Ki volt Voit Paula?

„Azt hiszem, zenei tehetségemet, muzsikus hajlamomat ettől a finom lelkű, drága asszonytól örököltem.” Bartók Béla szavait idézem. Ez a cikk most mégsem a világhírű zeneszerzőről, vagyis csak részben róla szól. Bartók ugyanis egész életében különleges kapcsolatot ápolt édesanyjával. Voit Paula végigkísérte, hogyan lett Nagyszentmiklóson született, sokat betegeskedő kisfiából a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője. 

Voit Paula Turócszentmártonban született 1857-ben, majd családjával együtt Pozsonyban élt. Mindössze tizenhat éves volt, amikor szülei súlyosan megbetegedtek, ezért nyolc évvel idősebb nővérével, Irmával varrással keresték a kenyerüket: egy férfi ingért 25 krajcárt kaptak. Már Pozsonyban éltek, amikor elvesztették édesapjukat, Voit Mórt, röviddel utána édesanyjuktól, Polereczky Teréztől is végső búcsút kellett venniük. A két lány Lajos bátyjukhoz költözött, aki gazdatiszt volt a csorvási Wenckheim uradalomban.

Paula szülei korai halálát követően, 1879-ben elvégezte a pozsonyi tanítóképzőt, emellett kitűnően zongorázott. Nagyszentmiklóson kapott tanítónői állást, itt ismerkedett meg későbbi férjével. 

Idősebb Bartók Béla ugyanis megörökölte a nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskolát édesapjától, és mindössze 21 évesen lett az igazgatója. 

Összeházasodott a fiatal tanítónővel, majd a házasságkötésük utáni évben, 1881-ben megszületett fiúk, ifjabb Bartók Béla, négy évvel később pedig lányuk, Bartók Erzsébet (Elza).

Kép

Idősebb Bartók Béla 1900-ban – Fotó: Hajtman Ágnes

Első zongoraleckék és négykezes 

Édesanyja visszaemlékezése szerint a kis Béla egészséges, életerős csecsemő volt, azonban háromhónapos korában himlőellenes oltás során megfertőződött, testét kiütések és sebek borították, ezért ötéves koráig állandó orvosi kezelésben részesült, később tüdőgyulladást kapott, a szülei a széltől is óvták. Az anyai féltés, dédelgetés félénkké tette. Betegsége miatt az átlagosnál később kezdett el járni. Kétéves elmúlt, mire beszélni kezdett, de az éneket, a zenét már előbb is feszült figyelemmel hallgatta. Alig egyévesen már jelezte, melyik zenéket szereti, melyeket nem, négyévesen egy ujjal lepötyögte az ismerős dallamokat a zongorán. 

Édesapja zenekart vezetett, zongorázott és csellózott, sőt még táncdarabokat is komponált, de az első zongoraleckéket Bartók Béla édesanyjától kapta, akivel már egy hónap gyakorlás után kis házi koncertet adott. „…Március 25-én, éppen ötödik születése napján kezdtük el a tanulást, és április 23-án, Béla-napkor egy kis négykezessel lepte meg az édesapját – így emlékezett a történtekre Voit Paula, tőle tudjuk, hogy Bartóknak már hétéves korában „abszolút hallása volt”.

Nem meglepő, hogy az apja által vezetett Zene- és Dalegylet fellépése nagy hatással volt rá: „ez volt az első alkalom, amikor kisfiunk orchesterzenét hallhatott. Jól emlékszem még, hogy a Semiramis ouvertürjét adták elő mint első darabot.” 

„A vendégek tovább ettek-ittak, de ő azonnal letette az evőeszközt, és teljes odaadással hallgatta a zenét, el volt ragadtatva, de méltatlankodva mondta, hogy tudtak a többiek enni, mikor ilyen szép zene szólt” – így emlékezett vissza Voit Paula. 

A kis Bartók Béla hatéves korában utazott el először otthonról, az ausztriai Radegund fürdőhelyre apjával. Innen írta édesanyjának első levelét is. A levelezés egész életüket meghatározta: Bartók népzene- és népdalgyűjtései, valamint európai koncertkörútjai alkalmával rendszeresen küldött levelet, képeslapot édesanyjának. 

Kép

Voit Paula (archív fotó)

„A nagyszőlősi tanítónő már hajnalban talpon volt”

A családi idillnek hamar vége szakadt, apja, idősebb Bartók Béla ugyanis 33 éves korában elhunyt, halála óriási csapást jelentett a családnak. Új igazgató érkezett a földművesiskolába, így át kellett adni szolgálati lakásukat, az apa nélkül maradt család költözni kényszerült, özvegy Bartóknénak pedig a zongoratanítványai mellett tanítónői állás után kellett néznie, ami sok nehézséggel járt. 

„Kedves Mamám! Névnapodnak reggelén Mit tehetnék érted én? Összeteszem két kezem És kérem jó Istenem, Hogy tartson meg tégedet S akik néked kedvesek, Egészségben, jólétben, Folytonos kegyelmében. Szerető fiad Béla” – írta a nyolcéves Bartók édesanyjának, aki német származása ellenére magyar szellemben nevelte gyermekeit. 

Először Nagyszentmiklósról Nagyszőlősre (ma erdélyi, valamint kárpátaljai települések) egy kis lakásba költöztek: az őszi esőben szamár vontatta kis kocsin szállították a bútorokat, még a zongorát is. 

Bartók édesanyja a helybeli elemi iskolában 84 gyerek tanításáért havi 27 forint díjazást kapott. 

„A nagyszőlősi tanítónő már hajnalban talpon volt. Varrt, stoppolt, vasalt a gyermekeinek. Emberfölötti munkát végzett. Szerencsére Bartókné nénje, a legendás hírű »Irma néni« néhány hónap múlva hozzájuk költözött Pozsonyból. (…) Ez a rendkívüli önfeláldozó, egyedülálló teremtés ettől a pillanattól kezdve úgyszólván egész életét a húga gyermekei gondozására, életük megkönnyítésére fordította” – fogalmazott Szegő Júlia Bartókról szóló életregényében. 

Bartók első szerzeményeit (keringőket és polkákat) kilencévesen írta. Kisdiákként rövid időre Nagyváradra került gimnáziumba, és innentől rendszeresen levelezett édesanyjával. Megírta zenei sikereit, nehézségeit, beszámolt mindennapjairól, például azt is levélben mesélte el, amikor életében először cigarettára gyújtott. Az ott kapott bizonyítványt édesanyja igazságtalannak tartja – lévén fia sokat betegeskedett –, ezért kivette az iskolából, és hazavitte Nagyszőlősre. A kisdiák Bartók előadóként és zeneszerzőként 11 éves korában debütált A Duna folyása című művével, amivel a nagyszőlősi vármegyeházán tartott jótékonysági hangversenyen nagy sikert aratott. 

Kép

Bartók Béla és Rezik Károly orgona-és csellóművész 1922-ben – Forrás: Fortepan

Trianon elszakította őket egymástól

Többszöri költözés után Pozsonyban telepedtek le, ahonnan a gimnázium után a 18 éves Bartók Budapestre ment a Zeneakadémiára tanulni. Albérletkeresés, nem megfelelő koszt, operalátogatás és közügyek – mindenről beszámolt hazaküldött leveleiben. 
„Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és magyar haza javát” – 1903 őszén írta azóta szállóigévé vált mondását édesanyjának címzett hosszú levelében, amiben a magyar nyelv védelmében és az idegennyelvek, főleg a német használata ellen foglalt állást. 

