A megözvegyült Sanyi (Hajdu Szabolcs) egyedül neveli két fiát. Egy nap találkozik Klárával (Háy Anna), egy elvált, a lányával élő anyával, és kettejük közös története annyira jól alakul, hogy Klára lányának, Sárinak a szülinapját már közösen ünneplik. A dühkitörésekkel küzdő Dénest (Sáfrány Ágoston), Sanyi egyik fiát azonban a többi gyerek ugratni, cukkolni kezdi. Az ebből kialakuló fogócska csak először tűnik játéknak, végül Sári rettenetes balesetével végződik. Az eseményeket az apa szemszögéből látjuk, ami alapján úgy tűnik, a tragédiát Dénes idézte elő.

„Láttam, mi történt, Sári megcsúszott, minden rendben lesz!” – jelenti ki zokogó fiának Sanyi ellentmondást nem tűrően, azonnal kézbe véve az irányítást. Aztán amikor néhány perccel később a fiú megpróbálná mégis elmondani, mi történt valójában, az apja nem hagyja. 

Olyannyira nem, hogy „bemagoltatja” a fiával, mit kell majd mondania a rendőröknek, hogy minden rendben legyen.

A hős és az antagonista

„Általában sok minden jár a fejemben: formák, történetek, jelenetek, karakterek – egymás mellett. De nem választok közülük, csak figyelem, mi az, ami nem halványul el, hanem egyre erősödik, újra és újra visszatér. A legjobb, ha ez egy kérdés, amire nem tudom a választ, és az írás ezt hajtja. A Minden rendben is így született: a főhős dilemmája tulajdonképpen az enyém is. Az ambivalens helyzetek számomra a legizgalmasabb kiindulópontok, mert ezekben még az is nézőpont kérdése, hogy ki a hős, és ki az antagonista” – mondja Sós Bálint Dániel, a film rendezője arra kérdésre, miért éppen ezt a témát dolgozta fel első nagyjátékfilmjében.

Lehet egyáltalán ebben a helyzetben jó döntést hozni? Lehet a hazugság mindent magával ragadó, mindent lehúzó örvényében a felszínen maradni? A rendező szerint ebben a történetben meghatározó tényező a váratlanság és az azonnali lépéskényszer. 

Az intellektus háttérbe szorul, és valami mélyebben húzódó, ösztönszerű erő veszi át az irányítást, ami olyan lendülettel és sebességgel tol előre, hogy a tudatos énünk szinte csak megfigyelő marad.

Kép

Fotó forrása: CINESUPER

Egy kapcsolat megváltozásának története

A film legelején Dénes erőszakos, lobbanékony, kevésbé szerethető fiúnak tűnik. Aztán amikor Sári balesete után azt látjuk, hogy az apa mindenben, még a rendőrségi vallomásban is irányítani, kontrollálni akarja a fiát – aki mindeközben kétségbeesve keresi azt az embert, akinek elmondhatná az igazságot –, egyre inkább őt kezdjük sajnálni, nehogy összeroppanjon. És bizony hiába hajtogatja Sanyi a 12 éves Dénesnek, hogy mindjárt felnőtt lesz, valójában egyáltalán nem kezeli őt partnerként, sőt a kegyesnek induló hazugságok spiráljába belekeveredve teljesen elveszíti a józan ítélőképességét. Hogy melyikük valójában a film főszereplője? 

„Változó. Ez egy kapcsolat megváltozásának története, amelyben a felek hol magukat, hol a másikat érzik főszereplőnek. Nekem fontosabbnak tűnt ezt megmutatni, mint hogy letegyem a voksom valamelyikük mellett. Így nézve az elvesztett anya/feleség is főszereplője a történetnek, mert a hatása még fontos alakítója Dénes és Sándor érzelmi világának” – válaszolja Sós Bálint Dániel.

Modern kori „gyóntatószékek”

Sanyi talán egyetlen őszinte pillanata a filmben, amikor egyfajta modern kori gyóntatószékben – valójában legjobb barátja autójában, egy kocsimosó keféinek hangos zúgása közepette – először és utoljára mondja el valakinek, mit látott. Aztán később Dénes is „vallomást” tehet végre.

„Szokatlan helyeket kerestem beszélgetésekhez. Ez a film nagyrészt párbeszédekre épül, rendezőként viszont felelősségem, hogy így is változatos és érdekes maradjon. Nemcsak Budapest, hanem Salgótarján is meghatározó helyszíne a filmnek. 

Elképesztően izgalmas arcai vannak az utóbbi városnak: néhol még a hetvenes évek Los Angelesét is megidézi, a következő sarkon pedig lakótelep, majd egy kanyar után világszínvonalú brutalista épületcsoda. 

A színek elvették volna a film erejét. A szürke árnyalatai az időtlenséget erősítették, a színek viszont a jelenben tartották volna a nézőt” – magyarázza Bálint. 

Kép

Fotó forrása: CINESUPER

És valóban: az olykor idegőrlő zene, a furcsa zörejek, a lecsupaszított terek, ahol egyetlen felesleges tárgy sincsen, vagy éppen a rendőrségi kihallgatószoba sterilsége mind arra „lökik” a nézőt, hogy ha még maradt volna bennünk egy csöppnyi részvét, az is kihaljon. Vagy legalábbis képesek legyünk ezt a történetet messziről szemlélni.

Ez a film talán annak a dilemmának is az extrém módon sarkított lenyomata, hogy túl sok mindent teszünk meg a gyermekünkért, amiről azt gondoljuk, jó neki. Pedig lehet, hogy ezeknek csak egy része segíti őt például a felnőtté válásban. Nem lehetünk mindig ott, hogy mindentől megvédjük őt – a tapasztalást semmi nem helyettesítheti. 

Kaotikus és ambivalens

A Minden Rendben végig fenntartja a feszültséget, nem lehet közben popcornt eszegetni vagy kólát dönteni magunkba, ráadásul a végén egy olyan utolsó csavart vet, amely talán újra sínre teszi az élet kisiklott vonatát. 

De tényleg minden rendben van a végén? Mehet minden tovább?

„Ami kiderül, az önmagában csak egy neutrális tény, amely minden szereplő számára más jelentéssel és hatással bír, attól függően, milyen nézőpontból szemléli. Így nézve az élet ugyanolyan kaotikus és ambivalens marad, mint volt, de talán kevesebb »fordítási hibával« zajlik. Azért ez is nagy szó” – vélekedik a rendező, aki nagyon örül annak, hogy az elsőként a Berlinalén, februárban bemutatott nagyjátékfilmjével kapcsolatban igen jó nézői és kritikusi visszajelzések érkeznek. 

Kép

Hajdu Szabolcs és Sós Bálint Dániel a film forgatásán − forrás: CINESUPER

A főszerepben Hajdu Szabolcs és Sáfrány Ágoston

Sós Bálint Dániel első nagyjátékfilmje, a Minden Rendben a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjának támogatásával készült, a forgatókönyvet Sós Bálint Dániel és Nagy V. Gergő írta. A főszerepben Hajdu Szabolcs (Sanyi), illetve Sáfrány Ágoston (Dénes) látható, de szerepel a filmben Háy Anna, Jakab-Aponyi Zonga, Zikkert Milán, Kerkay Rita, Friedenthál Zoltán, Sodró Eliza, Galambos Péter és Kardos Róbert is. A film operatőre M. Deák Kristóf, a látványtervező Takács Eszter, a vágó Gothár Márton, a gyártásvezető Kristóf Kata, a film producere pedig Mártonffy Zoltán és Farkas Ádám volt.

Februárban az élelmiszerárak emelkedése meghaladta a 7%-ot. Ennek megfékezése érdekében 10%-os profitplafont vezetett be a kormány az alapvető élelmiszerkategóriáknál. 

A rendelet értelmében a kijelölt termékkategóriákban az árrés nem emelkedhet az eddig alkalmazott (januári átlag) fölé, ahol pedig 10 százalék feletti az árrés, ott azt az alá kell csökkenteni. A listában szereplő élelmiszerkategóriáknál több mint 10 százalékos árcsökkenés várható.

Miket érint az árrésstop?

Az árfigyelő rendszerbe a 6/2025. (III. 11.) NGM rendelet szerint összesen száz termékkategória tartozik, amelyek az alábbiak:

Tejtermékek, tojás

• Pasztőrözött ESL tej, 2,8% zsírtart. 1 l-es nem laktózmentes, nem bio
• Pasztőrözött ESL tej, 1,5% zsírtart. 1 l-es nem laktózmentes, nem bio
• UHT tej dobozban, 2,8% zsírtart. 1 l-es nem laktózmentes, nem bio
• UHT tej dobozban, 1,5% zsírtart. 1 l-es nem laktózmentes, nem bio
• Tejföl 20% zsírtart. 140–450 g-os nem laktózmentes, nem bio
• Tejföl 12% zsírtart. 140–450 g-os nem laktózmentes, nem bio
• Natúr joghurt 125 g-tól nem görög, nem laktózmentes, nem bio
• Kefir és kaukázusi kefír 130 g-tól nem laktózmentes, nem bio
• Tehéntúró 250–500 g-os félzsíros és zsírszegény, nem laktózmentes
• Trappista sajt valamennyi kiszerelés, egész tömbben, darabolt és szeletelt kiszerelésben félkemény sajt, natúr, nem light, nem laktózmentes
• Főzőtejszín valamennyi kiszerelés legalább 10%-os zsírtartalmú főzőtejszín
• Habtejszín valamennyi kiszerelés legalább 28%-os zsírtartalmú habtejszín
• Gyümölcsjoghurt 125–450 g-os minimum 5%-os gyümölcstartalommal és minimum 2%-os zsírtartalommal
• Sütőmargarin 250–500 g-os nem laktózmentes
• Margarin 200–500 g-os legalább 39%-os zsírtartalmú, nem sózott, nem sütő, nem dúsított, nem bio
• Vaj 100–250 g-os legalább 80% zsírtartalmú, nem laktózmentes, nem bio, nem sós
• Vajkrém 180–250 g-os natúr, nem laktózmentes, nem bio
• Tojás 10 és 30 darabos S, M, L és L–XL méretű, ketreces, mélyalmos és szabadtartású, nem bio 

Hús,hal,felvágott

• Sertéscomb vákuumcsomagolt, védőgázas csomagolású és lédig (pultos) darabolt, nem előkészített (nem szeletelt, nem kockázott, nem darált)
• Sertéskaraj vákuumcsomagolt, védőgázas csomagolású és lédig (pultos) csont nélküli, darabolt, nem előkészített (nem szeletelt, nem kockázott), beleértve a láncos sertéskarajt is –
• Egész csirke és tyúk vákuumcsomagolt, védőgázas csomagolású és lédig (pultos) kizsigerelt egész csirke és tyúk
• Csirkemellfilé vákuumcsomagolt, védőgázas csomagolású és lédig (pultos) nem előkészített (nem kockázott, nem szeletelt)
• Csirkecomb vákuumcsomagolt, védőgázas csomagolású és lédig (pultos) friss, egész csirkecomb, farrész nélkül
• Csirkeszárny vákuumcsomagolt, védőgázas csomagolású és lédig (pultos) kétízületes
• Pulykamellfilé vákuumcsomagolt, védőgázas csomagolású és lédig (pultos) nem előkészített (nem kockázott, nem szeletelt)
• Sertészsír 200 g-tól étkezési, sült és hidegen préselt, mangalica is
• Virsli lédig (pultos) és csomagolt sertés és baromfi, glutén- és laktózmenteset is beleértve, Magyar Élelmiszerkönyv szerinti virsli
• Párizsi 300 g-tól (rúd) sertés, baromfi és borjú, natúr, ízesítés nélkül, Magyar Élelmiszerkönyv szerinti párizsi
• Téliszalámi 350 g-tól (rúd) Magyar Élelmiszerkönyv szerinti téliszalámi
• Pulykamellsonka 80–150 g-os szeletelt, nem ízesített, glutén- és laktózmenteset is beleértve, Magyar Élelmiszerkönyv szerinti formában vagy bélben hőkezelt sonkák
• Sonka, sertéscombból 100–200 g-os szeletelt, nem ízesített, nem nyers, glutén- és laktózmenteset is beleértve, Magyar Élelmiszerkönyv szerinti formában vagy bélben hőkezelt sonkák
• Marhalábszár vákuumcsomagolt, védőgázas csomagolású és lédig (pultos) darabolt, csonttal és csont nélkül, nem előkészített (nem szeletelt, nem kockázott, nem darált)
• Darált sertéshús 400–1000 g-os, védőgázas csomagolásban maximum 30%-os zsírtartalommal
• Darált marhahús 400–500 g-os, védőgázas csomagolásban maximum 20%-os zsírtartalommal
• Fehérpecsenye lédig és csomagolt
• Szárazkolbász lédig és csomagolt Magyar Élelmiszerkönyv szerinti parasztkolbász
• Szalonna lédig és csomagolt császárszalonna és kolozsvári szalonna
• Pontyszelet lédig és csomagolt friss pontyszelet
• Harcsafilé lédig és csomagolt afrikaiharcsa-filé
• Tengeri halfilé valamennyi kiszerelés friss, hűtött és fagyasztott lazac és tőkehal 

