Igazságtalannak érezte, hogy „rossz” helyre született

Ha jobban belegondolok, Gábor mindig iszogatott, de mindig csak módjával, és csakis esténként. A kapcsolatunk harmadik évében aztán megtört benne valami, amikor csalódott a munkahelyében, a kollégáiban és a főnökeiben. Őt sokkal jobban emésztette, hogy nehéz feljebb jutni azon a bizonyos ranglétrán, mint engem. Többször elmondta – és egyet is értettem vele –, hogy aki nem tehetősebb családba születik, nincsenek bombabiztos kapcsolatai, és nem örököl, annak roppant nehéz kitörnie. 

A szorongását, az elkeseredettségét elkezdte egyre több alkohollal „orvosolni”. Nekem csak akkor tűnt fel, hogy valami nagyon rossz irányba megy, amikor rendszeresen összevissza beszélt esténként, pakolta egymás mellé a szavakat, de nem lehetett érteni, mit szeretne mondani.

Olyannyira „nem volt jelen” ilyenkor, hogy jobbnak láttam a másik szobában aludni.

Hosszú hónapokig hittem abban, hogy ha megtaláljuk az ivás igazi okát – legyen az egy régi trauma, bármilyen elfojtott dolog vagy akár egy velem kapcsolatos ok –, onnantól nyert ügyünk van, hiszen „csak” a megfelelő, személyre szabott módszert kell megtalálnunk, na, meg új facilitáló célokat.

A kezdeti szakaszban teljesen megértő voltam, egyetlen szóval sem hibáztattam őt, hiszen tudtam, hogy ez is egy betegség, mint bármelyik másik. Dr. Máté Gábortól is azt olvastam, hogy az alkohol nem választás, hanem válaszreakció a szenvedésre. Biztosítottam a páromat arról, hogy mindenben segítek neki, rengeteget beszélgettünk, noha ránk egyébként is mindig jellemző volt, hogy őszintén kommunikálunk egymással gyerekkori traumákról, szülőkkel való kapcsolatról, örömökről, nehézségekről. A mély beszélgetések után azonban hiába vontuk le a konklúziót, hiába döntöttük el, hogy ki kell szállnia ebből az ördögi körből, másnap folytatódott minden ugyanúgy. Genetikai hajlama is lehetett az ivásra, mert mint mondta, náluk minden héten legalább kétszer-háromszor jelen volt az alkohol.

A rendszeres és mértéktelen esti ivászattól hangulatzavarai lettek, és az alvásciklusa is teljesen felborult.

Lefekvés előtt sokszor csak azért ivott meg egy üveg bort, hogy álomba tudjon zuhanni, és másnap este is az italt választotta gyógyírként.

Ekkor már komoly elvonási tünetekkel – állkapocs-kattogtatással, viszketéssel és pánikrohamokkal – küzdött. Egy idő után alkohol nélkül a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységet sem tudta elvégezni, és ha szembesítettem őt a róla készített felvételekkel, fotókkal, az csak olaj volt a tűzre. Eleinte drága, minőségi alkoholt ivott, ami egy idő után anyagilag igencsak megterhelő lett számára, így kénytelen volt az olcsóbb töményekre, borokra és sörökre váltani. Ezekből napi egy-másfél litert is képes volt meginni 2-3 óra leforgása alatt. Az arca mások szerint is éveket öregedett egyetlen év alatt.

„Milyen szerencse, hogy nincs gyermekünk!”

Az önbizalomhiány, az idegi problémák, a szorongás és a depresszió kétnaponta jelentkeztek nála, és én már csak nyomokban láttam benne azt az embert, férfit, aki számomra korábban a mindent jelentette. Nemcsak a társam, a párom volt, hanem a bizalmasom, a barátom, a testvérem és kicsit az apukám is. Ő azzal áltatta magát, hogy akkor hagyja abba az ivást, amikor akarja. Néha beismerte, hogy beteg, néha váltig állította, hogy semmi problémája nincs az itallal, ezen persze rendre összevitatkoztunk.

Dugdosta az üvegeket a lakásban – takarítás közben nem egyet találtam mosógép mögött és szekrények mélyén. Amikor túllőtt a célon, vagyis, amikor már lerészegedett, agresszív lett, káromkodott, csapkodott, kiabált, néha velem, néha az élettel.

Ilyenkor mindig nagy tervei voltak. Arról álmodozott, hogy rengeteg pénzt keres, és bejárja az egész világot.

Mivel én korábban soha nem láttam igazi alkoholistát (csak bulizó ivókat), a látottak halálra rémítettek.

Akkor is tagadta, hogy rendszeresen iszik, amikor a megtalált üres üvegeket kipakoltam elé. Szerencsére fizikailag sosem bántott, de így is elég ijesztő volt, amikor például éjjel arra riadtam, hogy ő a folyosón hangosan énekel piásüveggel a kezében, vagy amikor magából kikelve követelt pénzt italra, mert az övé elfogyott. Utóbbi esetnél meg voltam győződve arról, hogy tettlegességig is fajulhat a dolog, ezért rendőrt hívtam. Gábor itallal a kezében beszélgetett velük, a rendőrök nem kis megdöbbenésére. Azt hiszem, ekkor futott át először az agyamon, milyen szerencse, hogy nincs gyermekünk. Nem bírnám ki, ha azt kellene látnom, hogy az ijedtségtől megfeszül a kis teste, vagy ahogy pityeregve kérdezi: „Apunak mi baja?”

Amikor a családja megkérdezte tőle, hogy hajlandó lenne-e kórházban kezeltetni magát, kínomban felröhögtem, mert szerintem a világ vicce egy függőt erről kérdezni. Aztán felvilágosított egy pszichológus barátom, hogy ezt igenis meg kell kérdezni tőle, ugyanis egy ilyen kezelés csakis az ő beleegyezésével történhet. Merthogy Magyarországon olyan, hogy kényszergyógykezelés, már nincsen. Kivéve, ha az illető ön- és közveszélyes.

Sőt leszoktató programra is csak akkor lehet felvenni egy beteget, ha legalább két hete nem fogyasztott alkoholt, és már jelentkeznek az elvonási tünetek.

A kórházi kezelésre nem, de a pszichoterápiára Gábor végül rábólintott, mert szörnyen bántotta, hogy nekem fájdalmat okoz (sajnos még mindig nem maga miatt akart gyógyulni). Ambulánsan, orvosi utasítás szerint, otthon akarta végigcsinálni a leszokást. A szakember nem kertelt, az első alkalommal a szemébe mondta, hogy őt már csak kórházban lehet hatékonyan kezelni. Ekkor Gábor visszavonulót fújt, és esze ágában sem volt visszamenni a szakemberhez. Ekkor is próbáltam az ő fejével gondolkodni: kinek ne lenne ijesztő a kórházi közeg, pláne egy pszichiátria?

A négy hónapos kísérlet

Gábor egy nap bejelentette, hogy mégiscsak megpróbál önerőből leszokni. Négy hónapon át csökkentette a mennyiséget, szakorvos írt fel gyógyszereket az elvonási tüneteire. Végül már csak egyetlen deci töményet ivott. Milyen ára volt mindennek? Számtalanszor hányt és esett el a szobában, aminek következtében szegénykém karja tele volt lila foltokkal. Hol mozdulatlanul aludt, hol nyüszített, sírt, hol pedig üvöltött, mint egy kutya, és azt mondogatta, hogy meg akar halni. Volt, hogy a fotelben ült holtsápadtan összegörnyedve, máskor a vécére rohant, vagy a padlón feküdt öntudatlan állapotban.

Ilyenkor azt sem tudta megmondani, este van-e vagy reggel, és azt is nehezére esett felidézni, milyen hónapot, évet írunk. Olyan emberekhez beszélt, akik jelen sem voltak a szobában, egy vélt lénytől pedig szabályosan halálfélelme volt.

Nagy ritkán belé tudtam erőltetni pár falat ételt és némi vizet.

Borzasztó volt mindezt végigélni mellette, holott tudtam, neki ezerszer fájdalmasabb. Az ő leszokása köszönőviszonyban sem volt azzal, amit az erről szóló filmekben látunk. Az általam látott filmek közül talán csak az Egy kosaras naplója vagy a Toxikoma adta vissza hitelesen ezt a kínkeserves folyamatot. A barátaim (tehát nem Gábor családja) azt kérdezgették, hogy viselem. Próbáltam erősnek mutatni magam előttük, de az igazság az volt, hogy eléggé megtörtnek éreztem magam, a nyugtató- és altatóadagom is megnöveltem. Társas magányban éltem, noha szerencsére egyedül is mindig könnyen feltaláltam magam az életem során. Hogy mi tartott mellette? Nem a társfüggőség, hiszen pontosan tudtam, nélküle is értékes, életképes ember lennék. Ami mellette tartott, az nem volt más, mint a remény és a szeretet.

Az elvonási időszakban sokszor feküdtem mellé, a tenyerébe tettem az arcom, és csak néztem őt, figyeltem, szuszog-e. Imádkoztam, hogy az Élet, a Jóisten, a Sors adja vissza nekem őt, és mentse meg az egészségét. Láttam benne a kisgyereket, aki mindenre képes, de nem mindig hisznek benne, főleg a szülei. Könnyezve puszilgattam a kezét, az arcát, de ebből ő semmit nem érzékelt. Volt, hogy Nózi kutyánk is odajött, és esküszöm, látszott rajta, hogy felfogja, milyen nagy a baj. Nedves kis orrával megbökte Gábort, aki ilyenkor nagy ritkán megmozdította kicsit az ujjait, mintha keresne minket.

Kétszer kérte meg a kezem, de csak másodjára józanul

Gáborról a családja és a barátai is tudták, hogy nem házasságpárti. Ehhez képest a megismerkedésünk után egy évvel megkérte a kezem. Rengeteget készült a lánykérésre, ő maga díszített fel mindent, az egész káprázatos volt, és én egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyesmit tervez. Szerintem túlizgulta a dolgot, ezért a készülődés közben iszogatott, pont annyit, hogy kissé „elkenődjön” a beszéde.
Természetesen igent mondtam, mert akkor is reméltem, hittem, hogy együtt legyőzzük a szenvedélybetegséget. Egyszer viccből említettem neki, hogy egy olyan lánykérés is jó volna, amin teljesen józan.
Ezt megjegyezte, és három hónappal később józanul is felhúzta az ujjamra a gyűrűt, egy másodikat. Boldog voltam, vagy boldognak akartam magam érezni? Nem tudom, mindenesetre legbelül éreztem, hogy egy bizonyos harmadik szereplő, az ital bármikor szétszaggathatja kettőnk kapcsolatát. Eléggé kiábrándító tud lenni, amikor rájössz, hogy tulajdonképpen egy üvegbe töltött löttyel kell versenyezned.

Az említett négyhónapos leszokás után Gábor visszaesett, nem is próbált többször leszokni, és ittasan többször is elhagyta a száját a mondat: „Jó nekem így! Soha nem fogom teljesen letenni az italt, ezt tudom ígérni.” Beláttam, hogy az alkohol erősebb mindkettőnknél. Innentől kezdve egyetlen mondat zakatolt a fejemben: én ezt az esküvőt nem akarom! Egy hónappal később le is fújtuk, azt követően pedig megegyeztünk, hogy külön utakon folytatjuk. Mivel Gábor megmakacsolta magát, és nem költözött el, én voltam az, aki egy éjjel összepakolta a cuccait, és elhagyta a lakást. Hiába vigasztalom magam azzal, hogy minden tőlem telhetőt megtettem érte, a lelkiismeret-furdaláson ez nem segít.                                                

Miért nem működik a kontrollált ivás egy függő esetében?
„A szenvedélybetegek azért nem ihatnak alkoholt, mert függőként egyszerűen másmilyenek, mint a »normális« emberek. Olyan betegségben szenvednek ugyanis, amelynek következtében teljesen elveszítik az alkoholfogyasztás feletti kontroll képességét. Persze valószínűleg számtalanszor megpróbálták már bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, és csak azért is megitták azt a bizonyos »csak egy pohár« italt, aminek a vége a legtöbb esetben visszaesés. Az első ital elfogyasztása miatt fellépő sóvárgás olyan erős biológiai kényszert szül, amelynek hosszú távon senki sem képes ellenállni. Épp ezért fontos, hogy felismerjük: az alkohol felett nincs hatalmunk. A hatalmunk arra korlátozódik, hogy az első pohárra nemet mondjunk. Minden egyes nap. Néha tényleg meg kell várni, hogy elérje a lejtő alját az ember, mert akkor már nem marad semmi, és sokan csak akkor ébrednek rá, hogy baj van – mondja Habis Melinda klinikai szakpszichológus, majd hozzáteszi: – Nehéz nem érezni lelkifurdalást, ha elhagyjuk, akit szerettünk. De tartsuk észben, hogy mindenki elsősorban a saját életéért felelős. Nem kell senkinek a megmentő, önfeláldozó »anyukájának« lennünk, mert közben a saját életünktől vonjuk el az energiát! Megmenteni csak akkor lehet valakit, ha ő maga is akarja.”

