A vízben forralt béka

Fügedi Gabi fitneszedző és életmódmentor számára az egészséges öregkor azt jelenti, hogy képes vagyok a busz után szaladni, felemelni az unokámat és cipelni a futóbiciklit. Az aktív idős ember a család támasza, ellátása nem okoz gondot. „A te döntésed, mennyi időt szánsz magadra. Dönthetsz jól, dönthetsz rosszul, akkor is a tiéd lesz. Az ötvenes éveidben már látni fogod a korábbi évtizedek eredményét – figyelmeztet Gabi. – Harminc-negyven éves korodban dől el, mennyire viselnek meg a menopauza tünetei, és milyen minőségben éled meg az időskort, de később is lehet ezen változtatni. Anyukámat hetvenéves kora előtt vettem rá, hogy másként gondoljon önmagára, és ne tartsa természetesnek a fájdalmat. Tornával indítja a napot, délután sétál, napközben tiszta vizet iszik.” 

A fitneszedző társadalmi- és népbetegségnek tartja azt az életvitelt, amikor pörgünk ezerrel, bekapunk valamit a gyorsétteremben, vagy veszünk a boltban egy péksüteményt, éjszaka is dolgozunk, és energiaitallal tuningoljuk magunkat. „Látom a negyvenes anyukákat, akiknél korán jelentkeznek a klimaxos problémák, mert a szervezetük kiégett, elhasználódott. 

Úgy élnek, mint a vízben forralt béka, aki nem ugrik ki a vízből, mert mindig csak egy kicsit melegebb. 

Ezt még elviselem, bekapok valamit fejfájásra, megiszom egy kávét, mert nem tudok koncentrálni – gondolják –, és ez egy ördögi kör, egyre több tünettel. Időben kell lépnünk” – hívja fel a figyelmet. 

Túlsúlyos férfi, energiaitallal

„Nemcsak női, hanem férfi klimax is létezik – hangsúlyozza az életmódmentor. – Kicsit másképp érinti a férfiakat, de ugyanazokkal a problémákkal küzdenek lelki és fizikai síkon is. Egyformán tapasztaljuk, hogy az ünnepek alatt felszedett kilók nem tűnnek el olyan könnyen. Ugyanannyit mozgunk és eszünk, mint korábban, mégis hízunk. A nőket eleinte védik az ösztrogén hormonok, de idővel ők is ki lesznek téve az ízületi bántalmaknak, a szív- és érrendszeri betegségeknek. És ott a kapuzárási pánik. A párommal minderről őszintén szoktunk beszélgetni.” 

Gabi kinéz a kávézó ablakán, és megpillant egy túlsúlyos, negyvenes, de annál jóval idősebbnek látszó férfit, aki a két méterre lévő autójához sétál, energiaitallal a kezében. „Valószínűleg nem tudta magát kipihenni – állapítja meg. – Ha nem pihenünk eleget, több energiát igényel a szervezetünk, ezért másnap többet fogunk enni. Jó esetben zöldségeket, gyümölcsöket; rossz esetben csokoládét, szénhidrátot, koffeint fogyasztunk. 

Alapvetően nincs gond a kávéval, jó az anyagcseréhez, de nem szükséges napi három-négy adag, és nem alvás helyett. A reggeli kávé az édességhez hasonlóan felpörgeti az agyat, stimulálja az idegrendszert, míg egy zöldturmix energizálja a testet. 

A gyümölcs is egészséges, de a fruktóz miatt mértékkel adagoljuk – javasolja. – Végre kertes házba költöztünk – újságolja örömmel –, ahol magam termelhetem a saját zöldjeimet, és gyümölcsfákat is ültettem. Óriási áldás egy kis kertben gazdálkodni.”

A túlevéstől az időkapus étkezésig

Azt is megtudom, hogy nem minden zsír az ellenségünk. A szubkután zsír, amely a bőrfelszín alatt helyezkedik el, a nőket a változó korban még segíti is a hormonegyensúly megtartásában. A zsigeri mélyzsír, amely a kiválasztó szervek és a szív, tüdő, hasüreg környékén halmozódik fel, népbetegségnek mondható. Fokozott élettani kockázatot jelent, növeli a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát, 2-es típusú diabéteszt okoz, és mérgező anyagokat is raktároz. 

Gabi nem hisz a diétákban, mert a kiéheztetés és az egyoldalú táplálkozás nem hosszú távú megoldás. „A probléma ott kezdődik, hogy az emberek 99 százalékban túlevők. Mivel nem tápanyagdús ételeket fogyasztanak, hiába esznek sokat, mégis éheznek. Ezt hívjuk funkcionális éhezésnek: eteted magad, de a testedet nem – világít rá a szakértő. – 35-40 éves hölgyek is felkeresnek, akik – miután megszülték a gyermeküket – túlsúllyal és korán jelentkező menopauzás tünetekkel küzdenek. Nem a fehérjeturmixok segítenek, bár tele van velük az internet, hanem a megfelelő mozgás mellett a fehérjékben és rostokban gazdag, változatos étrend, valamint a szükséges vitamin- és ásványianyag-pótlás. Mivel mindent egyszerre nem lehet, elegendő egy-két változtatással kezdeni” – tanácsolja Gabi. 

A gyakori evés helyett a jól bevált időkapus étkezést ajánlja. Ez azt jelenti, hogy nem eszünk folyamatosan reggeltől késő estig, csupán napi nyolc-tíz órás időintervallumban. 

Az étkezések között nem nassolunk, amire nincs is szükség, ha jóllakatjuk a testünket. „Így a testünk képes a sejtregenerációs, méregtelenítő és megújító folyamataival foglalkozni. Meg tudja magát gyógyítani, és igen, képes biológia értelemben megfiatalítani” – teszi hozzá meggyőzően. 

Az idősek jó része küzd az ödémával, amire az orvosok vízhajtót javasolnak. Gabi óvatosságra és mértékletességre int, főleg, ha az illető kevés vizet fogyaszt. „A dehidratáltság manapság a legtöbb betegség okozója. Amellett, hogy kiszárad a szervezet, a mozgáshiánnyal karöltve nyirokrendszeri pangásokat idéz elő, így felhalmozódnak a méreganyagok. A nyirokrendszernek nincs pumpája, mint a szívnek; a mozgás mozgatja azt. Az ödéma kezelésének egyik módja, ha sok vizet iszunk, fordított testhelyzetet veszünk fel, és időnként megemeljük a lábakat.”

Gabi egyik csoportjával – Forrás: Fügedi Gabi

Nyolc-tízezer lépés  

„Felnőttkorban a napi aktivitás, ami nyolc-tízezer lépésben mérhető, az emberek elenyésző százalékánál teljesül – szögezi le az életmódmentor. – Az ülőmunkának vagy a futószalag mellett állásnak, vagyis az egyoldalú terhelésnek sok a rákfenéje: elveszted az erőközpontod, a támaszod, amivel egyenesen tartod magad, pang a nyirokrendszer, lehajlik a fej, elhúzódnak a szalagok, és összenyomódnak a porckorongok, ami sérvet vagy becsípődést okozhat.” Gabi szerint nem lehet cél, hogy az irodai székből átüljünk a fitneszgépbe. 

Az egyoldalú terhelést kompenzálni kell, a másik oldalra is terhelni, az egysíkú ízületi és idegi kapcsolatokat kimozgatni. „Nem az egysíkú sportolásban hiszek, hanem a funkcionalitásban – találja meg a középutat. – Ha este érek haza, vacsora után nem dőlök le, hanem lesétálom és feldolgozom a szénhidrátmennyiséget, amit megettem. 

Lehet ez közös program kutyával, idős szülővel, gyerekkel. Kicsit több lépés, kicsit több vízivás, hetente legalább kétszer mobilizáló és erősítő torna, énidő, és már tettem valamit az egészségemért.

Ahogy korosodunk, egyre fontosabb lesz, hogy megőrizzük ízületeink mozgékonyságát, és ízületkímélő erőedzések végzésével óvjuk csontsűrűségünket és izmainkat.”

Kép

Fotók forrása: Fügedi Gabi

A hosszú élet titka

Az Éljünk 100 évig: A kék zónák titkai című dokumentumfilm-sorozatban azt kutatták, hogy földünk öt területén – Okinawa, Szardínia, Nicoya, Icaria és Loma Linda – miért hosszabb a várható élettartam, és miért egészségesebbek az ott élők. Úgy tűnik, nem a genetikán múlik elsősorban, hanem az életmód, a táplálkozási szokások és a közösségi, szeretetben gyökerező lét befolyásolja. A barátok és családtagok közötti erős kapcsolat csökkenti a stressz-szintet és a magányt, pozitívan hat a mentális és fizikai állapotra. 

Gabi ugyanezt tapasztalja a sport terén, mivel edzésein hetente több százan töltenek időt együtt kortól, egzisztenciától, lelki és politikai beállítottságtól függetlenül. „Ez egy pozitív, életigenlő közösség énidővel, mosolyokkal, endorfinnal. A mozgás kiváló gyógyító erő – vallja. – Olyan hormonokat termel, amelyeket nem tudsz mással megteremteni. És ez nem csoda, csupán önfegyelem és akarat kérdése. Én is dolgozom, vállalkozásaink vannak, gyerekeket nevelünk, viszont nem vártuk meg a pofont, ami betegség formájában ledönt. 

Rajtad múlik, hogyan folytatod a napod, az életed. Kit engedsz be, és mit engedsz el. 

Amilyen örömmel ellátjuk a családunkat, ugyanolyan szeretettel kell magunkról is gondoskodni. Számomra ez egy misszió, hogy minél többeknek hitelesen megmutassam, hogyan lehet másképp élni. Amíg mások beszélnek a fiatalság titkáról, én inkább megmutatom 53 évesen, a változókor közepén, boldogan. És ha én meg tudom csinálni, bárki képes rá. Mert jó megöregedni, de csak fitten, egészségesen.”

Zsurzs Kati: Nina és Lídia kapcsolata központi szerepet tölt be a filmben, mert egyszerre különös, furcsa, mégis jól működő mentor-mentorált kapcsolat, ami később mondhatni barátsággá szelídül. Lídia idős, magányos nő, aki már Nina apjához képest is egy másik korosztályt képvisel, a kislány mégis bizalmat érez iránta. A filmből maradtak ki jelenetek, de az eredeti forgatókönyv szerint Lídia babakora óta ismeri Ninát, ezáltal külső szemlélőként végigkövette a család életét, mégis az írás lesz az a mozgatórugó, ami dinamizálja ezt a kapcsolatot.

Lídia azért válik fontossá, mert nem veszik el az olyan apróságokban, mint hogy mi volt vacsorára, vagy mi történt az iskolában, hanem nagyon koncentráltan a szakmai vonalra fókuszál, hogy átadja, amit tud, és ennek kapcsán sok mindent tanít a kislánynak az életről.

