– Megnéztem az Önről készült portréfilmet…
– Akkor nem is kellek én ide, már mindent tud.

– Az volt az izgalmas benne, hogy a címe, a 101. magyar népmese valóban az életére reflektál, ahányszor beszélt erről más kontextusban, számomra mindig a népmesei fordulatok domborodtak ki. A Kecskemétfilm hungarikuma a Magyar népmesék – az Ön életének dramaturgiai elemeit mintha a stúdióban készítették volna.
– Egy jóval nagyobb stúdióban. Szoktam mondani, hogy a Jóisten engem a tenyerén hordoz – azzal együtt, hogy a nehézségek tettek kreatívvá, mindig rákényszerültem, hogy valamit kitaláljak a továbblépés érdekében. 

– Az indulásánál is a népmesei toposz érvényesült: elindult a szegénylegény. Büszke a gyökereire – gondolhatunk itt a tisztes szegénység méltóságára, de a kálvinista neveltetésre is. Ha visszagondol a kezdetekre, ki volt a legmeghatározóbb figura az ön számára?
– Az édesanyám. Mikor apám meghalt, az öcsém egynapos, én egyéves, a nővérem kétéves volt, anyám egyedül nevelt fel hármunkat, de rajta én csak jóságot láttam. Bizonyos dolgok tiszteletét tudatosan, de tudat alatt is magamba szívtam templomba járóként, és bár nagyon nehéz helyzeteket éltünk meg, élesen emlékszem gyermekfejem gondolataira: nem baj, hogy most rossz helyzetben vagyunk, mert a Mennyország biztosan jó lesz! 

– Mindannyiunk története mesélhető a megvívott csaták szemszögéből is: jönnek a sárkányok, háromfejű, hétfejű, kinek mekkora adatik – visszatekintve az ön számára mi volt a legnagyobb sárkány?
– Amikor 1957 tavaszán kirúgtak a kunszentmiklósi gimnáziumból, és el kellett hagynom a települést is, meglehetősen depressziós állapotba kerültem – ez olyan fordulat volt, amelynek hosszú távú hatásait nehéz volt leküzdeni.

Érettségi után hiába jelentkeztem egyetemre, nem vettek föl sehova, geodétaként helyezkedtem el a földmérőknél, ahol rengeteget tanultam osztályidegen munkatársaimtól.

A ’60-as évek Magyarországán elkészíteni egy-egy település térképét pedig felért egy szociológiai tanulmányúttal. 
Mesélek egy konkrétumot: már gyerekkoromban is részese voltam annak, ahogy ki kellett ásnunk a földből gyökerestől fákat, és láttam a megrendítően nagy gyökérzetet, amelyet egészen a kis ecsetszerű végződésekig emeltünk ki. Geodétaként dolgozva egyszer Kecskemétről Bajára menet láttam, hogy az útszélesítéshez kitépték gyökerestől a fákat. Nyár volt, és néztem, hogy a lombkoronája és gyökérzete ott fekszik, de nem kiásva, hanem kiszakítva barbár módon – valami iszonyatos volt számomra. De évekkel később egy animációs filmhez adott alapötletet. 

– Az élete egy fa képéhez is kötődik: erős, kiterjedt gyökérzet, amelyben ott van az öröklétbe gyökerezettség is, az önmagán túlmutató élet lehetősége. 
– A természetre való rácsodálkozás kezdettől fogva velem volt. Valahogy mostanában nincsenek olyan nagy viharok, mint amelyekre gyerekkoromból emlékszem a pusztához köthetően. Ezek nagyon elgondolkodtatták az embert a kicsinységéről – szerencse is kellett, hogy ne csapjon belém a villám. 

– Az alázat volt, hogy a stúdió kerítését egy fához igazíttatta? 
– Tisztelet. Fontosak a fák. A rajzfilmstúdió előtt van egy hatalmas nyárfa, amit ki kellett volna vágatni, de megvizsgáltatva még nem volt végig korhadt, úgyhogy azt kértem, inkább vágják el középütt. Ezután a fa újból megéledt. A stúdió 50. évfordulójának is ez a fa lett a szimbóluma egy poszteren, a kollégák nevei pedig egy-egy levél voltak rajta. 

