1991 augusztusában, még fel sem ocsúdva abból a gyerekkori hitből, hogy a szocializmus nálunk örökké fog tartani, eljött egy fehér ruhás férfi – fiatalos és mosolygós, még csak 71 éves –, és tudatosította bennünk, hogy a világ visszavonhatatlanul megváltozott, és valami jobb következhet. Sosem felejtem el, ahogy huszonévesen, első gyermekemmel a hasamban, ott ültem a fiatalokkal teli Népstadionban, ahol II. János Pál pápával találkoztunk. Leírhatatlan volt a hangulat. Számomra olyan volt az egész, mint egy álom, amiről nem dönthető el teljesen, valóság-e. Hiszen előtte csaknem ezer évig nem tette pápa a lábát Magyarország területére, így joggal gondolhattuk, hogy a vatikáni térképeken a mi országunk csak egy jelentéktelen pötty. A lengyel pápa feloldotta ezt az önértékelési blokkot a magyar néplélekben, feltett minket a térképére. Még azt az ismert szólást is okafogyottá tette, ami az abszolút lehetetlen szinonimája volt: „Tudod, mikor lesz ez meg? Majd ha a római pápa elmegy a debreceni református nagytemplomba.” Ő elment.

Ferenc pápa és a szovjet emlékmű

II. János Pál második utóda, Ferenc pápa olyan időszakban látogatott el Magyarországra, amikor a szomszédban háború dúl, itthon pedig a szavak, gondolatok és érzések háborúja zajlik. És akkor ideutazik ő, aki másfél éve, amikor csak pár órára érkezett az Eucharisztikus Kongresszusra, megígérte, hogy vissza fog jönni. Az a mondata jólesően meglepett mindenkit, de senki se vette komolyan, udvarias politikai gesztusnak tartottuk csupán. Ő viszont komolyan vette. Ennek is köszönhetően a gyerekeim sok ezer katolikus fiatallal és gyerekkel együtt találkozhattak vele a Papp László Budapest Sportarénában, és én remélem, hogy hasonlóan meghatározó élményt hagyott a lelkükben az a találkozó, mint régen az enyémben. A Kossuth téri szentmisén is ott voltunk, igaz, már csak a Szabadság téri ünneplő tömegben fértünk el. Jelképesnek tartom, hogy éppen a „Dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek” feliratú szovjet emlékmű közvetlen közelében állt a misét közvetítő két nagy kivetítő. A szentmisén elhangzó evangéliumi részletben pedig, amelyet a pápai prédikáció is elemzett, Jézus egy jó pásztorhoz hasonlította önmagát, aki nevükön szólítja juhait és kivezeti őket, és aki az életét is odaadja a juhaiért. A jó pásztor magára veszi gyengeségeinket, megvédelmez, és valóban felszabadít – ellentétben a hódítóval, aki felszabadít, aztán nem enged el. Micsoda történelmi igazságtétel nekünk és mindazoknak, akik a Kádár-rendszerben nőttek fel és a kapitalizmusnak nevezett új életformába nőttek bele, hogy rálátást kaphattunk a hamis „felszabadítások” és a valódi felszabadítás közötti különbségekre! S mintha csak megerősíteni akarná ezeket a gondolatokat, a pápa ezt mondta még aznap délután a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tett látogatásakor: „Milyen könnyű eljutni a gondolkodásra mért korlátoktól, ami a kommunizmusé, a saját magunk korlátok nélküli elgondolásához, ami a konzumizmusé! A korlátolt szabadságból egy korlátok nélküli szabadságba. Ezekből kínál Jézus kiutat, mondván, hogy az az igazság, ami az embert a függőségekből és a bezártságból is kiszabadítja.”

Kép

A pápai mise közvetítése a Szabadság téri kivetítőn, a szovjet emlékmű mellett - Fotó: Kölnei Lívia

Ferenc pápa vérbeli katekéta, hittanító, és mint ilyen a kommunikációnak is mestere, amit még így, nagyon idős korban is fel tud villantani. Rengeteg üzenetet hozott nekünk, csak győzzük újrahallgatni, újraolvasni, feldolgozni, életté váltani. Kiválasztottam néhány mondatot, amelyek számomra sokat adnak. Szubjektív válogatás, és nem feltétlenül egyeznek azokkal a mondatokkal, amelyeket a politizáló médiumok válogattak ki, hogy így vagy úgy magyarázzák azokat saját álláspontjuk igazolásaként. A pápa szavai szerintem nem igényelnek értelmezést, vagy ha mégis, akkor azoknak inkább belső, egyéni és személyes értelmezéseknek kell lenniük.

„Egy olyan Európára gondolok, amely…”

A katolikus fiatalokhoz: „Az ember nem attól lesz nagy, hogy mások fölé emelkedik, hanem attól, hogy másokhoz leereszkedik; nem mások kárára, hanem mások szolgálatával. […] Jézus örül annak, ha nagy dolgokat érünk el. Jézus nem azt akarja, hogy lusták és kényelmes emberek legyünk, nem azt akarja, hogy csendesek és félénkek legyünk, hanem azt akarja, hogy élők, aktívak, főszereplők legyünk, a történelem főszereplői.”

A szegényekhez, menekültekhez és az elesett embereket segítő keresztényekhez: „Az igazi hit az, amely kényelmetlen, amely kockáztat, amely kilép a világba, hogy találkozzon a szegényekkel. […] Olyan Egyházra van szükségünk, amely folyékonyan beszéli a tevékeny szeretet nyelvét, egy olyan egyetemes nyelvet, amelyet mindenki meghall és megért, még a legtávolabb állók is, még azok is, akik nem hisznek.”

A politikusoknak felvázolta Európa-vízióját: „Egy olyan Európára gondolok, amely nem válik a részeinek túszává és az önmagára hivatkozó populizmus áldozatává, de nem is válik cseppfolyós, sőt gáznemű dologgá, egyfajta absztrakt szupranacionalizmus képviselőjévé, amely nem vesz tudomást a népek életéről. Ez az »ideológiai gyarmatosítás« alantas útja, amely eltünteti a különbségeket – mint az úgynevezett genderkultúra esetében –, vagy a szabadság beszűkített fogalmait helyezi az élet valósága elé, például vívmányként dicsekedve az értelmetlen »abortuszhoz való joggal«, ami mindig tragikus vereséget jelent. Ehelyett milyen csodálatos, ha egy személy- és emberközpontú Európát építünk, ahol hatékony születés- és családpolitika működik, mint amilyet ebben az országban oly gondosan művelnek, ahol a különböző nemzetek egy családot alkotnak, amelyben mindegyikük növekedését és egyediségét ápolják.” 

És ugyancsak a politikusoknak mutatta meg a jézusi nézőpontot a menekültválsággal kapcsolatban: „Krisztusra gondolva, aki jelen van a konfliktusok, a szegénység és az éghajlatváltozás elől menekülő, kétségbeesett testvéreink sokaságában, kell a problémával foglalkoznunk kifogások és halogatás nélkül.”

A szentmise után így fohászkodott: „Öntsd az emberek és a népek vezetőinek szívébe a vágyat, hogy a békét építsék, hogy a következő nemzedékeknek a remény jövőjét nyújtsák, ne a háborút; egy bölcsőkkel és nem sírokkal teli jövőt; egy testvérekkel és nem falakkal teli világot.”

A tudósoknak és egyetemistáknak: „Gondoljunk csak az ökológiai válságra, amelynek során a természet egyszerűen csak reagál arra az eszközszerű bánásmódra, ahogyan kezeljük. Gondoljunk a korlátok hiányára, a »meg tudod tenni, tehát szabad« logikájára. […] Elsősorban azáltal, hogy magunkat teremtményként ismerjük fel, válunk alkotóvá és merülünk el a világban, ahelyett, hogy uralnánk azt.”

Kép

Ferenc pápa a Kossuth téri szentmisén - Fotó: Profimedia

Milyen az igazi katolicitás?

Jó dolog keresztényként az Egyházhoz tartozni, mert az Egyház nem csak az a sok-sok emberi tévút, botlás és bűn, amit a kereszténység kritikusai joggal vagy csak rosszindulatúan a hívők szemére vetnek. Az Egyház elsősorban Jézus-követés, botladozva, de nagy akarattal. Jó katolikusnak lenni, mert ez a valódi katolicitás, Ferenc pápának a Kossuth téri misén elhangzott szavaival: „Mindannyiunkat, keresztényeket, akiket a Jó Pásztor név szerint szólított meg, arra hívott, hogy szeretetét befogadjuk és továbbadjuk, hogy az Ő aklát befogadóvá tegyük és sohasem kirekesztővé. És ezért mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködés kötelékeit, megoszlás nélkül, anélkül, hogy közösségünket saját tulajdonunknak tekintenénk, anélkül, hogy elmerülnénk a saját területünk védelme fölötti aggódásban, hanem megnyílva a kölcsönös szeretet előtt. Isten először az Ő családjába gyűjt össze minket, hogy az Ő népévé váljunk, majd pedig elküld a világba, hogy bátran és félelem nélkül az örömhír hirdetőivé, a minket megújító Szeretet tanúivá váljunk.” 

Számomra van még egy apró, de mégis nagyon fontos tanulsága ennek a pápalátogatásnak: lehet bármilyen magas tisztséget betöltő és lélekben is „nagy ember” valaki, a lénye legmélyén azokat a meghatározó emberi benyomásokat és érzelmeket hordozza, amelyeket életében – különösen annak korai szakaszában – más személyektől kapott. Ezekből építi fel személyiségét, ezek határozzák meg nemegyszer döntéseit is. Ferenc pápa többször is emlegette útja során azokat a Magyarországról Argentínába menekült magyar iskolanővéreket, akik rá szeretettel teli nagy hatást gyakoroltak – és ezt a szép emléket kivetítette ránk, mai magyarokra is. Ennyire fontos, hogy milyen személyes benyomásokat szerez valaki akkor, amikor még látszólag „senki”, vagyis „csak valaki”, egy a sok közül. E néhai szerzetesnők emlékének köszönettel adózhatunk, hiszen nekik is nagy szerepük volt abban, hogy az elmúlt három napban három és félmillió magyart (és ki tudja, mennyit még) meghatott öröm és bizakodás töltött el.