Egy másik szempont, hogy Lídia itt nem egy családtag, nem egy tanár, hanem egy független szereplő, aki életkorából kifolyólag tapasztalt, így bizalommal lehet hozzá fordulni. Az írás lesz aztán az eszköz, amelyen keresztül Nina ki tud tárulkozni, reflektálni a saját élete történéseire, nehézségeire, a későbbiekben Nina és Lídia kapcsolatát is ez mélyíti majd el a filmben.

Demeter Villő: Ugyanakkor ez nem marad egyoldalú segítő vagy szakmai kapcsolat. Nina a maga lendületességével, cserfességével, a kitartásával és a folyamatos kérdezgetéseivel kicsit kimozdítja Lídiát a saját monoton, különös, zárkózott életviteléből. Bár Lídia sikeres írónő, a magánéletében voltak olyan fájdalmas események, mulasztások, elszalasztott lehetőségek, amelyeket egyszerűen nem pótolhat a szakmai siker. Ez a karakter tulajdonképpen leszámolt már mindennel, amikor az általam alakított kislány berobban az életébe. Nina életereje ráadásul nemcsak az alkotói válságon segíti át Lídiát, hanem segít visszatérni egy korábbi, sokkal színesebb, társaságibb életformához is.

Kép

Képkocka a filmből

Ez a rengeteg probléma, nehézség, ami most felvetődött, nagyon összetetté teszi a karaktereket, azok kapcsolatrendszerét. Melyek voltak a legemlékezetesebb, legmélyebb kapcsolódási pontjaitok a forgatás során – akár a saját karakteretekhez, akár egymáshoz?

Demeter Villő: Lehet furcsa, de a saját karakteremhez akkor tudtam leginkább kapcsolódni, amikor egyedül forgattam. Például, amikor Nina egyedül edz a sportpályán, hogy levezesse mindazt a feszültséget, ami csak gyűlik benne a történtek során. A forgatás utolsó napjain, amikor már én is elfáradtam ebben a hajszában, nagyon tudtam Ninához kapcsolódni.

A Katihoz való kapcsolódást pedig nagyban elősegítette a valóság és a film közötti párhuzam. A filmben ott van Nina, aki egy befutott írónőhöz fordul szakmai segítségért, akit Lídia folyamatosan jobbnál jobb tanácsokkal látott el. A való életben pedig ott voltam én, életem első forgatásán, ahol Kati már sokat látott, tapasztalt színészként vett részt. 

Így a jelenetek alatt Lídia bölcs meglátásait hallgattam Ninaként, feltörekvő írópalántaként, a szünetekben pedig párhuzamosan Kati tanácsait lestem árgus szemmel Villőként, kezdő színészként.

Zsurzs Kati: Ez egy nagyon különleges helyzet volt, ami ritkán adatik meg a szakmában. Villővel ugyanis az első tíz napon csak ketten forgattunk, én rajta kívül alig találkoztam mással. Igazából ez egy kegyelmi állapot volt. A forgatási napokat a helyszínek és a szereplők szerint szokták felosztani, de mivel nekem egy helyszínem volt és egy partnerem, ezt berakták rögtön az elejére: ezzel a tíz nappal kezdődött a filmforgatás. Ez nagyon ritka és megbecsülendő helyzet, ami nekünk megadatott: láthattam Villőt kibontakozni, mondhatni a szárnyaim alá vehettem az első napokban. Aztán eljött a búcsú ideje, Villő szárnyalt tovább, én pedig annyira szomorú voltam, hogy számomra már akkor véget ért ez a projekt, amikor a többieknek még csak éppen elkezdődött.

A saját karakteremmel egészen más volt a helyzet. Az elején féltem, mivel tulajdonképpen egy válságban lévő írónőt alakítottam, aki kvázi a száraz elméleti tudnivalókat mondja fel. Ahogy azonban megérkeztem a helyszínre, a Lídia otthonául szolgáló lakás varázslatossága és meseszerűsége, a különös ruhák, a gyönyörű díszlet sokkal közelebb hozta hozzám ezt a különc írónőt. Nem is beszélve arról, hogy színészként is lehet azonosulni azzal az alkotói válsággal, amivel a karakter küzd.

Kép

Demeter Villő és Zsurzs Kati a filmben

A cím rendkívül becsapós, mert a Nina által írt könyv egyáltalán nem véletlenül született meg – sőt kifejezetten tudatos írói szándék vezérelte, már amennyiben valóban a szépírás volt a cél. Mit gondoltok, mi volt a valódi motiváció a saját történet megírására?

Zsurzs Kati: Azt hiszem, mindenki meg tudná írni a maga könyvét. Nina persze írói babérokra törekszik a filmben, amiben egyre ügyesebbé válik, ugyanakkor önmagán nem tud túljutni. Bár úgy tűnik, az írás itt elsősorban szakmai perspektíva, valójában csak segít annak a zűrzavarnak a megértésében, ami a kislány életkorából, a családi dinamika felborulásából és a gyász erőteljes feléledéséből fakadóan létrejött körülötte.

Demeter Villő: Az írás nagyon is tudatos, azonban korántsem biztos, hogy a kezdeti ügyetlen próbálkozásokból mi fog kisülni. Nina elsősorban meséket talál ki az öccsének, mondhatni fikciókat ír. A saját történet megírása azonban egyfajta önterápiává válik, eszköz lesz arra, hogy visszaszerezze a kontrollt egy kaotikus életszakasz fölött. Az írás vágya állandó, de a témaválasztás egyáltalán nem biztos. Az viszont bizonyos, hogy a saját történetünkhöz, a saját életeseményeinkhez a legkönnyebb kapcsolódni. Így ez nem csupán egy kézenfekvő témaválasztás, hanem segítség ahhoz is, hogy Nina jobban megértse a saját érzéseit, a körülötte történő dolgokat. Végül pedig az írás abban is segít, hogy ne csak szereplője, hanem alakítója is legyen a saját történetének. 

Gondoljunk csak arra, hogy az emlékekből, régi kapcsolatokból kiindulva meg tudja írni a saját anyukája alakját, akivel bár már nem találkozhat, az írás révén mégis újra kapcsolódni tud hozzá. 

Ezáltal pedig talán Dettihez is közelebb kerül, esélyt adva arra, hogy valaki más is megpróbálhassa betölteni az életében a hiányzó anyaszerepet.

Kép

Képkocka a filmből

Ahogy meséltek a karaktereitekről, érezni a ragaszkodást és a szeretetet, ami hozzájuk fűz. Milyen volt a búcsú a forgatás végén? Le lehet tenni a munkát, amikor ennyire megmozgató emberi érzésekről van szó?

Demeter Villő: Nina karaktere örökké az életem része marad – nemcsak azért, mert ez volt életem első komoly szerepe, hanem azért is, mert olyan utat jár be a film során, amihez kamaszként nagyon könnyű kapcsolódni. Az ő szempontjából ez a film a változások, az újdonságok története, amihez nemcsak színészként, hanem magánemberként is meg lehet találni a kapcsolódási pontot. Talán ez az igazi fokmérője egy-egy szereplőnek, egy filmnek. Azt hiszem, hogy a Véletlenül írtam egy könyvet ebben kifejezetten jó, mert amellett, hogy boldog véget ér, rendkívül életszerű is, és rengeteg olyan problémára, élethelyzetre világít rá, amiken valamilyen formában mindenki keresztülmegy.

Zsurzs Kati: Az évek és a gyakorlat elősegíti az elszakadást, mégis minden olyan szerepet, amit a színész magáénak érez, nehéz egyik pillanatról a másikra eltartani magunktól, mert tulajdonképpen ez én vagyok, abban az időben ez én voltam. 

Ettől a szereptől, ettől a történettől kifejezetten lassan ment az elválás. 

Egyrészt, mert én fejeztem be elsőként a forgatást. Másrészt, mert Lídia szerintem nagyon jó karakter volt: kellőképp kibontott életúttal rendelkezik, ugyanakkor van benne annyi titokzatosság, annyi homály, hogy mind a színész, mind a néző tovább tudja gondolni, beleélve magát kicsit az adott szerepbe.

A szegény, föld nélküli parasztok közül az igazán rátermettek és kalandvágyók pákásznak álltak. Mocsaras, nádas, vizes rétek lakói voltak ők, távol a falvaktól. Bár lakóhelyük tulajdonosának visszaszolgáltattak zsákmányukból, mégiscsak a társadalmon kívül éltek. Ide menekültek később a bujdosók is: a katonaszökevények, a bajba jutott pásztorok, jobbágyok, valamint azok a nők is, akik valamilyen okból nem tudtak beilleszkedni a falu mindennapjaiba. Ők általában a pákászok társául szegődtek a vadonban, s gyermekük a láp kincseit kapta ajándékul. 

Így ír erről Lakatos Károly 1912-ben megjelent néprajzi munkájában: „Fényes kagylókat hordott rakásra neki. Cifra tollakkal tűzködte teli szegényes kis pólyácskáját. Majd később nádmuzsikát, vízitök szárából készített trombitát hozott a számára, továbbá mindenféle apró madárkölykeket: bíbickéket, sárgyókát, vízicsirkét s miegymást, melyek vékony zsineggel kipányvázva, mulattatták ugrándozásukkal a kis vadoncvirágot.” A pákászgyerekek kanala kanalasgém csőréből készült. 

Bushcraft a XIX. században 

Az idézett felsorolás jól példázza a pákászok találékonyságát, ügyességét. Mindent hasznosítottak, amit vadregényes lakóhelyük kínált. 

Halásztak, rákásztak, teknőst és piócát fogtak, vízi madarakra vadásztak és szelídítették azokat, tojásaikat, tollaikat gyűjtötték. Méhészkedtek, kiválóan ismerték az ehető vad- és gyógynövényeket.

A gyékény gyöktörzséből lisztet őröltek és lepényt sütöttek, pelyhes buzogányát (ez a páka, melyből a pákász szó ered) tűzgyújtáshoz használták, illetve ezzel tömték a párnájukat. Fontos zsákmányuk volt még a sulyom nevű vízinövény, amelyet megfőzve még az 1930-as években is lehetett kapni az alföldi piacokon, lisztjéből pedig pogácsát sütöttek. Az ivóvizet nádszálon szívták fel a mocsárból: a tőzegrétegen átdugtak egy nádszálat addig, míg tiszta vizet nem kaptak. Az így megtalált, szivárványos kútnak is nevezett vízlelőhelyet nádbugával jelölték, hogy egy esetleg arra vetődő vándor se haljon szomjan. Bár a természet lenyűgöző gazdagsága sok mindent kínált számukra, földművelés híján gabonájuk nem volt.  

