Éjjel álmodja meg a filmjeit – Lajtai György kanadai magyar operatőrt már tízszer jelölték Emmy-díjra

Ha valaki egész életében ugyanazért a hivatásért rajong, azt űzi szenvedéllyel, szinte biztos, hogy már gyermekkorában érezte, merre kell indulnia. Önnél is így volt?

Gyerekként a fényképezés érdekelt, de én a hatvanas években voltam gyerek, amikor egy profi fényképezőgép is álom volt, nemhogy egy felszerelés! Aztán kiskamaszként apám dolgozni küldött a nyári szünetben, amit én nem nagyon akartam, ezért azt mondtam neki, csak akkor megyek, ha a fizetésemet arra költöm, amire szeretném. Legnagyobb meglepetésemre elfogadta az alkut, én meg az első fizetésemmel nyílegyenesen bementem az OFOTÉRT-be egy fix optikás Zenit 8 fényképezőgépért. Innentől fogva bárhová mentem, jött velem a gépem, anyukám munkahelyén pedig havi egy forintért használhattam a fotólabort. Aztán a pécsi fotóklub tagja lettem, a képeim már szerepeltek kiállításokon is, de jött a kötelező katonaság. Összebarátkoztam egy sráccal, aki akkor a Mafilmnél, a Magyar Filmgyártó Vállalatnál dolgozott.

Sok éjszakát átbeszélgettünk a filmekről, és én akkor megéreztem, hogy a filmezés lesz az utam.

Szerencsémre éppen a leszerelésemkor kezdték szervezni a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdióját, és segédoperatőröket, kameramanokat is kerestek. Jelentkeztem, elvittem a képeimet, s végül engem választottak kameramannak.

A pécsi évek meghatározók voltak, de nemcsak a munka, hanem a magánélet szempontjából is, hiszen ott ismerte meg a feleségét, Eszterhai Katalint, aki televíziós újságíróként dolgozott. Aztán egyszer csak összepakolt a család, és elindultak az ismeretlen felé...

1987-ben mentünk ki Olaszországba. A feleségem tökéletesen beszélt olaszul, én azonban egyáltalán nem beszéltem nyelvet. Viszont az olasz RAI tévétársaságnál sikerült operatőrként elhelyezkednem, aktívan tanulni kezdtem az olaszt, ami annyira jól sikerült, hogy a Rómában töltött két és fél év után az első kanadai munkáim is olasz nyelvű közösségekhez kapcsolódtak. Aztán persze megtanultam angolul is, hiszen be kellett illeszkednem, folyamatosan munkákat kellett szereznem az elején.

Kép

Lajtai György és felesége, Eszterhai Katalin – Fotó: J. J. Johnson

De mindig jött valaki, aki továbbvitte, aki új ajtót nyitott meg?

Pontosan így van, a kapcsolat a legfontosabb. Lehetnék én a legjobb, ha senki nem tud rólam… Nemcsak az számít, amit tudsz, hanem az is, akit ismersz. Amikor elhatároztuk, hogy továbbmegyünk Kanadába, egy olasz rendező barátunk megadta a Torontóban élő általános iskolai osztálytársa telefonszámát. Eljött a pillanat, amikor már nem volt más választásunk, felhívtuk. Fantasztikus családot ismertünk meg, akikre mindig számíthattunk, és akikkel a mai napig nagyon szoros a kapcsolatunk. Mindenhez kellett egy kis szerencse, de a pillanatot mindig meg kell ragadni. Lehet, hogy ma találkoztam valakivel, a lehetőség ott volt, de nem éltem vele. Holnap már nem tér vissza ugyanaz a lehetőség, ugyanaz a találkozás. Mondok erre egy személyes példát. 2000-ben főállású reklámoperatőrként dolgoztam egy cégnél. 2004-ben önállósodtam, volt körülbelül ötven-hatvan olyan kliensem, akiknek játékfilmtől kezdve videoklipen át a reklámig mindent csináltam. Fölhívott az egykori asszisztensem, akivel már régóta nem beszéltünk. Elmondta, hogy csináltak páran egy céget, és szeretnék, ha velük dolgoznék. A projektjük tetszett, de kiderült, hogy nincs pénzük. Már majdnem letettem a telefont, aztán gondoltam egyet, és azt mondtam: elvállalom a munkát, ha aznapra nem kapok másik munkaajánlatot. Így történt, hogy végül megcsináltam nekik szívességből. Eltelt fél év, megint csörög a telefon, a srác hív, hogy jövő héttől forgatni kellene, de most már van pénz.

Kiderült, hogy a kanadai állami televízió megvette a produkciót, a stáb pedig ragaszkodik hozzám. 104 epizódra szerződtettek, három éven át forgattunk.

Ezek voltak az első, gyerekeknek készülő műsorok, amikben részt vettem. A legnagyobb vállalkozásunk a National Geographic Kid TV-nek forgatott Are We There Yet? (Megérkeztünk-e már?) sorozat. Beutaztuk az egész világot, 36 országban jártunk, köztük Magyarországon, s mindenhol felvettünk három-négy epizódot. Valamit mindig adni kell, hogy elinduljon, amit szeretnénk. Én évekig csináltam szívességből is komoly operatőri, világítástechnikai munkákat, ezek a kapcsolatok később hatalmas segítséget jelentettek az életemben.