– A kecskeméti stúdiónak is volt sok olyan pillanata, amikor senki a világon el nem hitte, hogy egy évnél tovább él, ön volt az egyetlen, aki szilárdan bízott a túlélésben. Ez miből táplálkozott?
– Az a helyzet, hogy a félelemből. Ott voltak a kollégák, akik iránt felelősséget éreztem, és állandóan az lebegett előttem, hogy nem hagyhatom őket cserben. Az életösztön mindig arra késztetett, hogy az a dolgom, hogy megoldjam a helyzetet. 

– Azért nincs még egy stúdió, ami 50 éve életben van mindenféle politikai változást túlélve. 
– Amikor a Pannónia leszállóágba került, rábeszéltem a kollégáimat, hogy vegyük meg az állami vagyonrészt. Ugyanígy, amikor külföldre kezdtek szállingózni a munkatársaim, végiggondoltam, hogy mit tehetek, és Erdélyből hívtam át tehetséges magyar fiatalokat.

Aztán kitaláltam egy nemzetközi ösztöndíjrendszert, aminek keretében 23-an érkeztek a stúdióba Kanadától Japánig, ezzel a nemzetközi vérkeringésbe vittem a nevünket. Az volt a kérésem, hogy cserébe mi is mehessünk külföldre, így abban az időben, amikor nem lehetett utazni, Szoboszlay Péter Izlandon, Horváth Mari a stuttgarti egyetemen tanított.

Kerestem azokat a megoldásokat, amelyekkel egy magasabb színvonalhoz mérhettük magunkat. De kerestem a kecskeméti értelmiséggel is a kapcsolatot, hogy lássák és magukénak érezzék az általunk teremtett értéket. Fokozatosan, de bekerültem az animációs világ nemzetközi vérkeringésébe, és amikor kevés megbízásunk volt a Pannóniától, rákényszerültünk a bérmunkára. Így automatikusan át kellett vennünk a külföldi technikát is – a Pannóniában még papíron rajzoltak, amikor mi már elkezdtük a digitális rajztáblák használatát. Ezek a kényszerből adódó helyzetek is segítettek túlélni. Szerencsém van, mert a tehetséges kollégáim a lehető legjobbra törekszenek – nekem csak a biztosítanom kell hozzá a pénzt és a lehetőségeket.

– Van utánpótlás?
– Dolgozom rajta. Nálam az életpélda átvétele működött – abban reménykedem, hogy mások is látják az én példámat, és nem fogják könnyen feladni. 82 éves elmúltam – így a kollégáim is, akiket annak idején felvettem, már nyugdíjba mennek, pedig az animátorok kulcsemberek: színészi képességük, ritmus- és humorérzékük, fantáziájuk is van a rajzolói tehetségük mellett – erre inkább születni kell. Hogy az én helyemet ki veszi át, az természetesen foglalkoztat, ugyanakkor azt is látni kell, hogy nem nagyon kapkodnak a lehetőség után. Annak idején a Pannóniából létrejött négy-öt vállalkozás mindegyike megszűnt. Kitartás vagy túlélési stratégia hiányzott? Nem tudom. Mi fennmaradtunk. De sokszor éreztem magam úgy, mint Hemingway öreg halásza, hogy a kihúzott nagy halból csak a csontváza maradt. 

– A Toldi elkészülte során is érte ilyen veszteség; időközben elhunyt Jankovics Marcell – ez hogyan hatott önre és a film készülésére?
– Nagyon nehezen éltem meg Marcell elvesztését magán­emberként is – 50 éven keresztül dolgoztunk együtt, barátként gondoltunk egymásra, nehéz volt feldolgozni, azért is, mert ezen keresztül azzal is szembesültem, hogyha valaki minőségi dolgot csinál és komolyan is veszi, az még nem garancia az örök életre. Marcell egész életében saját személyén túlmutató, önmagánál nagyobb dolgok létrehozásán fáradozott, és mégis úgy ment el, hogy nem tudhatja, utána mi történik. Az utókor valameddig őrzi az emlékét a műveken keresztül, aztán talán azt is elfelejtik, hogy valaha létezett. A film elkészültét segítette, hogy az első pillanattól kezdve egész estés változatban is gondolkodtunk. Amikor a sorozat befejeződött, Marcell megcsinálta az egész estés film képes forgatókönyvét a kiegészítésekkel, módosításokkal, tehát Csákovics Lajos, aki a kivitelező rendező volt, át tudta venni a munkát, és megrendezte a mozifilmet. 