Nádilacik a városban 

Valamennyi gabonát úgy szereztek, hogy kiásták a güzüegér készletét, de számottevőbb mennyiséghez cserével jutottak. A gúnyosan nádilacinak nevezett pákászok élénk kereskedelmet folytattak, pénzt, paprikát, sót, lisztet szereztek így. A gyógynövényeket vásárokban, falvakban értékesítették. Bálint Sándor visszaemlékezéséből tudjuk, a vadmadarak tojásait ünnepi tésztához vásárolták a szegedi gazdaasszonyok, a szerbek pedig afrodiziákumként a bíbictojást. A csárdákban vevőt találtak a madártollra. 

Télen kosarat kötöttek, nyúlra, vadkacsára vadásztak, nádi farkast és rókát öltek a bundájáért, jégen halásztak. Valamennyit árultak halból is, jellemzően a csíkból. 

A csík évszázadokig kedvelt fogása volt a magyar konyhának, már Zrínyi Miklós udvarában is fogyasztották. Akkor még káposztalében főve, a hal vérével sűrítve, tormával vagy sáfránnyal, sóval és gyömbérrel fűszerezett vajas mártásban. 

Mintha e kettőt ötvözte volna 1876-os könyvében a szegedi Rézi néni, aki a káposztás csíkot fűszerezte sáfránnyal és gyömbérrel.

A jég hátán is megéltek 

A pákászok még tudásukat is értékesíteni tudták: vadászokat, bujdosókat kalauzoltak az idegeneknek veszedelmes vízi világban, amiért fegyvert, puskaport kaptak cserébe. Jól jött a vadászathoz. Az ingólápon két- vagy háromágú bottal jártak, a vízen tutajjal, bödönhajóval közlekedtek. Állandó szállásuk a nádasban volt, nád- és földkunyhókban laktak. (Nyáron akár harminc-negyven kilométerre is elbarangoltak innen, öt-hat hetenként váltogatva helyüket.) Ez jó rejtekhely volt, hiszen idegenek nem merészkedtek ide, így az is előfordult, hogy betyárok zsákmányait őrizték itt. 

A pákászok a túlélés igazi mesterei voltak. Tökéletesen ismerték környezetüket, szinte eggyé váltak vele. Némelyiküket éppen a náddal lefedett csónakjukba temették el, mikor eljött az ideje. A végső nyughelyhez babonák, mondák fűződtek aztán. Sőt, már kalandos életükkel is megmozgatták a falusi emberek fantáziáját. 

Tömörkény Istvántól tudjuk, a pákászokról azt tartották, olyan nagy barátságba kerültek a vízzel, hogy „halbőr” nőtt a lábukon. 

S hogy végül mi lett ezzel a vadregényes világgal és lakóival? Az ártéri gazdálkodást ipari vízgazdálkodásra cserélték, a folyókat lecsapolták, a pákászok élőhelye megszűnt, a társadalmon kívüli életet felszámolták.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Jókai minden gondolata, szava, cselekedete összefügg a magyar nemzeti identitással. Mikor, ha nem most van a legnagyobb szükségünk arra a felbolydult világban, hogy büszkén kiálljunk és kimondjuk: magyarok vagyunk, magyarok leszünk. Mert magyarnak lenni küldetés, büszkeség és kiváltság” – fogalmazott a miniszter, akihez Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója is csatlakozott. 

Jókai most is ott van a színházban, de az irodalmi súlyához képest talán nem eléggé, ezért is aktuális az útjára indított dráma- és színműíró pályázat, jegyezte meg Vidnyánszky. 

„A színház visszatért a mesékhez, a történetekhez, és mesélni, történetet mondani Jókainál jobban senki sem tudott. A mese élteti a színházat, és nála egy regényen belül több olyan szál is akad, ami önmagában is külön történet. Épp ezen nagyságuk miatt nehéz a regényeit színházi eszközökkel átölelni. Nála vannak igazi hősök, akikkel azonosulhatunk, akikben hinni lehet, akikre fölnézhetünk. Ez évtizedekig hiányzott a színházakból” – fogalmazott, majd kitért arra is, hogy a pályázatra Jókai művei, élete és munkássága által inspirált munkákat egyaránt várnak. Reményét fejezte ki, hogy olyan alkotás is érkezik majd, amit akár a Nemzeti Színház repertoárjában bemutathatnak.

Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója a képzőművészeti pályázatról elmondta, hogy az műfaji megkötöttséget nem tartalmaz, a jelentkezők grafikákkal, festményekkel, installációkkal egyaránt készülhetnek. Emlékeztetett rá, hogy 16 éves kora körül még Jókai is festőnek készült. „A pápai kollégiumban tervezgették Petőfivel és Orlai Petrich Soma későbbi festőművésszel, hogy amit az egyik megír, azt a másik előadja, a harmadik pedig megfesti majd.

Csak akkor még Orlai Petrich írt verseket és prózát, Petőfi szavalt, Jókai festett – ám az élet később felcserélte a szerepeket.

Jókaiban viszont benne volt a festés és az írás kettős tehetsége, nem véletlenül lettek oly képszerűek az írásai.”

Schmidt Mária, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány (KKETTK) főigazgatója azt is bejelentette, hogy közzétesznek egy Mindenhol Jókai! című felhívást, amelynek célja személyes történeteken keresztül bemutatni, milyen sok magyarországi és külhoni helyszín hordozza – nem csak nevében – az író emlékét. „Bármely településről, ahol Jókairól neveztek el valamit, 15-30 másodperces amatőr filmeket küldhetnek be a pályázók arról, mit jelent számukra az adott helyszín, milyen élményük fűződik hozzá. Az első csókjuk a Jókai-szobor tövében csattant el például. Az élményeket becsatornázzuk egy interaktív térképre, a beérkezett videókat ott elhelyezzük.” 

„Aki rákattint egy településre, az előtt kinyílik mindaz az inspiráció, amit az ott élőknek Jókai jelent.”

Olyan világot élünk, ahol sokak szerint az igaz lett a hamis, a hamis az igaz, a jó a rossz, és a rossz jó – gondolkodott el hangosan Hankó Balázs miniszter. „Ha helyre akarjuk ezt tenni, forduljunk Jókaihoz! Akkor a minket körülvevő rendezetlenségben, hirtelen rend és rendszer lesz. Visszatérünk ahhoz, ami minket emberré tett és emberré tart. Mindezt kell úgy megcsinálnunk, hogy lüktető, élő, velünk együtt dobbanó legyen” – hangzott a minisztertől a rendezvény zárszava, a pályázatok mellé szánt útravaló.

A Jókai 200 pályázatok tudnivalói részletesebben ezen a weboldalon olvashatók.

Összetörés

Anya: Hét éve egy nap arra keltem, hogy a férjem angolul telefonál. A fiunk élettársa hívta, aki svéd–chilei származású, és nem tud magyarul. Azt mondta, Ati nem lélegzik, a mentőkkel pedig hiába beszél, nem értik, mit mond. A férjem jelzett a mentőknek. Háromnegyed óra múlva kaptuk az újabb hívást. Egy mentőtiszt közölte a hírt, hogy nem sikerült újraéleszteni a fiunkat. 

Orrvérzésbe fulladhatott bele, huszonnyolc évesen. Hajnal volt, január 28-a. A születésnapom. 

Lánytestvér: Anyáék rögtön autóba ültek, én reggel láttam meg az sms-t. Akkor mentem utánuk a nagynénémmel és a féltestvéremmel. Azt éreztem, ez biztos csak vicc, az egész nem velünk történik. Mikor megérkeztem a bátyámék házába, csak néztem, és hallgattam, ahogyan édesanyám sír, a bátyám élettársa jajgat, a napelemes vakondriasztó pedig zúg a kertben. Apukám azt is mondta: „Ati, kelj föl!”

Anya: Sokkot kaptam. Felöltöztünk, elindultunk. Fagy volt, iszonyú köd, mégis arra kértem a férjemet, hadd vezessek én, hogy legalább valamire kelljen figyelnem. Igaz, átfutott bennem a gondolat, hogy csak egy kormányrántás, és vége ennek az egésznek. Nem tudom, hogy értünk oda a világvégi zsákfaluba, ahol a fiamék éltek. Csak akkor kezdtem sírni, mikor megérkeztünk. Nem tudtam felhívni senkit, képtelen voltam gondolkodni, dönteni, mindent a férjem intézett. Utána még hosszú ideig ebben az automata üzemmódban léteztem, gépiesen tettem a dolgom. Jártam munkába, de nem voltam jelen. A fájdalom hullámokban tört rám. 

Graf Orsolya: Minden gyász egyedi, mint az ujjlenyomat, mert minden ember és minden kapcsolat egyedi. A „családi gyász” tehát nem homogén, közösségi tapasztalat, hanem egyéni gyászfolyamatok bonyolult összessége. Nagyon intenzív és összetett, mert a családtagok egymás számára nemcsak támaszok, hanem kiesett támasztékok is. 

Mert nemcsak az elhunytat gyászolják, hanem az életben maradottak örömteli, kiegyensúlyozott, „nem gyászoló énjét” is. 

Az is befolyásolja a gyászt, hogy milyen feldolgozatlan veszteségeket hordozunk magunkban korábbról. Sokszor vezet konfliktushoz – főleg családon belül – az a tévhit, hogy ugyanúgy kellene éreznünk a szerettünk halálakor. Pedig a gyászreakciók is egyediek: valaki erős érzelemnyilvánítással reagál, más az elérzéstelenítettség állapotába kerül. Fontos elfogadni, hogy mindkettő teljesen normális, ahogyan az is, ha mi magunk másképp reagálunk egy veszteségre, mint ahogyan arra előzőleg számítottunk. A gyász fontos jellemzője, hogy egymásnak ellentmondó érzelmek összessége, és hogy hullámzó: ebben is mindenkinél (sőt, egy személy minden egyes veszteségénél is) sajátos mintázatú. A családi dinamikára az is hat, hogy a családtagok „hullámai” hogyan alakulnak.

Összekapaszkodás 

Lánytestvér: Rettenetesen fájdalmas volt. Mindenki úgy próbált vele megbirkózni, ahogyan tudott. 

Engem sokáig szorított a gondolat, hogy „holnap ki nem fog felébredni”.

A szüleimet igyekeztem érzelmileg támogatni, segíteni anyukámnak elviselni a gyerekgyászt. Rengeteget beszélgettünk. Apa nem mutatta ki az érzelmeit, az álmairól viszont mesélt. Mikor négy év múlva ő is meghalt, nagyon hiányoztak nekem ezek a hármasban töltött idők. Én nagyon benne voltam a kisgyerekes életben, három bölcsis-óvodáskorúval. A férjemtől teljes támogatást kaptam. A kicsikben is sok örömöm volt, sokszor nekem is segített az, ahogyan ők viszonyultak a halálhoz. Nagyon nyitottak a családi sztorikra, folyton kérték, hogy meséljek Atiról. Egyszer azt is végigvettük együtt, hogy a különböző kultúrák, mitológiák mit tartanak a halálról. Az ősök jelenlétéről, a családi kötelékek elszakíthatatlanságáról szóló történetek erőt adtak. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: GettyImages

Anya: A férjem teljesen másképp élte meg, mint én. Ő gyászbeszédet írt, intézte a temetést, pakolt, megszervezett mindent. Én semmire sem voltam képes. Az tartott meg, hogy a lányommal róttuk az utakat, és folyton beszélgettünk. Külső segítséget is kértem, de többször megéltem, amit Ákos egyik dalszövege így ír le: „Néha fájdalmasabb a vigasztalás / több sebet okoz, mint maga a gyász.” Elmentem egy gyászcsoportba, ami sokat segített. Valamiért könnyebbség volt, hogy rajtam kívül nem volt ott másik, gyermekét elvesztő anya. Sok évvel Ati halála után az első dolog, ami örömöt okozott, a sajtkészítés volt, a lányommal együtt fogtunk bele.