Hogyan lehet élni és túlélni immár egy éve a háború mindennapjait? Miket tapasztaltál most a gyermekotthonokban?

Mindenkit nagyon megvisel, hogy a háború árnyékában kell élni. Az elmúlt két hétben nem volt áramszünet, ez pozitívum. Viszont a háború egyéves évfordulója kapcsán a sok híradás, ami sajnos a gyerekekhez is elért, mentálisan megviselte őket. Az, hogy kiutazhattunk az évfordulóra, mérhetetlen erőforrást jelentett számukra.

Azt üzente, hogy nem lehet nagy baj, ha mi is velük vagyunk.

Tény, hogy fogynak a tartalékok. Ezek a gyermekek nem éheznek, de érezhető, hogy minden rettentő drága. Nincsenek ott a férfiak, mert vagy elmenekültek, vagy elvitték őket a háborúba. A munkatársak között az asszonyok folyamatosan aggódnak a férjükért, gyermekükért: vagy attól reszketnek, hogy elviszik őket a háborúba, vagy attól, hogy nem tudják tartani velük a kapcsolatot. Ez egy nagyon nehéz időszak.

Mi változott egy év elteltével? Van kapaszkodójuk, hogy kitartsanak?

2017 óta, amikor először jártam itt, folyton azt tapasztalom, hogy végtelen mély hitük van az ittenieknek. Hat éve járok hozzájuk, és azt látom, mindig volt egy-egy akut helyzet, nehézség, ami próbára tette őket. Úgy tapasztalom, hogy amint az egyik nehézség véget ér, jön egy másik, akár mélyebb próbatétel. Ezek a gyermekek eleve egyenként is olyan traumákat cipelnek, ami számunkra felfoghatatlan, de a hit mindig erőt ad nekik. Amikor a szemükbe nézek, porszemnyinek érzem a saját hitemet. Folyamatosan tanulok tőlük, abból, hogy ilyen nehéz körülmények között is milyen bizalommal rá tudják magukat bízni az isteni gondviselésre.

Van pszichológiai, lelki vezetői segítség, amely támaszt nyújt a gyermekeknek ezekben a krízises időkben?

Két gyermekotthonban jártunk. A Szent Mihály Gyermekotthonban nevelőszülők nevelik a sajátjaik mellett a befogadott gyerekeket is.

A gyermekotthon udvarán 2019-ben avattunk egy kápolnát, ahol rendszeresen közösen imádkoznak, szentmisén vesznek részt.

Lelki vezetőként Majnek Antal nyugalmazott püspök atya kíséri a gyermekeket, akik így megkapják a szükséges lelki táplálékot is. Az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon esete kissé hátrányosabb ilyen szempontból, mert a lelkész-igazgatójuk már egy éve más területen teljesít szolgálatot. Így ők főként egymásban tartják a lelket.

Kép

Fotó forrása: Egy Vérből Valók Alapítvány

Az egyik kárpátaljai gyermekotthon lakói

A nevelők mit tartanak a legnehezebb próbatételnek a mindennapok során?

A tehetetlenséget, hogy nem tudják, mikor lesz vége a háborúnak és a vele járó megpróbáltatásoknak. Ha az ember látja valaminek a végét, akkor tudja, mennyi utat kell még megtenni és bírni. De jelenleg beláthatatlan, hogy mikor, hogyan ér véget ez az egész, ami pszichésen borzasztóan megterhelő állapot. Természetesen mindenki ingerlékenyebb, ott él a félelem a felnőttekben és a gyermekekben is. Az intézményekben laknak testi és szellemi fogyatékos gyermekek és felnőttek – hiszen a legidősebb bentlakó már 36 éves –, őket különösen megviseli ez a helyzet. Ebből kifolyólag őket gyakrabban kell orvoshoz vinni, vagy a nyugtató adagját is szükséges számukra növelni. Ezekben az otthonokban mindenkinek megvannak a feladatai. A háború napjaiban is próbálnak a „normális” ütem szerint tevékenykedni, hogy ezzel lefoglalják a gyerekeket. Akárcsak egy hétköznapi családban, ahogy a mi gyermekeink is segítenek a takarításban vagy főzésben, az itteni bentlakók is ezt teszik. A mindennapi feladatok segítenek, hogy át tudják vészelni ezt az időszakot.

Herczegh Anita is veled tartott. Közösen imádkoztatok keresztutat a gyermekekért, a békéért. Milyen meghatározó pillanatok maradtak meg benned ezekről a napokról?

A normalitás fenntartásához az is hozzátartozik, hogy szombat este táncoltunk, énekeltünk, mert épp születésnapot ünnepeltünk. Ugyanúgy, mintha nem lenne háború.

Herczegh Anita asszonynak végtelenül hálás vagyok, hogy igent mondott a meghívásra, mert mondhatta volna azt is, hogy nem jön háborús területre. Egyedül mi voltunk az autópályán, akik Kárpátalja felé utaztunk, mindenki az ellenkező irányba tartott. Anita asszony szombaton érkezett Kárpátaljára, és mielőtt a határt átlépte volna, telefonon tartottuk a kapcsolatot – abban a pillanatban jött a légiriadó. Lehetősége lett volna visszafordulni, de továbbjött. Amíg velünk volt, két légiriadó szólt, de ő mindkét gyermekotthonba velünk tartott, minden gyermekkel találkozott, kézműves foglalkozáson is részt vett. Ugyanazt a gyümölcslevest és krumplis tésztát ette, mint mindenki más. A gyerekeknél egy éve nem volt senki. Ünnepnapok voltak ezek nekik, amikor felvehették a fehér ingüket, dalokkal készültek nekünk, töltekezett mindenki. Az évforduló egy mély gyász, hiszen családok sokasága gyászol. Ebben a pár napban mi ezt át tudtuk fordítani egy olyan eseménnyé, amely megerősítő volt gyermekek és nevelők számára egyaránt. Megerősödtek a tudatban, hogy számíthatnak az anyaország segítségére.

Kép

Fotó forrása: Egy Vérből Valók Alapítvány

Kislány az egyik kárpátaljai gyermekotthonban

Mi, akik „biztonságban” vagyunk, hogyan tudnánk segíteni a leghatékonyabban az ottaniakon?

Ez mindig nehéz kérdés, mert azt vallom, hogy segíteni csak jól érdemes. Minden pillanatban másra van szükségük, de bármit átvinni hozzájuk csak humanitárius szervezetek segítségével lehet. Mondanám, hogy ezeknek a gyermekeknek szükségük lenne gyümölcsre, mert azt már egy éve ritkán ehetnek, de ez magánszemélyként nem valósítható meg, hiszen a határon akár el is koboznák…

Mindenképp érdemes a lehetőségekhez mérten olyan segélyszervezeteket támogatni, amelyek valóban a hiányt szenvedő helyekre juttatják el azt, amire ott ténylegesen szükség van.

A legnagyobb segítség persze, ha ott vagyunk a gyermekek mellett. Ha meghallgatjuk, ha folyamatosan kísérjük őket, akkor akár meg is tudjuk változtatni az életüket. Aki nyitott erre, az keressen olyan gyermekotthont, nélkülöző családot, amelyen segíthet, és találja meg ehhez a kereteket.

Mindig többel térsz haza, mint amit viszel. Most mit tanultál az ottani gyermekektől, nevelőktől?

Mi innen, a saját komfortzónánkból el sem tudjuk képzelni, milyen típusú megpróbáltatásokon mentek és mennek keresztül az ottaniak, és milyen megoldásokat kell találniuk. Rengeteget tanulhatunk tőlük. Volt időszak, amikor csak éjszaka lehetett mosni, vagy a főzés egy-egy fázisát éjjel lehetett csak előkészíteni. Szembenézve a kihívással meg tudták ezt is szervezni, azaz bebizonyították a nevelők és a gyermekek is a talpraesettségüket, életrevalóságukat. Elszégyellem magam, hogy „senki” vagyok hozzájuk képest. Meghatározó volt számomra, hogy az első kislány, aki odaszaladt megölelni, azt kérdezte: „Rossz volt neked nélkülünk?” Igen! Nagyon hiányoztak, és rossz volt nélkülük, de vissza-vissza kell térnem a saját életembe, a főállásaimba, hogy az önkéntes munkámmal majd ismét el tudjak hozzájuk látogatni. Ezeknek a gyermekeknek eszméletlen túlélőképességük van!

A saját, hozott traumáikon kívül mindig egyre nehezebb körülmények közé kerülnek, és fantasztikus, hogy egyre jobban megerősödve tudnak azokból kijönni.

A nagypénteki Feltámadás koncerten fellépnek a teátrum sztárjai: Fischl Mónika, Ninh Duc Huang Long, Süle Dalma, Vadász Zsolt és Pete Ádám, a Budapesti Operettszínház Zenekara és Énekkara, valamint a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola növendékei. A koncertet Pfeiffer Gyula, a Budapesti Operettszínház főzeneigazgatója vezényli majd. Az ünnepi műsor második részében – a tavalyi hatalmas sikerre való tekintettel – újra elhangzik Webber Requiem-je, az első részben pedig klasszikus alkotások részletei fognak felcsendülni.
Jegyvásárlás: https://bit.ly/3mcXGtm

„A Budapesti Operettszínház repertoárját a sokszínűség, diverzitás jellemzi, Az egyik legsikeresebb musicalszerző, A.L Webber halotti miséje mind zenei, mind hangi előadói szempontból egy jelentősen igényes alkotás. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy társulatunk művészei, beleértve a zenekari, énekkari és szólista művészeket egyaránt, igen magas színvonalon képesek megszólaltatni e remekművet. Szinte leírhatatlan az a felemelő érzés, amely azáltal hatotta át az embert, hogy ebben a szakrális térben és a liturgiai környezetben hangzott el az alkotás. Külön köszönet Kanonok Úrnak, Zoltán Atyának, hogy megágyazott Webber Requiem-je magyarországi első templomi bemutatójának” – nyilatkozta Kiss- B. Atilla, a Budapesti Operettszínház főigazgatója tavaly, halottak napján, amikor Magyarországon először csendült fel egy templomban Andrew Lloyd Webber: Requiem című gyászmiséje az Operettszínház művészeinek előadásában. A mise és a koncert ötlete már előző évben felmerült, a nagysikerű Ave Maria gálán, ahol Magyarország történelmi egyházainak képviselői is jelen voltak. A katolikus egyházat Horváth Zoltán atya képviselte, aki jelezte a színház vezetői felé, hogy régi vágya teljesülhetne, hogyha Webber halotti miséje a liturgia részeként csendülhetne fel a Terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz templomban.

„Az oratóriumokat, ugyan úgy ahogyan a miséket is a neves zeneszerzők nem elsősorban koncert előadások céljára írták, hanem azért, hogy a templomi liturgiákban és szertartásokban hangozzanak el. Ezért azok szövegei megegyeznek a liturgia imádságaival” – említette Horváth Zoltán protonotárius kanonok, esperes és plébános atya. Zoltán atya a mise celebrálása mellett arról is beszélt, hogy egy szomorú vietnámi háborús történet adta a fő inspirációt a szerzőnek a mű megalkotásához. A gondviselés úgy hozta, hogy a Requiem első magyarországi, templomi környezetben történő felcsendülésekor a Budapesti Operettszínház primadonnája, Fischl Mónika mellett az est másik szólistája a Vietnamban született és nevelkedett Ninh Duc Hoang Long. A fiúszoprán szóló részeit a Kodály Zoltán Kórusiskola növendékei, Bor-Fejérváry Péter és Elek Leon énekelték.

Az elsősorban musical szerzőként ismert Andrew Lloyd Webber (Jézus Krisztus szupersztár, Az operaház fantomja, Macskák, Evita) egyébként az édesapja halálának emlékére írta Requiem című művét.

A nemzeti gyásznapon, november 4-én újra felcsendült a mű, ezúttal az Operettszínházban.

A teátrum a hatalmas sikerre, a koncertet követő könnyes állótapsra való tekintettel folytatja lélekemelő misszióját és a Feltámadás című koncertet tűzte műsorra Nagypénteken.

