíteni a kedvességet…

Amikor átengedek egy gyalogost, és ő fölemelve a kezét megköszöni ezt, melegség járja át a szívem. Kinga értelmezésében ilyenkor az agyamban endorfin szabadul fel, ami a szervezetünk belső gyártású fájdalomcsillapítója. Csokoládé fogyasztásakor is az endorfin okoz olyan élvezeti értéket, amit már örömnek nevezhetünk a csokoládé minőségétől függően. A kedvesség viszont nem hizlal.

Van a szervezetünknek egy igen erős védelmi vonala, amiről mostanában sok kutatás folyik, a neve vér-agy gát. Agyunkat erősen védjük a nemkívánatos hatásoktól, az egész koponyánk egy erős csontos struktúra, gondolati irányítóközpontunk megóvására alakult ki. Az agyban az erek is máshogy viselkednek, nem engednek át az agyi szövetekbe annyi anyagot, mint a testi keringés erei. 

A vér-agy gát egy vicces felvonóhídra hasonlít, ami nem engedi le a hidat bárminek. Mérgeket, baktériumokat, ártó molekulákat nem enged át, vigyáz agyunk tisztaságára.

Érdekes módon a szerotonin és a dopamin átjut rajta, de az endorfinok nem. Akkor hogyan tudok örömet és boldogságot érezni, ha valaki kedvesen elmosogatott helyettem, vagy annyi tábla csokit hozott, ahány éves vagyok? Nos, a vér-agy gáton nem jutnak át, de kaptak egy másik lehetőséget: az ópiátreceptorokon keresztül hatnak, így okoznak fájdalomcsillapítást, esetenként akár eufóriás örömöt. És most nem kemény drogokról, hanem csak egy kis kedvességről beszélünk! 

Egy mosolyról, egy gesztusról, arról, hogy végighallgattak vagy segítettek az ügyfélszolgálaton. Az oxitocin magában az agyban termelődik, így neki is meg kell küzdenie a gáttal, de a hipotalamuszban (ahol termelődik) nem olyan szigorú az ellenőrző-áteresztő pont. A kedvesség utat tör, átverekszi magát az érfalon, lecsorog a nagy vérkörön át minden sejtünkbe, és kilégzéskor kisóhajtjuk az éterbe.

A kedvességnek, önzetlen cselekedeteknek evolúciós jelentősége is van, például a fajfenntartásban (kicsinyekről való gondoskodás) fontos szerep jut az altruizmusnak.  

A kedvesség olyan fontos világmegtartó erő, hogy hatékonyabb valuta, mint a pénz. Olyan változásokat indít meg az emberi szervezetben, hogy vannak olyan segítői mámorral küzdő emberek, akik valósággal függnek tőle. Azok az emberek, akik folyamatosan, önzetlenül jótékonykodnak, és a kedvesség az életformájukká vált, folyamatos endorfintermelésre állítják a testüket.

A neurobiológia magyarázata a kedvesség ragadós mivoltára az, hogy amilyen arckifejezést látunk a szembejövő ember arcán, annak látványa ugyanazokat az agyi területeket indítja be az idegrendszerünkben, ami a kedvességet adóban is épp működésben van. Erre a célra testünk tükörneuronokat tart fenn.

Minden adott tehát ahhoz, hogy a kedvesség futótűzként terjedjen a világban, és csak a mi hozzáállásunkon múlik, hogy részei leszünk-e egy olyan változásnak, ami mindannyiunk életét jobbá teszi.

A Magyar Református Szeretetszolgálat programjához idén 374 helyszínen lehetett csatlakozni, nemcsak Magyarországon, hanem a határon túli magyar településeken – Szlovákiában, Romániában és Kárpátalján – is. 

Az önkéntes akciókat három témakörben szervezik: környezetvédelem, szociális és fejlesztési programok. Az érdeklődők konkrét feladatokkal, ötletekkel jelentkezhetnek a szervezőknél, de arra is van lehetőség, hogy mások kezdeményezéséhez csatlakozzanak. A Szeretethíd honlapján térkép segítségével kereshetnek rá az egyes településekre. A program minden korosztály számára nyitott, legyen gyermek, középkorú vagy idős.

A leggyakoribb önkéntes feladatok a szemétszedés, virágültetés, a templom- és temetőkertgondozás volt. A Budai Református Gyülekezet egyik csapat például a „Jó az Úr” feliratot formálva ültetett piros és fehér virágokat a Szilágyi Dezső téri templom elé. Cegléden bibliai tanösvényt hoztak létre a Bibliában szereplő növényekkel, Gyulán híres helyiek és az Erkel család tagjainak sírjait rendezték. Több mint száz csoport az idősek, betegek vagy hajléktalanok napját varázsolta szebbé: az MRSZA Siketmisszió például a Dr. Török Béla EGYMI Intézet fogyatékossággal élő tanulóinak készült gyereknapi programokkal, a hajdúnánási iskola énekkara és néhány osztálya a Református Idősek Otthonában adott énekes szolgálatot, illetve a város főterén dicsőítő énekekkel szolgáltak a járókelők között. A kárpátaljai Tiszaújfalun magára maradt idős emberek telkeit tették rendbe.

A Magyar Református Szeretetszolgálat budapesti munkatársai Fővárosi Állat-és Növénykert biodómját festették. „Van két kezem, két lábam, van bennem vágy és tettrekészség, hogy segítsek másokon. Akkor hogy is maradhatnék otthon, amikor valami hasznosat is tehetek és egy jó közösségben lehetek? Ráadásul tényleg igaz, hogy az önkéntesség jóval többet jelent, mint néhány ecsetvonás: visszahat ránk is, minket tölt fel örömmel és energiával ez az alkalom” – fogalmazott Kármán Odett textilrajzoló, a Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntese, aki a hétvégén szintén ecsetet ragadott.

Forrás: Magyar Református Szeretetszolgálat, szeretethid.hu

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Ülj Közelebb Produkció darabja az erdélyi turnén öt helyszínen volt látható május végén: Nagyváradon, Déván, Csíkszeredán, Besztercén és Etéden. 

A Szabó Borbála által írt színdarabban, amelyről korábban mi is beszámoltunk, öt középiskolás történelemtanárával együtt ellátogat a Huszadik Század Aréna – diktatúrák szorításában nevet viselő szabadulószobába, ahol a játék során egy időutazáson vesznek részt. 

A fiatalok  a különös játszmában nem saját magukat alakítják, hanem hat hétköznapi hős bőrébe bújva kell végigcsinálniuk a feladatokat. 

Salkaházi Sára mintegy száz zsidót mentett meg a nyilas rémuralom idején. Richter Gedeon a modern hazai gyógyszeripar megteremtője volt. Kiss Sándort, a „bibliás politikust” megkínozták és fegyházra ítélték. Oloffson Placid atyát a Gulágra vitték, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták. Gérecz Attila költőt és sportolót rács mögé dugták. Brusznyai Árpádné Honti Ilona egyedül nevelte gyermekét, miközben minden követ megmozgatott, hogy az ’50-es években ártatlanul elítélt férjét kihozza a börtönből. A közös bennük az, hogy mindannyiuknak súlyos döntéseket kellett meghozniuk, és egyikük sem a könnyebbik utat választotta. 

