Legutóbb akkor beszélgettünk, amikor otthagytad a Bartók Rádiót, azt mondtad, leginkább a mindennapi hajnali kezdés miatt, de úgy éreztem, inkább nagyobb szabadságra vágytál. Úgy alakult ez a szabadság, ahogyan tervezted? 

Szerintem igen, bár nem láttam akkor, hogy az efféle szabadságnak milyen szabályrendszere van. Visszatértem a szabadúszó életbe, amelyet annak idején az állás adta biztonság iránti vágy miatt hagytam ott. De közben meg is változtam, már másképp alkalmazkodtam ehhez a világhoz, mint ahogyan előtte éltem benne.  

A körülményeket ismerted ki, vagy magadban és az emberekben bízol jobban? 

Egyszerű szervezési dolgokra gondolj, például a szerzetesi múltamból indulva egyszerűen nem értettem, miért adnak nekem oda olyan pénzt, ami nem az enyém – értem ez alatt az áfát –, és nyilván el is költöttem. Meg kellett érnem ehhez a szabadsághoz. 

Azért ez mégsem csak könyvelési kérdés. Arról is szól, hogy hiszel-e abban, hogy a munkádra szükség van, és a nézők, hallgatók, olvasók fizetnek érte. 

Ez így van, és ennek is van köze a szerzetesi hátteremhez. Volt a ferenceseknél egy nagyon kedves barátom, aki egy idő után a klerikus magiszterem lett, benne nagyon erősen élt az a szemlélet, amely szerint, amit elérünk az életben, nem érdemes különösebb dicséretre, mert csak Isten dicsőségére dolgozunk. Igyekeztem elfogadni, hogy anyagi viszonzást se várjak, de a rádió sokat segített abban, hogy mégis kialakult az önbecsülésem. Már tudom, hogy az, ami felé megyek, az életképes. 

Az országjárásod során meglepetést okozott a valóságos találkozás a közönségeddel? 

Ez mindig nagyon hiányzott. 

Az a fekete szivacs, amit reggelenként néztem a stúdióban, rendkívül magányossá tesz. 

Sok emberhez beszélsz, de legfeljebb csak egy, az ébrenlétért küszködő hangmérnököt látsz az üvegfal mögött. Vágytam arra, hogy megismerjem az embereket, akik hallgatnak, és most lubickolok abban, hogy Tiszaújváros után elmegyek Fonyódra, Nagykanizsáról Sárospatakra, Vácra, Pécsre, és van, ahol a közönség egy részét már névről is ismerem. Nagyjából tudom, hogy kik hallgattak a Bartók Rádión. 

Azért, aki a kocsiban szívesen bekapcsolja munkába menet a műsorodat, nem biztos, hogy hétköznap este munka után elmegy egy előadásodra. Ez azt is magyarázza, hogy idősebb a közönséged, mint gondoltad. 

Ebben igazad van. 

Azért is hoztam fel a korosztályt, mert szíveden viseled, hogy a fiatalok is hallgassanak klasszikus zenét. Rendhagyó énekórákat tartasz nekik, és még egy kis saját online kutatást is végeztél, hogy megértsd, miért nem járnak koncertekre. 

Engem is középiskolásként font az ujja köré a klasszikus zene, ezért ma is hálás vagyok Istennek. A rendhagyó énekórákon nem kifejezetten arra akarom őket rábeszélni, hogy zenével kell foglalkozni, hanem szeretném rádöbbenteni őket arra, hogy abban a pillanatban vannak, amikor elképzelhető, hogy megszólítja őket valami, ami később fontos lesz az életükben, mindegy, hogy sport, tudomány, művészet, zene vagy bármi. Hogy erre a pillanatra legyenek nyitottak, mert jó irányba változtatja meg az életüket. 

Fotó: Emmer László

Az egynapos koncerttúrák is a középiskolásoknak szólnak. 

A Gyere velem hangversenyre! című projekt célja, hogy egy nap tömény klasszikus zenéhez kapcsolódó élményben legyen részük. A nyertesek megérkeznek az adott városba a koncert napján reggel tízkor, majd a nap folyamán részt vesznek a főpróba egy részén, találkoznak és beszélgetnek a művészekkel, bejárják a koncertteremnek a nagyközönség elől rejtett tereit, részt vesznek a hangverseny műsorához kapcsolódó kreatív foglalkozáson és előadáson. Egyszóval fölkészülnek az esti eseményre, majd velem együtt meghallgatják az előadást. A tervem az, hogy egy életre szóló koncert- vagy operaélményt kapjanak. 

Egy alapítványt szeretnénk létrehozni, az a kérdés, hogy ezt a magyar emberek támogatni fogják-e, mert nem pályázatokból, hanem mikroadományokból szeretném fölépíteni.

A különféle zenei együttesek Magyarországon február–márciusban fognak évadot hirdetni, áprilisban már meglesz az a tíz hangverseny, ahová el szeretném vinni a fiatalokat.  

Mit szól ehhez a fiad? 

Jó kérdés. Szerintem nem tud róla. Egyszer volt egy interjú, és ott megkérdezték tőlem, hogy tudom-e, hogy a fiam milyen zenét hallgat. Mondtam, hogy nem, aztán elmeséltem neki, ő meg mosolygott a bajsza alatt, hogy apa, nem biztos, hogy ezt a zenét neked meg kell hallgatnod. Ettől függetlenül a fiammal jó a kapcsolatom. 

Néha nem tudjuk megosztani a szeretteinkkel azt, ami számunkra fontos? Szerinted miért? 

Azt hiszem, bennem nincs hiányérzet, hogy nem osztom meg. Én érzelmi tekintetben fura környezetben nőttem föl azzal, hogy az apukámat elvesztettem, és más apaképek léptek a helyébe. 

Mi az, amit a klasszikus zenétől kaptál? 

Annyira elkezdett érdekelni, hogy nem tudtam leállni, máig nem tudok. Én nem vagyok jó zenész. Persze, mindig vágyom arra, hogy dalokat írjak, hogy a gitározást folytassam, de belátom, hogy nem ebben vagyok jó. Zenetudományi szakon végeztem, de inkább zenetörténész vagyok, aki népszerűsíti a zenetörténetet. 

Sokszor kapcsolódnak zeneművek egy-egy történelmi eseményhez vagy személyes élményhez. Október 23-án például te is megosztottál egy Egmont-nyitány felvételt. Vannak az életedben olyan darabok, amelyek hasonlóan jelképesek és fontosak? 

Egyetlen ilyen mű van, William Byrd négyszólamú miséjének Agnus Dei tétele fordulópontot jelentett az életemben. Amikor a szerzetesrendben kiderült, hogy nincs elég jó fülem, nem tudok elég jól zongorázni, nem lehet belőlem énektanár, azt javasolták, hogy tegyek le arról, hogy zenével foglalkozzak, menjek magyar–német szakra. Két hét múlva kaptam egy kazettát az egyik szerzetestársamtól, Byrd-misék voltak rajta, az Agnus Dei-tételt rongyosra hallgattam. Olyan mélyen vágytam arra, hogy ezzel foglalkozhassam, ezért odaálltam az elöljáróim elé, és azt mondtam, biztosan nem fogok zene nélkül élni. 

Fotó: Emmer László

Ez volt az első engedetlenséged? 