– Mit gondol, ha Jankovics Marcell most megnézhetné a Toldit, mit mondana?
– Azt hiszem, boldog lenne. Ő még papíron rajzolt – idegenkedett a számítógépes technológiától, és sokszor mondogatta a visszanézésnél: ez nem is az én filmem, ez a ti filmetek. Annak idején beszélt arról, hogy az első nagy munkáját, a János vitézt Petőfi születésének 150. évfordulója kapcsán készítette el, és milyen jó lenne, hogyha most a Toldival fejezhetné be az életművét. Nagyon fontos, hogy több mint száz ember szellemi terméke, nagyon sok ember energiája és tehetsége sűrűsödik másfél órában, tehát sűrítmény kerül a nézők elé, ami azért jött létre, hogy ennek aztán komoly kisugárzása legyen a mozivásznon.

– Toldit az ereje teszi hőssé, de a szellemi teljesítmény is lehet férfias? 
– Jankovics Marcellé ilyen, de a közösségben, a nemzetben való gondolkodás felelősségérzete is igazi férfi teljesítmény. Ha az ember képes bejárni az utat saját magától valami nagyobbig, hogy önmagáért úgy vállaljon felelősséget, hogy azon keresztül valami jelentősen nagyobbat építsen, ahhoz megfelelő bölcsesség is kell, azt hiszem.

Sok esetben meg kellett volna sértődnöm annak idején stúdióvezetőként, de megértettem, hogy nem az számít egy-egy ügynél, hogy én hogyan élem meg, hanem hogy képes vagyok-e a közösség érdekében lépni és létezni.

– Van kedvenc helye a stúdióban?
– Amit említett is, ahogy a kerítés kikerüli a fát… De áll olyan fa is az udvaron, aminek üreges a törzse. Nemrég egy dokumentumfilm forgott velem, amiben ez szerepet is játszott, mert felrémlett előttem egy gyerekkori emlék: a Szelidi-tó közelében olyan fűzfák voltak, amelyeket a korhadás üregessé tett, csak a kérgük volt meg, azokban bújócskáztunk. Előttem volt ez a kép, és belebújtam ebbe a mostani korhadt fába az udvaron. Azt játszottam, hogy eltűnök a természetben. 

– Tudom, hogy lehetetlen ilyen kérdésre válaszolni, de van kedvenc rajzfilmje az elmúlt 52 év terméséből?
– Erre tényleg nem lehet valódi választ adni, de adott percben őszintét igen: a Leo & Frednek a Koncert című epizódja jelent meg most előttem; ahogy a kivénhedt oroszlán és idomár már nem kell a cirkuszban, és adnak egy koncertet a cirkusz melletti dombon – a kollegialitásról és az öregedés megélésének méltóságáról beszél nálamnál pontosabban. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 novemberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Horváth M. Judit fotóművész, Bódi Barbara festőművész, Rézműves Melinda néprajzkutató, Jónás Judit színművész, Horváth Mónika énekesnő, Hága Antónia volt parlamenti képviselő – az ő sorsukkal, életművükkel kapcsolatban nem állja meg a helyét a lépten-nyomon puffogtatott „zajos siker” kifejezés. Az ő vonatkozásukban csakis pazarlásról tudunk beszélni, mert anélkül, hogy tudatában lettek volna, fiatal cigányok százait formálták bátorságukkal, erejükkel, őszinteségükkel, érzékenységükkel. Az említett klub rendezvényeit nem hirdetik plakátok, nem szerepelnek rendezvényfüzetekben, mégis telt házzal mennek az esték, mert a „NősziRomnak nem közönsége, hanem közössége van”. A programokat hónapról hónapra három nő hozza tető alá: Váradi Éva szerkesztő, Daróczi Tímea műsorvezető és Szántó Marietta „Maya”, az Újpesti Cigány Önkormányzat képviselője.

Amikor terveztük a találkozót, én Timire és rád gondoltam, Évike, de te azonnal rávágtad, hogy Maya nélkül nem lenne teljes a beszélgetés.

Váradi Éva: Mert Maya a mi fiatal napsugarunk. Okos, ügyes, és nélküle elképzelhetetlen a NősziRom. Hálásak vagyunk azért, hogy van nekünk!

A nagy terveket általában nagy egymásra találások előzik meg...