Szoros kapcsolatukat mutatja, hogy amikor felajánlottak neki egy erdélyi nyaralást egy mágnás családnál, ahol két lányt kellett volna zenére tanítania, nem fogadta el a meghívást, mert édesanyjával akart minél több időt tölteni.

Később tanári állást kapott a Zeneakadémián, ezért édesanyja és nagynénje, akire második anyjaként tekintett, Pozsonyból hozzá költözött, és Ziegler Mártával kötött házasságáig vezették háztartását.
„Fils tout bien” („fiú, minden rendben”) – a művész franciául ezt a rövid táviratot küldte éppen Ausztriában tartózkodó édesanyjának, miután 1910-ben megszületett első gyermeke, ifj. Bartók Béla. Tizennégy évvel később jött világra kisebbik fia, Bartók Péter, már második feleségétől Pásztory Edith-től. 

Eközben a trianoni békediktátum érzékenyen érintette a zeneszerző-népzenegyűjtőt, mert tartósan elszakadt akkor már újra Pozsonyban élő édesanyjától, aki bizonytalan állampolgársági és nyugdíjhelyzetbe került. Másrészt Bartók számára teljesen lehetetlenné vált a népdalgyűjtés folytatása, illetve erősen aggasztotta az elcsatolt területeken maradt magyarság sorsa. 

Kép

Voit Paula idősebb korában (archív fotó)

„Ha édesanyjával volt, úgy tűnt, megszűnik a kora”

Bürokratikus nehézségek után végül Voit Paula és nővére, Irma Budapesten telepedtek le. Bartók hetente többször meglátogatta édesanyját Krisztina körúti lakásában, ha pedig a nagy zeneszerzőnek utaznia kellett, előfordult, hogy nemcsak levelet, de a svájci hegyekben szedett gyopárt küldött szeretett anyjának. Emléktárgyaiból és leveleiből Voit Paula valódi kis Bartók-múzeumot hozott létre budai otthonában. A zeneszerző látogatásai alkalmával sokszor magával hozta levelezését, egyéb munkáját, hogy minél többet együtt lehessenek.

„Sokszor találkoztam ott apámmal, mert mindketten rendszeresen látogattuk a nagyanyámat. Azokban a szobákban egészen más ember volt, mint amilyennek otthon ismertem. Ahogy édesanyjához viszonyult, azt a gyöngédséget nem lehetett szavakkal kifejezni.

Otthon király volt; ő határozta meg a házirendet, s amikor a munkájáról volt szó, az ő szükségleteihez és kívánságaihoz kellett mindenkinek alkalmazkodnia; kifejező szemeinek egyetlen pillantása felért egy paranccsal.

Ha viszont édesanyjával volt, úgy tűnt, megszűnik a kora. Ahogy elmesélte neki a legfrissebb élményeit, ahogy bármilyen témáról beszélt vele, alázatos fiúvá vált, azzá, ami édesanyja számára mindig is volt és maradt” – fogalmazott Apám című emlékezéseiben Bartók Péter.

Bartók akkor is ott volt, amikor 1939. december 19-én édesanyja örökre lehunyta a szemét, mégis furdalta a lelkiismeret. „A legnehezebb […] a szemrehányásokat elviselni, amelyeket magamnak teszek – mi mindent kellett volna másképp csinálnom, hogy anyám életét és utolsó éveit megkönnyítsem. Most már késő, jóvá- vagy jobbátenni nem lehet semmit soha többé” – írta egy közeli barátjának. 

Amíg édesanyja élt, Bartók gondolni sem tudott arra, hogy külföldre költözzön – mesélte egy 2017-ben megjelent dokumentumfilmben Bartók Péter, aki szinte az egész életét apja életműve gondozásának szentelte. Ahogy bátyja, ifj. Bartók Béla is megírta apjuk életének krónikáját. 

Bartók Béla édesanyja halála után Amerikában telepedett le, 1945. szeptember 26-án bekövetkezett haláláig New Yorkban élt. Földi maradványait 1988-ban, országos médiafigyelem mellett két fia saját költségén hozta haza, Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, ott, ahol édesanyja is nyugszik.

Berecz András Kossuth-díjas előadóművész Szívverés a magasban című fotókiállítása a Kárpát-medence harangjainak és a magyarság történelmének sokszínű világába hívja a látogatót. E harangok hangjai örömben és bánatban, békében és veszedelemben is együtt rezdülnek, határokon átívelve találnak utat egy egész nemzet szívéhez. A Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében megvalósuló tárlat a nemzeti összetartozás gondolatát élteti, bemutatva a Kárpát-medence harangjainak és magyarságának örök tanúságtételét. „A harang összeköti az Eget a földdel, Istent azzal, akit az Ő képmására teremtett” – hangsúlyozta Berecz András a kiállításmegnyitón; ezt a gondolatiságot képviseli a tárlat elrendezése is, a három részre osztható fotók a Szentháromságot idézik. A szemlélő, miközben a múltból a jelenbe ér, végigkísérheti a történelem évszázadait, útja a középkori, elnémult harangoktól az ékesen szóló harangnyelvekig vezet. A harang rendeltetése szerint is időt jelez, ünnepre, imára, emlékezésre hív, végső útra kísér, máskor veszedelemre figyelmeztet, az ellenség jöttét jelzi. Vajon létezik-e még olyan zenei eszköz, amely ugyanazon a hangon évszázadok óta ilyen sokféle érzést tud kiváltani? A kérdés a kiállítás számára fontos, hiszen „ezek a képek úgy szólítanak meg igazán, ha megérted a bennük foglalt időt” – írja a kiállításról Orosz István író, grafikusművész. A 24 tablóból építkező tematikus összeállítás grafikai munkáit Szepessy Béla festőművész, grafikus készítette.

A tárlatot Demeter Szilárd, a Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatóságának elnöke nyitotta meg: „Ez a kiállítás figyelmeztetés. Csend és hang határán állunk. Berecz András most is azt teszi, mint amikor dalol, beszél – képein keresztül olyan történeteket mesél el, amelyek jobb emberré és jobb magyarrá tehetnek bennünket. A harangok belső életét mutatja meg nekünk. Közös örökségünk szívverését.” 

„Berecz András harangképei olyanok, mint egyfajta sajátos evangélium: ha megszólalnak, ne csak halljuk, értsük is őket” 

– hangsúlyozta.

Kép

Demeter Szilárd a kiállítás megnyitóján – Fotó: Petőfi Kulturális Ügynökség / Csiki Vivien

A kiállításmegnyitón dr. Zsigmond Gábor, az MNMKK MNM főigazgatója köszöntötte a jelenlévőket, majd Haris László Balogh Rudolf-díjas fotóművész, érdemes művész méltatta szakmailag a tárlatot. Közreműködött Osztrosics Éva Junior Prima díjas hegedűművész. A tárlat 2025. május 8-tól június 22-ig ingyenesen megtekinthető az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum Múzeumkertjének nyitvatartási idejében.

Kép

Fotó: Nemzeti Múzeum kiállítás

A Szívverés a magasban kiállítás budapesti megnyitóünnepségét követően Lendván, Zentán, Beregszászon, Kassán, Kolozsváron, majd június 4-én, a nemzeti összetartozás napján Csíkszeredában nyílik meg a tárlat. A harangok határtalan, messzeségeket átívelő üzeneteik révén összekapcsolják a magyar, keresztény, történelmi közösséget: a külhoni tárlatokkal kapcsolatban további információk a Petőfi.hu oldalon olvashatóak.