Graf Orsolya: A gyász egyedisége nem azt jelenti, hogy egyedül kell gyászolni. Tévhit, hogy a gyász egyéni feladat, hiszen a gyász az érzések szintjén zajlik, így a feldolgozáshoz érzelmi kommunikációra van szükség. 

Akár halálesetnél, akár más veszteségnél a legfontosabb, hogy minél többet megéljünk és kifejezzünk az igazi érzéseinkből: miért vagyunk hálásak, mi fáj nekünk, mit bántunk meg, mit sajnálunk.

A Gyászfeldolgozás Módszer® ezeknek az érzéseknek a minél teljesebb kifejezésében és a korábbi feldolgozatlan gyászok felismerésében is segít.

Fontos, hogy a családtagok találjanak maguknak úgynevezett kapcsolati menedéket, lehetőleg mindenki mellett legyen egy-egy olyan személy, akivel lelkileg leginkább egymásra hangolódva tud beszélni az érzéseiről. Lehet, hogy valaki családon belül talál kapcsolati menedéket, ahogyan itt az édesanya, más a tágabb rokonságban vagy azon is kívül. Egy külső személy, aki kitartóan, nyitott szívvel hallgatja a gyászolót, akár praktikus dolgokban (ügyintézés, háztartás) is segíthet, illetve fel tud figyelni arra, ha esetleg szakember segítségére volna szükség, hiszen a feldolgozatlan gyász okozhat depressziót. 

A családtagok számára nagyon nehéz, hogy egyszerre kell támaszt nyújtaniuk, és szorulnak maguk is segítségre, ezt a terhet is enyhíti egy külső kapcsolati menedék. Amit minden családtag megtehet, az a szeretetalapú egységre törekvés, az elfogadás és a bizalom fenntartása a családban. A család már attól elkezd talpra állni, ha a tagjai a gyász egyediségét tiszteletben tartják, nem ítélkeznek, nem hasonlítgatnak, nem elvárásokkal, hanem figyelemmel és türelemmel fordulnak egymás felé.

Összeforrás

Anya: Szerintem feldolgozni valamit, és együtt élni vele két külön dolog. Egy szülő halála, főleg időskorban, az élet rendje szerint való, könnyebben feldolgozható, de egy gyereket elbúcsúztatni nem lehet. Nekem az volt a fordulópont, hogy elfogadtam, nem tudok változtatni azon, ami történt, és itt van nekem a lányom, az unokáim.

Ami még megadatik nekem, abból ki kell hozni azt, amit lehet. Senki sincs előbbre, ha azt szenvedésben és bánatban élem végig. És tudom, hogy majd találkozunk Atival is, a férjemmel is. Hogy jó csapat vár odaát. 

Lánytestvér: Ma is sokat álmodom a bátyámmal. 

Szerintem nem a seb gyógyul be, hanem az élet növi körbe a gyászt. 

Anyukám születésnapja mindig felhozza az emlékeket, de a hétköznapokban is továbbra is mesélek róla, fotókat mutatok a gyerekeknek. Egy lezárult életnek van teljes képe, narrációja. Ati búcsúztatására én készítettem a gyászjelentést. Egy, az El Caminón készült képet választottam róla, amelyen egy kereszt mellett áll. A Szent Jakab-út jelképe egy fésűkagyló, és ezt a Weöres-sort tettem mellé: „Emlékem elhull, mint a könny, de az esemény szőttese megőrzi voltom bélyegét, mint őskagylót a sziklaszál.” Úgy érzem, hogy ez kifejezi Ati személyét és az életének teljességét. 

Tudom, bármikor történhet bármi. De ha az ember szeretetből él, szerető család veszi körül, nem a befolyásolhatatlantól való rettegés fogja meghatározni az életét. Anyukámmal minden korábbinál bensőségesebb lett a kapcsolatom, és ez azóta változatlan. Jó volt látni, amikor újra tudott örülni valaminek.

Graf Orsolya: Egy ilyen veszteség után a család addigi működése megbomlik, és nem a régi család folytatódik, hanem valamilyen formában új család jön létre, amelynek mint funkcionáló egységnek is rendeződnie kell. Van olyan, hogy ez helyre rendeződést jelent (például egy bántalmazó családtag halálakor), de legtöbbször nagy kibillenésként élik meg az érintettek. 

Az új „felállás” akkor tud jól működni, ha abban mindenki a saját szerepét viszi, nem akarja átvenni a kiesett személy szerepét, hanem meghagyja neki, még ha fizikailag nincs is jelen. 

Ezért nagyon fontos a történetmesélés, mert a történetek tartják a családon belül életben azt, aki már nincs ott – mivel a történetben ott marad szereplőként, és senki nem veszi át a szerepét.

A családi rítusok rengeteget segíthetnek. Nem mesterségesen erőltetni, inkább csak hagyni kell, hogy kialakuljanak ilyen szokások, akár például csak annyi, hogy a család esténként együtt vacsorázik. Akár évfordulók, ünnepek – mint ebben a történetben az édesanya születésnapja – alkalmával, akár a családban lévő gyerekekkel ki lehet alakítani az emlékezés szokásait, lehet rajzolni, írni, azokat felolvasni, közösen imádkozni, fontos az, hogy a rítus teret adjon az őszinte érzelmi kommunikációnak. 

Az is segít, ha a család nem marad benne a régi szokásokban, hanem olyanokat alakít ki, amelyek már nem az elhunythoz kötik – például nem kell azt a filmet nézni, amit ő szokott karácsonykor. Az hoz gyógyulást, ha a jelenben élő családtagoknak van helye élni és alakítani, továbbvinni az életet. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A preeclampsia (terhességi toxémia) a várandósságok mintegy öt százalékát érinti, vagyis minden huszadik terhességnél kialakulhat. Ez a vezető halálok valamennyi, vérnyomással összefüggő terhességi kórkép közül, ami az egészséges kismamákat is veszélyeztetheti, és a kockázat nő annál, aki első gyermekét várja, idősebb, ikerterhes, korábbi magasvérnyomás-betegsége vagy túlsúlya van.

A betegség megelőzésének egyik leggyakrabban alkalmazott eszköze az aszpirin/acetilszalicil-sav hatóanyagú gyógyszeres kezelés, melyet különféle dózisokban – 25 mg és 150 mg között – javasolnak várandósoknak.

A Semmelweis Egyetem kutatói arra voltak kíváncsiak, várható-e még jelentősebb hatás, ha emelik a dózist. 

Meta-analízisükben közel 55 000 terhes nő adatait elemezték, hogy erre választ kapjanak.

„Célunk az volt, hogy az ismert kockázati tényezőktől függetlenül, minél nagyobb populációt vizsgáljunk meg, különféle dózistartományokat összevetve” – mondja dr. Komoróczy Balázs, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának egyetemi tanársegédje, a kutatás első szerzője.

Abban a csoportban, ahol a kismamák a gyakorlatban leginkább elterjedt 100 mg dózisban kapták az aszpirin hatóanyagot, hatvan százalékra csökkent a preeclampsia előfordulási gyakorisága.

Azonban a dózisok emelése, egészen 150 mg értékig, nem csökkentette egyértelműen a kockázatot. „Vagyis nem tudtuk kimutatni, hogy az elért hatás és a dózis között egyértelmű összefüggés lenne” – mondja dr. Komoróczy Balázs.

A dózisnál nagyobb jelentőséggel bír a gyógyszeres kúra időzítése. Az aszpirin szedését a legjobb hatás érdekében korán, a terhesség 12-16. hetében érdemes elkezdeni.

„Terhességi magasvérnyomás vagy preeclampsia a terhesség második felében, a huszadik hét után alakulhat ki az arra hajlamosaknál”– mondja dr. Ács Nándor, az Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának igazgatója, a kutatás utolsó szerzője.

Ha ennél korábban több alkalommal mérünk magas – 140/90 Hgmm és afeletti – értéket, akkor krónikus magas vérnyomásról van szó, teszi hozzá.  

Amikor gyógyszeres kezelésről döntenek, az orvosok a kockázati tényezőket is figyelembe véve, súlyozva választják ki azokat, akiknél ilyen megelőzés szükséges.

„Mivel az aszpirin/acetilszalicilsav véralvadásgátló szer, az egyik legfontosabb kérdés, hogy kell-e fokozottabb vérzési kockázattal számolni” – magyarázza dr. Komoróczy Balázs. Ez ellenjavallata lehet annak, hogy rutinszerűen adjunk gyógyszert, teszi hozzá.

A kutatásban vizsgált nőknél az átlagosnál valamivel többen tapasztaltak fokozottabb vérzést, de arányuk nem érte el a statisztikai jelentőséget, ami alapján a gyógyszer alkalmazása mellett ilyen kockázattal kellene számolni. „Vagyis az eltérés a véletlen eredménye is lehet” – mondja dr. Komoróczy Balázs.

A preeclampsiát sokan kutatják, a legtöbb vizsgálat azonban bizonyos alcsoportokra fókuszál. Olyan, ami különböző dózisokat hasonlít össze, nem pedig a placebóhoz hasonlítja a dózist, kevés van. „A jövőben érdemes lenne, ha a magasabb dózist már bevált dózissal tudnánk összehasonlítani, ilyen kutatásból azonban kevés áll rendelkezésre” – mondja dr. Komoróczy Balázs. 

A preeclampsia a magas vérnyomással és fehérjeürítéssel, illetve valamilyen szervi elégtelenséggel járó megbetegedés. Kialakulásának oka nem ismert. Szubjektív tünete lehet gyomortáji, jobb bordaív alatti fájdalom, fejfájás, látászavar, szikralátás, hányinger, hányás. Legsúlyosabb anyai szövődménye az úgynevezett eclampsia, ami végtagrángatózással járó epilepsziás rosszullét, valamint a vesefunkció működési zavara. A magzatnál növekedési zavarokat, súlyos esetben magzatelhalálozást okoz.

Forrás: semmelweis.hu

Egy saját élmény hatására választottad a pénzügyi tanácsadói munkát?