Idézetek forrásai:
https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2023-04/ferenc-papa-beszed-hatosagok-budapest-tortenelem-hid-szentek.html
https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2023-04/papa-latogatas-fiatalok-sportarena-deru-taps-orom-tanc.html
https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2023-04/papa-latogatas-szentmise-jezus-nyitott-kapu-befogadas.html
https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2023-04/papa-budapest-regina-coeli-szuzanya-europa-oltalom-beke.html
https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2023-04/papa-latogatas-kultura-egyetem-megismeres-igazsag-harmonia.html



 

Gyöngyvirág: boldogság és szerencse

Franciaországban május első napján – a munka ünnepe mellett, amely természetesen ott is szabadnap – a gyöngyvirág ünnepét (fête du muguet) tartják. Ennek eredetéhez több legenda is kötődik, az egyik szerint csaknem öt évszázaddal ezelőtt egy francia lovag szerencsét hozó – más források szerint a lovagi küldetése sikerét jelző – gyöngyvirágszálat adott át IX. Károly királynak, akit a kicsi, fehér, harangformájú virág lenyűgözött. Attól kezdve a király maga is előszeretettel ajándékozta ezt a királyi udvar hölgyeinek, sőt be is vezette a gyöngyvirág napját, amelyet 1561. május 1. óta – de különösen a huszadik század elejétől – az egész ország együtt ünnepel.

Ezen a napon bárki árusíthat gyöngyvirágot, aki pedig olyat kap belőle, amelyen 13 kis virágharang csüng, azt a sors a hiedelem szerint a tenyerén hordozza majd.

Aki nem ennyire „kitüntetett”, a hagyomány értelmében egy esztendőn át annak is szerencséje lesz, ha május elsején valakitől egy csokor gyöngyvirágot kap, ami arrafelé a boldogság szimbóluma is. Franciaországban becslések alapján 50 millió szál talál belőle gazdára május elsején. Egy másik legenda szerint ez a nap a 15. században a franciáknál még a szerelem ünnepe volt, amikor a nemes urak és hölgyek erdei kirándulásra indultak, ahol növénydíszeket gyűjtöttek otthonuk feldíszítéséhez. Egy kivágott és feldíszített fát a házuk elé is kiállítottak, ahogy évszázadok óta Magyarországon is a májusfát.

Lei: az örök érzések füzére

A Hawaii-szigeteken a „May Day” 1929 óta egyben Lei Day is. A lei a klasszikus hawaii, nyakba akasztott virágfüzér neve, amelyet – mint a helyiek büszkeségének és vendégszeretetének jelképét – lassan száz éve hagyományosan május elsején meg is ünnepelnek. Felvonulásokat, fesztiválokat, táncos programokat tartanak, színdarabokat adnak elő, lakomákat csapnak ilyenkor, és szigetenként, sőt iskolánként is lei napi királyt és királynőt választanak. Az emberek virágfüzéreket ajándékoznak egymásnak, hiszen a lei nap a hawaii kultúra ünnepe is. Minden szigetnek megvan a színe és a virága: Hawaii „nagy szigetének” például a piros és a lehua, Mauinak a rózsaszín és a lokelani, Oahunak a sárga és az ilima, Molokainak a zöld és a kukui. Niihau szigetének „virága” pedig a pupu nevű kagyló. A virágfüzéreket is megversenyeztetik, a legszebbnek választottat kiállítják. Előadások is hallhatók a lei szimbolikájáról, például, hogy miben különböznek a köszönést, búcsút vagy házasságot jelképező füzérek. Leit más különleges alkalmakkor, többek között ballagásra, születésnapra is ajándékoznak.

A hagyományt a Tahitiról átvitorlázott polinéz utasok vitték valaha Hawaiira, és a sok különböző füzér a népek megkülönböztetésére is szolgált.

 A füzérhez egy sor íratlan szabály tartozik, például: nem illik levenni annak a közelében, akitől kaptuk, a visszautasítása pedig pláne tiszteletlenségnek számít. A lei Hawaiin az aloha kifejezés megtestesülése is, épp ezért értelmezhető többféleképpen, ahogy az aloha is jelenthet alkalomtól függően üdvözlést, szeretetet, reményt, örömöt és még sok mindent. Azt mondják, hogy bár a virágfüzér csak egy ideig, az általa közvetített gondolat, érzés örökké tart.

Fotó: Daniel Ramirez/Flickr

Hogy a jogállamiság is virágozzék

Ha már kellőképp „illatozunk”, de még arra is kíváncsiak vagyunk, mi mindent ünnepelnek az USA további államaiban május elsején – az iskolaigazgatók napján, az iskolabuszsofőrök napján, a csokoládéparfé napján és a Charles Perrault-meséből ismert Lúdanyó napján túl, mert ezek is valós, csak épp nem túl régi tradíciók –, akkor ugorjunk vissza az időben 1958-ba!

Dwight D. Eisenhower elnök ugyanis ekkor nyilvánította május elsejét az Egyesült Államokban a jog/törvény napjává.

A Law Day, mint a jog törvénybe foglalt, de nem hivatalos „nemzeti ünnepe”, eredetileg Charles S. Rhyne-nak, Eisenhower jogi tanácsadójának ötlete volt, aki 1957–1958 között az Amerikai Ügyvédi Kamara elnökeként dolgozott. Kihirdetése után három évvel ezt az ünnepet azzal az indokolással törvénybe is iktatták, hogy a civilizáció, „amennyiben túl akar élni”, az erő és a törvény közül utóbbit, azaz a jogállamiságot kell, hogy válassza. A Föld napjához hasonlóan ez sem lett végül állami ünnep, ám kiemelt programokat, vitákat, jogi diskurzusokat, oktatásokat tartanak ezen a napon USA-szerte.

Szigorú doktor bácsi is lehetett volna

A gyerekműsorok szerkesztőségénél úgy gondolták, szükség lenne valamire, ami egységes keretbe foglalja a bemondók által felolvasott, akkor még szinte alig illusztrált meséket. Az Esti mese ugyanis eleinte nem rajzfilmek sugárzását jelentette, hanem a bemondók – Takács Mari, Tamási Eszter, Balogh Mari – meséket olvastak fel a gyerekeknek, miközben a kamera őket vette. Az Esti mese népszerűségének növekedésével párhuzamosan az alkotók szerettek volna főcímet készíteni hozzá. Többféle próbálkozás is történt, a Fogmosó mackó mellett például Gombóc tündér, Fáni boszorkány vagy Tv-Bébi is lehetett volna a főszereplő.

A Magyar Televízió korai időszakának slágerműfaja a bábjáték volt. Eleinte a Bábszínház adásait közvetítették, majd saját maguk is készítettek bábműsorokat, ilyen volt például a Futrinka utca vagy a Mazsola (a Mazsola és Tádé elődje), amelyek nagyon népszerűek lettek. Már a tévé indulásakor, 1958-ban felvetődött, hogy egy vagy több olyan bábot kellene készíteni, amelyek a televíziót képviselik, csak rá jellemző módon. Olyan ötlet is akadt, hogy „televíziós bábcsaládot” hozzanak létre, többek közt egy kislányt, egy játékmackót, egy kutyust, egy cicát stb. Vagyis a mackó ötlete már ekkor megjelent.

Eleinte egy „rokonszenves, de szigorú” doktor bácsi megalkotásán gondolkoztak.„Ha sikerül vonzó és érdekes módon megértetni, hogy miért fontos este korán lefeküdni, vagy miért nem elegendő az egészséges élethez a cukor és a fagylalt, hogy miért kell fogat mosni, szeretni a főzeléket és a gyümölcsöt, egyszóval az étrend, az öltözködés, a tisztálkodás kulturált formáit elfogadtatni, akkor nem vész kárba erőfeszítésünk” – ez volt a szerkesztőség célkitűzése.

A nevelői célzat sikerét ma már nehéz lenne megítélni, annyi azonban biztos, hogy a mackó olyan jól sikerült, hogy generációk kedvencévé vált, és a köztévé korszakokon átívelő jelképe lett.

Makettműhelyből a tévébe

Az első tévémaci 1963. április 15-én, húsvéthétfőn debütált a tévében. A Rádió- és Televízióújság ezen a napon a következőt írta az Esti meséhez: „20:00: Szép álmokat gyerekek! Ettől a naptól fogva egy kis mackó is hallgatja az esti mesét (Képe a hátsó címoldalon…)” „Szülőanyja” Bálint Ágnes író-dramaturg, aki kitalálta a forgatókönyvet, és kiválasztotta a figurát. Úgy gondolta, a legtöbb gyerek mackóval alszik el, minden családban található legalább egy maci. „Bár ez az első saját készítésű, kockázott bábfilm inkább csak kísérletnek tekintendő, máris igen nagy népszerűségnek örvend: a mackó fogmosásának sercegésére egész játszóutcák néptelenednek el ma már a fővárosban” – így számolt be róla jelentésében a Gyermek- és Ifjúsági Osztály.

A Fogmosó mackó a televízió makettműhelyében készült, Kende Márta rendezésében. Sokan azt hitték, hogy valaki van a bábuban, pedig a filcborítású figura csupán 16 centiméteres volt, és a belsejébe épített ólomdrótok segítségével mozgatták. A tervező Lengyel Zsolt és a kivitelező-animátor Köber Tibor bábszínházi, illetve Pannónia Filmstúdió-dolgozók voltak. A legelső figurából sajnos nem maradt példány, pedig egy-egy forgatáshoz öt-hat darabot is készítettek.

Eltűnése oka, hogy egyrészt azóta többször is lecserélték, másrészt a figurákból, díszletből mindenki hazavitt valamit emlékbe, így végül elfogytak.

Kép

A tévémaci űrruhában– Forrás: Fortepan; Adományozó: Rádió és Televízió Újság; A fotó szerzője Vörös iIona

Maci a világűrben

Öt évvel később, 1968-ban újratervezték a Tévémacit, és kitalálták, hogy többféle módon, nemcsak fogmosással zárják le a történetet. Az addig fiúnak tartott maci ekkor hajat és pöttyös hálóinget kapott. Emiatt sok kritika érkezett a nézőktől, amelyekre Bálint Ágnes a Rádió- és Televízióújságban így reagált: “...annak idején én is fiúnak képzeltem el, csíkos pizsamában. A férfias ruhadarabot annak idején a rendező vetette el, attól félvén, hogy a nadrágszár elfedi a mackó esetlen mozgásának esetleges báját...” A készítők, Lengyel Zsolt és Köber Tibor viszont nemtelennek akarták bemutatni a macit, hogy a gyerekek maguk dönthessék el, fiú vagy lány mackót szeretnének látni.