A Szívverés a magasban-kiállítássorozat a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával, a Petőfi Kulturális Ügynökség gondozásában jött létre.

***

Berecz András ének- és mesemondó. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Nemzeti Színház társulatának tagja. 1957-ben született Budapesten. Az első dalokat édesanyjától tanulta, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet tudott. Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban, Nyírségben dalokat, meséket, tréfákat „gyűjtöget”. Tanított magyar népzenét Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontói York egyetemen, amerikai nyári zenei táborokban, Hollandiában magánkurzusokon. Mesét mondott tolmácsok segítségével kanadai, észt, francia, japán, holland, olasz, egyiptomi közönségnek is. Ez úgy igaz, ahogy hiszitek címmel mesemondókról készített dokumentumfilmet. Három nemzetközi mesemondó találkozó megálmodója, szervezője, műsorvezetője. A Károli Gáspár Református Egyetem Japán Tanszékén műfordítás, mesefordítás kurzusokat tart Kaoru Watanabéval.

Forrás: Petőfi Kulturális Ügynökség

A fotóarchívum létrejötte lényegében Szepessy Ákossal a ti gyűjtőszenvedélyeteknek köszönhető. Mi motivált annak idején, hogy lomtalanításokon járva megmentsetek sok ezer fotónegatívot? És mikor kezdtétek érezni, hogy ezekkel kellene valami komolyabbat is kezdeni, nem csupán otthon gyűjteni őket?

Nagyon sok minden kellett az induláshoz, de elsősorban internetre volt szükség. Egyáltalán nem volt tudatos, hogy készüljünk valamire, csak jártuk a lomtalanításokat, és gyűjtöttük a negatívokat, fényképeket. Tizenhat éves voltam, ilyenkor az ember mindenféle marhaságot hazavisz, de a fotó és a negatív az első pillanattól fogva érdekesnek tűnt. Azért is, mert abban a gimnáziumban, ahová jártunk, volt egy fotólabor, ahol lehetett nagyítani. Nagyon magával ragadó élmény volt, amikor lenagyítottuk egy vadidegen család képeit a harmincas évekből. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyenekhez hozzá lehet jutni az utcán. A negatívot senki sem gyűjtötte, mert nincs piaci ára, a lomizó pedig nem nagyon tud vele mit kezdeni. 

A gyűjteményt 2009-ben kezdtük átnézni, és a legérdekesebbnek tartott ötezer fotóval indítottuk el a honlapot. 

Ez darabszámra nagyon kevés, de a szabad felhasználhatóság miatt elég hamar népszerűek lettünk. Sokakat motivált, hogy mi nem anyagi okokból szeretnénk a múlttal foglalkozni, hanem azért, mert érdekel minket. Ez a hozzáállás azóta is tart, érzünk egyfajta közbizalmat, és mára már összejött több mint ezer adományozó, akik úgy érzik, hogy a legjobb helyre kerültek a családi fotóik.

Terveztetek kapcsolódni hasonló külföldi archívumokkal is. E téren mik a tapasztalatok mostanában?

Az elmúlt években volt több kísérletünk arra Lengyelországban és Olaszországban, hogy exportáljuk azt, amit itt felépítettünk. Három éve elkezdtünk egy uniós pályázatot összerakni, magunk kerestünk hozzá partnereket, akik vállalták, hogy egy fortepan.eu elérhetőségű honlapra gyűjtenek és töltenek fel fotókat. Azonban nagyon nehéz boldogulni, mert nem mindenhol van ilyen érdeklődés, mint nálunk. Itthon pedig – ha nem is mondanám, hogy egyre több kép érkezik – stabilan felkerül évente tizenötezer fotó az oldalra. Heti egy-két megkeresést kapunk általában. Annak idején, amikor indultunk, sokkal kevesebb volt a digitális tartalom, jobban felfigyeltek ránk, a sajtó is hamar elkezdte használni a fotóinkat, sokan az újságokon, blogokon keresztül találkoztak a képekkel. 

Én már akkor szorgalmaztam, hogy a cikkekhez minél többen válasszanak archív fotót, mert így jobban látható, mennyire összefonódnak a jelen kérdései, problémái a már ismert huszadik századi történésekkel, jelenségekkel, legyen szó divatról, időjárásról, építészetről. Úgy éreztem, a média és a közösségi média nem használja ki a lehetőségét annak, hogy megmutassa: nem először történnek a dolgok. A mai napig motivál, hogy olyan cikkek jelenjenek meg, amelyekben – akár látszólag oda nem illően – van archív, fortepanos fotó. 

Mert nem mindent rögzítettek a sajtófotók, amelyek sokszor túl hivatalosak voltak, hiszen politikai, közéleti eseményeket mutattak be. Pedig a huszadik században fotóztak családok, magánemberek is, az ő felvételeik sokszor jóval érdekesebbek a propagandafotóknál. Izgalmas bepillantani egy-egy család életébe, legyen szó a nyaralásukról, a spájzukról vagy bármi másról. Az induláskor azért is volt sikerünk, mert ilyesfajta hiányt tudtunk pótolni. 

Azokban az országokban, ahol már előrébb tart a múzeumok és a sajtóügynökségek digitalizálása, és sok a kép a neten, nehéz helyet találni az ilyen, kisebb gyűjteményeknek. 

A külföldi kurátorok, szakemberek is el szoktak csodálkozni, hogy van egy ilyen archívum már több mint kétszázezer fotóval, és teljesen szabadon hozzáférhető, még csak el sem kell kérni a képeket, csupán jelölni kell a forrást. 

Szokatlanul jó lehetőség arra, hogy megtudjunk valamit a huszadik századról. Azt is észrevettem, hogy a magyar vonatkozású fotók sokkal jobban érdekelnek, mint a külföldiek. Már magamnak is megfogalmaztam: a történelmi Magyarországon készült képek az igazán fontosak számomra.

Kép

Lomtalanítás 1990-ben – Forrás: Fortepan/ Prohászka Imre

Mit tapasztalsz, miért adnak át nektek negatívokat, fotókat?

A covid óta azt látom, hogy egyre kevesebben kérik vissza szkennelés után a fotóikat. Kezdetben ez nagyon meglepő volt, mára már természetes. A legtöbb kép nálunk marad, amivel mára megbarátkoztam, bár azt gondolom, a családi fotók legjobb helye a családnál van. Az emberek azonban annyira szétszóródnak a kivándorlás vagy az országon belüli mozgás, a válás és hasonlók miatt, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni a nagyszülők, dédszülők fotóival. Az, hogy nekünk adják a fotókat, felelős döntés, és jó lehetőség a családnak arra, hogy múzeumi körülmények között maradjanak meg a képek, mi pedig nem élünk vissza ezzel. 

Szeretném, ha közgyűjteménybe kerülnének a képek, és még nem adtam fel azt az álmomat, hogy egyszer majd együttműködhetünk a Magyar Fotográfiai Múzeummal. Most minden megvan biztos helyen, de kétségkívül új időszak köszöntött be azzal, hogy a családok elengedik ezeket a negatívokat, fotókat, diákat. Tehát az a romantikus kép, hogy karácsonykor majd leülünk a nagymamával fotóalbumokat lapozgatni, már nem, vagy csak nagyon ritkán létezik. Hiszen az idősek is laptopon, asztali gépen nézegetik a fotókat. Digitális formában sokkal egyszerűbb a megosztás, csak el kell küldeni a fotót e-mailben, vagy fel kell tölteni valamilyen felületre.