A szakrális koncert második felében elhangzik a Requiem, az első részre tervezett, az ünnephez kötődő klasszikus művekről Pfeiffer Gyula főzeneigazgatót kérdeztük:

„Nagyszerű énekkarunk van, sokan közülük diplomás énekesek, akik igénylik és megérdemlik a megfelelő kihívást jelentő munkát és azt, hogy megmutathassák képességeiket. Így tehát kézenfekvő volt, hogy a koncertet elsősorban rájuk építsük. Bach János passiójának nyitókórusával indítunk, majd Verdi I lombardi című művéből is felcsendül a Jeruzsálem kórus. Előadunk egy részletet Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című acapella kórusművéből is. Érdekesség, hogy ezt a járványhelyzet előtt már megtanulta az énekkar, de nem volt alkalmuk előadni”

Kép: Budapesti Operettszínház

Mozart c-moll miséjéből is elhangzik majd a Laudemus te ária, nagyszerű koloratúrszopránunk, Süle Dalma előadásában, Vadász Zsolt pedig Dvořák Stabat materéből énekel egy áriát. Liszt Krisztus oratóriumából Jézus monológja hangzik majd el, Pete Ádám előadásában, illetve egy francia zeneszerző, Dubois Krisztus hét szava a keresztfán című művéből is hallhat részleteket a közönség.

„Szakmailag komoly feladatot jelent a Feltámadás című koncert, hiszen ezek a művek (J. S. Bach János-passiója, Mozart c-moll miséje, Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című kórusműve és Andrew Lloyd Webber Requiem-je) nem a színházi repertoár részét képezik. Amellett, hogy ezek a feladatok nekem személyesen külön élményt és szakmai kihívást jelentenek, úgy látom, az énekkar is szívesen vesz részt bennük, hiszen ezek a művek muzikálisan is nagyon fejlesztőek. És igen, nekem hívő emberként valóban plusz örömöt jelentett az adventi és jelent a Feltámadás koncert. Számomra ez olyan, mintha a gyökereimhez térnék vissza, hiszen ezeket a műveket én magam is tanultam, elemeztem, énekeltem főiskolai, egyetemi tanulmányaim alatt, vezényeltem gyülekezeti énekkarnak, épp ezért egészen másképp kapcsolódom hozzájuk.” – tette hozzá Szabó Mónika, a Budapesti Operettszínház karigazgatója.

A Requiem koncert ajánlóvideója:

Támogatott tartalom

Mentőkutyás önkéntesként a főállásod mellett dolgozol együtt a Református Szeretetszolgálat Kutató-Mentőcsapatával. Hogyan indult a közös munka?

Előző kutyámmal, Dantéval csatlakoztunk a szervezethez 12 évvel ezelőtt. Danténál ízületi betegséget, diszpláziát diagnosztizáltak, emiatt olyan mozgásformát kerestem neki, amely során szaladgálás nélkül is eleget mozog, és közben az agyát is használnia kell. Így találtam rá a mantrailingre, a pórázos nyomkövetésre. Elkezdtük a tréninget, majd egy idő után felfigyelt ránk a kutató-mentőcsapat elnöke. Megkérdezte, hogy csatlakoznánk-e hozzájuk, én pedig elfogadtam a felkérést.

Azóta örökbe fogadtál egy másik kutyát is, Nílát, akivel nemrég a földrengés sújtotta Törökországban kutattatok túlélők után. Ő hogyan került hozzád?

Nílát egy gazdikereső Facebook-posztban láttam meg hét évvel ezelőtt. A fotója alapján rögtön beleszerettem; pont akkora fülei voltak, mint most, csak a teste volt sokkal kisebb, még csak háromhónapos kölyök volt. A Pest Megyei Kutató-Mentőszolgálat állatvédő munkatársai találtak rá egy kocsmában, ahonnan kimentették, majd ideiglenes befogadóhoz került. Felvettem velük a kapcsolatot, és napokon belül hazahoztam a kiskutyát. 

Hogyan lett belőle mentőkutya?

Nílát azzal a céllal fogadtam örökbe, hogy mentőkutyává képezzem. Engedelmességi feladatokat tanítottam neki, tréningekre vittem, és már kiskorától kezdve jött velünk eltűnt embereket keresni.

Fontos, hogy a kutya minél hamarabb megszokja az ezzel járó ingereket: rendőrautók szirénáznak, nagy a zaj, a stressz – ezeket máshol nem tapasztalja meg az állat.

Níla gyorsan, ügyesen szaladt az erdőben, ezért nem akartam pórázon tartani. Az ő testalkata, gyorsasága a területkutatásra alkalmas. 

Milyen helyzeteknél kérik a segítségeteket?

A kutyáink élő emberek keresésére vannak kiképezve. Leggyakrabban idős, demens betegek és öngyilkossági szándékkal eltűnt személyek után kutatunk. 

A törökországi földrengés másnapján már a helyszínre mentetek a Református Szeretetszolgálat Kutató-Mentőcsapatával. Hogyan szerveztétek meg a kiutazást?

Amikor február 6-án, a földrengés napján a szeretetszolgálat vezetője felhívott a mentés szervezésével kapcsolatban, épp az állatorvostól tartottam haza; Dante kutyám fél órával korábban meghalt. Akkor nem voltam abban az állapotban, hogy azonnal választ adjak neki, és mivel aznap még nem tudtunk elindulni, volt egy kis időm, hogy eldöntsem, én is részt veszek a mentésben. Eközben összeállt a csapat: Győrből, Miskolcról, Debrecenből és Budapestről is csatlakoztak önkéntesek. Több segélyszervezet is a katasztrófa helyszínére sietett; a földrengés utáni első héten van a legnagyobb esély megtalálni és megmenteni a túlélőket. A megnövekedett érdeklődés miatt kiszámíthatatlan volt, hogy melyik járatra kapunk repülőjegyet. Másnap délelőtt szóltam a munkahelyemen, hogy Törökországba megyek; ekkor még csütörtöki indulásról volt szó, de fél órával később kiderült, hogy még aznap utazunk. Hazamentem, és gyorsan összepakoltam, délután háromkor pedig már Budapestre tartottunk, hogy elérjük a repülőnket. 

Ezek szerint nem volt sok időd, hogy eldöntsd, mit vigyél magaddal. Mi került a bőröndödbe?

Egyeztettem az utazás szervezőivel, hogy mit csomagoljak. A kereséshez szükséges felszerelést, vizet és élelmet a központból szereztük be; amerikai katonai élelmiszercsomagokat kaptunk, amelyekben egy-egy napra elég táplálék volt.  Sok meleg ruhát pakoltam, mert a híradások szerint a térségben hóviharokra és esőre is lehetett számítani. Nílának a szállítódobozát, a tápját, egy kabátot és kötszert tettem el, utóbbit arra az esetre, ha megvágná a lábát a romok alatt.

Kép

Fotók: Magyar Református Szeretetszolgálat

Milyen volt az utazás neked, illetve Nílának?

Budapestről a Turkish Airlines menetrend szerinti járatával repültünk Isztambulba.

A légitársaság fenntartotta nekünk a gépen a hátsó három-négy sort, így a három mentőkutyánk is velünk lehetett az utastérben.

Örültünk, hogy a rájuk váró feladatok előtt nem kellett kitenni őket annak, hogy a csomagtérben, zárt dobozokban utazzanak. Miután megérkeztünk Isztambulba, továbbrepültünk Adanába. A legtöbb mentőcsapat és segélyszállítmány ide érkezik elsőként, mert ez a legközelebbi épen maradt város a földrengés sújtotta Hatay tartomány közelében. Itt kellett regisztrálnunk magunkat, majd egy kisbusszal vittek minket egy katonai bázisra. Habár a település, ahova mentünk, körülbelül Budapest–Debrecen távolságra volt Adanától, és rendőri felvezetést is kaptunk, a körülmények miatt hat óra alatt tettük meg az utat. 

Mi történt, miután megérkeztetek a bázisra?

Délután érkeztünk a helyszínre, ahol a katasztrófavédelem kijelölte a mentésirányító központot. Felállítottuk a sátrainkat, majd este kimentünk a városba túlélők után kutatni. Nagyon fáradtak voltunk, de aznap két élő embert is megtaláltunk a romok alatt, ez óriási lendületet adott a csapatnak az elkövetkező napokra. Amikor végre aludni tértünk, azzal szembesültünk, hogy a bázison a két leszállóhelyen tízpercenként jönnek-mennek a helikopterek. Az egyik kollégámat sátorral együtt elrepítette a propeller szele. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora zajban és szélben tudok aludni, de közel 45 óra ébrenlét után már nem okozott gondot.

Hogyan szerveződött a keresőakció?

Reggelente egyeztettünk a mentést irányító török katonai parancsnokkal, hogy hol kutassunk aznap. Egy járművel értünk jöttek, kivittek minket a helyszínre, és elkezdődött a munka. Házról házra járva, napi 12-15 órát kerestünk túlélőket. Mindannyiunkat elkísért egy-egy hivatásos vagy önkéntes tűzoltó, aki megvizsgálta az épületek romjait, és felmérte, hogy biztonságos-e bemennünk a kutyákkal. Megnyugtatott, hogy volt mellettünk egy szakember, de ezzel együtt is aggódtam Níláért, amikor eltűnt a szűk járatokban. 

Mi történt, amikor egy kutya túlélőt talált?

A kutyáink ugatással jelezték, ha élő ember feküdt a romok alatt. Ilyen esetben több állattal is megvizsgáltuk a helyet, hogy ők is megerősítsék a találatot.

Szóltunk a mentőcsapatoknak, akik a helyiekkel, hozzátartozókkal együtt megkezdték elbontani az épületet. A bontás akár egy egész napig is eltarthatott, így nem volt időnk, hogy megvárjuk, tovább kellett mennünk a következő házhoz. A nap végén azonban minden olyan helyre visszamentünk, ahol jeleztek a kutyák, hogy megnézzük, sikerült-e kihozni az embereket. A hét során a csapattal összesen hat túlélőt találtunk meg.

Níla hogy viselte a helyzetet?

A kutyáinkra hatással volt a környezet, érezték az emberek fájdalmát, a feszültséget, amit ők is átvettek. Láttam Nílán, hogy a sokórányi keresés után már fáradt, stresszes; ezzel együtt bármikor kértem, hogy még egy házat kutassunk át, mintha átkattant volna nála valami, új lendülettel ment keresni. Nagyon fázós kutya, ezért nap végén mindig be kellett takargatni, mert átfagyott a kinti hidegben. 

A földrengés után utórengésekre is lehetett számítani. Ti tapasztaltatok ilyet?

Igen, de szerencsére nem voltak erősek. Amikor a városban voltunk kutatni, éreztünk rengéseket, ekkor sokan kiabálni kezdtek, és mindenki olyan helyre sietett, ahol nem voltak épületek. Az utolsó éjszakánkon, a hálózsákban fekve éreztem, hogy a hátam alatt megmozdul a föld, az viszont elég félelmetes volt.

Hat fárasztó nap után tértetek haza Magyarországra. Hogy vagytok azóta Nílával?

A hazaérkezés másnapján, hétfőn már bementem a munkahelyemre dolgozni, mert éreztem, hogy ha otthon maradnék, akkor rám szakadna az óriási fáradtság. Azóta sem volt időm pihenni, sokan keresnek a médiától, hogy meséljem el a kinti tapasztalatainkat. Níla is nagyon kimerült, de már egyre jobban érzi magát. Sok kedvességet kap az emberektől, többen küldtek neki ajándékokat az elmúlt napokban. Idő kell még, amíg feldolgozom, ami Törökországban történt. Beszéltem a csapat többi tagjával, ők is hasonlóan éreznek: még senkiben nem ülepedtek le a kinti élmények. Nemsokára pszichológussal fogjuk átbeszélni, hogy min mentünk keresztül.

Szörnyű dolgokat láttunk, nagyon megrázó volt, de ha szükség volna rá, bármikor visszamennénk segíteni.

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-képzésének hallgatója.

Titkok a családban 

A titkok létezését szinte természetesnek vesszük, és a kultúránk is támogatja a kialakulását és fenntartását. Ismerjük a félrevezető és hamis mondásokat: „amiről nem tud, az nem fáj” (dehogynem), vagy „a jó házasság alapja a jól őrzött titok”. Pedig a legtöbb esetben érezzük, hogy a rejtély bomlasztja a családot, ezért vágyunk rá, hogy őszintén kapcsolódhassunk és megnyílhassunk a másik előtt.

Mindeközben a legtöbben már azt is megtapasztaltuk, hogy a titok ismertté válása pozitívan hathat a családtagokra és a kapcsolatokra: „ez történt/ezt tette, de megoldottuk/felállt belőle/megbánta, és megváltozott”. Akkor miért is olyan nehéz megtörni a csendet? 