Az új figurának sötét bundája volt, napi rutinjába tartozott nemcsak a fogmosás, hanem a papucsába való belebújás is. Pöttyös hálóinget hordott, de fiúhangon köpött. A színes televíziózás megjelenésével pedig kiderült, hogy az addig fekete-fehérben látott figura valójában színes. Olyan népszerű volt, hogy 1980-ban elkísérte Farkas Bertalant a világűrbe – ez állítólag pártutasításra történt.

Egészen hihetetlen, de ahhoz, hogy megfelelő űrruhája lehessen, tervezőjét tanulmányútra küldték a Szovjetunióba, ahol hat hétig vizsgálhatta az űrhajósok ruháját, hogy aztán élethű másolatot készítsen a maci számára.

A Magyar Televízió kabalafigurája 7 napot, 20 órát és 45 percet töltött a világűrben. Egyik este a Szojuz űrállomás fedélzetéről Farkas Bertalan a mackó társaságában mondott mesét a gyerekeknek.

A váltás után 13 évig „nem bántották”, 1981-ben cserélték le újra, Koch Aurél tervező és Tóth A. Pál operatőr-rendező közreműködésével. A mackó új ruhatárat és bútorokat is kapott. Lakását Kende Márta és munkatársai készítették. A harmadik macit viszont nagyon gyorsan leváltották, ennek okát nem tudni biztosan. Egyes források szerint készítője nem volt „jó káder”. A cserét általában valami különös alkalomhoz igazították: az első macit húsvétkor, a másodikat augusztus 20. előtt mutatták be, a harmadiknál pedig 1981. június 12-ére időzítették a váltást, ez volt a tanév utolsó napja. Megint pizsamát és új társat, egy csutkababát kapott. Kezdettől fogva volt alvótársa: először Valérka, később Csutkababa, majd Paprikajancsi.

„Úgy mosson fogat, ahogy a gyerekeknek jó”

A negyedik – és 2012 húsvétjáig az utolsó – tévémaci kidolgozására Foky Ottót kérték fel, a bábtervező volt Mirr-Murr, Makk Marci, Misi Mókus, vagy éppen Süsü megalkotója is. A bábut Szabó László iparművész készítette. Az 1982 októberében bemutatott változatnak világosabb színe lett, lábaira és kezeire ujjakat formáztak, ruhatára jelentősen bővült. Napközben zöld kertésznadrágot, este zöld pizsamát viselt, amelyhez sárga sálat hordott. A zöld pizsama is Foky Ottó találmánya volt, korábban a maci egy pelenkaszerű bugyogóban tért aludni. Az új maci paprikajancsija már nemcsak baba volt, hanem életre is kelt. Paprikajancsi mindig felült az ágyból a mese végén, és azt mondta: „Pszt! Aludjatok, gyerekek!” A nagy orrú, szalmahajú, piros ruhás, sapkás, pirospozsgás Paprikajancsi állandó társa lett a Tévémacinak.

Rajta kívül felbukkantak egyes „epizódszereplők” is, például Ugrifüles és Mirr-Murr, akik általában az ablakból nézték az Esti mesét.

Foky Ottó a hét minden napjára és a nagyobb ünnepekre külön kis epizódot készített. A filmet, ahogy eddig, úgy most is a kockázás módszerével készítették, amire azért volt szükség, hogy a maci szem- és szájmozgását hitelesen tudják reprodukálni. „Egy egész fogorvosgárda vizsgálta annak idején, hogy a maci úgy mosson fogat, ahogy a gyerekeknek jó…” – mesélte később egy interjúban az animációsfilm-rendező. A Tévémaciról könyvek is készültek, Bálint Ágnes Jó éjszakát maci! (1970) és Én vagyok a Tévé-Maci (1983) címmel írt mesekönyveket.

Visszakövetelték a nézők

Az Magyar Televízió 1998-ban egyszerűen megszüntette a Tévémacit (és rövid időre az Esti mesét is). Az akkori programigazgató elavultnak, korszerűtlennek titulálta a műsort. Véleménye szerint a maci a kádári érából visszamaradt figura, nem segíti kellőképpen a gyerekek szocializációját, ezért azon a nyáron „nyugdíjba küldték”. Ez olyan nagy felháborodást keltett, hogy fél évvel később visszatért, de 2012. április 15-én újra megpróbálták lecserélni a közkedvelt figurát. Ez a maci már a testvérével ült le esténként a tévé elé, és számítógépezett is. A nézők nem tudták megszeretni, így négy hónap után megint csak visszatért a Foky Ottó-féle mackó. Ráadásul nemcsak a figura, hanem maga a zene is telitalálat volt. Az eredetileg a Dörmögő Dömötör című, az 1960-as évek elején készült rádiójáték dallama volt, amelyet Pécsi József írt, de hamar levették a műsorról. Egy zenei szerkesztő viszont jó érzékkel átvitte a tévébe, és a szignált Vajda József fagottművész adta elő. A hét minden napjára volt egy-egy főcím, ezeket az adásrendezők a program sajátosságai miatt mindig variálták. A Híradóhoz igazodtak, mivel az Esti mese mindig előtte volt, és a hírműsornak pontban este fél nyolckor kellett kezdődnie. A klasszikus, almazöld ruhás Tévémaci az egész ország kedvence lett.

Facebookon 19 ezres követőtáborral rendelkezik, és ma is óriási kultusza van.

Források:

• https://www.mediakutato.hu/cikk/2009_02_nyar/01_tevemaci_allamszocializmus/
• https://archivum.mtva.hu/stories/TV-Maci-generaciok-kedvenc-babfiguraja
• https://www.femcafe.hu/cikkek/lifestyle/5-dolog-amit-nem-tudtal-a-szulinapos-tv-macirol/galeria/73853
• https://web.archive.org/web/20070612185539/http://www.macibolt.hu/pag/tvmaci.php#
• https://web.archive.org/web/20140714182131/http://merites.hu/2012/04/szuletesnapjan-menesztettek-a-tv-macit/
• https://hu.wikipedia.org/wiki/TV_Maci

Filmbe illő jelenet volt, ahogy Verebics Géza és Festetics László először találkoztak. Verebics Géza Dég egykori tanácselnöke, majd polgármestere, aki szívén viseli a község sorsát, és nemcsak a történetét tanulmányozza szenvedélyesen, de tárgyi, szellemi emlékeit is kutatja, gyűjti és kiállítja, múzeumi baráti kört és nemzetközi kulturális kapcsolatokat kezdeményez. És az Olaszországban élő gróf, aki kisgyermekként hagyta el a szocialista Magyarországot családjával, ám arra emlékezett, hogy a nyarakat és az ünnepnapokat Dégen töltötte. Bár vágyott haza Magyarországra, úgy tudta, ott félnie kell az osztályidegen embernek, ezért jobb nem visszamenni.

Felesége már korábban is ellátogatott hazánkba, de a férfi még a nyolcvanas években is tartott a kommunistáktól, hát kivárta a rendszerváltást.

A hagyományok őrzése és a kastély története a hatvanas évektől

Verebics Géza, aki eredetileg történelemtanár volt, 1966-ban került Dégre, akkor látta először a csodálatos kastélyt és a parkot. A Festetics család legértékesebb földjei Dégen és környékén voltak, ebben a festői környezetben hozták létre az uradalmi központot, innen irányították a többi birtokot. A háborút követően, az államosítás után először üdülőnek használták, majd a görög polgárháború idején görög menekült gyerekekkel töltötték meg, nevelőotthon működött benne. Volt, hogy 300 görög gyerek élt Dégen. A menekültek egy része maradt Magyarországon, nagyobb részük pedig Nyugat-Európába ment tovább.

„Jó kapcsolatom a Festetics családdal úgy kezdődött, hogy a ’70-es évek elején megkért az egyik barátom, aki a Georgikon Majormúzeum vezetője volt, hogy vegyek részt a paraszti kultúra megmentéséért létrehozandó múzeumi baráti körök megszervezésében. Én Dégen építettem ilyen baráti kört.” Ekkortájt zajlott ugyanis a mezőgazdaság „szocialista átszervezése”, ezzel együtt a régi paraszti kultúra teljesen veszendőbe ment. Megváltozott a falu, a vidék, és a régi paraszti eszközöket meg kellett menteni. „Úgy lehetett megtartani ezeket, hogy pártoló baráti köröket szervezünk vidéken, akik ismerik és gyűjtik az eszközöket. Száznál is több tagunk lett, a feladatunk pedig az volt, hogy gyűjtsük a paraszti munkaeszközöket, és amikor már rengeteget összegyűjtöttünk, helyet kellett találnunk nekik, hogy kiállítsuk őket.

Megakadt a szemünk a kastélyparkban a régi Hollandi-házon, elhatároztuk, hogy ez lesz a megfelelő múzeum. Így mentettük meg az épületet, különben összedőlt volna.

Nagy közösségi összefogással lehetett csak ezt a munkát megszervezni” – emlékezett Verebics Géza.

Ez a gyönyörű, holland stílusú épület a kastélypark része, és abban az időben egy elmocsarasodott szigeten állt, csónakkal lehetett eljutni a bejáratáig. Valamikor istálló volt, de valójában Pejácsevich Lenke, Festetics László dédnagymamája számára épült, aki az emeleti szobában lakott, ott kúrálta tüdőbetegségét ammóniadús levegővel, amely az alsó szint istállójából szállt fel. „1980-ban felújítottuk, és a Mezőgazdasági Múzeum vidéki filiáléját hoztuk létre benne, amely egészen az 1999-es nagy árvízig működött. Az árvíz idején csónakokkal megmentettük az anyagot, és a kastély több termében is szerveztünk kiállításokat.”

Kép

A dégi Festeteics-kastély napjainkban – Forrás: Wikipédia

A Festetics-családfa kutatása

A helybéli falusi emberek sok mindent elmeséltek neki a Festetics családról, majd elkezdte levéltárakban mélyrehatóan kutatni a község történetét, amelyet tanulmánykötetben írt meg 1984-ben. „Megismerkedtem a család leszármazásával, és kitudódott, hogy a szálak Olaszországba vezetnek, ahol az örökös él: Festetics László.” Az utolsó grófnak, Festetics Sándornak három gyereke volt: a legidősebb Miklós, ő örökölte volna Déget, utána született Ernő, azután Izabella. Sándor gróf alakját idézi meg Bereményi Géza Tanítványok című filmje: a grófot, aki a passzióinak élt, az autózásnak, a teniszezésnek – a kastélyparkban a kor legmodernebb teniszpályája épült –, a repülésnek és a matematikának.