Gyümölcs, zöldség

• Alma lédig Idared
• Körte lédig nem bio, valamennyi fajta, ami az adatszolgáltatáskor forgalomban van
• Földieper 250–500 g-os csomagolt
• Banán lédig nem bio, nem főzőbanán
• Citrom lédig és csomagolt nem bio
• Narancs lédig és csomagolt nem bio
• Paradicsom lédig fürtös paradicsom, nem bio
• Zöldpaprika lédig és csomagolt étkezési paprika, nem bio
• Sárgarépa lédig és csomagolt nem bio
• Petrezselyemgyökér lédig és csomagolt nem bio
• Uborka lédig kígyóuborka, nem bio, minimum 250 g-os, darabos (nem összecsomagolt)
• Fokhagyma lédig és csomagolt nem bio
• Vöröshagyma lédig és csomagolt nem bio
• Étkezési burgonya lédig és csomagolt piros, nem újburgonya
• Étkezési újburgonya lédig piros
• Fejes káposzta lédig nem bio
• Kelkáposzta lédig nem bio
• Karfiol lédig nem bio
• Brokkoli lédig 

Pékáru

• Fehér kenyér, cipó és vekni 500–1000 g-os friss, szeletelt és nem szeletelt, helyben sütött és nem helyben sütött, amely nem tartós és nem toast kenyér
• Félbarna kenyér, cipó és vekni 500–1000 g-os friss, szeletelt és nem szeletelt, helyben sütött és nem helyben sütött, amely nem tartós és nem toast kenyér
• Teljes kiőrlésű kenyér, cipó és vekni 250–750 g-os friss, szeletelt és nem szeletelt, helyben sütött és nem helyben sütött, amely nem tartós és nem toast kenyér, nem bio
• Rozsos kenyér, cipó és vekni 250–500 g-os friss, szeletelt és nem szeletelt, helyben sütött és nem helyben sütött, amely nem tartós és nem toast kenyér, nem bio
• Zsemle – Magyar Élelmiszerkönyv szerinti vizes zsemle 

Alapvető élelmiszerek

• Száraztészta 400–1000 g-os spagetti, makaróni, penne, fusilli, 2 tojásos, 4 tojásos és durum
• Rizs 1000 g-os fehér „B” minőségű rizs
• Lencse 500 g-os étkezési lencse
• Étolaj, napraforgó 1 l-es finomított, 100% napraforgó, nem vitaminozott
• Finomliszt 1 kg-os BL-55
• Rétesliszt 1 kg-os BFF-55
• Kristálycukor 1 kg-os
• Porcukor 500 g-os
• Csemegekukorica-konzerv 250–400 g-os töltőtömegű szuperédes és édes, nem bio, nem ízesített, nem duopack
• Csemegeuborka 300–500 g-os töltőtömegű
• Háztartási keksz 200–1000 g nem hozzáadott cukor nélküli, nem teljes kiőrlésű, nem darált
• Földimogyoró 70–1000 g-os, csomagolt sós és sótlan pörkölt földimogyoró 

Fagyasztott élelmiszerek

• Gyorsfagyasztott zöldborsó 400–600 g-os nem bio
• Hasábburgonya 750–1000 g-os gyorsfagyasztott, olajban és/vagy sütőben süthető, minden normál vastagságú, extra vékony és vastag, nem cikkcakk, nem hullámos, nem fűszerezett
• Fagyasztott brokkoli 400–1000 g-os 

Italok,italporok

• Narancslé 1 l-es dobozos és PET-palackos, 100%-os, sűrítményből, gyümölcshússal vagy anélkül
• Almalé 1 l-es dobozos és PET-palackos, 100%-os, szűrt
• Ásványvíz 1,5 l-es szénsavas és szénsavmentes, ízesítés nélküli
• Növényi italok 1 l-es rizs-, szója-, zab-, kókusz- és mandulaalapú italok, édesített és cukormentes, egyéb ízesítés (pl. csokoládé, vanília) nélküli
• Őrölt kávé 200–250 g-os
• Tea valamennyi kiszerelés ízesítés nélküli zöld tea, earl grey
• Kakaópor 70–200 g-os 10–12%-os és 20–22%-os kakaóvaj-tartalommal 

Mentes termékek

• Laktózmentes tej 1 l-es
• Laktózmentes tejföl valamennyi kiszerelés
• Laktózmentes natúr joghurt valamennyi kiszerelés
• Laktózmentes kefir valamennyi kiszerelés
• Laktózmentes túró valamennyi kiszerelés
• Laktózmentes trappista sajt valamennyi kiszerelés egész tömbben, darabolt és szeletelt kiszerelésben
• Laktózmentes margarin és sütőmargarin valamennyi kiszerelés
• Laktózmentes vaj valamennyi kiszerelés
• Laktózmentes vajkrém valamennyi kiszerelés
• Tejföl helyettesítésére szolgáló vegán növényi krém 150–250 g-os bármilyen növényi alapú, tejföl helyettesítésére szolgáló növényi krém
• Gluténmentes kenyér, cipó és vekni 150–500 g-os fehér, barna és magvas, nem extrudált kenyér
• Gluténmentes liszt 500–1000 g-os
• Gluténmentes száraztészta 200–500 g-os spagetti, fusilli, penne, tarhonya és cérnametélt
• Tejszín helyettesítésére szolgáló növényi krém valamennyi kiszerelés bármilyen növényi alapú, tejszín helyettesítésére szolgáló növényi krém 

Meddig tart az árrésstop?

A március 17-én kezdődő árrésstop május 31-ig tart. Ezután összegzik a tapasztalatokat és az alapján döntenek róla, folytatódik-e a szabályozás.

Forrás: MTI; net.jogtar.hu

Találkozásunk A Szent Rita Nevelőszülői Hálózat központjában zajlik, a kis szobába Cinti kérésére vele jön a nevelőszülője, Kati, valamint a kinevezett gyámja és nevelőszülői tanácsadójuk is. De nem a gyermekvédelemről, hanem azokról a verseiről beszélünk, amelyek minden helyzetben feldolgozást, megbocsátást, megértést, új forgatókönyvet, akár a sémát elkerülő más jövőt nyújthatnak neki.

Verset írni kicsit olyan, mintha állandóan önmagadat, a legbelső lényedet ajándékoznád ismeretleneknek. Kockázatosnak érzed megmutatni magad? Sebezhetővé tesz?

Nagy Cintia Jázmin: Én úgy írom a verseimet, hogy minél több ember átérezhesse az érzéseimet, és nem gondolom, hogy ez sebezhetővé tesz. 

Inkább azonosulni tudnak velem, közelebb kerülnek.

Ha felosztanánk a költőket kifelé és befelé író költőkre, akkor te általában inkább saját élményt próbálsz a mélybe ásva feldolgozni a magad számára, vagy másoknak akarsz élményt, megoldást, ráismerést nyújtani?

N. C. J.: Mindig úgy indulok neki, hogy kifelé írok, de közben mégis kiírom magamból a bánatom is, szóval terápiaként hat számomra. De szeretem, hogy mások is tudják, mit gondolok. Kicsit kockázatos, de így a többiek is megértik, hogy én mit élek meg. Inkább erősebb, mint sebezhetőbb leszek ezáltal.

„Ez a vers azoknak a gyerekeknek a hangja, 
akik házról házra vándoroltak, 
nevelőotthonokban, 
felnevelőszülőknél nőttek fel, 
vagy elveszítették családjukat. Azoké, 
akiket túl idősnek tartottak az örökbefogadáshoz, 
és akiknek az otthon soha nem jelenthetett biztos helyet”

– írod. Neked talán egy kicsit célod, küldetésed is, hogy kihangosítsd ezeknek a gyerekeknek a hangját, érzéseit. Lehet, hogy nem is sejted, hogy a rendszeren kívül mennyien vagyunk kíváncsiak a gondolataidra, mondanivalódra, hogy milyen óvó kíváncsiság övezi azoknak a gyerekeknek az életét, akik nem a származási családjukban nőnek fel. Óriási figyelem irányult mindig azokra a költőkre, akik a hangjukat adták ehhez, József Attilára, Röhrig Gézára, Jónás Tamásra.

N. C. J.: Az a baj, hogy nekem sok osztálytársam van, aki nem nevelőszülőnél él, és azt mondja, tudja, hogy mit érzek – de valójában nem is sejtik. Nekik otthon van a családjuk, és furcsa, hogy nekem is vannak persze szüleim, de szinte nem is ismerem őket. Van persze „anyukám”, de az idézőjelnek van jelentősége. Ez kiszolgáltatott helyzet, nehéz átadni ennek a világát.

Cinti gyermekvédelmi gyámja: Nagyjából 23 ezer gyerek osztozik ebben az érzésben ma Magyarországon, akik nem a saját családjukban nevelkednek. Többször is válthatnak nevelőszülőt, életformát, lakóhelyet, elveszíthetik a barátaikat, helyeket, amelyekhez kötődnek.

Meg tudod osztani, már amennyire ránk tartozik, hogy az eredeti otthonod miért nem jelentett biztos helyet?

N. C. J.: Kicsi voltam még, amikor kikerültem onnan. Anyukám nagyon sokat bántott minket és apukámat is. A szomszédok egy komoly sérülés után kihívták a mentőt meg a rendőröket, és minket, hatunkat kiemeltek a családból. 3–4 éves lehettem akkor, három helyre osztottak szét minket. 

Kis foszlányok maradtak meg az emlékezetemben, mint amikor apu menekült anyu elől, és leborítottak egy doboz kockacukrot, én meg ott ültem a fehér kockacukorhegy tetején. 

Vagy ültünk a kanapén a testvéreimmel, és anya lerakott minket onnan, hogy elfoglalja. Kiömlött leves, verekedés… Velük bíróság is tiltja a kapcsolattartást, kivéve a legkisebb testvéremet, aki még ezután született.

Milyen élmények hatására, mikor kezdtél írni, arra emlékszel?

N. C. J.: A karantén alatt. Unatkoztam, a húgom nem beszélgetett velem – akkor ketten kerültünk egy nevelőszülőhöz, négy testvérem máshová, és a húgom a fogadott testvérünkért nagyon odavolt, csak vele játszott. Az első vers brutális lett szerintem, de anyukám nagyon dicsérte. Mire megírok egy verset, könnyebben átlátom az élményt, talán jelentést tudok adni addig értelmetlennek tűnő dolgoknak, megértek valamit. Akár haragudhatok is, álmokból forgatókönyvet írok a jövőre. Régebben nagyon nagy fájdalom volt nekem egy-egy történetemet leírni, de megnyugvást adott, mire befejeztem.

Kép

Fotó: Nagy Cintia Jázmin

Vándorló szívek 

Egy név voltam, semmi más, 
Egy lapra írt, fakó szál. 
Ide-oda sodort a szél, 
De senki sem kérdezte, 
mit remélek én. 
Vándoroltam, házról házra, 
Nevem csendben hullt a sárba. 
Más karokban, más szobákban, 
otthont sehol nem találtam 
Mondták: „Szeretünk, maradj nálunk!” 
De a szívem mégsem állt meg náluk. 
Hogyan bízzak, mondd, hogyan? 
Ha már annyiszor voltam hontalan? 
Szeretnék hinni, de félek, 
Túl sok ajtó zárult már be végleg. 
Ha egyszer majd nem kellek mégse, 
Hová tűnök el, mi lesz, mi tépne? 
Mégis várok, mégis élek, 
Talán egyszer hazaérek. 
Nem csak név leszek, nem csak árnyék, 
Hanem valaki, akiért maradnál még.

Mikor ezt a verset olvastam, engem nagyon kíváncsivá tett ez a rész: „mi lesz, mi tépne?” Hogy bukkant fel ez a „tépni” szó, mit tép fel?

N. C. J.: Amikor a mostani anyukámhoz, Katihoz kerültem, egy másik nevelőszülőtől kerültünk át, és ez fájdalmas volt. Ketten jöttünk ide, de állandóan féltünk, hogy tovább kell menni innen is, kettétépnek minket. 

Mindig megvan bennem az az érzés, hogy eltépnek valahonnan, és újra tovább kell menni.

Amikor Abonyból idejöttünk, az nagyon megviselt minket. Minden változás egy eltépés valahonnan, amit nem én akarok, nincs beleszólásom, nem dönthetek semmiben.

„Nevelőszülőknél nőttek fel” – írod, én meg, mint külsős, nem értem a többes számot. Hogy és miért történik egy nevelőszülő-váltás?