Életem első huszonöt felnőtt évében börtönben voltam nevelőtiszt, majd osztályvezető. És rájöttem, most, amikor kérdezted, hogy nem csak tanácsadóként, hanem már a börtönévek alatt elköteleződtem a női biztonság témája mellett, pedig szinte alig találkoztam nőkkel. Nevelőként láttam meg azt, hogy meglett, felnőtt férfiak, akik ott ülnek a cellájukban (testi és mentális értelemben egyaránt) különböző bűncselekmények elkövetése miatt, alanyi jogon elvárják az otthon maradt párjuktól – akinek egyedül kell megoldania a család eltartását –, hogy annyi csomagot küldjenek nekik, amennyit csak a börtön megenged, és persze legyenek benne drága holmik, hogy ők azt a helyi csereberében fel tudják használni. 

Egyetlen olyan férfit láttam a börtönben, aki azt írta a családjának, hogy ne küldjenek semmit, ő dolgozik benn, és amit vásárol a börtönboltban, azt hazaküldi. 

Itt éreztem, hogy valami félrebillent a világban, és elköteleződtem a női pénzügyi tudatosság témájában.

Végül őrnagyként szereltél le, amihez gratulálok, mert te vagy a legmagasabb beosztású női tiszt, akivel valaha találkoztam. Az új tapasztalataid birtokában, kíváncsi vagyok, hogy szerinted egy nő, akinek gyerekkel együtt menekülnie kell, mennyi pénzt tud hirtelen mozgósítani?

A legtöbb menekülő nőnek nincs válságpénze, az első lépéseket nulla forinttal teszik meg, vagy hónapokig-évekig kell ezt tervezgetniük az anyagi mozgástér hiánya miatt. Sokszor ez áll a bukott menekülések hátterében. Egyik ügyfelem esetében az a helyzet, hogy van egy közös bankszámlájuk a férjével, azon a babaváró hitel. A kapcsolat megromlott, de a nő nem mer elmenni, mert nem hiszi el, hogy annak a fele őt illeti. Úgy be van korlátozva már a gondolkodása is, hogy nem is tekinti valódi tárgyi valóságnak azt a pénzt, nem meri kivenni. Én úgy tapasztalom, hogy kezdő házasok általában nem beszélik meg az esküvő előtt, hogy „kié a pénz”, szemérmesen hallgatnak erről a nem túl romantikus témáról, és pláne nem indítanak közös megtakarításokat vagy befektetéseket. Sok nő eleve azt látta otthon, hogy minden ilyet apa intéz, anyának fogalma sincs az elszámolószámla mibenlétéről sem. Érdemes ezt a szemérmességet más helyzetekre tartogatni, az első félreérthető mondatnál legkésőbb tisztázni, ki mit csinál, mennyi pénzt hoz haza, milyen láthatatlan munkával járul hozzá a háztartáshoz. Nem kell hánytorgatni, némán sértődgetni, hanem tisztán megbeszélni. 

A házasság az érzelmi kötődés mellett egyfajta közös, partneri vállalkozás is.

Te milyen bankszámla-használatot tartasz üdvözítőnek?

Szerintem használható, ha van egy közös hitelszámla, amiről a közös költések mennek (számlák, javítások, rezsi), és mindenkinek van egy saját bankszámlája is, amire a fizetése érkezik. Időnként érdemes gyakorlatiasan egyeztetni a jövendő elképzeléseiről, gyűjtésről, nyaralásról. Nem kell félni a témától, vagy rögtön harcias, esetleg védekező álláspontra helyezkedni és ezzel megbontani az egyenrangúságot.

Mi, nők mennyit tudunk általában a lakásunk rezsijéről, az egyéb fizetendőkről?

Inkább úgy közelítem meg, hogy mi, emberek mennyit tudunk erről. Azt látom jellemzőnek, hogy a nagy vásárlásainkban addig jutunk, hogy megnézzük a kocsit vagy a házat, majd, ha megtetszik, és belefér a keretbe, megvesszük. Utána szembesülünk azzal, hogy mennyi lesz a közös költség, a rezsi, mi van, ha elromlik egy komolyabb összegbe kerülő alapvető berendezés (kombicirkó, kazán, sütő, mosógép, csőtörés), kell-e rá biztosítás, kell-e adózni utána, vagy elromlik a kocsi, pedig kocsival vállaltunk állást. Még sincs ezekre elkülönítve pénz, pedig vannak olyan országok, ahol ez iskolai tananyag is.

Kép

Gelei-Tóth Gabriella – Fotó: Déber Gábor

Hogy érted azt, amit szoktál emlegetni, hogy egy nő sok esetben gazdaságilag láthatatlan? Mennyire van ennek köze a bántalmazó házasságokban való maradáshoz, a végtelen tűréshez, a következményes szervi bajokhoz?

A nők több olyan munkát végeznek – mosnak, főznek, gyereket nevelnek, ápolnak –, amiért nem kapnak fizetést, ez amolyan családi és társadalmi elvárás. 

Ez a szál igen messzire nyúlik, mert a nők valójában eleve azért kapnak kevesebb fizetést, mert a munkáltatók tudják, hogy a nő fog elmenni a gyerekkel táppénzre, ő fogja gondozni az idős hozzátartozót, és ő fog hétfőn fáradtabban bejönni, mint ahogy pénteken elment. 

Aki teljesen feladja az állását, az gazdaságilag lekerül a térképről. Pénzügyesként gyakran tárgyalok olyan nőkkel, akiknek semmilyen anyagi hátterük nincs, s amikor idáig érünk, rendszerint hazaér „apa”, és megkérdezi, hogy ez itt ki a fene. Amikor kiderül, hogy tanácsadó vagyok, rögtön kiadja a parancsot, hogy „küldd el a némbert, ha be akarunk fektetni, majd az én pénzügyi tanácsadómnak szólok”. Fel sem vetődik, hogy a nőnek is szüksége van saját biztonságra, ma már ez nem azt jelenti, hogy magán viseli az arany ékszereit, bár egyes kultúrákban ez ad némi biztonságérzetet. A gazdaságilag alávetett nő nem tud kilépni a kapcsolatból, az üres bankszámlája a zálog a maradásra.

Hogyan, milyen gondolatokkal a fátyol alatt lépünk mi, nők házasságra? Hiszünk benne, hogy a mi anyagi érdekeinket is képviseli majd a szerelmünk, hogy óv és véd majd minket, vagy ha arra gondolok, hogy magamról is gondoskodnom kell, az egy gonosz, áruló gondolat?

Szerintem a nők 90 százaléka úgy megy végig a templomon, hogy elértem a biztos révet. Hogy a férjem biztos jó pénzügyi döntéseket hoz majd, az érdekeink pedig egybevágnak. A nők egyensúlya végtelenül törékeny.

Mikor és hogyan veszítjük el a kontrollt saját pénzügyeink fölött?

Az első olyan döntésnél, amit átengedünk. Amit nem tisztázunk, az zavaros homályban marad, és gyorsan ott találhatjuk magunkat, hogy minden feladatot megkapunk, és minden döntést átadtunk. Az első átadott döntésnél indulhat a lejtmenet, önként nyújtjuk át a kontrollt életünk fontos része felett.

Miért gondolja annyi nő, hogy ő nem annyira értékes, hogy magával is törődhessen? Született imposztorszindrómánk van?

Amikor egy 15 éve otthon lévő háztartásbeli barátnőmmel nem lehet másról beszélgetni, csak hogy ő mivel mos függönyt, akkor érzem azt, hogy nem elég az, hogy csak a gyerekekkel és a háztartással foglalkozzon a nő. Azt látom rajta, hogy belefáradt. 

Nem tudatosan, de haragszik a gyerekeire, mert nincs munkája, nincs felnőttprogramja, nincs saját közege, hanem mindennel a családot szolgálja. 

Én a saját jövedelem pártján vagyok, akárhány gyerekkel. Nekem három van, és amikor velük vagyok, azért teszem, mert jó velük lenni. 

Mi a jele annak, hogy már bajban vagyunk?

Ha bűntudatot, pláne szégyent érzünk, amikor pénzről kell beszélni, akkor már baj van. Vagy ha egyáltalán nem tudjuk, mennyi pénz megy ki és jön be, ha nem hozhatunk saját döntéseket, ha semmi nincs a nevünkön, az elég intő jel. Ha két autó van a háztartásban, de mindkettő apa nevén van, az is figyelmeztető lehet. Ha mindenben a másik dönt, mi pedig csak szó nélkül aláírunk. Ha ki kell könyörögni, hogy vehessünk egy új ruhát, mert „hülyeségekre nem költünk”, de a nagymotor, az szükséglet. Ha az a mottó, hogy a másik keres többet, tehát a pénz és a döntés gyakorlatilag az övé.

Mennyi pénznek kell lennie egy nő számláján ahhoz, hogy biztonságban legyen?

A minimum, az hat havi költés lenne. A tiéd, a gyerekedé, tehát ha a nőnek mennie kell, akkor albérlet, két havi kaució, egy havi rezsi, és ideális esetben egy-két évi fogyasztás. 

Mik lehetnek az első lépések az anyagi biztonságunk felé?

Saját számlát kell nyitni, arra kérni a nekünk járó juttatásokat, és elkezdeni félretenni. Ideális esetben a bevétel 10–30 százalékát biztonságos félretenni, de kezdetnek havi 5000 is jó. 

Világossá kell tenni a családban, hogy a biztonság nem lehet vita tárgya, az jár. 

Azt is fontosnak tartom, hogy a gyerekek ne éljenek magasabb életszínvonalon, mint az anya, és ne az anya adja oda az összekuporgatott pénzét olyan márkás ruhaneműkre, amire semmi szükség. A gyerekek állandó kérései a nagyobb kiadásokra való gyűjtést veszélyeztethetik.

A házasság intézménye és a pénzügyi szabadság összefér egyáltalán?

Teljesen összefér, csak az elején le kell fektetni az alapokat. Senkinek ne kelljen olyan felmosóronggyá válnia, amivel ráadásul neki kell felmosnia.

A filmekből ismert angol vidék

Londonból Bonnie Tyler, Tom Jones és Anthony Hopkins földje felé Anglia egyik legidillibb vidékén, a Cotswolds nevű régión át vezet az út. Festői dombok, rétek és patakok közt elterülő falvak, kastélyok varázsolják a környéket az ország szívévé, ahogyan az angolok büszkén emlegetik. A fű üdezöld, a rajta legelésző juhok fehérek, a házak téglái mézszínűek, az égbolt hol haragosan sötét, hol reményt adóan világos, a ráérősen csordogáló vizek egyik partjáról a másikra ódon kőhidak ívelnek át. A táj fölé dús lombozatú fák, patinás templomtornyok magasodnak. 

A gyapjúkereskedelemből meggazdagodott, negyven kilométer széles, száznegyvenöt kilométer hosszú terület a Kimagasló Természeti Szépségű Táj címet is viseli.