Végül is, igen. Amikor a Bartók Rádióban elbúcsúztam a hallgatóktól, lejátszottam ezt a tételt, és elmondtam, hogy ez az a zene, amelyet bármikor nagy örömmel hallgatok. A rendhagyó énekórákon is lejátszom a gimnáziumokban, és megrázó élmény, hogy Kiskunfélegyházától az Eötvös gimiig, Győrtől Sárospatakig, mindenütt néma csöndben hallgatják végig. 

Elég menő, hogy valaki ír a XVI. század végén egy zeneművet, és 2024-ben középiskolás kamaszok együtt, feszült figyelemmel hallgatják. 

Sokat vonatozol, most is busszal jöttél, sajnálsz időt pocsékolni a vezetésre. Mire használod az utazás alatti időt? 

Most például zenét hallgattam, mert nem tudtam, lesz-e hely, nem lesznek-e sokan, tudok-e olvasni. 

Arra nem vágysz, hogy szemlélődj, meditálj? A szerzeteslétnek nyilván volt ilyen attitűdje is. 

Visszatérve a kedves szerzetestársbarátomra, még valamit elültetett bennem, mégpedig azt, hogy lehetőség szerint ne töltsem haszontalanul az időt. A haszontalanság érzése nálam komoly szorongással jár együtt. Nincs olyan reggelem, amikor ne gondolnám végig az előző napot, hogy benne hasznos voltam-e. Ilyenkor megkérdezem: „És ott az a negyedóra? Amikor odaültél zongorázni, az mire volt jó? ”. 

Nem is vágysz tevékenység nélküli időre? 

Valószínűleg nem tartok még ott, hogy újra elkezdjek szembenézni magammal. Most nagyon erős bennem a vágy arra, hogy menjünk, és csináljuk. Régen horgásztam, ma már nincs rá igényem, és nem tudom elfogadni a halak kínzását sem. Néhány éve vágytam arra, hogy találjak valami hobbit: „Ádám, mi legyen a hobbid? Szeretsz gombászni? Végezz el egy gombaszakellenőr-képzést!” Be is fizettem, de hamar rájöttem, hogy a gombászást csak azért szeretném, hogy legyen értelme az erdőben járni. 

A gombákkal akartad legitimizálni az amúgy „haszontalan” kirándulást… 

Pontosan. El is mentem egyszer, de persze, nem tudtam megállni, hogy mértékkel szedjem… Szerintem azóta is a mélyhűtőben van a púpos kosárnyi gomba. Rájöttem, hogy nem is szeretem a gombát. Ez így most nem hangzik túl jól… Azért, amikor szépirodalmat olvasok, megengedem magamnak a pihenést. 

Nem is jegyzetelsz az előadásaidhoz? 

Hát, van a zsebemben mindig post-it… és a könyvekbe is néha beleírok. Most például egy Petri György-interjúkötetet vettem a könyvvásáron, abban van szó a porladó percekről, vagy valami ilyesmi… Nagyon megtetszett, és azóta a fejemben van. Azon egyébként változtattam az életemben, hogy most már a műsorvezetésekre is nemet mondok. 

Úgy éreztem, hogy túltoltam, nem volt már meg a szellemi munícióm, a kulturális műsorvezetést és kérdezést is leadtam, mert úgy éreztem, elfogytak a kérdéseim. 

Föl lehet persze tenni sztenderd kérdéseket, meg lehet úszni, de úgy meg nem akartam. A stand-upot is abbahagytam. Hántogatom le ezeket, és a régiek helyére jönnek az új dolgok. A könyvírás is új, de nem tudom, hány könyv után fogok kiüresedni, és jöhet valami más. Az antikvárium az egyetlen, ami állandóan megvan az életemben, most már húsz éve. 

Tényleg, mi van az eddig ismeretlen Bartók-kézirattal, amelyre egy online aukción bukkantál? 

A Magyar Tudományos Akadémia megvásárolta volna, de mivel külföldről vettem, és nem annak hirdették, ami a státusza, az ára egészen megváltozott, a magyar állam le is védette, tehát nem lehet már külföldön eladni. Szerintem ez egy önálló Bartók-kompozíció, amelyet nem ismert eddig a tudomány. Azonban a Magyar Tudományos Akadémia mégsem vásárolja meg, mert utánanéztek, hogy mennyiért vettem, és ahhoz képest, amennyit kérek, túl nagynak találják a különbséget. Pedig ebben a szakmában nem a vételár határozza meg azt, hogy mennyi az eladási ár. Úgyhogy nálam van, boldogan élünk ketten. 

Kép

Fotó: Emmer László

Amikor írtad az új könyvedet, a Muzikális bestiákat, és elmerültél az angyalok, boszorkányok, sárkányok, kísértetek világában, nem voltak rémálmaid? 

Gyerekkori rémemlékek jöttek elő. Amikor apukám meghalt, a balatoni házban laktunk hárman, anyukám, öcsém meg én, és éjszaka hallottam, hogy a padláson járkál valaki. Ahelyett, hogy felébresztettem volna édesanyámat, kimentem a konyhába, elővettem a nagykést, és fölmentem a padlásra: egy macska volt. Vagy emlékeztem, hogyan recsegtek, mozogtak éjszaka a nagyszüleim lakásában az antik bútorok meg a parketta, az is elég kísérteties volt. Sőt eszembe jutott, hogy kezdő ferences koromban öten, novíciusok lementünk Balatonakarattyára, és Barsi Balázs atya elkezdett sióagárdi kísértethistóriákat mesélni, aminek az lett a vége: „Ne becsüljék le a túlvilági hatalmakat”. A félelem azért mindig motivál minket arra, hogy ezekkel a lényekkel foglalkozzunk.  

A könyveden átlengő irónia, szórakoztató, néha szarkasztikus, de azért fenntartasz némi tiszteletet is ezeknek a „bestiáknak”. 

Örülök neki, ha így érzed, mert azt gondolom, fontos, hogyha az ember fölnéz az égre, a felhőkben is felfedezzen mesés alakokat, ha ezt elfelejtjük, túlságosan felnőttekké válunk.

A sárkányos fejezetnél éppen Révfülöpön voltam egyedül, fölébredtem reggel, és jött a szorongás, kérdőre vont a rosszabbik énem: „Tegnap mit csináltál?”. Mondom: „Olvastam.” „Mit olvastál? Sárkányos könyvet?” „Igen, mert nekem ez a munkám, mitológiai történeteket, operacselekményeket olvasgathatok.” A válasz nagyon fölszabadító volt.  

Amikor elmerülsz valamilyen témában, aztán elkészül a könyv, alig várod, hogy az olvasó továbbgondolja vagy kérdéseket tegyen fel? 

Ez inkább olyan, mint a rádiós műsor. Bezárom, és átveszi a helyét a következő. Ez egy éven át tartó flow-élmény, amely véget ér, és jön valami más. Most például, amikor elkezdtem újra könyvbemutatókra járni, egy-két kérdésre nem tudtam pontosan válaszolni, nem emlékeztem, melyik fejezetben van.  

Az új könyvedben van egy Seneca-idézet: „Ugyanazon a réten a marha füvet keres, a kutya nyulat, a gólya gyíkot.” A zenetörténet rétjén mit keresel szerzőként?  