A darab alapja a nemrég megjelent Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. századból című kötet, amely olyan, többségükben elfeledett hősöknek állít emléket, akiket a kommunista diktatúra nem engedett a közösségi emlékezet részévé válni. 

A darabban szereplő színészek Hajdú Steve, Sütő András, Márfi Márk, Kopek Janka, Trill Beatrix, Hajdú-Sobor Csaba; rendezője: Seres Tamás. 
Rendezőasszisztens: Szanyi Sarolta; videótechnika: Kátai Csaba; kreatív producer: Serfőző Krisztina. 

Az élménynapon meglepetésként Péter Szabó Szilvia énekesnő, Mezei Léda színésznő és Vastag Csaba énekes, a segélyszervezet önkéntesei és Gáncs Kristóf ügyvezető igazgató fogadták a gyermekeket. A tábori hangulatot időző nap folyamán kreatív csoportfoglalkozások, izgalmas feladatok és egy gazdag ebéd is része volt a tartalmas programnak. A rendezvény megnyitóján elhangzott, hogy az Ökumenikus Segélyszervezet táborai mások, mint a többiek. Itt nem csak élményeket kapnak a gyerekek, hanem a hétköznapokban használható tudást is. Nemcsak játszanak, hanem fejlődnek is, többek között például a szociális, digitális vagy éppen a pénzügyi készségek terén. A segélyszervezet szakemberei nemcsak felügyeletet biztosítanak, hanem egy elfogadó, támogató, szerető közösséget is a részt vevő gyerekek számára. Ezekben a táborokban a Kapaszkodó program egész éves fejlesztéseire erősítenek rá a munkatársak, hogy ezáltal a gyerekek a társadalom hasznos tagjaivá váljanak. Az ország északi és déli hátrányosabb helyzetű régióiban található intézményeik támogatottjai számára összesen 36 napközis, illetve bentlakásos nyári tábort szerveznek. 

A 4-18 éves korosztályú gyerekek változatos programokon vehetnek részt a többek között sport, artista, kukta, robotika, mese, természetismeret és kézműves tematikájú táborokban. 

Egy-egy élményhét pedig az érzelmi, szociális és társas készségek, illetve a közösség, valamint a szociális kompetencia fejlesztésére helyezi a hangsúlyt.

Gáncs Kristóf kihangsúlyozta: Közeleg a nyár, minden gyerek és szülő a szünidei programokat tervezgeti. Sok fiatal számára azonban ez a tétlenség, az elkallódás időszaka is lehet. Táborok tekintetében mára hatalmas a kínálat, azonban nem minden program ad az élmény mellé hasznos tudást is. Ezért az Ökumenikus Segélyszervezet idén ezer rászoruló gyermek nyári táboroztatását tűzte ki május elején induló kampányának céljául. A hátrányos helyzetű gyermekek speciális igényeikhez szabott tábori élmények és fejlesztő programok új lendületet adnak felzárkózásukhoz. Az egész éven át zajló Kapaszkodó program rendszeres foglalkozásaival együtt esélyt kínálnak, hogy a nehéz sorsú gyerekek is megtalálják a helyüket az életben és felnőttként önállóan boldoguljanak. Az ügyvezető igazgató végül arra kért mindenkit, aki teheti, hogy lehetősége szerint csatlakozzon az ezer rászoruló gyermek nyári táboroztatásának támogatására indított összefogáshoz a 1353-as adományvonal tárcsázásával, a www.segelyszervezet.hu honlapon keresztül küldött pénzadománnyal, vagy a Tesco áruházakban június 7-ig megvásárolható kuponokkal.

Kép

Fotó: Zsigmond László

A Kapaszkodó program egész évben segíti a rászoruló gyerekeket

Az egész évben zajló Kapaszkodó gyermekfejlesztő program keretében 30 helyszínen összesen több mint 3600 nehéz körülmények között élő gyermekkel foglalkoznak rendszeresen az Ökumenikus Segélyszervezet szakemberei. Olyan gyerekekkel, akik a karitatív szervezet támogatása nélkül nem indulhatnának társaikkal egyenlő esélyekkel az életben. Gyerekekkel, akik nem rendelkeznének szükséges eszközökkel a tanuláshoz. Nem járhatnának a felzárkózásukhoz szükséges fejlesztő foglalkozásokra és nem élhetnék meg a felhőtlen nyári táborozás varázslatos élményét. 

Segítség minden korosztálynak a szegénység okozta hátrányok leküzdéséhez

Az Ökumenikus Segélyszervezet biztos kezdet gyermekházaiban már a születéstől segítséget kapnak a legkisebbek az egészséges fejlődéshez, a hátrányok kialakulásának megelőzéséhez. A Tanoda programban és Jelenlét pontokon a gyermekek pedagógusoktól és fejlesztő szakemberektől kapnak segítséget a hátrányaik ledolgozásához. Nyáron az élmények mellett a lemaradások behozására, a játékos gyerekfejlesztésre is nagy hangsúlyt fektetnek a munkatársak. A Segélyszervezet átmeneti otthonaiban mindent megtesznek, hogy a gyerekek megtapasztalhassák az otthon biztonságát, és családjukkal együtt esélyt kaphassanak a továbblépésre. Minden korosztályból vannak itt gyerekek az újszülöttől a középiskolásig. Az Ökumenikus Segélyszervezet Országos Segélyközpontja nélkülöző családok és gyermekek tízezreit támogatja évente élelmiszerrel, ruhával, tanszerrel.

 
Az adománygyűjtéshez bárki tud csatlakozni:

• A 1353-as adományvonal hívásával (500 Ft/hívás).
• Bankkártyával egyszeri alkalommal vagy rendszeresen a segelyszervezet.hu oldalon.
• Banki átutalással a 11705008-20464565 számlaszámra, a célt (Kapaszkodó) megjelölve.
• Tesco adománykupon vásárlásával a Tesco áruházak pénztáránál.
• A Libri és Bookline webshopokban adomány felajánlásával, illetve a Libri boltokban speciális könyvjelző vásárlásával.

Forrás: Ökumenikus Segélyszervezet

A fizikai aktivitás szinte minden szervrendszerünkre pozitív hatással van. Bizonyítottan csökkenti a vérnyomást, a koleszterinszintet, és segít megelőzni a koszorúér-betegséget. Javítja az inzulinérzékenységet – ez különösen fontos a 2-es típusú cukorbetegség megelőzésében vagy kezelésében –, sőt, bizonyos daganatos megbetegedések megelőzésében is szerepet játszik.

Enyhítheti a változókori tüneteket, segíthet megelőzni a csontritkulást, és általánosságban véve lassítja az öregedést. 

A rendszeres mozgás hatására javul a test zsír-izom aránya, csökken a stressz, és a depresszió megelőzése szempontjából is fontos

 – hangsúlyozza dr. Vágó Hajnalka.

Az elmúlt évtizedek nagy átfogó epidemiológiai és klinikai vizsgálatai azonban arra is bizonyítékul szolgáltak, hogy a rendszeres testmozgás nem csupán a betegségek megelőzésében, de a terápia részeként is hatékonyan alkalmazható. Az úgynevezett magas kardiorespiratorikus fittség egy tanulmány szerint például közel 20%-kal csökkentette az összhalálozás kockázatát, így jelentősen javítva az életkilátásokat.  