Volt, hogy napokig elzárkózva a világ elől egy matematikai képleten törte a fejét. Jellemző, hogy az oroszok el akarták vinni a nagy tudása miatt, hogy ott hasznosítsa, de valahogy megúszta.

„A két fiú megnősült, a legidősebb elvette Pallavicini Teodórát – őt személyesen volt szerencsém megismerni, 104 évet élt. Ernő pedig egy bankár lányát vette feleségül. Miklós és Ernő úgy jutottak ki a háború alatt, hogy orosz egyenruhát szereztek maguknak, és megtanultak vagy harminc cifra káromkodást oroszul. Amikor ellenőrzőponthoz érkeztek ’45-ben, akkor mintha egymással vitatkoznának, cifrán káromkodtak, így elengedték őket. Így jutottak el Ausztriába. Én ezt még Ernő fiától hallottam, aki később visszalátogatott Magyarországra. Miklós, elhagyva az országot elvált feleségétől, így az ő fiúgyermekeként a kastély örököse Festetics László lehetett volna, aki 1949-ben kijutott Olaszországba anyai rokonaihoz, a Pallavicinikhez.” Az ekkor alig tízéves László három nyelvet tanult meg, és a híres Olivetti olasz cég szakreferense lett. „Tudtam róla, hogy Ivreában él, de nem gondoltuk, hogy egyszer majd megjelenik Dégen.”

A gróf nem hajtott be a saját udvarába

1990-ben már beszéltek arról helybeliek, hogy egyszer majd csak felbukkan László, mert akkor már „potyogtak haza a grófok”, ahogy Verebics fogalmazott. Egy nap az önkormányzatnál telefonon hívták Verebics Gézát, hogy jöjjön ki a kastélyhoz, mert megérkezett a gróf úr. 1990-ben bukkant fel, 50 éves korában, és egyből Dégre jött haza. Feltűnt a helybélieknek, hogy a kastély kerítésén kívül portyázik egy olasz rendszámú autó, ami azért is furcsa volt, mert a magyarok általában a „behajtani tilos” tábla ellenére is behajtottak autóval a kastélyparkba, de ő megállt előtte.

„Ő betartotta a szabályt, ha behajtani tilos, akkor nem megy be, pedig hát, ő lehetett volna a gazda!”

„Szívesen fogadtuk, és onnantól rendszeresen jött. Később, amikor nyugdíjba ment, kétszer két hetet töltött Magyarországon, tavasszal és ősszel, és ebből néhány napot Dégen.” Ez a kárpótlási jegyek időszaka volt, Verebics pedig segített neki abban, hogy földhöz jusson: 90 hektárt kapott vissza. „Ehhez még sikerült további földeket szerezni, mert megbízást kaptam tőle, hogy vegyek még földet neki. Ma már 150 hektár feletti föld van a fia nevén, de ez még mindig alig valami ahhoz a 30 ezer hektárhoz képest, amely a családjának valaha a birtoka volt.”

Kép

Gróf Festetics László a dégi kastély előtt és máltai lovagként – Fotó: Verebics Géza

Életre szóló barátság

A két, akkoriban középkorú férfi, a tanácselnökből lett polgármester és a gróf kapcsolata egyre személyesebbé és barátibbá vált. „Eleinte a falu közepén találtam neki egy szobát, de érdekes módon csak aludni járt oda, amint megreggelizett, átjött hozzánk, és egész nap velünk volt. Én pedig gondoskodtam a programról. Általában nálunk vacsorázott, utána hazavittem. Amikor a lányaim elköltöztek, akkor a gyerekszobát kapta meg. Megismertettem vele a szülőföldjét, mindig újabb és újabb tájegységek felé vettük az utunkat, bejártam vele szinte egész Magyarországot.”

A Máltai Lovagrend tagjai voltak a Festeticsek. László annak idején hallott róla, hogy létezik a lovagrendnek magyar szekciója Olaszországban, amelyhez a családi hagyományt folytatva ő is csatlakozott. „Katalin és Ágnes lányom, akik festőművészek, megfestették ebben a ruhában a grófot, a kép most Olaszországban van a gróf fiánál.”

Andrássy Gyula ükunokájaként Festetics László vette át a Zeneakadémián Andrássy Gyula díszpolgári címét, amikor Budapest főváros visszaadta neki, és az Andrássy-szobor felavatásánál is meghívott díszvendég volt.

„Akkortájt jött divatba, hogy magyar települések nyugat-európai településekkel partnerkapcsolatot létesítenek. 1997-ben László segítségével Dég és Piverone között partneri kapcsolatot hoztam létre. Emlékszem, egy napon megjelent egy busz tele piveronei emberekkel, a csoportot pedig maga Festetics László vezette. Elindultak a kulturális kapcsolatok, ennek köszönhetően alakult meg a néptánccsoport Dégen, mert láttuk, hogy az olaszok milyen jól táncolnak, így mi is ápolni kezdtük a hagyományainkat. Az évek alatt nagyon jó viszony bontakozott ki.”

Kép

Festetics László és Verebics Géza a dégi kastélyparkban – A fotó Verebics Géza tulajdona

Szülőföldjén halt meg, nem sokkal a kastély felújításának megkezdése után

Festetics László 2018-ban a kastély felújítási alapkőletételére érkezett haza, együtt ünnepelt a megjelentekkel, és az ő gondolatait helyezték el az alapkőbe helyezett urnában. Utána Komáromba utazott, mert nagyon szerette a hazai fürdőket. Ott érte a végzetes baleset, amelyben annyira megütötte a fejét, hogy a tatabányai kórházba került, és néhány nap múlva meghalt. Fia, gróf Festetics Enrico, aki Olaszországban nőtt fel, így beszélt egy interjúban a magyar örökségről, amit apjától kapott:

„Még mindig emlékszem kutakodó tekintetére, valahányszor meglátogattuk a kastélyt. Édesapám ilyenkor az emlékeiben barangolt, és az egykori érzéseket, emlékeket igyekezett megosztani velünk… A fiaim látták, hol éltek és nyugszanak őseink, amit egyrészt nagy hitetlenséggel, másrészt csodálattal fogadtak. Azt hiszem, hogy ha bármelyik családtagom a park füvén sétál, tiszteletet érez, ha arra gondol, hogy az őseink itt éltek. Emlékszem, Paolo fiam megkérdezte apámat, mit tehetne az életében, hogy annyi pénzt keressen, hogy visszavásárolja neki ezt a birtokot.”

A felújított Festetics-kastélyt 2022. november 8-án adták át.

Pszichológusi szakmai utad számos módon kapcsolódik az iskolákhoz, a pedagógusokhoz. Hol szerezted a tapasztalataidat, és hogyan kötődsz az iskolapszichológiához?

Mindig is ez a két terület érdekelt leginkább. Az emberek, a lélek, a kapcsolatok, az érzések, a helyzetek megélései, és emellett – vagy ezzel összefüggésben – az iskolák, óvodák, gimnáziumok, egyetemek, magán- és gyógypedagógiai iskolák, szóval mindenféle oktatási intézmény világa. Pszichológus szerettem volna lenni, de hiányzott hozzá az önbizalmam, úgyhogy először gyógypedagógusnak jelentkeztem. Izgalmas kitérő volt, sokat tanultam általa. Máig meghatározó kapcsolatokat őrzök a főiskolás éveimből, de hamar kiderült, hogy a gyógypedagógia nem az én világom. Ezzel párhuzamosan az ELTE pszichológiai szakára jártam. Mindig is volt bennem egy vágy az elmélet és a gyakorlat egyensúlyának megteremtésére.

Addig nem akartam pszichológiával foglalkozni, amíg meg nem ismerem egy kicsit jobban a gyerekek, tanárok világát pedagógusként.

Így lépkedtem át az óvodapszichológiai munkából az általános iskolákba, majd jöttek a gimnáziumok, ahogyan a saját gyermekem is nőtt. Közben párhuzamosan MA-t, később pedagógiai szakpszichológus képzést, majd még később PhD-t végeztem. Az elejétől izgattak a pedagógusok – miután ők többségében nők –, a tanárok, tanítók, óvodapedagógusok mentális jóllétének feltételei, s ez ügyben annyi mindent láttam a pályán, hogy ez lett a PhD-m kutatási témája is. És persze megszámlálhatatlan módszerspecifikus képzést is kijártam, dolgoztam a gyermekvédelemben, és végeztem koordinátori feladatokat is. Jelenleg az egyetemi munkám az elsődleges.

Hogyan lehet ma valakiből iskolapszichológus Magyarországon?

Azt hiszem így, ahogy elmondtam, ahogy belőlem is az lett, hogy ez a szenvedélye, ez érdekli, ide vonzza a sorsa. Persze racionális megfontolásokat is követhetünk. Országszerte vannak elérhető állások, vonzók az iskolai szünetek (ma még), a jól körülhatárolt munkaidő, tehát a munka és a magánélet egyensúlya is tartható. Azt hiszem, az alacsony anyagi megbecsülés miatt vagy hobbimunka, vagy ugródeszkaállás, vagy szenvedélyből választott hivatás ez… Illetve főként vidéken karrierútvonalként sem utolsó.

Mit gondolsz, mennyire van ma szükség Magyarországon iskolapszichológusokra? És miért?

Égetően nagy szükség van rájuk: inkább úgy mondom, intézménypszichológusokra. Sokkal többre, mint amennyi van, akár kétszer ennyire, és minden oktatási intézménybe.

A Covid-helyzet megmutatta, mennyire törékeny a magyar társadalom, de még inkább a gyerekek, serdülők mentális egészsége.

Egyre több tanulmány kerül napvilágra – többek közt az enyém is – a serdülőkről, amik megmutatják, milyen komoly károk keletkeztek ezen korosztályok mentális egészségében.

Mi a fő feladata egy iskolapszichológusnak?

A hivatalos válasz erre az, hogy amit leírt az Iskolapszichológiai Protokoll, amely hangsúlyozza az indirekt munkaformákat és a prevenciós munka előtérbe helyezését. Ugyanakkor ez a protokoll még egy másik helyzetre íródott. Ma már tudjuk, hogy a valóságban nagyon más történik, mert az ideális ellátási lánc, amihez kapcsolódóan íródott a protokoll, legalábbis a jelen oktatás világában, nem létezik. Ezért valójában direkt terápiás munkát végeznek az óvoda-iskolapszichológusok. Mert ha nem ezt tennék, nem lenne, aki közel s távol ellátja a gyerekeket, ha sarkítva akarok fogalmazni. Persze mindig akadnak kivételek, jól működő körzetek, de ez ma sajnos nem általános, hanem tényleg kivétel.

