Négy-öt éves voltál, amikor először találkoztál azzal, amit később tér-lélek élménynek neveztél el… Mi volt ez pontosan?

Anyai nagyszüleim egy régi házban éltek Rákosszentmihályon, ahol a kertben, az üvegházakban csendesen növekedett a szőlő, paradicsom, paprika, távolabb pedig a már messziről érezhető szegfű és büszke tartású liliom. Nagyapó kertész volt, akinek a családon kívül a két kezével gondozott, majd eladott virágok és a csokrokat dúsító, tűlevelű zöldek jelentették az életet. Szabad volt. Korán kelt, reggeli után kiment a kertbe, és naplementéig folytatta teendőit az üvegházban. Dolgos, erős kezeire ma is emlékszem, körme alatt a föld mindennapos nyomot hagyott. Sok időt töltöttem vele és nagyival. Az ő házukban volt az a bizonyos szoba, amit csak akkor használtak, ha az egész család összegyűlt, illetve nagypapám oda vonult vissza délutáni szunyókálásra. Ez a szoba rideg volt, mintha titkot őrzött volna. Négy-öt évesen léptem át a küszöbét először, egyedül. A szoba egyik részében sötét, nehéz faragású bútor és egy robusztus szekrény állt, míg a másik sarokban éjfekete zongora uralta a teret, amelyen évek óta nem játszott senki. Egyetlen szín törte meg ezt a komor, mumusként kerülgetett szobát: egy meggypiros szőnyeg terült el a közepén.

És egy hétköznapon megszegted az íratlan „szabályt”…

Igen, bemerészkedtem, és éreztem, nincs mitől félnem. Táncra inspirált a szőnyeg, amire végül lehuppantam, és csak nézelődtem, időztem. Szemügyre vettem a részleteket. És ahogy ott ültem, a belső zeném betöltötte a teret.

Valami megváltozott: onnantól kezdve, ha arra jártam, mosolygott rám a zongora, és a bútorok sem voltak félelmetesek többé.

Ez a folyamat a ráhangolódás, a ráérzés tárgyakra, terekre. Az egész tér-lélek-tan lényege, hogy időt és figyelmet szentelsz a jelennek, a benned zajló folyamatoknak, hogy a lényeddel, az energiáddal hatsz a körülötted lévő tárgyakra – és azok visszahatnak rád. Ez volt az első alapélményem, amelyből évtizedekkel később kikristályosodott bennem a tér-lélek-tan.

Kép

Kata gyerekként, ahogy "világgá megy", és nagypapájával – Forrás: Trom Kata

Mit jelent neked az otthon érzése?

Már kisgyerekként lekötött és megnyugtatott, ha figyelhettem a fények játékát a falon. Én az otthonérzést általában nem emberekhez, családtagokhoz vagy szeretetélményekhez kötöm, ennél jóval önállóbb, függetlenebb vagyok. Számomra az otthon belül van, bennem, a stabilitásomban, a saját belső „Napom”-ban. Ennek kialakulásában közrejátszhatott az is, hogy egyéves voltam, amikor elváltak a szüleim, és a második kerületből átköltöztünk mamival a nagyszüleimhez, majd hároméves koromban vissza Budára, egy harmadik helyre. Hamar felismertem, hogy az otthonom a saját belső tengelyem, ami mindig velem van, ami az én felelősségem. Emiatt bárhol otthon tudom érezni magam a világban, amire nem mindenki képes. Gyerekkoromban, amikor elutaztunk, gond nélkül átrendeztem a szállodai szobákat. Néha elég volt egy lámpát vagy egy fotelt áthelyezni, és mami elismerően nyugtázta: „jé, így sokkal barátságosabb lett”. Engedte, hogy rendezkedjek a térben. 

Édesanyád, akitől életed egyik legmeghatározóbb mondatát is kaptad, olyannak látott és hagyott téged, amilyen vagy?

Mami nagy hatással volt arra, hogy úgy lássak, ahogy ma látok. A harmónia, a minőségi tárgyak és a művészet szeretetét tőle kaptam. Ipar- és képzőművészeti kiállításokat szervezett, ahova gyakran magával vitt engem is. Így rengeteg kortárs magyar és külföldi művészt ismertem meg általa személyesen is, alkotásaik mellett egyéni ízlésű otthonaik is inspiráltak. Mami kiskoromban úgy jellemzett, hogy egy okos, szabad lélek vagyok, aki nehezen kezelhető és öntörvényű. Ő látott és érzett, ezért tudott később szabadon engedni.

Érezte, hogy már korán sajátos rendszerbe transzformálódott bennem minden, amit láttam és tapasztaltam, ezért is mondta: „Tudom, hogy tehetséges vagy, de ennek ki kell derülnie!”

Ez a mondat egyszerre hatott rám megrázóan és motiválóan.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Kamaszlányként olyan döntést hoztál, amely az egész életedet meghatározta. Általános iskola után, 15 évesen Japánba költöztél édesapáddal, aki az MTI tudósítójaként kapott állást a világ másik oldalán.

Amikor apám tudósítóként Japánba ment négy évre, felajánlotta, hogy töltsek velük én is egy évet, hogy angolul tanuljak, és világot lássak. A szüleim rám bízták a döntést. Ismertek, tudták, milyen kalandvágyó vagyok. 1986-ban megérkezni Tokióba kultúrsokk volt. Egyszerre váltottam családot, iskolát, nyelvet, országot és kontinenst. Olyan volt, mintha 15 évesen fellövettem volna magam a holdra. Nemzetközi lányiskolába jártam, 58 különböző nemzetiséggel, ahol mindannyian iskolai egyenruhát viseltünk, így megtanultam a felszín mögé látni, az embert érezni. Hatalmas, előítélet nélküli nyitottságot éltem meg.

Éltél később Lisszabonban, hónapokat töltöttél Indiában, mégis Japán volt rád a legnagyobb hatással… Miért?

Mi európai otthonban laktunk, de több hagyományos japán házban jártam, ahol minden középre volt rendezve, általában a szoba közepén volt egy alacsony asztal, amelyet a földön körbeültek. A falak valójában tolóajtók, amelyek mögött szekrények, kert felé nyíló terek vagy más szobák voltak. Ezért a „falak” náluk nem díszíthetők. Nincs külön nappalijuk, se hálószobájuk. Nappal egyszerűen az asztalé a főszerep, amit este arrébb tolnak, és előveszik a matracokat, a futonokat, és azokon alszanak. Náluk minden mozgásban van, a tér örökké átalakul. Ami később a tér-lélek-tan kapcsán világosodott meg bennem: míg Európában a falaktól várjuk a védelmet, a stabilitást – ami annyit jelent, hogy kívülről, oldalirányból reméljük a biztonságot, a segítséget, mert belül, a középpontban bizonytalanságot élünk meg –, addig a japán kultúrában a mozgó falak arra inspirálnak, hogy mindig középre, belülre összpontosítsunk, mert ott van az a valami, ami szilárd és megingathatatlan.

A tér-lélek-tanban ezt szimbolikusan úgy fogalmaztam meg, hogy a segítség bent, a belső tengelyünkben van, a stabil pont te vagy magadnak és a talaj, a föld.

Európában ugyanezt a falak jelentik.

Tokió után itthon angol-művészettörténet szakra jártál, és kulturális antropológiát hallgattál. Majd viccesen megjegyezted, hogy „egy életre elég volt a tanulásból”. 

Akkor legalábbis úgy éreztem. Kilenc évig egyhuzamban tanultam. Eleinte Japánban igyekeztem felzárkózni és megtanulni angolul felsőfokon, japánul meg kötelező volt. Majd itthon öt év egyetem várt rám, ahol ugyancsak rengeteget kellett tanulni az ELTE akkor híresen legnehezebb szakán. A művészettörténész diploma megszerzése után dolgoztam vegetáriánus étteremben, kilimszőnyeg-üzletben, különböző nemzetközi építészeti projektekben Angliában és Portugáliában, tanítottam lakberendezői iskolában és angolt is…

Idén lesz tizenkét éve, hogy teljesen önálló, vállalkozó nő vagy, a tér-lélek-tan kialakítója és tanítója. Valójában mindig is ezt akartad?

Az élet akarta, hogy a saját utamat járjam, és önálló legyek. Erős bizalmam van az életben, a megérzéseimben. Hiszem, hogy bármi történik, értem van. Akkor is, ha ez nem mindig könnyű. Mondhatom úgy is, hogy erős a hitem, még ha ez nem is kötődik egy konkrét valláshoz. Szabadon engedtem és engedem vezetni magam az élet által. A külső elvárásoknak sosem akartam megfelelni, mindig is autonóm lélekként érzékeltem a világot. Nem hiszek abban, hogy a kor sablonos életútját kellene végigjárnia mindenkinek, én például nem mentem férjhez, nem szültem gyereket, és mégis kiteljesedettnek érzem az életem. Fontos, hogy őszintének tudjam magam. Már gyerekként is belenéztem a másik szemébe, és az embert kerestem benne. Az embert láttam mindenféle birtokviszony, társadalmi rang nélkül.

Számomra nem létezik az a fogalom, hogy senki. Mindannyian vagyunk valakik.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Miért tartod „problémásnak” a fehér talajt a fürdőszobában, és miért jó feszültségoldó egy kerek étkezőasztal?

A fehérhez a tisztaság, a frissesség érzete társul, és ez ma sokak számára jelenti a gazdag elegancia kifejeződését is, ugyanakkor a lábunk alatt optikailag bizonytalanságot kelthet. Ennek hátterében az a tény áll, hogy a természetben nem találkozunk fehér talajjal, csak a hóval és a jéggel – mindkettőben van egyfajta bizonytalanság. A körforma pedig maga a teljesség, egy mozgalmas energia, amelyben nincs hierarchia, ami körül nincsenek előre lefoglalt helyek.