A rendszeres testmozgás, a javuló edzettség hatására létrejövő előnyös változások a szervezetben a krónikus betegségben szenvedők esetében is bizonyítottan javítja az életkilátásokat – mutat rá dr. Vágó Hajnalka. Akinek a kezelőorvosa engedélyezi, vagy kifejezetten javasolja is a rendszeres testmozgást, mindenképpen hallgasson a jó tanácsra, mert ezzel akár a betegsége előrehaladását is lassíthatja.

A kardiológus, sportorvos professzor példaként a koszorúérbetegség miatt végzett beavatkozást vagy műtétet említi, amelyeket követően, már a korai időszakban javasolt a rehabilitáció részeként testmozgás megkezdése alacsony vagy közepes intenzitással. Stabil koszorúérbetegség esetén legalább heti 150 perc közepes intenzitású rendszeres testmozgás javasolt legalább heti 3 nap, de akár 6-7 napra elosztva.

Az Európai Kardiológus Társaság ajánlása szerint heti legalább 150 perc közepes intenzitású (ami 300 percre emelhető) mozgás lenne az ideális, lehetőség szerint heti 4–5 alkalomra elosztva.

„Érdemes a hétköznapi tevékenységek során is növelni a fizikai aktivitást. A háztartási vagy a kerti munkák révén, lehetőség szerint gyalog megtenni a munkahelyre vezető út legalább egy részét, vagy lift helyett a lépcsőt használni. Ezen tevékenységek azonban még nem számítanak sajnos edzésnek, viszont már napi plusz 10-15 perc séta is fejthet ki jótékony hatást.”

Az egészségmegőrzéshez azonban mindenképpen szükség van olyan dinamikus testedzésre, ami a nagy izomcsoportokat mozgatja meg, mint a gyaloglás, futás, kerékpározás vagy az úszás.

Emellett fontos az izomerő megtartása, javítása is, amit például a saját testsúlyos vagy súlyzós edzésekkel érhetünk el. Ennek és a koordináció javításának a jelentősége idősebb korban felerősödik, amikor az izomtömeg természetes módon csökken, és az elesés kockázata megnő – magyarázza dr. Vágó Hajnalka.

Fittség nélkül nincs fizikai jóllét
A fizikai edzettség a fizikai jóllétet jelenti, azt az állapotot, amikor megfelelő erőnlétben és energiaszinten tudjuk ellátni hétköznapi feladatainkat anélkül, hogy az túlságosan megterhelő, stresszt okozó vagy fárasztó lenne. A szakemberek azonban megkülönböztetik még egyebek mellett a karidovaszkuláris (szív-érrendszeri) fittséget (amit az aerob kapacitással is jellemeznek) és a vázizomzat edzettségét, amelyek alapvetően fontosak a megbetegedési és halálozási kockázatok csökkentése szempontjából. A fittség mérésének legelterjedtebb módja a futópadon vagy kerékpáron végzett terhelésélettani vizsgálat (spiroergometria).

Vegyük észre időben a jeleket!

„Van a sima elfáradás, amit egyik napról a másikra kialszunk. De ezzel kevesen találkozunk, inkább a túlfáradás a jellemző, amikor három-négy nap fáradás után hétvégén próbáljuk egy kicsit behozni a pihenést – magyarázza Dr. Lénárt Ágota. – Utána van a túlterheltség, amikor már fizikai-biológiai tünetek és pszichológiai tünetek is jelentkeznek, és utána jön a kiégés. A kiégés első jelei általában még arra sarkallják az embert, hogy kitartson, még jobban teljesítsen, még többet adjon bele, pedig pontosan ebben a fázisban kellene a regenerációra, az újratöltődésre időt, teret és energiát hagyni.” 

Ebben a szakaszban még visszafordítható lenne a folyamat. De ekkor már fáradt az ember, és inkább nem megy el sétálni, nem csinál semmilyen feltöltődéssel járó, szabadidős elfoglaltságot, mert szorítanak a határidők. Inkább csak eszik-iszik, alszik, dolgozik, és kész. 

Ez a csapda végül belepörgeti egy negatív spirálba, és ez a spirál később odavezet, hogy tényleg minden tartaléka kezd felőrlődni. 

És amikor valaki eljut idáig, akkor már jelentkezhetnek testi-lelki tünetek is, depresszív lesz vagy szorong, és ebben az állapotban már ténylegesen nagyon-nagyon nehéz teljesíteni. 

Nehéz ezzel szembenézni, bevallani, hogy valakinek valami már sok, hogy túlfárasztotta magát, mert ez ütközhet a társadalmi elvárásokkal. Úgy tűnhet, mintha gyenge lenne; szégyenteljes, hogy hogyan engedhette meg magának, és „különben is olyan jól végezte eddig a munkáját, szedje össze magát, és minden rendben lesz”.

Forduljunk szakemberhez!

Ha valaki fölismerte, hogy problémája van, nagyon fontos, hogy megfelelő helyre, megfelelő szakemberhez forduljon minél előbb. És tényleg minél előbb, mert ha ez a negatív spirál betekeri az embert, onnan már nagyon nehéz kijönni. Ilyenkor szoktak az emberek kilépni – a szakma ezt úgy mondja, hogy acting out. Amikor valaki már fölismeri, hogy nincs tovább, mert nincs rá kapacitása, ereje, akkor fordul egy nagyot, és kilép. 

Ez a kilépés lehet jó is, amikor valaki előveszi a bakancslistájáról azt, amit mindig is szeretett volna csinálni, de lehet önsorsrontó vagy önkárosító kilépés is, és utóbbit biztos, hogy nem kell megvárni. 

„Az orvos kollégáim azt szokták mondani, hogy tekintsük úgy a dolgot, mint a vonatot, és ha a vonat lelassul, onnan még könnyen föl lehet gyorsulni újra, de ha megvárjuk a kiégést, ha a vonat megáll, onnan sokkal-sokkal nehezebb lesz az egész tömeget újraindítani.”

Fordítsunk időt és energiát a regenerációra!

„Amikor menedzsereket tanítok – meséli a szakember –, akkor az első házi feladatuk az, hogy mindennap szánjanak fél órát magukra. Ez hihetetlen problémákat szokott okozni, mert nem arról van szó, hogy a napi kötelességlistából válasszanak ki fél órát, hanem olyasmiről, ami tényleg róluk szól, amit ők szeretnének. És valahogy úgy kellene csinálniuk, ahogy a kicsi gyerek, aki rohangál a macival a kezében, és egyszer csak puff, elvágódik, és már alszik is. A kisgyerek abban a pillanatban megteszi, amit a szervezete kér, kíván, követel. Ezt később gondosan kinevelik belőlünk: még egy kicsit, még ezt a vizsgát le kell tenni, ezt a feladatot még meg kell csinálni.

Olyan elfoglaltságot kell keresni, ami igazi regenerációt, rekreációt ad, különben csak pótcselekvés lesz, és még további feszültséget fog generálni. Egészen más például a rekreációs jelleggel végzett sportolás, mint amikor valaki teljesítményre tör.”

„Elárulom, hogy az élsportolókhoz képest a szabadidősportolók sokkal keményebben tűznek ki célokat maguk elé, és sokkal konokabban próbálják ezt megvalósítani” – mondja a sportpszichológus. 