Váradi Éva: Tényleg érzek némi sorsszerűséget a találkozásunkban. Maya a férjem egyik munkatársa, aki arra biztatott, hogy vegyük a szárnyaink alá, tanítsuk, adjunk át neki mindent, amit csak tudunk. Ezek a mondatok még erőteljesebb jelentést kaptak nemrég, amikor Maya édesanyja meghalt. Timire Setét Jenő hívta fel a figyelmem, amikor megtudta, hogy nagy szükségem lenne egy belevaló műsorvezetőre. Tudtam, kiről van szó, ugyanazokra a rendezvényekre jártunk évek óta, de sosem beszélgettünk, nem volt kapcsolódásom hozzá, csak messziről néztem, ahogy vonul egy magas nő gyönyörű cipőkben.

Daróczi Tímea: Jenőnek külön képessége volt arra, hogy az egymáshoz vagy a feladathoz illő embereket megtalálja és összeboronálja.

Sajnos a mi esetünkben a nagy találkozást már nem érhette meg, így azt szoktuk mondani, minket Jenő hagyott egymásra, mi az ő öröksége vagyunk.

Nem egy tipikus forgatókönyv, hogy egy szociális munkás elindít egy klubot, és a kis teadélután valóságos városi legendává növi ki magát.

Váradi Éva: Édesapám, Váradi Gábor festőművész 13 éves koromban vitt el először a Fővárosi Cigányház alkotótáborába, ahol roma festők, írók jöttek össze évről évre. Akkoriban a roma művészek többsége – akárcsak édesapám – nem a művészetéből élt, nem iskolában tanulta az ecsetfogást vagy a tollforgatást. Ez a tábor volt az egyetlen hely, ahol igazán felszabadultan alkothattak, ahol képezhették magukat. Ezek az alkalmak nagyon sokat jelentettek nekünk, gyerekeknek is. A varázslat abból állt, hogy észrevétlenül lettünk gazdagabbak, magabiztosabbak. Az ott megjelenő festők számomra természetes, barátságos, jókedvű, kedves emberek voltak. Később értettem meg, milyen óriások között lehettem. A felnőttek büszkén, szégyenkezés nélkül meséltek a cigányságukról, miközben szépséges cigánylányokat festettek, cigány dalokat énekeltek.

Daróczi Tímea: Én egy csepeli munkáscsaládba születtem. Emlékszem, ketten voltunk cigányok az egész iskolában, a másik fiú örökké taknyos volt. Nagyon nem akartam olyan lenni, mint ő, nem akartam cigány lenni. Kamaszkoromban volt az osztályban egy srác, aki nagyon tetszett, és amikor húsvétkor eljöttek a fiúk meglocsolni, könyörögtem anyáéknak, hogy ne zenéljenek hangosan, mert a végén még kiderül, hogy cigányok vagyunk. A szüleim összenéztek, és mosolyogva rám hagyták, nem zúdították a nyakamba, hogy egyébként is mindenki tudja: cigányok vagyunk.

Amikor felnőtt fejjel újra találkoztam a sráccal, elmondta, mennyire irigyelte, hogy mi mindig jókedvűek voltunk.

A szüleim számára a legfontosabb a tanulás volt, azt gondolták, így jobban boldogulok majd. Talán ez az oka, hogy nem cigányul beszéltünk otthon, hanem magyarul. Ebben biztosan része volt a szocializmusnak is, ami a maga sajátos módján próbálta integrálni a cigányságot. Változást a cigány értelmiség megszületése hozott, ami a történeti, a tudományos és a néprajzi kutatásokkal, az anyanyelvi művelődéssel kezdődött a ‘70-es évek elején. Ennek a „robbanásnak” a ‘80-as években mi is tanúi voltunk, például a balatonszemesi táborokban, amik kitörölhetetlen nyomot hagytak bennünk. Voltaképp ennek köszönhetem, hogy szeretek cigánynak lenni, hogy büszkén hordom a színes rózsás kendőket, a feltűnő fülbevalókat, hogy akartam és boldogan elfogadtam azt, akinek születtem, akivé váltam. Én sajátomnak érzem és rajongok a magyar népdalokért, Bartókért, József Attiláért, Máraiért, Cserháti Zsuzsáért is, de ugyanúgy enyém Lakatos Menyhért, Bari Károly, Roby Lakatos, a Parno Graszt vagy Kökény Attila is. Egyszóval hihetetlenül gazdagnak érzem magam.