Tér-lélek-tan szemlélettel kezdtél el nyakékeket is készíteni, amelyek a saját nőiséged kifejezésében is segítettek. Mit jelentenek neked ezek a nyakékek?

Már a gondolat sem volt véletlen. Indiában egy sárból tapasztott kunyhó előtt, a földön egymás mellett ülő asszonyok odahívtak magukhoz, akikkel a néhány angol és hindi szón kívül a szívünk és a mosolyunk volt az egyedüli közös nyelv. A kölcsönös nyitottság azonban elég volt arra, hogy a lelkünk találkozzon, és a velem legközvetlenebbül viselkedő asszony a búcsúzáskor levegye, majd a nyakamba akassza számos nyaklánca egyikét. Olyan volt, mintha beavatást kaptam volna a női lét számomra addig ismeretlen dimenziójába. Évekkel később ebből az érzésből, pillanatból születtek az első nyakékeim selyemből, drágakövekből.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Mi az, amit szerinted hátrahagysz örökségként magad után?

Egy megfoghatót és egy láthatatlant.

Az előbbi fizikai síkon mindaz, amit a két kezemmel készítek. Szellemi síkon pedig az a lélek- és energiaközpontú világszemlélet, amit megfogalmaztam a könyveimben, és amit a kurzusaimon személyesen is átadok. Hiszem, hogy aki találkozik a tér-lélek-tannal, másképp látja majd a világot, önmagát és a saját környezetét. Ez a szemlélet rám is visszahat, azt élem, amit tanítok, és azt tanítom, amit élek.

Ismét megrendezésre kerül  a Keresztény Vállalkozói Konferencia, amely az ország legnagyobb keresztény vállalkozói konferenciája. Az eseményen elismert keresztény üzletemberek, kutatók, menedzserek és orvosok különféle érdekes előadások és kerekasztal-beszélgetések keretein belül osztják meg egymással tapasztalataikat és kételyeiket és tesznek tanúbizonyságot hitükről.

„Az emberek vállalkozóként gyakran szembe találják magukat olyan erkölcsi kérdésekkel, melyekre nehéz választ kapni saját maguktól. A menedzserkonferencia ebben segít, emellett egy fontos üzenetet közvetít: létezik egy keresztény gazdasági szemlélet, amely nem pénzközpontú, hanem az ember tesi-lelki jólétével foglalkozik” – mondja Sipos Zoltán, a konferencia szervezője.

A rendezvény fő gondolata, hogy „nem keresztények vagyunk és vállalkozók, hanem keresztény vállalkozók”.

Az ötödik Keresztény Vállalkozói Konferencián előadást tart Böjte Csaba; Pál Feri atya; a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével elismert dr. Kellermayer Miklós sejtkutató, keresztény gondolkodó, emeritus professzor; Csepregi Balázs sikeres vállalkozó, aki több mint 20 éve segíti a hazai kkv cégek digitális marketingjét; és dr. Kőműves Zsolt keresztény egyetemi docens, és szakkollégiumi igazgató, a Keresztény Értékrendű Vezető Szakirányú képzés megalapítója.

 Ami az előadásokban közös: az Isten szeretetében való hit. 

A szervezők azt is kiemelik, a témakörök között politikai vonatkozás nem szerepel. 

A résztvevőknek idén lehetőség nyílik külön networking szekcióban szakértők által vezetett üzleti kapcsolatépítésre. Emellett videós jegyet is vásárolhatnak, így a rögzített felvételeket a rendezvény után e-mailben küldik el a szervezők. 

Az  eseményről minden további információ megtalálható a keresztenyvallalkozo.hu weboldalon.

Amikor Fidel Castro 1959-ben hatalomra került Kubában, még senki nem sejtette, mennyi borsot fog törni az amerikai politikusok orra alá az elkövetkezendő öt évtizedben. Merész hadműveletekkel, kiváló terepismerettel és őrült fanatizmussal legyőzte Batista elnök jóval nagyobb seregét, majd dicsőségesen bevonult Havannába. Az amerikaiak aggódni kezdtek, mivel Batista rendszere hűségesen kiszolgálta az Egyesült Államok érdekeit, Castróról pedig nem sokat lehetett tudni. Felmerült, hogy a legalább fél évszázados amerikai befolyás megrendülhet, és a komoly pénzügyi, gazdasági érdekek sérülni fognak. Az is veszélyes perspektívának tűnt, hogy a láthatóan baloldali érzelmű vezető betagozódik a Szovjetunió alattvalóinak sorába, és veszélyes közelségből konfrontálódik az Egyesült Államokkal.
Fidel mindenesetre azonnal az USA-ba utazott, hogy eloszlassa ezeket a kételyeket. Kiváló érzékkel felépített kampányt folytatott: tizenegy napos látogatása során barátságosan integetett a lakosságnak, rendőrökkel parolázott, havannai szivarokat osztogatott nekik, majd Nixon elnökkel is találkozott. Mindenkit levett a lábáról, valóságos sztár lett belőle.

Ezalatt Kubában szinte a hatalomátvétel első napjaiban megkezdte a megtorlásokat. Ernesto „Che” Guevarát kinevezte a katonai börtönök és a rögtönítélő bíróságok vezetőjévé, és már az új rezsim első néhány hónapjában legalább hatszáz embert végeztek ki.

Castro eközben kifejtette, hogy nem diktatúrára törekszik, és természetesen nem kommunista, csak a népének akar jót. Megígérte a világnak, hogy rövidesen általános és szabad választásokat ír ki, Kuba pedig semleges országként békés építkezésbe kezd.

A diktátor ellenfelei

Amikor kiderült, hogy ennél mi sem áll távolabb a valóságtól, menekültek egész áradata indult meg Kubából Amerikába. Ők nem voltak olyan megengedőek és optimisták a Castro-rendszerrel kapcsolatban, mint az amerikaiak. Radikális csoportokat alkottak, miközben az anyaországban maradt ellenállók az életük kockáztatásával, elkeseredetten próbáltak tenni valamit az új diktátor ellen.
Az Egyesült Államok is hamar megszakította azt a valószínűtlen románcot, amit Kubával folytatott. A villámsebességgel kiépülő diktatúra csak az egyik oka volt ennek a szakításnak, mivel Castro nagy élvezettel penderítette ki Kubából a korábban jól beágyazott amerikai cégeket. Vagyonokat kobzott el, hatalmas vállalatokat államosított. Az USA óriási összegeket bukott el, mivel gyakorlatilag minden pénzügyi és mezőgazdasági érdekeltsége egyik pillanatról a másikra semmivé vált Kubában.
Az új diktátor a külpolitika területén is azon dolgozott, hogy az USA pozícióit gyengítse. Ügynökök hadát küldte szét szinte az összes latin-amerikai országba, hogy zavart keltsenek és szocialista forradalmakat robbantsanak ki, valamint ígéretei ellenére felvette a diplomáciai kapcsolatokat más kommunista országokkal, élen a Szovjetunióval.
A CIA már 1959-ben kiadta a parancsot, hogy Castrótól meg kell szabadulni. Eisenhower elnök jóváhagyásával kidolgozták az első merényletkísérleteket, és kreativitásban nem szenvedtek hiányt. Volt olyan terv, amelyik szerint botulinumtoxinnal mérgezett tablettákat csempésznek Castro ételébe, de ez még annak a beépített ügynöknek sem sikerült, aki a diktátor közvetlen környezetéhez tartozott.

Ezután vadabb elképzelések következtek. Mivel Castro imádott búvárkodni, a CIA igyekezett ezt a kedvtelését kihasználni. Állítólag azt tervezték, hogy súlyos bőrbetegséget okozó gombákkal bevont búvárruhát csempésznek a saját felszerelése helyére, majd a légzőkészülékét akarták tuberkulózissal megfertőzni.

Ezek a kísérletek megrekedtek a tervezés fázisában, csakúgy, mint az a próbálkozás, amely szerint Castro kedvenc szivarjait mérgezték volna meg. Mindezekben a merénylettervezetekben az amerikai kormány – mint több más, kényes ügyben is – a maffiához fordult segítségért. A Cosa Nostra is neheztelt a kubai diktátorra, mivel az kíméletlenül felszámolta a határon átnyúló bűnszervezeteket, és komoly károkat okozott Al Capone közvetlen utódainak. Jó pénzért emberekkel, kapcsolatokkal és ötletekkel segítették a kormányt, hogy átültethessék a gyakorlatba az újabb és újabb ötleteket.

Nagyszabású tervek csúfos eredménnyel

Castro azonban mindig kicsusszant a kezeik közül. A legfőbb szerepet ebben a ravasz játszmában Fabián Escalante, a kubai kémelhárítás főnöke játszotta. Mindenható fővezérként tartotta rajta a szemét mindenen, ami az országban történt, és az amerikaiak legnagyobb bosszúságára minden egyes merényletkísérletet meghiúsított.
A sorozatos kudarcokra reagálva az amerikaiak radikálisabb tervvel álltak elő. Elhatározták, hogy magát a Castro-rendszert kell megbuktatni. Amikor 1961-ben John F. Kennedy került hatalomra, már az elnöksége elején megpróbálta megvalósítani ezt a tervet. Áprilisban három amerikai repülőgép kubai célpontokat kezdett bombázni, majd ezerötszáz elszánt ellenzéki emigránst tettek partra a Disznó-öbölben. Az invázió nagyon hamar elbukott, katasztrofális kudarc lett a vége. A jókora fölényben lévő, harcedzett kubai hadsereg négy nap alatt felszámolta a támadást, és 1100 embert ejtett hadifogságba. A támadókkal tartó orvlövészek nem is jutottak Castro közelébe, az USA pedig megalázó feltételekre kényszerült a túsztárgyalások során. Hiába tették meg a tárgyalóküldöttség vezetőjének a legendás Eleanor Rooseveltet, a néhai elnök feleségét, a hadifoglyokat végül csak több mint kétszáz milliárd forint értékű élelmiszer és gyógyszer fejében engedték szabadon.