A terápiás rendelőben szótlanul ül a család. János lehajtott fejjel maga elé néz, most mondott el egy nehéz titkot, amelyet évek óta hordozott magában. A többiek különbözőképpen reagálnak. Bea, János felesége figyeli a többieket: ő tudott a titokról, de eddig nem beszélhetett róla. A második gyermek, Jankó döbbenten tekint körbe, keresi a szemkontaktust a többiekkel. Fruzsi, a húga magába fordul. Anna, a legkisebb lány sír. Ekkor megszólal Peti, a legidősebb kamasz: „Én már régen rájöttem. Összeállt. Azt hittem, mindenki tudja, csak inkább nem beszélünk róla …” 
A titok és a különböző családtagok viszonya eltérő, de az elhallgatott információ mindenkire hatással van. Ennek az az oka, hogy az nemcsak a titokgazda (a titok tulajdonosa) számára jelentős, hanem a titokhordozó (nem az övé a titok, de tud róla, és vállalta, hogy ismeretlenségben tartja a fontos mások számára) és a titkot nem ismerő, de érintett személy számára is. A titok így egy jól körülhatárolható személykört érint, akik valamilyen kapcsolatban vannak egymással. Távolodva ezektől a személyektől és kapcsolatoktól, a titok fontossága hatványozottan csökken. Így például, ha tudomást szerzünk egy indiai család rejtélyéről, az bár meglepő lehet, de nem válik számunkra titokká, mivel a realitásunkat nem érinti az ő titokkal terhelt valóságuk. 
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a titok tulajdonosa cipeli a legnagyobb terhet, pedig a kimondatlan dolgok nemcsak az ő életét nehezítik meg, hanem minden érintettét. Mert a titok olyan, mint a buborék a pohár szódában: a buborékot szén-dioxid alkotja, amely különbözik az őt körülvevő víztől, és megtöri a folytonosságát. A titok is a folytonosságot megtörő realitásbuborék, amelynek a hatása a titkot nem ismerő környezetre zavaró, feszítő. A buborék felfelé törekszik, ám ez egyben a végét is jelenti. A titkot cipelő ember nyomasztó és szinte lehetetlen feladatot vállal azzal, hogy a buborékot a vízben szeretné tartani. Előbb-utóbb ugyanis minden buboréknak ugyanaz a sorsa: felszínre jut, és bár gázként tovább létezik, de buborékként megszűnik. 

A titokgazda terhei 

A titok tulajdonosa folyamatosan kettősséget hordoz. Úgy kell tennie, mintha az elhallgatott dolog nem létezne, vagyis úgy kell hordoznia a buborékot, mintha realitásfolytonosságot tapasztalna. Ez komoly szellemi és lelki erőfeszítést kíván, ami többnyire megviseli a titok őrzőjét. Ha a titok rejtve is marad, a titokgazda lénye a titok köré szerveződve átalakul. A titokgazdának arra is ügyelnie kell, hogy a viselkedésében és a reakcióiban leplezze a titok rá gyakorolt hatását. Olyan ez, mintha egy kincset folyton el kell rejtenie egy liszteszsákba, ám közben arra is vigyáznia kellene, hogy ne legyen lisztes a keze. 
Miért nem elég egyszer elrejteni a titkot? Mert nem hagy nyugodni, elő kell venni, nézegetni, megvizsgálni, ellenőrizni. Régóta ismert lélektani tény, hogy ha egy gondolatot vagy képet szándékosan ki szeretnénk szorítani az elménkből, azzal éppen ellenkező hatást érünk el. „Ne gondolj egy piros pöttyös elefántra!” – És máris mindannyiunk lelki szemei előtt megjelenik a furcsa állat. Ha most öt percig tilos lenne a piros pöttyös elefántra gondolnunk, azt vennénk észre, hogy lelki szemeink elé folyamatosan bekúszik az állat. Így vagyunk a titkokkal is. Nem szabad kimondanunk, megosztanunk másokkal, de csak az jár a fejünkben, hogy nehogy eláruljuk magunkat valamiképpen.

Az elnyomott gondolatok gyötörnek és kínoznak, szinte kényszeresen ezek körül forognak a gondolataink. Ellenőriznünk kell kapcsolódásunkat az elhallgatott ténnyel, az esetleges titokhordozóval és a titkot nem ismerőkkel is. Nem tudunk nem erre gondolni.

Őrlődünk és visszatérő kérdéseket mantrázunk: Mit mond rólunk az, hogy ez a titkunk van? Mi történne, ha ismertté válna? Hogyan őrizhetnénk jobban a titkot, hogy ezt megelőzzük? Mi lesz a titok jövője? Nem árultuk-e el a titkot valamivel? Megbízható-e a titokhordozó, hogyan alakul vele a kapcsolatunk? Tudatlanok-e a titkot nem ismerők? Hogyan hat rájuk a számukra ismeretlen titok? Hogyan szabadulhatnánk meg a titoktól? Ezzel, mint egy szobanövényt, gondozzuk is a titkot. 

Kép

Kép: Unsplash

A titok egyre inkább hazugságok forrásává válik, hiszen sok mindent kell elhallgatni vagy megváltoztatni, hogy rejtve maradhasson. A torzított, ám hiánytalannak ábrázolt realitás és a valódi realitás közötti hajszálrepedés, majd repedés, végül szakadék kezelése annyi energiát vesz el, hogy szinte felemészti az embert. Közben az elhallgatott információ őrzője kénytelen megtagadni a saját átláthatóságát és hitelességét is, hiszen egyre több minden rendeződik a titok köré. Mivel cipelése lelkileg megterhelő és jelentős stresszt okoz, ezért a titokgazda sokszor tudattalan kísérleteket tesz a felfedésére, hogy megszabaduljon a súlyától. Elszólja magát, utalásokat tesz, majd kémleli a környezetét, hogy megsejtettek-e valamit az elhallgatott információból. 

Aki nem ismeri a titkot… 

Egyszerű szódafogyasztóként a pohárban lévő buborék tartalmával többnyire nem vagyunk tisztában. Igazából csak azt látjuk, hogy „van ott valami”, ami a víz folytonosságát megszakítva gömbszerűen, zártan van jelen. Az elhallgatott információ is megszakítja a folytonosságot a kapcsolatban, hiszen tudatosan vagy tudattalanul észleljük, hogy a jelenségek, az események, a viselkedés, illetve a kommunikációs és metakommunikációs tartalmak a titok köré rendeződnek. Ezért fordulhat elő, hogy egy titkot valaki egyszer csak villámcsapásszerűen felismer. Ez a rádöbbenés gyakran félálomban vagy álomban történik, amikor a realitás és racionalitás szabályai feloldódnak. Sokan számolnak be arról is, hogy az elhallgatott tény megismerésekor hatalmába keríti őket az az érzés, hogy már addig is szinte sejtették, sőt alapvetően már tudták a titkot. Hirtelen a helyükre kerülnek a dolgok, a rejtély utólag megmagyaráz több addig tapasztalt, eltárolt tényt, amely „nem illett a képbe”, amelyben volt valami érthetetlen, feszítő, elbizonytalanító. 
Az intimitás elengedhetetlen feltétele, hogy közel engedjük a másikat a belső világunkhoz, és megosszuk vele az érzelmeinket. A titok elleplezése viszont elszigetel a másiktól, megakadályozza a kitárulkozást és az önazonos viselkedést, ami a titkot nem ismerő számára gyakran egy megfoghatatlan, feszítő érzéssel jár együtt. Míg a titokgazda kínja az elhallgatott esemény és az elnyomott gondolatok gyötrő felbukkanása miatti fájdalom, addig a családtagok fájdalma a titok nem közlése mentén megélt feszültség és szorongás. Gyakran tapasztaljuk a talány túlfantáziálását (a fantáziák általában ijesztőbbek, mint a valóság), illetve (a nem közölt valóság miatt) a bizalom hiányát, ami akár tudattalanul is jelen lehet.

A családterápiás folyamatokban rendszeresen keresnek meg bennünket családok a gyermekük szorongása miatt (például fél az iskolától, a rossz jegyektől, súlyosan szorong az egyedül alvástól). A szülőkkel való beszélgetés során kiderül, hogy a gyermek védelme miatt nem osztanak meg vele olyan információkat, amelyek pedig nagymértékben érintenék őt, mert félnek attól, hogy hogy kárt okoznak a gyermek lelkében.

Ezek a titkok gyakran a halál, a válás vagy egy súlyos betegség körül szerveződnek. A gyermek érzi a titok elszigetelő hatását, biztonság­érzete megrendül, és megtalálja szorongásának a tárgyát valami olyanban, ami egyébként nem lenne félelmetes számára. Ha a szülők ilyenkor késszé válnak arra, hogy a gyermek nyelvén, az ő szintjén beszéljenek a súlyos témákról, a gyermek felszabadul a nyomasztó érzések alól, és a szorongás megszűnik. 

Aki mindenképpen áruló 

A titokhordozó különleges helyzetben van, hiszen valaki más titkát hordozza, és a titokgazdával szembeni lojalitása hallgatásra kötelezi. Ez azonban konfliktusban van azzal, hogy lojális szeretne lenni a többiekhez is. Gyakran érzi úgy, hogy szorult helyzetbe került, és valakit mindenképp elárul, ami miatt bűntudat és szorongás gyötri. A titok birtoklásának ő is megfizeti az árát, hiszen az ő személyiségébe is beépül az elhallgatás, ami elszigeteli a számára fontos kapcsolatoktól. 

Kimondani a kimondhatatlant 

Az, hogy mit kezdünk a titkokkal, gyakran azzal is összefüggésben van, hogy a családunkban mennyire lehetett megosztani a nehéz érzéseket, mit engedtek és tiltottak számunkra, büntették-e, ha kiderültek a hibáink vagy elmeséltük a csalódásainkat.

Vannak felnőttek, akiknek gyermekkorukban a saját szüleik érzelmi szükségleteiről is gondoskodniuk kellett, ezért azt tanulták meg, hogy jobb a nehéz történeteiktől és érzéseiktől megóvni a felnőtteket, és inkább megtartani maguknak őket. Mások úgy tapasztalták, hogy nem bízhatnak a környezetünkben, és a számunkra fontos személyektől nem számíthatnak megbocsátásra, megértésre és elfogadásra.

Megint mások azért kezdték el a rejtegetést, mert úgy gondolták, ezzel megelőzhetik a konfliktus elmérgesedését. 
Az alacsony intimitás és a családtagok között megépült falak által beépül a személyiségbe, hogy vannak rettenetes, elmondhatatlan dolgok, amelyeket kötelességünk őrizni, hogy ezáltal is védjük a kapcsolatot, megmeneküljünk a szégyentől, fenntarthassuk az önbecsülésünket és a szerethetőségünk érzését. Nem meglepő, hogy ezeknek az embereknek gyakran több titkuk van, mint az indokolt lenne. 
A fentiek természetesen nem azt jelentik, hogy minden számunkra jelentős tényt meg kellene osztanunk magunkról. Mindannyiunknak szüksége van magánszférára, ahol csak magunk vagyunk, és ahol eldönthetjük, hogy kivel mit osztunk meg magunkból. Mindenki maga érzi, hogy a titok mekkora súllyal nyomja a vállát, és segítene-e neki, ha egy szakemberrel, egy baráttal vagy egy családtaggal megosztaná annak cipelését. A kimondás ugyanis felszabadít, és a megosztott teher fél teher, de ez nem kikényszeríthető, a döntésnek belülről kell fakadnia. A másik mérlegelendő szempont, hogy az elhallgatott tény mennyire tartozik a másik emberre, mennyire van hatással az ő életére. Ha a megosztás mellett döntünk, akkor is érdemes mérlegelnünk a titok közlésének módját. Lényeges, hogy ne a tehertől való megszabadulás legyen a kizárólagos motivációnk. Érdemes úgy osztani meg a másikkal az érzéseinket és a gondolatainkat, hogy közben empátiával és tisztelettel fordulunk felé. Szerencsés, ha nemcsak a puszta tényeket közöljük, hanem mondanivalónk önfeltárást is tartalmaz („azért nem mondtam el eddig, mert attól féltem…, azt reméltem…”). Ehhez nagy bátorság szükséges, hiszen sebezhetővé tesszük önmagunkat a másik előtt. Bár a titok közlése először fájhat, de aztán felszabadít, természetessé és önazonossá válik tőle a titokgazda, a titokhordozó és a titkot addig nem ismerő személy is. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

„A bánat csak mélyebb lesz, ha letagadják” – ezzel az idézettel indítja Kilián Sanna Egy képen se voltál rajta című hiánypótló regényét. A „hiánypótló” jelző ebben az esetben nem elpuffogtatott közhely, hanem fájó valóság: a magyar irodalomban alig-alig találni a szexuális traumák feldolgozásáról (vagy a fel nem dolgozásából fakadó bajokról) szóló regényeket. Ahogy a fent idézett Pearl Jam-dalból kitűnik, a hallgatás nem segít, márpedig a nemi erőszak, a szexuális zaklatás – nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon – még ma is agyonhallgatott téma. Lehet, hogy most sokan felhördülnek, és azt mondják, de hát, ömlik a médiából a #metoo, a tény az, hogy a sajtóban érzékelt vádak és ítéletek ellenére arányaiban még mindig félelmetesen kevés visszaélésre derül fény. Ha a társaságokban erre a témára terelődne a szó, gyorsan kiderülne, hogy az olvasóink ismeretségi körében lévő nők nagy százaléka hordoz valamilyen szexuális abúzusból fakadó sebet.

A Képmás szerzői között is vannak, akiknek át kellett élniük a legrosszabbat, és csak nagyon kevesen tudják ezt róluk, mert nincs az arcukra írva.