Cinti gyámja: A nevelőszülők is elválhatnak, elköltözhetnek, és vissza is adhatják a gyereket, felmondhatnak. Van olyan ötödikes gyerekünk, aki a hatodik nevelőszülőnél van, magatartási problémák miatt. »Jön a gyámod és elvitetlek«, ez náluk a fenyegetés. A nevelőszülőváltás testvéreket is széttéphet, vagy új helyzetet hoz létre a frissen összeszokó gyerekek között, megbolygatja a kapcsolatokat. Nemcsak a nevelőszülőváltás nehezíti az életet, hanem például a különbségek az infrastruktúrában. Sokszor megyét is kell váltaniuk a gyerekeknek, városból faluba kerülnek, vagy ugrik a külföldi nyaralás. Sok gyerek még veszélyeztető környezetben él, mert egyszerűen nincs szabad nevelőszülő, várni kell.”

Hogyan találsz ennek a fajta tehetségnek utat, mentort, műhelyt? Van a Szolgálatnak tehetséggondozó programja?

Cintiék nevelőszülői tanácsadója: Van lehetőség a finanszírozására, ha a család megtalálja a lehetőséget. Hogy hova mehetne, milyen fejlesztést találnak, azt nekik kell felfedezni, de mi tudjuk anyagilag támogatni, kifejezetten van rá forrásunk.

„senki nem kérdezte, mit remélek én” – írod. Én most megkérdezem.

N. C. J.: Én úgy látom, hogy a saját akaratomon kívül, ha valaki nem akar engem, el kell mennem onnan messzire. Ezt soha többször nem akarom! 

Most, 16 évesen azt remélem, hogy kisgyerekekkel foglalkozhatok majd, saját gyerekeket szeretnék, saját családot. 

Szerencsére nekem anyussal van olyan hátterem, hogy nyugodtan szervezzem az életem. Remélem, hogy a következő anyák napi ünnepen én nem egy elveszett, zavart kisgyerek leszek, mint óvodáskoromban, meg az iskolai ünnepélyeken, hanem inkább igazi anyuka.

Felébredtem hajnalok hajnalakor. 
Visszaaludni többé nem tudtam, 
„mi lett volna, ha” csak kattogtam. 
Mi lett volna, ha itt maradsz, 
Ha nem hagysz hátra száz falat? 
Ha lettél volna, ki megtanít, 
Hogy az élet néha még visszaint? 
Van álom, mi a múltba néz, 
S van, amit a képzelet szült meg rég. 
Van, amelyik csak elsuhan, 
És van, amelyiktől félek, mégis marad. 
Mi lett volna, ha egyszer kérdezel? 
Ha nem csak álmomban létezel? 
Ha ott lettél volna, ha fogod kezem, 
És én nem üres csöndben keresem? 
De az élet nem kérdez, csak eltaszít 
A múltból törött szavakból épít. 
És én lépek rajta, de néha még fáj, 
Mert álmodtam rólad… és jó volt talán. 
Minden hajnal újra kérdez, 
De a válasz mindig édes méreg. 
Mert nincs mi lett volna, csak az, ami van, 
És én még mindig kereslek, … magamban.

Miután Dan Buettner bejárta mind az öt kék zónát, és megértette, mit tesznek az emberek a hosszú és egészséges élet érdekében, elkezdett azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne a megszerezett ismereteket az Egyesült Államokban is kamatoztatni. Szakemberekhez fordult, akik azt tanácsolták, hogy kisvárosokban próbáljon meg kék zónákat kialakítani. A Buettner által elindított kísérleti projekthez elsőként a tizennyolcezer fős, minnesotai Albert Lea csatlakozott 2009-ben. 

Az elképzelés az volt, hogy olyan épített környezetet teremtsenek a városban, amely ösztönzi az ott élőket a természetes mozgásra (gyalogos közlekedés a boltba, iskolába, munkahelyre), a helyes táplálkozásra (átállás az egészségesebb élelmiszer-választékra az iskolákban, éttermekben és élelmiszerboltokban), a kapcsolatteremtésre (többek között megfelelő közösségi terek kialakításával), valamint a helyes szemléletmódra. Az USA-ban az elmúlt tizenöt évben további hetven város csatlakozott a mozgalomhoz. 

Ez azt jelenti, hogy több mint egymillió ember döntött úgy, hogy alapvetően változtat az életvitelén.

A kezdet  

„Először is Dan Buettnernek meg kellett győznie a város vezetését arról, hogy felkarolja azt a hihetetlennek tűnő elképzelést, amely alapján Albert Lea is kék zónává válhat – nyilatkozta lapunknak Cathy Malakowsky, az Albert Lea-i Kék Zóna Projekt igazgatója. – Létrejött egy vezetői csapat, amelyet ma is különböző ágazatok – közigazgatás, oktatás, gazdaság, egészségügy, karitatív csoportok – képviselői alkotnak. Mindez nagyban hozzájárult az új irányelvek és jogszabályok elfogadásához, a változtatásokhoz a munkahelyeken és a projekt fenntartásához. Immáron tizenöt éve működik ez a vezetői csapat, és tagjainak köszönhetjük, hogy a mai napig is több projekt és kezdeményezés indul. A legfontosabb tényezők között meg kell említenünk a nyitottságot, legyen szó akár a dohánytermékek szigorúbb feltételekhez kötött árusításáról, vagy arról, hogy minden iskolai étkezéshez friss zöldséget vagy gyümölcsöt kell felszolgálni, vagy hogy az útépítések során járdát is ki kell alakítani. És még egy nagyon fontos lépés volt, mégpedig az önkéntesek toborzása, akik megszervezték ezt az egész közösséget érintő kísérletet.” 

Vitalitásteszt 

Dan Buettner a Minnesotai Egyetemmel (University of Minnesota) együttműködésben kidolgozta a vitalitástesztet, hogy megismerjék a programban résztvevők szokásait. Például, hogy hogyan táplálkoznak, mennyit mozognak, mennyire stresszes az életük. Mindez jó kiindulópontot jelentett ahhoz, hogy felmérjék, milyen egészségi állapotban van Albert Lea lakossága, és milyen magas az átlagos várható élettartam.  

Az első évben, 2009-ben, a városiak 24 százaléka, azaz 3400 lakos csatlakozott a projekthez. Ők vállalták az életmódváltást. 

Egy évvel később újra elvégezték a vitalitástesztet a résztvevők körében, és kiderült, hogy a várható élettartam jobban nőtt, mint amire a szakemberek számítottak: átlagosan 3,2 évvel.  

(A várható élettartamot felmérő vitalitásteszt angolul a Kék Zóna Projekt hivatalos honlapján ingyenesen kitöltető: https://apps.bluezones.com/en/vitality) 

Az első lépések Albert Lea-ben 

A kék zónák tapasztalatai bizonyították, hogy milyen fontosak az egyéni szinten kialakított helyes célok. A projektben résztvevők számára ezért tanfolyamot szerveztek, ahol szakemberek segítségével pontosan megfogalmazták egyéni célkitűzéseiket, és lépésekre lebontva meghatározták az ahhoz vezető utat.  

A következő fázist a moaik megtartó ereje inspirálta. A japán Okinaván a tradicionális moai biztonságos szociális hálót jelent. A moaik eredetileg olyan csoportok, amelyek azért jönnek létre, hogy különböző társadalmi, pénzügyi, egészségügyi vagy spirituális támogatást nyújtsanak tagjaik számára, idővel azonban ezek életre szóló baráti társaságokká válnak. Tehát ezek mintájára közösségi gyaloglóköröket, úgynevezett sétáló moaikat hoztak létre. 

A projektben résztvevőket kisebb csoportokra osztották, és azt kérték tőlük, hogy a következő tíz hétben együtt sétáljanak. 

A rendszeres közös mozgásnak és az időközben szövődött barátságoknak köszönhetően, ezeknek a csoportoknak több mint hatvan százaléka még évekkel később is együtt maradt. 

Sőt, igazi moaikká lettek: történetük a közös sétával indult, mára pedig egymást támogató baráti körökké alakultak. 

Kép

Albert Lea átalakított főutcája − forrás: Profimedia − Red Dot

Az optimális városi környezet kialakítása 

Dan Buettner a projekt kezdetétől fogva hangsúlyozta a lakóközösség és a városvezetés részvételének és elkötelezettségének fontosságát. Képzeljünk el egy gyönyörű kisvárost, amely nem rendelkezik megfelelő infrastruktúrával ahhoz, hogy utcáin gyalog vagy biciklivel közlekedjenek az emberek. Albert Lea-nek volt egy hatalmas, de szinte haldokló főutcája, miközben négy városnegyede közül egyikből sem vezetett járda a belvárosba, sőt néhol mezőkön kellett átkelniük az itt élőknek, ha iskolába, templomba vagy étterembe szerettek volna menni. 

Az optimális környezet megteremtése érdekében azon kezdtek el dolgozni, hogy a város bejárhatóbb és élhetőbb legyen. Több kilométernyi biciklisávot és járdát építettek, és élhető köztereket alakítottak ki. A központhoz közeli tó partját pedig gyönyörűen parkosították, sétányt építettek, amely így már nemcsak testmozgásra ad alkalmat, hanem igazi szabadtéri találkozóhellyé vált. Néhány éven belül több mint nyolckilométeres gyalogos, kocogó és kerékpáros útvonalat hoztak létre a tó körül, amelyet The Blue Zones Walkwaynek, azaz Kék Zóna sétánynak neveztek el.  

Ezek a változások további kedvező hatást gyakoroltak nemcsak a lakosok, hanem az egész település életére. 

A megnövekedett belvárosi gyalogosforgalom fellendítette a helyi üzletek forgalmát, ami további vállalkozásokat vonzott ide, az itt található ingatlanok értékét pedig huszonöt százalékkal növelte. 

A városközpont felpezsdült élete pedig további bevételekhez juttatja ma is az önkormányzatot.   

Az egészséges táplálkozás támogatása 

Albert Lea-ben új élelmiszer-politikát is bevezettek. A Kék Zóna Projekthez csatlakozó élelmiszerboltok és éttermek a kínálatukat megváltoztatták, hogy könnyebben elérhetővé tegyék a helyiek számára az egészséges táplálékot, így segítve őket étkezési szokásaik átalakításában. Ezekben az éttermekben például már nem szolgálnak fel automatikusan kenyeret az ételekhez, hanem azt külön kell kérni; a szendvicsekhez pedig alapvetően gyümölcsöt kínálnak, de persze lehet sült krumplit is rendelni az amerikai szokásokhoz híven. Az élelmiszerboltokban külön kék zónás „folyosókat” alakítottak ki, ahol a javasolt étrendnek megfelelő alapanyagok kaphatók, és bevezették például az „egészséges szerda” kampányt, amelynek keretében hetente egyszer tíz százalék kedvezményt adnak ezekre az árukra.  

A kék zónák szemlélete az iskolákban is megjelent, így a gyerekek számára lehetségessé vált, hogy fiatal koruktól kezdve az egészségesebb életmódot válasszák. Az állami iskolákban például vizespalacktöltőket helyeztek el, hogy a cukros üdítők helyett a vízivásra ösztönözzék a gyerekeket; az ételautomatákban egészségesebb ételeket lehet választaniuk; bevezették a tízóraikocsi-programot, valamint iskolai közösségi kerteket alakítottak ki.

A közösségben rejlő erő 

A kék zónák talán legfontosabb tanítása a közösségben rejlő erő, amelyet Albert Lea példája is bizonyít. Míg kezdetben az itt élők negyede csatlakozott a Kék Zóna Programhoz, ez a szám mára jócskán megduplázódott. Egy 2021-es felmérés szerint Albert Lea lakosságának 74,3 százaléka gondolja úgy, hogy a város virágzik, szemben a 2014-ben mért 44,6 százalékkal. A 2021-es vizsgálat eredménye kimutatta, hogy az itt élők 67,3 százaléka legalább heti háromszor legalább harminc percet sportol, míg ez az érték 2014-ben 56,7 százalék volt. 

Azoknak, akiknek korábban magas volt a vérnyomásuk, a felére, akiknek pedig korábban magas volt a koleszterinszintjük, több mint a felére csökkentek az értékeik a fent említett hét év alatt. 

A dohányosok száma ugyanezen időszakban 21,2 százalékról 7 százalékra szorult vissza. És végezetül egy érdekes adat: míg 2014-ben az itt élők 35,5 százaléka aggódott az anyagi helyzete miatt, 2021-ben ez a szám már csak 23,2 százalék volt. 

Ha ellátogatunk Albert Lea város hivatalos honlapjára, láthatjuk, hogy a hét minden napján reggeltől estig a legváltozatosabb közösségi, spirituális, önkéntes, szabadtéri, kulturális programok közül lehet választani. „A városi könyvtár által szervezett könyvklubok és kézműves foglalkozások iránt például akkora az érdeklődés, hogy csak várólistára lehet feliratkozni – mondja a projektvezető –, a belvárosi programjaink évről évre több mint százezer embert vonzanak, a City Arena pedig, ahol fiatalok és idősek egyaránt korcsolyáznak vagy hokiznak, évente 145 ezer látogatót fogad.” 