A nagypapám bélyegeket gyűjtött, és amikor megkérdeztem, hogy miért gyűjt bélyegeket, azt mondta, hogy egyrészt nagyon szeret velük foglalkozni, másrészt pedig a bélyegeken keresztül egy sajátos nézőpontból ismerheti meg egy adott ország jelenségeit vagy történelmét. Nagyon tetszett, hogy a nagypapa így tanul, tulajdonképpen én egy éven át szörnyeket és túlvilági lényeket láttam ezen a réten.  

És ha a rét Bősze Ádám könyve, akkor mit ad a különböző érdeklődésű és műveltségű olvasóknak?  

Azt mindenesetre senkinek nem ajánlom, hogy egy szuszra olvassa el, mert ahhoz kicsit tömény. 

És van hozzá hallgatnivaló is… 

Vannak benne QR-kódok, és meg lehet hallgatni a zenét, amiről szó van. Azt látom jónak, ha az ember elolvas egy szakaszt egy fejezetből, meghallgatja kétszer vagy háromszor a zenét, és később folytatja. Ez a könyv kicsit olyan, mint a rádióműsor, felkonferálások vannak a zeneművekhez, igyekszem úgy fogalmazni, ahogyan a hallgatóim megszokták. 

Egy bonbonosdoboz ez, amelyben mindenféle forma és íz van, nem esszük meg rögtön az egészet, csak válogatunk.  

Mi a helyzet a hitedhez kapcsolódó természetfölötti lényekkel? 

Azt gondolom, hogy a hitemet nem kezdte ki semmi. A vallásos életem viszont olyan szinten szegényedett el az évek során, hogy szégyellem. És nem azért szegényedett el, mert valamit másképp gondolnék, hanem mert hagyom, hogy más vigye a prímet. 

Más viszi? 

Más. 

A zenével nem kerülhetsz közel Istenhez? 

Nem. El kéne járni vasárnaponként misére, mert a vallásos életemet az fogja rendbe rakni, és erre vágyom is, csak ezt a kötelezettséget nehezen tudom magamra erőltetni. Erre majd kell valami megoldást találnom. Ezért is volt nagyon jó, amikor struktúrában éltem, akár a szerzetesi, akár a rádiós életemben. Soha nem hiányoztam reggeli műsorból.  A vallási életemet rendbe kéne rakni. Arról már lemondtam, hogy jobban tudjak franciául, arról is, hogy megtanuljak vakon gépelni, de erről nem. 

Ez az interjú a Képmás magazin decemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Egy szomorú veszteség, egy rosszra fordult kapcsolat, testi és lelki fájdalmak vagy más súlyos traumák miatt érezhetjük magunkat halottnak akkor is, ha tovább dobog a szívünk. Ezek a nehéz helyzetek azonban nem csupán valaminek a végét, hanem egy új kezdetet is jelenthetnek, és ha nem is garantálják, de magukban hordozzák az esélyt, hogy erősebb, ellenállóbb emberként folytassuk az életünket, ismét értelmet adva ezzel létezésünknek.

„Széles körben elterjedt félreértés, hogy a »válság« kínai szó olyan elemekből áll, amelyek »veszélyt« és »lehetőséget« jelentenek. (…) Mostanra az effajta »álmélységből« származtatott kár akkora mértéket öltött, hogy felelős sinológusként kötelességemnek érzem, hogy gátat szabjak ennek” – írja a Pennsylvaniai Egyetem kínai nyelv és irodalom professzora, Victor H. Mair egy 2009-es esszéjében. 

És valóban, ha beírjuk az internetes keresőbe, mi is láthatjuk, hogy ez a téves információ olyannyira beégett a köztudatba, hogy nívós lapok is terjesztik, trénerek építenek rá kurzusokat, workshopokat világszerte. Ha valakit részletekbe menően érdekel ez a kérdés, itt elolvashatja az idézett értekezést, melynek ide vonatkozó üzente leegyszerűsítve annyi: tévúton jár, aki az önsegítő gurukönyvek biztatására mindent feltesz a VÁLSÁG = VESZÉLY + LEHETŐSÉG formulára, mert a „wēijī” szó kínaiul éppoly félelmetes hatást kell, mint amikor magyarul nevén nevezzük a válságot. 

Amit tévesen „lehetőségnek” fordítanak, az a professzor szerint inkább egy afféle fordulópontot, kockázatos pillanatot jelöl, egy olyan veszélyes élethelyzetet, amely óvatosságra inti az embert. 

Nagyon örültem, amikor különböző tengerentúli tanulmányokat böngészve ráleltem Mair esszéjére, mert a valóságot sokkal inspirálóbbnak érzem, mint a közkedvelt önsegítő toposzt. Kár szépíteni: a válság úgy rossz, ahogy van, a krízis önmagában sosem kecsegtet semmi jóval. De mi jöhet utána? Ez a legfontosabb kérdés, amit a gyászidőszak leteltével feltehetünk magunknak, mert noha semmi sem garantálja, hogy a talpra állást követően minden megoldódik, a változás mindig többféle forgatókönyvet tartogat.   

Minden nehézség, amin sikeresen túljutunk, minden harc, amit végigküzdünk és túlélünk, megélhető egyfajta személyes feltámadásként. Egy fájdalmas veszteség után újratanulunk szeretni és elfogadni, ha a kudarcélményeken túltesszük magunkat, új célok felé fordítjuk a fejünket, a csalódások után megpróbálunk megint bízni másokban, összeszedni darabjaira hullott életünket. 

Ezek a cezúrák erősen formálják a személyiségünket és a sorsunkat, ám azt is látni kell, hogy a „feltámadás” nem mindig szembeötlő, világrengető, látványos megmozdulás. 

Sokszor egészen apró lépésekkel kezdődik: egy kedves mosollyal, mély levegővétellel, egy-egy kimondott szóval vagy tartalmas beszélgetéssel, új hobbival, napi rutinnal, apró döntéseink sokaságával. 

A legfontosabb az, hogy mindig van lehetőségünk igent mondani az életre, a változásra, a fejlődésre. A világ tele van olyan élettörténettel, amely bizonyosságként szolgálhat: egy felépülő függő, egy nehéz válás után talpra állt szülő, emberek, akik mindenüket elvesztették, mégsem adták fel. Akik megjárták a poklot, az élni akarásuk mégis elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy újra felemelkedjenek. 

De ahogyan a növények újjászületése is egy termő környezetben, összetett ökoszisztémában történik, úgy nekünk is közösségeinkben kell keresnünk az erőt a feltámadáshoz. 

Az újrakezdés az akaraterő diadala és a remény ünnepe. A hónap témája: feltámadás.

Egy nemzet létének legfontosabb kérdései

Az intézmény már a 19. században nagy szerepet játszott a magyar nyelvű színjátszás fellendítésében, sőt a magyar hivatalos államnyelvvé válásában is, hiszen ez – a latint és a németet váltva – csak 1844-ben következett be. A színházi előadások jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy szeretett anyanyelvünk egyre elfogadottabb lett és elterjedhetett. A Nemzeti Színház 1837-es alapítói között – Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc mellett – az a Bajza József költő és színigazgató is ott volt, aki Madách idézett mondataira rímelve így fogalmazott: „A színház nemcsak szórakoztat, hanem nevel is; az emberi szív rezdüléseit, a társadalom kérdéseit mutatja be, és a nemzeti öntudat erősítésének fontos eszköze."

A Nemzetiben bemutatott előadások mindig is generációkat inspiráltak, miközben időről időre hűen tükrözték a magyar társadalmi és közéleti viszonyokat. 