Kép

Kép: Wikipédia

Abszurd ötletek

A merénylettervek pedig egyre csak szaporodtak, de olyan abszurdak voltak, hogy gyakran szinte vígjátéki szituációkat eredményeztek. A CIA továbbra is Castro kedvteléseire próbált koncentrálni. Egy havannai kávéházban dolgozó ügynök állítólag mérget rejtett el a hűtőben, hogy a betérő Fidel kedvenc fagylaltjába tegye, de lemaradt a lehetőségről, mert a méregkapszula befagyott. 
Máskor robbanó szivarral akarták kivégezni, de technikailag nem tudták kivitelezni a tervet, egy másik alkalommal pedig a búvárkodó diktátort egy tengeri kagylóba rejtett dinamittal szándékoztak felrobbantani, azonban nem találtak megfelelő méretű kagylót.
A tervek egy másik típusával Castro emberi és vezéri méltóságát akarták lerombolni. Egy televíziós interjú során LSD-szerű kábítószert szerettek volna szétpermetezni a stúdióban, és azt remélték, hogy ettől hallucinálni kezd, majd nyilvánosan bolondot csinál magából. Egy újabb elképzeléssel talliumot tartalmazó port szórtak volna a cipőjébe, így a bőrén keresztül felszívódó, egyébként rákkeltő anyag hatására kihullott volna a diktátor jelképévé vált, ikonikus szakálla.

Azt tervezték, hogy repülőgépről szórólapokat dobnak Kuba sűrűn lakott területeire, amelyeken mesés összegeket ajánlottak volna a magas rangú kormányhivatalnokok, kommunista agitátorok megöléséért, magáért Castróért pedig mindössze két centet. 

A szerető bosszúja

Sem ezek a fantáziadús tervek, sem az orvlövészekkel, kommandóakciókkal vagy robbanóanyagokkal elképzelt merényletek nem sikerültek, mert Fabián Escalante kiterjedt kémhálózata kíméletlenül leleplezte majdnem mindegyiket. Voltak azonban olyan esetek, amikor nem rajta múlott egy merénylet kudarca. A leghíresebb ezek közül a Marita Lorenz nevéhez köthető, szinte valószínűtlenül kalandos esemény. Marita 1939-ben született egy amerikai táncosnő és egy német tengerésztiszt gyermekeként. Édesanyját a háború során beszervezte a francia ellenállás, ezért a náci vezetés 1944-ben az ötéves Maritával együtt a bergen-belseni koncentrációs táborba küldte. Nem sokkal a szabadulásuk után az anya az amerikai titkosszolgálatnak, majd a CIA elődszervezetének kezdett dolgozni. Maritát hétéves korában megerőszakolta egy amerikai katona. A család az USA-ba költözött, ahol az apa luxushajókon teljesített szolgálatot mint kapitány, az anya pedig egyre mélyebbre merült a hírszerzés világába. Mint saját gyerekei elmondták, azt sem tudhatták, ki az anyjuk valójában.
Ilyen közegben felnőve került Marita Kubába 1959-ben, ahol Fidel Castro szemet vetett rá. Magához édesgette, és hónapokig együtt éltek. Amikor Marita terhes lett, egy pohár itallal bedrogozták, és mire fölébredt, a magzatnak nyoma sem volt. Ez a nagyon súlyos trauma és a hirtelen szakítás is hozzájárult, hogy vállalkozott egy merényletre 1960-ban.

Felkereste Castrót, és kapcsolatuk felújítását kezdeményezte, miközben a retiküljében egy tégely bőrápoló krémbe rejtve két méregkapszulát csempészett Fidel szállodai szobájába.

Tökéletes alkalma nyílt volna meggyilkolni a diktátort, ő azonban az utolsó pillanatban – egyesek szerint azért, mert a méreg föloldódott a krémben – felfedte a szándékát. Castro erre a lány kezébe nyomta a revolverét, és felszólította, hogy lője le. Marita zokogva bevallotta, hogy még mindig szereti őt, mire Fidel megbocsátott neki, és elengedte.

Egy kitartó ismerős

Egy Antonio Veciana nevű könyvelő, aki Castrót még az egyetemről ismerte, annyira gyűlölte, hogy saját kis hadjáratot indított ellene. Egy alkalommal kibérelt egy szállodai szobát a diktátor lakosztályával szemben, majd odaküldte az embereit páncélököllel felfegyverkezve. A titkosszolgálat sem tudott a tervről, amelyet nem sikerült kivitelezni, végül lefújták az akciót. De Veciana nem adta fel. 1971-ben, amikor Fidel Chilében tartott sajtótájékoztatót, hamis sajtóbelépőkkel bejuttatta az embereit a helyszínre, és két, kamerába rejtett puskával akarta meggyilkolni az elnököt. A merénylők végül elbátortalanodtak, és észrevétlenül távoztak. Máskor egy softballba rejtett bombát akart Castro autójára dobni, de a tervet a kubai titkosszolgálat leleplezte.

Sikertelen merénylet sok áldozattal

Egy Orlando Bosch nevű gyermekorvos kifejezetten azért lett terrorista, hogy Castro rendszerét elpusztítsa. Egy alkalommal időzített bombát rejtett el egy kubai utas­szállító repülő vécéjében. Amikor a szerkezet felrobbant, hetvenhárom ember halt meg, köztük a kubai vívóválogatott huszonkét tagja. Bosch elkerülte a felelősségre vonást: 1989-ben az USA-ba költözött a családjával, és az idősebbik George Bush választási kampányában játszott fontos szerepet. Öregkorában nem tagadta a robbantást. Azt mondta, egy háborúban nincsenek tabuk, mindent el kell pusztítani, aminek bármi köze van az ellenséghez.
Ford elnök ugyan 1976-ban betiltotta a politikai gyilkosságokat az USA részéről, de ez persze csak az elmélet volt. Fidel Castro ellen – Escalante kémfőnök szerint – 638 esetben terveztek vagy kíséreltek meg merényletet. Az utolsó alkalom 2000-ben, Bill Clinton elnöksége alatt történt: ekkor Castro egyik beszéde alkalmával a pódiumot aknázták alá kilencven kilogramm robbanóanyaggal. Escalante ezt is meghiúsította. Maga Castro egyszer büszkén így nyilatkozott: „Ha a merényletek túlélése olimpiai szám lenne, aranyérmes lennék.” 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

A tartalomból:

• Mit jelent szakmailag a fóbia kifejezés?
• Mikortól nevezzük fóbiának azt, amikor valamitől félünk, szorongunk?
• A szociális fóbiákról (kialakulásról, elkerülésről);
• Az agorafóbiáról;
• Pánikrohamról;
• Túlféltésről, mintakövetésről, evolúciós háttérről;
• Mit tehet a szülő?
• Speciális fóbiákról (cápafóbiáról, pókfóbiákról, közlekedési fóbiákról, stb.)
• Hogy áll a fóbiákhoz a társadalom?
• Milyen fóbiákat hozhat egy járvány?
• Terápiákról, fóbiák kezeléséről;
• Hova fordulhatunk segítségért?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Egy átlag magyar olvasó feltehetően keveset hallott a Száhel-övezetről, pedig több békefenntartó misszióban is részt vettek itt magyar katonák, és jelenleg is támogatunk humanitárius kezdeményezéseket a régióban. Aki mégsem ismeri, annak hogyan írná le? Pontosan hol helyezkedik el a Száhel-övezet, s mely országokat fedi le?

Ha földrajzi és klimatikus szempontból vizsgáljuk, Afrikának ez a térsége az Atlanti-óceántól az Etióp-magasföldig terjed. Ez egy nagyjából 5 millió négyzetkilométeres régió, amely átmeneti területet képez a Szahara, vagyis a terméketlen sivatag és a termékeny növényzettel sűrűn borított térségek között. Politikai szempontból az öt volt francia gyarmat, Mali, Mauritánia, Burkina Faso, Niger és Csád a Száhel-öv részei. Azon lehet vitatkozni, hogy Szenegáltól kezdve Nigérián át a Közép-afrikai Köztársaságig mely országok részei lógnak még bele a térségbe. Az EU 2021-es Száhel-stratégiája is az említett öt frankofón államra (G5 országok) terjed ki. A pontosítás kedvéért szokták használni a Nyugat-Száhel kifejezést is, egyrészt, mert a történeti-kulturális hatások hangsúlyosan elkülönítik a frankofón államok alkotta régiót a Száhel keleti részétől, ami Etiópia egy részét, Szudánt és Dél-Szudánt öleli fel.

Másrészt fontos a térség kulturális és történelmi karakterisztikája: az egykori francia gyarmatok, illetve a Nílus völgyében fekvő államok teljesen más fejlődési pályán mentek keresztül.

Ha csak a G5 államokat nézzük, hozzávetőleg hányan élhetnek ezekben az országokban?

A lakosságszámot jelenleg nagyjából 80 millió környékére tenném, ez az ENSZ előrejelzései szerint 2050-re 200 millió fölé fog kúszni, ami mutatja a demográfiai problémák nagyságrendjét.

Ha a térség klimatikus viszonyait nézzük, a különböző száraz időszakok – és a nyomunkban járó éhínségek – ciklikusan visszatérnek. A Szahara déli peremén elterülő régió kimondottan kitett a szárazságnak és az elsivatagosodásnak, s erre jött az orosz-ukrán háború miatt kitört élelmezési válság. Mi a helyzet most, a régiót tekintve hivatalosan is beszélhetünk éhezésről?