„De hát, csak megfogtam a s*ggét”

„Amíg nőkkel beszélek, és minden második ember azt mondja, hogy valamilyen módon érintett, addig azt gondolom, hogy nincs ennél fontosabb téma” – vallja Kilián Sanna, az Egy képen se voltál rajta szerzője, aki szerint bár kétségtelen, hogy az esetek között fontos különbségek vannak, nem lehet dekára kimérni a traumákat.

Amikor néhány évvel ezelőtt Sanna akkor hetedikes lánya bekerült a gimnáziumba, három héttel később hazajött, megállt az édesanyja mellett, és közölte vele, hogy „Józsi bá’ fogdosta a fenekét”. „Megkérdeztem tőle, hogy ki az a Józsi bá? Erre kiderült, hogy a szertáros, aki viszi a térképet, elmossa a kémcsöveket. Amikor intézkedni kezdtem, fény derült arra, hogy más lánnyal is csinálta.  Mondanom sem kell, három nap múlva már nem dolgozott ott. Ilyenkor egyes férfiak előszeretettel mosdatják magukat, mondván, ez nem olyan nagy dolog. Honnan gondolja?

Honnan tudja, hogy a következő három fiú, aki megkérdezi a lányomtól, hogy randevúzik-e vele, nem azért kap kosarat, mert ő ezt tette vele?

Nagyon sok ilyen van és a legtöbb következmények nélkül marad” – mondja az édesanya.

A könyv főszereplője, Laura egy családi nyaralás során kerül bajba, amikor egyik ismerősének cimborájával sétál a tóparton. A fiú megtámadja, és végig is viszi aljas tervét, örökre megnyomorítva ezzel a lány életét, aki szégyelli, ami történt vele, ezért titokban tartja. Szeretné feldolgozni a traumát, de sem az iskolától, sem a szüleitől nem kap ehhez segítséget, akik a drasztikusan megváltozó személyiségét, romló teljesítményét, magába zárkózását pusztán a kamaszkor számlájára írják. A leírtaknak sajnos igazságmagja is van: egy hajszálon múlt, hogy Sanna története kamaszkorában nem egészen így ért véget.

A családjával 17 évig Abádszalókra jártak nyaralni. Ott minden alkalommal találkozott azzal a fiúval, akinek az ismerőse egy napon sétálni hívta, és rátámadt.  „Vagy nem akarta eléggé, vagy én voltam túl erős, de el tudtam jönni »épségben«, fizikailag néhány kék-zöld folttal úgymond megúsztam” – emlékszik vissza a szerző. Elmondása szerint az első, akivel megosztotta a történetét, nem a férje, nem a barátai, hanem a számítógépe volt, annyira képtelenségnek érezte az egészet, és olyan sokat gondolt arra, hogy ha nem sikerül elmenekülnie, mennyire másképp alakult volna az élete.

Kép

Kép: Török Brigi

Az ismerősöd ismerőse nem az ismerősöd

Ahogy korábban is hangsúlyozta Sanna, a traumákat nem lehet dekára kimérni, hiszen a félelem, amit abban a pillanatban a túlélők éreznek, amikor a támadó keze ott van a torkukon, combjukon, halálfélelem és valósabb, gyötrőbb, mint bármi, amit azelőtt átéltek.

Nem tudják, hogyan fog végződni, és arra gondolnak, hogy az utolsó dolog, amit az életben látnak, annak az arca lesz, aki bántja őket.

Ezek az érzések akkor is egy életre súlyos sérülést okoznak a nőnek, ha végül sikerül kimenekülnie a támadó karmai közül. 

„Amikor a terjesztő megkérdezte, kiknek szól a könyv, azt válaszoltam, hogy szerintem 30–50 éves nők fogják megvenni, de a legjobban azt szeretném, ha gimnazista fiúk és lányok olvasnák. Szerintem ennek a könyvnek az a missziója, hogy a fiúk megismerjék, milyen érzés ez, a lányok pedig lássák, milyen veszélyek leselkednek rájuk, és tudják, hogy az ismerősük ismerőse nem az ismerősük. És hogy vegyék észre a Laurákat! Mert ami ezzel a lánnyal történt, visszafordítható lett volna. Ha lett volna valaki körülötte, aki nem csak legyint, hogy a serdülőknek vannak fura dolgaik, és majd elmúlik, egészen máshogy alakul az élete. A szüleinek volt egy víziója arról, milyen sikeres felnőtt lesz, amikor orvosként vagy ügyvédként praktizál majd, és nem szerették a lányukat eléggé ahhoz, hogy segíteni tudjanak neki. Nem akarták észrevenni a jeleket. Ez nagyon gyakori az életben” – magyarázza az író.
 Sanna sok visszajelzést kap a könyvre, egy anyuka, akinek fiai vannak, például megírta neki, hogy meghatározó lett az életében Laura története, és mostantól tudatosan fog azzal foglalkozni, hogy a fiúk megértsék, mit nem lehet egy nővel megtenni. „Olyan édesapától is kaptam üzenetet, akinek két lánya és egy fia van, és azt mondta, alig várja, hogy annyi idősek legyenek, hogy megmutathassa nekik a regényt.

Egy bizonyos korig ott vagyunk mellettük, megyünk értük az iskolába, fogjuk a kezüket, aztán meg egyedül mennek a barátnőjükhöz, vagy a barátjukkal moziba, és a kettő között nem történik meg a felkészülés a való világra.

Nem nézetünk velük ilyen jellegű filmeket, nem adjuk a kezükbe ezeket a könyveket, ezért ők abba az álomvilágba ringatják magukat, hogy ez velük nem történhet meg” – teszi hozzá a szerző.   

Kép

Kilián Sanna Kép: Török Brigi

A megelőzésre törekvés életbe vágó

Ezzel a témával talán soha nem foglalkoztunk még annyit, mint ebben az évszázadban, mégis úgy tűnik, továbbra is tabusítjuk a valóságot, nem tudjuk áttörni a hallgatás falát. Sanna azt tapasztalja, hogy az idősebb nők nagy része teljesen elzárkózik a témától; nem tudjuk, mik történtek az ő életükben, mit magyaráztak be nekik, hogy el kell fogadniuk, miről hitették el velük, hogy természetes, az élet velejárója, hiszen ezek olyan kérdések voltak, amikről a felmenőik sem beszéltek.
„Agyonhallgatott téma volt mindig is, ezért az idősebb generáció sok tagja egyáltalán nem szereti Laurát” – erősíti meg az író. „Volt egy nagyon kedves barátom, aki pár éve meghalt, és a felesége is olvasta a könyvet. Sosem felejtem el, hogy miután befejezte, a 60 éves barátom azt mondta: ez a regény, ha eljut az olvasókhoz, bestseller lesz. A hasonló korú felesége viszont annyit jegyzett meg Lauráról, hogy »ilyen lúzerek mindig is voltak«. Majdnem elsírtam magam. Felkészültem arra, hogy majd azt írják a kommentelők, rossz író vagyok, unalmas a történet vagy irreális nekik, de amikor Laurát bántják, az mindennél rosszabb” – hivatkozik Sanna az áldozathibáztatás iskolapéldájára.
Hogy ezzel a mondattal az emlékeitől, vagy attól a gondolattól akarja távol tartani magát az asszony, hogy ez akár az ő szeretteivel is megtörténhet, már nem tudjuk meg.

Az viszont biztos, hogy az áldozathibáztatás védekező mechanizmus, amelynek egyik tartóoszlopa az igazságos világba vetett hit: mindenki azt kapja, ami jár neki.

Ez a kép azonban nemcsak hamis, de veszélyes is, és bántó azokra nézve, akik az erőszakot elszenvedik.

A probléma megoldásának, vagy legalább visszaszorításának eszköze lehetne, ha az Egy képen se voltál rajta című regénynek legalább néhány részlete bekerülhetne a közoktatásba, hiszen a megelőzésre való törekvés életbe vágó. „Ha szakemberek mennek be az iskolába, hogy arról beszéljenek, mi az a családtervezés, illetve mit tesznek a drogok az emberrel, hogyhogy ez nem ugyanolyan fontos téma, hogy hasonló fórumon hallhassanak róla a fiatalok? Ha egy rendőr a legjobb szándékkal elmondja, hogy a drog, az rossz, nem veszik komolyan az iskolások. Ám ha valaki úgy megy oda, hogy végigcsinálta a folyamatot a rászokástól a leszokásig, és elmeséli, hogyan haltak meg mellette a barátai, az hiteles, működőképes. Ugyanez a helyzet a szexuális erőszakkal is” – hangsúlyozza Sanna.

Beszéljünk áldozathibáztatás nélkül az elővigyázatosságról!
Szakértők és korábbi témába vágó írások segítségével összegyűjtöttünk néhány hasznos tanácsot, amelyek betartásával növelheted a biztonságérzetedet.

1. Minél nagyobb csoportban vagy, annál nagyobb a biztonságod!
2. A szórakozóhelyeken csak olyan italból igyál, amit előtted nyitottak ki, és soha ne hagyd őrizetlenül a poharadat!
3. Ha mégis egyedül kell sétálnod sötétedés után, növelheted a biztonságérzetedet azzal, hogy felhívsz valakit, akivel hazáig beszélgethetsz. Ilyenkor lehetőleg mindig jelezd, hogy éppen merre jársz.
4. Az elkövetők nem szeretik a feltűnést, valószínűsíthetően ritkábban támadnak olyanra, aki éppen telefonon beszélget. Hiszen amint kiveszi a kezedből a támadó a telefont, a vonal túloldalán érzékelik, hogy baj van, és leadhatják a drótot a rendőrségnek. Ha az ismerőseid nem tudnak segíteni, próbáld ki az ingyenes „hazakísérő telefon” szolgáltatást (06 80 442 422).
5. Ne ülj be idegenek autójába, és taxit is lehetőleg központi számon keresztül rendelj!
6. Érdemes kipróbálni egy önvédelmi tanfolyamot is, az ott szerzett tudás bármikor jól jöhet. Nem kell feltétlenül harcművészetre gondolni, a női önvédelemnek éppen az a lényege, hogy arra tanít, hogyan nyerj időt a menekülésre.

Mit tehetsz, ha már megtörtént a baj?

1. Az áldozatok első – és természetes – reakciója a bűncselekmény után, hogy megmosakodnak, kitakarítanak, átöltöznek, kidobják a széttépett ruhájukat, de akármennyire nehéz is türelmesnek lenni ebben a helyzetben, a fentiekkel érdemes várni, amíg a hatóságok rögzítik a bizonyítékokat.
2. A nemi erőszakot követően ne maradj egyedül, azonnal hívj segítséget! Keress a legközelebbi nyilvános, biztonságos helyen bárkit, akinek elmondhatod, mi történt veled, és kérj tőle segítséget! Ez azért is fontos, mert később minden tanúra szükséged lesz, aki alátámasztja a történetedet a bíróságon.
3. Riaszd a rendőröket, és hívj mentőt! A rendőrség ilyenkor átvizsgálja a környéket, rögzíti a bizonyítékokat, a mentők pedig ellátnak, és jegyzőkönyvet írnak. Ne ijedj meg attól, ha zavarosan beszélsz, elmosódnak a részletek, vagy néhány dolog utólag jut csak eszedbe, ez a poszttraumatikus stressz miatt van. Ezzel a pszichológusok mindannyian tisztában vannak, de a rendőrök nem feltétlenül, ezért lehetőleg mindig legyen melletted valaki, akiben megbízol, és akire támaszkodhatsz.
4. Fontos, hogy megvizsgáljon szakorvos is, hogy megállapítsa az esetleges terhességet, és teszteljen a különböző nemi betegségekre.
5. Az, hogy nem tudsz, vagy nem akarsz beszélni a történtekről, természetes reakció lehet, nem te vagy az egyetlen, aki így tesz. Akár ismered az elkövetőt, akár nem, a feljelentésed neked és másoknak is fontos lehet. Ha titokban tartod a dolgot, az erőszaktevő lelkiismeret-furdalás nélkül élheti tovább az életét, és magabiztosan szedi tovább az áldozatokat. Ha szólsz a hatóságoknak, azzal sokakat megmenthetsz, és esélyt kapsz az igazságszolgáltatásra.

– Hároméves korodban kaptad el a betegséget. Mennyi idő volt, mire az orvosok megállapították?