Az ember tragédiája mellett legendássá vált e tekintetben az 1848/49-es forradalom előtti Bánk Bán, Molnár Ferenc századfordulós Liliomja, illetve Németh Lászlótól a Galilei, amely az 1956-os forradalom idején kapott különös hangsúlyt. 

A színház 2002-ben átadott új épülete mára helyszínként is ikonikussá vált a kulturális közéletben, amelynek a Nemzeti lassan két évszázada meghatározója. „Nemcsak egy tér, ahol előadások zajlanak, hanem egy olyan hely, ahol a nemzet létének legfontosabb kérdései merülnek fel” – ezt már Vidnyánszky Attila igazgató vallja az általa 2013 óta vezetett intézményről, amely a nemzeti értékeket is előtérbe helyezi.

Minden korosztály és társadalmi réteg kulturális tere

„Színházunk szellemi műhely, küldetése, hogy a magyar színházművészet legfontosabb találkozási pontja legyen, ahol a klasszikus és kortárs magyar dráma is méltó helyet kap. Felelősségünk nem csupán a minőségi előadások létrehozása, hanem a magyar színház hagyományainak ápolása, fejlesztése és továbbadása. Nem az elit művészeti közege akarunk lenni, hanem minden korosztály és társadalmi réteg számára elérhető kulturális tér, amely a világ színházi életének is elismert szereplője” – mondja hitvallásukról Szabó Ádám, a Nemzeti Színház marketing- és kommunikációs igazgatója, akinél a műsorra kerülő darabok mindenkori kiválasztásának szempontjairól is érdeklődünk.

Kép

Szabó Ádám − Fotó: Eöri Szabó Zsolt

„Repertoárunk lényeges elemei azok a klasszikus magyar művek, amelyek örökérvényű értékeket és emberi sorsokat mutatnak be, azonban fontos, hogy ezek az előadások nyelvezetükben, rendezői koncepciójukban és vizuális világukban közel álljanak a mai nézői elvárásokhoz. Kísérletezünk modern színpadi eszközökkel, kortárs zenei és vizuális elemekkel és olyan rendezői megközelítésekkel, amelyek új rétegeket tárnak fel a klasszikus szövegekben. Fontos, hogy ezek az előadások ne csupán tisztelgésként, hanem valódi élményként hassanak a közönségre” – vélekedik Szabó Ádám arról a kihívásról, amit az jelent, hogy a régi nagyok gondolatai hatékonyan jussanak el a ma emberéhez.

A közönség elvárásai ugyanis egyértelműen változtak az elmúlt időszakban: a vizualitás és a tempó felértékelődött, egyre nagyobb az érdeklődés az interaktív, élményszerű előadások iránt. A fiatalok megszólítása – célzott programokkal, különleges színházi formákkal – kulcsfontosságú. A Nemzeti Színház oktatási programjai, beavató-előadásai és ifjúsági fesztiváljai ezt a célt szolgálják, de az online jelenlétük és közösségimédia-stratégiájuk is folyamatosan fejlődik, hogy a fiatalok számára a színház ne távoli, nehezen elérhető intézmény legyen, hanem élő, izgalmas, releváns művészeti forma. 

A mai generációnak fontos, hogy az előadások közvetlenebb kapcsolatot teremtsenek velük, bevonják őket a színpadi történésekbe. 

Ha ez a kapcsolatfelvétel és -tartás megvalósul, a diákok kérdéseikre az előadásokon keresztül válaszokat kaphatnak, és saját magukat is felfedezhetik a művészet által.

Kép

Jelenet a Salome című darabból − forrás: Nemzeti Színház

Elgondolkodtatni és párbeszédre inspirálni

William Shakespeare szerint „A színház az élet tükre, annak esszenciája és lényege”, míg Bertolt Brecht „vitatkozik” neves elődjével, amikor úgy véli, „A színház nem tükör, amelyet a valóság elé tartunk, hanem kalapács, amellyel formáljuk azt.” Mindezt azért is elevenítjük fel, mert a Nemzeti Színház repertoárjában mindig szerepeltek nagy hatású külföldi szerzők művei is. Ezek kiválasztásánál ma már az a fő szempont, hogy milyen párbeszédet indíthatnak el a magyar kulturális közegben.

„Az egyetemes színháztörténet meghatározó alkotásait színházunk úgy állítja színpadra, hogy azok rezonáljanak a magyar társadalmi és kulturális kérdésekre. A külföldi rendezőkkel, társulatokkal való együttműködés is fontos számunkra, hiszen általuk új színházi sajátosságokat, nézőpontokat ismerhet meg a magyar közönség. Az ilyen együttműködések során nemcsak előadásokat cserélünk, hanem koprodukciókat is létrehozunk, amelyek révén a Nemzeti Színház egyre nagyobb nemzetközi jelenléttel bír” – emeli ki a marketing- és kommunikációs igazgató.

A színház mindig is a társadalmi párbeszéd egyik legfontosabb tere volt, ezért a Nemzeti azt sem kerülheti meg, hogy a magyar közélet és kultúra meghatározó kérdéseire, a jelenkor kihívásaira is reflektáljon, hogy előadásai ilyenfajta intelligens közös utazásra is meghívják a nézőket. 

A Nemzeti Színház épp ezért művészeti műhelyként sosem félt súlyos kérdéseket feltenni és vitát generálni a társadalmi változásokat és az emberi lét alapvető dilemmáit érintő témákban. 

„A színház különleges ereje abban rejlik, hogy érzelmi és intellektuális szinten egyaránt képes hatni a közönségre. Nem célunk a direkt állásfoglalás, de fontosnak tartjuk, hogy előadásaink elgondolkodtassanak és párbeszédre inspiráljanak” – zárja gondolatait Szabó Ádám.

Támogatott tartalom.

„Dédnagyapánk ültette az első fákat, nagyapánk dacolva a kommunizmussal tovább folytatta a munkát, aztán édesapánk megnyitotta a nyilvánosság előtt a család féltve őrzött kincsét” – meséli Folly Réka, az alapító dédunokája, aki jelenleg családjával együtt vezeti az arborétumot. 

Az ország egyik legkülönlegesebb botanikus kertjét 1905-ben alapította dr. Folly Gyula. A pécsi Zsolnay gyár orvosa az első fákat a Kisörsi-hegy oldalában, a felesége hozományaként a családhoz kerülő birtokon ültette el, és a kertet azóta is az ő leszármazottai gondozzák. 

A mediterrán arborétum mára a hazai cédrus- és ciprusállomány egyik legjelentősebb lelőhelyévé vált, valamint számos más növénykülönlegességnek is otthont ad. 

„Az alapítók szeretete, hite és kemény munkája ott van a fák között, s így mindez sokkal több számunkra, mint dendrológiai értelemben vett látványosság. A Folly család mindig is szívügyének tekintette a cédrusok magyarországi meghonosítását, és a 120 évvel ezelőtt még Európa-szerte ritkaságnak számító ciprus- és cédruscsemetéket is Folly Gyula hozatta be és telepítette a Balaton északi partjára” – magyarázza Folly Réka.

A jubileumi év tavaszi programjai  

A 120 éves jubileum alkalmából a Folly számos izgalmas programmal készül. Április 26-án hivatalosan is megnyitják az ünnepi évet: ezen a napon tartják a tavaszi örökbefogadói napot, és a gyermekeket arcfestéssel várják. Ettől a hétvégétől kezdve a vezetett kerti sétákat időutazásos tematikával gazdagítják. 