Váradi Éva: Vannak emberek, akiknek a puszta jelenléte, a kisugárzása elég ahhoz, hogy feltöltődj, hogy boldogabbnak, erősebbnek érezd magad, jobbnak, reményszerűbbnek lásd magad körül a világot. A tábor tele volt ilyen emberekkel. Péli Tamás, Choli Daróczi József, Szentandrássy István, Nagy Guszti – én ott olyan sok jó dolgot kaptam, hogy az az egy hét egész évre feltöltött energiával. És milyen az ember? Ha rátalál valami jóra, előbb vagy utóbb meg akarja osztani a többiekkel, a következő generációval. Sajnos a nagyok közül már sokan elmentek, és akik még hál’ Istennek köztünk vannak, méltatlanul kopnak ki a köztudatból. Szerettük volna megidézni a múltat, hogy a fiatalok olyannak lássák őket, mint mi annak idején.

A te generációd, Maya, hogyan éli meg a cigányságát? Megérzik a fiatalok azt a köteléket, amiről Timi és Évike beszél?

Szántó Marietta, Maya: Csak a magam nevében tudok beszélni. Én soha nem akartam más lenni. Mindig is szerettem cigánynak lenni, cigány emberek között tenni-venni, mert az olyan jó érzéssel tölt el.

Azt gondolom, a budapesti cigány fiatalok körében egyre többen vagyunk büszkék a származásunkra, és tudatosan ápoljuk a kultúránkat, keressük egymás társaságát.

A NősziRom rendezvényein is rengeteg a fiatal.

Mit gondoltok, mitől ennyire népszerűek ezek az esték?

Daróczi Tímea: Egyértelműen Évi tehet róla. A műsor minden pontján érezni lehet a törődését, finomságát, szeretetét. A felkészülés nála nem csak annyit jelent, hogy felhívja a vendégeket, és leegyezteti az időpontot. Személyesen látogat el mindenkihez, és nemcsak tíz percre ugrik be, hanem ahogy legutóbb a rádiós Varga Ilonánál, beáll káposztát tölteni, és ha úgy adódik, megy ő is a temetőbe. Minden apró részlet fontos számára. Milyen verset, milyen zenét szeret a vendég, kik a kedvenc előadói? Mi a kedvenc virága? A kedvenc étele. Bevett módszere, hogy első lépésként keres magának egy „cinkostársat”, aki segít neki abban, hogy megtudjon minden apró részletet: kik azok a barátok, munkatársak, akik valamiért fontosak, jelentősek a vendég életében, majd a legnagyobb titokban meghívja valamennyit. Ha a vendég a tulipánt szereti, akkor tulipán lesz az asztalon, ha a liliomot, akkor liliom, ha a kedvenc étele a kapros-túrós, akkor a műsor után biztosan kerül belőle az asztalra, amit túlnyomórészt a barátok pakolnak tele, akik sohasem jönnek üres kézzel. Mindig hoznak valami finomságot a közös vacsorához: bodagot, pogácsát, töltött káposztát. A Magyar Televízióban műsorvezetőként eltöltött éveim alatt ilyen lelkiismeretes, alapos és profi szerkesztővel nem találkoztam. A közösen töltött munka minden percét élvezem a két lánnyal!

Váradi Éva: Azért a mai műsorhoz hosszú érési folyamat vezetett. Az első esténk után volt bennem hiányérzet, sőt némi csalódottság is. Aztán jött a világjárvány, ami mindent megakasztott. Ugyanakkor Maya legelső plakátja olyan jól sikerült, hogy tudtam, össze fog jönni, amit elképzeltünk. Aztán Jónás Judit színművész estjén egyszer csak éreztem, megszületett a NősziRom, mint abban az Angelina Jolie-filmben a fotós, aki elkapta azt a bizonyos pillanatot, a Gia nevű modell születését.

Azt már tudjuk, mit ad a közönségnek, a vendégeknek a NősziRom, de mit adott nektek?

Daróczi Tímea: Bevallom, eleinte volt olyan vendég, akivel nem annyira szimpatizáltam, sőt volt, aki kimondottan kihívást jelentett. De amikor elkezdtem a felkészülést, és elolvastam tőle ezt is, meg azt is, egyszer csak azon kaptam magam, hogy valójában én ezt az embert eddig csak láttam, de nem ismertem, és engem ez az ember nagyon érdekel.