– 1956 nyarán valószínűleg egy állatkerti látogatás során találkoztam egy vírushordozóval. Anyám az első, napszúrásra hasonlító rosszullétemkor azonnal gyanította, hogy megkaptam a betegséget, el is vitt orvoshoz, de nem vettek a gerincemből folyadékmintát, így időt vesztettünk a kezelés elkezdésével. Talán egy hét múlva érkezett a második roham, és nyakig lebénultam. Akkor már azonnal kórházba kerültem, egy olyan intenzív ápolású kórterembe, amelyet övmagasságtól felfelé a folyosó felé végig üvegfallal zártak le. A szüleim két hétig csak azon az üvegfalon keresztül láthattak. Emlékszem, apám azzal szórakoztatott, ha meglátogatott, hogy felpattintotta az öngyújtóját, és amikor én próbáltam nagyot fújni, ő észrevétlenül elfújta a lángot. Nekem szerencsém volt, mert „csak” a harántcsíkolt izmokat érintette a kór, a belső, sima izmokat nem, így a légzéssel sem volt különösebb bajom, az általános gyengeségen túl, amit a betegség okozott. Két hét alatt a szervezetemnek is sikerült a kórt leküzdenie, és csak a jobb lábamon maradt vissza súlyosabb bénulás, a bal lábam és a hátizmaim ugyan sok fejlesztést kívántak, de könnyebben munkára foghatóak voltak. 

– Kaptál gyógykezelést?

– A betegség után visszamaradt állapot miatt nagyon sok hónapot kórházban töltöttem még, és későbbi életem során is, egészen felnőttkoromig, minden évben egy-két hónapot kórházban voltam, utókezeléseken. Igen kemény gyógytornával, vízitornával, később elektromos kezelésekkel is igyekeztek minél inkább „összekalapálni” engem, és az izmaimból is a legtöbbet kihozni. Amikor nagy nehezen ismét járni tudtam, először hónaljig érő fűzővel ellátott gépet kaptam. Térdnél, bokánál két irányban mozgatható, alul ortopéd cipőre csatlakoztatott acélsín húzódott végig a lábam mellett, bőrrel bevont, kipárnázott pántokkal ­kapcsolódva a combom és az alsó lábszáram köré.

Ezt pár évvel később felváltotta a derékig érő fűző, majd ahogy a stabilitásom nőtt, már csak ágyékig ért a sín, fűző nélkül, majd térd alatt végződött további pár év múlva.

12-13 éves korom körül már csak ortopéd cipőt hordtam, és egy bottal segítettem magamnak a járásban.

– Hogyan élted meg ezt az időszakot?

– Apám semmiképp nem akarta, hogy magamat sajnáló, sarokban üldögélő mozgássérült legyek, így komoly harcokba bocsátkozott a családdal, amikor kínzott a keményebbnél keményebb tornákkal, és a „mindenre képes vagy te is, lányom” hozzáállásával a család „szegény kislány” hüledezésével szemben. Így hát úgy éltem meg ezt a helyzetet, mintha teljesen normális lenne a sok fizikai korlát, nehezítés, sőt… kortársaimmal együtt géppel a lábamon fára is másztam. Más kérdés, hogy lejönni már nem tudtam. Ez a „mindent meg tudsz csinálni” elvárás és biztatás megadta a kellő löketet egész életemre ahhoz, hogy ha bottal is a kezemben, de úgy éljek, mintha nem is lennék mozgássérült. 

– Négy éve kerültél kerekesszékbe. Egy időre ki tudtál gyógyulni a gyermekbénulásból?

– Nagyon kisszámú szerencsés eseten kívül mindenki, aki beleesett a betegségbe, utána is hordozza annak maradvány állapotát. Sokan vastüdőben élték le további életüket, mások kerekesszékbe kerültek, és esetleg mind a négy végtagjuk gyengévé vált, vagy többé-kevésbé, illetve egészen használhatatlan maradt. Ők voltak a súlyos esetek. Én az egy lebénult lábammal, meg a másik kicsit gyenge lábammal és fejleszthető hát- és hasizmaimmal egy meglehetősen szerencsés eset voltam, de ki sosem tudtam volna gyógyulni minden visszamaradt bénulásból. A gyermekbénulástól különösen sokat szenvedett Amerikában már a hetvenes-nyolcvanas években felütötte a fejét egy másik, a gyermekbénulással kapcsolatos gond. Sokan a túlélők közül – főként azok, akik meglehetősen aktív életet éltek – jó sok évvel a megbetegedésük után egyszer csak folyamatos állapotromlásra lettek figyelmesek. Ezt a kései „utózöngét” hívják poszt-polio szindrómának, amibe én – szerencsére – későn, már majdnem hatvanévesen estem bele. További jó számomra a rosszban az, hogy meglehetősen lassan romlik az állapotom, így csak pár éve kényszerültem teljesen kerekesszékbe, és még mindig fel tudok állni egy pici időre és egy-két lépésre.

– Mennyi idő volt, hogy olyan derűs személyiség legyél, mint amilyen most is vagy? Mi adta neked ezt az erőt?

– Gyerekként is jókedélyű és boldog voltam, azon túl, hogy rettenetesen vásott. Akkor is, mint most is, egy pár pillanatra felment bennem a gőz, ha a testi erőm kontra erőtlenségem valamiben akadályozott, de szerencsére ez sosem tartott sokáig, és ha voltam is olykor letört a fizikális nehézségeim miatt, soha nem kerültem tartósan padlóra. Az életszeretetem elképzelhetetlenül sokat segített mindig az életem során, a későbbiekben is, a bizony elég gyakran bekövetkező sokféle, elég nagy bánatot, gondot okozó egyéb nehézségek esetében is. „Kelj-fel-julis” természetemnél fogva nem megtörve éltem és élek. Fiatalabb koromban is sokszor gondoltam azt, hogy lehet, ha nincs a gyermekbénulás, egy beképzelt, másokkal sokkal kevésbé foglalkozó némber lettem volna. A betegségem kinyitott, empatikusabbá tett az emberek gondjai, nehézségei felé is, jobban meg tudtam érteni mások problémáit, és kitartóbbá tett a „majd én megmutatom” hozzáállásom.

Kép

Fotó: Gábos Orsolya

– A tánc hogyan jött az életedbe?

– Sokkal előbb jártam és szaladtam, mint azt „szokás”… így már egyéves korom előtt, ha zene szólt körülöttem, csippentettem a szoknyám szélét és táncoltam, forogtam. Aztán hároméves koromban jött a gyermekbénulás, és a táncnak – elvileg – örökre vége szakadt, mert mindig is úgy gondoltam, a tánc az esztétikum esszenciája, nem szabad bicegő, sántító mozgással lerombolni a nimbuszát. Mindig azt hittem, ha nem jött volna a gyermekbénulás, én valaki lettem volna a tánc világában. Második Isadora Duncan, mondtam sokszor persze jókora öngúnnyal, de azért egy picit komolyan is. Aztán hatvanéves lettem, mikor rám talált a tánc. Egy kerekesszékes tánccsoport meghívott egy bulijára, és gyorsan be is ültetett – „csak úgy, próbáld ki” alapon – egy kicsit rozoga, de azért „ütőképes” kerekesszékbe, hogy én is próbálkozzak kicsit velük táncolni. Csak jópofaságból. Körülbelül két héttel később pedig már fel is léptem velük egy kis török ihletésű tánccal az egyik egészségügyi intézet halljában rendezett ünnepségen. Nagyon sok csodálatos táncot tanultam meg velük, és felsorolhatatlanul sok helyen léphettem fel a csoportjukban, később pedig egy másik, úgynevezett kombi csapatban táncoltam tovább. A kombi kerekesszékes tánccsoportok lényege, hogy egy két lábon táncoló ember és egy kerekesszékes alkot egy táncos párost, és így mutatnak be nagyon sokféle táncot és koreográfiát. Körülbelül egy évig táncoltam ezzel a csapattal, majd Jegonyán Okszána, a magyar kerekesszékes versenytánc megteremtőjének segítségével, aki edzőm és koreográfusom lett, szólista freestyle táncossá váltam, és másfél évnyi versenytáncos „pályafutásom” alatt kétszer lettem magyar bajnok. Olyan magas pontszámot értem el, hogy tudomásom szerint még mindig én vagyok a  magyarországi ranglistavezető, bár már négy éve nem versenyzem.

Részt vettem két Európa- és egy világbajnokságon is, „új” táncos létemre egészen jó helyezéseket érve el, majd a Szentpéterváron rendezett Világkupán, a Világkupa akkor már 10 éves történetében először, külföldi versenyzőként különdíjat kaptam.

Kép

Fotó: Gábos Orsolya

– Mennyi idő volt, mire elhatároztad, hogy befejezed? 

– A versenytánc egy kemény és nehéz világ, nem csak a teljesítményeket illetően, az emberi oldala is rejt nagyon sok buktatót. Az én személyiségem, nagy elvárásaim magammal szemben, a tűrőképesség hiánya, az erőnlétem, az állapotom romlása másfél év után kimondatta velem a végszót. Utána még jó pár éven keresztül szerepeltem jótékonysági bálokon, színházban, egyszer még Olaszországban is táncoltam, de a járvány kitörése és az, hogy időközben 67 éves lettem, pontot tett ennek a végére.

– Nemrég az örömtáncosokkal léptél fel a Carmennel a Ki mit tudon. Hogy fogadtad az ő felkérésüket? Örültél neki, vagy kellett némi gondolkodási idő, mert már abbahagytad a táncot?

– Csak a nyilvánosság előtti táncolást fejeztem be végül is. Itthon, ha a számítógépemen olyan zene szól, ami megérint, ha kicsi is a hely körülöttem, azonnal mozdul alattam a kerekesszék, mozdul a csípőm, derekam, vállam, és lendül a karom a ritmusra. Szinte nincs olyan nap, hogy egy pár percet ne táncolnék. Az örömtáncosok felkérése pedig jó bizonyíték arra, mennyire nem zártam le belül ezt a kérdést. Mert persze amikor a vezetőjük felkeresett ezzel a csodás ötlettel, gondolkodás nélkül igent mondtam. És azóta is nagy boldogságot ad, hogy bekerültünk a Ki mit tud döntőjébe. Még mindig van az az ötlet, amire azonnal kapható vagyok. 

Az interjú a Képmás magazin 2022 októberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Alakja és híre egyaránt legendás volt. Azt regélték róla, hogy 2013-ban még vállára kapta a zsák búzát, pedig akkor már 92 éves volt. Altorjai báró Apor Csaba legfőbb védjegye mégis az, hogy az erdélyi magyar arisztokraták közül Háromszéken neki sikerült a legnagyobb mértékben visszaszereznie az 1949-ben államosított nemesi birtokát. Holott neki igazából gyermekkorában is csak kára származott bárói mivoltából, mesélte beszélgetéseink egyikén. A csíkszeredai gimnázium ugyan nagyon jó iskola volt magyarságra nevelő tanárokkal, a diákok mégsem nagyon szerették az arisztokrata sarjakat. Akkoriban nagyon erősen tartotta magát a nézet, miszerint az arisztokrácia a bűnös Erdély „felhígításáért”, ők hozták be dolgozni a románokat.

Otthon pedig mindig azt hallotta: a báróság önmagában semmi, tanulni kell, csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, a bárói cím kevésbé, ezt is sokszor hallhatta.

Kállay Miklós miniszterelnök legkisebbik fia, Kállay András mintájára ő is hivatásos katona, repülős szeretett volna lenni, de édesapja, báró Apor Péter azt mondta: „édes fiam, olyan pályára kell menni, amiből békeidőben is meg lehet élni”. Így került végül a kolozsvári mezőgazdasági főiskolára.

Igazság első kézből

Többnyire volt kivel megosztania a gyermekkori traumákat. „Mindig akadt, akinek odafigyelhettem a véleményére. Például nagybátyáméra, Apor Vilmos győri püspökére, aki az 1940-es bécsi döntést követően nem csak családi körben hangoztatta: nem lett volna szabad elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és a románoknak egyaránt rossz volt. Vilmos bácsi minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszasan elbeszélgetett apámmal. Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus.” Így aztán Apor Csaba szinte első kézből megkapta az „igazságot”, bár egy sereg megdöbbentő dologról, mint például a zsidóüldözés, ő is csak később, az egyetemen értesült.

Kép

A torjai Apor-kúria

Az apa, Apor Péter a budapesti Ludovikán végzett 1918-ban, és alig 30 évesen századosi rangban érte az impériumváltás. Hazaérkezése után Torján gazdálkodni kezdett, holott előtte gyakorlatilag sose volt más, csak katona. Nagyon szorgalmasnak bizonyult, mindenkitől tanulni akart, az alkalmazottaktól is, húsz év alatt szépen gyarapította a gazdaságot. A háború alatt az Apor családban is megfogalmazódott a kérdés: menni vagy maradni? A helyben maradás nagy szamárságnak tűnt, rengeteg megaláztatást feltételezett, akár az életük is veszélyben foroghatott volna, ha az oroszok helyben találják őket.

Elmentek hát Vilmos bácsihoz Győr mellé, Szanyba, hátha véget ér a háború, mielőtt az oroszok odáig érnek. Az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet után azonban az ifjú Apor úgy döntött, megpróbál eljutni a frissen megalakult debreceni kormányhoz.