„Minden napom minden órája a pozitív változások szimbóluma – vallja az igazgatónő. – Egészségesen étkezem, önkénteskedem, rendszeresen találkozom a barátaimmal, minden adódó alkalommal kerékpározom – nyaranta naponta tizenhat kilométert biciklizem –, beleértve a munkába járást, majd a nap végén a hazautat. Tegnap este például az Egyesült Út (United Way) nevű nonprofit szervezet önkéntes bizottsági ülésén vettem részt. Olyan csoportoknak nyújtunk támogatást, amelyek pozitív hatást gyakorolnak közösségünkre. Az este során pizzát szolgáltak fel, de salátával, külön nyers réparudacskákkal és friss almával, a vacsorához pedig vizet ittunk. 

Ma az ebédidőmben tíz kilométert bicikliztem a Fountain Lake körül kiépített kerékpárúton, este pedig majd csatlakozom a könyvklubomhoz, de most kézműveskedni fogunk, egészséges harapnivalókat eszünk, és biztos vagyok abban, hogy sokat nevetünk. 

Szeretek Albert Lea-ben élni, olyan gyönyörű város, és annyi lehetőséget kínál a szabadtéri kikapcsolódásra, töltődésre.” 

Hogyan is kezdjünk neki egy ilyen, az egész életünket átalakító projekthez? „Kezdjük kicsiben, és építsünk nagyot – tanácsolja Cathy Malakowski. – Elsőként érdemes egy apró változtatással indítani, aztán még eggyel és még eggyel. Hamarosan a kis változtatások láncolatát hozzuk létre, amelyek aztán nagy változást eredményeznek.” 

A magyarországi kísérlet: Pécel 

Egy adventista mondás szerint: „Az egészség Isten ereje”. Az Adventista Egyház tanítása ennek értelmében aktív és egészséges életstílust szorgalmaz. Talán nem véletlen, hogy a magyarországi adventista közösségből indult az a kezdeményezés, amely egyrészt arra irányul, hogy hazánkban minél szélesebb körben megismertesse a kék zónákra jellemző életmódot, másrészt pedig létrehozzanak egy Kék Zóna Központot Pécelen, az egyház hazai centrumában.  

„A Loma Linda-i adventisták példája sokat segít nekünk. Hiszen ők – a másik négy kék zóna lakóival ellentétben, akik ösztönösen követik az őseiktől örökölt életmódbeli hagyományokat – tudatosan építették ezt a kultúrát – mondja dr. Ősz-Farkas Ernő adventista teológus-gyógyszerész, a Kék Zóna Program vezetője. – Ezeket az életmódelemeket mi is valljuk, gyakoroljuk, ezért gondoltuk úgy, hogy hitelesen tudunk foglalkozni a témával, különös tekintettel Loma Linda példájával, ahol jómagam hosszabb időt töltöttem, így személyes tapasztalatokat szerezhettem az ott élők mindennapjairól.” 

A hazai projekt egyik első lépése a Pécelen 2024 kora tavaszán megtartott hathetes előadássorozat volt, mely a nagyszámú érdeklődőre való tekintettel 2025 januárjában folytatódik Kék zóna plusz címen. 

„Hosszú távon szeretnénk az előadássorozatot országos programmá fejleszteni – folytatja a teológus. – Másrészt szeretnénk egy Kék Zóna Központot elindítani, hiszen minden változás közösségi támogatással történik. Loma Lindán is ezt láttam. Ott olyan erős a közösségi élet és támogatás, hogy az embert önkéntelenül is magával ragadja. Emlékszem, amikor először jártam ott vagy harminc évvel ezelőtt. Egyszerűen nem tudtam megtenni, hogy reggelente ne menjek kocogni én is. Szinte mindenki így kezdi a napot, ez a kultúrájuk része. És ez nagyon fontos: a kultúra része. A kultúránk határozza meg ugyanis az életmódunkat, ezért valójában nem életmód-, hanem kultúraváltozás kell. Ehhez pedig a közösség támogatása elengedhetetlen.”  

Az érdeklődők bővebb információt a péceli adventisták honlapján találhatnak:  

https://adventista.hu/kek-zona-pecelen/ 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A hit tudományától a cselekvésig 

Dietrich Bonhoeffer, a teológiai radikalizmus és a közéleti kereszténység elkötelezettje, a Hitvalló Egyház mozgalmának meghatározó alakja és mártírja volt. A hittől távol álló porosz orvos-pszichiáter professzor apa fiaként 1906-ban született a sziléziai Breslauban. Evangélikus lelkésznek készült, a Tübingeni Egyetemen tanult teológiát 1927-ig, majd Berlinben doktorált, ahol főleg az ünnepelt liberális hittudós, Adolf von Harnack hatott rá. 

Magántanári kinevezést nyert a berlini teológiai fakultáson, 1930-ban egy évet az USA-ban, a Szövetségi Teológiai Szeminárium növendékeként töltött, ahol a társadalmi kérdések iránt élénken érdeklődő hittudós, Reinhold Niebuhr volt a témavezetője. Hazatérve 1931-ben avatták lelkésszé Berlin Tiergarten kerületének gyülekezete számára. 

Már ekkor ellenszenvvel és aggodalommal figyelte a nemzetiszocializmus előretörését, agresszív nacionalizmusát, a háborús készülődését. 

Adolf Hitler hatalomátvétele után pedig Karl Barth szellemében egy rádióbeszédben az új rendszer elutasítására szólította fel a híveket. A következő két évben Angliában élt, két londoni német lutheránus egyházközség lelkipásztoraként szolgált. Hazatérve részese lett az egyházon belüli, a rendszert támogató Deutsche Christen mozgalom és az ellenállásra buzdító Hitvalló Egyház közötti harcnak.

Kép

Bonhoeffer olaszországi barátaival a Wermacht berlini börtönében 1944 nyarán − forrás: Profimedia − Red Dot

Életpélda és életmű 

A Barmeni Teológiai Nyilatkozat mellett kiállva, azt az elvet képviselte, hogy az egyház feje Krisztus, nem pedig Hitler, ezért távoznia kellett Berlinből, a Hitvalló Egyház titkos finkenwaldei szemináriumának lett a vezetője. A hivatalos egyház a következő évben visszavonta tanítási engedélyét, egy évvel később a titkos szemináriumot a Gestapo bezáratta. Ekkor városról városra vándorló illegális szemináriumot szervezett, és baráti kapcsolatok révén munkatársa lett egy Hitler ellen szerveződő ellenállási csoportnak az Abwehr – a Wilhelm Canaris admirális által vezetett katonai titkosszolgálat – kötelékében.

A háború alatt, miközben hivatalos publikációs tilalom sújtotta, futárszolgálatot látott el, angol kapcsolatait állította az ellenállás szolgálatába, gyakran utazott Skandináviába titkos megbízatásokkal, részese volt zsidókat mentő akcióknak. 

Bonhoeffert 1943-ban illegális külföldi kapcsolatok és kémkedés gyanújával letartóztatták. Másfél évet töltött a Berlin mellett lévő tegeli katonai fegyházban. 

Az 1944-es sikertelen Hitler elleni merénylet után, amikor az Abwehr érintettségére fény derült, Bonhoeffer neve is előkerült mint aki tudott az összeesküvésről. Az elhibázott merénylet után a Führer valóságos hajtóvadászatot indított, és halállal büntette azokat, akikről feltételezhető volt, hogy tudtak az ellene tervezett gyilkosságról. A perek sorozata 1944 augusztusában kezdődött, a vádlottakat a statáriális bíróság a Gestapo által beterjesztett „bizonyítékok” alapján halálra ítélte. 

A tisztogatás során hétezer embert tartóztattak le, majdnem ötezret ki is végeztek. Dietrich Bonhoeffert 1944 őszén a buchenwaldi, majd a flossenbürgi koncentrációs táborba szállították, és 1945 áprilisának elején halálra ítélték. Heinrich Himmler személyes utasítására az ítéletet április 9-én hajtották végre. Vele együtt az Abwehr volt főnökét, Wilhelm Canarist és helyettes vezetőjét, Hans Oster tábornokot is felakasztották. 

Bonhoeffer politikai, közéleti szerepvállalása mellett jelentős, Karl Barth gondolataihoz sok szálon kapcsolódó, ám vele vitába is szálló életművet alkotott. A Szentek közössége című korai munkájában a dialogikus perszonalizmus elvei szerint az emberi személyt Istennel mint személlyel való kapcsolatában igyekezett megragadni. Ez az én-te kapcsolat romlott meg Ádám bűne által, hogy Krisztusban és az általa alapított egyház személyes közösségében álljon helyre. 

Ugyanezt a perszonális filozófiai gondolatot építette tovább következő munkájában, a Cselekedet és létben.  

Az egyház lényege című művében pedig a látható és a láthatatlan egyház közötti hagyományos reformátori megkülönböztetés tarthatatlanságát állította, egy olyan egyházkép szellemében, amely szerint az egyházi közösség létezésének alapja nem csupán az asztalközösség, de a hitvallás közössége is. A Követés című írásában megfogalmazta, hogy Krisztus követése a közösséghez tartozás és a személyes felelősség vállalása révén teljesíti ki az Isten iránti engedelmességet. 

Már a háború éveiben, 1939–1943 között született meg Bonhoeffer Etika című művének kézirata. E mű alapgondolata a dialektikus és a liberális teológiával való polémia volt. Míg a dialektikus teológia az isteni igét mint az ember feletti ítélet forrását tekintette alapvetőnek, addig a liberális teológia a teremtés rendjéből igyekezett levezetni a maga Isten- és emberképét és világértelmezését.

Bonhoeffer ezekkel a megközelítésekkel szemben az ember morális létezésének alapjaként a Krisztus fősége alatt álló és eljövetelére nyitott, ítéletére váró világ egységét állította. Krisztus teremt egységet a teremtés és az ítélet között, módot adva arra, hogy az ember a világban értelmezze önmagát, önértelmezésének teljessége azonban csak Isten által válik teljessé. Ez az alapja annak, hogy az ember él, munkálkodik, cselekszik a világban, tetteit amolyan Isten által rendelt vagy Istent helyettesítő cselekvésekként hajtva végre. 

Kép

Bonhoeffer portréja − forrás: Profimedia − Red Dot

Bonhoeffer legnagyobb hatású műve a börtönben írt feljegyzéseiből halála után összeállított műve, az Ellenállás és megadás, más címen Levelek és írások a börtönből. 

Fő témája a keresztény hit és a szekularizáció, az elvallástalanodás, amelyből számára Barth gondolatát folytatva egy vallás nélküli kereszténység víziója bontakozott ki.

A vallás nélküli kereszténység 

Az általa rögzített alaphelyzet szerint „az ember megtanulta minden lényegi problémáját anélkül megoldani, hogy az Istennek nevezett munkahipotézishez folyamodna”. Vallás utáni korban élünk, de nem kereszténység utáni korban, hiszen ma is elevenen él a kérdés: Kicsoda Krisztus a modern ember számára? 

A vallás, amely eltűnőben van a világból, az emberi elme konstrukciója csupán, szemben a hittel, amely az Igéből, Isten üzenetéből fakad, és minden embert megszólít, döntés elé állít. Krisztus vallás nélkül és valláson kívül szól az emberekhez, amiből az következik, hogy a kereszténység nem vallás, kívül van azon, amit hagyományosan vallásnak mondunk.

„A keresztény lét nem jelent kitüntetett módon vallásos létet, hanem emberlétet jelent, nem egy embertípust, hanem az embert teremti meg bennünk Krisztus. Nem a vallási aktus jelenti a keresztényt, hanem a részvétel Isten szenvedésében a világ életében. Jézus nem egy új valláshoz hív, hanem az élethez.” 

A kereszténység lényege nem a parancsoló és ítélő Isten képzetében van. 

„Ebben áll a döntő különbség a kereszténység és az összes többi vallás között. Az ember vallásossága oda vezet, hogy kétségbeesve tekint Isten hatalmára a világban: Isten Deus ex machina. A Biblia viszont Isten erőtlenségéhez és szenvedéséhez vezeti az embert. Csak a szenvedő Isten segíthet.”  

A modern világban azonban a vallás nélküli, vallás utáni kereszténységnek újra kell fogalmaznia magát. Nagykorú ember számára a lét értelméről, a végső dolgokról, a feltámadásról, a megváltásról csak az élet szeretete közegében, a bibliai üzenet egzisztenciális újrafogalmazása révén lehet beszélni. Ha nem így teszünk, fenyegető kilátásoknak nézünk elébe. Hiszen „próbálkozásokat tesznek arra, hogy a felnőtt korába lépő világnak bebizonyítsák, hogy nem élhet Isten gyámsága nélkül. 

Noha minden világi kérdésben megadtuk magunkat, megmaradnak az úgynevezett végső kérdések: a halál, a bűn, amelyekre csak Isten adhat választ, s amelyek miatt szükségünk van Istenre, és az egyházára és a pásztoraira.” 