A helyzet egyértelműen drámai, az ukrajnai válság csak az utolsó csepp volt ebben a bizonyos pohárban. A kontinens jelentős részén már évek óta aszály volt, ráadásul a koronavírus-válság is kivéreztette Afrikát. Amikor legutóbb Maliban jártam, már akkor is a saját szememmel láttam az éhhalál szélén lévő gyerekeket. Pedig az még az említett háború kitörése előtt volt. Ez azért is szomorú, mert a földrész 2020 előtt meglehetősen impozáns fejlődésen ment keresztül. A legutóbbi adatok szerint Afrikában most a lakosság egynegyede van különféle szintjén az élelmezési válságnak, ami több mint 300 millió embert jelent, ez borzasztó. És igen, a becslések szerint már legkevesebb több tízezren belehaltak az alultápláltságba és szövődményeibe.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy a Száhelt egyszerre sújtják a vallási és etnikai összeütközések, a klimatikus katasztrófa és egy demográfiai válság?

A keresztény-muszlim ellentét inkább a Száheltől délebbre eső országokban (Nigéria, Közép-afrikai Köztársaság) van jelen. Itt inkább egy iszlámon belüli belháború zajlik a mérsékeltek és a radikális csoportok között.

Szerintem a legfontosabb állítás a térséget illetően az, hogy a Száhel-övezet a föld összes jelenlegi válságzónája közül biztosan benne van a top háromban.

Ennek strukturális, illetve pillanatnyi okai egyaránt vannak. A strukturális okok között is első, pedig nem szokták hangsúlyozni, hogy a Száhel – Mauritániát leszámítva – nem rendelkezik érdemi tengeri kijárattal. Ez azt jelenti, hogy megfelelő infrastruktúra – például vasúthálózat – hiányában el van zárva a globális piacoktól, ezáltal a befektetésektől is. Ez a térség geopolitikai meghatározottsága. A következő a népességrobbanás. Földünk legnagyobb termékenységi rátájú államai Niger és Csád, ahol nagyjából hat-hét élve születés jut egy nőre, ami óriási szám (Magyarországon ez az arányszám mindössze 1,56; de a legjobban teljesítő EU-s államban, Franciaországban is csak 1,83 gyermek/nő – a szerk.).
Ehhez járul hozzá a klímaváltozás. A Szahara folyamatosan terjeszkedik dél felé, ezáltal fogy a legeltethető terület. 100–150 évvel ezelőtt körülbelül 2–3 millió ember élt itt, most ez a szám 80 millió, akiknek hasonló mértékben megsokszorozódott az állatállományuk. Túllegeltetés és túlhasználat van, ami tovább erősíti a talajdegradációt és az elsivatagosodást. Ez azt is jelenti, hogy az évszázadokon keresztül működő túlélési stratégiák – például, hogy ha beüt a szárazság, vándorlunk 500 kilométert, és csak találunk valamit – megszűntek. Egy régi bambara (nyugat-afrikai törzsi csoport, Maliban az államalkotó törzsek között a relatív többséget alkotja) törzsi mondás is arra utal, hogy „a bozót nem ér véget” – nos, ez már nem igaz, nagyon is fogynak a legelésre alkalmas területek. Ezeket az összekapcsolódó problémákat egészítik ki az etnikai törésvonalak mentén zajló összecsapások.

Kép

Marsai Viktor – Fotó: Gyurkovics Tamás

Mit kell tudni a Burkina Faso, Mali, Niger alkotta válságháromszögről?

A válságháromszögben törékeny államokról beszélünk, amelyek nem vagy csak részben ellenőrzik a saját területüket. Ebből kifolyólag az elmúlt tíz évben megjelentek azok a dzsihadista csoportok, amelyek az itteni etnikai, gazdasági, társadalmi feszültségeket meglovagolják, mivel az állam gyakorlatilag nincs jelen a határtérségekben. Az alapvető szolgáltatások (iskolahálózat, szociális ellátás, ivóvízszolgáltatás stb.) hiányoznak, így gyakran ezek a terroristacsoportok töltik be a hiányzó állami funkciókat, ők működtetnek Korán-iskolákat, sőt minimális segélyt is osztanak, bíráskodnak, és lehetne még sorolni.

A dzsihadisták ügyesen tárgyalnak a törzsekkel: felajánlják nekik, hogy „csatlakozzatok hozzánk, cserébe mi elűzzük a ti területeteken legeltető szomszéd népcsoportot, visszaverjük a kormányerőket, amikor azok megjelennek, hogy beszedjék az adót”.

A terroristák mára Mali jelentős részét ellenőrzik, több tízezer négyzetkilométerről van szó, amelyek no-go zónává váltak. A térségben jelen lévő Jama'at Nusrat al-Islam Wal-Muslimin, vagy angol rövidítéssel JNIM (amely valójában egy ernyőszervezet, 2017-ben alakult mint az al-Kaida térségben jelen lévő képviselője – a szerk.) alacsony szinten építkezik. Például a faluvezetőkkel tárgyalnak arról, hogy mikor tarthatnak vásárokat, merre terelhetik a csordáikat. Ezen a téren egyértelműen valós kihívói a központi hatalomnak, amely igazából sosem volt jelen egyes régiókban.

Az alvilág és a terrorizmus gyakran egymás szövetségesei vagy riválisai, főleg a kábítószer- és emberkereskedelemben. Ezzel kapcsolatban milyen tendencia figyelhető meg a térségben?

A Száhelben működő terrorcsoportok egyértelműen bevonódnak a szervezett bűnözői tevékenységbe. Az ember-, drog- és fegyverkereskedelemből egyaránt kiveszik a részüket.  Mindez dollár- és eurómilliárdokat jelent a terroristák „költségvetésében”, amivel tudják finanszírozni a működésüket, hiszen egy dolog a „szent háború”, de ezt fenn is kell tudni tartani. Az emberkereskedelemben a rossz nyelvek szerint ezen országok hatóságai, önkormányzati szereplői is közreműködnek olykor. Itt megint számítanak az arányok: Mali, Burkina Faso és Niger összesített reál GDP-je jelenleg olyan 53 milliárd dollár körül van. Ehhez képest az illegális kereskedelemből származó jövedelem a három ország hazai össztermékének csaknem 10 százaléka, amiből milliók élnek meg a térségben.

Több ponton is említettük az embercsempészet jelenségét, amellyel el is érkeztünk a migrációhoz mint újabb helyi válságfaktorhoz. Emmanuel Macron francia elnök 2017-es elgondolása szerint Nigerben, Csádban vagy Maliban hoztak volna létre úgynevezett migrációs hotspotokat, hogy ezeken folytassák le a menekültügyi eljárást. Mi lett ezeknek az állomásoknak a sorsa végül?

Voltak arra próbálkozások, hogy a Fekete-Afrikából érkező migránsok menekültügyi ellenőrzése Európán kívül és főleg még az életveszélyes szaharai és földközi-tengeri átkelés előtt történjen meg.

Ez humánus elgondolás volt, mert így ezek az emberek nem kelnek át a sivatagon, ahol sokkal többen halnak meg, mint a Földközi-tengeren, ahol szintén nagyon sokan vízbe fúlnak.

Az érintett országok viszont érhető okokból azt mondták, hogy köszönik szépen, ők nem szeretnének ilyen elfekvővé válni, hogy aztán a környékről mindenki hozzájuk menjen. Nem is beszélve arról, hogy a korábban már említett jövedelmező embercsempészetet is akadályozná a hotspot-szisztéma. Ezt tehát nem lehet egyik pillanatról a másikra felszámolni, mert annak a minimumfeltétele az lenne, hogy szabad szemmel látható pénzügyi forrásokat kellene biztosítania az EU-nak, ami vonzóvá teszi ezt a megoldást a célországok számára. Talán egyszer sikerül eljutni idáig.

Helyi tapasztalatai alapján mit tehetnek az adományozók, illetve a nemzetközi közösség a térség felemelkedéséért?

Nem szeretném leszólni az ENSZ tevékenységét, mert tízmilliók életét mentik meg a programjaik csak azzal, hogy élelmiszert osztanak szét ezekben a válsággócokban. Látni kell azonban, hogy a nagy szervezetek tehetetlenségi erejéből fakadóan óriási a pazarlás, és sok reagálás késve történik. Ráadásul Afganisztántól Ukrajnán át a legutóbbi török földrengésig most mindenütt „ég a ház”, nagyon leterheltek a Covid-járvány után amúgy is kivéreztetett nemzetközi segélyalapok. Ennek ellenére a Nyugat kiemelkedően sokat áldoz arra, hogy megakadályozza az éhínséget Afrikában és a térségben.

A fenntarthatóság sokak számára a szelektív hulladékgyűjtésben és a műanyag zacskók mellőzésében kimerül. De mit értünk pontosan fenntarthatóság alatt?

Ha fenntarthatóságról beszélünk, fontos, hogy ne csak a sokak által ismert és tematizált környezeti fenntarthatóságra koncentráljunk. Természetesen ez is lényeges, ám ennél sokkal többről van szó, hiszen ugyanúgy része a társadalmi és a gazdasági fenntarthatóság is. Tulajdonképpen e területek metszéshalmaza maga a fenntarthatóság.

Ezen túl a fenntarthatóság az egyensúly megteremtését is jelenti, akár az előbb említett három dimenzió között. Emellett pedig rendszerszintűséget is jelent. Nem tudunk úgy fenntarthatóságról beszélni, ha mondjuk csak a hulladékproblémáról vagy az egyszer használatos műanyagokról beszélünk. Fenntarthatóság csak rendszerszintű gondolkodással valósítható meg.

Mindemellett hozzátenném, hogy a fenntarthatóság sokszor túl van értékelve. Egyfajta lila köd veszi körül, amihez gyakran bizonytalan jövőkép is társul. Pedig sokszor nem más, mint józan paraszti ész.

Nem kell újra feltalálni a spanyol viaszt, számos olyan praktika és bevett gyakorlat létezik, melyeket évezredek óta használunk, és ugyanúgy a fenntarthatóság része.

A fenntartható működés – ahogy említetted – rendszerszinten kell, hogy megvalósuljon. Milyen törekvésekkel tesznek a döntéshozók azért, hogy ez a rendszerszintűség létrejöjjön?