De ilyenkor felvetődik azért a kérdés pszichológiailag, hogy mi elől menekül az illető?

„Amikor relaxációt, autogén tréninget tanítunk, nagyon sokan meg is fogalmazzák ezt, hogy képtelenek kirakni a gondolataikat, és ahelyett, hogy csak pihennének végre „fülüket-farkukat elengedve”, nem tudják megtenni, mert már túlpörögtek. (Erre van egy módszerünk, úgy hívják, hogy dobozolás: képzelj el az ajtó elé egy dobozt, és tedd bele azokat a gondolatokat, amikkel most nem akarsz foglalkozni.)”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Rawpixel

Szabjunk határokat a beáramló információknak!

Freund Tamás akadémikus mondta, hogy senki nem meri bevallani, de neuropszichológiai szempontból az agy nem képes ennyi információt földolgozni, amennyi manapság áramlik felénk – és ehhez soha nem is fog tudni alkalmazkodni.

Biztos, hogy szervezni kell, de fontos, hogy ne áradjanak folyamatosan, éjjel-nappal az információk, mert ez az idegrendszert nagymértékben kimeríti. Ez az információhad, amit nem is tudunk feldolgozni, és amire még rárakunk magunktól is, mert görgetjük a dolgokat, mindent meg akarunk nézni, abba a jelenségbe csap át, amit a fiataloknál úgy fogalmaztak meg, hogy nem az a lényeg, hogy melyik felületen vagy fönt, hanem hogy melyiken nem. 

Mert a kíváncsiság lesz a meghatározó és az azzal kapcsolatos szorongás, hogy lemaradok valamiről. 

Ennek megfelelően nehéz aztán egy egészséges cirkadián (napi) ritmust is kialakítani. Ugyanis a mai kor embere mit csinál? Este dolgozik, utána nem tud elaludni, bevesz valami altatófélét, reggel úgy ébred, mint akit félholtra vertek, akkor gyorsan bedob egy-két-három kávét, és egy idő után a szervezete teljesen felborul, mert állandóan vagy serkentve, vagy nyugtatva van. 

Sikerek és kudarcok - váltsunk nézőpontot!

„Kezeljük helyén a sikert, és ennek megfelelően ünnepeljük meg. Az egy rossz magyar szokás, hogy nem ünnepeljük meg jó értelemben véve igazából a sikert. Álljunk meg egy pillanatra, lássuk meg, hogy az adott eredmény tényleg mekkora mérföldkő volt az életünkben!

Szeretem az NLP-s megközelítést, mert ott nem használják azt a szót, hogy kudarc, hanem azt mondják: ha ennyi munkával ilyen eredményt értél el, és nem tetszik, akkor csináld másképp. Így egész egyszerűen ez a fejlődés egy lépcsőfoka, ahonnan szépen tovább lehet lépni. Tehát nézőpont kérdése is, hogy minek tekintünk egy adott helyzetet. 

Arról nem is beszélve, mindannyiunk életében van olyan, hogy valamiről, ami akkor tragédiának látszott, később kiderült, hogy az adta meg a belépést egy következő új szakaszhoz. Ez lehet, csak sokkal később derül ki, és az életünk mozaikját nem látjuk egyben tizen-huszon-harmincas éveinkben.

Akkor még sok mindenre mondjuk, hogy miért kellett így történnie, ez nem is volt így jó, más kellett volna. Aztán egyszer csak kiderül, hogy valami miatt pont arra volt szükség. 

Ugyanez érvényes egy kiégéses helyzetben is. Lehet, hogy első körben úgy néz ki, hogy ez egy katasztrófa, de hogy mi mindennek nyit utat, és milyen fejlődés következik be utána, azt nem lehet előre látni.” 

Ha kíváncsi vagy, hogy mit jelent a poszttraumás növekedés, hogyan találhatunk újra motivációt és célt, honnan tudjuk, hogy szükséges vagy káros a kilépés, nézd meg a Képmás-est felvételét. Az esten vendégünk volt Kölnei Lívia, a kepmas.hu volt felelős szerkesztője, aki megosztotta a kiégéssel kapcsolatos személyes tapasztalatait is. A beszélgetés előtt a Spread my fuzz and fly away című filmet vetíttettük le (rendező: Mazzag Izabella). 

A Csillagmajorban minden gyermeket szívesen látnak, nem akadály sem a hátrányos helyzet, sem a magatartásprobléma, de még a diszlexia sem. „Nem skatulyázzuk be a gyerekeket, nem versenyeztetjük őket, hanem igyekszünk egyéni képességeiket, adottságaikat felismerni” – mondja Csontos Emese tanító, gyógypedagógus, tehetséggondozó, nevelési szakember, a műhely egyik alapítója, aki több mint 40 éve dolgozik elhivatottan az oktatás és a tehetséggondozás területén.

Kollégáival – Hochreinné Kókai Ibolyával és Szimet Évával – hisz abban, hogy mindenkiben ott rejlik a tehetség, csak meg kell találni, és segíteni kell kibontakozni.

A Minősített Tehetséggondozó Műhely címmel büszkélkedő intézményben minden gyermek számára egyéni fejlesztési utat alakítanak ki, amelyet saját képességeihez, készségeihez, kreativitásához, gondolkodásmódjához, érdeklődési köréhez és pszichés jellemzőihez igazítanak. „Ezeknek a területeknek a feltérképezéséhez különböző vizsgálatokat végzünk, és a szülőkkel is elbeszélgetünk, hogy megismerjük, ők hogyan látják a gyermeküket” – magyarázza a szakember. 

A tehetséggondozás során nemcsak a gyermek erősségeire koncentrálnak, hanem a fejlesztendő területekre is, külön figyelmet fordítva az érzelmi és szociális készségekre. Mindezt olyan biztonságos és inspiráló környezetben teszik, amely arra sarkallja a diákokat, hogy megnyíljanak, kérdezzenek, kételkedjenek, felfedezzenek, és engedjék szabadon szárnyalni a fantáziájukat, kreativitásukat. 

Szabad hibázni, kérdezni

A Csillagmajorba hat és tíz év közötti gyerekeket várnak, akiket érdeklődési körük alapján osztanak be 3-4 fős heterogén csoportokba. „Ennek célja, hogy a kisebbek tanulhassanak a nagyobbaktól, míg a nagyobbak aktívan bevonják a kicsiket a közös tevékenységekbe, így mindenki fejlődhet a csoporton belül” – magyarázza Emese, aki szerint ekkora létszám mellett biztosítható, hogy mindenki egyéni figyelmet és fejlesztést kapjon. 

Ugyanakkor a csoportmunkának az is célja, hogy közösséget építsenek, erősítsék a gyerekek szociális készségeit, megtanítsák őket az együtt gondolkodásra, közös munkára, döntéshozatalra. 

A műhelyben a diákok fejlesztése élmény- és projektalapú pedagógián alapul. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek hosszabb ideig – akár egy hónapon keresztül – dolgoznak fel egy-egy izgalmas témát, például városépítést, környezetvédelmet vagy más, őket érdeklő kérdést. „A foglalkozások során a diákok aktív részesei a tanulási folyamatnak: kérdezhetnek, kutathatnak, alkothatnak, miközben hibázhatnak is, hiszen ez is a fejlődés természetes része” – magyarázza a műhely vezetője. A projektalapú megközelítés lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek saját tempójukban, saját érdeklődésük mentén mélyedjenek el a témákban, fejlesztve ezzel kreativitásukat, kritikus gondolkodásukat, problémamegoldó képességüket és egyéb készségeiket. 