„De mi lesz, ha egy napon már ezek sem maradnak fenn, ha már ezeket a kérdéseket is meg lehet válaszolni Isten nélkül?”  

Bonhoeffernek ezek a gondolatai, vagyis a vallás nélküli kereszténység és az Isten utáni világ víziója váltották ki a legnagyobb hatást az 1950-es és 1960-as években. Mára ez a hatás elmúlt, Bonhoeffer kereső, kételkedő hite és mártír élete, hiteles keresztény humanizmusa hagyott tartós nyomot a teológiatörténetben, az az erkölcsi kiállása, amely szerint „a gonosszal szemben hallgatni maga a bűn. Isten nem fog minket bűntelennek tartani. Nem beszélni annyi, mint beszélni. Nem cselekedni annyi, mint cselekedni.” 

Önfeláldozó kiállása a jó ügy érdekében példa lehet minden hívő keresztény ember számára arra, hogy az őszinte, mély hit akkor valóságos, ha minden körülmények között emberszolgálat és áldozatos munkálkodás társul hozzá a világban és a világért.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az Y generáció tagjaként már nekünk is nagyon sokat számított diákkorunkban, hogy egy tanár mekkora erőfeszítést tesz azért, hogy a figyelmünket felkeltse és megtartsa. Volt olyan kémiatanárunk, akinek félév végére tematikus társasjátékot kellett beadni, a rajztanárunk engedte, hogy alkotás közben használjuk a discmanünket, irodalomórán verseket írtunk, drámaórán bizalomjátékokat játszottunk, és a Mechanikus naranccsal kapcsolatban is az iskolában tették fel nekem először a kérdést: meg lehet-e erőszakkal változtatni valakit?

Manapság még nehezebb felkelteni a gyerekek érdeklődését az iskola falain belül. A Z és alfa generáció tagjai digitális bennszülöttek, így egy X generációs tanár sokszor eszköztelen az oktatásban, ha csak a hagyományos utakat járja. Az oktatási módszereknek a társadalommal együtt kell alakulniuk, ennek a folyamatnak az előmozdítását nagyban segítik az olyan kezdeményezések, mint a Kids For The Oceans Egyesület VR-szemüvegeket alkalmazó interaktív biológiaórája. 

Merülés, szaglászás, kóstolás

Ismerős, fojtott csend tölti be a folyosókat, amikor belépek a Kőbányai Csukás István Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolába. A kicsengetés előtti neszezés úgy erősödik, mint egy lassan épülő szimfónia. Az ajtó mögül kihallatszik, hogy vesztésre állnak a tizedes törtek, a tanár hangját egyre jobban elnyomja az izgatott fészkelődés. Amikor megszólal a csengő, valósággal kirobbannak a tanteremből a gyerekek, Emil és felesége, Móni – jól összeszokott csapatként – nagy táskákkal megpakolva sietnek be, hogy összeállítsák a technikát a rendhagyó osztályfőnöki órára. 

Emilék három éve alapították a Kids 4 The Oceans Egyesületet, melynek kettős célja van: egyrészt rávezetni a gyerekeket arra, hogy bajban van a tengeri élővilág, másrészt minél inkább bevonni a mentésbe az új generációt. 

„Tengerbiológiával egyik oktatási intézmény sem foglalkozik sokat – mondja a szakember, miközben óvatosan előveszi a szemüvegeket a táskából –, de ezeket az órákat nagyon szokták élvezni. Egyrészt ez a sok színes kép leköti őket, a VR-szemüveg felvétele után pedig teljesen felszabadulnak. Annyira beleélik magukat a jelenetbe, hogy úszkálnak a széken, és kiabálnak egymásnak, hogy nézz jobbra ott egy polip! Akkora hangzavar szokott lenni, hogy túlkiabálni is alig tudom őket” – lelkendezik.

„A program attól különleges, hogy élményalapú, és nemcsak a VR szemüvegek miatt, hanem azért is, mert meg tudják tapogatni, szaglászni, akár kóstolni is, amiről szó van, tehát minden érzékükre hat” – fűzi hozzá Móni. 

Mire a gyerekek visszaszállingóznak a terembe, már be van állítva a projektor és a kagylók, a homok, valamint a preparált macskacápa is előkerül. Emil egy izgalmas interaktív prezentációval kezdi az előadást, bemutatja a korallzátony lakóit, miközben kérdésekkel bombázza a diákokat. 

A korall állat vagy növény? Miért húznak éjszakára pizsamát a papagájhalak? Miként üzemel a víz alatti wellness? Hogyan lesz a tengeri uborka fenekéből lakás? Mi az a korallhomok?

A gyerekek nemcsak érdeklődők és aktívak, hanem meglepően jól is válaszolnak a kérdésekre, ezzel is bizonyítva, hogy a generációjuk mennyire sokféle információt szív magába az internetnek köszönhetően.

Kép

Fotó: Jámbor-Miniska Zsejke

A 20. századi módszerek az új generációnál nem válnak be

„A gyerekek nagyon szeretik az interaktív órákat. Ez már a 21. Század, amikor az érzékekre is hatunk. Még mindig vannak, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy csak 20. századbeli módszerekkel oktassanak, de ez ennél a generációnál nem válik be. Nagyon sokat kellene nekünk, pedagógusoknak is változtatni, alkalmazkodni. Én igyekszem őket mindenhová elvinni, ahová lehet, hogy boldog gyerekek legyenek” – vallja Újvári Andrea, a gyerekek osztályfőnöke, aki nem kevés tapasztalattal a háta mögött beszél, hiszen már 27 éve pedagógus. 

Közben lassan véget ér Emil előadása, és jöhet a legizgalmasabb rész: előkerülnek a VR-szemüvegek. Az osztályt két csoportra osztják. Míg a közösség egyik fele „búvárkodik”, a többieknek Móni tart kiscsoportos előadást: sok érdekességet oszt meg a diákokkal, miközben kezükbe adja a homokot, a csigákat, a kagylókat és a macskacápát. 

Közben a virtuális térben lebegő diákokra téved a tekintetem. Érdekes kívülről látni azokat, akik már átléptek ebbe a majdnem valóságba. Rajtam még soha nem volt VR-szemüveg azelőtt, így elképzelni se tudom, mennyire lehet élethű az élmény. A diákok reakcióiból viszont egyértelműen azt olvasom ki, hogy a kőbányai tanteremből egy szempillantás alatt az óceánban találták magukat. 

Emil közben folyamatosan arról magyaráz, hogy mit látnak, „ott egy halraj” „jön a cetcápa” „figyeljétek a delfineket”, a gyerekek jobbra-balra forgatják a fejüket, és néha összerezzennek, amikor a látómezejükben megjelenik egy új élőlény. 

„Na, milyen volt?” – kérdezem az egyik fiút, miután átveszem a szemüvegét, hogy a következő csoporttal már én is „merülhessek”. „Nagyon jó! Mintha egy tengeralattjáróban lettem volna. Más órán is jó lenne ilyen!” – mondja.

Felveszem a szemüveget, és rögtön megértem, mire céloz: úgy érzem magam, mintha egy üvegbúrába bújva bedobtak volna a vízbe. Emil egy 360-as kamerával vette fel, amikor az Indiai-óceánra és a Vörös-tengerre vezetett expedíciót, így akármerre nézek, tényleg vizet látok, ami nagyon más élményt nyújt a hagyományos felvételekhez képest. Ha felemelem a fejem, a hullámokon átszűrődő napfény megbabonáz, előhívja az összes sznorkelezéshez köthető nyári emlékemet, szinte lebegek, miközben egy delfinraj kellős közepén úszom. 

Kép

A tengerbiológus és fia a víz alatt − forrás: Karáth Emil

Nem mindenki jut el a tengerhez

„Ez arra is jó, hogy aki nem tud elmenni, vagy még soha életében nem látott tengert, egy kicsit meg tudja érezni, hogy milyen. 

Voltunk szegregátumokban, az ott élő gyerekek egy része ezen az élményen keresztül kerülhet a legközelebb a vízhez. Nagyon élvezték az órát. 

De van olyan programunk is, amelynek segítségével olyan gyerekeknek próbáljuk izgalmasabbá tenni a mindennapjait, akik hosszú időt töltenek kórházban” – magyarázza Emil, miközben segít levenni a fejemről a VR-szemüveget. 

A programot mindig rászabják az adott iskolás korosztályra, az alsósoknak például lehetőségük van az interaktív biológiaórán színes lapok és tengeri élőlényeket ábrázoló matricák segítségével saját korallzátonyt alkotni, illetve tengervizet is rendszeresen készítenek Móniék a gyerekekkel. 

Az Egyesület másik fontos projektje aktívan vonja be a fiatalokat a tengermentő projektekbe. „Először a saját gyerekeinket vittük el az óceánhoz korallóvodát építeni, hogy lássuk, egyáltalán tetszik-e nekik, érdekli-e őket. Annyira imádták, hogy nem nagyon akartak hazajönni. A másik utunk kifejezetten szakmai szokott lenni, tehát olyanok jelentkezését várjuk, akiket érdekel a tengerbiológia, ezzel szeretnének foglalkozni.” 

„Ott már víz alatt dolgoznak a fiatalok azokkal a módszerekkel, amikkel egy egyiptomi professzor megismerteti őket, az ott gyűjtött adatokat pedig elküldjük egy nemzetközi adatbázisba” – avat be a részletekbe a tengerbiológus. 

Az egyesület tehát szép lassan igazi családi küldetéssé alakul, melynek feladataiban Emil mellett Móni és a két gyerek is tevékenyen részt vesz. Az előadásokat nem csak az anyaország különböző tájaira, de a határon túlra, a Felvidékre és Erdélybe is elviszik, hogy megmutassák az óceán élővilágának sokféleségét, és elmélyítsék az új generációban az élőhelyeink iránt érzett felelősséget. 

Az ember mindig érzi, ha rosszul alszik?

Amíg jól alszunk, addig nem foglalkozunk vele, mert reggel fölébredünk, indul a nap, nem vagyunk álmosak. Aki rosszul alszik, érzi, mert egyrészt szenved éjszaka, másrészt nappal fáradt lesz, és ez a nappali fáradtság rányomja a bélyegét a mindennapjaira. 

Milyen egészségügyi problémákat okoz az alváshiány vagy a nem kielégítő alvás?

Az agyunk számára létfontosságú, hogy minden nap aludjunk, a szerveink közül az agyunk igényli a legjobban az alvást, ugyanis alvás közben méregtelenít, és ha kevés az alvás, ez kevésbé fog végbemenni. 

Erre bizonyíték, hogy elég erős összefüggés látszik az alváshiány és az Alzheimer-kór előfordulása, kialakulása között. 

A másik szervünk pedig a szívünk. Az első szívdobbanásunktól a halálunk pillanatáig ver, és a mély alvás az az időszak, amikor nagyon lassan dobog a szív, akkor tud igazából pihenni. Aki keveset vagy rosszul alszik, az biztosan terheli a szívét, ezért bizonyos betegségek sokkal gyakrabban fordulnak elő alváshiány, alvászavarok esetén.

Igazából mennyit kellene aludnunk?

A normál alvásidő a WHO és a szakma szerint 7–9 óra, lehetőleg egy éjszakai blokkban, bár azt mondjuk, hogy ez 24 órán belül összeadható. Tehát ha valaki bagoly típus, de reggel fel kell kelni, és napközben alszik még egy órát, akkor azzal nincsen baj. 

A legtöbb ember nagyjából 7–9 órát alszik, de normálisnak tekintjük a többet alvót és az ennél kevesebbet alvót is. Van úgynevezett long sleeper (hosszú alvó) variáns és short sleeper (rövid alvó) variáns. Nem tekintjük betegnek, aki 9–10 órát alszik, és azt sem, aki 4 órában kialussza magát. (Vigyázat, az nem normális, ha valaki öt Red Bull mellett vagy nyolc kávé mellett alszik négy órát!) Szerintem az a normális mennyiségű alvás, amivel kipihentek vagyunk, optimális mennyiségű stimulánssal, maximum a napi egy dupla kávéval.

Mit tanácsolsz azoknak, akik nem tudnak elaludni? A sokféle próbálkozás közül melyik a célravezető?

Ha valaki nem tud aludni, annak az okát soha nem éjszaka próbáljuk megkeresni és megoldani, hanem mindig nappal. A feszültség, ami miatt nem tudok elaludni, a határidő, az időprés nappal képződik.

Éjszaka nem fogom tudni megoldani, és minél inkább aludni akarok, minél inkább erőltetem, annál inkább föl fogok ébredni. Az alvás egy spontán és automatikus folyamat, nem akarható, nem kényszeríthető.