Nemrég tizedik alkalommal jelölték Emmy-díjra, amit az Oscar előszobájaként szokás emlegetni. Mi kell ahhoz, hogy ilyen módon elismerje a szakma?

Szerintem elsősorban hatalmas szerencse kell a jelöléshez. Az Emmy-díj az USA-ban bemutatott produkciók versenye, 2016-tól pedig én is átléptem kanadai műsorokból kimondottan amerikai produkciókba. Az utolsó két filmemet az Apple+ TV-nek készítettem, előtte a Disney-nek és a Netflixnek is sokat dolgoztam. Beküldjük az anyagunkat egy öt-hat tagú szakmai zsűrinek, akik minden évben sok ezer pályázati anyagot néznek végig, idén például több mint háromezer nevezést. Az Emmy-díj 50 különböző kategóriára lebontva, kategóriánként 60 különböző produkciót takar – végül öt produkció, öt szakember kap jelölést. Ezt követően az MGM hivatalos tagjai szavazhatnak. Hangsúlyozom, én kanadai vagyok, engem Amerikában nem nagyon ismernek, és 99 százalékban amerikai operatőröket nominálnak, így számomra óriási elismerés, hogy jelöltként a legjobb öt amerikai operatőr között voltam eddig már tíz alkalommal!

Kép

Fotó: J. J. Johnson

Nemcsak operatőrként, világítástervezőként is jelölték az elmúlt években. Úgy képzelem, hogy e kettő nem választható el: ha operatőrként dolgozik, biztos, hogy ott működik az elméjében a világítástervező énje is, és fordítva...

Egy forgatást többnyire hosszú előkészület előz meg, storyboardokkal, terepszemlével, költségvetés-készítéssel. A világításnak is nagy szerepe van: másként kell bevilágítanom a helyszínt, ha a Disney-nek dolgozom, és másként, ha az Amazon csatornának vagy a Zeppelinnek. Fontos pozitív visszajelzés, amikor producerek, rendezők kifejezetten az én világítással kapcsolatos elképzelésemet kérik. Először megnézem a lámpaparkot, aztán megismerem a rendező kívánságait, majd áttekintem a kameramozgást. Szinte mindig két kamerával dolgozom, mert általában erőltetett menetben haladunk. Nagyjából ötven embert irányítok, de a világítást már az elején látnom kell. A fővilágosítóval lépésenként átnézzük, mikor, hol, milyen szögben, milyen lámpa legyen egy-egy jelenetnél. Csak ezután adom át a projektet a rendezőnek, hogy neki már ne kelljen ezzel foglalkozni.

A forgatás bonyolult összerakós játék, de én imádom! Más várja a hétvégét, és sóhajtozik, ha hétfő van, hogy menni kell dolgozni, én meg alig várom, hogy menjek.

Tizenkét éves korom óta a fényképezőgépen és a kamerán keresztül gondolkozom és látom a világot.

Amikor Kanadában kezdtem dolgozni, tíz évig reklámokat készítettem mint operatőr, aztán mint rendező is, és megtanultam 30 másodpercben gondolkozni. Mondtak egy témát, és már tudtam, milyen snitteket kell csinálnom mely beállításokkal ahhoz, hogy az a fél perc tökéletes legyen. A reklámfilmes előéletem tökéletesen felkészített arra, hogy ma bármilyen szituációban azt mondjam: ez a helyszín, vagy ez az időpont nem jó, mert nekem mondjuk a fények miatt délután kellene forgatnom, amikor bizonyos szögben süt a nap, és így tovább. És mindig az érzéseimre hallgatok. Amikor este lefekszem, szabályosan „végigdolgozom”, végigálmodom az éjjelt, és úgy kelek föl, hogy addigra minden összeáll a fejemben. Ezzel időt spórolok. Egy filmes produkció legnagyobb ellensége az idő, amivel én azt hiszem, jól tudok bánni, ezért szeretnek sokan velem dolgozni.

Mi az, ami most motiválja, ami felé a következő években haladna?

45 éve filmezem, végigjártam mindent, amit ebben a szakmában lehet. Amit harminc éve csináltam, az úgy volt tökéletes, mert az akkori énemet, az akkori tudásomat adta vissza. Ma már apróságokra is oda tudok figyelni, amikre nem biztos, hogy három produkcióval ezelőtt is figyeltem. Általában reggel négykor fölkelek, elmegyek dolgozni, este tízkor hazaérkezem, beesem az ágyba, alszom reggel négyig. Ilyen szempontból egy kicsit önzésnek tűnhet a munkaszenvedélyem, hiszen a feleségem néha alig lát. Borzasztóan hálás vagyok neki azért, mert megengedi, hogy mindennap kimenjek a kis játszóteremre, és azt csináljam, amit szeretek. Ő most ír, már a hatodik könyve jelent meg magyarul. Mindenkinek kell valami, amibe bele tud kapaszkodni, amitől előre tud menni, amit igazán szeret csinálni. Különben csak úgy elmennek az évek, évtizedek. Úgy jó élni, ha azt csináljuk, amit szeretünk.