Játszmák és feszültség helyett – A Pozitív Fegyelmezéssel egyszerre lehet jó és öntudatos a gyerekünk

Hogyan lehet úgy fegyelmezni a gyerekeket, hogy ne büntessük őket, de azért megértsék és betartsák a határaikat?

Ez egy demokratikus nevelési szemlélet: arra törekszünk, hogy ne nyomjuk le a gyerekeket, de biztosítsunk nekik határokat és kereteket, és ezt együttműködéssel, szeretettel tegyük. Nagy tudatosság szükséges ahhoz, hogy másképp neveljünk, mint ahogy szüleink csinálták, hogy tudatosítsuk magunkban:

A gyereknevelésnek nem az az elsődleges célja, hogy a gyerek azt csinálja, amit én akarok, hanem hogy önálló, magabiztos felnőtté formáljam.

Most nyilván végtelenül bosszantó, ha a gyerek szemtelen, de bizonyára szeretnénk, hogy később oda merjen menni a főnökéhez fizetésemelésért, vagy azt tudja mondani, én nem dolgozom 12 órát egy nap. Ez szerintem a mi generációnknak még igen nehezen megy.

Mi az, amit a szülő, és mi az, amit a szakember tart rossz viselkedésnek, ha egyáltalán van ilyen típusú különbözőség?

Kétféle rossz viselkedést említenék: az egyik, amikor a gyerek nem szándékosan rosszalkodik, de a szabályoknak vagy az adott helyzetnek mégsem megfelelően viselkedik. Például amikor korából, temperamentumából vagy az éppen aktuális fizikai, mentális állapotából fakadóan nem képes megfelelni az elvárásoknak, vagy nem is ismeri azokat. Pár hete a középső lányom egy kővel a kezében boldogan újságolta, hogy rajzolni lehet vele az autóra. Ebben az esetben egyáltalán nem akart rosszat, de fontos megtanítanom neki, hogy nem rajzolunk az autóra kővel. Olyan is van, amikor a gyerek pontosan tudja, mi az elvárás, végre is tudná hajtani, mégis szándékosan másképp viselkedik. Ennek hátterében mindig az az igény áll, hogy szeretve, elfogadva és elég jónak érezze magát. Amikor egy gyerek (vagy felnőtt) szándékosan rosszul viselkedik, akkor igazából nem érzi jól magát a bőrében, elbizonytalanodott magában vagy a kapcsolatában valakivel, és ebből a rossz érzésből fakad a viselkedése. Mindig az a kérdés, mi az oka annak, ha az embernek nem sikerül jól viselkednie. Mire lenne szüksége ahhoz, hogy legközelebb jobban sikerüljön?

Hogyan alakult ki a Pozitív Fegyelmezés iskolája?

A „pozitív fegyelmezés” kifejezést gyakran használják a magyar nyelvben bármire, ami a hagyományos tekintélyelvű neveléstől eltér. A szemlélet pszichológiai alapjait Alfred Adler és tanítványa, Rudolf Dreikurs pszichiáterek fektették le. Az ő munkásságukra építve dolgozta ki dr. Jane Nelsen amerikai pszichológus, házassági, családi és gyermeknevelési tanácsadó, hét gyermek édesanyja a Pozitív Fegyelmezés részleteit. Könyvét 15 nyelvre lefordították, és magyarul is elérhető.

A módszertan éppen annyira ellép a túlzott engedékenységtől, mint a tekintélyelvű neveléstől vagy a túlzott szigortól.

Ha mondjuk a játszótéren az egyik gyerek püföli a másikat, akkor a tekintélyelvű nevelésben vagy túlzott szigornál a szülő kiabál, és ha erre a gyerek nem hagyja abba a verést, megbünteti. Az engedékeny szülő meg sokszor elmondja, hogy ezt nem kéne csinálni, és aztán nem történik semmi. A pozitív fegyelmezéssel már előre beszélünk róla, hogyan viselkedünk a játszótéren, és ha bizonyos problémák felvetődnek, miként lehetne verekedés helyett máshogy megoldani azokat. Mi lesz a következménye annak, ha a gyerek mégis verekedni fog: mondjuk azonnal hazamegyünk, vagy leültetem a padra. Nem szólok egyszer-kétszer-háromszor, hanem már az első rászólásnál odamegyek, megfogom a kezét, elindulunk haza, vagy leültetem a padra. Ez az egyetlen olyan helyzet, amelyben nem történik további verekedés, abbamarad a helytelen viselkedés.

Nagyon fontos, hogy az ember, akárhány éves, akkor tud igazából felelősséget vállalni önmagáért, ha nem támadják. Amint támadnak, lezárunk és védekezünk, és minél jobban védekezünk, annál inkább hárítjuk a felelősséget. Ha azt tanuljuk meg, hogy a hibázás jóvátehetetlen, borzasztó dolog, ami a tulajdonságainkról árulkodik, akkor rettegünk tőle – de ez nem feltétlenül segít elkerülni. Ha mégis hibázunk, akkor igyekszünk elrejteni. Ha azonban azt tanuljuk meg, hogy a hibát helyre lehet hozni, és tanulhatunk belőle, akkor el tudjuk fogadni, tudunk felelősséget vállalni, és megpróbálhatjuk jóvátenni.