Tiéd a munka dandárja: mennyi időt foglalkozol naponta a fotókkal? Pár éve ez a főállásod, és komoly magántámogatóknak köszönhetően tud így működni a Fortepan.

Én válogatok a negatívokból, és részben én szkennelem őket, valamint tartom a kapcsolatot az adományozókkal. Mindenki más önkéntesként vesz részt a munkában. Egy kolléganő például a papírképeket szkenneli, az adatolást ugyancsak önkéntesek végzik, minden munkafolyamat nagyon fontos.

Kép

Tamási Miklós – Forrás: Tamási Miklós

Mi alapján válogatsz a negatívokból?

Először is az a fontos, hogy technikailag legyen rendben a kép. Ezen a szűrőn már sok kiesik. Utána azt figyelem, melyik kép érint meg engem személyesen, amiről azt érzem, hogy másnak is érdemes látni. 

A jelentőségteljes fotókat keressük, de ez még mindig nem mond semmit, szóval a válogatás szempontjai szavakkal nehezen körülírhatók. Az is lehet szempont, hogy valami olyat lássak a képen, amit addig még nem. 

Illetve jó lenne, ha földrajzilag le tudnánk fedni az egész országot, mert óhatatlanul budapesti bázisú a gyűjtemény. Vannak ugyan fotók vidékről is, de sok a hiányos terület. 

A valamikori Magyarország lefedése egyelőre álom. Ezen a helyzeten szeretnénk változtatni, vagyis szeretnénk vidéki helytörténeti gyűjteményeket felkeresni, határon túli vagy vidéki múzeumokkal működnénk együtt. Nagyon szeretjük Budapestet, de jó volna, ha az ország egyéb tájai is megjelennének a Fortepanon. Mivel a képeket sokszor turisták készítették, azok a frekventáltabb helyszínekről származnak. Emellett számít, hogy kinek milyen fényképezőgépe volt, milyen minőségű fotókat tudott készíteni. Lehet, hogy a következő tizenöt évünk arról is szól majd, hogy felkeressük a falvakat, hogy ne csupán városi anyagaink legyenek.

Van olyan anyag, amelyről tudsz, de még nem sikerült megszerezned?

A Fortepanon nem csak amatőr fotók vannak, hanem szerzői anyagok, komplett fotós hagyatékok is. Tudok olyan anyagról, ami közgyűjteményben van, elképesztően értékes, mégis teljesen láthatatlan. Escher Károly fotográfuséra gondolok például, akinek az Országos Széchényi Könyvtárban van az életműve. Próbáltunk már együttműködni az Escher-negatívok szkennelése kapcsán, de eddig mindig visszapattantunk. Az idei év nagy dobása lehet – megkeresés alapján –, hogy a Műemlékvédelmi Hivatal fotótáránál van nyitottság irányunkba. Ez is egy komplett intézmény, fantasztikus negatív anyaggal, és lehet, hogy pár év alatt ez a fotóanyag felkerülhet a Fortepanra. Nagyon szép lenne.

Kép

Fotó: Fortepan/ Erdei Katalin, 1978

Hogy állsz az évfordulókkal? Számontartod őket, ünnepelsz, vagy nem érdekelnek
különösebben?

Ilyen szempontból nem vagyok az az ünneplős alkat ilyen szempontból. Eszembe jutnak dolgok, de nem jellemző, hogy nagy feneket kerítenék nekik. Az azért ott motoszkált bennünk, hogy tizenöt éve működik a Fortepan, ám túl nagy dolgokat nem terveztünk.
Amit azonban igen, az egy kiállítás és egy könyv. 

Utóbbi címe Fortepan ABC lesz, ezt én írtam és szerkesztettem az elmúlt öt évben. A hatszáz oldalra ötszáznyolcvan fotót választottam ki, és minden képhez írtam rövid szöveget is. 

A fotókban az a közös, hogy mindegyiken szerepel valamilyen szöveg, például egy reklámfelirat, egy graffiti, egy tetoválás vagy politikai üzenet. A képeket a betűk kötik össze, innen jön a cím is. Korábban még nem vállalkoztam hasonlóra, ez az első alkalom, hogy megpróbálok valamit személyesen mesélni a képekről. A kötet kiadója és mecénása a Kieselbach Galéria, ahol nagyszabású tárlatot is nyitunk augusztusban. 

Azért is érdekes ez a vállalkozás, mert a Fortepan alapvetően csak kevés információt,
szöveget közöl a fotók mellett.

Kezdetben, amikor elindultunk az ötezer képpel, tényleg nem szerepelt szöveg a képeknél. Az utóbbi időben évente négy-öt alkalommal kerülnek fel újabb fotók a honlapra. Alkalmanként körülbelül 3-5000 kép, így egy évben nagyjából tizenötezer fotót teszünk ki. Ha folyóiratban gondolkodunk, akkor ezek lapszámok, amelyekben változatos a tematika. Vannak olyan lelkes olvasóink, „megfejtőink”, akik a Fortepan Fórumon közösen töprengenek az adatok nélküli fotókon, és kikutatják, mi látható a képen. Többnyire helyszínekről, évszámokról van szó, ezeknek bukkannak a nyomára, a személyeket nehéz beazonosítani. Az archívumunk közösségi tudásra épít, és remélem, hogy ennek ellenére – vagy éppen ezért – megbízható az a sok adat, ami a képek mellett olvasható. Próbálunk tömörek, tárgyszerűek lenni a leírásokban, de az online kulcsszavazás is sokat segít a kereshetőségben. Azt látom, az olvasók nagyon lelkesek, már a Tavaszi tárlat képeinél is gyűlnek a kulcsszavak.

A tartalomból:

– Sokat hallunk arról, hogy a túlsúly, a káros szenvedélyek, a dohányzás, az alkoholizmus rizikótényezők, újabban a feldolgozott élelmiszerek, a tartósítószerek, a mikroműanyagok is felkerültek a kerülendők listájára. Az „összegubancolódott” emberi kapcsolatoknak, a lelki őrlődésnek, a stressznek vajon mekkora szerepe van a rák kialakulásában? A rák valójában a test vagy a lélek betegsége? Mi a helyzet a genetikával?

– Mekkora szerepe van a gyógyulásban a pszichének? Sokszor halljuk, hogy van, ami fejben dől el… Igaz ez a rák kiújulására is?

– Mit javasol a pszichológus, mivel tud erőt adni azoknak, akik nemrég szembesültek azzal, hogy rosszindulatú daganat van a testükben? Amikor az embert letaglózza a trauma, beszűkült tudatállapotba kerül. Miképp lehet innen kikerülnie, és hogyan képes eljutni oda, hogy elhatározza: „meg fogok gyógyulni”? 

