21 évesen olimpiát közvetített, ma profi pókerjátékos, üzletasszony és háromgyermekes ultrafutó – Szilasi Viktória, alias Viktoria Brown

Milyen családban nőttél fel, és melyik szülődtől „örökölted” a szívósságodat?

Csepeli munkáscsaládban nőttem fel, apukám és anyukám mindketten a jég hátán is megélő típusok. Apukám szerint olyan nincs, hogy valamire nincs megoldás, anyukám pedig, ha el akar érni valamit, akkor azért teljes erőbedobással tesz is. Talán innen jött az, hogy én sem végzek el soha semmit csak „félig”. Ha voltak is otthon anyagi nehézségek, azt mi a húgommal sosem éreztük meg. Nem éreztették. És amiért a leghálásabb vagyok nekik: mindig feltétel nélkül szerettek és elfogadtak minket.

Nem teljesítményhez kötötték a szeretetet.

Azt mondták: „itt, nálunk mindig van egy burok, ahová visszajöhetsz”. Meggyőződésem, hogy az életem azért alakult úgy, ahogy, mert így álltak hozzám, hozzánk, és ez abban is segített, hogy egészséges önbizalommal rendelkező felnőtté váljak, akit nem ingat meg és nem befolyásol mások véleménye. Ha valaki nem kapja meg otthon a teljes, feltétel nélküli elfogadást és szeretetet, az behozhatatlan hátrányt szenved. Persze járhat önfejlesztésre vagy szakemberhez, de az nem ugyanaz, mintha az elsődleges szociális közegből kapta volna az előbbieket.

Fogadni mertem volna, hogy valamelyik szülőd maximalista volt, hiszen – ahogy mondtad is – te sem csinálsz semmit félgőzzel, és a siker az életed alapvető pillére, akárcsak a nyerni akarás.

Önmagában nincs gond a maximalizmussal, én is maximalista vagyok. A baj akkor van, ha a szülő azt mondja kezdetektől fogva, hogy „szeretlek, mert jó lett a bizonyítványod, vagy most elmegyünk egy finom ebédre, mert első lettél a versenyen”. Ha nálunk az egyik lányom 8. helyezést ér el a tornaversenyen, ugyanúgy kap ünnepi vacsorát, mint akkor, amikor első lesz. Nem szabad, hogy azt gondolják, csak akkor szerethetők, ha letesznek valamilyen eredményt az asztalra. Ők a fontosak, a személyiségük alapjában véve szerethető.

Lassan két évtizede, hogy elköltöztél Magyarországról, pedig sikeres médiakarrier volt a tiéd a kilencvenes években, rádiós-tévés újságíróként a Telesportnál.

Tizenhat évesen kerültem a Telesporthoz, ami akkoriban nagy szó volt. Először kisebb, majd egyre felelősségteljesebb munkákat bíztak rám, 21 évesen már olimpiát közvetíthettem. Kipróbáltam magam gazdasági rádiónál is – ez nagyon tetszett –, és szerkesztettem szórakoztató műsorokat. Az élet úgy hozta, hogy állást ajánlottak a BBC-nél, és én igent mondtam.

Miután letelt a három év, már biztos voltam abban, hogy nem szeretnék többé a médiában dolgozni, és haza sem szeretnék jönni. 

Annyival kedvezőbbek voltak kint a feltételek?

Igen. Ráadásul a BBC-nél ismertem meg a férjemet, aki informatikus. Éltünk Londonban és Spanyolországban is, de végül Torontóban telepedtünk le. A férjem „átvert”, mert én úgy emlékszem, eredetileg csak másfél évről volt szó, ehhez képest már 15 éve élünk kint. Szeretek itt lenni, de a hideggel nem tudok megbarátkozni. Még a nulla fokkal is kiegyeznék, de itt mínusz 15 fokok vannak. 2020 óta erősen gondolkodunk azon, hogy egy melegebb országba költözzünk, ugyanis én „napelemmel működöm”. Futni is melegben, a szabadban szeretek.

Hadd gratuláljak a márciusban elért győzelmedhez! Az olaszországi Policoróban hatnapos világbajnokságon végeztél az első helyen. Mennyit is futottál pontosan?

684,9 kilométert.

Döbbenetes! El sem tudom képzelni, milyen lehet ennyit futni.

