Erdélyi épületek falaira festik fel álmaikat

Hogyan jött az ötlet a Fessünk Álmokat Program létrehozásához?

Nyolcadik éve már, hogy elindult – úgy történt, hogy az alap- és mesterképzés közötti nyáron a Gyergyói Közösségi és Erőforrás Központonon keresztül részt vettem egy spanyolországi Erasmus-képzésen. Ennek témája a művészetek alkalmazása volt, hatással a közösségépítésre. Itt bemutatták a Pécsről származó Murál Morál-módszert, ami Katona Kriszta nevéhez köthető. Mivel szociális munkát, teológiát, majd később mentálhigiénét és pasztorális tanácsadást tanultam, közel állt hozzám a közösségépítés. Hazatérve a mentálhigiénés tanulmányaimat ötvöztem az említett módszerrel, így jött létre a program. Az eredeti módszeren túlmenően nálunk az önismereti munka is cél a közösségi falfestések során.

Nem szétválasztó falakról beszélünk tehát, hanem olyanokról, amelyek üzenetet hordoznak, egy-egy szociális kérdésben érzékenyítenek, és még közösséget is összekovácsolnak?

Igen, különböző csoportokkal már hét kültéri falat festettünk Gyergyószentmiklóson. Először egy sikátornak adtunk így „életet”. Célunk volt, hogy minden korosztálynak a pozitív jövőképét domborítsuk ki.

Mindenki előbb az egyéni álmaival kezdett foglalkozni, azt megrajzolni, majd kiscsoportokban ezt tovább folytatták, így alakult ki a nagy, közös kép.

Részt vettek gyermekek, serdülők és fiatal felnőttek, voltak családok, ahol a szülők közösen dolgoztak a gyermekekkel. Egyik alkalommal egy idősklub tagjai kerestek meg és festettek egy saját falat. Volt a helyi mozgássérült csoporttal is egy projektünk, ahol már nem a jövőkép volt az elsődleges téma, hanem inkább az érzékenyítés: mi az, amit ők érzékelnek abból, ahogy a többségi társadalom hozzájuk viszonyul, és hogyan élik ezt meg. Az utolsó falunk tavaly nyáron készült, és a nőiességről szól. Előzőleg volt egy több alkalmas női önismereti csoportfoglalkozás, amelyen azt dolgoztuk fel, hogyan érezzük magunkat a mindennapokban: megjelent az élet körforgása, az anyaság, a női utunk feltérképezése, erőforrásaink és céljaink.

Hogyan lehet csatlakozni, falat „felajánlani” erre a célra?

Eddig leginkább mi szemeltük ki a falszakaszokat, majd felvettük a kapcsolatot az önkormányzattal, mivel kültéri közfalakról van szó. Az önkormányzat azon túl, hogy engedélyezte a falak „felhasználását”, támogatott azzal is, hogy nem szabta meg, mi kerülhet a falakra. Ha korlátoztak volna, meghiúsul az üzenethordozás. Ha van egy közösség, van egy faluk, és azt úgy szeretnék kifesteni, hogy közösségépítő és önismereti hatása is legyen, akkor nagyon szívesen segítünk. Munkánk célja a közös értékek őrzése, a szociális érzékenyítés és a közösség összekovácsolása is.

Gondoltad volna kezdetben, hogy a program ennyire sikeres lesz? Erdélyben te vagy az első, aki ezzel foglalkozik?

Nem gondoltam, de reméltem. Láttuk, hogy a pécsi modell működik, tehát bizakodtunk. Erdélyben mi vagyunk az elsők. Viszont vannak művészetterapeuták, akik foglalkoznak önismereti csoport- és egyéni tanácsadással.

Milyen hatása van a közösség, a város életére ennek a projektnek?

Főként a csoporttagok jeleznek vissza pozitívan, de egy kisebb felmérésünk is bizonyította, hogy jó hatással van a lakókra. Nemrég kaptam egy visszajelzést egy résztvevő családtól: régi álmuk volt, hogy a nagy házat kis udvarral lecserélhessék kis házra és nagy udvarra, és kiköltözzenek a városból falura. Ezt mindig egy-egy feltételhez kötötték. Ők ezt az álmot festették a falra.

Kis idővel a programot követően valóra váltották álmukat, és szerintük a program segítette őket a konkrét lépések megtételéhez. Ez számomra is megerősítő visszajelzés.