Nem jó, hogyha pörgetjük a telefont lefekvés után, mert az ébren tart. Nem a kék fény – arról már kiderült, hogy nem befolyásolja annyira az alvást, mint amennyire régebben mondták –, hanem maga az aktivitás, hogy nem próbálok kikapcsolni. Az olvasás jó, de hagyományosan olvassunk, vagyis könyvből, esetleg e-könyv-olvasóból, meleg fényű lámpa és kis fény mellett.

Mi a helyzet a fénnyel? Nagyon sokan arra panaszkodnak, hogy nincs elég sötét, vagy túl sötét van.

A fény fontos szabályozó. Egyrészt a szervezetünknek nyugalmi állapotra van szüksége, másrészt a természetes fény hatása változik egy napi ritmus alapján. Amikor sötét lesz, akkor az agyunk melatonint kezd termelni, ez is egy jel a szervezet számára, hogy álmosodunk. Reggel, amikor fölkelünk, és a természetes (vagy mesterséges) fénnyel találkozunk, akkor blokkoljuk ezt a melatonintermelést. Tehát ha erős fényhatásnak teszem ki magam este, akkor nehezebben fogok elaludni, ezért minden olyan tevékenység, számítógépes munka, ami fényhatással jár, nehezíteni fogja az elalvást. Elalvás előtt már legyen kevesebb fény, készüljünk kicsit az alvásra. 

Optimálisan be kellene sötétíteni, egy bevilágító utcai lámpa vagy világító óra is lehet zavaró. A hálószobában mindenképp legyen hideg is, mert éjszaka a maghőmérsékletünk csökkenni próbál. 

Ha fűtjük a szobát, akkor nem tud, és nehezebben alszunk el.

Mi a helyzet a hangokkal?

Szerintem, ha valaki jól alszik, akkor nem zavarja semmi, például az óra ketyegése sem. Ha nem tud aludni és feszült, akkor minden zavarni fogja. A környezetünkben vannak hangok, van szomszédunk, van kukásautó, és ha valaki belekerül egy spirálba, nem tud elaludni, nem jó, ha próbálja kizárni a hangot. Nem jó a füldugó, mert ha a füldugót berakom a fülembe, még inkább fülelni akarok. Inkább meg kell figyelni azt a hangot. „Ja, igen, ő a Péter, a szomszéd.” „Ja, igen, jön a kukásautó.” Jobb, ha megfigyelem a hangot, mint ha mindenáron ki akarom zárni.

Szokták javasolni a gondolatok kitörlésére a meditációt, a jógalégzést, az izomrelaxációt. Ezek használhatnak? 

Jól hangzik, hogy meditáljunk, próbáljunk kiüresedni, de kell olyan 20–30 év gyakorlás hozzá, egyből nem fog menni. De egyébként jó technika. Vannak különböző relaxációs gyakorlatok, amiket pszichológus szokott megtanítani, autogén tréning, progresszív izomrelaxáció, különböző technikák, amiknek az a lényege, hogy a kattogásról a testünkre, a testérzetekre figyeljünk. Ha ezt jól csináljuk, akkor kicsit terelni tudjuk a gondolatainkat. De ha valaki nagy stresszben van, nem fog működni az autogén tréning. 

Úgy gondolom, mindig keresni kell az okot, hogy mitől nem alszik valaki, és azt kell megoldani.

Mi a helyzet az éjszakai felébredéssel?

Az északi felébredésnek lehetnek egyéb okai. Például, ha a horkolás egy kóros formát ér el, azt alvási apnoénak hívjuk, és erre is fel lehet ébredni. Az átalvási zavarokat alváslaborban, műszerrel vizsgáljuk. Számos alvásbetegség van, ezek orvosi vizsgálatot igényelnek.

Milyen hatással van a kávé és az alkohol az alvásra?

Az alkohol kiváló nyugtatószer. Az orvosi vizsgálatok szerint, ha keveset iszunk, az jó az alvásnak, annak nyugtató hatása van, ha viszont sokat iszunk, azzal elrontjuk, felületessé tesszük az alvásunkat. Pluszban fel fogunk ébredni, extra savat, refluxot csinál az alkohol, és fokozza a horkolást. Az is fontos, hogy mikor iszunk: lehetőleg ne lefekvés előtt.

A kávéval sokat foglalkoztak az utóbbi időben. 

Kb. 10 óra alatt bomlik le a szervezetben, tehát ha én szeretnék 10 órakor aludni, akkor vonjak ki ebből 10 órát, és azután már ne kávézzak. 

Az agyunkban van egy adenozin nevű anyag, ami elkezd felhalmozódni napközben, és azt kommunikálja az agyam felé egy receptoron keresztül, hogy egyre közeledik az idő az alváshoz. A kávénak van egy olyan érdekes tulajdonsága, hogy ugyanehhez a receptorhoz kötődik, kiszorítja az adenozint, és ezzel becsapja az agyunkat, azt kommunikálja, hogy nem vagyunk álmosak. Úgyhogy aki jól alszik, az nyugodtan igyon kávét délután is, de aki rosszul alszik, az csak reggel.

Ha kíváncsi vagy, hogy mit tanácsolt a szakember a kis- és nagygyermekes szülőknek, a váltott műszakban dolgozóknak és a jelenetekben játszó színészeknek, vagy hogy pontosan mi az az alvási apnoe, és hogyan kezelhető, nézd meg a teljes Képmás-estet. A vicces jeleneteket a Nézőművészeti Kft. színművészei, Mosolygó Sára és Varga Ádám improvizálták. A beszélgetés moderátora és jelenetötletek: Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője. 

„Ott ült velem szemben, kisírta a szemét, úgyhogy végül nem mondtam meg neki, hogy mi meg összeköltözünk – magyarázza a lány valakinek a vonal másik végén – Nem az, hogy titkolózni akarok, de ha most megmondom, az tök olyan, mintha beletenyerelnék a legfájóbb pontba. Azt meg nem akarom. Majd máskor megírom neki, vagy nem tudom.”

A beszélgetésfoszlányokból összerakom, hogy miről is lehet szó. A fiatal lány egy találkozóról utazik hazafelé. Azt tervezte, hogy beszámol az élete egy örömteli eseményéről, ám miután szembesült a barátnője kétségbeesésével, végül a hallgatás mellett döntött. Az említett barát ugyanis párkeresési nehézséggel küzd, és érzelmileg különösen nehéz időszakot él át. 

A jó hír megosztása talán fájdalmat okozott volna, ezért az utastársam igyekezett megkímélni őt.

Időről időre mindannyian találhatjuk magunkat hasonló helyzetben. Legyen szó párkapcsolatról, gyerekvállalásról, munkakeresésről vagy az élet bármely olyan területéről, amely magában hordozza a lehetőséget nagy örömökre, de egyúttal nagy keserűségre is. Érthető, hogy együttérzéssel szeretnénk lenni egymás iránt, ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy hallgatnunk kell a jóról, ami velünk történik.

Nem az esik rosszul a másiknak, hogy nekünk megadatott a jó

Sokak számára a hallgatás azért tűnik a legempatikusabb opciónak, mert amiről nem tudunk, az általában nem fáj. Jelen esetben azonban a fájdalom anélkül is jelen van, hogy bármit is mondanánk. Nem mi okozzuk, és nem mi fokozzuk. Mert egy barátnak vagy családtagnak nem a boldogságunk fáj. Nem az esik rosszul, hogy nekünk megadatott a jó, hanem az, hogy nekik egyelőre nem. Ezen pedig mit sem változtat, ha közben a mi életünk jó irányt vesz. 

Persze nem mindegy, hogyan kommunikálunk, hiszen a dicsekvés joggal válthat ki ellenérzéseket a másikból, de ez is csak azt mutatja, hogy a fő kérdés nem az, hogy megosszuk-e a jót, hanem hogy hogyan tegyük azt. 

A remény néha a legnagyobb ajándék, amit adhatunk

Vannak élethelyzetek, amikor az örömök megosztása nem fájdalmat okoz, vagy legalábbis nem csak azt. Különösen igaz ez azokra az esetekre, amikor mindketten hasonlóan nehéz szituációból indulunk, ám egyikünkre rátalál a szerencse. Például, amikor két egyedülálló barát közül az egyik megtalálja a párját, a története reményt adhat a még kereső félnek is. Vagy, amikor két munkát kereső ember közül az egyik sikerrel jár, azzal erőt adhat annak, aki már éppen kezdené feladni. 

Talán nem ez az első reakciója, amikor szembesül a hírrel, de ez nem jelenti, hogy akár rövid időn belül ne fordulhatna át a szomorúsága valami sokkal pozitívabba. A példánk képes kapaszkodóként szolgálni, de csak akkor, ha nem hallgatunk róla.

Mások érzelemszabályozása nem a mi feladatunk

Érzéketlennek hangozhat, holott korántsem arról van szó, hogy érdektelenek lennénk a másik fájdalma iránt, azonban érdemes lehet tudatosítani, hogy mások érzelemszabályozása nem a mi feladatunk. Nem tudjuk megemészteni helyettük a nehéz érzéseket, ahogy tőlünk sem vállalja át ezt a környezetünk. Amit viszont tehetünk, az az, hogy őszintén, együttérzéssel és alázattal kommunikálunk. Mert az empátia és az őszinteség igenis megférnek egymás mellett. 

Közölhetünk egy jó hírt oly módon, hogy közben érzékenyek maradunk a másik ember helyzetére. 

„Tudod, soha nem gondoltam, hogy sikerülhet.” „Rengeteg olyan alkalomra emlékszem, amikor fel akartam adni.” Ha betekintést engedünk a saját lelki folyamatainkba (anélkül, hogy motivációs előadást tartanánk), az a szerettünk számára is alázatot és megértést sugározhat. A szavainkkal kifejezzük, hogy tudjuk, honnan indultunk. Hogy emlékszünk a nehéz érzésekre – és ez elég. Ne várjuk el, hogy a másik ünnepeljen, de ne is hallgassunk a jóról.

Praktikus – Így kommunikáld a jó híreket valakivel, aki épp nehéz időszakot él át!

A leggyakoribb hiba, amit a kommunikációnkkal elkövetünk, hogy szükségtelenül hosszan vezetjük fel az adott hírt. „Sokat gondolkodtam, hogyan mondhatnám ezt el neked, mert tudom, mennyire nehéz most neked, és nem szeretnélek megbántani vele.” „Van valami, amit meg szeretnék osztani veled, de nagyon sokat őrlődtem, hogyan mondhatnám el.” Az ilyesfajta bevezetőket ugyan a jó szándék vezérli – hiszen biztosítani szeretnénk a másikat arról, hogy átérezzük a helyzetét –, valójában azonban csak még nagyobb nyomatékot adnak egy egyébként is jelentőségteljes témának.

Ugyanis akarva akaratlanul azt hangsúlyozzuk, hogy a másiknak most mennyire rossz. Erre pedig senkinek sem esik jól emlékezni. Ugyanezen ok miatt kerüljük a drámaibb megfogalmazásokat is, amelyek első hangzásra inkább sejtetnek rossz hírt, mint jót. 

Helyette egyszerűen meséljük el a történéseket azzal a természetességgel, amellyel egyébként is kommunikálnánk. Saját magunkról beszéljünk – arról, hogy mi történt velünk, és hogy mi hogyan éreztük magunkat az adott helyzetben –, ne pedig arról, hogy a másikat ez a feltételezésünk szerint hogyan érinti. Azt ő is el tudja dönteni.

A szülők gyakran érezhetik azt, hogy létezik „teidő”, „őidő”, „miidő”, „tiidő”, „őkidő” – és a sorból valahogy mindig kimarad az „én”. A gyerek(ek) fuvarozása, altatása, etetése, szórakoztatása, tanítása, ügyeinek intézése és a munka, a háztartás mellett mégis hogyan férne bele az, hogy valaki időnként kizárólag saját magával foglalkozhasson? 

Énidő családi körben?

Anikó tíz éve él tanyán férjével és két gyermekükkel. Nagy életmódváltást jelentett a kiköltözés egy szinte „Isten háta mögötti” környezetbe, ahol azonban – a nehézségekkel együtt – nagyon jól érzi magát. Senkivel sem cserélne, annyira megszerette azt a nyugalmat, amit a környzete ad. Annak ellenére gondolja ezt, hogy a tanya fenntartása, fejlesztése sok munkával jár, nem beszélve a gyerekek gondozásáról, a házimunkáról. 

Általában hajnali öt körül kel, hatkor ébreszti a gyerekeket, akiket ő visz iskolába egy 30 kilométerre lévő településre. Ezután intézi az ügyeket, a bevásárlást, majd a nemrég indított vállalkozásával foglalkozik otthonról. A délután, az iskola utáni idő a családé, ahogyan a hétvégék is – ritkán tölt időt távol az óvodás és kisiskolás gyermekeitől, a férjétől. Állítása szerint nem is szeretne gyakran elkülönülni, főleg most, hogy már a gyerkőcök is jobban el tudják foglalni magukat. Régebben nagyon hiányzott neki néhány egyedül töltött óra, kedvenc kikapcsolódása a vásárlás, nézelődés volt a városban. Mára ez megváltozott. 