Alapvetően azt kell tudni, hogy az Európai Uniós, valamint globális szinten működő döntéshozók azt tűzték ki célul, hogy fenntarthatóbb pályára tereljék a gazdasági szereplők mellett az egész politikai és gazdasági berendezkedést is. Ennek megfelelően az EU ratifikált egy ún. klímatörvényt, ami többek közt az Unió, illetve az unión belüli gazdasági és ipari tevékenység karbonsemlegességét vetíti előre 2050-ig. Ez egy igen ambíciózus célkitűzés, ami ugyanakkor összhangban van a globális célokkal is. Biztosan sokan hallottak már a párizsi klímaegyezményről, ami azt mondja ki, hogy 2050-ig a globális felmelegedést 1,5 fokon kell tartani. E hangzatos cselekvési tervek mellé kerülnek aktuális jogszabályok, előírások, melyeket EU-s és országos szinten dolgoznak ki.

Sokszor igyekeznek a finanszírozásokat is ehhez kötni, ezzel is kibocsátáscsökkentésre ösztönözni az egyes országokat. Az EU-n belül a legtöbb nagy finanszírozást fenntarthatósági mérőszámokhoz kötik: teszem azt, csak akkor kaphatsz kedvezményes hitelt vagy finanszírozást, ha a projekted bizonyítottan tesz valamit a fenntartható fejlődésért: pl. kibocsátáscsökkentő hatású. Az energiafelhasználáson és energiahatékonyságon a világ szeme, ez a célrendszer elképesztő fontossággal bír majd a következő években.

Ezek szerint az energiaiparnak kiemelt szerep jut ebben a kérdésben – felhasználóként és szolgáltatóként egyaránt. Mit tehet a szektor a fenntarthatóságért?

Az energiafelhasználás és az energiakibocsátás dekarbonizációja (azaz széndioxid-kibocsátásának megszüntetése) az egyik legfontosabb célkitűzés. Ugyanakkor az orosz-ukrán háború kitörése óta az energiaellátás biztonsága, valamint az energiahatékonyság váltak elsőrendű fontosságúvá a szektorban. Azonban – ha belegondolunk – ezek a célok összhangban vannak a dekarbonizációs célkitűzésekkel. Hiszen a kibocsátáscsökkentést is úgy lehet hatékonyan megvalósítani, ha közben az energiahatékonyságot is növeljük. Nem ugyanezen a szinten fogyasztunk tovább, ennek következményeként az energiahatékonyság nő, ha kevesebbet fogyasztunk, csökken a kibocsátásunk.

Az sem mindegy, milyen energiát „égetünk el”. A cél, hogy a fosszilis tüzelőanyagok felől (mint a kőolaj vagy a földgáz) az alternatív energiahordozók felé tereljék a szektort.

Egyébként a földgáz, ami a hazai energiamix jelentős részét adja, kiváló átmenetet biztosít a megújuló és alternatív energiahordozók felé – akár már közép távon.

Melyek a jövő energiahordozói?

Úgy gondolom, a jövő energiahordozói tekintetében a diverzifikáltság lesz a kulcsszó. Egész egyszerűen azért, mert látjuk, hogy egy bizonyos hordozó nem képes kiváltani a fennálló magas szintű energiaigényt.

A fosszilis energiahordozók kiváltására már most is vannak előremutató példák: ilyenek mondjuk a biomasszából előállított biogázok, de előkelő helyen szerepel a hidrogén is. Ezt az energiahordozót itthon még kevésbé használják, ám számos nemzetközi példa igazolja a hatékonyságát – akár az elektromobilitás versenytársaként.

Azonban itt is fontos, hogy rendszerben gondolkodjunk, hiszen az adott energiahordozót (akár biometán, akár hidrogén) el is kell szállítani a felhasználókhoz. Jól jön, hogy már van egy kiterjedt, kiépített hálózatunk, amit az ipari fogyasztók és a lakosság is használ – jelenleg például földgáz szállítására. Fenntarthatósági szempontból ez kiemelten fontos, hiszen egy kiépített infrastruktúrát részben vagy akár egészben fel tudunk használni alternatív energiahordozók szállítására is – kvázi ezt is „újrahasznosítjuk”.

Az ország földgázszállításáért felelős FGSZ Zrt. egyébként jó ideje tanulmányozza a hidrogén betáplálhatóságát a földgázszállító rendszerbe, illetve vizsgálják több európai országgal együtt egy nagy, közös hidrogén gerinchálózat kialakítását is.

Kép

Fotó: FGSZ

Mit tehet egy energetikával foglalkozó cég a fenntarthatóságért?

Először is fontos, hogy egy olyan iparágban, ami nagy lábnyommal bír, feltérképezzük a kibocsátásainkat. Banálisnak tűnhet, de sokan ennek sincsenek tudatában. Ha ez megvan, már tudom, hol érdemes csökkenteni vagy alternatívákra átállni.

A jelenlegi gazdasági működésben a földgáztól nem tudunk elvonatkoztatni. Gazdasági kulcsszereplők és iparágak mindennapi működéséhez elengedhetetlen, így nem lehet egyik napról a másikra kivezetni. Ezért fontos a kutatásfejlesztés, az alternatívák feltérképezése, valamint a felkészülés – a jelenlegi infrastruktúra felhasználásával.

Jó példa a légi közlekedés: ezt gyakran mumusként szokták emlegetni, hogyha a szennyező iparágakról van szó. Pedig a légi közlekedésben ezerrel dolgoznak alternatív üzemanyagok kifejlesztésén, mesterséges kerozin fejlesztésén a karbonmentesen üzemelés érdekében.

Tehát ha kutatásfejlesztésben és stratégiában tud gondolkodni egy fosszilis energiahordozókkal foglalkozó cég, az mindenképp jövőbe mutató irány.

Megint az FGSZ-t hoznám példának, akik jó két éve folyamatosan gyűjtik a tudást nemzetközi szervezetekben és tolják az erőforrást a kutatásfejlesztésbe, szivárgáscsökkentési projekteket visznek és dolgoznak a hidrogén szállításán is.

Mi csapódik le ebből a végfelhasználók számára?

Az utóbbi év rávilágított arra, hogy az energiahatékonyságban mindenképp lépni kell, már rövid távon. Ez mindenki elemi érdeke.

Maga az ember és az ember által épített környezet energiát használ, tehát mindannyian közvetlenül érintetek vagyunk. Már most el kell kezdenünk gondolkodni a megoldásokban, ám az, hogy ez rendszerszinten mikor fog megjelenni, például a gázscsövekből mikor fog hidrogén érkezni, és mikor kell lecserélni otthon a kazánt, rövid távon nem reális. Ez alsó hangon 10 év.

Az addig vezető éveket az energiahatékonyság fogja meghatározni. Egyéni, felhasználói szinten kell azon gondolkodni, hogyan tudom helyben megtermelve kiváltani a fosszilis tüzelőanyagokat. Ugyanakkor ez nehéz kérdés, mert az emberek szokásai és az épületek is egyediek. Nagyon nehéz általánosságban alkalmazható megoldásokat találni, melyeket mindenki jó receptként alkalmazhatna.

Hiába megújuló, egyáltalán nem biztos, hogy érdemes napelemet vagy napkollektort telepítenünk, ha nem jó a tájolás, nincs hely, vagy nem használjuk ki eléggé.

Ilyenkor ez drága és nem is fenntartható megoldás. Hatalmas menüsorból kell az egyénileg legmegfelelőbbeket összeválogatni. Ez mindenképpen kihívás, úgyhogy amire én számítok, hogy az ezzel foglalkozó tanácsadók, szervezetek, egyesületek megsokszorozódnak a közeljövőben, mert jelenleg alig van ilyen.

Barta Zsombor nemrég a klímaszorongás témájú Képmás-est szakértő vendége volt, a beszélgetés visszanézhető itt:

Az FGSZ Zrt. a tulajdonosa és üzemeltetője a Magyarország területét behálózó nagynyomású földgázszállító vezetékrendszernek, amely a gázszolgáltató társaságokat, erőműveket és a nagyipari fogyasztókat látja el. Mivel Magyarország ellátásbiztonsága elválaszthatatlan a közép-európai térség és egész Európa energiabiztonságától, ezért a Társaság elkötelezett a regionális gázpiac rugalmasságának és ellátásbiztonságának erősítése mellett. Támogatja azokat a projekteket, melyek a meglévő hálózat hatékonyabb kihasználását segítik elő, egy fenntarthatóbb energiagazdaság kialakítása érdekében. A gázrendszer a jövőben nagyobb mennyiségben fog biogázt/biometánt szállítani, hosszú távon pedig a hidrogén szállítása kaphat nagyobb szerepet a fenntarthatósági szempontok, kiemelten a kibocsátási előírások fokozott figyelembe vételével.

FGSZ - A földgáz jövője

Támogatott tartalom

A höveji csipke eredetéről több variánst is számon tart a helyi emlékezet. Ezek közül a legmegbízhatóbb változat Nyikosné Szabó Borbálát nevezi meg a hímzés importőrének, aki a XIX. század közepén hozta be a faluba az egyedülálló varrási technikát, az úgynevezett pókozást. Az asszonyok lyukat vágtak az anyagon, tűvel körbe varrták, vékony, fehér cérnával csipkeszerű mintát formáltak, úgy szőtték be a lyukat, akár a pók. 
Hövej szegény falu hírében állt. Rossz, kavicsos földjei szűkösen vagy alig biztosították a megélhetést. A férfiak kénytelenek voltak az asszonyokra bízni a családfenntartását.

Míg más falvakban fonóba, guzsalyasba jártak a leányok, asszonyok, Hövejen a varrót látogatták. Kalákába tömörültek, és ellátták az egész Dunántúl jómódú gazdacsaládjait hófehér, varrott csipkéikkel, sőt még a szomszédos Ausztriába is szállítottak belőle.

