Rita hétfője – Életveszélyből életesély, majd életöröm a ritka betegséggel született lánynak

Néhány hónapot várnunk kellett az interjúra, mert nyáron Rita leesett a lóról (amire én például még sosem mertem felülni), és eltörtek a bordái. A napsütéses őszi hétköznapon munkahelyén, a Hegyvidéki Ízlelő Étteremben találkoztunk, ahol az ebédidő vége felé is csak egyetlen üres asztalt találunk a benti térben, a terasz is „telt házas”. 

A hely különlegessége, hogy fogyatékossággal élő emberek is dolgoznak a konyhán, a pultnál, a kiszolgálásban. 

Olajozottan megy a sürgés-forgás, mindenkin egyforma póló, megdicsérem Rita tengerzöld felsőjét, elárulja, hogy a színt ő választotta. A napi étlap ajánlatai és az illatok csábítók, amikor kihozza a gyümölcsös tiramisuszeletet, kérdezem, kóstolta-e a sütit. „Nem, én nem szoktam itt ebédelni – feleli –, csak azt eszem, amit anya főz.” A szüleinek azonban ma is visz haza kóstolót a menüből. Aznap mi vagyunk Rita utolsó vendégei, indul is öltözni. 

A buszmegállóban folytatjuk a beszélgetést. „Már nagyon vár haza a törpenyulam – mondja –, olyan jó, hogy amikor már hallja, hogy jövök, hegyezi a fülét és nagyon örül nekem. Ketrecben lakik. Vannak halaim is, őket is én gondozom, azért is sietek haza. De én is éhes vagyok már ilyenkor, és el is fáradok, szerencsére csak felszállok itt a buszra, ami a kis lakásom előtt tesz le. Ebéd után kicsit alszom, ez kell, mert epilepsziás vagyok. Aztán háromnegyed négykor indulok a művészeti foglalkozásra.” 

Rita egyre lelkesebben mesél az állatairól, aztán valahogy unokaöccse is szóba kerül, akit nagyon szeret. „Ha vonatot látok, azonnal ő jut eszembe” – mondja, mert a hároméves Fülöp odavan a vonatokért. Érkezik a busz, az alacsony, egyenes tartású, mosolygós lány visszaint odaföntről: „Délután találkozunk!” 

A MáSzínházban van a délutáni foglalkozás, ahova keddenként énekkarba is jár. A mai foglalkozást Szalóki Emília gyógypedagógus vezeti. Érkezett egy új résztvevő, ő még nem ismeri a többieket, ezért az ötfős csapat bemutatkozó játékokkal kezd, aztán rajzkiegészítős feladatokkal hangolódnak a projektre, amit Emília erre az évadra kitalált.

Tárgyakra, szereplőkre, rajzokra improvizálnak majd történeteket, amelyeket együtt szőnek tovább, és illusztrálnak különböző technikákkal, a montázstól az agyagig. 

Talán novelláskötet is készül belőle. 

„Mindig arra törekszem, hogy alkotás közben úgy gondolkodjanak és úgy legyenek itt jelen, ahogy a hétköznapi életben nem. Fontos, hogy ennek a kreatív játéknak nincs tétje, és hogy ez egy biztonságos közeg legyen a számukra. Azt kell érezniük, hogy itt nincs rossz válasz, nincs helytelen megoldás, bármit rajzolhatnak, mondhatnak, csinálhatnak, az mind jó. Van, aki csak pár szót beszél, vagy válaszképpen megfog a ceruzák közül egy színt, különböznek a képességeik, de közösséget alkotnak, sokat viccelgetnek egymással, reflektálnak egymás szavaira, munkájára.”  

Rita nagyon sokat szokott segíteni a többieknek. Odaadja nekik az eszközt, mondja, hogy hová álljanak, megfogja a kezüket. Ugyanazt a türelmet, szeretetet, ¬odafigyelést és érdeklődést tudja adni, amit ő kap a családtól, a munkatársaktól, az étterem vendégeitől vagy akár az utcai járókelőktől.  
Ritával és édesanyjával, Monostori Ágnessel Keresztes Ilona beszélgetett a Mégis podcastban, ami a lejátszóra kattintva meghallgatható.

A cikk a Szerencsejáték Zrt. támogatásával készült. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg a Szerencsejáték Zrt. támogatásával. A magazinra előfizethet itt.