– Pozitív, megerősítő gondolatok, esetek. Az időben felfedezett daganat, sok esetben „gyógyítható”. Melyek a legerősebb pszichés védőfaktorok?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Bár a műszempilla és a szempilla lifting esztétikailag sok ember számára vonzó, a szemészeti betegségek megelőzésének érdekében érdemes tisztában lenni az esetleges egészségügyi kockázatokkal. Vannak, akiknél már az első használat után néhány percen, egy-két órán belül kialakulhatnak az akut panaszok. „Szemhéjduzzanat, szemvörösség, fájdalom, könnyezés, viszketés, fényérzékenység, nehezített szemnyitás esetén a műszempillát és a ragasztót a legrövidebb időn belül el kell távolítani, hűsítő borogatást kell tenni a szemre és orvoshoz kell fordulni” – mondja dr. Barcsay-Veres Amarilla. A Semmelweis Egyetem Szemészeti Klinika adjunktusa hozzáteszi: a szemészeti vizsgálat fontos része ilyenkor, hogy megállapítsák, nem jutott-e idegen test, ragasztómaradék a szemfelszínre vagy a szemhéj alá, ami akár szaruhártya-gyulladást, rosszabb esetben szaruhártya-fekélyt is okozhat, amely tartós látáskárosodással is járhat.

Az allergiás reakciók többszöri műszempilla-viselés esetén idővel fokozódhatnak.

Aki egyszer érzékenyen reagált a ragasztóra, az abból kiáramló gőzre, akár súlyosabb tüneteket, légszomjat, köhögést, mellkasszorítást is tapasztalhat.

Ebben az esetben mentőt kell hívni – hangsúlyozza az adjunktus. Kiemelve: az atópiások, vagyis akik túlzott válaszkészséget mutatnak a szokásos környezeti hatásokra, sokkal gyakrabban érintettek. Az atópiás személyek, akiket ekcémával, allergiás náthával vagy asztmával diagnosztizáltak, nagyobb eséllyel reagálnak érzékenyen a ragasztóban található anyagokra. Számukra fokozott elővigyázatosság ajánlott!

Egy másik, az előbbinél is gyakrabban előforduló kórkép a szemhéjszéli gyulladás (blepharitis). Ezt a krónikus, lassan kialakuló betegséget rendszerint a bőr felszínén jelen lévő baktériumok túlszaporodása kíséri. Gyakran a műszempilla-viselés esetén a nem megfelelő higiénia hiányától alakulhat ki. Vöröses, gyulladt szemhéjszéllel és bőrhámlással jár, a szempillatöveknél korpára hasonlító, fehéres hámtörmelékek megjelenésével kezdődik. Bakteriális felülfertőződés esetén sárgás váladék jelenik meg a szem sarkában. A gyulladás következtében a természetes szempillák is sérülnek, megritkulnak, akár ki is hullhatnak.

„A műszempilla eltávolítása után a betegek azt tapasztalják, hogy a korábbinál is kevesebb szempillájuk van”

– magyarázza dr. Barcsay-Veres Amarilla. A blepharitis eredményezi a szemgolyó elülső felszínén lévő folyadékréteg, más néven a könnyfilm instabilitását. Ez égő érzést és fokozott könnyezést, fényérzékenységet okozhat. Ilyenkor is a lehető leggyorsabban le kell szedetni a műszempillákat, hogy ne okozzon további gyulladást, és orvoshoz kell fordulni. A teljes gyógyulás hetekig is eltarthat, felülfertőződés esetén antibiotikumos szemcsepp és teafakivonatot tartalmazó szemhéjszél-tisztító kendő használata ajánlott. Szemhéjszéli gyulladás esetében javasolt kezelés a szemhéjtoalett. A Semmelweis Egyetem otthon is elvégezhető oktatóvideója olyan gyakorlatsort mutat be, melynek alkalmazásával a kellemetlen tünetek jelentősen csökkenthetők.

Műszempilla és kontaktlencse együttes használata szintén növeli a fertőzésveszély kialakulásának kockázatát. A higiénés szabályok betartásával, a szemhéjszél és a lencse tisztántartásával azonban elkerülhetők a komolyabb problémák. Az érintetteknek érdemes fokozottabban arra is figyelni, hogy soha ne viseljenek nappali kontaktlencsét alvás közben – emeli ki az adjunktus.

Forrás: semmelweis.hu

A Kopp–Skrabski-díjjal olyan személyeket és házaspárokat tüntet ki a Három Királyfi, Három Királylány Alapítvány, akik munkájukkal kiemelkedően hozzájárulnak a társadalom lelki egészségének megőrzéséhez, támogató közösségek kialakításához, a családbarát szemlélet terjesztéséhez és a gyermekvállalás ösztönzéséhez – függetlenül attól, hogy mely életterületen dolgoznak.

A korábbi díjazottakban közös, hogy mindannyian példaértékű emberek, akik életútjukkal és mindennapi munkájukkal segítik környezetüket – és minket is – abban, hogy emberibb, értékekben gazdagabb közösségekben élhessünk.

Több ismert személyiség is Kopp–Skrabski díjas, mint például Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter színészházaspár, vagy például Galamb Alex, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye legismertebb cukrász-pék oktatója. A tevékenységük példa arra, hogy igenis lehet építő módon hatni a társadalomra – és tenni az egészségesebb lelkületű közösségekért.

A jelölési időszak április 3-án kezdődött, május 20-ig várják a nevezéseket. Jelölni bárkit lehet egy rövid írásos bemutatással ide kattintva. 

A díjat mindkét kategóriában egy fődíjas és egy közönségdíjas nyerheti el.

 Az Alapítvány 2017 óta minden évben meghirdeti a díjat. Az elnevezés Kopp Mária orvos, pszichológus és Skrabski Árpád szociológus kutató házaspár nevéből ered. Az együtt kutató és alkotó szakemberek számos társadalomlélektani és magatartás-szociológiai munkát publikáltak. Több országos reprezentatív felmérést végeztek a magyar lakosság egészségi állapotának és életminőségének pszichoszociális hátteréről.

Kopp Mária 2009-ben alapította meg a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat, amely mára országos civil szervezetté vált.

A tavalyi díjátadó összefoglalója alább nézhető vissza:  

https://www.youtube.com/watch?v=4RUXfd_rhCs

1.  Csak gyerekkorban alakulhat ki?  

Allergia bármilyen életkorban kialakulhat, érzékennyé válhat valaki pollenekre vagy poratkákra akár felnőttként is. „A puhatestűekkel és a kagylókkal szembeni allergia tipikusan serdülőkorban vagy azt követően szokott jelentkezni. A kor előrehaladtával az allergének köre bővülhet is, az érintettek egyre több anyagra lehetnek érzékenyek. Kinőni csak kevés allergiát lehet, ilyen például a gyerekkori tej- és tojásallergia” – mondja dr. Papp Gábor csecsemő- és gyermekgyógyász, gyermek-tüdőgyógyász, az Allergia Képzett Iskola Program elindítója.

2.  Számít a születés módja?  

Ma már egyértelmű, hogy az allergia rizikójára hatással van a mikrobiom, ez magyarázza azt, hogy aki császármetszéssel jön világra – és így nem találkozik a hüvely mikroflórájával –, annál gyakrabban alakul ki allergia. Ilyenkor a kicsik bélrendszere elsősorban az anya bőrén lévő és a kórházi baktériumokkal kolonizálódik, ez pedig kevésbé kedvez az egészséges mikrobiom kialakulásának. Emiatt is fontos az indokolatlan császármetszések kerülése. 

Hasznos lehet az is, ha az anya hüvelyi flóráját megpróbálják a kicsibe bejuttatni oly módon, hogy az abból vett mintát egy kisebb tamponon vagy vattapamacson a kicsi orrához, szájához érintik. 

Ez a megoldás nem rutinszerű, nincs róla szakmai ajánlás sem, de már sok helyen végzik.