Bennem mostanság az fogalmazódik meg, hogy az óvoda-iskolapszichológus akkor hatékony, ha képes felderíteni az adott oktatási intézmény direkt és indirekt pszichodinamikai, csoportdinamikai működését, megismeri az intézményi klímát, az iskolát használó szülők, gyerekek, pedagógusok szociológiai jellegzetességeit, ne adj isten, az alapdokumentumokba is belenéz. Nagyon fontos, hogy a szervezeti viszonyokban is képes legyen tájékozódni, és felmérni az igényeket, hogy ezek ismeretében, ezekből kiindulva, ezekhez viszonyítva kezdjen hozzá a munkájához. Ezen tudás birtokában tud hospitálni, prevenciós programokat meghirdetni, pszichoedukációt, konzultációt, egyéni és csoportfoglalkozásokat tartani.

Kép

Borbáth Katalin, az Országos Iskolapszichológiai Módszertani Bázis vezetője – Fotó: Borbáth Katalin

Milyen problémákkal fordulnak az érintettek a legtöbbször iskolapszichológushoz?

Ez elképesztően változatos. Életkor, intézménytípus, szocioökonómiai háttérmutatók és még rengeteg minden függvénye. A teljesség igénye nélkül sorolok fel néhányat a jellemzőbbek közül: óvodában magatartásproblémák, agresszió, bizarr viselkedéses jegyek, nevelési kérdések vannak gyakran terítéken.

Alsó tagozatban hasonlók, ugyanakkor ezekhez jönnek a tanulási nehézség jelei, ADHD, ADD, a „disz-ek” (diszlexia, diszgráfia, diszkalkúlia) kérdéskörei, majd felsőbb osztályokban már a csoportdinamikai problémákra is nagyobb hangsúly kerül.

Középiskolában a teljesítményszorongástól a csapatépítő osztályfoglalkozásokon és az önismereti csoportokon át a személyiségzavarok problémaköréig ugyancsak nagyon széles a paletta…

Tudjuk, hogy a szolgáltatás sok helyen sajnos nem elérhető. Mi ennek az oka, és milyen következményei lehetnek annak, ha a gyermekek nem kapnak megfelelő ellátást?

Ennek számos oka lehet, ami túlmutat a pszichológia területén. Magyarország Budapest-centrikus ország. A legmagasabb színvonalú ellátás szinte minden területen a fővárosban érhető el, nyilván ide koncentrálódik a szakma, ezért csak szórványosabb, megyeközpont-centrikus ellátás tapasztalható vidéken. Számos intézményben dolgoztam vidéken is intézménypszichológusként, de pedagógus-továbbképzések trénereként is sok évig jártam az országot. Elmondhatom, hogy a magyar vidék egyes szellemiközpont-jellegű településeit leszámítva az óvoda-iskolapszichológiai ellátás nagyon gyér és esetleges.

Ennek a következményei egyértelműek. A gyerekek túlterhelése évről évre nő. A Covid-helyzet a stressz és szorongás szintjét jelentősen megemelte a már korábban is magas szinthez képest. Az intézményi mentálhigiéné elégtelensége, az iskolapszichológiai ellátás hiánya súlyos problémákhoz vezet az egyén, de a közösségek szintjén is.

Gondoljunk csak az utóbbi időben csaknem havonta jelentkező iskolai agressziós esetekre, ami biztos, hogy csak a jéghegy csúcsa.

Ez az, amit már a közvélemény is észrevesz. Ennél sokkal kiterjedtebb és általánosabb a probléma, amely tetten érhető a mentális egészség hiányában, vagy hiányos voltában mind a gyerekek, serdülők, mind a családok, pedagógusok körében.

Ha változtathatnál valamit az iskolapszichológusi munkakörülményeken, mi lenne az, és miért?

De jó is volna, ha nálam lenne a varázspálca, és suhinthatnék egyet! Mindent egybevetve azt gondolom, nagyon sokoldalú tudásra van szükség ahhoz, hogy valaki színvonalas óvoda-iskolapedagógusi munkát végezzen. Autonóm személyiség, problémamegoldó gondolkodási képesség, átfogó szaktudás, állandó tanulási képesség, nagyon jó kommunikációs és szervezési készség, rugalmasság és kreativitás, magas szintű interperszonális és intraperszonális készség is kell ehhez a feladathoz. Ha lehet nagyot álmodni, akkor tessék, a lista: az alábbiak feltételeit teremteném meg, ha tehetném – képzéssel, fizetéssel, munkaszervezési, munkáltatási és egyéb eszközökkel együtt.

Azonnal megdupláznám az intézménypszichológusok számát.

Megdupláznám, de legalább 50 százalékkal megemelném a fizetésüket, hiszen tudjuk, hogy az anyagi megbecsülés tarthatja őket a pályán.
Kisebb centrumokat hoznék létre járásonként, kerületenként, akár úgy, hogy az intézménypszichológia, a pályaválasztás és a tehetséggondozás kapcsolódna össze. Nem feltétlenül a szakszolgálat berkein belül, de ezekhez a központokhoz tartoznának az intézménypszichológusok is. Így szervezetileg függetlenek maradnának az intézményektől, és a szakértői szerepük sem sérülne. Itt szupervízióhoz, esetmegbeszéléshez, szakmai anyagokhoz tudnának jutni, és itt valósulhatna meg a teljesítményértékelésük is.
Kibővíteném – nemzetközi mintára – az iskolapszichológusok szakmaközi együttműködési lehetőségeit, kapcsolatrendszerét (beleértve a gyermekvédelmet, a szociális ellátórendszert, a civil szférát és mindent, amihez a gyerekek kapcsolódnak). Akár a sportközpontok is benne lehetnének az iskolapszichológus konzultációs hálórendszerében.
Növelném az intézménypszichológusok autonómiáját, hogy szakértőként jelenhessenek meg ebben a hálórendszerben a diákok körül.
Ehhez megfelelő képzettség szükséges, a szakképzés elengedhetetlen. Ebben a kurrens módszerspecifikus ismereteknek ugyanúgy helyet kell kapniuk, mint az erős szociológiai, szociálpszichológiai, mentálhigiénés, oktatáspolitikai és pedagógiai, gyermekvédelmi tudásnak. Emellett a lokális ismeretek, a kapcsolati háló, a szisztematikus, analitikus problémamegoldó gondolkodás kialakítása is jól jönne.
Nagyon hasznos eszköz lehet a művészetterápia az iskolapszichológusok kezében. Ebbe az irányba is érdemes lenne elmozdulni, illetve fontos volna megtanítani őket projektekben gondolkodni, programokat tervezni és kivitelezni.

Mi miatt veszítetted el a látásodat?

Sokáig szemüveges voltam, mínusz hármas dioptriával. Egy lézeres beavatkozást követően mindkét szemem begyulladt. A gyulladásra legalább ötven szteroidinjekciót kaptam, amelyek szürkehályogot okoztak. Az orvosok nem nyúltak hozzá, hanem addig vártak vele, míg megemelkedett a szemnyomás, és másodlagos zöldhályog alakult ki. Utána több műtéten is átestem; volt, hogy az egyik szememmel előtte még láttam, a műtét után pedig semmit. Sosem fog kiderülni, hogy pontosan mi történt és miért. Egy genetikai betegség, a retinitis pigmentosa is közrejátszhatott, ami talán évek, évtizedek múlva okozott volna problémát, de így hamarabb beindult a láncreakció.

Sokat gondolkodtál a miérteken, vagy igyekeztél továbblépni?

A látásom elveszítése másfél éves folyamat volt. Akkor már Szegeden éltem, és a szüleim invitáltak, hogy költözzem haza, de eszem ágában sem volt. Az akkori párkapcsolatom gallyra ment. Szerencsére akkor már elvégeztem két egyetemet, de a harmadikat a lelkiállapotom miatt nem bírtam befejezni.

Nagyjából egy év után kezdtem feldolgozni a történteket, ha egyáltalán beszélhetek feldolgozásról. Inkább azt mondanám: mostanra megtanultam együtt élni vele.

Úgy tűnik, nagyon energikus vagy, mindig mozgásban, tevékenységben.

Most hozzá kell tenni, hogy fáradt is (nevet). Az utóbbi időben mindennap este érünk haza, és hajnali öt körül indulunk a helyszínekre. Ma három fellépésünk volt. Szerencsém van, hogy amíg láttam, sok lábon álltam, és most is több mindennel foglalkozom. Alsós tanítóként, felsős ének-zene tanárként dolgoztam, gitárórákat tartottam, tetováltam, kiállították a festményeimet, és zenekarokban játszottam. Most is tanítok és zenélek, mondjuk már nem tetoválok, viszont festek, csak másképp.

Hogy festhet az, aki nem lát?

A festészet számomra kísérletezés. Volt, amikor kiültem az erkélyre, kávézgattam, ötletelgettem, és nem tudatosan választottam meg a színeket és formákat, csak a hangulatot ragadtam meg. Jótékony célra ajándékoztam egy olyan festményt, ahol „matekoztam” a vásznon: körbeszigetelőszalagoztam, behatároltam az x és y tengelyt; a festéket műanyag frizbire nyomtam, a tubusokra pedig domború pöttyöket ragasztottam, hogy megjegyezzem a színeket. A legutóbbi festményeim térhatásúak; igyekszem kitapintani, amit szeretnék, ezt kombinálom színekkel. Volt, hogy a páromat is bevontam; bekötöttem a szemét, és egy vásznat ketten festettünk. 

Kép

Norbi és párja, Judit közös festménye, vakon – Fotó: Pintér Norbert

Ezek szerint a színek még mindig fontosak?

Nagyon. A festészetben és a lakásban is.

A szobák színének a Windows XP fűzöldjét választottam, mert nyugalmat áraszt. Nem látom, de simán magam elé képzelem.

A térhatású alkotásokon milyen anyagokkal dolgozol?

Szeretek olyasmit felhasználni, amit egyébként kidobnék, és más formát adok neki. Most egy homokórát tervezek műanyag kólásüvegből, amibe kólát fogok önteni, és forgatással hozom működésbe. A tengerpartos képemhez a maradék zabkásából készítettem a köves tengerpartot. Minden jól jön, ami a konyhában van.

A tanítást hogy sikerült tovább vinned?