„Szerintem az énidőbe az is beleférhet, hogy valaki a családja körében, velük együtt tudja elengedni, jól érezni magát” – mondja Anikó. – Egyszerű volna a csajos, kávézós programokat említeni, viszont engem az is kikapcsol, ha a gyerekeimmel együtt csinálunk valami kreatív dolgot. 

A fiam és a lányom is jól elfoglalja már magát, időnként nagyokat nevetünk közösen. Engem ez ugyanúgy feltölt, mint egy barátnős délután kettesben. 

Persze az is nagyon jó, különösen, ha két anyáról van szó, akik ritkábban és nehezebben tudják megszervezni a találkozást. Éppen ezért az ilyen alkalmak már másért kiemeltek.” Anikó szerint tehát érdemes átgondolni, mit élünk meg énidőként. 

Dr. Szijjártó Linda pszichológus, szervezetfejlesztő, a Mindsetland alapítója az énidőt az öngondoskodás egyik megvalósítási formájának tartja, és azt ajánlja, tegyünk így mi is. Konkrétan: legyünk tudatosak abban, hogy az öngondoskodás fontos, és mindenekelőtt ismerjük meg a lehetséges formáit. Legyen az énidő az az idő, amit ennek tudatában, a körülményekhez és reális lehetőségekhez igazítva az öngondoskodásra szánunk. 

Tehát például, ha valakinek egy háromnapos wellness-hétvége jelenti az igazi kikapcsolódást, az énidőt, de közben párhetes kisbabája van, annak lehetséges, hogy az adott élethelyzetben le kell mondania erről a hétvégéről. Vannak azonban más módok is, ahogyan időt tud szánni magára adott keretek között. Ilyenkor egy kiadós alvás vagy séta is megfelelhet az énidőnek, amennyiben ez találkozik a lehetőségekkel és a saját igényeivel is. 

„A személyiségünktől, az adott életszakasz sajátosságaitól is függ, hogy mihez nyúlunk, mire van igényünk az öngondoskodásra fordított idő terén. Azt azonban nemzetközi kutatások eredményei is igazolják, hogy a magunkra szánt idő a mentális és a fizikai jóllétet is támogatja. Sajnos kialakulhat olyan helyzet, hogy úgy érezzük: semmire sincs időnk, ami végképp elviszi a fókuszt önmagunkról. Illetve észlelhetjük, hogy valamit szeretnénk megcsinálni, de egyszerűen nem megy, nem fér bele a napba. 

Ilyenkor érdemes megfordítani a helyzetet: a reális és elérhető öngondoskodási célok kijelölése után célszerű előresorolni, tehát prioritásként kezelni az adott dolgot, és megnézni, hogyan férhet bele például az előttünk álló hétbe, hónapba. 

Lehet, hogy valami másról le kell miatta mondani, ami ugyancsak fontos, de ha az a tevékenység nélkülözhető, elhalasztható vagy átadható másnak, akkor az így felszabadult idő fordítható az öngondoskodásra. Persze, felvetődhet a kérdés, hogy mi lesz a gyerek tízóraijával, a takarítással és hasonlók, ám ilyenkor át kell gondolni azt, hogy milyen lehetőségünk van ezekben a dolgokban segítséget kérni” – tanácsolja a pszichológus. 

„Lehet, hogy elfelejtettem, hogyan kell ellazulni?”

Ezt a kérdést már a szintén kétgyermekes, de egészen más életet élő Zsanett tette föl magának. Ugyan ő is vállalkozó, ám férjével együtt üzemeltetnek fitneszklubot, így szinte állandóan szolgálatban vannak. Maguk csinálják a marketinget, tartanak órákat, újra és újra képezik magukat, követik az újdonságokat. Általában hétvégén is munka van, legalábbis egy napon egyiküknek biztosan, még ha otthonról dolgoznak is. Ráadásul a nagyszülők sem laknak közel: az édesapa szülei külföldön élnek, Zsanetté pedig az ország másik felében

A szülők maguk oldják meg a felügyeletet – hol egyikük van a gyerekekkel, hol másikuk. Ebből kifolyólag a kettesben töltött idő esélye is kevés, az énidőnek nevezett fogalom pedig az édesanya számára az utóbbi időben meglehetősen elérhetetlennek tűnik. Mert még ha meg is tehetné, hogy elmegy pár magányos órára kikapcsolódni, akkor is inkább úgy dönt: megcsinál helyette valami fontos munkát, főz, takarít, vagy a gyerekekkel van. Ezen elgondolkodva tette fel tehát a fenti kérdést Zsanett. Igen, lehetséges, hogy már elszokott attól, hogy pihenjen, hogy teljesen ki tudjon kapcsolni.

Mivel egészségügyi vonalon tevékenykedik, tudja, hogy nincs ez így jól, és hosszú távon megbosszulhatja magát ez az aktivitás. Ráadásul újabban fizikai tünetek is utalnak arra: változtatnia kell(ene). 

Zsanett érzi: a legegyszerűbb határidős tevékenység is rossz hatással van rá, nyomasztja. Pedig nincs főnöke, akinek meg kellene felelnie – illetve, saját maga, valamint a vendégek azok. 

Úgyhogy elhatározta – miután már a férje is figyelmeztette és ajánlotta, hogy megoldja helyette a gyerekfelügyeletet –, hogy visszavesz a tempóból. Nem nézi annyit a telefont, félreteszi a céges ügyeket, és megpróbál többet elvonulni, magával foglalkozni. 

Férje ugyancsak törekszik erre, esetében előfordult például, hogy két napot együtt töltött egy régi baráttal, amíg Zsanett otthon maradt a gyerekekkel. Ám ez belefért, ráadásul az édesapának tavaly komoly egészségügyi kihívással kellett szembenéznie, így számára különösen fontos, hogy megtalálja magának a szabad idősávokat, perceket, órákat. 

Legyen az énidő az öngondoskodás egyik formája

A pszichológus szerint az is lényeges, hogy ha már időt szánunk az öngondoskodásra, akkor figyeljünk a rendszerességre. Viszont abban is belátónak kell lennünk, ha aktuálisan olyan időszakot élünk, amikor az adott időtöltés nem valósítható meg más prioritások (pl. betegség) miatt, vagy időben nem tudunk állandó egységet szánni rá. Lehet, hogy egyik alkalommal egy óra, máskor néhány perc jut önmagunkra. 

Jó tudni azt is, hogy az énidő, az öngondoskodás tekintetében több aspektus különböztethető meg. Az egyik a fizikai – például időt szánni az alvásra, evésre, mozgásra. Van szakmai oldal, vagyis az, amikor valaki a munkájával szeret időt tölteni, abban szeretne kiteljesedni, de ide sorolható a határállítás is a munkában. A kapcsolati aspektus a másokkal való kapcsolódást és ezen keresztül a közös élmények keresését jelenti. A társsal, barátokkal töltött idő mellett a baba-mama klubok felkeresése is idesorolható, akárcsak a rendszeres, tervezett heti telefonos vagy online beszélgetések a számunkra fontos emberekkel. 

Az érzelmi oldalnál a saját érzelmeinkkel való kapcsolódás és az egészséges megélésük, feldolgozásuk a fontos. Ebben nagyszerűen segíthet a naplóírás, a hála gyakorlása, a meditáció vagy a terápiás folyamatban való elköteleződés. 

A mentális/pszichológiai aspektust támogathatja az olvasás, egy új hobbi, egy kiállítás látogatása. A spirituális öngondoskodás pedig megvalósulhat akár jóga, önkénteskedés, imádkozás, a természettel való kapcsolódás pedig séta vagy kirándulás során.

Érdemes szem előtt tartani: nincsenek elvárások, nem kell mindenkinek kötelezően heti három óra énidőt keresni. Vannak időszakok, amikor tényleg lehetséges, hogy egy fél délelőttöt öngondoskodással töltsünk, de nyilván lesznek olyan napok is, amikor csak pár percünk lesz rá – teszi hozzá Linda, aki maga is kétgyermekes édesanya, így nagyon is van tapasztalata e téren. 

Szerencsés, mert számíthat segítőkre, akikkel megosztják a teendőket. Ám egy ideig neki is a kisbabájával közös babakocsis futás jelentette az énidőt, az öngondoskodást a mozgáson keresztül. Manapság pedig legszívesebben valamilyen kreatív tevékenységben vagy olvasásban éli ki magát, amikor van rá alkalom. 

A barlang sötét. Nedves. Hideg. Tele van akadályokkal. Elsőre nem tűnik ideális helyszínnek egy mozgásterápiás foglalkozáshoz. Vannak azonban, akik egészen másképp látják. A barlangászat nem hétköznapi hobbi: szűk járatok, csúszós kövek, teljes sötétség – itt minden mozdulat tudatos és megtervezett kell, hogy legyen. A barlangban a sziklákon kívül nincs más kapaszkodó, csak a társaink és a saját képességeink. Éppen ezt a tapasztalatot szeretnék átadni sérült gyerekeknek is.

Verocs ötlete nyomán

Egy csapat szakember és lelkes önkéntesek immár húsz éve kísérnek le gyerekeket a föld alá, és figyelik a fejlődésüket. Az elmúlt években azon is dolgoznak, hogy a barlangi mozgás ne csupán kihívás, hanem terápiás eszköz is legyen mozgássérült gyerekeknek. A Verocs Szakosztály munkájára Faragó Tamás, az egyik alapító, a szakosztály vezetője hívta fel a figyelmünket, de a sérült túrák ötlete Mikolovits Veronikától, a Nemzetközi Pető Intézet konduktorától származik, aki maga is szenvedélyesen szeretett barlangászni. 

Felismerte, hogy a mozgáskorlátozott és más fogyatékossággal élő fiatalok számára kevés a valódi kihívást és örömöt nyújtó szabadidős lehetőség, ezért barlangi túrákat szervezett nekik. 

Bár egy tragikus baleset – nem a barlangban, hanem a hegyekben, egy kőomlás következtében – véget vetett az életének, barátai továbbviszik az általa elkezdett munkát.

„Az alapító, Verocs eleinte jutalomként hozta el a gyerekeket, mert látta, mennyire élvezik. Aztán egyre többen akartak jönni” – meséli Tamás, aki húsz éve minden kedden vezeti ezeket a túrákat, és évente három-négy többnapos tábort is szervez. Kezdetben csak alkalomszerűen indultak, de ahogy terjedt a hírük, és egyre több fiatal jelentkezett, a túrák heti rendszerességűvé váltak.

Veszélyes?

A leggyakoribb kérdés, amit a szülők feltesznek: veszélyes-e mindez? „Ha megfelelően készülünk, nem veszélyesebb, mint bármely más szabadtéri tevékenység. Ráadásul itt nincs forgalom, nincsenek járókelők, nincsenek egyenlőtlenségek. Itt mindenki küzd. Mindenki másért, de küzd” – mondja Tamás.

Hogyan segíti mindez a mozgássérült gyerekeket? 

„Megtanulják, hogy a határaik nem ott vannak, ahol gondolták, hogy lehet máshogy is közlekedni. Hogy a saját testükkel dolgoznak, és nem mindig a segédeszközre hagyatkoznak. És persze az élmény, ami hatalmas!”

A terápiás túrákat képzett barlangászok és gyógypedagógusok vezetik, illetve sok önkéntes térítésmentesen segít. Eredményeiket nemzetközi konferenciákon is bemutatták már. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a túrák nem csupán élményt nyújtanak, hanem fejlesztő hatásuk is lehet: hozzájárulhatnak a mozgásteljesítmény és az önismeret fejlődéséhez, azaz a gyerekek egyre ügyesebbek, bátrabbak és önállóbbak lesznek. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

A személyes élmény

Két egymást követő kedden veszek részt a túrán. Korábban rendszeresen barlangásztam, de egy ideje tériszonyos lettem, így kíváncsian várom, hogyan reagálok majd a mélységre. Izgatottan figyelem, hogy míg bennem feszültség van, a többi résztvevő nyugodt hangulatban érkezik a helyszínre. Van, akit taxival hoznak, más – ahogy ők nevezik – a „Rolls-Royce-ába” kapaszkodva billeg be, de akadnak olyanok is, akik önállóan, tömegközlekedéssel vagy szüleik kíséretében jönnek.

A túra a Pál-völgyi-barlang büféje feletti öltözőben kezdődik – ami, mint kiderült, luxusnak számít, hiszen régebben a barlang előtt, a szabad ég alatt kellett öltözniük a résztvevőknek. A csapat maximális létszáma 20 fő, az indulást és az érkezést pontosan be kell jelenteni a Duna-Ipoly Nemzeti Park felé. 