A Csillagmajorban komoly hangsúlyt fektetnek az önreflexióra is. „Egy-egy projekt végén lehetőséget adunk nekik, hogy értékeljék a csapatuk munkáját: meg tudták-e osztani a feladatokat, tudtak-e együtt dolgozni, mit kellett volna esetleg másképp csinálni. Ezáltal megtanulják meghallgatni egymást, építő kritikát megfogalmazni, csupa olyan készséget sajátítanak el, amelyek elengedhetetlenek az életben” – mondja az alapító.

A foglalkozások szerves részét képezi a modern technológia alkalmazása. 

A gyerekek nemcsak digitális eszközökkel, hanem robotikával, mesterséges intelligenciával, programozással is megismerkedhetnek, hiszen a műhely szakemberei tisztában vannak azzal, mennyire fogékonyak ezekre.

A 3D tervezés, a kódfejtés és a különböző programok mind abban segítenek, hogy a diákok megtanulják magabiztosan, felelősségteljesen használni a modern technológiát, és megtalálják saját útjukat a különböző projektek teljesítése során. 

Kép

Fotó: Bodó Gábor

Balról jobbra: Hochreinné Kókai Ibolya, Csontos Emese, Szimet Éva, Seresné Mészáros Katalin (intézményvezető). Ez a kép akkor készült, amikor  2024 végén a Csillagmajor elnyerte a Minősített Tehetséggondozó Műhely címet, és felkerült az Országos Tehetségtérképre – az ország mindössze hét ilyen intézményének egyikeként.

A szülő-gyerek kapcsolat is erősödik

A szülőkkel való szoros együttműködést kiemelt fontosságúnak tartja a Csillagmajor, ezért nemcsak a gyermek jelentkezésekor találkoznak velük, hanem folyamatosan tartják a kapcsolatot. Rendszeresen biztosítanak számukra konzultációs lehetőséget, az év végén pedig visszajelzést adnak nekik gyermekük fejlődéséről és fejlesztési útjáról. Emellett közösségi eseményeket is szerveznek, amelyek abban segítik a szülőket, hogy jobban megismerjék gyermekük kiváló képességeit, és ezek lehetséges kibontakozását további tevékenységekkel, eszközökkel segíthessék. 

„Örülnek a szülők, hogy van egy hely, ahol végre nem azt hallják, mi a probléma a gyerekkel, hanem azt, hogy miben ügyes, különleges” – mondja a szakember. Kiemeli, mennyire fontos, hogy a szülők is pozitív megerősítést kapjanak, hiszen sokszor kétségbeesettek, és nem tudják, mit kezdjenek az átlagostól eltérő gyermekükkel. 

Ő mindig arra biztatja őket, hogy higgyenek a gyerekükben, teremtsenek neki érzelmi biztonságot, és bátran hallgassanak a saját megérzéseikre. 

Majd így folytatja: „A Csillagmajorban erősödik a gyerekek önbizalma, nagyobb önismeretre tesznek szert, tisztában lesznek azzal, hogy a gyengeségeik ellenére miben jók, mindez pedig a szülő-gyerek kapcsolatra is pozitív hatással van”. 

A Csillagmajor Tehetséggondozó Műhely filozófiájához hasonló elemeket tartalmaz a finn tehetséggondozás is, ott az inkluzív oktatás jegyében gondolkodnak így. „A finn szemlélet szerint minden gyermek képes fejlődni, ha megfelelő környezetet, odafigyelést és bizalmat kap – megszívlelendő ez a hozzáállás” – mondja a szakember.

Bőven van még kihívás

Csontos Emese örömteli dolognak tartja, hogy a Nemzeti Tehetség Programnak köszönhetően még inkább fókuszba került a tehetséggondozás Magyarországon. Ám úgy véli, még bőven lenne mit tenni ezen a területen, ugyanis számos kihívással küzdenek. Példaként a forráshiányt, a rövid távú finanszírozást, a pedagógushiányt, a nagy osztálylétszámot és a versenyközpontúságot említi. 

A megoldást a hosszú távú, stabil állami támogatásokban, a pedagógusok speciális képzésében, a szülők bevonásában látja, valamint a digitális eszközök nagyobb fokú kihasználásában és a programok – művészeti, technikai és szociális területen való – szélesítésében. A versenyeztetés helyett pedig a bemutatkozó fesztiválokra, a kreativitásra helyezné a hangsúlyt a tehetséggondozásban. 

„Jó irányba haladunk, de az említett okok miatt még nagyon sok tehetség rejtve marad” – magyarázza. 

Szerinte a tehetséggondozó műhelyek még mindig különálló szigetekként működnek hazánkban, ahol lelkiismeretes és elhivatott pedagógusok tesznek meg mindent azért, hogy sikerüljön előcsalogatni és kibontakoztatni a tehetségeket. 

Az idei nyár is sok élményt tartogat a Csillagmajor Tehetséggondozó Műhelyben.  2025. július 7–11. között rendezik meg a Rejtélyek Táborát, ahol a gyerekek különböző kihívásokkal, szerepjátékokkal, furfangos kísérletekkel, kézműves programokkal és rengeteg mozgással fejleszthetik kreativitásukat. 

Az ősszel kezdődő új programévre is javában készül már a műhely, amelyben kiemelt szerepet kap a mesterséges intelligencia és a digitális művészet. Olyan ötletalapú projektekkel is várják a gyerekeket, amelyek során maguk választhatják ki a közösen feldolgozandó témát – például „Tervezz valami jót a világnak!”. Emellett STEAM-napot is szerveznek, ahol szülők és gyerekek közösen alkothatnak. 

Utazás egyedül, de nem magányosan

Volt honnan örökölni utazási szenvedélyét: gyerekként a diavetítő elé kuporodva nézte, ahogy szülei fényképes beszámolót tartanak kenyai motoros túrájukról. Már öt-hat évesen édesapjával kint aludt egy erdei vadetetőben szalmabálák között, tinédzserként a sportnak köszönhetően utazott sokat, majd az egyetem alatt kórházi gyakorlatokat töltött Tunéziában, Kanadában, Japánban. 

Dr. Scheili Eszter, miután megszerezte orvosi diplomáját, úgy döntött, egy szál hátizsákkal nekivág Ázsiának. „Bementem a kórházba, jelentkeztem, hogy majd itt szeretnék dolgozni. Felvettek, én meg mondtam, hogy szuper, akkor két hónap múlva jövök.” 

Egyedül vágott neki Thaiföldnek, majd Kambodzsának, ahol egy szigeten a helyiek megtették szigetorvosnak. Azt hinné az ember, ilyen csak a filmekben van. 

„Az, hogy valaki egyedül utazik, nem azt jelenti, hogy magányosan utazik, útközben bármikor tud kapcsolódni emberekhez” – vallja Eszter, aki utazási szenvedélyének köszönhetően, Thaiföldön ismerte meg későbbi férjét, a horvát származású Pavót. 