Én egészen 2020-ig azt sem tudtam, mi az ultrafutás. Versenyszerűen triatlonoztam, az ultrafutásba csak véletlenül kezdtem bele: a pandémia idején nem voltak Kanadában versenyek, de Magyarországon igen. Beneveztem a nagyatádi eXtremeMan-re, amit meg is nyertem. Minél hosszabb ugyanis a táv, annál kevésbé számít, hogy milyen tempót diktálsz. Nekem ez a „műfaj” a komfortos. A három évvel ezelőtti Backyard Ultra világbajnokságon a kanadai válogatottal indultam, ahol 7. lettem, a csapat pedig elhozta a bronzérmet.

2022-ben megdöntöttem a női 72 órás futás világcsúcsát, futottam 24 órás ultramaratont, aztán egymást követték a versenyek.

Kép

A fotók Viktoria Brown tulajdonai

Murakami Haruki író és hobbifutó a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyvében részletesen leírja, milyen gondolatok járnak a fejében egy-egy maraton közben, épp ezért nagyon inspiráló a mű. Te mire szoktál gondolni ultrafutás közben? Gondolsz egyáltalán valamire, vagy teljesen kikapcsolsz?

Ha hat napon keresztül futok, bizony van időm gondolkodni. És ahhoz, hogy tartalmasan tudjam aztán az időmet a gyerekekkel is eltölteni, szükségem van a magammal töltött időre, amit a sport ad meg nekem. Volt, hogy Vangelis zenéjére futottam, és elképzeltem magam úgy, ahogy a Tűzszekerek című filmben futnak a versenyzők. Volt, hogy édesanyámat vizualizáltam a felhők közé, legutóbb pedig sikerült rátapadnom egy versenyzőre, akinek a cipőjére fókuszáltam.

Közgazdász diplomád is van, üzletasszony vagy – ingatlanokkal foglalkozol, és ügyvezetője vagy a saját, fogyókúrás termékeket forgalmazó cégednek –, profin játszol pókert, online pókeriskolát alapítottál, valamint a sportban is jeleskedsz. Nem szoktak megijedni tőled a nők? Nem látnak benned azonnal vetélytársat?

Szerencsére inkább inspirálom őket. Sose hittem abban, hogy úgy kell előrejutni, hogy az bárkinek is rossz legyen, vagy hogy tartani kelljen tőlem emberileg. Igaz, egyetlen ember fog csak a dobogó tetején állni, de attól még lehet úgy csinálni, hogy a másik két helyezett is jól érezze magát.

Kép

A fotó Viktoria Brown tulajdona

Sikerült megtalálnod az egyensúlyt a munka, a sport és a családi élet között?

A háztartásban van segítségem, így a takarítással nem kell foglalkoznom, és a férjem szokott főzni. A magam főnöke vagyok, így sokat tudok a lányaimmal lenni. Nekem ők az elsők. Mindennap én indítom őket iskolába, ott vagyok minden versenyükön, ünnepségükön, díjátadókon.

Magasra teszed a mércét a lányok előtt sportban és tanulásban?

A sportot sosem erőltettem. Jártak balettre, zenére és úszni is, de valahogy a tornát szerették a legjobban. A nagyobbik 12 éves, Kanada legjobb tornaklubjánál van, heti 18 órát edz, és már segédedzősködik. Most megy bele a tinikorba, de megnyugtat, hogy a hét hat napján tudom, hol van. Emellett megtanulja értékelni a kemény munka gyümölcsét. Jó volna megcsípnie egy ösztöndíjat valamelyik amerikai egyetemre, de ezt sem erőltetem.

Mi mindig biztatjuk őket, és hiszünk az álmaikban. A lényeg, hogy olyasmit csináljanak és tanuljanak, amitől boldogok és kiegyensúlyozottak.

Milyen tanácsokkal látod majd el őket, amikor hullámvölgybe kerülnek egy szerelem vagy egy szakmai kudarc miatt?

Ez már most nagyon nehéz, mert ha látom rajtuk, hogy valami bántja őket, nem mindig engedik, hogy segítsek. Azt a módszert alkalmazom, ami nálam is be szokott válni, vagyis finoman, de határozottan elmondom a véleményem, a tanácsom. Nem egyszer, hanem többször. Bízva abban, hogy előbb-utóbb átmegy az üzenet.

Te miben hiszel?

A kitartó munkában. Abban, hogy ha az ember valamit elhatároz, akkor csinálni kell. Sokat tanulni, olvasni róla, és menni előre. Ez a közös minden sikerben, amit elértem.