Valahogy átvergődött a frontokon és ellenőrző pontokon, s Debrecenben az Arany Bika szállodában egy magyarul jól beszélő, orosz újságíróként bemutatkozó emberrel szállásolták el közös szobában. „Fiatal voltam, szinte még gyerek, persze, hogy érdeklődni kezdtem: milyen az élet a Szovjetunióban, mi az a kolhoz? De csak kitérő válaszokat kaptam, és a második éjszakára már egyedül maradtam a szobában. Utólag tudtam meg, hogy Gerő Ernő volt a szobatársam.”

Napokkal később egy ebéd alkalmával a nemesi családoknak szánt bélyegekkel is szembesülhetett. Hárman ültek az asztalnál arisztokraták, Zichy Vladimir, Teleki Géza és az ifjú Apor, amikor az egyik sarokból odaszólt egy cvikkeres férfi: na, úgy látszik, Magyarországon semmi sem történhet bárók és grófok nélkül. Nagy Imre volt, és ha rosszindulat nem is feltétlenül csengett ki a hangjából, gúny mindenképpen.

De nemcsak ezért hagyta ott Apor Debrecent, hanem mert rájött: az egyik utcasarkon a kommunisták tartottak gyűlést, a másikon a kisgazdák veszekedtek. Úgy döntött, inkább hazamegy Torjára. „A testvérbátyám nem jött haza, nekem viszont minden más volt itthon, kékebb az ég, szebbek a hegyek, szóval maradtam. Volt idő, amikor – már a kitelepítés után, amikor ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatni kezdett a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: »Itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszterként vagy mérnökként, de itt, Erdélyben«”.

Szakember, osztályellenség

A kommunista hatalom az elsők között, még a ’49 márciusi nagy kitelepítés előtt tüntette el őket az ősi fészeknek számító Torjáról: a dél-erdélyi Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezték át a családot.

Ahhoz képest azonban, hogy a háromszéki „osztályellenség” túlnyomó részét a dél-romániai pusztaságba, Dobrudzsába vagy a Bărăganra telepítették ki, még jól is jártak. Hiába, a felsőfokú agrárképzettségre az új világban is nagy szükség volt. Érkezésük után néhány hónappal, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, és százhektárnyi zöldséges gondozását bízták Apor mérnökre Küküllőszegen – ez volt Balázsfalva korábbi neve is –, ősszel már mintakertészetként szerepeltek a filmhíradóban.

„Mindenképpen áldás volt, hogy végig a mesterségemben dolgozhattam. Persze sokat kellett vitáznom, a kommunisták ugyanis mindig spóroltak, abba is buktak bele. Valamennyi döntés politikai hátterű volt, nem törődtek a szakmával, nem is értettek hozzá. Egyszer például fajnemesítés céljából Svájcból 300 üszőt hoztak Sáromberkére. Elit farmot akartak csinálni, de túletették a teheneket, s a vége az lett, hogy nem fogantak borjút. Rosszul mentek a dolgok, engem vittek oda, hogy gatyába rázzam a gazdaságot. Akkoriban járt a farmon a minisztérium állattenyésztésért felelős főelvtársa, s kereste a bikákat. Kiderült, fogalma sincs, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés, és miután felvilágosítottuk, hogy Svájcból hozatjuk a spermát, rettenetesen felháborodott: a román bika ne lenne képes meghágni a svájci tehenet?! A közvetlen főnököm csitítgatott a háttérből, nehogy még élesebben szembesítsem dilettantizmusával a minisztériumi nagy embert.”

Kép

Fotó: Köntés Ernő

Tízparancsolat

Nem sokat gondolkodott, amikor 1990 elején a család egykori kocsisa telefonált: „mikor jön már, Csaba báró? Ezek itt mindent elszednek, ha sokáig késlekedik!”

„1990 márciusában érkeztem Torjára, a helyi rendőrségen azt kérdezték tőlem: van-e hol laknom? Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, s arra már nem volt mit mondaniuk. Az első, nagyon hideg éjszakákat a hajdani kertészlak padlóján töltöttem. Úgy éreztem, nekem kötelességem van a családi birtokkal szemben.”

A birtokvisszaszerzésben elsősorban az édesapa hajdani bölcs előrelátása segített, Apor Pétert ugyanis az 1921-es földreform tapasztalatai olyannyira óvatossá tették, hogy „szétírta”, azaz több névre osztotta a vagyont: a sajátjáéra, a nejéére és a gyerekeiére. Így sikerült az 1991-ben napvilágot látott 18-as földtörvény alapján – amely tíz hektárban maximálta az egy személynek visszaszolgáltatandó földterület mértékét – mindjárt négyszer tíz hektárt visszaszereznie. Ezen az első 40 hektáron kezdett, s több mint húsz éven át maga vezette a gazdaságot, mesélte 2014 őszén.

„Itthon mindig volt szilárd talaj a talpunk alatt. De mindennek erkölcsi alapja kell, hogy legyen. Számunkra ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása, amely sehol sem mondja, hogy add fel a családot, a reményt.

A katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában, egyaránt nemet mondott a hitlerizmusra, a nácizmusra és a kommunizmusra.

A nemzetnek Bethlen István útját kellett volna követnie, a magyar államvezetésnek 1944. március 19-én ellenállást tanúsítania, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok, Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla tudták, mi a kötelességük. Hitem szerint a székelység ma is tudja, mi a helyes út. S ha az életben a Tízparancsolat a legfőbb parancs, nagy baj nem lehet.”

Egy országos kutatási program keretében hazánkban is elindult az újszülöttek SMA-szűrése, ami nagy előrelépést jelent, ugyanis lehetővé teszi, hogy tünetmentes állapotban, korán megkezdődjön a betegek gyógyszeres kezelése.

Az SMA, azaz veleszületett gerinceredetű izomsorvadás egy ritka öröklődő betegség, amelyet az úgynevezett SMN1 gén hiánya okoz. Ez a gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásához, majd súlyos izomsorvadáshoz, izomgyengeséghez, a mozgáskészség romlásához vezet. A legsúlyosabb esetben a betegség a légzőizmokat is érinti, ezért légzési elégtelenség alakul ki, amikor már csak lélegeztetőgéppel tarthatók életben a kisgyermekek, a nyelésképtelenség pedig gyomorcsövön keresztül való táplálást tesz szükségessé.

Ha a betegek időben megkapják a kezelést, állapotuk romlása megállítható. A külföldi eredmények azt bizonyították, hogy akkor érhető el náluk a legjobb életminőség, ha még tünetmentes állapotban részesülnek a gyógyszeres kezelésben.

Ehhez az szükséges, hogy minél hamarabb, már újszülöttkorban kiszűrjék az érintetteknél a betegséget.

Tavaly november óta, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza által koordinált Országos SMA Szűrőprogram keretében már hazánkban is van erre mód: az újszülöttek szülei igényelhetik, hogy a rutin újszülöttkori szűrővizsgálatokhoz kötelezően levett vérmintából elvégezzék az SMA-szűrést is. Eddig körülbelül 16 ezer megszületett babánál történt meg az SMA-szűrés a kutatási program keretében, a Semmelweis Egyetem I. számú Gyermekgyógyászati Klinikájának Anyagcsere Szűrő és Diagnosztikai Központjában, valamint a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Gyermekgyógyászati Klinika Anyagcsere-betegségek Szűrővizsgálati Laboratóriumában.

Pár hónappal a szűrőprogram indulása után, idén februárban az első, újszülöttkorában kiszűrt gyermek meg is kapta a génterápiás kezelést. A februárban világra jött Dórikánál ötnapos korában mutatták ki, hogy fennáll az SMA kockázata, amit aztán két nappal később a megerősítő genetikai vizsgálat eredménye is igazolt. Genetikai tanácsadás során tájékoztatták a szülőket a betegségről és a kezelési lehetőségekről, majd döntés született a génpótló terápiáról. A kisbabát soron kívül fogadta a Bethesda Kórház SMA-génterápiás munkacsoportja, és egy nap alatt elvégezte azokat a vizsgálatokat, amelyek a kezelés állami támogatásának kérvényezéséhez szükségesek. Emellett egyéb, speciális vizsgálatokra is sort kellett keríteni (mint például az adenovírus elleni ellenanyagszint meghatározása), amihez Rotterdamba küldtek vérmintát. „Február 18-án megrendeltük a gyógyszert, 22-én pedig megtörtént a génpótló terápia” – meséli dr. Mikos Borbála, a Bethesda Gyermekkórház orvosigazgatója és génterápiás munkacsoportjának vezetője, aki szerint egyedülálló és szívmelengető volt több hazai intézményünk példaértékű összefogása.

Ennek is köszönhetően a betegség felismerésétől mindössze 16 nap telt el Dórika géntérápiájáig.

„Mindenki egy emberként állt az ügy mellé, hogy egy napot se késsünk, és meg tudjuk menteni a kisbaba legtöbb motoros idegsejtjét.” Dórika 22 napos korában részesült a kezelésben, amelyre a szervezete jól reagált, az orvoscsoport bizakodó az állapotát illetően. „A nemzetközi tapasztalatok egyértelműen azt mutatják, hogy ha már újszülöttkorban megtörténik a kezelés, akkor jelentős mozgásfejlődés következhet be, illetve a gyermekeknél megmaradhat a nyelési képesség, nem válik szükségessé a gépi lélegeztetés, szondatáplálás” – mondja dr. Mikos Borbála.

Kép

Fotó: Bethesda Gyermekkórház

Dr. Mikos Borbála a Bethesda kórház egyik kis betegével

Úttörők az SMA kezelésében

Az SMA-betegek kezelésére három gyógyszer áll rendelkezésre Magyarországon. Közülük egyik a génpótló terápia, amit hazánkban a Bethesda Gyermekkórházban alkalmaztak először 2019-ben. „Nagy izgalommal járt elindulni egy új úton, előzetes tapasztalatok nélkül. Mivel akkor még nemzetközileg is újdonság volt ez a készítmény, sok tapasztalat nem állt rendelkezésünkre. Különös érzés volt a világ legdrágábbként nyilvántartott gyógyszerét a kezünkben tartani, de azért a fő aggodalmunkat a mellékhatásoktól való félelem jelentette” – emlékezik vissza dr. Mikos Borbála. Ez idő alatt több hazai és nemzetközi szakemberrel konzultáltak, hogy kellőképp felkészülhessenek a kezelésre és az esetleges mellékhatások elkerülésére. „Ahogy növekedett a kezelt és éveken át gondozott betegeink száma, és ezzel együtt a tapasztalataink is, úgy szembesültünk azzal, hogy milyen összetett is az SMA-betegség.

Egyértelművé vált, hogy a kezelése nem korlátozódhat csak a gyógyszerek alkalmazására, illetve nem nélkülözheti egy komplex munkacsoport együttműködését.

Az újabb és újabb tapasztalatok, ismeretek alapján rendszeresen újra kell értékelnünk a feladatainkat annak érdekében, hogy a lehető legjobb fejlődést, egészségi állapotot biztosíthassuk a gyermekeknek” – folytatja az orvosigazgató.

Kép

Fotó forrása: Bethesda Gyermekkórház

A Bethesda Gyermekkórház génterápiás munkacsoportjának tagjai

A gyógyszeres terápiához jelenleg háromféle gyógyszer áll rendelkezésre – mindegyik készítmény alkalmazását 2021 óta támogatja az állam. Hogy melyiket kapja a beteg, az genetikai tényezőktől, életkortól és egyéb szakmai feltételektől is függ. Ezek figyelembevételével és mérlegelésével kerül sor a szülők és az orvos közös döntése alapján a gyógyszer megválasztására. Mindhárom gyógyszer hatásának az a lényege, hogy elősegíti a mozgató idegsejtek működéséhez szükséges fehérje termelődését. Két gyógyszer egy másodlagos gén működését javítja, a génterápiás készítmény pedig a betegségért felelős hiányzó fő gént pótolja. (Bővebben lásd a keretes bekezdést.)

Az SMA betegség oka, hogy hiányzik a kromoszómáról a motoros idegsejtek működéséhez szükséges fehérje képződését biztosító SMN1 gén, azaz a főgén. Ugyanakkor létezik egy ahhoz hasonló, másodlagos, gén is, az SMN2 gén, amely szintén termel valamennyi fehérjét, ezáltal át tudja venni az SMN1 gén funkcióinak egy részét. Két gyógyszer ezen a másodlagos génen hoz létre szerkezeti változásokat, hogy még több, az izmokat védő fehérjét termeljen. Ezzel szemben a génpótló készítmény a hiányzó SMN1 gént tartalmazza, így megfelelő mennyiségű fehérje termelődik a mozgató idegsejtekben, amelyek beidegzik az izmokat, és biztosítják a működésüket.