Apró falvai közül már Burfordon áthaladva kezdtem magam valamelyik tévéadó vidéki utazójának érezni, ahogy rabul ejtett a brit countryside mással össze nem téveszthető miliője. Biburyben jó ötlet volt kiszállni az autóból egy kiadós sétára – mivel kora reggel indultam, a turisták hadát megelőzve. Arlington Row nevű utcácskája, ahol egykor szerzetesek foglalatoskodtak szövéssel, az UNESCO Világörökség része, hat-hétszáz éves házikókkal, melyekben még ma is laknak vagy kiadják őket. Az anglikán St. Mary-templom és szépséges templomkertje lenyűgöző látnivaló – a település a Bridget Jones naplója című filmből, Agatha Christie-rajongóknak a Miss Marple-sorozatból is ismerős lehet.

Hozzászokhattunk, hogy minden tájegységnek megvan a maga „Velencéje” – Cotswolds is rendelkezik ilyennel: Bourton-on-the-Water az. A falu nevében megjelenő víz a Windrush folyó, amelynek partján műemléki védelem alatt álló, helyben bányászott sárga mészkőből épült házak sorakoznak. Ezek pedig a Halj meg máskor című James Bond-moziban tűnnek fel, és az Oasis együttes I’m Outta Time című dalának klipjét is köztük forgatták. A település büszke motormúzeumára és madárparkjára is.

Kép

Amikor kisüt a nap Cotswolds felett – Fotó: Szász Adrián

Áthajtottam ezután Chipping Campdenen, épp egy ilyen időutazásra vágytam! Elegáns vásárváros, legrégebbi háza a XIV. században épült Gravel Cottage, rajta a vízköpő és a napóra is eredeti. A vele szemben álló Gyapjúkereskedő Házból valaha egészen Firenzéig szállították a gyapjút. A település a 164 kilométer hosszú Cotswold Way túraútvonal végpontja is, de egy Cotswold Olimpick Games nevű saját kis „olimpiát” is rendeznek itt minden év tavasza végén/nyara elején a környékbelieknek.

Még fáklya is van, amit az olimpiai láng mintájára körbevisznek, majd különböző versenyszámokban – olyan eszementekben is, mint a sípcsontrúgás (!) –, illetve kocsmai vetélkedőkben, kötélhúzásban, lovassportokban mérik össze tudásukat a helyiek. 

A versenynek óriási múltja van, már 1636-ból is maradt fent illusztráció, amely a viadal pillanatait örökíti meg. A híres író-újságíró, Graham Greene pont kimaradt ezekből, mert ő a két háború között élt a városban, amikor szüneteltek a játékok.

Világszép tengerpartok mentén

Fájó szívvel hagytam magam mögött a Cotswolds régiót, ideje volt Wales esszenciája felé fordulnom! Az ország karakteres zászlaját a menetelő vörös sárkánnyal először Abergavennyben pillantottam meg, ahol megszállva másnap jó tempóban nyakamba vehettem a Brecon Beacons Nemzeti Parkot. Dél-Wales hegyvonulatát vízesések, tengerszemek tarkítják, 886 méteres legmagasabb pontjának neve: Pen y Fan. Ezt a csúcsot a hadsereg is használja: az Egyesült Királyság Különleges Erői új tagjainak kiválasztási eljárásában a jelölteknek e helyszínen is bizonyítaniuk kell alkalmasságukat.

Persze bárki bizonyíthatja a magáét, ha megmássza a kijelölt túraútvonalon a hegyet, ez a feladat mintegy két óra alatt teljesíthető. Autóval áthajtani is nagy élmény a vonulatokon, noha akadnak igencsak masszív emelkedők. Lefelé ereszkedve már alig vártam, hogy eljussak Tenby városába, ahol Pembrokeshire megye tengerpartja kezdődik. Itt van az Egyesült Királyság egyetlen tengeri nemzeti parkja, mindössze hetven kilométerre az Ír-szigettől. Tenby (walesi nevén: Dinbych-y-pysgod) középkori városfalaival, homokos tengerpartjával, régi városa színes házaival kedvelt úti cél a turisták körében. 

Még autentikusabb, ha olyan szállásadó nénit fogunk ki, amilyet nekem sikerült: egy regénybe illően szigorú, „élre vasalt” brit asszonyt, aki még a teáját is arisztokratikus mozdulattal emelte szájához.

Én meg az útitervet tartottam be szigorúan, így az arisztokratikus tea után már gördültem is tovább a Baywatch-helyszíneket megszégyenítő, végeláthatatlan partszakaszok mentén. Jó kis friss levegős szüneteket tartva egy-egy félreesőbb, amolyan csiszolatlan gyémánt öbölben. Előbb-utóbb ki kellett kötnöm, azaz le kellett parkolnom Aberystwyth (éljenek a tobzódó mássalhangzók!) város partjainál, ahol nem tervezetten, de nagy örömömre egy közvetlenül a tengerre néző szobát sikerült találnom.

Kép

Wales partszakaszai méltán nyernek turisztikai díjakat – Fotó: Szász Adrián

Este még a vacsorát is szobámba rendeltem, mint egy király, mert nem tudtam betelni a látvánnyal (az étellel igen). Úgy tizenötezres egyetemi városról beszélünk, amelynek sétányát a mólójával együtt egy 1938-as szélvihar szó szerint elsöpörte, de mára újjávarázsolták. Még egy évszázaddal korábban, az 1830-as években jelentős ipari központ volt, ahol húsz cipész, tizenegy asztalos, nyolc kőműves, öt szekrénykészítő, három hajóács, két állatnyúzó dolgozott – na, meg hat szalmakalapgyártó!

Szalmakalapra lehet is szükség egy-egy szebb nyári vagy akár őszi napon, bár izzadni senki sem fog: átlagban sosem haladja meg a hőmérséklet a húsz fokot. 

A hőség elől menekülők csettinthetnek, hát még, ha elárulom: Wales egy-egy strandját jelölni szokták különböző listákon Európa, mi több, a világ legszebbjei közé! 

A Kelta-tenger partja, a Pembrokeshire Coast viszi e tekintetben a prímet.

Az Emelkedő Sas nyomában

Aberystwythből már csak egy ugrás a Snowdonia-hegység és Nemzeti Park, igaz, jó nagyot kell ugrani, ha mindjárt a tetejére akarunk, mert az 1085 méter. A legmagasabb Walesben – és az egész brit sziget Skót-felföldtől délre eső részén. A csúcs neve rövid: Eryri. A helyiek néha összevesznek rajta, hogy az „eryr” (ami walesi nyelven sast jelent) szóból vagy a latin „oriri” (emelkedik) igéből ered. Én kiegyeznék az Emelkedő Sassal, bár az meg kicsit indiános. Mondjuk jó lehet sasként a táj fölé szállni: igen drámai formákat alkotott ide a természet, avagy jó formában volt, aki alkotta.

Betws-y-Coed vízesése, a Swallow Falls is vonzó – ez a falu egy völgyben fekszik, ahol már a VI. század végén kolostor állt, erre utal a település neve is: „kápolna az erdőben”. Betws-y-Coedben a viktoriánus korban egész kis művészkolónia létesült festőkből, nem csoda, hogy olyan ízlésesek a helyi házak. Főleg a nevével ellentétben cseppet sem ronda Ugly House (walesiül: Tŷ Hyll), amely mintha egy meséből nőtt volna ki. A legenda szerint helyi banditák építették búvóhelyüknek a XV. században, ma pedig már az a Snowdonia Társaság kezeli, amely a nemzeti park egészére is vigyáz.

Innen már csak egy keveset kellett északnyugatnak tartanom, és – ami késik, nem múlik! 

„Szűz Mária-templom a fehér mogyorófák tavacskájánál, a gyors örvény közelében, St. Tysilio templomának vörös barlangjánál”. 

Ezt jelenti a leghosszabb walesi településnév, amit a bevezetőben említettem, s most nem írnék le újra… A nevet egy „walesi bárd” adta a falu vasútállomásának tréfából, és így is maradt.

Vicces, hogy az útjelző táblákra csupán a rövidített Llanfairpwllgwyngyll név fért fel, az itt nyomtatott vasúti menetjegyen viszont a teljes településnév szerepel, cserébe a tikett hossza tizenöt centi. Még jobb humorra utal, hogy a körülbelül háromezer lakosú falunak két testvértelepülése is van: az egyik a hollandiai Ee, a másik a franciaországi Y, azaz kiválasztották mindkét ország legrövidebb nevű faluját (az Y-ban élő franciák „ipsziloniennek” nevezik magukat, de ez már egy másik történet).

Aki a kis területre sok természeti kincset halmozó Walesből London felé megaludna félúton – és nem foglal előre szállást –, az jól nézze meg, nincs-e épp lovas derby abban a városban, ahol a plusz éjszakát tervezi. Mert ahol én terveztem, ott volt… Ebből egyenesen következett, hogy nem akadt már szabad szoba a környéken, egy tűt sem lehetett leejteni. Végül egy jó fej kocsmáros megszánt egy ággyal a pub feletti kis lyukban. Így történt, hogy egész éjjel a köztudottan „csendesen” mulató britekkel együtt táncolt az ágyam, és benne én is. Megünnepeltették velem, hogy jól sikerült a túrám. Végül is még mindig jobb, mintha egy jó kis sípcsontrúgó versenybe keveredtem volna…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Megnőtt az esetszám

A bőrrák a leggyakoribb daganatos betegség, két típusa van: a melanóma és a nem melanóma típusú bőrrák. Ez utóbbi két leggyakoribb formája a bazálsejtes karcinóma és a laphámrák, ezek a melanómánál sokkal kisebb eséllyel okoznak áttéteket. Magyarországon tíz év alatt másfélszeresére nőtt a melanómás esetek száma, pedig ha korai stádiumban felfedezik az elváltozást, 99 százalékban gyógyítható. De sajnos minden harmadik melanómás beteg több mint egy évet vár, mielőtt a gyanús bőrelváltozással orvoshoz fordul. 

Magyarországon évente nagyjából 2500 embernél diagnosztizálnak melanómát, és közel négyszázan halnak meg a betegség szövődményeiben.

Mire figyeljünk? 

A melanómák 70 százaléka eleve rosszindulatú daganatként jelenik meg a bőrön, és csak 30 százalékuk alakul ki már meglévő anyajegyből. Ha egy anyajegy nagyon eltér a többitől, az azonnali figyelmeztetés – egy „rút kiskacsa”. Színe, alakja vagy mérete megváltozik, aszimmetrikus, egyik része kiemelkedik, viszket, nem gyógyuló sebet képez – ezek mind-mind figyelmeztető jelek. 

A melanómás esetek több mint háromnegyedéért az UV-sugárzás felel. A fényvédelem szabályainak betartása (UVA- és UVB-védelmet egyszerre nyújtó 50 faktoros fényvédő krém, megfelelő ruházat, déli nap és szolárium mellőzése), a napégés kerülése, a havonta végzett önellenőrzés és az évenkénti, bőrgyógyászati melanómaszűrés a megelőzés fontos része. 