Blogol és túrát szervez anyukáknak

Először ketten, ma pedig már két kisfiukkal utaznak, és mint mondja, a gyerekekkel való utazás tanulási folyamat. „Sokkal nyitottabbak, rugalmasabbak a gyerekek, mint ahogy mi, felnőttek elsőre gondolnánk. Mindent élveznek, ahol sziklákra lehet ugrálni, állatokat lehet látni, és van víz – ennyi elég nekik. Kettőnk közül inkább a férjem az, aki jobban félti a gyerekeket például a maláriától, kígyóktól, skorpióktól. Általában én mondok valami messzi úticélt, ő mond valami szomszédos országot, és aztán megegyezünk egy középútban. Amikor hathónapos volt a kisebbik fiunk, én Costa Ricába akartam menni, ő mondta, hogy legyen inkább Andalúzia, aztán kikötöttünk Mexikóban. Egyik este kimentem a fürdőszobába, és valóban ott volt egy skorpió.” 

„Végül egy serpenyővel hatástalanítottam, majd üvegpohárba állítottam az ágyak lábát, mert emlékeztem, hogy a csúszós üvegen nem tud felmászni a skorpió az ágyba” – idézte fel egy utazós élményüket. 

Eszterék Budapesten élnek, ő jelenleg GYES-en van, és Vanilia Travels nevű blogján számol be utazásaikról. Tavaly pedig létrehozta a Sherpa-Mama projektet: hetente kisgyerekes anyukáknak és apukáknak szervez túrákat, eközben éppen egy maratonra készül.

„Minden évben igyekszem úgy alakítani a dolgokat, hogy 3-4 napra elszökhessek otthonról olyan úti célokra, ahová nem biztos, hogy gyerekkel is elmennék. Ahol nem arra kell figyelnem, hogy leesik-e a szikláról az ötéves. De egyébként azt vallom, hogy gyerekkel a világ végére is elmennék.” 

Harmincezer jelentkezőből választották ki

Először a közösségi médiában találkozott a felhívással, hogy várják a jelentkezőket a a Fjallraven Polar expedícióra. Úgy érezte, 2025-ben ez lehetne az a bizonyos kihívás, amiért egy időre elszakadna a családjától. A sarkvidéki expedícióra 30 ezer pályázóból mindössze húsz embert választottak ki az egész világról.

Kutyaszánnal a tundrán
Az Északi-sarkvidék legszebb svédországi részeit bejáró ötnapos, 300 kilométeres túrát a résztvevők kutyaszánnal teljesítik, maguk gondoskodnak a szánhúzó kutyákról, a szabad ég alatt, sátorban töltik az éjszakákat, mindeközben számtalan túlélési praktikát sajátítanak el. Míg a Mount Everesten eddig 7200-an jártak, a Polar útvonalán csak 520-an. A svéd Fjällräven márka célja, hogy bebizonyítsa, kellő felkészüléssel és felszereléssel, túratapasztalattól függetlenül bárkiből lehet sarkvidéki felfedező. Idén április 1-7. között került sor az expedícióra. 

A jelentkezőknek egy többfordulós pályázat során három videót kellett készíteniük. Az első videót, egy egyperces bemutatkozást az erdőben, alvó kisfiával a hátán vette fel. „Azóta is tudom, hogy melyik az a fa, amire ráraktam a telefonomat a Budai-hegységben, hogy felvegyem az első, bemutatkozó videót.” 

Tavaly decemberben derült ki, hogy 19 társával utazhat, ezután négy hónap izgalmas előkészület vette kezdetét. Online megismerkedett a többi résztvevővel, és már előzetesen kaptak online felkészítést is. 

Fizikálisan is sokat készült az expedícióra, futott, súlyokat emelt, de mint mondja, arra, ami kint várta, mentálisan nem lehet teljesen felkészülni.

„Eddig a leghosszabb idő, amit a családtól távol töltöttem, 3-4 nap volt, ez viszont az előtte való felkészüléssel és utazással 9-10 napra jött ki” – részletezte. Férje mindenben támogatja, így a fiatal anyuka biztos volt benne, hogy nélküle is minden rendben lesz itthon.

Budapestről az északi sarkkörön túlra

Budapestről egy harmincöt literes zsákkal indult útnak, aminek nagy részét a kamerák, külső akkumulátorok tették ki. Hiszen az útvonalon se áram, se térerő nem volt, mínusz 20 fok viszont igen, amiben könnyen lemerül az elektronika. Nem volt feléjük elvárás a tartalomgyártás, de Eszter mindenképp rögzíteni akarta a különleges pillanatokat. Ruhát alig kellett vinnie, hiszen alsóneműtől kezdve a síszemüvegig mindent kaptak a szervezőktől. Cserébe került a táskájába túrórudi, ajándékba a túratársaknak. 

A társaság Stockholmban találkozott, majd onnan indultak tovább, és a sarkkörön túli Kirunáig utaztak. A fiatal nőnek az expedíció azonban nem várt nehézséggel indult. „Onnantól kezdve, hogy megérkeztem Stockholmba, nagyon erős inszomnia lett úrrá rajtam, három napon keresztül reggel ötig nem tudtam elaludni, biztos az izgalom miatt. Majd az indulás napjára belázasodtam, és arcüreggyulladásom lett. Felhívtam az expedíciós orvost, mert úgy gondoltam, antibiotikumra lesz szükségem. Megígérte, hogy az expedíció első napjára beszerzi az orvosságot.”

A sátorban töltött első éjszaka szerencsére elmúlt az inszomnia, és a gyógyszer is megtette hatását másnapra. 

„Első este átaludtam a sarki fényt, amit még sosem láttam. Amikor reggel a többiek elmondták, elsírtam magam” – idézte fel Eszter. 

A későbbi napokban azonban bőven sikerült bepótolnia a kihagyott lehetőséget. 

Először a kutya, aztán az ember

Húsz résztvevő öt csapatra osztva és segítőik, valamint 180 kutya. Velük tartott még pár szervező, az expedíciós orvos, valamint egy fotós és egy videós munkatárs is motorosszánon. Így állt össze az expedíciós különítmény. 

Magát a szánon való utazást is meg kellett tanulniuk, a kutyák ugyanis olyan gyorsan futnak és veszik be a kanyarokat, hogy első nap szinte mindenki leesett a szánról. Gázfőzőt begyújtani, tüzet csiholni, miközben vízszintesen esik a hó, másfél méter magas, 30 méter hosszú szélfogó falat építeni, fagyott kutyatápot baltával darabolni, sátrat állítani, majd lebontani maguk után a tábort – mindez a napi rutin része volt. 

Alapszabály, hogy mindig először a kutyákat kellett ellátni, minden más csak utána következett. Nem a közismert kékszemű szibériai huskykra kell gondolni, hanem kisebb, vékonyabb szőrű alaszkai huskyk húzták a szánokat.

„Különböző színűek, sokkal atletikusabbak, vékonyabbak, és óriási teherbírásuk van. Folyamatosan futni akarnak, mindig fékezni kellett őket. 

Nekik ez ösztönös, ha megáll a szán, hátrafordulnak és ugatnak, hogy miért álltunk meg, mikor indulunk már. 

Az utolsó pillanatban kötöttük őket a szánok elé, mert ha várniuk kell, akkor vonyításkoncertbe kezdenek, alig várják, hogy menjünk. 180 kilométert is meg tudnak tenni egy nap alatt, és akár 4000 kalóriát is megesznek, viszont nem isznak, hanem menet közben havat rágcsálnak” – mesélt a kutyákról. 