A kórház egész közössége segíti a betegek gyógyulását

Az SMA-betegek kezelése hazánkban több intézményben is folyik. Közülük a génterápiát jelenleg a SE II. számú Gyermekgyógyászati Klinika Neuromuszkuláris Centruma és a Bethesda Gyermekkórház alkalmazza, ahol először bevezették. A Bethesdában eddig huszonhét SMA-s gyermek részesült a kezelésben. A gyermekek fejlesztésében a génterápiás munkacsoport mellett gyakorlatilag a gyermekkórház egész gyógyító közössége részt vesz. Az SMA ugyanis nem csak a gerincvelői mozgató idegsejteket érinti: légzési nehézség, gyomor-és bélrendszeri, illetve szívizomproblémák, gerincferdülés, mellkasdeformitás, ízületi merevségek is kísérhetik.

A génterápia egy speciális kezelőszobában történik, ahol a szülők is jelen lehetnek.

A családot a kórház területén álló, saját fürdővel és hűtővel is felszerelt Anyák Házában tudják elszállásolni, a betegek nagy része ugyanis nem budapesti, és nem minden családnak van lehetősége albérletet fizetni.

A kórház alapítványa ezért több hónapig igyekszik gondoskodni ezen szülők elhelyezéséről. A Bethesda csapata törekszik rá, hogy ott-tartózkodásuk során a külvilágtól elzárt gyerekek is otthonosabban érezzék magukat – például süteménnyel készülnek azoknak, akiknek a kezelés idejére esik a szülinapja.

A három és fél éves Noel 2020 szeptemberében kapta meg a Zolgensma génterápiát a gyermekkórházban. Korábban az első orvosai legfeljebb két évet jósoltak a kisfiúnak, ám azóta jelentős fejlődés következett be az állapotában: többek közt javult a légzése, megtanult enni, és már jól tud nyelni is. „A kezelés előtt, ha beültettem az etetőszékbe, gyakran ráborult a fejével a kis zongorajátékára, ami oda volt téve, és utána nem tudott felegyenesedni. Két héttel a génterápia után, amikor előrehajolt, megpuszilta a játékot, és visszahúzta magát” – meséli a kisfiú édesanyja, Fodor Hilda. Noel a kontrollvizsgálatokon végzett mozgásfelméréseken egyre jobb eredményt ér el, már arra is látnak esélyt, hogy megtanul járni. Igaz, azt most sem tudják pontosan, meddig fejleszthető az állapota. „Tisztában vagyok vele, hogy soha nem lesz élsportoló, de arra törekszünk, hogy később el tudja látni önmagát, és felnőttkorában ne szoruljon mások segítségére” – mondja az anya, aki szerint nincs két egyforma SMA-s gyermek, így mindenkinél más a cél.

Hilda rendszeresen viszi Noelt fejlesztésekre, tornára, úszni, otthon pedig mindennap végeznek gyakorlatokat.
A kisfiú a foglalkozásokat játékként éli meg, a vízi tornát különösen szereti.
Talán ez is közrejátszott abban, hogy nemrég képes volt egyedül megállni a vízben.

Kép

Fotók forrása: Fodor Hilda

Noel egy mozgásfejlesztésen és nem sokkal a génterápiás kezelés után

A terápia után sem engedik el a gyerekek kezét

Nem Noel az egyetlen, akinek az állapotában javulás történt, dr. Mikos Borbála számos gyógyulástörténetről tud beszámolni. „Egyre nő azoknak a gyerekeknek a száma, akik génterápia előtt lélegeztetőgép segítségére szorultak, mára azonban egyáltalán nincs szükségük rá” – mondja.
A génterápiás munkacsoport vezetőjének korábban, intenzív osztályos orvosként gyakran kellett megélnie, hogy elveszítik a legsúlyosabb betegséggel küzdő gyermekeket, akik gyógyszeres terápia nélkül legfeljebb a kétéves kort érték meg. Ma viszont a Bethesda SMA-s terápiában részesült betegeinek átlagos életkora három év.

Az orvosigazgató számára mindegyik eset más miatt jelentős. „Minden SMA-s beteg állapotának javulását csodaként éltem meg. Ilyen volt, amikor az első kisfiú, aki megkapta a génterápiát, megtette az első lépéseit. Egy másik kisfiú pedig elkezdett önállóan járni, és napról napra egyre hosszabb távolságokat tesz meg segítség nélkül. Megható emlékként őrzöm annak a kisfiúnak a rajzát, aki önállóan rajzolt nekem, míg a génterápia előtt a ceruzát is nehéz volt a kezébe vennie – meséli. – Minden elért kis mozdulat olyan apró csoda és nagy öröm mindnyájunknak a családdal együtt, amit a hétköznapi életünkben talán tudomásul sem veszünk. De hatalmas értéket jelent, amikor azt egy kisgyermek éri el fáradságos küzdelemmel.”

Amikor Noel édesanyját a bethesdás tapasztalataikról kérdezem, úgy fogalmaz, ha szimbólumokkal kellene válaszolnia, egy nagy szív lenne a felelet.

„Részletes betekintést kaptam a kezelésbe, és mindent elmagyaráztak, így pontosan tudtam, mikor mi következik és miért, illetve, hogy milyen hatást várhatunk.”

Az SMA-s gyerekekkel a terápia után is kapcsolatban maradnak: a háromhónapos kezelés után még legalább három hónapig visszajárnak kontrollvizsgálatokra, majd évekig tartó fejlesztés vár rájuk. A Bethesda csapata az ellenőrző vizsgálatok után kis ünnepség keretében búcsúzik el a gyermekektől: mindegyiküknek írnak egy egyoldalas búcsúszöveget, emellett egy könyvet is adnak emlékbe, az itt töltött három hónap megható, izgalmakkal teli, különleges pillanatairól készült fotókkal.
 

A rang mindenekfelett

Helene Caroline Therese – a Wittelsbach-házból származó Ilona Karolina Terézia bajor hercegnő – sorsa már akkor megpecsételődött, amikor még a világra sem jött. Édesanyja, Mária Ludovika Vilma (Ludovika Wilhelmine von Bayern) királyi családból származott, és eltökélt szándéka volt a lehető legmagasabb rangú családba házasodni. Ez azonban neki nem sikerült, csak a nővérének, Zsófia Friderikának (Sophie Friederike von Bayern), aki feleségül ment az osztrák főherceghez, Habsburg–Lotaringiai Ferenc Károlyhoz, így osztrák főhercegnő és a későbbi császár édesanyja lett.

A két testvér jó viszonyt ápolt egymással, így egyezséget kötöttek, miszerint születendő gyermekeiket egymás között fogják házasítani.

Mária Ludovika 1828-ban ment feleségül Miksa József bajor herceghez. Későbbi visszaemlékezéseiben megírta a férje mellett töltött boldogtalan éveit. Első házassági évfordulóját is egyedül, magányosan töltötte. Teljesen más habitussal rendelkeztek: Mária Ludovika vágyott az udvari pompára, míg férje kedvelt szokásaként sokszor tivornyázott az alattvalóival. Vidéki kastélyukban éltek, ami a férfit boldoggá tette, azonban felesége szenvedésként élt meg minden vidéken töltött napot. Frusztrációit gyermekein próbálta kiélni.

Tíz gyermekük született, de csak nyolc élte meg a felnőttkort, köztük az 1834. április 4-én világra jött Ilona Karolina Terézia. Mivel előtte, 1830-ban Zsófia Friderika fiúnak adott életet, Ilonát a megállapodás szerint unokatestvérének, Ferenc Józsefnek szánták. E frigy következtében osztrák császárné és magyar királyné lett volna.

Kép

A hercegnő két archív fotón

A meghiúsult eljegyzés

Az ifjú leány felkészítését a házasságra azonnal elkezdték. Szigorú napirendet határoztak meg neki, és komoly taníttatásban részesült, gyermekkorát fel kellett áldoznia a tanulás és az illemszabályok oltárán. Személyiségét tekintve a szülei megfelelőnek találták őt a trónra, hiszen megvolt benne a kellő tartás, alkalmazkodóképesség és komolyság az uralkodó feleségének szerepéhez. Egyedüli hibája az volt, hogy gyakran lekéste a megbeszélt időpontokat. Nené – ahogy a családon belül szólították – édesanyjához hasonlóan szoros kapcsolatban állt húgával, Erzsébettel, eltérő habitusuk ellenére is. Sisi vadóc gyermek volt, aki lazább neveltetést kapott, mint Ilona, mégis számíthattak egymásra minden helyzetben.

1853-ban, 19 éves korában Ilona meghívást kapott nagynénjétől Bad Ischlbe, az ifjú trónörökös születésnapi ünnepségére. Az eseményre édesanyja és Erzsébet is elkísérte őt.

A tervek szerint Ferenc Józsefnek ezen a napon kellett volna megkérnie Ilona kezét, az eljegyzés azonban nem jött létre, ugyanis a férfi szívét elrabolta leendő menyasszonya húga.

Még aznap közölte Ferenc József anyjával, Zsófia főhercegnével, hogy Sisit fogja feleségül venni. A váratlan fordulat mindenkit ledöbbentett, Erzsébet mégis igent mondott, majd rövid időn belül az esküvőt is megtartották.

Zárda vagy házasság?

Az események hatására Ilona depresszióba zuhant, és egy időre húgával is megromlott a kapcsolata. Az őt ért trauma elől a valláshoz menekült, hitéből próbált vigaszt meríteni, mindennap templomba járt, és folyamatosan jótékonykodott. Édesanyja attól tartott, hogy zárdába vonul, így figyelmét egy újabb férjjelölt keresésére fordította. Nem volt egyszerű a helyzet, hiszen Ilona ekkor már vénlánynak számított a maga 23 évével. Mária Ludovika azonban kieszelt egy tervet: meghívta a birtokukra Maximilian Anton Lamoral von Turn und Taxis herceget egy vadászatra. Ilona már a bemutatkozásnál elbűvölte a férfit, aki azonnal feleségül is kérte, mégis várniuk kellett az esküvővel majdnem két évet, ugyanis Maximilian a nemesi rangja és a vagyona ellenére sem számított igazán jó partinak, ezért Nené apja nem támogatta a frigyet. Végül Erzsébet közbenjárására mégis áldását adta, így 1858. augusztus 24-én Ilonáék összeházasodtak.

Kép

Ilona bajor hercegnő (középen) testvéreivel, 1854-ben - Joseph Karl Stieler festménye 
(Erzsébet nem szerepel a képen, mert számára készítették)

Tragédiák kíséretében

A sors iróniája, hogy ez a házasság boldogabb volt, mint Ilona testvéreié. Négy gyermekük született: 1859-ben Louisa, 1860-ban Elisabeth, 1862-ben Maximilian és 1867-ben Albert. A boldogságot azonban beárnyékolta Ilona szeretett férjének veseproblémája. A folyamatos kezelések és a legjobb orvosok sem tudtak javítani az állapotán, így a férfi végül 1867-ben, 35 évesen életét veszítette. Mindössze kilenc boldog év jutott nekik, s Maximilian halála után Ilona vette át férje családi birtokainak irányítását. Amikor idősebbik fia felnőtt, őrá hárult a családfő szerepe, azonban a szerencsétlenségek tovább követték Nené életét. Az ifjabb Maximilian gyerekként skarláton esett át, és annak szövődményeként a szíve meggyengült.

Az ifjú szervezete 1885-ben, 23 éves korában nem bírta tovább, és szívrohamban meghalt. Ilona nem sokkal később egy másik gyermekét is elveszítette: Elisabeth lánya várandóssága alatt komplikációkkal küzdött, majd belehalt a szülésbe.

Kép

Ilona hercegnő egy idősebb kori fotón – Forrás: Wikipedia

„De voltak érzelmeink...”

Ilona szeretett férje elvesztését sosem tudta igazán feldolgozni, élete végéig hűséges maradt hozzá, sosem házasodott újra. Az őt ért tragédiák után még többet jótékonykodott, segítette a rászorulókat, sokat imádkozott, és támogatta gyermekeit. Az egészsége azonban neki is megromlott. 1890-ben, 56 éves korában az orvosok gyomorrákot állapítottak meg nála. Azonnal értesítették Erzsébetet, aki rögtön útnak indult nővéréhez. Sisi mindvégig ott volt Ilona mellett, aki az utolsó szavait is hozzá intézte: „Mindkettőnknek nehéz időket kellett megélnünk az életben” – mondta Sisi, mire Ilona azt válaszolta: „Igen, de voltak érzelmeink.”

Források:

• https://hu.m.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1ria_Ludovika_Vilma_bajor_kir%C3%A1lyi_hercegn%C5%91
• https://princess-sissi.fandom.com/wiki/History%27s_Helena_Von_Grossberg
• https://www.google.hu/amp/s/femina.hu/kapcsolat/sissi-novere-ilona-hercegno/amp
• https://www.google.hu/amp/s/nlc.hu/meghitt-percek/20221224/ilona-bajor-hercegno-portre/amp/
• https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Ilona_bajor_hercegn%C5%91
• https://costumecon.blogspot.com/2021/05/elatkozott-habsburgok-6-resz-egy.html?m=1