Az évfordulót május 1-jén, valamint az azt követő hosszú hétvégén kiemelt programsorozattal is megünneplik. A salföldi pálos kolostorromhoz vezetett teljesítménytúra indul – a táv megtételére a résztvevőknek 120 perc áll majd rendelkezésükre. A közös kirándulást követően az arborétum látogatói egy „kibontandó 120 év múlva” üzenettel ellátott időkapszulát is elhelyeznek – ebben a vendégek által javasolt, a Folly Arborétumhoz kapcsolódó tárgyak is helyet kapnak.

Kép

Fotó: Folly Arborétum

A hosszú hétvége programjai között egy rajnai rizling tematikájú, az elmúlt évek legjobb Folly-borait felvonultató Rajnai rizling vertikális borvacsorára, valamint fényfestéses kerti sétákra is sor kerül, ugyanakkor kicsik és nagyok számára is izgalmas élményeket kínál a Folly családi szabadulószobája. A hosszú hétvégét május 4-én, vasárnap a népszerű Folly matiné zárja, amely az arborétum növényvilágának játékos felfedezésre invitálja a 7-12 éves korosztályt.

A Folly a nemrég meghirdetett fotópályázatának keretein belül az elmúlt 120 év legjobb, az arborétumban készült archív családi fotóit is keresi. 

A cél egy különleges emlékkönyv összeállítása, amelyet a jubileumi év végén, az őszi tobozszüreten mutatnak majd be. A pályázatok leadására május 1-ig van lehetőség, a legjobb 30 fénykép ugyanakkor díjazásban is részesül. 

A fotópályázattal kapcsolatos részletek itt, míg a Folly Arborétum 120 éves jubileumának részletes programja itt olvasható. 

Milyen esélyei vannak ma egy magyar állampolgárnak, hogy állami ellátáson belül részesüljön pszichológusi segítségben?

Julianna: Hivatalosan a társadalombiztosítás révén bárki igénybe veheti a lokális pszichológusi ellátást, néhány helyen akár beutaló nélkül is. Azonban több szempontot is figyelembe kell venni, amikor az állami ellátásról beszélünk.

Ármin: Az első és legfontosabb, hogy sokan nem is tudnak erről a lehetőségről, vagy csak a pszichiátriai ellátásról értesültek. Ellenben, ha valaki mégis így keres segítséget, annak hosszú várakozási időre kell számítania, ugyanis területtől függően akár több hónapos várakozási idő is fennállhat a rendelők túlterheltsége miatt. Egy másik buktató, hogy valószínűleg a betegnek nem lesz esélye választania szakemberek vagy módszerek között. 

Emellett Magyarországon jelenleg medikalizáció-központú orvoslási szemlélet uralkodik, és a munkaerőhiányt is számításba véve könnyen lehet, hogy egy gyógyszerfelírással útjára engedik az embert.

Ha valaki mégis eljut oda, hogy állami ellátás keretén belül részesüljön mentális segítségnyújtásban, akkor már sínen van, vagy vannak egyéb buktatói a rendszernek? 

Julianna: Ha valaki bekerült az állami ellátás rendszerébe, akkor a nehezén már túlesett, azonban megtörténhet, hogy így sem kapja meg a megfelelő segítséget. Ez nem azért van, mert az állami ellátásban ne lennének jó szakemberek. Inkább az a nehezítőfaktor, hogy kevés pszichológus közül lehet választani, sőt az is lehet, hogy egyenesen egy adott szakemberhez irányít a pszichiáter vagy helyi háziorvos.

Ármin: A szűk választék azért komolyabb bökkenő, mert nem minden szakember kompatibilis minden pácienssel. Összegezve: ha nehezen megy az együttműködés, vagy a pszichológus nem tudja a megfelelő segítséget nyújtani az adott problémára, akkor nincs másik lehetősége a kliensnek. Ugyanez a helyzet azzal, aki szakpszichológusi segítséghez szeretne jutni, mint például sport- vagy egészségpszichológushoz vagy hipnoterápiára.

Julianna: Az államilag biztosított szakembernél ráadásul nem minden esetben van leírás a pszichológus képzéseiről, módszereiről, tehát összességében kevesebbet tud előzetesen a kliens. Mindezek ellenére működő lehetőség lehet ez azok számára, akiknek nincs szükségük gyors és intenzív ellátásra. 

Sajnálatos módon mégis leginkább a súlyosabb állapotban lévő, rosszabb anyagi helyzetű kliensek járnak ide, pont, akiknek komolyabb ellátásra lenne szükségük…

Az állami ellátás kevés, a pszichológus drága, a pályakezdők mindezek ellenére nehezen tudnak érvényesülni. Milyen nehézségekkel találja ma szembe magát egy friss diplomás pszichológus? 

Ármin: Pályakezdőként vagy magánrendelést indít az ember, vagy csatlakozik valamilyen szervezethez. Előbbihez megfelelő anyagi háttér szükséges: egy családi ház vagy nagyobb lakás, ahol külön helyiségben lehet fogadni klienseket, vagy adott esetben elegendő pénz egy rendelő bérléséhez, szupervízió biztosításához. Ezt megoldhatja az online rendelés, azonban itt is akadályt jelenthet a magánrendelésben a marketing. Több év után már természetesen kialakul egy klientúra, és általában személyes ajánlások alapján jönnek be az új kliensek. Azonban egy kezdő pszichológusnak ez még nincs meg, és az egyetemen erre nincs felkészítés. Persze kiírhatja a közösségimédia-oldalaira, vagy ha ügyesebb, létrehozhat egy honlapot, viszont ez általában nem indul be azonnal.

És mi a helyzet a szervezetekkel, magánvállalkozásokkal, klinikákkal?

Julianna: Egy másik lehetőség a szervezethez való csatlakozás, de ez kezdőként – ahogy minden más szakágban is lenni szokott – rendkívül nehéz, mivel valószínűleg több tapasztaltabb és idősebb szakemberrel kell versenyre kelni. Ám ha ezeken az akadályokon túl is lép valaki, akkor jön egy újabb probléma: kevés friss diplomás pszichológus érzi magát kompetensnek az önálló tanácsadás vezetéséhez. Ennek több oka is lehet, mégis leginkább az egyetemi képzés elméletközpontúsága okolható, ami a legtöbb esetben nem kínál konkrét gyakorlati tudást. 

Tapasztalattal csak azok rendelkeznek, akiknek volt ideje és lehetősége önkénteskedni a diákévek alatt. 

Ármin: Az állami szférában való elhelyezkedés sem kínál könnyebb utat: itt alacsony fizetésre számíthat a pályakezdő, miközben a szakmai továbbképzések költségeit sokszor magának kell állnia. A magánellátásban pedig különösen nagy a versenyhelyzet, hiszen a szabad választás jogán a kliensek gyakran a tapasztalt kollégák mellett teszik le a voksukat.

Nektek mi volt a legnagyobb kihívás a pályátok elején?

Julianna: A mi esetünk kicsit sajátos volt, mivel pont a koronavírus kezdetekor léptünk volna a gyakorlatba – mindemellett végül is ez adta az ötletet arra, hogy online műhelyt indítsunk. Így született meg az Égisz Pszichológiai Műhely. Ez azt is biztosította, hogy ne egyedül kelljen nekiállni a szakma gyakorlásának, tudtunk egymással konzultálni, és ismerősökként együtt átélni ezt az időszakot.