Nem volt olyan vásár Kapuváron, ahol ne lettek volna höveji csipkevarró asszonyok. Tőlük stafírungozták ki leányaikat a város nagy gazdái, az ő hímzett főkötőikben díszelegtek vasárnaponként az asszonyok. A höveji szorgos kezek ritkán varrtak maguknak. Egy díszes csipkekendő elkészítésén a varró asszony az őszi termény betakarítástól egészen a tavaszi vetésig dolgozott. Kapuvár híres volt a gazdag ünnepi viseletéről. A höveji viselet azonban híján van minden díszítettségnek, és a csipkének is, mivel a szegény asszonyok nem a maguk örömére, hanem a megélhetésért varrtak. 
A dobrámát kiszolgált szita kérgéből készítették. Erre feszítették fel a patyolatot, lenbatiszt vagy organtin­anyagot. Akadt olyan boszorkányos ügyességű asszony, akinek nem volt szüksége előrajzolt mintákra sem. Az ilyenekről azt mondták a „kolléganői”, hogy levegőbe varrta a csipkét, míg mások papírra rajzolt mintákkal dolgoztak. A mintatervezésnél minden kezük ügyébe kerülő „ügyes eszközt” (pohár, gomb, fedő) felhasználtak. A höveji motívumokat a növényvilág ihlette. A magyar hímzőkultúrában egyedülálló höveji hímzés kétféle varró technikát ötvöz: a varrást és a hímzést. 

Csipkézett történelem 

A kommunista diktatúra évtizedeiben a höveji hímző asszonyok kénytelenek voltak betagozódni a budapesti Háziipari Export Szövetkezetbe. A párt még a csipketervezésbe és mintarajzolásba is beleszólt. Szigorúan Budapesten rajzolták elő az asszonyok számára a mintákat, majd nyomtatták ki azokat. Az asszonyok csak ezeket varr­hatták, mivel semmilyen más formavilágú csipkét nem vettek át tőlük. Sztálin 70. születésnapjára több méter hosszú terítőt kellett hímezniük. Annak ellenére, hogy a höveji csipke a brüsszeli világkiállításon aranyérmet kapott, és több rangos megmérettetésen is kiválóan szerepelt, sokáig méltatlanul elhallgatták, mintha nem lenne konkurense a brüsszeli csipkének.
 A legendás höveji csipkevarró asszonyok közül már csak kevesen élnek. Szigethy Istvánné Anda Erzsébet korán özvegységre jutott édesanyjától leste el ezt a tudományt. Az anya 12 éves volt, amikor a varróban az asszonyok rácsodálkoztak első hímzésére. Utána egyetlen napra sem tette le kezéből a tűt, egészen halála napjáig dolgozott. Már idős korában mesélte a lányának: „Mindig testből, lélekből varrtam. Az életemet tettem föl rá. Ebbe én örömömet, bánatomat, mindent belevarrtam. Hiába adott annyi bajt meg bánatot, mégis szeret az Isten. Csak az adhatott énnekem ekkora tehetséget. ” A lánya nem örökölte édesanyja hímzőtudományát, de a kreativitását, a kitartását és a népi iparművészet iránti szenvedélyét igen. 

Kép

Szigethy Erzsébet
Kép: Páczai Tamás

Csipkébe varrt boldogság és fájdalom 

Forró nyári délután érkezem a Fertő-parti kis faluba, Hegykőre. A levegőben gyógynövény illata száll. A templom lábánál míves fehérre festett ház guggol, a Csipkeház. „Szigethy Istvánné népi iparművész, höveji hímző állandó kiállítása” – hirdeti az emléktábla a takaros tájház falán. A legendás höveji hímző asszony leánya, Szigethy Erzsébet, a Csipkeház megálmodója, és az ő gyerekkori barátnője, Németh Alojzia néprajzos várnak rám. Tóth Emerencia textilrestaurátor, szakoktatóval hárman hozták létre ezt az országban egyedülálló gyűjteményt és a tájjellegű házat. A Csipkeház évszázados falai közé nem tud beszökni az elviselhetetlen forróság. „Kis család volt a mienk” – emlékszik vissza Erzsébet. „A testvéreim meghaltak, az öcsém már születésekor elment, a nővérem fiatalkorában, ketten maradtunk az édesanyámmal. Sokszor el­autóz­tam Hegykőn ezelőtt a romos ház előtt a templom mellett. Elhatároztam, hogy megveszem. Akkor még anyu is élt.

Senki nem hitt abban, hogy ez az évszázados házat fel lehet újítani, de én kitartottam, és idővel a férjem, a rokonaim és a barátaim is mellém álltak. Édesanyám miatt vágtam bele ebbe a projektbe, fel szerettem volna vidítani őt. Miután a nővéremet elvesztettük, nem varrt.” 

Az állandó gyűjtemény 205 höveji csipkéből áll, ezek mind Anda Erzsébet munkái, hármat kivéve, azokat az édesanyja készítette. Tóth Emerencia textilrestaurátornak jelentős szerepe van abban, hogy a padlásokról, hagyatékból előkerült sérült textilek megmenekültek az enyészettől, a Csipkeház installációja mögött pedig Németh Alojzia néprajzos tudása áll. Az állandó kiállítás A pólyától a szemfedélig címet viseli, az emberi élet főbb állomásain keresztül mutatja be a höveji csipkét mint a hétköznapok és az ünnepek állandó részét. 
Ez az állandó gyűjtemény a legintimebb tárlat, amit valaha láttam. Egy édesanya és a leányai szeretetteljes kapcsolatára épül. A kis jövevény csillagos hófehér pólyába érkezett, később gondos édesanyja kis inget, blúzt hímzett neki. A kiállításon a fiatalon elhunyt Radics Zsuzsanna (Erzsi néni első házasságából született lánya) höveji blúza is látható. Ebben a blúzban vette át jogi diplomáját, az édesanyja szíve minden büszkeségét belehímezte a textíliába. A másik különlegessége a kiállításnak Szigethy Erzsébet menyasszonyi ruhája. „Amikor anyu megtudta, hogy megházasodunk, fogta az összekuporgatott kis valutáját, vonatra ült, Bécsbe ment, mert csak ott lehetett minőségi organdit venni. Februárban jelentettem be, hogy megesküszünk, júliusban volt a nagy nap, az asszonyok kint sütöttek-főztek a garázsban, édesanyám meg még mindig varrta a ruhát” – emlékszik vissza. 

Csipkeszalag a fejfán 

Anda Erzsébet még gyermek volt, amikor édesapja vízbe fúlt. Kifigyelte a varróban, hogyan hímeznek az asszonyok, hogy özvegy édesanyjának segítsen. 12 éves volt, amikor közéjük ült. Méteres hóban járt iskolába, kora hajnalban, de szegénységük miatt nem tanulhatott tovább. Mondta is a tanító, kár ezért az eszes gyermekért. Napszámba járt, majd 18 évesen Csermajorba a tejüzembe ment dolgozni. Bármit dolgozott is, a hímzés mindig vele volt. Munka után azonnal hozzálátott. 
Első férjét nem sokkal kislányuk megszületése után veszette el. „Mi lesz a kisleánnyal, ha tanulni akar, ugyan miből finanszírozom majd?” – tépelődött. Ekkor határozta el, hogy kitanulja a bábaságot. Budapestre ment, és beiratkozott a Vámos Ilona Szülésznőképző Iskolába. Titokban ott is varrt; míg a tankönyvek felett görnyedt, a tűt és a hímző­rámát az ölébe rejtette. Mindenből jelesre vizsgázott. Két év alatt 25 gyermeket segített a világra. 
A fiatal özvegyre újra rátalált a szerelem, méghozzá motorral, Szigethy István személyében, aki felajánlotta, hogy elviszi őt Pannónia motorján Kapuvárra. A fuvarból szerelem lett, majd házasság. „Anyu már várandós volt velem, de még akkor is elment a szülő asszonyokhoz, bábáskodott, gondozta őket a gyermekágyon” – meséli Erzsébet. Anda Erzsébet harmadik gyermekét 7 hónapos terhessége idején elvesztette. Zsuzsa lánya 43 évesen halt meg, és nem sokkal utána halt meg az ura. „Élete során számtalanszor szembenézett a halállal, gyásszal, mégis sikerült felállnia. A Csipkeház újra felderítette, energiával töltötte el. A vendégkönyv volt a kedvence. Örömmel olvasta, mit írtak neki a látogatók. Nemcsak varrt, hanem tovább is adta a tudományát.” 
Amíg beszélgetünk, fiatal lány szalad be a Csipkeházba. Gyönyörű höveji blúzt visel. Büszkén újságolja Erzsébet­nek, hogy ő varrta, Erzsi néni tanította meg hímezni. „Anyunak nagyon nagy hite volt. Ő nem mulasztott el mindennap délután imádkozni. Nem volt szabad akkor zavarnom, amikor a rózsafüzért mondta. 2021-ben ment el, kilencvenéves volt. Máig nagyon fáj, hogy a Covid miatt nem mehettem be hozzá a kórházba. Nem tudtunk egymástól elbúcsúzni. Megnéztem, mielőtt lezárták a koporsóját. Soha nem felejtem el a munkába belegörbült ujjait. Mennyi csoda született ezek között az öreg, elfáradt ujjak között” – mondja Erzsébet, miközben megszólalnak a hegykői templom harangjai. 
Szigethy Istvánné Anda Erzsébet fejfáját vékony kis höveji csipkeszalag díszíti. A legendás csipkevarró asszony hagyta meg lányának, hogy ezt kösse majd a ­fejfára. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 novemberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

1967-ben a cigarettázó Judy Garland adott interjút Barbara Waltersnek. Bár csak 45 éves volt ekkor, az arcán nyomott hagyott az idő. Vidáman beszélt legidősebb lánya, Liza esküvőjéről és a reményről, hogy hamarosan unokája születik majd. A riporter már a beszélgetés elején utalt Garland nehéz életére, ami láthatóan rosszul érintette a sztárt, és ragaszkodott hozzá, hogy neki nagyon jó élete volt. Aztán Walters a következő kérdést tette fel: „Ha nem lett volna színésznő, mi akart volna lenni?” Judy szinte azonnal rávágta: „Boldog házas...” Judy Garlandnek ugyanis soha nem adatott meg a boldog házasság, sem a normális élet.