3. Olyan, mint a nátha?  

Az allergia leggyakoribb típusa a szénanátha, amelynek már az enyhe típusa is kellemetlenné teheti a mindennapokat, a közepes erősségű pedig komolyabb életminőség-romlást okozhat. „Erről felmérések is készültek, amelyekből kiderült, hogy az allergiaszezonban gyakoribb az iskolai hiányzás és a munkahelyi kimaradás. Az allergia a közlekedésben is problémát okoz, mivel csökkenti a járművezetők figyelmét. Ha valaki tüsszent, a szeme becsukódik, ez pedig az autóvezetésnél plusz veszélyforrást jelent. Ráadásul, ha az allergiát nem kezelik, akkor egyre több szervi tünet jelentkezik, a klinikai kép pedig egyre súlyosabb lesz” – mondja szakértőnk. 

Az allergia hagyományos kezelési módja a tüneti terápia, amelynek az alapját tablettás antihisztamin-készítmények adják, ezt egészíthetik ki orrszprék és szemcseppek. Bár ezek alkalmazása esetén nem szempont, hogy valaki pontosan mire érzékeny, de magával az allergénnel ettől függetlenül jó tisztában lenni. Ez azért fontos, mert így az érintettek fel tudnak készülni az allergiaszezonra, és tisztában lehetnek a keresztallergiákkal is. A fekete üröm például a zellerrel lehet keresztallergén, a nyírfa az almával, a parlagfű pedig a dinnyével.

4.  Álmosít az antihisztamin?  

Sokan tartanak az antihisztaminoktól, mert az gondolják, azok álmosítanak, de ez csak a régi típusú készítményekre igaz. „A modern, új generációs antihisztaminoknak már nincs ilyen hatásuk, nem csökkentik a reakciókészséget. Az ilyen készítmények nem is jutnak át a vér-agy gáton, így nem tudnak kötődni azokhoz a receptorokhoz, amelyek a korábbról ismert álmosságot okozták. 

Ez hatalmas előrelépés, a tanulmányok ugyanis azt mutatják, hogy az első generációs antihisztaminok legalább annyival csökkentették a reakciókészséget, mint egy korsó sör.

Emiatt az ilyen gyógyszereket érdemes újabbakra cserélni. Ebben sajnos elmaradásban vagyunk, az orvosok ma is sokszor írják fel a régebbi készítményeket. Pedig az ilyen gyógyszerek az árukat tekintve sem kedvezőbbek a korszerűbbeknél” – mondja dr. Papp Gábor.   

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Rawpixel

5.  Félni kell a szteroidtól?  

Sokan tartanak a szteroidos orrszprék használatától, pedig azoknak nincs olyan mellékhatásuk, mint a szisztémás szteroidgyógyszereknek. A vény nélkül kapható, érösszehúzó hatású orrszprék tartós alkalmazása viszont kockázatos, mert azok csak a tüneteket csökkentik, a háttérben álló gyulladást nem szüntetik meg. A vény nélküli készítmények hosszabb távon – egy hétnél tovább használva – nagyon károsak, a befújás után három-négy órával ellencsapásos reakciót alakítanak ki, tönkretehetik magát a nyálkahártyát is. Emiatt kell allergia esetén szteroidos orrszprét használni.

6.  Segíthet a kalcium?  

Régi hiedelem, hogy a kalcium segíti megszüntetni a fellépő allergiás rohamot, ez egyrészt nem igaz, másrészt veszélyes is lehet, mivel így késhet a valóban hatékony kezelés. Megesik, hogy valaki még anafilaxia esetén is ilyen oldattal – általában ampullával – próbálkozik, pedig akkor már csak az adrenalin beadása jelent megoldást. „Itt tehát nem az a helyzet, hogy valakinek csak a bőre viszket, és arra feleslegesen kap kalciumot, hanem arról van szó, hogy életveszélyes állapotban nem kapja meg a szükséges terápiát” – mondja dr. Papp Gábor. A kalciumos tévhit eredete nem tisztázott, de szerepet játszhat benne az, hogy az egyik régi antihisztamin-készítmény mellesleg tartalmazott kalciumot is.

7. Csak rovarcsípés okozhat anafilaxiát?  

A méh- és a darázscsípés mellett bármilyen étel okozhat anafilaxiás rohamot, amely ellen IgE-antitest termelődik. Lehetnek ilyenek a diófélék, a földimogyoró, a pisztácia, a kesu, a tej és a tojás, a szója és a különböző puhatestűek, a tengeri rákok, a halak. 

Emiatt aki ezekre érzékeny, annak érdemes otthon tartania adrenalin autoinjektort. Igaz ez azokra is, akiknek a családjában halmozottan fordult elő rovarcsípés-allergia.

8.  Az adrenalinnal várni kell?  

„Ha valakinél felmerül az anafilaxia gyanúja – vagyis a rovarcsípés vagy az ételfogyasztás után nehézlégzés, szájdagadás, vérnyomásesés, rosszullét és bágyadtság alakul ki –, akkor egyből adrenalint kell beadni az izomba. Tévhit, hogy meg kell várni a tünetek súlyosbodását. Ugyanez a helyzet akkor is, ha rovarcsípés után gyorsan terjedő csalánkiütés jelentkezik, és ahhoz légzési, emésztőrendszeri vagy keringési tünet társul. Az autoinjektor alkalmazása után mentőt is kell hívni, amelynek kiérkezéséig az érintettnek feküdnie vagy legalább ülnie kell, járkálnia viszont nem szabad” – mondja szakértőnk. 

Ha a méh- vagy darázscsípés után csak helyi tünetek jelentkeznek, és azok nem rosszabbodnak, vagyis nincsenek általános panaszok, és nem alakul ki csalánkiütés, amely terjedne, akkor nincs ok az aggodalomra. Ilyen esetekben csak allergiaellenes gyógyszerre és kellő felügyeletre van szükség, külön ellátásra nincs.

9.  Az ételallergének csak későn adhatók?  

Régebben azt gondolták, hogy a gyerekek étrendjébe a legjobb egyéves kor után bevezetni a potenciálisan allergén élelmiszereket – például a földimogyorót, a tejet vagy a tojást –, de mára paradigmaváltás történt ezen a területen. „Klinikai vizsgálatok igazolják, hogy négy-hat hónapos kor körül kinyílik egy úgynevezett toleranciaablak, vagyis a kicsik ekkor a táplálékallergéneket jól fogadják, azokat nem allergénként azonosítják. A fokozatos bevezetést azoknál a babáknál lehet megkezdeni ebben az életkorban, akiknek a családjában nem fordult elő súlyos ételallergia, amúgy egyeztetni kell erről szakorvossal” – mondja dr. Papp Gábor. Ellenjavallat az is, ha a csecsemő nagyon ekcémás. Ilyen helyzetekben az allergén ételek bevezetéséről szintén allergológussal kell konzultálni.

10. Az immunterápia mindenre jó?  

Az immunterápia már nagyjából száz éve ismert módszer, de a modern készítmények csak az elmúlt években jelentek meg. Ezek oki terápiát jelenthetnek egyes pollenallergiák, háziporatka-, penész-, macskaszőr- és kutyaszőr-allergia esetében is. Azt, hogy a terápia kinél mennyire hatékony, előre fel lehet mérni molekuláris allergiavizsgálatokkal. A pázsitfű-allergiások jelentős része például jól kezelhető ezzel a módszerrel, de azok nem, akik annak profilin nevű fehérjéjére érzékenyek (ez más növényekben is előfordul). 