Kép

Oláh Julianna − Forrás: Égisz Pszichológiai Műhely

Jelenlegi projektetek éppen a frissen végzett hallgatókat karolja fel, amihez képzést és szupervíziót is biztosítotok. Mi az, ami hiányossága lehet az egyetemi képzésnek?

Julianna: Ahogy említettük, nem mindenkinek van lehetősége gyakorlati tapasztalatot szerezni, úgymond „terepen” dolgozni a diploma megszerzése előtt. Ezek a lehetőségek ráadásul önkéntesek, tehát aki dolgozik mondjuk egyetem mellett, annak ez nagyjából lehetetlen. Így nem alakul ki az a fajta szakmai önbizalom, ami egy önálló tanácsadás vezetéséhez elengedhetetlen. Az egyetemi képzésben gyakran jellemző a „csak meg ne próbáld” mentalitás, ami tovább csökkenti a hallgatók magabiztosságát. Hiányoznak azok a biztonságos keretek, amelyekben a diákok kipróbálhatnák magukat. Rendszerszintű probléma, hogy az egyetemek és a módszerspecifikus alapítványok megosztják a képzést, ami miatt a friss diplomások sokszor nem érzik magukat kellően felkészültnek.

Ármin: Kutatásokból tudjuk, hogy a sikeres terápiás folyamatokhoz elégséges három alapvető terapeuta-attitűd: az empátia, a feltétel nélküli pozitív elfogadás és a kongruencia, vagyis a hitelesség. Egy kis szakmai háttér, hogy Rogers longitudinális vizsgálatai azt is kimutatták, hogy ezek a tényezők nemcsak korrelálnak a terápiás eredményekkel, hanem előre is jelzik azokat. Mi ennek fényében azt gondoljuk, hogy mindenki, pláne egy pszichológushallgató elsajátíthatja ezeket az alapvető készségeket egy hatékony segítő beszélgetés levezetéséhez, és a kongruencia, hitelesség, empátia gyakorlása már önmagában értékes eszköztárat biztosít. Ezért ezekre a készségekre képezzük a hallgatókat a projekt elején. 

Azonban a program nemcsak gyakorlatot biztosít a hallgatóknak, hanem ehhez egyfajta „biztonsági hálót” is a szupervíziókkal, hogy magabiztosan léphessenek be egy-egy ülésre. 

Emellett egy szupportív szakmai közeget is kialakíthatnak a kortársaikkal, akik éppen ugyanazokon a nehézségeken mennek keresztül.

Kép

Sinka Ármin − Forrás: Égisz Pszichológiai Műhely

Különböző pszichológusok eltérő módszerekkel dolgoznak. Milyen módszereket ajánlotok a nálatok kezdő hallgatóknak? Milyen ülésekre számíthat egy jelentkező?

Ármin: Mint azt korábban érintettük, a program a személyközpontú szemléletet követi, és a hallgatóknak adott képzésen is ezt adtuk át.

Julianna: Egy jelentkező kliens egy maximum hétalkalmas online beszélgetésre számíthat, amely segítheti az életében megjelenő kisebb elakadásokban, rávezethet megoldásokra, illetve növelheti az önismeretét. Mindezt elfogadó, biztonságos, rá fókuszáló környezetben. Nyilván van egy pont, ameddig a pszichológushallgatók kompetenciája elér. Fontos, hogy bár az ülések sokat segíthetnek, nem helyettesítik a terápiát, ezért ha valaki a pszichiátriai betegségét szeretné meggyógyíttatni vagy kezeltetni, arra ez a program sajnos nem tud segítséget nyújtani, így klinikai szakpszichológus segítsége szükséges.

A szupervízió fontos része a folyamatnak. Hogyan néz ki nálatok egy ilyen alkalom?

Julianna: A szupervíziós alkalmakon szakmai kontrollt biztosítunk, ahol végzett szakemberek adnak visszajelzést a munkáról – vagy iránymutatást szakmai kérdésekben. 

Igazából azt biztosítjuk, hogy ne történjenek nagy hibák, ne okozhassunk még véletlenül sem károkat a kliensekben. 

A szupervízió egyben támogató közösségi tér is, ahol a résztvevők megoszthatják dilemmáikat, tapasztalataikat, és egy biztonságos környezet is, ahol a résztvevők szabadon kifejezhetik bizonytalanságaikat ítélkezés nélkül. A gyakorlatban ez egy csoportos esetmegbeszélés, amit mi facilitálunk, moderálunk.

Már zajlik a jelentkezés, hány embert tud fogadni ez a néhány hallgató?

Ármin: A hallgatók egyszerre maximum két klienssel vihetnek folyamatokat, amelyek hossza legfeljebb hét-hét alkalom. Egy folyamat lezárása után természetesen újabb ülésfolyamokat kezdhetnek el. A jelentkezés tehát várólistás alapon működik.

Az ellenkező nemű gyermek társával való elégedetlenség mintha egy nagyon ősi toposz lenne – mondja Kozma-Vízkeleti Dániel. Ez lélektani értelemben egyfajta versengést is hordozhat magában: „Apaként a lányom életében én vagyok az első jelentős férfi. Aztán a lányom egyszer csak azt mondja, hogy a választ egy másik jelentős férfit, és bekapcsol ez a rivalizálás. Mondják, hogy férfiak és nők máshogy rivalizálnak, vagyis a fiús anyák és a lányos apák máshogyan fognak a vővel vagy a mennyel versengeni, mert más eszköztár áll rendelkezésükre. 

A férfiak talán keményebben, de nyíltabban, a nők gyakran közvetettebb eszközökkel, negédes mosollyal, »jaj, drágám, megtanítalak majd rendes húslevest főzni«. 

Nem tudom, melyik a szerencsésebb, vagy melyikkel könnyebb a leszármazó nemzedék tagjainak” – veti fel a szakértő, aki szerint ezt a rivalizálást, rossz kapcsolatot nagyon nehéz egyedül, vagyis csak az egyik nemzedék tagjaként átívelni. 

Akár menyként, akár vőként, akár apósként, akár anyósként, egyedül nem fogunk tudni jó kapcsolatot kialakítani. „Azt hiszem, minden nemzedék könnyebben megtalálja a másikban a hibát. Az idősebb nemzedék mintha nem figyelne oda az esküvői istentiszteleten vagy misén, ahol lelkészek az örömszülői pad felé fordulva többször is elmondják, hogy »és elhagyja ő az ő anyját és apját«. De a leszármazó nemzedéknek is bőven megvan a felelőssége, ők mintha megfeledkeznének arról, hogy bizony a segítség az árukapcsolással érkezik. Ha elfogadjuk a szüleinktől a nyaralást, az autót, a segítséget, azt, hogy átjönnek és vigyáznak a gyerekekre, akkor a segítséghez hozzá lesz csatolva néhány kedves ötlet arról, hogy hogyan kell élni” – mondja. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Új család, új szabályok

Kozma-Vízkeleti Dániel arról is beszél, hogy a fiatalok általában új szabályokat hoznak a maguk életében, mert az új család egyben új entitást is jelent. Új életstílust, szabályokat, szokásokat, értékrendszereket alakítanak ki, általában kettejük hozott anyagának eredőjéből. Bár ez nem lesz teljesen független a szülői házakban megtapasztalt szabályoktól, de akkor is egy új szabályrendszer lesz. 