Informatikát tanítok látássérülteknek a Kreatív Formák Alapítványnál. Több mint nyolcvanéves tanítványom is van. Megpróbálom visszavezetni őket az életbe, hogy utánanézhessenek a híreknek, hangoskönyvet hallgassanak, vagy tudjanak főzni olyan alkalmazás segítségével, amivel megtalálják a konyhai eszközöket. Basszusgitárt is oktatok, főleg gyerekeknek. Egy mentálhigiénés szakemberrel együtt fiatal látássérültekkel foglalkozunk, akik helyzetét a zenével és a festészettel tesszük elfogadhatóbbá.

Az informatika fejlődése nagy ajándék; gondolom, enélkül egész más lenne minden.

Ha tíz évvel ezelőtt történik velem mindez, sokkal nehezebb lett volna. A Braille-írást nem is kell elsajátítanom. Tudok banki ügyeket intézni, Messengeren társalogni, szöveget írni, zenét felvenni. Sok hangszeren játszom, és az utóbbi időben ráálltam a stúdiómunkára, illetve reklámanyagokat is készítek. A fő hangszerem a basszusgitár; gitározom, zongorázom, a dobokat pedig bepötyögöm a programba, szintetizátoron feldobolom, vagy összejátszunk a dobossal.

Kép

Fotó tulajdonosa: Pintér Norbert

Milyen formációban játszol, és milyen stílust képviseltek?

Most épp egy pályázatot valósítunk meg a turnénk során.

Rendhagyó énekórákon ismertetjük meg a gyerekeket a különböző zenei stílusokkal: pop-, rockzene, egy kis reggae, versfeldolgozás rapalapra, népdalt csempészünk elég zúzós, rockos zenébe.

Ez egy új, kísérletezős formáció. A másik zenekarom, a Manna Dala pop alapokon nyugszik, és most jönnek ki az új dalaink, az új klipünk. Kicsit lassan alakul, mert mindenki több lábon áll. Nemrég szűnt meg a Csillagerdő, velük két albumot adtunk ki, de dolgoztam más zenekarokban is, valamint színházban zeneszerzőként. Az a jó, ha mindannyian más zenei stílusból jövünk, és ezeket összekombináljuk.

Neked ráadásul mindent emlékezetből és érzésből kell eljátszanod.

Igen, a memóriámra nagy szükség van a közlekedésben, az oktatásban és a művészetben is. Gondolkodtam például azon, hogyan oldjam meg, hogy a gitáron kevesebbet vagy egyáltalán ne hibázzak. Kitaláltam egy megoldást: a gitár nyakára gyantapöttyöket raktam a pozíciókhoz, így oda tudok ugrani hirtelen.

Minek az elvesztését élted meg nehezen, és miben fejlődtél?

Nagyon szerettem autót vezetni, és mindenfelé utazni. Most is megyek, de általában másra kell hagyatkoznom. Jártam Budapestre dolgozni vonattal. Megtanulható, már kutyával közlekedem, de az autó hiányzik. A filmeket is szeretem, de csak hallgatom. Jó lenne látni is. Mi az, amiben fejlődtem? Talán a memóriám jobb lett. Sokkal többet olvasok, a telefonomon 32 ezer könyvet tárolok.

Folyamatosan fejlesztem magam pszichológiai, tudományos könyvekkel vagy regényekkel. Pár nap alatt el tudok olvasni néhány ezer oldalt.

Szoktam viccesen mondani, hogy az egyetemi időszakom alatt, amikor a vaskos pedagógiai könyveket tanultam, mennyivel egyszerűbb lett volna a görnyedés helyett hátradőlve hallgatni.

Vannak terveid, vágyaid a jövőre nézve?

Jó lenne minél több látássérültet megsegíteni, hogy újra önállóbbak lehessenek. Szeretném, ha a zenekarokkal előrébb jutnánk. A privát élet terén jól jönne egy kertes ház, ahol a kutyussal játszhatok. Nem is szeretek előre gondolkodni, mert sok minden változik, és ha nem úgy alakul, az csalódás. Inkább a közeli dolgokra koncentrálok.

Az emberek hogyan viszonyulnak hozzád?

Változó. Nem tudom, miért, de a rengeteg kapcsolati tőkéből valamennyi visszaesett. Ugyanúgy extrovertált személyiség maradtam, de nem mindenki nyit könnyen felém. A kutyus kicsit oldja a kapcsolatteremtést. A társadalom ezen a téren sokat fejlődött, de ez emberfüggő. A felnőtteknek vannak olyan berögződéseik, amelyek miatt gátlásosabbak.

Említetted a párodat. Őt akkor ismerted meg, amikor már nem láttál?

Igen. Judittal egy egyetemre jártunk Szabadkán, ismertük egymást, de nem voltunk beszélőviszonyban. Szegeden hozott össze minket a sors. Ő is tanár és zongorázik, de reálisabb talajon mozog, mint én. Szép a hangja, több dalt felénekeltettem vele. Ha egy szál akusztikus gitárral megyek fellépni, akkor jön velem és énekel.

Jól tudom, hogy a jegyesed?

Egy koncerten kértem meg a kezét, ezer ember előtt, meglepetésként.

Kép

Norbi és kedvese, Judit – Fotó: Pintér Norbert

Változtál az elmúlt évek során?

Szeretném azt hinni, hogy jó irányba változtam, de nem vagyok biztos abban, hogy ez így is van.

Magammal szemben türelmetlenebb vagyok, másokkal viszont türelmesebb és megértőbb.

Sok pozitív visszajelzést kapok, jó ezekből meríteni. Előfordul, hogy zsörtölődöm, azután rádöbbenek, hogy mégis jó így.

Összességében elégedettnek érzed magad?

Igen, mert ha látnék, más irányba ment volna az életem. Nem biztos, hogy ugyanazokkal az emberekkel ismerkedtem volna meg, a mostani párommal vagy zenésztársaimmal lennék együtt. Lehetne jobb is a helyzet, de elégedett vagyok. Igyekszem hirdetni, hogy így is működik a dolog, mégpedig jó hangulatban.

„A család áthatja a teljes életünket, ezért időnként el kell távolodnunk tőle, hogy aztán jó legyen visszatérni. A barátokkal töltött idő egy fontos legális kijárat, amelyre mindenkinek szüksége van, és amely mentálhigiénés védőfunkciót lát el az életünkben” – mondta Kozma-Vízkeleti Dániel szakpszichológus, kiképző családterapeuta, a következő Képmás-est szakértője.

A Képmás magazin által szervezett beszélgetések Színház és Pszichológia sorozatában az élet fordulópontjairól, barátságról és a családon kívüli kapcsolódásokról beszélget a meghívott szakemberekkel Szám Kati, a Képmás főszerkesztője, egyik alkalommal női, másik alkalommal férfi szemszögből megközelítve a témákat.

A május 3-i Képmás-esten a férfi szemszögéből, Kozma-Vízkeleti Dániel segítségével járjuk végig, mit mondanak el rólunk választott kapcsolataink, kinek mennyi áldozatot érnek meg a barátságok és a kisközösségek, és hogy pszichológiai szempontból mi különbözteti meg a csapattársat, a havert és a barátot.

A témáról színházi improvizációkat is láthatnak majd a résztvevők a Nézőművészeti Kft. vendégművészeivel, Kecskés Karinával és Katona Lászlóval.

Kozma-Vízkeleti Dániel a beszélgetés témájáról kiemelte: van egy olyan közkeletű vélekedés, hogy a férfiak jobban ragaszkodnak a baráti kapcsolataikhoz és azok fenntartásához, mint a nők. „A férfiak leghosszabb, akár élethosszig tartó barátságai jellemzően a középiskolai vagy az egyetemi években szövődnek, és valóban megmaradnak akár évtizedekig” – mondta, hozzátéve: a férfiak közötti barátság egy olyan különleges minőségű kapcsolat, amelyből hiányzik a versengés.

Kép

Kozma-Vizkeleti Dániel egy korábbi Képmás-esten – Fotó: Jónás Jácint

„A férfiak versengenek a munkahelyen, a sportban, a bevásárlóközpont kasszája előtt a sorban, de a barátaikkal szemben felfüggesztik a versengést. Itt nem az a lényeg, hogy nekem több legyen, hanem hogy ha nekem több van, akkor azt szívesen megosztom a barátaimmal” – magyarázta a Kozma-Vízkeleti.  

Néhány igazán közeli barátra mentálhigiénés szempontból mindenkinek szüksége lenne – hívta fel a figyelmet a családterapeuta, rámutatva arra, hogy a barátok és a haverok között a pszichológia is különbséget tesz. „A barátság kialakulásának egyik kulcsfogalma a bizalom. Ahhoz, hogy személyes dolgokat, fájdalmakat, nehézségeket meg merjek osztani a másikkal, nagyon erős bizalom kell. Márpedig a bizalmatlanság kultúrájában élünk, minden kívülről jövő üzenet arra biztat, hogy ne higgyünk senkinek, csak magunkra számíthatunk. A másik kulcsmozzanat, hogy barátaink előtt férfiként fel tudjuk-e vállalni gyengeségeinket vagy akár azt is, hogy hibáztunk” – magyarázta.

A férfiak közötti barátságról szóló Képmás-est helyszíne a MOMKult Kupolaterme (1124 Budapest, Csörsz utca 18.), a rendezvény május 3-án 19 órakor kezdődik. A részvétel regisztrációhoz kötött, belépő személyenként az aktuális havi Képmás magazin, amely a helyszínen is megvásárolható. További információ és regisztráció a https://kepmas.hu/hu/kepmas-est/ oldalon.

A KÉPMÁS-ESTEK
A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány által szervezett Képmás-estek sokéves múltra tekintenek vissza. Szórakoztató, feltöltő, művészi produkciókkal és beszélgetésekkel színesített események ezek, ahol vendégeink ismert arcok (szakemberek, művészek, népszerű véleményvezérek), akik retusálás és szerkesztés nélkül jelenhetnek meg a közönség előtt. A Képmás-estek tematikája a családra, az emberi kapcsolatokra, a közösségekre fókuszál, középpontjában végső soron az emberi boldogság áll, bár ehhez mindig konkrét témán át közelítünk. A művészi élmény kiemelt része az estnek, mert segít a témák komplexebb megközelítésében és egyaránt érzékenyíti a közönséget és a beszélgetés résztvevőit.