A szülőknek is meg kell tanulni mindezt, de hogyan lehet ezt a tudást átadni?

A Pozitív Fegyelmezés iskola fontos része a szülőtréning, amely nagyon gyakorlatias, élményalapú, sok szerepjátékkal. Amint az ember belelép egy szerepbe (és ehhez elég azt mondani, hogy most én vagyok a gyerek), azonnal megérezzük, hogyan hat egy-egy mondat. A szülőtréningen sokféle szituációt eljátszunk úgy, hogy az egyik szülő a gyerek, a másik a szülő, s kipróbálunk hagyományos és pozitív fegyelmezési eszközöket is. Megnézzük, melyikből mit tanultunk, melyikben hogyan éreztük magunkat, melyik alapján hogyan döntöttünk, mit fogunk csinálni legközelebb.

Kép

Kepes-Végh Júlia pozitív fegyelmezés szülőoktató – Fotó: Kepes-Végh Ádám

A gyerekektől elvárjuk, hogy rendet tegyenek maguk után. Ha nem csinálják meg, akkor megcsináljuk mi, de dühösen, és ők sem tanulnak semmi jót az egészből...

Ne a rendrakás érzelmileg feszült helyzetében próbáljuk ezt megoldani, hanem olyankor, amikor éppen nem kell rendet rakni. Amikor mindenki nyugodt, akkor érdemes ezt felvezetni: nagyon őszintén elmondani az érzéseinket, meghallgatni az ő véleményüket ezzel kapcsolatban, majd egyezségeket kötni, és aztán azt betartatni. Például: „Észrevettem, hogy ezen nagyon sokat veszekszünk, és én nem akarok veletek veszekedni, mert szeretlek titeket. Hogyan tudnánk megoldani ezt a problémát?” Ez egy szeretetteljes és őszinte felütés, amire nem szoktak elutasítók lenni a gyerekek, hanem inkább együttműködnek. Ha valamiért mégsem, akkor jöhet az a rész, hogy „látom, most erre nem vagy kész, mikor beszéljünk róla?” És kedvesen, de kitartóan ismételni nekik. A következményeket is érdemes átbeszélni: egyezzünk meg abban, hogy ti ezt és ezt vállaljátok, és mi legyen a következménye, ha nem sikerül.

Nyugodtan tegyünk a megbeszélésekbe érdekeltségeket, üzletet: „Ha vállaljátok, hogy heti háromszor rendet raktok a szobátokban, én vállalom, hogy két rendrakás között nem morgok.”

A gyerekeknek segítségre van szükségük, hogy be is tudják tartani a szavukat.

A rendcsinálás mellett az étkezés is neuralgikus pont sok családnál!

Az étkezés körüli feszkóknál például érdemes bevezetni azt a családi szabályt, hogy az a kaja, ami van. Mindenki azt eszik, amit akar, abból, amit főzök, vagy amit a hűtőben talál, és amit magának meg tud csinálni – de nem csinálok ötödik fajtát. Nem szerencsés mást adni nekik csak azért, hogy legalább valamit egyenek, mert akkor minek ennék meg azt, amit főztem. Ne legyen nekünk fontosabb az, hogy ő egyen, mint neki magának. Ennek a felelőssége az övék kell, hogy legyen. Ahogy mi elkezdjük ezt jobban tudni, ők is elkezdenek játszmázni, és az sehova nem visz.

A pedagógusok nehéz helyzetben vannak, mert nincs lehetőségük arra, hogy harminc gyereket külön-külön, egyéniségükre szabottan fegyelmezzenek. Ők hogyan tudják jól használni a pozitív fegyelmezést?

Érdemes a közösség erejére támaszkodniuk: a szabályokat, az elvárásrendszert közösen, a gyerekeket bevonva is ki lehet alakítani.

Egész más az, amikor én, a tanár elvárom, hogy csönd legyen, meg más az, amikor arról beszélünk, mi kell ahhoz, hogy jól tudjunk tanulni, oda tudjunk figyelni, halljuk egymást – és a gyerekek mondják ki azt, hogy ehhez csendben kéne maradni. Mindenki azt tanulja meg a leginkább, ami a saját száján jön ki.

Lehet arról is beszélgetni, mit csináljunk, ha valami problémánk van, és azt gondoljuk, nem tudjuk máshogy megoldani, csak mondjuk verekedéssel... Amikor egy gyerek belemegy egy ilyen helyzetbe, mindig van egy célja: például, hogy figyeljenek rá, hogy elmondhassa, ami vele történt, hogy visszaszerezze a játékát, a radírját, vagy megtorolja a bántást, ami rajta esett. Hiába tudja egy eszközről, hogy rossz, amíg nincsen jobb eszköze, addig azt nem fogja elengedni, mert ahhoz a célját kéne elengednie, és azt nem fogja. Ezeket a helyzeteket akkor van esély megoldani, ha adok egy másik eszközt a gyerek kezébe, amivel meg tudja oldani az adott problémát.