„Az elköteleződés egyik leglényegesebb eleme éppen az, hogy elsőként a páromhoz leszek lojális. Ez egy hierarchiabéli csere, mert lehet, hogy eddig a szüleimhez vagy a közösségemhez vagy az általam követett celebhez voltam lojális. De ha elköteleződtem a párom mellett, akkor, ha választanom kell, hogy a párommal értek egyet, mellette állok ki vagy bárki más mellett – beleértve a szüleimet is –, a páromat fogom választani. Ez az egyik legkomolyabb konfliktusforrás általában a családi életben. 

Szülőként szerintem ezt a legnehezebb megbocsájtani a gyerekünknek, hogy más életstílust választott. De könnyebb haragudni a vőnkre vagy a menyünkre, mert a saját gyerekünket biztos ő vitte bele, rávette, hogy ilyesmit csináljon. 

A gyerekemre nem akarok haragudni, de itt van ez az idegen, betolakodott a családunkba, rá könnyebb haragudni” – magyarázza a pszichológus. 

Kozma Vízkeleti Dániel szerint éppen ezért a kellemetlen közléseket szerencsésebb vagy könnyebb a gyereknek megtennie, mint a vejnek vagy a menynek. „Jobban jön ki, ha először a párommal tisztázom, hogy mi a közös életünk hozta helyzet, és utána ezt én közvetítem a szüleim felé. Mert az én szüleim, nagyobb rutinom van velük szót érteni vagy velük összevitatkozni, és nem terhelem ezt a páromra” – tanácsolja. 

Mi kell az önálló élethez?

A szakértő ügy véli, hogy a különböző szerepek olyan gyorsan átalakultak, hogy csak kapkodjuk a fejünket. „Az utóbbi időben azzal is találkozom, hogy szülőként már tökéletességet várunk el magunktól. Korábban a gyerekünktől vártuk el, hogy csak jeles vagy példás jegyet hozzon haza. Mostanában magunktól mint szülőktől várunk ilyen szuperlatívuszokat, mint az állandó érzelmi jelenlét, és »mindent a gyerek érdekében«.” – figyelmeztet a pszichológus.

Kozma-Vízkeleti Dániel szerint, ha mi tökéletes szülei akarunk lenni a gyermekünknek, akkor a párjától is minimum azt várjuk, hogy tökéletes legyen. Ennek az egyik megjelenési formája, hogy szülőként a leendő vő részéről számítunk arra, hogy anyagi biztonságot teremt a fiatal családnak. „Azt várjuk és azonnal ettől a vőtől, hogy az általunk egy élet munkájával megteremtett egzisztenciális színvonalat legyen szíves már a megismerkedésük pillanatában prezentálni. 

Tehát ha mi 70 éves korunkra összehoztunk egy lakást és egy igényes autót is, azt várjuk a vőnktől, hogy ő már legyen ezeknek birtokában. 

Máskülönben hogyan vagyunk tökéletes szülei a gyermekünknek, ha nem ugyanabba az egzisztenciális biztonságba engedjük el? – teszi fel a kérdést a szakember, aki szerint problémát okoz, hogy elhitettük a most aktív párkereső és elköteleződésen tanakodó nemzedékkel, hogy nem lehet leválni, önálló életet élni, főleg gyereket vállalni, ha nincsenek a szüleik anyagi biztonságának a birtokában. – Megfeledkezve arról, hogy a szülőknek tényleg egy élet munkája van ebben, 20–30–40 év alatt tettek szert arra, amit a fiatalok azonnal szeretnének. Pedig könnyen lehet, hogy a szülők annak idején vállalták a lemondást az önállóság érdekében” – jegyzi meg. 

Amit az após adhat

A pszichológus úgy tapasztalja, hogy az após feladata kevésbé van kitalálva vagy kőbe vésve, mint az anyáké vagy anyósoké. „Ha lélektani értelemben nézzük, hogy mit tud egy após, akkor felhatalmazást adni a párnak, hogy élhessenek úgy, ahogy ők szeretnének. Ezt az engedélyt, ezt az áldást az apa tudja megadni a gyerekének, és áttételesen az após a fiataloknak. Gyakran dolgozunk mesékkel, és azokban az egyik üzenet, hogy mindenkinek szüksége van az anyai szeretetre és az apai áldásra.” 

„Ez az apósokra is érvényes: ha egy após áldását adja az ifjú párra, hogy jó lesz úgy, ahogy ti csináljátok, legyetek sikeresek, legyetek boldogok, akkor valami fantasztikusat adott a leszármazottaknak” – hívja fel a figyelmet a családi hozzájárulás fontosságára Kozma-Vízkeleti Dániel. 

Ha kíváncsi vagy arra, hogyan lehet jó kapcsolatot kialakítani a nemzedékek között, szeretnél többet megtudni az após-vő rivalizálásról vagy a határok meghúzásáról a nagy családon belül, nézd meg a teljes Képmás-estet! A vicces jeleneteket a Nézőművészeti Kft. színművészei, Soltész Bözse és Katona László improvizálták. A beszélgetés moderátora és jelenetötletek: Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője. 

Más ismerős arccal is találkozom. Legutóbb egy Fabrizio nevű férfitól béreltünk itt apartmant, akiből mintha több is lett volna a városban. Nemcsak a kulcsot kaptuk ugyanis tőle, hanem ha lementünk a kisboltba, ott ő szolgált ki; ha ételt rendeltünk, azt ő hozta házhoz; és amikor indultunk a cataniai reptérre, ő jött értünk taxival. Nos, Fabriziót most is üdvözölhetem – abban az utcában gurul szembe az autójával, ahol a boltja van. Ragusában tehát semmi és senki nem változott, és ez így van rendjén.

Névadó méhek, dolgos ördögök 

Ragusa Superiore a modern városrész neve, itt érdemes megszállni, ha turistaként jövünk, itt minden adott a komfortos pihenéshez. Ragusa Ibla vagy Ibleo pedig az óváros, ahová mindennap egy kiadós lejtős-emelkedős sétával kirándulhatunk át. Elvileg busz is jár a kettő között, látni is embereket, akik a megállóban várják, ám gyalogolva több panorámaponton állhatunk meg a két, külön dombra épült városrész látképében gyönyörködni. Az Ibleo elnevezés a Hyblaeus / Hylaeus latin szóból ered, ami a méhek egy nemzetségét jelöli. 

Állítólag errefelé a dombokon annyi virág és méh volt régen, hogy a hely is róluk kapta a nevét.

Még jó, hogy nem engem kérdeztek – én a lepénykenyér után Scacciának neveztem volna el, ami félreértésekhez vezetne, mert egy Sciacca nevű város is létezik innen nem messze, a tengernél. További egybeesés, hogy a horvát Dubrovnik régi magyar neve is Raguza. 

A szicíliai Ragusa két városrészét a Santa Maria delle Scale-templom választja el egymástól. Az előtte lévő téren megpihenve drónnak érzem magam, hiszen fentről látok rá Ragusa Iblára, amely összesen ötven (!) barokk templomot rejt. Azt beszélik, az egyiket ördögök építették. Állítólag valaha egy helyi férfinak volt egy tubákosdoboza, amelyben a kívánságai teljesítésére kész ördögöket tartott. Egy napon ezt egy barátjára bízta, aki nem tudva a titokról kinyitotta, hogy a benne lévő dohányból cigarettát sodorjon. Ekkor előjöttek az ördögök, akiktől az illető ijedtében azt kívánta, hogy ássanak száz kutat a farmján, majd építsenek Ragusában egy templomot. Mire a lények mindezzel elkészültek, annyira lefáradtak, hogy kimerülten elterültek – a férfi ekkor tudta visszazárni őket a tubákosdobozba. 