Színpadon töltötte élete nagy részét, mindössze két és fél éves volt, amikor édesanyja először felparancsolta a deszkákra.

Kisgyerekkorában döntöttek a sorsáról, és egész életében bábuként táncoltatták őt a producerek, menedzserek és férjek.

Édesanyja és Hollywood is kihasználta

Judy élete nehezen kezdődött. Amikor édesanyja, Ethel Milne Gumm teherbe esett vele, az apja, Frank Gumm a leírások szerint tanácsot kért, hogyan tudnák megszakítani a terhességet, de egy orvostanhallgató barát lebeszélte őket erről. A nem várt gyermek 1922-ben született meg és a Frances Ethel Gumm nevet kapta. A szülők egy mozit üzemeltettek, ahol zenés előadásokat is tartottak. A kislány még nem volt háromesztendős, amikor először fellépett a nővéreivel. A róla készült cikkek és életrajzok mind az édesanyja szerepét emelik ki, hogy ő volt az, aki belehajszolta a lányát a szórakoztatóiparba. Az anya felismerte, hogy legkisebb lánya nagy tehetség, és mindent megtett, hogy bejuttassa a filmiparba. Judy felnőttként „gonosznak” jellemezte édesanyját, aki, ha nem akart szerepelni, megfenyegette őt. Még kislány volt, amikor új nevet kapott, és a romantikátlan Gumm nevet elhagyva Judy Garlandként kezdett fellépni.

Az 1930-as évek Hollywoodjában a képernyőn szigorúan be kellett tartani a kor erkölcsi normáit, de a konzervatív maszk mögött a stúdiók kihasználták, bántalmazták és gyakran tönkretették színészeiket. A nagy stúdiók olyan szerződéseket kötöttek velük, amelyek azt eredményezték, hogy a teljes életükről rendelkezhettek. Gyerekek – és különösen a lányok – esetében ez igen szélsőséges volt.

Magánélete is ráment a csillogásra

Judy Garland 13 éves volt, amikor szerződtette őt az akkor egyik legbefolyásosabb stúdió, az MGM. Mivel kiskorú volt, édesanyja is szerződést kapott, azonban ez nem védte meg őt. A gyerekszínészek akkoriban hatalmas bevételt hoztak Hollywoodnak – Judyt Mickey Rooney-val rakták össze, és kettejük párosa sikert sikerre halmozott.

A stúdió hírhedten nem találta elég szépnek Judyt, ezért mindenfajta trükkel próbálták szebbé tenni.

Állandóan fogyókúráztatták, és ha beteg volt, telenyomták gyógyszerrel.
Nem egyértelmű, hogy mikor kezdődött Judy függősége a különböző gyógyszerektől, egyes életrajzok szerint az édesanyja kezdte nyugtatózni, maga a színésznő pedig azt állította, hogy a stúdió kényszerítette rá. Bár kiskorú volt, heti hat napot kellett dolgoznia olyan fizetésért, amely messze alulmaradt ahhoz képest, mekkora bevételt jelentett a stúdiónak. Judy óriási sztár volt a harmincas években, de az ekkor készült filmjei nagyrészt feledésbe merültek. Két nagy időtálló sikere az 1939-es Óz, a csodák csodája, valamint az 1944-es Meet me in St. Louis volt.

Garland ugyan egyre nagyobb sztár lett, a magánéletét továbbra is korlátozta a stúdió. Tizenkilenc esztendősen megszökött David Rose zeneszerzővel, akihez titokban férjhez ment. A stúdió ellenezte a kapcsolatot, mert úgy gondolták, rontaná egy férj Judy ártatlan, gyermeki imázsát. Judy gyorsan teherbe esett, de a férje, az édesanyja és a stúdió is ragaszkodott hozzá, hogy vetesse el a gyereket, akit ő eredetileg meg szeretett volna tartani. Ez olyan csalódás volt a fiatal nő számára, hogy hamarosan el is vált a férjétől. Második férjével, Vincente Minnelli rendezővel a Meet Me In St. Louis forgatásán találkozott. A pár 1945-ben összeházasodott, és egy évvel később meg is született Liza, a gyermek, akire Judy annyira vágyott.

Kép

Fotó: Profimedia

Lámpaláza ellenére legenda lett

A negyvenes években, ahogy kopni kezdett Judy kislányos kinézete, már komolyabb szerepeket kapott. Tizenhárom éves kora óta az MGM uralta az életét, és az elvárások vele szemben egyre szaporodtak. A színésznőnek súlyosbodott a gyógyszerfüggősége, és a nyugtatókat alkohollal kezdte kombinálni, amely befolyással volt a munkabírására és a viselkedésére is. Judy miatt gyakran késett a forgatás, és „nehéz esetnek” lett nyilvánítva, ezért a stúdió 15 év után szerződést bontott vele. Közben a házassága is zátonyra futott, és 1951-ben elvált Minnellitől.

A kezdeti töretlen siker után Garland felnőtt élete nagy részében hullámzó karriert tudhatott magáénak. Szeretett azon viccelődni, hogy állandóan a visszatéréséről beszélnek. Az első ilyen visszatérése az 1954-es Csillag születik volt, amely kombinálta énekesnői és színésznői tehetségét.

Mindenki azt hitte, Oscar-díj fogja koronázni a sikert, azonban nagy meglepetésre a díjat abban az évben Grace Kelly kapta.

Judy szakmai sikere mellett újra férjhez ment, ezúttal egy üzletemberhez, Sid Lufthoz. Két gyermekük született, Lorna és Joey. Bár a házasság nem volt zökkenőmentes, Luft nagyban hozzájárult, hogy Judy karrierje újra sínre kerüljön, mivel átvette felesége ügyei felett az irányítást.

Kép

Judy Garland 1943-ban és 1960-ban – Fotók forrása: Wikipedia

Lorna Luft, Judy lánya hosszú évekkel később azt mondta egy interjúban, hogy az édesanyja élete azért siklott ki, mert senki nem segített rajta. Gyerekkora óta hajszolták, majd, amikor már nem bírta, kirúgták. Belevitték a gyógyszerfüggőségbe, de senki nem próbálta meg kihozni abból. Kapcsolatból kapcsolatba menekült, de mindegyik házassága végül kisiklott. A pénzzel sem tudott bánni, ezért könnyen kihasználták. A legnagyobb sikert a színpadon érte el, noha beteges lámpaláztól szenvedett egész karrierje során, ennek ellenére legendásan jó előadó volt. Koncertfelvételei a mai napig népszerűek.

Az utolsó évekre nem maradt senkije

Az ötvenes évek végére Judy Garland szinte teljesen eltűnt a filmiparból. A hatvanas évek elején újabb visszatéréssel próbálkozott, és kapott ugyan egy saját tévéműsort, azt népszerűsége ellenére mindössze egy évad után elkaszálta a csatorna. 1965-ben elvált Sid Lufttól. Ez ahhoz vezetett, hogy Judy pénze és karrierje idegenek kezébe került, akik kihasználták a színésznő pénzügyi tudatlanságát. Utolsó éveiben állandóan pénzhiánytól szenvedett, és kénytelen volt akkor is koncerteket vállalni, amikor nem volt jól. Élete végén nem maradt mellette senki, akire támaszkodhatott volna. Luft után még kétszer férjhez ment, de ezek rövid életű kapcsolatok voltak.

Gyermekei az interjúkban mindig szeretettel emlékeztek rá, kiemelve, hogy számtalan problémája ellenére mindig törődött velük.

Karrierje végén előfordult, hogy a közönség kifütyülte, mert láthatóan nem tudott koncentrálni, vagy több órás késéssel érkezett meg a színpadra. Az apró, mindössze 150 centiméter magas nő ugyan mindössze 47 éves volt, ám egészsége tönkrement, úgy nézett ki, mint egy idős hölgy. Utolsó koncertjeit Európában adta. 1969-ben halt meg Londonban, miután véletlenül túladagolta magát. Több mint ötven évvel a halála után a hangja ma is ugyanolyan hatással van az emberekre, mint fél évszázaddal ezelőtt.

Források:

• https://slate.com/culture/2015/10/the-mgm-history-of-judy-garland-and-mickey-rooney.html
• https://www.townandcountrymag.com/society/tradition/a29254579/judy-garland-death-true-story/
• https://people.com/celebrity/judy-garland-husbands-sid-luft-david-rose-vincente-minnelli/
• https://www.biography.com/actors/judy-garland-facts-bio
• https://www.britannica.com/biography/Judy-Garland4
• Barbara Walters interjú
• Larry King Judy Garland special
• 60 minutes – Liza Minnelli

Rászolgált a nevére, állapítom meg a házról, amikor leparkolok a torony előtt. Az épület kívülről ma sem nyújt túl szívderítő látványt, a története pedig, mondhatni, tipikusan magyaros történet. A rendszerváltoztatást követően az addigi munkásszálló lakószobáit önálló lakásokként adta el a tulajdonos. Sokan befektetésként vettek ingatlant itt, arra számítva, hogy ha felmennek a lakásárak, értékesítik a tulajdonukat. Mivel azonban sokan nem tartózkodtak az épületben, esetenként önkényes foglalók vették birtokba a lakásokat. A ház lejtőre került.

Idősek váltak a ház foglyaivá

Szaller Péter szociális szakember, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat veszprémi tevékenységének koordinátora az akkori állapotokat lefestve felidézi: a lépcsőfordulókból, a folyosók végéről eltűntek az ablakok, ami közvetlen és napi életveszélyt jelentett az itt élőkre. Ellopták a liftmotorokat, így az idős és/vagy mozgássérült emberek a ház foglyaivá váltak. A tetőn félméteres hulladék gyűlt össze több centiméter vastag galambürülékkel.