A májusi Képmás április 29-től kapható az újságárusoknál.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Sokáig nem hordott hallókészüléket

Noémi hallóként született, de kisgyerekként sokszor középfülgyulladással küzdött. Mindössze négy és fél éves volt, amikor egy alkalommal a gyulladás annyira ráment mindkét fülére, hogy rohammentővel vitték kórházba. Azonnali műtét következett, és onnantól megváltozott az élete. „Mindkét fülemet felvágták, és le kellett faragni az elrohadt hallócsontjaimból, ezután váltam hallássérültté. Közepesen erős halássérültnek számítok. Az volt a szerencsém, hogy addigra már nemcsak beszélni, hanem valamennyire írni-olvasni is tudtam, ezért nem látszott annyira a későbbiekben, hogy hallássérült vagyok” – meséli.

Ám sem gyermek-, sem tinédzser korában nem viselt hallókészüléket, attól tartott ugyanis, hogy célkeresztbe kerül, azaz csúfolni fogják pusztán azért, mert látják a hallókészülékét. „Most, utólag visszagondolva ez struccpolitika, hibás gyerekgondolkodás volt, mert ettől még nyilván feltűnt nekik, hogy nem hallok jól.”

„Nem attól leszek sérült, hogy felveszek egy készüléket, sőt az inkább segít. Erre kellett megérnem, hogy ezt elfogadjam” – szögezi le.

Noémi a főiskolai, egyetemi éveket is a készülék nélkül csinálta végig, az első sorban ült, és figyelte a tanárok szájmozgását, ugyanis nagyon jól olvas szájról. Ma már szövegíróként és újságíróként dolgozik, és egy hatéves kislány édesanyja.
Mindennap hallókészüléket hord, nemrég pedig megkapta Magyarország első hallókészülék-ékszerét, amit a Dress-coding csapata készített el neki.

A Dress-coding 2020-ban alakult társadalmi vállalkozás. Innovatív technológiák segítségével olyan ruhadarabokat, kiegészítőket hoznak létre, amelyek javítják az akadályozottsággal élő személyek életminőségét, és megoldást nyújtanak egyedi problémáikra. Általában nyílt felhíváson keresztül keresnek speciális igényű jelentkezőket. A tervezés, megvalósítás folyamatát fotókkal és kisfilmekkel dokumentálják.

Kép

A Hearring hallókészülék-ékszer – Fotó: Kiss Balázs Ágoston

„Többnek érzem magam tőle”

Hogy a hallókészülék nélkül eltelt sok-sok év után miért döntött úgy, hogy mégis hordani fogja a segédeszközt? „A Covid-időszak szellemileg nagyon fárasztó volt. A maszkok, a plexifalak miatt konkrétan úgy éreztem magam, mintha egy burokban léteznék. Semmit nem értettem senkiből, semennyire.”

Tíz évvel ezelőtt egyébként már kipróbált egy hallókészüléket, ami nagyon nem vált be neki. „A belvárosban lakom. Amikor kimentem az utcára, rettenetes káosz, sípolás, zúgás fogadott. Ha sok emberrel ültem egy asztalnál, egy nagy katyvaszt hallottam” – emlékszik vissza. Mostanra viszont sokat fejlődött a technológia, jelenlegi készüléke beváltotta a hozzá fűzött reményeket. „Ma már menedzserek is rohangálnak hasonló kütyükkel a fülükben.”

„Az emberek nem gondolják, hogy hallókészülék, mert olyan, mintha csak egy nagyon elfoglalt üzletember lennék” – mondja nevetve.

„Nemhogy kevesebbnek, de többnek érzem magam tőle” – magyarázza. A készüléken van egy applikáció, így Bluetooth-on keresztül tud hívást fogadni vagy elutasítani. „Megnyomok egy gombot a fülem mögött, és felveszem a telefont” – mondja. A telefon a fülében csöng, össze vannak kötve. A hallókészüléken keresztül zenét is tud hallgatni. Másik nagy előnye, hogy már nem gombelemmel működik, hanem töltős. Ugyanúgy fel kell rakni estére tölteni, mint a mobiltelefont. Noémi most már palástolni sem akarja a készüléket, a hasonló cipőben járóknak pedig azt tanácsolja, ne szégyelljék, hiszen a mai darabok már esztétikusak, igényesek. Nem zúgnak, nem sípolnak, nincsenek velük ilyen kellemetlenségek.

„Nem hallom a légy zümmögését”

„Hallókészülék nélkül például egyáltalán nem hallom a kocsimban az indexet, vagy a társasház kapucsengőjének a magas, sípoló hangját. Nem értem, ha megy a rádió valahol a háttérben. A mozit értem, mert az hangos, de a tévét nem. Nagyon rossz a szóértésem, és a magas hangokat nem hallom meg. Ha motyognak, suttognak, azt szintén nem értem. Nem hallom a légy zümmögését sem” – sorolja Noémi, amikor arról kérdezem, hogy a műszer nélkül milyen hangokat észlel a környezetében.

Ma már bánja, hogy sokáig cikinek tartotta a hallókészüléket, úgy érzi, éveket vesztegetett el. „Teljesen feleslegesen szívattam magam. Ezt nem tudom, és nem is akarom máshogy mondani. Nagyon sok kellemetlen és frusztráló szituációnak tettem ki saját magam.

Ahelyett, hogy megkönnyítettem volna a helyzetemet, próbáltam épséget szimulálni.

Nagyon kellett koncentrálnom, hogy értsem, amit mondanak. Az agyam kompenzált, például értettem a magánhangzókat, de a mássalhangzókat nem, ilyenkor az adott szövegkörnyezetből kellett kitalálnom, hogy egy szó mi lehet. Volt, hogy lassan reagáltam, mert előtte fejben össze kellett raknom, mi lehetett a kérdés.”

Boltba nem ebben ugrik le az ember

A Dress-coding felhívására tavaly jelentkezett. Körülbelül féléves folyamat volt, mire márciusban elkészült mindkét fülére az ezüst ékszer, ami egy designtermék. A technikai kivitelezés Kiss Balázs Ágoston ötvösművész munkája, aki egy digitális programban – amely 3D-ben leképezi a fület – tervezte meg az ékszert, ezt 3D-ben műanyagból ki is nyomtatta. Több prototípus készült, mert minden ember füle más, az ember két füle sem ugyanolyan alakú. A Noémi egyik fülére való ékszer nem passzol a másikra. A végső forma lett ezüstből kiöntve.

Mivel neki idegi alapú hallásvesztése van, a hallókészülék a füle mögött helyezkedik el. Figyelni kellett rá, hogy az ékszer nem érhet hozzá a műszer fejegységéhez, ami a szíve az egész készüléknek. És a vékony, törékeny zsinórhoz sem, ami bevezet a fül belsejébe.

Az ékszer a fül alakját követi, megáll rajta önmagában, körbeöleli.

Noémi hetente egyszer mindenképp felveszi, akár irodába, vagy éppen a közelmúltban rendezett 35. születésnapi bulijába. „Nagyon látványos darab, nem olyan, amiben leugrik az ember a szupermarketbe. Csak és kizárólag pozitív visszajelzéseket kapok. Nem lehet nem észrevenni. Így nem csúfolódás tárgya vagyok, hanem inkább valami vagány dolog része, amire pozitív értelemben figyelnek fel.”

Kép

Fotó: Hegyháti Réka

„Feloldja a gátlásokat”

Az ékszerrel elérte a célját, a segítségével beszélgetések indulnak el, például Noémi munkahelyén. „Sokan nem tudták, hogyan viselkedjenek velem, fel merjék-e hozni, hogy halláskárosult vagyok. Ez nemcsak a hallássérülteknél, hanem bármilyen akadályozottsággal élő embernél gond. Az ember toporog egyhelyben, nem tudja, mi lenne az etikus. Aztán általában olyan idétlenül sülnek el ezek a helyzetek. Ez az ékszer viszont egy jó kiindulópont, amiről el lehet kezdeni beszélgetni, ebben nincs semmi ciki. Feloldja a gátlásokat” – állítja.

Noémi szerint hosszútávon akár uniformizálható ékszert is lehetne készíteni.
„Piacra lehetne dobni egy kollekciót, mert ha valakinek van gyereke, párja, barátja, aki hallássérült, akkor azzal szolidaritást tud vállalni. Minél többen hordják, annál kevésbé világszenzáció.”

„A cél az lenne, hogy ha meglátsz egy hallókészüléket viselő embert az utcán, ne azt mondd, hogy hűha, hanem azt, hogy jó, hát, ez ugyanolyan, mint a szemüveg.”

Ordibálnak velük, hülyének nézik őket

A hallókészüléket azonban sokan elrejtik, a nők például a hajuk mögé. Ha valaki a mikrokörnyezetében lát egy embert hallókészülékkel, akkor bekapcsol a pánikgomb: most akkor mi lenne a megfelelő kommunikációs forma. A hallássérülteket sokszor hülyének nézik, és ordibálnak velük, ami megalázó, holott a másiknak egyáltalán nem áll szándékában megalázni az illetőt, hanem segítő szándékkal szeretné megértetni magát.

„Számomra ez az ügy azért fontos, hogy el tudjam mondani, mi a megfelelő módja annak, ahogy egy hallássérülttel kommunikálj. Én például szájról jól olvasok, velem nem kell ordibálni, elég, ha csak felém fordulnak, és artikuláltabban beszélnek. De persze nem minden hallássérült van ezzel így. A siketek ismerik a jelnyelvet, amit viszont én nem. Nem voltam rászorulva, mert már gyerekként jól megtanultam a szájról olvasást. Minél többet beszélünk valamiről, az annál inkább beleolvad a köztudatba. Azt szeretném, hogy annak, hogy valaki hallássérült, ne legyen hírértéke, de sajnos még nem tartunk itt” – véli Noémi.

Természetesen hatéves kislányának is nagyon tetszik az ékszer. „Büszke rám, de néha azért kijátssza azt a hallókészülék-dolgot. Előfordul, hogy mondja, hogy jaj, anya, hát, én mondtam, csak nem hallottad! – meséli viccesen. – Neki teljesen természetes, hogy hallássérült vagyok. Sokszor visszakérdezek, és mindig türelmes velem. Van egy mozgássérült kollégám, róla is szoktam Kingának mesélni, mert társadalmilag kellően érzékeny, másokkal is nagyon megértő. Amiről természetesen beszélsz neki, ami körbeveszi, az egy gyereknek természetes” – teszi hozzá.