A mozgássérült csoport nemrég lett bejegyzett egyesület, és céljuk volt a közösség összehozása, a helyiek érzékenyítése. Mivel nem megfelelő az infrastruktúra, a mozgássérültek nehezen tudnak otthonról kimozdulni, és ez számukra egy kiváló lehetőség volt a megmutatkozásra, egymás megismerésére. Az által, hogy ők festettek, bevonták a családtagokat is, hiszen mozgósítani kellett őket, hogy eljuthassanak a helyszínre. Nagyon érdekes az alkotásuk: kettéosztott fal, lent sötét, fent üde kék. Lent a sztereotípiákat jelenítették meg, amiket róluk gondolnak az emberek, fent pedig, amiket ők tartanak önmagukról, és amit szeretnének, hogy róluk gondoljanak. A fal ketté volt választva egy cikcakkos vonallal, amelyre egy-egy hidat rajzoltak, hogy át lehessen járni. Megható a végeredményt egyben látni, és az üzenetük is nagyon jól átjön. A fiatal felnőttek falképén a puzzledarabka jelképezi őket, amely keresi a helyét az élet útján. Közben találkozik szerelmekkel, csalódásokkal, iskolákat végez, majd a végén megérkezik egy földgömbbe, és ott megtalálja a helyét. Az út során számos témát érintenek, ami jellemzi mindannyiunk útkeresését az életben.

Kép

Néhány, a Fessünk Álmokat Program során készült alkotás – Fotó: Patka Henriett

Hogyan kell elképzelni az alkotási folyamatot?

Csoportvezetőként, vagyis kísérőként vagyok jelen, mindig a résztvevők a főszereplők. Hozom a témát, összegzem a munka végén az elhangzottakat. Ha elakadás van, átsegítem őket azon, hogy az egyéni képeket egységes kompozícióba hangolják. Olyan emberek jönnek alkotni, akiknek nincs előzetes művészi ismeretük, gyakorlatuk. Hétköznapi emberekkel és egyszerű technikákkal dolgozzuk ki az álmokat. A csoportmunka során készült tervet átvisszük a falra, majd megfestjük.

Szokatlan felnőtteket megkérni, hogy fogjanak ecsetet, és fessenek. Idegen eszköz számukra a rajzolás és a festés, az, hogy maszatoljanak, miközben az érzéseikre figyelnek.

Annyira kizökkenti őket a komfortzónából, hogy már nem gondolati síkon alkotnak, hanem érzésből. És ez a jó, mert őszintén kijön, aminek ki kell jönnie.

Később mindenki megosztja az adott műről a megérzéseit, és a végén az alkotó reflektál a megjegyzésekre. Ez nagyon fontos elem, mert rengeteg újdonságot lehet felfedezni ezáltal a másik és önmagunk látásmódjában. Ezek a többalkalmas műhelyek a falfestés előzményei.

A fentieken kívül mivel foglalkoztok még?

Önismereti foglalkozásokat tartunk osztályoknak, egyetemi csoportoknak, és szentírási témákkal alkotásközpontú, önismereti műhelyeink is vannak. Jelenleg Klarissza nővérrel közösen van egy projektünk: minden hónapban egy olyan témát járunk körül, amely alkalmazkodik a világi és egyházi év ciklikusságához. Az alkalmainkat főként Székelyudvarhelyen és környékén tartjuk, de mivel Kolozsváron végeztem egyetemi tanulmányaimat, több alkalommal visszatérek az egyetemre is. Hosszú távú terv, hogy majd, ha az anyai teendőim is jobban engedik, Erdélyen belül máshová is eljussak.

Az általad kitalált és használt segédanyagokat csokorba is gyűjtötted. Kiknek szól ez?

Mivel láttam, hogy az ötleteim nemcsak nálam működnek, hanem más kollégáknál is, megerősödtem abban, hogy a színek használata és a kollázstechnika ötvözése kiváló az önkifejezésre, és általuk számos témát lehet feldolgozni.

Így született meg az ötvenkét gyakorlatból álló „Milyen szín lennél?” című gyűjteménykötet, amely mellékletek segítségével vezeti az önismereti munkát.

Elsősorban osztályfőnököknek, segítő szakembereknek szántam segédeszközként, de bárki használhatja. Az érzések, erőforrások, kapcsolatok feltérképezésére vagy épp konfliktuskezelésre alkalmas segédanyagokat tartalmaz. A gyakorlatok végén mindig vannak tisztázó kérdések, hogy helyükre kerüljenek a felfedezett információk.

Fotó: Kolumbán Rita

Napjainkban divatos önmagunk vizsgálata, az önismeretre törekvés. Te miért tartod fontosnak, hogy ezzel foglalkozzanak az emberek?

Sokat javít az élet minőségén és a hétköznapi élethelyzetek feldolgozásán, ha valaki képes reflektálni az érzéseire, és az adott helyzetet magából kilépve, úgymond „felülről” tudja átlátni. Fontos, hogy az ember ki tudja adni magából, amit érez, gondol, ha kell, a művészet segítségével. Örülök annak, hogy egyre több képzett segítő szakember van, és számos eszköz áll rendelkezésükre ahhoz, hogy megfelelően kísérni tudjanak olyan személyeket, akik elakadtak, és keresik az útjukat. Ezen a sokszínű palettán mindenki meg tudja találni maga számára a legkézenfekvőbb eszközöket, irányt. Én a festést és a színeket választottam eszközömnek, és feladatomnak tartom bátorítani az embereket, hogy ne féljenek az ecsettől és a papírtól, merjenek alkotni.