„Azért vittem egy kis magyar snack-kolbászt is”

Ők maguk katonáknak kifejlesztett zacskós ételeket – kebabtól kezdve a bolognaiig – fogyasztottak, amit forró vízzel kellett felönteni, emellett izotóniás ital, forró csoki, tea, kávé, müzliszeletek képezték a napi menüt. De igazi ínyencségként egyik este megkóstolhatták a rénszarvas-steaket is. 

„Én azért vittem egy kis snack-kolbászt is” – tette hozzá nevetve Eszter, aki hangsúlyozta, mindenhez havat kellett olvasztaniuk, hiszen vízre volt szükség az ételek melegítéséhez, az ivókulacsba, de a kutyák etetéséhez is. 

A mostani tél nem számított olyan hidegnek a sarkkörön, bár ahogy mentek fel a norvég hegyekbe úgy lett egyre fagyosabb az idő. Előfordult, hogy a szánon -25 fok volt a hőérzet. 

Aláöltözet, gyapjúpulóver, majd három különböző kabát – összesen öt réteget viseltek. 

„Ne izzadj, ne legyél vizes – ez fontos szabály, különben fázni fogsz. Ha havat kellett lapátolni, vagy szánt kellett tolni, az ember egyből nekivetkőzött, hogy egy csepp izzadság se legyen, mert utána nagyon fáztunk volna. Egy idő után már a szánon menet közben is fel-le tudtuk venni az expedíciós kabátot. Volt, aki fogat is mosott a szánon” – részletezte. 

Speciális bakancsot is kaptak, aminek a belsejét éjszakára nemcsak a sátorba, de a hálózsákba is betették, hogy reggelre ne fagyjon meg. Alvás előtt pedig kötelező volt levest enni, majd 20 guggolást csinálni a fokozott hőtermelés elérése céljából, és forró kulacsot tenni a hálózsákba. Sőt az egyik táborhelyen nem sátorban, hanem a szabad ég alatt aludtak, mínusz 18 fokban egy hóba vájt kis „hotelben”, ahol az összegyűjtött rőzse szolgált „lepedőként” a hóból formázott ágyon. Fontos szabály volt, hogy szemetet sehol sem hagytak, a WC-papírt is összegyűjtötték vagy elégették maguk után.

Kép

Fotó: Melanie Többe

„Néha olyan, mintha meg sem történt volna”

Igazán sokszínű csapattal teljesítették a 300 kilométert: egykori plus size modell Dániából, amerikai mentőhelikopter-tiszt, kambodzsai háromgyerekes anyuka, 22 éves svéd orvostanhallgató, malajziai fogorvos is a részt vett a kutyaszános kihíváson. A csapat legidősebb tagja egy 53 éves portugál szörftanár volt. Eszter a sátrát egy német fotóssal, Melanie-val osztotta meg, akinek a rengeteg csodás kép köszönhető.

„A korábbi résztvevők azt mondták nekünk, hogy van élet a Polar előtt, és a Polar után. Akkor azt gondoltam, ez költői túlzás, de igazuk volt.” 

„Az ember rájön, hogy ez az élmény egyszeri és megismételhetetlen, és ez szíven ütött” – mondta.

„Amikor hazajöttem, azért megkérdeztem a férjemet, hogy nem költözünk-e ki” – tette hozzá viccesen. Hogy a Polar képes életeket megváltoztatni, azt Zaja Kitty története is bizonyítja, aki 2018-ban vett részt az expedíción, majd kiköltözött, és azóta is husky kutyákkal és szánozással foglalkozik. Scheili Eszter több mint egy hónapja tért haza, és közönség előtt most először számolt be az élményeiről. 

„Néha olyan érzés, mintha meg sem történt volna. Pénteken még két gyerekkel voltam a játszótéren, szombaton felszálltam a repülőre, tíz nappal később hazajöttem, és másnap újra két gyerekkel voltam a játszótéren. Az első két hétben nem találtam itthon a helyem, kellett egy hónap a visszaszokáshoz. Utoljára a gyerekek előtt éreztem azt, amit az expedíción, hogy minden rólam szólt. A határaimat feszegettem. Ugyanakkor úgy gondolom, anyaként tudtam igazán megélni ezeket a pillanatokat, és soha nem cserélném el az életemet” – tette hozzá.

Bronxi mese (1993)

Robert de Niro embertípusok, életstílusok közötti távolságok áthidalását filmesítette meg első rendezésében. A New York nyomornegyedében játszódó történetben az olasz-amerikai tinédzser, Calogero választani kényszerül két férfiminta, apafigura közül. Egyikük a gazdag helyi maffiózó, Sonny (Chazz Palminteri), aki pártfogásába veszi, és kiemelné a mélyből, másikuk a fiú buszsofőr édesapja, Lorenzo (de Niro), aki tisztességes munkával biztosítana jobb életet a fiának, mint amilyet ő él.

Calogero választását a két út között nehezíti, hogy a maga módján Sonny is értékeket – hűséget, felelősséget, erőt – közvetít, amelyek segítik abban, hogy a saját élete irányítójává váljék, sőt a gengszter-mentor bűnösen bölcs tanácsai olykor jobban rezonálnak az élet keménységére, mint a becsületes apai tanítások.

Calogero jellemét mindkét férfi formálja, így végül ő lesz a híd a két világ között azzal, hogy mindkét életszemléletből igyekszik a helyes értékeket átvenni. Másrészt híd az a szeretet is, amellyel a mentor és az apa a fiúhoz viszonyul.

A film kulcsmondata Sonnytól: „A legjobb dolog, amit egy fiú az apjától kaphat, az a tisztelet.” A történet másik érdekes (szerelmi) szála pedig egy „bronxi Rómeó és Júlia-viszonyt” villant fel.

Kép

Képkocka a Bronxi mese című filmből

Elveszett jelentés (2003)

Sofia Coppola alkotása szinte láthatatlanul finom mozdulatokkal beszél a különbözőségek ellenére létrejövő kapcsolatokról. Bob Harris (Bill Murray) középkorú, kiégett színészként reklámforgatásra érkezik Tokióba. Charlotte (Scarlett Johansson) friss diplomásként fotós férje mellett nem találja a helyét sem Japánban, sem a házasságában. Épp csak a felnőtt élete küszöbén imbolyog, míg Bob már sok mindent maga mögött hagyott, de új értelmet keres. Ugyanaz a kérdés hajtja őket: „Hogyan lehet egy olyan világban élni, amelynek nem értjük a jelentéseit?”

Mert ők ketten két elveszett emberként találkoznak – szó szerint is, hiszen a helyi nyelvet sem beszélik. Köztük mégsem romantikus szerelmi viszony, hanem lélekrezonancia alakul ki: egymás menedékei lesznek az átmeneti, mégis örök találkozás során, amely Tokióban véget is ér, de mindkettőjükben mély nyomot hagy.

Az igazi híd köztük az együttérzés és a jelenlét lesz, amellyel nem oldják meg egymás problémáit, még csak nem is megjavítani igyekeznek a másikat, hanem hallgatnak, odafigyelnek egymásra.