Március végén mutattátok be az Orlai Produkcióval Tasnádi István Tapasztalt asszony című darabját, amely a férfi–női szerepeket boncolgatja. Egyes jelenetekben férfiak játszanak nőket, és fordítva. Hálás feladat egy színésznek a másik nem bőrébe bújni?

Mindig jó olyan szerepet játszani, ami teljesen eltér attól, aki vagy. Színészileg ez jó játékosságot tud adni. Olyan egy kicsit, mint amikor a gyerek eljátssza, hogy ő most tűzoltó vagy rendőr. Amikor valami szélsőséget kell játszani, az mindig jutalomjáték.

A darab választ keres arra is, hogyan lehet évtizedeken át együtt tartani egy családot. Számodra mi az üzenete a Tapasztalat asszonynak?

Mi a férfi, mi a nő? Melyiknek mi a feladata? A mai világban ez nagyon fontos kérdés, de a fene nagy szabadságban, amiben élünk, minden kezd káoszba fulladni. A normák elkezdtek felborulni, de közben azok a normák, amikben régen hittünk, vagy amikben a nagyszüleink hittek, hogy azok mentén kell élni, már nem biztos, hogy érvényesek.

Házasságban kell élni? Nem kell házasságban élni? Valaki tud, valaki nem. Régebben ez társadalmi szinten elvárt dolog volt, mert akkor lesz teljes az életed. Ez ma már nem biztos, hogy így van.

Örökérvényű kérdések. Jó ezekről gondolkodni a színpadon.

Kép

Schruff Milán női szerepben a Tapasztalt asszony című darabban – Fotó: Takács Attila

Milyenek a visszajelzések?

Nagyon szeretik az előadást a nézők, mert a nő–férfi viszonyt humorral közelíti meg. Magukra ismernek. Főleg azok nevetnek sokat, akik már túl vannak egy házasságon, vagy éppen benne vannak. Szerintem muszáj ezt iróniával kezelni, semmit sem szabad úgy igazán komolyan venni. Fontos, hogy mindenhez humorral közelítsünk.

Ha már humor, a Tok-Tok, avagy hogy pattog a kocka? szintén vígjáték, amiben Vincentet, a számok bűvöletében élő taxisofőrt alakítod. Mindannyiunknak vannak bizonyos kényszerei, mániái, szerintem ezeket a Covid-időszak még inkább felszínre hozta. De lehet viccelni a pszichés problémákkal?

Bennünk is felvetődött, hogy biztos vicces lesz ez? De az előadás és az írott anyag nem bántóan humoros. Az ember sokszor túl komolyan veszi magát, mintha bármit is irányítana az életében, miközben bármelyik nap bármi történhet, vége lehet az életnek. Szerintem nem az ember irányít, ezért jó, ha például egy betegséget is – itt most a darabban megjelenő kényszerbetegségekre gondolok – humorral tudunk megközelíteni. Dolgozott velünk egy fiatal pszichológus, ő azt mondta, hogy a színpadon megjelenő karakterek abszolút hitelesek. Ismert jelenség például a Tourette-szindróma (akaratlan mozgások és hangadások – a szerk.) vagy a hipochondria. Vagy az is kényszer lehet, hogy „úristen, elzártam a gázt, lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót?”

Ezeket a félelmeket sokan hordozzák magukban, kérdés, mennyire akadályozzák az embert az életében, és mikortól számítanak betegségnek.

Térjünk át egy kicsit a filmre. Egyszer azt nyilatkoztad, hétévente találnak meg a filmszerepek. Játszottál a Kalandorokban (2008), majd a Hajnali láz (2015) főszerepét kaptad meg, tavaly pedig elkészült a Király című sorozat, amelyben Zámbó Árpyt, Jimmy egyik testvérét alakítod. Milyen volt a viszonyod ehhez a szerephez?

A sorozatban mi, a testvérek mind Jimmyhez viszonyítva jelenünk meg, hozzáadunk valamit az ő karakteréhez. Ezek inkább felvillanások. Nem találkoztam Zámbó Árpyval, de játszani őt mint jelenséget nagyon jó volt. A paróka miatt forgatás előtt mindig másfél órát ültem a sminkben. Akiket alakítunk, eléggé extravagánsan öltözködtek, színészként nagy élmény hordani ezeket a ruhákat. Ez ugyanolyan jutalomjáték, mint amikor egy férfi színésznek nőt kell alakítania.

Gyerekkorodból van bármilyen emléked Jimmyről? A szüleid esetleg hallgatták a dalait?

Talán hallgatták, de ki nem? Panellakótelepen nőttem fel, ahol ezt nem lehetett kikerülni. Tudtam, hogy van a Jimmy-jelenség, de a zenéje nem volt az én ízlésem. Arra emlékszem, hogy mindig a kinézetével vicceltek, ez a sorozatban is előkerül. De ő maga mégiscsak komoly jelenség volt.

Nemsokára negyvenéves leszel. A kerek születésnapokon a legtöbb ember végez valamiféle számvetést. Van olyan film- vagy színházi szerep, amit a következő évtizedben szívesen eljátszanál?

Szerepálmom sohasem volt. Ami jött, az azért talált meg, mert valószínűleg dolgom volt vele. Az a vágyam, hogy szeretnék jó filmekben játszani. Az életkorommal kapcsolatban inkább édesapám jut eszembe: kilencéves voltam, amikor meghalt 41 évesen. Amikor mások mondják, hogy a 41 milyen fiatal, én belegondolok, hogy tényleg az. És mindjárt ott vagyok, ami megdöbbentő számomra.

Az eddigi pályámat nézve nem panaszkodhatok, nagyon jó szerepek találtak meg. Haumann Péter (a Kalandorokban nagyapa–unoka szerepet alakítottak – a szerk.) mesélte egyszer, hogy az egész pályája során négy olyan szerepet alakított, amikre azt tudja mondani: na, azok ott voltak! De közülük is csak kettőbe nem lehetett belekötni.

Én is tudok mondani egyet a pályakezdésem óta eltelt tizenöt évből, ő meg 68 évesen mondta nekem a négyet, szóval nem is rossz arány az enyém.

Elárulod, mi az az egy?

Martin McDonagh (Oscar- és Golden Globe-díjas ír-angol drámaíró, filmrendező – a szerk.) Párnaember című darabja, aminek Egerben volt az ősbemutatója. Dömötör András rendezte, Kaszás Gergő, Gál Kristóf, Mészáros Máté és jómagam játszottuk a főszerepeket. Abban az évben végeztem az egyetemen, és a csillagok úgy álltak, hogy a dolgok nagyon jól sültek el. Egy McDonagh-darabot most is szívesen eljátszanék, például az az Inishmore-i hadnagyban az egyik szerepet…

Kép

A színész a Tok-Tok, avagy hogy pattog a kocka? című darabban – Fotó: Takács Attila

Említetted Haumann Pétert. Van olyan magyar vagy külföldi színész, akit a példaképednek tartasz? Vagy ha nem is példakép – akinek követed a pályáját.

Példaképem nincsen. Gyerekkoromban Jim Carrey-ért rajongtam, de őt ma már nem szeretem. Több olyan külföldi színész van, akiket szeretek nézni. Mindig az jut eszembe, hogy óriási nyomás lehet rajtuk, mivel őket világszinten ismerik. Sok mindent tudnak a filmes szakmáról, de nem gondolom, hogy Magyarországon ne lennének olyan színészek, akik felvehetnék velük a versenyt. Csak éppen ők nem a nemzetközi porondon dolgoznak. Leonardo DiCapriót, Jack Nicholsont, Joaquin Phoenixet nagyon kedvelem, utóbbi a Jokerben kifejezetten tetszett. Robert De Nirót, Al Pacinót, Anthony Hopkinst is szoktam figyelni, de úgy érzem, kezdenek kihalni az igazi mozisztárok. Ma már inkább az a menő, ki hogyan gyúrja ki magát egy szuperhősfilmre. Meggyőződésem, hogy maguk a színészek is szenvednek ettől, csak tudják, meg kell csinálniuk ahhoz, hogy később az adott szerepet eljátszhassák.

Nagyon szeretek továbbá életrajzi könyveket olvasni: Matthew McConaughey, Arnold Schwarzenegger, Marlon Brando, Jack Nicholson, Matthew Perry könyvei mind nagyon jók. Megosztanak kulisszatitkokat arról is, hogyan készültek fel egy-egy szerepre. Ilyenkor eszembe jut, hogy ők is ugyanolyanok, mint mi, hiszen hasonló problémákkal küzdenek. Persze nem anyagi gondokkal, mint egy magyar színész, de amikor egy-egy szerepet megformálnak, hasonló nehézségeik adódhatnak. Érdekes volt az is, amikor Joaquin Phoenix egy díjátadón elmondta: amikor meghallgatásokra jár, mindig DiCaprio vagy Christian Bale üti ki őt, és nem gondolja, hogy jobb lenne bárkinél.

Jó látni, hogy a nagy sztárok is emberek.

Színészként is lehet tőlük tanulni?

Nem lehet összehasonlítani egy amerikai és egy magyar színészt. Christian Bale azt mondta, hogy A gépész című filmre úgy fogyott le, hogy almát, halat evett, és kávét ivott. Elképesztő volt, ahogy kinézett, de nem tudom elhinni, hogy csak így fogyott le. Szerintem ez fizikálisan lehetetlen. Emlékszem, amikor a Hajnali láznál le kellett fogynom, napi 800 kalórián éltem, miközben színházban játszottam és próbáltam. Fél évig egy kalóriatáblázatban kellett vezetnem, mit és mennyit eszem. Alultápláltnak kellett látszanom, mert egy holokauszt-túlélőről (Gárdos Péter filmjében a főszereplő, Miklós koncentrációs táborból szabadult – a szerk.) beszélünk. Egy hollywoodi színésznél ilyen nincsen, ő fél évig csak a forgatással foglalkozik, előtte pedig otthon ül és fogy. Joaquin Phoenix például a már említett Jokert fél évig forgatta. Kint van arra is idő és pénz, hogy improvizálj, kipróbálj dolgokat, ez a kísérletezés egy magyar filmben viszont luxus.

Visszatérve a színházra: nyáron hol lehet majd látni az Orlai Produkció előadásait, vidékre is tervezitek vinni a darabokat?

Az Ördögkatlan Fesztiválon lesz a Tapasztalt asszony, és a Tok-Tok-ot is visszük egy-két vidéki helyszínre. Emellett annak is örülni kell, ha pár napos forgatásra adódik lehetőség a nyáron.