A felszerelések kiosztása mindig valakinek a feladata. Előkerülnek a padlásról az overallok, sisakok, fejlámpák. Mindenki gyakorlottan, olajozottan készülődik. Az átöltözés után levonulunk a barlangba: a Szépvölgyi úton átkelve – ahol az autósoknak már megszokott látvány lehet a barlangászok csoportja – érkezünk meg a Mátyás-hegyi-barlang bejáratához. Itt Tamás gondosan elrendezi a csoportokat, kijelöli a gyors csapatot, és már útjukra is bocsátja őket, a lassabbakhoz pedig beosztja a segítőket.

A barlangi mozgás nemcsak a föld alatt, a csapaton belül is tudatos szervezést igényel. Aki először jár a barlangban, annak gondosan elmagyarázzák az alapszabályokat: nem ugrálunk, az előttünk haladó nyomában maradunk, és időnként hátrafordulunk, hogy meggyőződjünk róla, a társunk is jön.

Az ereszkedés egy körülbelül 12 méter hosszú létrán kezdődik. Van, aki könnyedén mászik le, mások fizikai segítségre szorulnak. Ha kerekesszékes túrázó is van a csapatban, őt beülőben viszik le – de egyébként mindenki önerőből halad, ahogy tud. Most is van valaki, akit mellbekötéssel biztosítanak, hogy epilepsziás roham esetén se zuhanhasson le. Itt mindenki többszörösen be van biztosítva, mégis óriási mozgásszabadságot kap.

Kép

Sokféle nehézséggel élő társunkkal túrázunk együtt: mozgássérült, hallássérült, értelmileg akadályozott, autista és ADHD-val élő résztvevőkkel is.Haladás közben alkalmam nyílik egy kis beszélgetésre. Megtudom például, hogy a 22 éves Viki plüssmackót kapott a barátjától Valentin-napra, és a lány azt is elárulja, hogy kollégista barátnőjével minden kedden lejárnak a barlangba. 

Judit néni mozgásfejlesztéssel foglalkozik a Dr. Török Béla Speciális Szakiskolában. Szerinte nem az a lényeg, hogy ki mennyit tud haladni, hanem maga a kaland és az egyensúlyérzék fejlesztése. „Van olyan gyerek, aki kerekesszékben él, de a barlangban kúszik, amennyit tud. Neki ez a túra” – meséli.

Az első alkalmon egy édesanya is velünk tart három gyermekével. Eszterék már évek óta jártak Judit nénihez úszni, amikor egy nap az oktató megkérdezte az édesanyát, hogy sérült fia, Kornél elmehet-e velük a barlangba. Eszter örült a lehetőségnek, és később az ép testvérek is kedvet kaptak a túrához, most is segítőként vannak jelen.

Az egyik szakaszon a „Vinkli”-n haladunk át, ahol oldalra fordulva, egyensúlyozva kell átküzdeni magunkat egy szűkületen. Próbálok segíteni Zolinak, aki elakadt, majd helyet cserélünk, hogy megmutassam, hogyan lehet áthaladni. Andi, az egyik segítő erre megjegyzi: itt nem kell sokat magyarázni, elég, ha mutatjuk a mozdulatokat, a többiek pedig lemásolják.

Egy ponton nekem is szükségem van segítségre: Bencének, a túravezetőnek térdet kell adnia, hogy feljebb küzdhessem magam. 

De itt így működik: mindenki támogatja a másikat, hogy végül mindenki elérje a célját, és sikeresen befejezze a túrát.

Kúszunk-mászunk, bejárjuk a „Bárt”, a „Színházat” és a „Kápolnát”. Elhaladunk a „Vonalzó” mellett is, elmegyünk az „Elefánthoz”, és járjuk az „Óriások útját” is. Az egyik útnak a gyerekek adtak nevet: dinógerinc lett, mert olyan a talaj felszíne, mintha egy dinoszaurusz hátát látnánk. Valóban úgy fest.

A túra csúcspontján, a visszaút kezdetén elérkezik a várva várt végpont, a csokizás – egy hagyomány, amit mindenki szeret. A bagekből előkerülnek a különféle csokik, de valakinél gumicukor is lapul. A barlangászok szütyőiben nemcsak elsősegélycsomag van, hanem mindig akad egy tábla csoki is, mert egy jó túrához a kaland mellett az apró örömök is hozzátartoznak.

Kép

A csokizás

„Amikor Bence először jött, még középiskolás volt. A tanárnője kísérte el, de nem szólt senkihez, nem is köszönt, csak csendben átöltözött, majd a sarokban elüldögélt. Aztán lejött a barlangba, és távozott” – meséli Tamás az Asperger-szindrómás Bencéről. Nekem is elmondta túra közben, mennyire szereti a nyugalmat, nehezen viseli, ha gyerekek és hallássérült túrázók is vannak, mert olyankor óriási hangzavar keletkezik.

„Pár év alatt azonban minden megváltozott. Ahogy hétről hétre ismerőssé váltunk számára, úgy fejlődött a kommunikációja is.” 

„Felbátorodott, és nemcsak, hogy beszélgetünk és jóban vagyunk, hanem alkalmanként rá is bízunk sérülteket. Segít a kisebbeknek vagy a nehezebben mozgóknak.” 

Bence egyébként önálló életet él, a munkájával próbálja összeegyeztetni, hogy keddenként lejöhessen a barlangba.

Találkozom olyannal is, aki gerincvédőben érkezett, de az öltözőben hagyta, mert nem abban akart túrázni. Tamás szerint ő is sokat fejlődött. „Első alkalommal majdnem beszorult egy V alakú sziklarésbe. Alig tudtuk kiszabadítani, nekem már a Barlangi Mentőszolgálat és a villogó kék lámpák jártak a fejemben. De végül kiemeltük. Azóta is jön, és nincs vele semmi gond.”

Jázi, aki súlyos értelmi fogyatékossággal él, már legalább tíz éve jár velük. Andi, a segítő meséli útközben, hogy hatévesen még csak lefelé nézett, most viszont az élen halad. Nagyon bátortalan kisgyerek volt, de évről évre megerősödött, most, 16 évesen nagyon élvezi a túrákat.

A barlangban nincsenek különbségek. „Itt nem verseny van, hanem együtt haladás” – mondja János, az egyik résztvevő, aki azzal a bizonyos Rolls-Royce-szal érkezik minden héten. „Empátiát tanulunk, vigyázunk egymásra.”

Tamás szerint néha fegyelmezésre is szükség van, de ez ritka. „Ha valaki nem képes koncentrálni vagy szabályt követni, akkor veszélyes lehet saját magára is.” A barlang különleges terep, ahol muszáj figyelni egymásra.

A Micimackó 

A túra egyik csúcspontja a „Micimackó-lyuk”, ahol egy szűk járaton kell átbújni. „Levegőt beszívni, és csak a másik oldalon kiengedni” – adja az instrukciót a túravezetőnk. Dóri könnyedén átjut, Rajmund más technikával próbálkozik, de végül neki is sikerül. 

A csapatunkból Mesi is nekiveselkedik, de a csípője beszorul. Bár mi látjuk, hogy biztosan átfér, a lyuk adottságai miatt ő mégis úgy érzi, hogy nem fog menni. 

Elképesztő megérezni a többiek néma támogatását és ezt a koncentrációt, amellyel a túravezető és a mozgásterapeuta segít. 

Mesinek végül sikerül átjutnia. Bár először azt tervezték, hogy majd visszafelé próbálkozik, végül – saját belátása alapján – előre halad, és sikerrel veszi az akadályt. Az esetet a túra után Tamás és a segítők átbeszélik.

Kép

A Micimackó-lyuk

Előkészületek

A szervezés sem kis munka. Tamás a családja és a munkája mellett heti rendszerességgel végzi ezt, immár több mint tíz éve. Azt is össze kell hangolni, hogy egy adott kedden kik jöjjenek.

„Van egy levelezőlistánk és egy táblázatunk, ahová a tagok be tudják írni magukat. Kérem, hogy péntekig jelezzék, tudnak-e jönni. Ha megvan a létszám, akkor megírom Judit néninek, hány gyereket hozzon az iskolából. Vannak, akik egyénileg jönnek, például János vagy Bence – ők hétfő reggel SMS-ben vagy telefonon jelentkeznek. Vannak olyan gyerekek is, akik háromhetente vagy havonta járnak, ők előre bejelentkeznek, így kerülnek be a táblázatba. Ehhez igazítom az iskolák létszámát. Jelenleg két iskola, a Török Béla iskola Zuglóból és a Szent Miklós iskola Óbudáról vesz részt.”

Kíváncsi vagyok arra is, hogyan kerülhetnek be új tagok a csoportba, és mi történik az első alkalommal. „Ha érkezik egy új gyerek – akár egy tanár vagy szülő hozza el –, akkor az első alkalommal még nem visszük le a barlangba. Először itt, a felszínen találkozunk, beszélgetünk, és felmérjük, mire kell figyelni. Ha például mozgássérült, sétálunk vele egy kicsit, és megkérem, hogy szorítsa meg a kezem, hogy lássuk, biztosan meg tud-e kapaszkodni a létrán. Ha epilepsziás, az is fontos információ, hiszen nem lenne szerencsés, ha épp a létrán érné roham. Így az első alkalommal megismerkedünk, és átbeszéljük a legfontosabb tudnivalókat, majd a következő alkalommal már lemehet a csoporttal.”

Kép

Fotó: Jónás Jácint

De mi a helyzet a szülőkkel?

Sokan a „barlang” szó hallatán beszorulásra, lezuhanásra gondolnak, főleg, ha tudják, hogy a túra kúszós-mászós, nem kiépített. Tamás tapasztalatai szerint azonban a szülők alapvetően támogatók.

„Az egyik szabályunk: sosem rakunk össze szülőt és saját gyereket. A szülő természetesen lejöhet, ha szeretné látni, milyen a túra, de nem a saját gyerekével. A gyerek meg akar felelni, a szülő pedig hajlamos túlzottan félteni őt.” 

„Egy anyuka például egy év után jött el megnézni, hová jár a gyermeke. A túra végén felsóhajtott: »Ha ezt előre tudom vagy én próbálom ki előbb, soha nem engedem el! De most már járjon csak!«”

A szülők tehát többségében nyitottak, és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy nincs okuk aggodalomra. A gyerekek bátrabbak lesznek, és fejlődik a koncentrációjuk. A pedagógusok szerint a barlang különleges környezet: teljesen ingerszegény, nincs fény, zaj vagy külső inger, ezért is tudnak a gyerekeknek minden lépésére figyelni. Ahogy Bence fogalmaz: „Itt el tudom engedni a hétköznapokat.”

Tamás megfontolt, nyugodt ember, akit a gyerekek tisztelnek, de akivel viccelődni is lehet. Amikor arról kérdezem, mi hajtja húsz éve, így felel: „A gyerekek mosolya. Amikor kijövünk a barlangból, látni rajtuk az örömöt, amiért sikerült végigcsinálniuk. Sóhajtoznak: »Jaj, de elfáradtam! Mekkora izomlázam lesz!« Ez a siker. Látni az ő boldogságukat, a barátságokat, amelyek itt szövődnek. Itt egyenrangú partnerekként tekintünk rájuk, nem alá-fölérendelt vagy pedagógus-diák viszonyban.”

Kép

Balra Faragó Tamás

A jövő

Hosszú távon Tamás célja, hogy a barlangi mozgást pedagógiai szempontból is elismerjék terápiaként. Jelenleg csak légzőszervi problémákra ajánlják a barlangokat, de ő azt szeretné, ha a mozgásfejlesztés és a szociális készségek terén is hivatalos elismerést kapnának.

„Ha egy fejlesztőpedagógus a tornateremben azt mondja a gyereknek, hogy feküdjön hanyatt, és ötvenszer emelje fel a lábát, az baromi unalmas. De ha itt van, egy óra alatt lehet, hogy kétszázszor is megemeli – és észre sem veszi, hogy fejlesztésen vesz részt, mert számára ez kaland.”

Egy kis csapat már dolgozik a tudományos megalapozáson. Betti, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának oktatója elméleti oldalról támogatja a munkát. Nemzetközi szinten sincs hasonló módszer, de konferenciákon nagy elismerést vált ki a kezdeményezés.

„Ez egy-két éves folyamat lesz: megkérdezzük a résztvevőket, hogyan érzik magukat, a hozzátartozókat, mit tapasztalnak, és az újakat az elvárásaikról, majd nyomonkövetéssel, a »single case design« kutatási módszerrel fogunk dolgozni.” 

„Az eredményeket összehasonlítjuk, és így – reményeink szerint – bizonyítjuk a barlangászás fejlesztőhatását, mert úgy látjuk, ez több mint szabadidősport. A gyerekek közösségben vannak, fejlődik az önbizalmuk, önismeretük, erősödik a felelősségvállalásuk és a koordinációs készségük.”

A barlang természetes kihívásai játékosan fejlesztik a mozgáskoordinációt, a koncentrációt, az önfegyelmet és a csapatmunkát. A túrák élményt nyújtanak, a barlang pedig olyan hely, ahol mindenki önmagához mérten küzdhet meg a kihívásokkal.