A film megmutatja: a nemeken, korosztályokon és kultúrákon átívelő híd létezik – csak nem mindig látszik. A lelkeket összekötő pillanatok viszont akár élethosszig velünk maradhatnak, jelentést adva a jelentésvesztett világnak.

Kép

Képkocka az Elveszett jelentés című filmből

Saját szavak (2007)

Az igaz történeten alapuló dráma bemutatja, hogy egy tanár és osztálya hogyan küzdi le az egymás iránti előítéleteket és a mély társadalmi szakadékokat az írás, a meghallgatás és a kölcsönös tisztelet erejével. Az ifjú Erin Gruwell (Hilary Swank) egy problémás kaliforniai középiskolában kezd tanítani, osztályában kulturálisan, társadalmilag elszigetelt diákokat, akik szegénység, rasszizmus, bandaháborúk közepette élnek, szüleik börtönviseltek – vagy már elhunytak. Nem hisznek a tanárban, a rendszerben és egymásban sem. Erin nem akarja megváltoztatni az identitásukat – inkább teret ad, hogy kifejezzék magukat. Naplóírásra ösztönzi őket: „Mindegyikőtöknek saját sztorija van. Itt az ideje, hogy elmondjátok.” És a diákok olyan élményeket írnak le, amelyeket addig senki sem hallgatott meg: erőszakot, fájdalmat, elvesztett barátokat, félelmet.

Először értik meg egymást, ahogy ráébrednek, nincsenek egyedül a szenvedéseikkel, amelyek így összekötő híddá válnak. Számukra a tanár is híd lesz – nem is a tudás átadásában, inkább emberi méltóságuk felébresztésében.

Amint egyikük fogalmaz: „Nem érheted el, hogy valaki tanulni akarjon. De azt igen, hogy úgy érezze, ő is számít.” A film azt üzeni: a történeted akkor is érték, ha a világ nem ismeri. Ha pedig elmeséled, híd lehet belőle.

Kép

Képkocka a Saját szavak című filmből

Gran Torino (2008)

Clint Eastwood – rendezőként és főszereplőként – egy idős, elszigetelt, fehér háborús veterán és egy ázsiai fiú kapcsolatát meséli el, mely a kezdeti elutasításból, gyűlöletből lassan barátsággá, kölcsönös tiszteletté alakul. A zsémbes Walt Kowalski tele van előítéletekkel, különösen – háborús traumái miatt – az ázsiaiakkal szemben. Szomszédja, Thao egy Hmong fiú (a Hmong egy délkelet-ázsiai közösség), aki megpróbálja ellopni Walt féltett Gran Torino autóját. A film nem idealizál: Waltot valóban rasszistának ábrázolja, akivel a nézőnek is kényelmetlen azonosulni. De aztán Thao családja hálás lesz neki, amiért ösztönösen megvédi a fiút egy zaklató bandától, ő pedig lassan belelát az életükbe, ami szeretnivaló és emberi. Walt előítéleteit tehát valós kapcsolatok írják felül, miközben megtanítja Thaót dolgozni, felelősséget vállalni, önbizalmat szerezni.

Thao és nővére, Sue pedig őt tanítják meg újra kapcsolódni, emberként viselkedni, nevetni, jelen lenni. „Nem vagy túl kedves, de belül finom” – mondja Sue, aki először fedezi fel a férfi durva álarca mögött az embert.

Walt végül egy meghökkentő tettével a múltja bűneit is megváltja, ezzel esélyt ad Thaoéknak a szebb jövőre. A Gran Torino az előítéleteket nem szlogenekkel, hanem életszagú tapasztalatok révén építi le, és arra utal: még a legzárkózottabb, legmegtörtebb ember is képes újra kapcsolódni és egy jobb világ ígéretét hagyni maga után.

Kép

Képkocka a Gran Torino című filmből

Cukorsólyom (2019)

A modern mese főhőse Zak, egy 22 éves Down-szindrómás fiú, aki idősek otthonában él. Szenvedélye a pankráció, így titokban elszökik, hogy megkeresse pankrátor bálványát. Útközben találkozik Tylerrel, aki a társadalom peremén élő, kisstílű bűnözőként szintén úton van – a saját múltja elől menekül. 

A két karakter között látszólag áthidalhatatlan szakadék tátong: Zak gyermeklelkű, de elszánt, Tyler egy cinikus túlélőtípus. Mégis – vagy épp ezért – közös utazásuk mély barátságot hoz. Tyler felismeri Zak-ben a saját életéből hiányzó lelki tisztaságot és célt, a fogyatékossággal élő ember pedig teherből társ lesz, akinek az álmait komolyan kell venni. Zak Tylerben nem a veszélyes csavargót látja, hanem a védelmező barátot, az „idősebb testvért”, akire titkon mindig vágyott. Végül a fiú gondozója, Eleanor is csatlakozik az úthoz, a saját korlátait átlépve.

A film épp erről mesél: a nehézségekkel élő embereknek sem korlátokra, hanem lehetőségekre van szükségük. Zak itt nem sajnálatra méltó áldozat, hanem a saját élete főszereplője.

Tyler megtanítja őt úszni, halat fogni, tüzet rakni – olyan dolgokra, amiket más nem akart vagy nem mert megtanítani neki. Ahogy fogalmaz: „Most egy olyan világban vagy, ahol bármit megtehetsz, amit akarsz. Ez a te saját kalandod.” Zak néha kételkedik: „Én nem lehetek hős. Én Down-szindrómás vagyok.” Mire Tyler: „Mi köze ennek a szívedhez?” Mert ő azt nézi, kicsoda a másik valójában, nem azt, amit a címkéje mond. A két férfit hídként a közös út során kialakult bizalom örökre összeköti.

Kép

Képkocka a Cukorsólyom című filmből

CODA (2021)

Ruby Rossi halló lányként siket családba született, mégis a zenei karriert választja. Innentől családja – akik számára a mindennapi élet is kihívás – és a saját álmai között egyensúlyoz. Ő jelenti szüleinek és testvérének a kapcsolódást a világhoz, az ő füleikként és hangjukként közvetít köztük és a társadalom között, nélküle nehezen boldogulnának. Eleinte nem is értik meg vágyait és ambícióit a zenei pályán, hiszen ők egy kis halászfalu középosztályához tartoznak, ám lányukat képességei és álmai egy másik világba vezetnék. Számukra nem átélhető a zene, mint életcél, mint önkifejezési mód fontossága. 

Ruby választása ugyanakkor a köztük lévő szeretet hídjává válik. A film kulcspillanata, amikor a család felismeri, hogy a lány áldozatai és vágyai az ő életükre is jó hatással lehetnek.

Édesapja bátorítani kezdi, hogy ne adja fel az álmait: „Nem nekem kell hallanom a hangot. Te hallod helyettem. De neked is élned kell a magad életét.” Ruby pedig a zenetanárának így fogalmaz: „Nem tudom, mit akarok, de tudom, hogy mit érzek.”

Kép

Képkocka a Coda című filmből

A lánynak egy életpálya és a családja iránti hűség között kell részben döntenie. A CODA a társadalmi és generációs különbségek áthidalásának igen reális története – mindenkinek szól, aki valaha érezte úgy, hogy különböző világok között kell navigálnia. Fontos üzenete, hogy úgy is képesek lehetünk a saját álmainkat követni, hogy közben nem felejtjük el, honnan jöttünk.