A légúti allergiára használt készítmények a kivizsgálás után otthon alkalmazhatók, ráadásul nagyon egyszerűen: azokat a nyelv alá kell betenni, és így felvinni a szájnyálkahártyára. 

Ezzel érhető el, hogy az immunsejtek „rájöjjenek” arra, hogy az adott anyag nem veszélyes, és erről „tájékoztassák” az immunrendszer egészét. Tartós eredmény jellemzően három-négy év után várható. A darázs- és méhmérgek elleni készítményeket csak kórházi körülmények között lehet alkalmazni, és a földimogyoró-allergia immunterápiáját is csak ott lehet elindítani. Utóbbi készítménye ezt követően otthon is alkalmazható, de a dózisemeléseknél ismét szükség van klinikai háttérre a teljes biztonság érdekében.   

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Amikor beértem a célba, először el sem hittem, hogy sikerült. Aztán persze gyorsan megrohantak az emlékek, a pillanatok, hiszen éveken át készültem arra, hogy sikerüljön megnyerni az Ultrabalatont. Maráz Zsuzsinak, az edzőmnek köszönhetem elsősorban, hogy nem voltak a felkészülést hátráltató sérüléseim, és most valószínűleg az adta a legnagyobb löketet, hogy tavaly egy egészségügyi probléma miatt fel kellett adnom a versenyt. Szerencsére ez a probléma már a múlté, és akkor, a verseny után eldöntöttem, ha törik, ha szakad, megcsinálom!” – mondja a 33 éves Mórocza Andrea, az idei UB abszolút győztese. 

Futásban és állóképességi, erőnléti sportban nagyon ritka, hogy egy hölgy legyőzi a férfiakat, az Ultrabalaton közel két évtizedes történetében is mindössze egyszer fordult elő korábban, hogy a verseny célszalagját egy nő szakíthatta át elsőként. 

A székesfehérvári Andrea egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy a versenyben éppen egy férfit vagy egy nőt hagyott le, pusztán csak a saját tempójára figyelt, tudva, hogy mi az a komfortzóna számára, amelyben a saját erejét legjobban kihasználva haladhat a magyar tenger körül.

„Tudtam, mi vár rám”

„Azt tudtuk a férjemmel, hogy ha az én álomidőmet – ami szerencsére több volt, mint a végleges időeredmény – megfutom, akkor a férfiak mezőnyében is előkelő helyen érhetek célba. De hogy ennyire előkelő helyen, azt nem gondoltunk!” –  vallja be Andrea, akinek a teljesítménye azért is hihetetlen, mert a Balaton-kerülő versenyre számos igen nagy ultrás múlttal és sok szép nemzetközi eredménnyel rendelkező férfi futó is érkezett. 

„Úgy gondolom, helyzeti előnyöm volt a hazai pályával, nagyon sokat járunk a Balaton körül, jobban ismertem a terepet, így talán jobban be is tudtam osztani az erőmet, és jobban el tudtam képzelni, mi vár még rám. Őket lehet, hogy megtörte a balatonvilágosi vagy az azt követő akarattyai emelkedő, én viszont tudtam, hogy ezek már nem tartanak sokáig.”

Órákon át boncolgathatnánk még, hogy mi vezetett a sikerhez, ám Andrea szerényen csak annyit mond összegzésként: „Az edzőmnek és a férjemnek köszönhetően végig motivált maradtam a felkészülés során, az egész versenyen pozitív gondolataim voltak, és bár lehet, hogy furcsán hangzik, igazi holtpontom sem volt.” 

„Valószínűleg végre elhittem, hogy tényleg meg tudom csinálni, és hogy most minden rendben lesz!”

Kép

Fotó forrása: Mórocza Andrea

Amikor létformává válik a futás

A ma is vékony, törékeny Andrea gyermekként is alapvetően örökmozgó volt, úszott, vízibalettozott, és sokat kirándult a szüleivel, ám úgy érezte, semelyik sportágban sem volt kiemelkedően jó. „Tulajdonképpen még a tesiórákon is csak közepes teljesítményt nyújtottam, de azt már a tanárok is látták, hogy futásban elég jó vagyok. Nagyjából ennyi volt a sportmúltam, nem lettem élsportoló vagy futóbajnok” – idézi fel gyermekkorát az UB csúcstartója, aki felnőtt fejjel kezdett el versenyekre járni, ám akkor vált igazán az életévé a hosszútávfutás, amikor öt évvel ezelőtt – hol máshol, mint egy futóversenyen – megismerkedett a férjével. Azóta egymást motiválják, újabb és újabb, egyre nagyobb célokat mernek maguknak, egymásnak megálmodni.

„Tulajdonképpen a kapcsolatunk az, ami determinálta, hogy az életem része lesz a futás. Korábban inkább csak időtöltés volt számomra ez a mozgásforma, de amióta együtt vagyunk, a magánéletünkből sem kell külön időt lopni arra, hogy fussunk, hiszen ezt együtt megtehetjük!” – mondja mosolyogva Andi, aki – laikusként meglepőnek tűnhet, de – valójában nagyrészt napi egy-másfél órás edzésekkel készült fel a nagy megmérettetésre. Persze, ezek a hétköznapi futásokat jelentették, így hétvégén, amikor volt idejük, természetesen jóval hosszabb edzéseket is beiktattak a nagy cél elérése érdekében.

Kép

Fotó forrása: Mórocza Andrea

Túrórudi és pályacsúcs

A székesfehérvári sportoló teljesítménye azért is különösen megsüvegelendő, mert gluténérzékenyként, vegetáriánus táplálkozás mellett érte el a nem mindennapi eredményt. Férjével sok tejterméket, túrót, sajtot esznek, de ezen túl nem különösebben figyelnek oda a táplálkozásra. 

Azt vallják, ha valaki például túrórudit kíván, akkor túrórudit kell ennie, a hangsúly inkább csak a mértékletességen van. 

A futás rendkívül szénhidrátigényes sport, így ezeket persze le is mozogják...

„Az Ultrabalatonon elsődlegesen nem helyezésben gondolkoztunk Maráz Zsuzsival, hanem a pályacsúcs megdöntése volt a cél. Az edzőm már előre a 18 óra 30 perc körüli teljesítést írta ki nekem, amit én persze hitetlenkedve fogadtam, ki is kalkuláltam magamnak titkon egy 19 óra környéki időt, jó lesz az nekem! Aztán mégiscsak neki lett igaza, amiért nagyon boldog vagyok, és nem tudok elég hálás lenni neki!”  – teszi hozzá az új pályacsúcstartó, aki mögött a második helyen, több mint 40 perc különbséggel ért be az első férfi, Marek Brunner.

Kép

Fotó forrása: Mórocza Andrea

A mosolygós lány és a hajnali fények

Mórocza Andrea a közösségi oldalon „a mosolygós lány" néven vezetett hosszú éveken át egyfajta élménybeszámolós blogot, amely a futás szeretetéről, népszerűsítéséről szólt. És talán kicsit a küzdelem másik feléről is. Arról, amikor madárcsicsergés vagy egy, az úton átosonó süni köszönti a futót, netán éppen a Balaton másik partjának hajnali fényei adnak biztatást a kilométerek monotonságával küzdő versenyzőnek. 