A közbiztonság pedig annyira leromlott, hogy a postás is csak biztonsági kísérettel merte a küldeményeket kézbesíteni.

Özvegy Bakonyi József a második emeleten él egy 17 négyzetméteres lakásban. Azt mondja, itt élte meg a ház pokolra szállását és felemelkedését. A rokkantnyugdíjas férfi 1995-ben került ide, amikor még szórakozóhely és bolt is működött az egykori munkásszállón. Akkoriban a ház eleje még rendezett, parkosított volt, meséli, és körülötte padokon pihenhettek az emberek. „A lakók félóránként mosták fel a folyosót. Olyan tisztaság volt, hogy öröm volt belépni” – emlékszik vissza.

A korábbi közös képviselő azonban egy nap eltűnt a ház pénzével, leszereltette a kazánt, így megszűnt az épületben a fűtés, majd a víz- és az áramszolgáltatás is. „1997 táján elkezdett kegyetlenül lerobbanni a ház. Az önkormányzat sok problémás embert kikötöztetett ide a belvárosi önkormányzati ingatlanokból, akiknek annyi pénzt adtak, hogy csak itt tudtak fedélhez jutni” – idézi fel József a negyedszázaddal ezelőtt történteket. Attól kezdve „vége lett” a háznak, állapítja meg.

Átláthatóbbá tették a rendszert

Akkor kezdett helyreállni a rend, amikor 2009-ben megjelentek a „máltaiak”.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Veszprémbe is adaptálta Jelenlét programját, és megkezdte a közösségi munkát.
Azóta rengeteg fejlesztés történt az épületben, amit talán el sem hinne az, aki az utcáról szemléli a társasházat. A közüzemi díjakat és a közös költséget korábban alig fizették a lakók, aminek következtében 20 millió forintnál is több kintlévőség halmozódott fel az évek során.

A máltaiak első körben arra fókuszáltak, hogy ezeket a tartozásokat a lakók rendezzék. Ezzel párhuzamosan rendbe tették a lépcsőházat, pótolták az ablakokat, a korlátokat, helyreállították a felvonót, kialakították a portaszolgálatot. A fűtés visszaállítása, korszerűsítése 2019-ben fejeződött be. Mindenkivel, aki igényelte, külön szerződést kötöttek a fűtés (újbóli) bevezetésére.

Az áramszolgáltató előre fizetős, feltöltős órákat szerelt fel a házban, szinte mindenkivel szerződést kötöttek, így az ilyen típusú adósság-felhalmozás lényegében megszűnt. Megoldották a szennyvíz elvezetését is, a korábbi esővizes strangba való csatlakozás helyett korszerű vezeték működik az épületben. A vízszolgáltatóval a társasháznak van szerződése, a díjat a lakók a közös költséghez hasonlóan a közös képviselőnek fizetik.

„Ha átlátható a rendszer, érezhetően megnő a fizetési hajlandóság” – állapítja meg Szaller Péter.

A harmadikon hajléktalanszálló működik, hogy a fedél nélküli ellátásban bővíthessék a férőhelyek számát. Az itt dolgozó máltai kollégák sokáig aktívan részt vettek a ház mindennapi életében is. Szaller Péter szerint a ház mindennapjaira egyáltalán nem volt negatív hatással az otthontalanok megjelenése: egyrészt a rehabilitációs jellegű intézmény átmeneti szállóként funkcionál, másrészt jobbára olyanok élnek az intézményben, akik rendszeres jövedelemmel rendelkeznek, hiszen térítési díjat is kell fizetniük. Mára ennek az intézménynek külön vezetője van, így a Jelenlét program és a hajléktalanellátás külön, egymást kiegészítve működik a házban.

Kép

Balra: Szaller Péter az épület udvarán; Jobbra: az épület egy régi felvételen – Fotó: Velkei Tamás

A 2009 óta eltelt időszakban a civil szervezet saját forrásból, külső támogatók bevonásával és pályázaton nyert támogatásból jelentős összeget fordított a társasház fejlesztésére. „Vannak még a házban nehézségek, de ha összehasonlítom az itteni és más társasházi közgyűlések felvetéseit, mára nagyjából fedésben vannak egymással. Hasonlóak a problémáink” – hangsúlyozza Szaller Péter, de hozzáteszi: hosszú még az út.

Kardinális kérdés volt a hulladék

Az út, aminek egyik fontos állomása, hogy a Máltai Szeretetszolgálat ma már a lakógyűlés végén szavaz: azt az elképzelést szeretnék ugyanis támogatni, amely a többség véleményét képviseli, ha az előreviszi a lakóközösséget. Persze a vitában tevékenyen részt vesznek. Ez a régi viszonyokkal összevetve teljesen más képet fest, hiszen korábban azonnal kellett cselekedni, sokszor nem volt idő a diskurzusra.

Ahhoz is hosszú idő kellett, hogy rászoktassák a lakók nagy részét, hogy ne dobják ki a szemetet az ablakon, hanem vigyék le a szeméttárolóba. A szoktatás egyik módja az volt, hogy a kidobott szemetet visszavitték a szemetelő lakása elé.

Nyári Attila 2018-ban került a harmadikon található rehabilitációra, később a házban talált egy albérletet. Közfoglalkoztatásban alkalmazza a civil szervezet. Feladata a ház körüli rend fenntartása és a takarítás. Vele indulunk ház körüli sétára, megmutatja, hol takarít a ház körül. Összesöpri a parkolóban a csikkeket, az eldobott szemetet, rendezi, kitakarítja a szemetes konténereket, összegereblyézi a lenyírt füvet.

Megtudom tőle: ma már a portás kihívja a rendőröket, ha valaki nagyméretű hulladékot dob ki az ablakon. Hogy ez ne következhessen be, az épületbe kamerarendszert szereltek fel, amely az ablakokat is pásztázza. Még így is előfordul, hogy ki-kidobnak hulladékot, ha nem működik a lift, vagy akár csak megszokásból. Olyan is van, aki beteszi a liftbe a szemetet, rábízva a lakóközösségre, hogy a hulladékát a tárolóba dobja.

A morál azonban e téren is határozottan javult: évekkel ezelőtt olykor az első szintig állt a szemét, ezért évente többször kellett konténernyi hulladékot elszállíttatni. Sokat segített a rossz beidegződések felülírásában, hogy a ház elé egy nagy táblára kiírták: tilos a szemétlerakás.

Az összegyűjtött fahulladékot ma már egy elkerített területre teszik félre, és időnként elszállítják, szétosztják tüzelőnek a rászorulóknak.

Közben a sétával a ház mögé érünk, ahol ma zöldell a fű, szemétnek nyoma sincs.

Hozzászokni a felelős döntésekhez

Majd visszasétálunk a házba, beérünk az egykori első emeleti melegedőbe, amelyet azért alakítottak ki, hogy aki fázik, és nincs lehetősége fűteni (a gázszolgáltatást még csak részlegesen kapcsolta vissza a szolgáltató), az itt tölthesse az idejét. Most üres a nagy közösségi tér, melegedőként már nincs rá szükség. Halkabb is lett a ház, sokan dolgoznak az itt lakók közül, lakógyűlést már nem is lehet akármikor tartani, csak este öt-hat után.

Tavaly jutottak el addig, hogy a társasház a közös költségről már egyenleget közöl a lakókkal, így mindenki tisztában van a tartozása mértékével. A gázszolgáltatóval sem a máltaiak, hanem a társasház kötött már szerződést. Külső könyvelője lett a háznak, s idén januártól külső közös képviselője is, Lukács Imre vállalta a feladatot. A társasház lakói vették fel vele a kapcsolatot, a lakóközösség fogadta el. Fontos lépések ezek a ház életében az önállóvá válás útján.

A közös költség nem fizetésétől másfél évtized alatt eljutottak oda, hogy a legutóbbi lakógyűlésen az egyik tulajdonos már felvetette, hogy emelni kellene a közös költség összegét, mert akkor több jutna fejlesztésre. Bár leszavazták az indítványát, a fejlődés így is szemmel látható.

A ház lakóiban kedvező változás indult meg, a többségnek igénye lett arra, hogy rendezett körülmények között éljen.

Most már az önállóság felé fordulnak, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat mind kevesebbet fogja a lakók kezét. „Bele kell szokniuk abba, hogy felelős döntéseket hozzanak magukért” – szögezi le Szaller Péter. Egyre több ügyben várják el a lakóktól, hogy vegyék ki a részüket a teendőkből.

Az út közepén

Persze az állapotokon még mindig van mit javítani: számos erkélyablakszemből hiányzik az üvegtábla, helyette furnérlemez vagy egyszerűen csak egy ajtó található. Vagy még annyi sem. A korábbi beruházások azonban jelentős költségeket emésztettek fel, a helyreállítás további fokozatait pedig nem segítette a koronavírus-járvány megjelenése, és a jelenleg tapasztalható hatalmas infláció. Ahogy közös tervezést igényel a 9. és 10. emelet hasznosítása is, ahol a lakások önkormányzati tulajdonban vannak, s azokat a máltaiak bérlik. Ezekre is olyan lehetőséget kell kialakítani, amely a társasház további fejlődését szolgálja.

„Az útnak nagyjából a közepén járunk, már látszanak azok a fő mérföldkövek, amelyekig eljutottunk, s amelyek révén előrébb lépett a ház. Ebben nemcsak mi voltunk aktív szereplők, hanem a társasház lakóközössége is. Régen, ha valamilyen probléma vetődött fel, a lakók sokszor azt várták, mi oldjuk meg. Most már párbeszédet folytatunk, közösen gondolkodunk” – mondja búcsúzóul Szaller Péter.