„Megéreztem, hogy nem vagyok sebezhetetlen”

Zsuzsanna – akinek nevét kérésére megváltoztattuk – a harmincas évei közepén járt, amikor kiderült, melanómája van. 

„Az egész családunkban mindenkinek sok anyajegye van, de valamiért a szüleim nem tartották fontosnak, hogy ezzel komolyabban foglalkozzunk. Különböző daganatos megbetegedések voltak a rokonságban, de bőrrák nem. 2017-ben a bal combomon észrevettem egy anyajegyet, ami furcsán nézett ki, nagyobb, amorfabb volt, mint a többi. Évente jártam anyajegyszűrésre a helyi kerületi szakrendelőbe Budapesten. Aztán 2022-ben már gyanús volt, hogy ez az anyajegy nagyon nem normálisan néz ki. Akkor egy idős bőrgyógyász néni végignézett, de azt írta a papíromra, hogy nincsen semmi gond” – kezdi. 

Mint később kiderült az idős szakorvos már nem látott jól, félrediagnosztizálta Zsuzsannát. 

„Végül 2023 tavaszán elmentem egy másik kerület szakrendelőjébe, ahol egy szuper lelkiismeretes doktornő meglátta a hüvelykujj-köröm méretű anyajegyet és hátrahőkölt. Közölte, hogy holnapután hajnalban jelentkezzek a Mária utcai bőrklinikán, ahol majd összeül az onko-team. Azt se tudtam, mit mondjak. Korábban a rákról azt gondoltam, hogy abba mások belehalnak. Mások, és velem ez nem történhet meg. Akkor először megéreztem, hogy nem vagyok sebezhetetlen. Míg az ember fiatal, jár futni, kirándulni, nincs olyan élménye, hogy a teste ne az akarata szerint cselekedne” – idézi fel. 

Téves diagnózistól a gyógyulásig

A fiatal nő hangsúlyozza, a téves diagnózis öt év elvesztegetett időt jelentett számára. Egy orvosi szakvélemény nem elég. Ha valami gyanús, akkor az orvosi nyugtatás ellenére is lehet másod-, harmadvéleményt kérni. Hiszen mindenki saját maga ismeri a testét. „Nekem ez mentette meg az életemet” – mondja. 

A klinikán gyors és fájdalommentes sebészeti műtét során eltávolították az anyajegyet, majd egy hét múlva a szövettanból kiderült, valóban rosszindulatú melanómáról van szó, aminek 0,738 mm a behatolása a sejtmélységbe. Ez azért fontos, mert 0,8 mm a határ, ott már kiveszik a melanómához tartozó úgynevezett sentinel nyirokcsomókat, mert a nyirokáttét a leggyakoribb. Az említett határt nem érte el, mégis azt tanácsolták az orvosok, hogy a biztonság kedvéért vegyék ki pár nyirokcsomóját.

„Szerencsém volt, vagy a Jóisten kegyelme, hogy nem volt nyirokáttét. Örülnöm kellett volna, hogy makkegészségesek a nyirokcsomóim, de megviselt, hogy már soha nem kerülnek vissza a testembe. Nem tudják szolgálni az egészségemet.”

Összesen három műtét és rendszeres, háromhavi kontrollok után Zsuzsi ma már tünetmentes, egy combján lévő mélyedés emlékezteti a betegségére. 

„Minden hibát elkövettem. Azok közé tartoztam, akik nem foglalkoztak a fényvédelemmel, szerettem napozni, lesülni, leégni, nem használtam naptejet –gyerekkorom óta így viszonyultam a naphoz. Nem hallottam a szülőktől, nagyszülőktől, hogy ez mennyire veszélyes. A betegségem óta persze figyelek, UV-szűrős fölsőt hordok, déli napra nem megyek ki, mindenhol bekenem magam, még a fülemet is. A melanóma nagyon gyorsan ad áttétet, alattomos betegség, mert nem vagy tőle rosszul. Hallottam olyan fiatalról, aki elhanyagolta a melanómáját és két hónap alatt elvitte a rák” – figyelmeztet. 

Missziója lett, hogy mindenkinek mondja, járjon anyajegyszűrésre. Érintettként pedig különösen ajánlja, hogy mindenki töltse le az emdee Bőr mobilalkalmazást, erről lesz szó a cikk következő részében.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Két egyetem közös projektje

A Stanford Egyetem kutatói 2017-ben egy különleges kutatást publikáltak a Nature magazinban. „A bőrrákok bőrgyógyász szintű osztályozása mély neurális hálózatokkal” című munkájukban arra jutottak, hogy a mesterséges intelligencia (AI) pontosabban képes felismerni fotók alapján a különböző bőrelváltozásokat, mint maguk a bőrgyógyászok. 

Eredményük Ulbert Attila, az ELTE volt informatikus kutatója figyelmét is felkeltette, akinek a családjában több érintett is volt. „Felvetődött bennem, hogy a saját végzettségemmel hogyan javíthatnám a rosszindulatú bőrelvátozások felismerését. Arra gondoltam, hogy a stanfordos AI köré építek egy Androidos alkalmazást, és így majd Magyarországon is lehet használni. Azonban kiderült, hogy a stanfordos AI nem elérhető. Miért ne csináljunk akkor itthon egy hasonlót?” – meséli a kezdetekről. Így indult az emdee Skin (emdee Bőr) mobilalkalmazás története. 

Ulbert Attiláék felkeresték a Semmelweis Egyetem Bőr-, Nemikórtani és Bőronkológiai Klinikáját, Sárdy Miklós professzor, az intézmény akkori vezetője lelkesen csatlakozott a kezdeményezésükhöz. Miért keresték fel az orvosi egyetemet? 

Azért, mert rengeteg melanómáról és különböző bőrelváltozásokról készült képre volt szükségük, amiket páciensekről távolítottak el a klinikán. Ez alapján tudták ugyanis az algoritmust tanítani. 

A folyamat nehezebben ment, mint gondolták. Körülbelül két évbe telt, mire két orvostanhallgató lánynak köszönhetően sikerült összegyűjteni és felcímkézni a fotókat.

„Képenként meg kellett mondani, hogy melyik mit ábrázol. Ami egy orvosnak egyértelmű, azt az algoritmusnak meg kellett tanítani. Melyik melanóma, melyik egy egyszerű anyajegy vagy más bőrelváltozás” – magyarázza. 

Ulbert Attila egy távközlési nagyvállalatnál dolgozik, korábban az ELTE Informatikai Karán szerzett doktori fokozatot. Projektjéhez szintén multicégeknél dolgozó informatikus barátai is csatlakoztak, és a mai napig lelkesedésből vesznek részt benne. Szívügyük az emdee Bőr, mert a társadalom számára hasznos projekttel foglalkozhatnak, miközben közvetlenül az embereken segítenek. 

Pár másodperc alatt visszajelez

Az emdee Bőr mobilalkalmazás lényege, hogy a páciensek lefotózhatják a bőrükön megfigyelt elváltozásokat vagy a már régóta meglévő anyajegyeket, és az applikációnak elküldött kép alapján néhány másodperc alatt visszajelzést kapnak, mikor szükséges orvoshoz fordulni. A mobilalkalmazás ingyenesen használható, és ma már nemcsak Android készülékeken, hanem iPhone-on is elérhető. 

Az alkalmazásban kétfajta mesterséges intelligencia van: az egyik, ami az átlag felhasználók által készített normál képeket értékeli, a másik pedig egy dermatoszkópos bőrelváltozás-detektor. Utóbbi pontosabb, és dermatoszkóppal (bőrre helyezhető mikroszkóp, speciális diagnosztikai módszer a bőrgyógyászatban) rendelkező orvosoknak nagyon hasznos lehet. 

A normál képeket értékelő mesterséges intelligencia kilenc kategóriát (például anyajegy, melanóma, basalioma, vírusos szemölcsök) ismer. Ha felfedez egy bőrelváltozást, bekategorizálja alacsony, közepes vagy magas rizikójúra. Ez alapján ad tanácsot: magasnál azt, hogy ne húzza-halassza a páciens, hanem azonnal menjen el orvoshoz. De alacsonynál sem mondja azt, hogy felesleges orvoshoz fordulni. Nem váltja ki a szakorvost, hanem a szűrésben segít. 
„Ha az applikáció felfedez egy melanómát, egy megbízhatóságot is közöl, ami annak a függvénye, hogy mennyire volt éles és nagy a fotó.” 

„Ha öt képből ötre azt mondaná, hogy melanóma, akkor én most azonnal felállnék, rohannék a bőrgyógyászhoz és ott ülnék, amíg meg nem vizsgál” – szemlélteti az ötletgazda. 

„Nemrég egy felhasználó visszajelzett, hogy talált egy rosszindulatú elváltozást az alkalmazás az édesanyján. Elment bőrgyógyászhoz, leszedték, és minden jól alakult. Hasonló történt az én édesanyámmal is” – mondja Ulbert Attila. 

Folyamatosan fejlesztik az applikációt, mert sokan panaszkodnak például a fotók minőségére. „Mindenki azt mondja, hogy nagyon jó képeket lehet már csinálni az okostelefonokkal. A Notre Dame-ról igen, de egy 5 centire lévő bőrelváltozásról nem. Azon dolgozunk, hogy a lehető legélesebb legyen, ezáltal a fals negatív eredményeket is igyekszünk kiküszöbölni” – fogalmaz. 

„Ez nem olyan, mint a fogkefe, hogy naponta kell használni, hanem olyan, mint a fogorvos, hogy évente legalább egyszer érdemes felkeresni. Néhány havonta fotózzuk le a gyanúsnak vélt bőrelváltozásokat” – tanácsolja az informatikus szakember. 

Átszűrni az egész országot? 

Május első hetében, amikor ez az interjú készült, már közel 44 ezren használták az emdee Bőr mobilapplikációt, de mint az ötletgazda elmondta, pár másodpercenként jönnek az új felhasználók, akik számára örökre ingyenes marad az alkalmazás. 

„Mi így vállaltuk, két magyar egyetem csinálta a magyar emberek bőrének fotóiból. Hogy kérhetnénk ezért pénzt? Ez számunkra morális kérdés” – szögezi le. 

A projektben részt vevő szakértők úgy tudják, orvosok is használják az emdee Bőr applikációt, például másoddiagnózisra. A saját történetéről beszámoló Zsuzsanna is elmondta, hogy az őt helyesen diagnosztizáló bőrgyógyász is rendszeres felhasználó. 

Budapesten egy kerületi szűrőprogramban már most is használják az alkalmazást, de a jövőben az egész országra kiterjesztenék ezt. Ulbert Attila hangsúlyozza, létezhet szemben és fejbőrön is melanóma, amit az AI nem lát, tehát teljesen felszámolni ezt a daganatos megbetegedést nem reális cél, viszont évente az egész országot ingyenesen át lehetne szűrni. Az lenne a cél, hogy akkor menjenek az emberek bőrgyógyászhoz, amikor az applikáció valami veszélyeset talál.