Ahogy Ragusából Modicába, Szicília csokoládé-fővárosába buszozom, összegzem magamban az eddigi élményeket. Azon tűnődöm, vajon tényleg a Fabrizio-féle macsókból lesznek-e évtizedek múltán az apró termetű – továbbra is ápolt, jól öltözött –, templomok előtt diskuráló bácsik. Nyilván igen. 

Ők azok, akiket életük egy pontján olyan szenvedély fűt, hogy betörik a tévéképernyőt egy bár teraszán, ha veszít a kedvenc focicsapatuk (ilyet is láttam), de hetven fölött már percre pontosan sietnek haza ebédre. 

Azon is mosolygok, milyen jól hozzászoktam pár nap alatt az itteni gyalogosközlekedéshez, ami abból áll, hogy erőszakosabbnak kell lenni az autósoknál, különben a zebrán sem jutok át, mert ők még, amikor lelépek is, beletaposnak a gázba, hátha meggondolom magam. De ha nem, átengednek.

A csillogó csoki hazája 

Modicában királyi ellátásban részesülök – szállásadóm, Gianpiero is a gázba tapos: kocsival elém jön a buszhoz. Aztán előbb végigmutatja a patinás berendezésű vendégháza reggelizőjében a nagyszülei, dédszülei fekete-fehér fotóit a falakon, majd bevezet az eredetileg lefoglalt egyágyas szobám helyett valamiért nekem szánt négyágyas lakosztályba. Meg kell jegyeznem: a szicíliai vendégszeretet attól parádés, hogy természetes. Nincs semmiféle megjátszás vagy erőltetett kedvesség a vendég előtt, magától értetődően tesznek meg mindent, hogy jól érezd magad. Ezzel el is érik, hogy átmenetileg egynek tudd magad közülük. Ezért jegyzed meg a keresztnevüket is: én például Ignaziónál ebédelek kardhalsztéket, mielőtt egy esküvő közepébe csöppennék a Szent György-katedrálisban. Csatlakozom a násznéphez, mégsem hétköznapi élmény közéjük vegyülve felfedezni Modica neves szentélyét. 

Ragusához hasonlóan Modica is két dombra épült, s egy éttermekkel, üzletekkel, színházzal, mozival – és a tizenkét apostol szobrát felvonultató San Pietro-templommal – határolt főút osztja ketté. A város kiterjedése kicsit nagyobb, mint a térkép alapján gondoltam, így nehéz eldöntenem, hogy az időkorlát miatt melyik felét hagyjam legközelebbre. Főleg, hogy a helyiek szerint mindkettőnek külön(böző) lelke van. Én, aki a túrós csuszát is úgy eszem, hogy az egyik felére sót, a másikra cukrot szórok, végül mindkét városrészbe belekóstolok. Megállapítom, hogy az 1693-as földrengés után barokk stílusban újjáépült Modica Alta (Modica-felső) egy fokkal látványosabb, mint Modica Bassa (Modica-alsó). 

Talán, mert felül dobog a történelmi szív, amelyből a sikátorok lüktető vérerekként kanyarognak labirintusszerűen mindenfelé, a XIII. századi Grófok várához és annak óratornyához is. 

Valamint Salvatore Quasimodo Nobel-díjas költő szülőházához. De! Modica Bassa emelkedőjét pedig azért érdemes megmászni, mert onnan meg belátni egész Modica Altát. Bassába egy fehér városnéző kisvonattal, Altába pedig egy zöld színűvel is fel lehet jutni. A modicai étcsokoládéról csak annyit: ez egy fekete kincs! Nem olvadós, krémszerű állagú, hanem szemcsés, kristályos, még csillog is. Azért, mert nem adnak hozzá kakaóvajat, így kis légbuborékok keletkeznek benne, és könnyen törhető lesz. A spanyolok által Szicíliába importált ősi azték módszerrel, hidegen dolgozzák fel. Melegen ajánlott!

Kép

Fotó: Szász Adrián

Béke völgye, fűszeres pisztácia 

Scicli (ejtsd: Sikli) városa következik, már most imádom, pedig még meg sem érkeztem. De jártam már itt egyszer, adventkor – most is ugyanaz a mesebeliség fogad: ez a béke szigete helyett a béke völgye. Sorrendben a legnagyobbtól haladok a legkisebb település felé: Scicliben 26 ezren élnek, feleannyian, mint Modicában, harmadannyian, mint Ragusában. Olyan típusú hely, ahol az étteremvezető egyetlen nála elköltött vacsora után másnap a kutyáját sétáltatva előre köszön. Meg olyan, ahol a szálláson tele hűtővel várnak. Vallási körmenetet tartanak épp: Mária-szobrot kísérnek át énekelve, imádkozva egyik templomból a másikba. Mintha statiszták vennének körbe, olyan kedves mindenki, pedig ez nem film, hanem a Noto-völgyi valóság. 

Ha a rock and roll nemcsak zene vagy tánc, hanem életérzés, akkor itt „barokk and rollt” érzek, felemelő díszletek között. 

Nem csoda, hogy a Montalbano-krimik szerzőjét, Andrea Camillerit is megihlető Sciclit az UNESCO hét társával – Ragusa, Modica, Caltagirone, Catania, Militello Val di Catania, Noto és Palezzolo Acreide – együtt 2002-ben a világörökségi listájára vette. 

Scicli örömdózisát Siracusa tengerpartján dolgozom fel, ide is szinte hazatérek. Tudom, hol érdemes a halottak napjához kötődő Rame di Napoli sütit – ez a csokis mézespuszedli-szerűség a legenda szerint az elhunyt rokonok ajándéka a gyerekeknek –, és hol ricottatortát venni. Ismerem a piacon az arcokat, jó attól vásárolni, akitől már többször. Az mondjuk hiba, hogy a pisztáciával egy dobozba csomagolom a fűszerkeveréket, így akaratomon kívül „feltalálom” a bazsalikomos, oregánós, fokhagymás pisztáciát. Végre az itt élt Arkhimédész szobrát is meglelem – kiderül, hogy már korábban is elmentem mellette, csak hátulról a tógája miatt nőnek néztem. A görög színházba pedig véletlenül a hátsó kapun, ingyen sétálok be, csak akkor lesz gyanús, hogy nem ott kellett volna, amikor meglátom elöl a sort, és ki már nem engednek ugyanott, mert az „használaton kívüli” ajtó. Mikor nem figyelnek, mégis arra távozom. 

A szigetet viszont remélhetőleg nem örökre hagyom el. Miután landolok Budapesten, észreveszem, hogy egy piros pulóverem nem jött haza velem. Írok egyesével a szállásadóknak, vajon megtalálta-e valamelyikük. 

Marilena válaszol Siracusából, hogy nála van, kimosta és félretette, hogy meglegyen, ha ismét arra járnék. 

Azt is közli, hogy náluk télen is kellemes a hőmérséklet, rengeteget süt a nap. Nem nehéz meggyőznie: amint tehetem, indulok a pulcsiért, felelem.  

Ez a cikk eredetileg  a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.