„Régebben nagyon aktív voltam ezen a felületen, örültem, hogy a lelki oldalát is meg tudtam kicsit világítani egy-egy hosszabb futásomnak, és a követőim beleláthattak egy-egy ilyen futás belső történéseibe is azáltal, hogy ezeket a futás közben kapott érzéseket, ajándékokat megosztottam velük. Most már inkább a férjemmel, Atival beszélgetünk minderről, a közösségi oldal háttérbe szorult. Talán az is az oka ennek, hogy manapság már nagyon sokan írnak a futásról. 

„Mindenesetre továbbra is vallom: futni csak szívből, mosolyogva lehet!”

Még várnak rá extrém kihívások

A székesfehérvári versenyző, amikor éppen nem futócipő van rajta, egy fehérvári cégnél dolgozik pénzügyi területen, s mint mondja, a cég is támogatja őt futásaiban, no meg azzal, hogy nem kell túlóráznia, így aztán délutánonként és hétvégenként is azt teheti, amit igazán szeret: suhan. Az idei, illetve a jövő évi tervek még csak most körvonalazódnak, edzője majd csak május közepén ér haza egy 18 napos (!) spanyolországi versenyről, akkor beszélik át, mi legyen a következő extrém célkitűzés.  És persze most Andi férjén, Attilán van a sor, őt fogja a mosolygós lány a frontvonalból segíteni a versenyeken. Egy azonban biztos: Mórocza Andreának hamarosan drukkolhatunk majd egy újabb ultrahosszú megmérettetésen!

Ha az első tizenöt lépés megvan, már nyertünk is!

S hogy mit üzen a futást most kezdőknek vagy újrakezdőknek az Ultrabalaton idei győztese? A legfontosabb az, hogy az ember mindig magához mérje önmagát. Ha célokat tűzünk ki, mindenképp tartsuk be a fokozatosság elvét, hogy az izomzat hozzászokjon a terheléshez. Andrea – amint elárulja – volt, hogy ezt nem tartotta be, és bizony őt is elérte a fáradásos csonttörés esete a hibás edzésterv, a kevés munka és a rosszul megválasztott keresztedzés miatt. 

Most már tudja, hogy mire kell figyelni, hogy hagyni kell időt az izmoknak a regenerálódásra, így mindent megtesz azért, hogy soha többé ne legyen hasonlóan komoly sérülése.

„Legyen szó bármilyen távról – akár 5 vagy 20 kilométerről –, minden futás a felétől kezd igazán nehéz lenni: ekkor kell összeszorítani a fogakat, és fejben eldönteni, hogy igenis, megcsinálom! És igen, szerintem is elindulni a legnehezebb, mert ilyenkor mindig jönnek a kifogások. De ha az első tizenöt lépés már megvan, akkor igazándiból már nyert ügyünk van!”

Az utcánkban áll egy halmozottan sérült gyerekek fejlesztésével foglalkozó iskola. Aznap éppen hazafelé tartottam egy orvosi vizsgálatról. Meleg volt, a forró beton szinte égette a talpamat, kislányom pedig egyre indulatosabb mocorgással jelezte, hogy mára elég volt a mászkálásból, itt az ideje megpihenni, és „leküldeni” egy jó pohár hideg vizet.

Már majdnem oda is értem a lakásunkhoz, amikor megláttam egy alsós korú kislányt, ahogy édesanyjával kézen fogva kilép a szomszédos iskola kapuján. 

Magában kuncogott, és minden virágot megszagolt, ami mellett elhaladtak. Újra megszólalt a fejemben az aggodalom: „Mi lesz, ha a te kislányod is értelmi sérültként születik majd?” 

Már csak néhány lépés távolságra voltunk egymástól, amikor a gyerek rám mosolygott, és kinyújtotta felém a kezét. Rásandítottam az édesanyára, engedélyt kérve a tekintetemmel, s miután bólintott, megfogtam az apró, meleg kezet. Addig ismeretlen, megnyugtató érzés áradt szét a testemben, „…nem tudom pontosan, hogyan, de végül minden rendben lesz” – válaszolt egy másik hang a fejemben, a szorongás pedig hosszú időre elpárolgott. „Beépített fényképezőgépemmel” megörökítettem ezt a pillanatot, és gondosan eltettem a legfontosabb emlékeim közé, hogy bármikor újra előhívhassam, amikor szükségem van rá.

A sérült gyermekek életét még mindig nem engedjük elég közel magunkhoz, pedig ha így tennénk, látnánk, mennyire sokfélék, személyiségük mennyi csodát rejt! Igaz, hogy a nevelésük rendkívül küzdelmes, és akadnak köztük olyanok, akikkel az együttélés sem könnyű, de ettől még az ő életük is ugyanúgy tele van felemelő, szeretetteljes pillanatokkal, mint bárki másé. 

Ezt azonban csak akkor tudjuk meglátni, ha felülírjuk az évszázadokon át gyakorolt beidegződéseket, és rájövünk: nincs olyan, hogy „ők” és „mi” – csak „mi” vagyunk. 

​A fogyatékossággal élő kiskorúak száma Magyarországon meghaladja a 35 ezret, akiknek ellátásában állami intézmények, civil szervezetek, alapítványok és egyházi fenntartású intézmények is részt vesznek. Emellett vannak speciális támogatói programok, mint amilyen az MVM Csoport által szervezett „Legszebb napom!” Élménynap is, amelyen keresztül már 22 olyan alapítvány és intézmény kapott támogatást, amelyek sérült gyermekekkel foglalkoznak.

Kép

Kép: MVM

A Csoport nemrég fotópályázatot is hirdetett a gyermekek gyógyításával és fejlesztésével foglalkozó szervezetek számára. Olyan fényképeket várnak, amelyek egy-egy meghatározó pillanatot örökítenek meg a mindennapokból. A pályázatnak köszönhetően megláthatjuk, hogy a sérült gyermekek hétköznapjai – melyekbe még mindig sokan csak a kerítésen át merünk belesni – valójában tele vannak élettel, amelyben sokkal több az odafordulás, a szeretet és az öröm, mint azt bármilyen kívülálló gondolná.

A pedagógusok bátorító mosolya, a gyerekek kacaja, egy gesztus, pillantás vagy érintés – mind egy-egy önálló hőstörténet, amely arról íródott, hogy minden élet számít. 

„Intézményünk mindennapjai" – fotópályázat a gyermekek oktatásáért, fejlesztéséért és gyógyításáért

Az elkészült fényképeket május 16-ig várják a www.mvmelmenynap.hu weboldal Pályázat menüpontja alatt.

A határidőben, a kiírásnak megfelelően beérkezett fotókat a beérkezési határidőt követően értékeli a zsűri. A fotókat a zsűri értékelése alapján rangsorolják, a pályázók közül összesen 16 pályázó szervezet támogatása valósul meg. A szervezetek számára az ünnepélyes adománylevelek átadására a 18. Élménynapon kerül sor 2025. szeptember 25-én.

A zsűri különdíját három szervezet nyerheti el, akik szintén meghívást kapnak a 18. Élménynap rendezvényre.

A zsűri tagjai:

Dr. Bozóky Anita, az MVM Zrt. kommunikációs igazgatója
Piroska Noémi, az MVM Zrt. CSR szponzorációs vezetője
Rákóczi Ferenc műsorvezető
Szalay Edit műsorvezető
Kondella Mihály fotóművész

A fotópályázat eredményhirdetésére 2025. június 6-ig kerül sor a www.mvmelmenynap.hu weboldalon. További részletek: https://mvmelmenynap.hu/palyazat

Támogatott tartalom.