„Azt gondolom, hogy így a melanómakérdést – ami egy potenciálisan halálos betegség – zárójelbe lehetne tenni, drasztikusan csökkennének az esetszámok. Hosszú távon ide szeretnénk eljutni” – teszi hozzá. 

FRISSÍTÉS! Ulbert Attila cikkünk megjelenése után jelezte: a nem várt érdeklődés következtében a tesztelői kvóta betelt, már nem lehet letölteni az appot a végleges változat megjelenéséig. „Most dolgozunk az ELTE-vel, hogy minél hamarabb elérjük ezt a pontot” – informálta a kepmas.hu-t.

Az a válaszom még épp átment, hogy „De”, meg az is, hogy „Majd jelezd, ha véget ért, mert itt nem biztos, hogy eljut hozzám az infó”. Ugyanis azonnal tudatosult bennem, hogy ha a málaga-külvárosi sötét hűtők híre már Magyarországra is odaért, akkor itt valami nemzetközi történés van. A következő célom így az lett, hogy visszajussak a Málaga túlsó végén található szállásomra, hiszen az andalúziai kirándulásom kellős közepéhez közelítettem. Az egyetlen laza napomon, amikor nem más városokat jártam sűrű csillagtúraterv szerint, hanem a bázisom közelében tartottam „pihenőhétfőt”. Milyen jó, mert különben vagy egy másik településen ragadtam volna, vagy valahol félúton, a semmi közepén egy vonaton, hiszen, mint nemsoká megtudtam, a légi és a vasúti közlekedés is teljesen megbénult.

Mézédes sajtos tallér fahéjas gyertyával

A helyijáratok szerencsére közlekedtek, ám a szállásom felé tartó buszokon – át kellett szállnom, ezért mintegy másfél órát zötyögtem – internetem már nem volt, az utolsó hír, amit olvastam, ennyit közölt: „Spanyolország döntő részét áramszünet sújtja, a háttérben cybertámadást valószínűsítenek”. Lassan délután négy is elmúlt, mikor a bérelt Airbnb-szobám közelébe érve bevásárolni terveztem az előttem álló várhatóan hosszú, sötét éjszakára.

Meghökkentett, ahogy a busz ablakán át megláttam, hogy az élelmiszerboltok előtt százméteres sorok kígyóznak, azaz pánikvásárlás kezdődött, mint néhány éve a világjárvány idején.

Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem még komolyabban venni a helyzetet.

A találékonyság nem ismer határokat: az egyik szupermarket előtti sorba beállva jót derültem azon, hogy a helyi lottótársaság mozgóárusai kitelepültek a boltok elé, ahol az emberek összetorlódtak, és azzal a szlogennel árusítottak sorsjegyeket, hogy ha most, ebben a világvége-helyzetben vásároltok, biztosan nyerni fogtok! Közben a boltba bejutni vágyók ismerősöktől származó telefonos pletykákra hivatkozva azt terjesztették, hogy valóban cybertámadás történt, amelyben fél Európa, többek közt Portugália, Olaszország, Franciaország, Németország is érintett, talán kitört a harmadik világháború. Ez volt az utolsó infómorzsa, ami az áramszünet okáról eljutott hozzám, így még kevésbé vidáman tértem be a boltba, ahol a vizespolcokat és a pékárus részleget addigra a tömeg teljesen kifosztotta.

Ügyeltem rá, hogy – sokakkal ellentétben – ne essek pánikba, így legfeljebb huszonöt euró elköltését engedélyeztem magamnak. Azt is csak arra tekintettel, hogy a jól értesültek azt rebesgették, akár egy hétbe is telhet, amíg visszaáll az összes szolgáltatás. Akkor pedig pár konzerv, üdítő, rágcsálnivaló az életben maradáshoz és – a legfontosabb – egy csomag karácsonyi illatgyertya a világításhoz jól jöhet, gondoltam.

Ezeket sikeresen be is szereztem, s mivel kártyával már nem mindenhol lehetett fizetni, a megmaradt száz euró készpénzemet gondosan őriztem (még) nehezebb időkre.

Aztán morogtam egy sort azon, hogy az édesszájú andalúzok a csomagolt zsemlét meg a sajtos tallért – 18% sajttartalommal – is agyoncukrozzák. Mit nem adtam volna inkább egy kis sós ízért, de aznap este legfeljebb a tengert nyalogathattam, mert az éttermek lehúzták a rólót, a boltnál egy újabb sort meg nem álltam volna ki.

Kép

Fotó: Szász Adrián

Túlélőcsomag, amit szerzőnk a szálláson, biztos, ami biztos, a következő vendégnek is otthagyott

Legfeljebb háborúra ébredünk

Még jó, hogy három telefon is volt nálam (egy magán, egy céges és egy régi tartalék), mind félig telt akksival, de kikapcsoltam őket, hiszen beláthatatlan volt, mikor lehet legközelebb tölteni, maguk a készülékek pedig még sok mindenben segíthettek: zseblámpa, segélyhívás, pontos idő – mert óra hiányában ezt sem tudtam, a modern világ átka. A képernyők kiiktatásától időtlenné vált az este, a nap és a hold állásából tájékozódtam. A naplementét a tengerparton élveztem – sokadmagammal, mert főleg a fiatalok többsége sétára, sportolásra (strandröplabda, futás, foci, kosárlabda az iskolai pályákon) használta ki a kütyümentes időt. A parton ülve azt az almatortaszeletet majszoltam el, amit előző nap csak azért vettem meg egy cukrászdában, mert a pultos hölgy olyan bájos segítőkészséggel magyarázta el spanyolul, melyik süti mit tartalmaz, hogy képtelen voltam tőle üres kézzel távozni, pedig egyik se tetszett igazán. A hűtő a szálláson meg leolvadt, onnan az ilyesmiket „ki kellett enni”.

Visszaérve a lakásba szerencsére továbbra sem voltam egyedül, egy fiatal pár – Elena és Alejandro – látott vendégül, akik egy imádnivaló, bociszemű kutyával, Limával és két gyönyörű macskával éltek együtt.

Ők sötétedéskor még el kellett, hogy sétáljanak jó messzire, Alejandro édesanyjához, akivel nem sikerült kapcsolatba lépniük a „blackout” alatt, azt sem tudták, jól van-e.

Közben a kocsmák előtt pohár borral a kezükben diskurálók is hazamentek, az addig nyüzsgő városra vaksötétség, egyszersmind hihetetlen csönd ereszkedett, az autóforgalom is szinte teljesen leállt. Egy-egy ablakban vagy erkélyen pislákolt csak karácsonyi izzósor vagy más alternatív fényforrás. Hírhez továbbra sem jutottam sem arról, mi történik velünk, sem arról, mi zajlik közben a világban, valóban kitört-e bármilyen háború, teljes elszigeteltségben lebegtem. Gyakorlati dolgok aggasztottak: vajon helyreáll-e a közlekedés, eljutok-e másfél nap múlva Granadába a következő lefoglalt szállásomra, s onnan három nappal később a repülőtérre és haza. Vissza tudok-e térni a szabadságból a munkába.

Kép

Fotó: Szász Adrián

Négylábú őrangyal, örök cinkosok

Az élet leegyszerűsödött, hiszen a sötétben már olvasnom sem volt mit, körülöttem minden készülék kikapcsolva, esti tea szóba se jöhetett, hisz nem volt mivel vizet forralni, Alejandróék a hűtő tartalmát igyekeztek – Limával közösen – elpusztítani, az otthoniakkal nem tudtam kommunikálni. Reméltem, hogy nem aggódják túl magukat miattam, és hogy Magyarországot nem érte el hasonló zűr. Egy kicsit attól tartottam még, hogy ha újraindul minden, majd nyilatkoznom kell a médiában az átéltekről. Felidéztem magamban, hogy jártam Texasban özönvíz előtt, Kaliforniában erdőtűz után, hepatitis-járvány idején, Szicíliában vasúti sztrájk alatt, ragadtam napokra Toszkánában repülőtörlés miatt, és Párizsban is sétáltam olyan helyen, ahol egy héttel később terrortámadás történt.

De a legfurább utazási élményem ez a láthatatlan, hallhatatlan, csak érezhető Málaga lett ezen a különös éjjelen, amikor megállt az idő, elapadt minden hírforrás a világból – én voltam csupán, az élményeim és a város.

Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba, fél füllel hallva a macskamancsok topogását kintről.

Hajnali fél ötkor ébredtem újratöltött lélekkel, akkor már pislákolt néhány utcalámpa, s bekapcsolva a telefont másodpercekre netet is leltem rajta – így végre tudtam üzenni az otthoniaknak, hogy minden rendben velem –, áram azonban továbbra sem volt a lakásban. A következő ébredésre, reggel nyolc körülre az is visszatért. Ezt onnan tudtam, hogy a szemembe világított a konnektorba jelzőfénynek bedugott fényképezőtöltő. A büszkeség fényét vetette rám, amiért ilyen higgadtan helytálltam egy idegen ország sokkja közepette. A világhálón aztán meglepve – és megnyugodva – tapasztaltam, hogy nemhogy semmilyen háború nem tört ki Európában, de Magyarországon a kutya sem foglalkozik az esettel (nem úgy, mint nálunk Lima, aki éjjel úgy őrizte a szobámat, hogy kilépve majd keresztülestem rajta), a megszokott kerékvágásban pötyög az élet. Újabb tanulság: mindenki ingerküszöbét csak az őt személyesen érintő események érik el. Nem kell hát nyilatkoznom a sajtóban, mehetek kirándulni!

Mentem is, mint a szél. A bizonytalan idejű Málagába záródás azt a jóféle szabadságvágyat váltotta ki belőlem, hogy a konzervreggeli után az első buszra felszálltam, bárhova indult is. Az úti cél így terven felül Estepona lett, ahol olyan lendülettel suhantam a mesebeli utcákon, hogy meg sem álltam még aznap délután Marbelláig, azaz két újabb várost is felfedeztem. Másnapra, amikor pedig Granadába kellett továbbállnom, a vasúti közlekedés is helyreállt, noha biztonságból előre vettem jegyet buszra és vonatra is. Alejandróéknál pedig hagytam egy kis túlélőcsomagot a következő vendégnek, biztos, ami biztos. A hazajutással sem volt gond, és az egész andalúziai útra pazar élményként emlékszem, bár megosztani nyilván lehetetlen, amit átéltem, azokkal, akik nem jártak hasonló cipőben.

Bevallom: vettem egy sorsjegyet is, de nem nyertem vele, annak a bő húsz órának a tapasztalataival annál többet.

Tán kellett ez a kis áramszünet, na meg az a cinkosság, amit a helyiekkel érzek azóta, hogy ily módon részese lehettem a történelmüknek. A többi pedig, ami Málagában történt – Málagában is marad.