Ezt eljátszottam párszor, és ma ott tartok, hogy bárkit szeretne meghívni Évi, jöhet, mert tudom, mire egy asztalhoz ülök vele, szeretni fogom.

Rengeteg értékes dolgot kapunk a vendégektől is, például Hága Antónia nagy kedvence a manush jazz. Azelőtt nem igazán hallgattunk ilyen zenét, ma pedig mindhárman lelkes Swing á la Django-, Jon Larsen-, Robin Nolan-rajongók vagyunk.

Kép

Mata András zenész, Balogh Ibolya óvónő és Rézműves Melinda néprajzkutató egy NőSziRom-esten – Fotó: Csoboth Edina

Szántó Marietta, Maya: Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy részese lehetek egy ilyen nagyszerű dolognak, és elmondani sem tudom, mennyire izgulok, amikor szemtől szemben állok olyan emberekkel, mint Hága Antónia vagy Horváth M. Judit fotóművész. Emlékszem, amikor Bangó Margit jött hozzánk, csak arra tudtam gondolni, uramisten, ez itt tényleg Bangó Margit! Milyen boldog lenne anya, hogy a kedvenc énekesnőjével beszélgetek.

Váradi Éva: Én nem is sejtettem eddig, milyen erős vagyok. A NősziRom előtt boldogan éltem a csendes, rendes családanyák életét, most pedig a műsor, a minőség érdekében képes vagyok a sarkamra állni, nehéz döntéseket hozni akkor is, ha fájnak. Az ember a kapcsolataiban, találkozásaiban mindig gazdagodik egy kicsit vagy sokat, és a meghívott vendégeink épp attól különlegesek, hogy akaratlanul is nagyon sokat képesek adni önmagukból. Bátorságot, hitet, erőt, elkötelezettséget, tartást. Az emberi sorsok, a múlt, a közös emlékek felidézik bennünk és a közönségben is, mi az, ami igazán fontos és értékes az ember számára. Stohl András, Seress Zoltán, Nemcsák Károly, Gergely Róbert az első felkérésre önzetlenül csatlakoztak az ügyünkhöz, és a meghívott barátok, pályatársak olyan szeretettel készültek/készülnek a találkozásra, ki dallal, ki találós kérdésekkel, hogy az estek óhatatlanul is kiemelik az embert a mindennapok taposómalmából, és megerősítik abban, hogy a világ jó hely, tele van jó dolgokkal, jó emberekkel.

Daróczi Tímea: A NősziRom számomra lehetőség arra, hogy valamit visszaadhassak a közösségnek mindabból, amit én is kapok. Ünnepekre a szűk családot szoktam meghívni, idén viszont a lányom, Rachel születésnapjára már Maya és Évike is eljöttek a családjukkal, őket is a NősziRomnak köszönhetem.

Mire vagytok a legbüszkébbek, melyik az a pillanat a NősziRom életében, amit fontosnak gondoltok kiemelni?

Váradi Éva: Arra vagyok a legbüszkébb, hogy tudunk tanulni, segítséget kérni egymástól.
Szeretem, hogy mindennek van története: a nevünknek, a találkozásunknak, de született már nálunk párkapcsolat is, és voltunk tanúi, előmozdítói nagy kibéküléseknek, bocsánatkéréseknek.
A mai napig elérzékenyülök azon, milyen örömmel, milyen sokan mozdulnak meg egy jó ügy érdekében. Neves művészek – Györgyi Anna, Szalóki Ágnes, Nyakó Júlia, Horváth Mari, Szilvási István, Bada Márta, Váradi Gábor, Kőszegi Edit – segítő munkája szintén felbecsülhetetlen. Nagyon sokan kellünk ahhoz, hogy egy jó műsor összeálljon. Nem utolsósorban a felkérést elfogadó vendégek, akik komolyan veszik a műsorban való megjelenésüket. Készülnek, izgulnak, és nagyon odaadóak.  

Daróczi Tímea: Rám a legnagyobb hatással az szokott lenni, mennyire meghatódunk, amikor szemtől szembe kerülünk a többiek szeretetével, amikor egy emberekkel teli teremben valaki vagy valakik elkezdik mesélni a saját történetüket, és mi mindannyian csatlakozunk ahhoz.

Kép

Fotó: Csoboth Edina

Nem kacérkodtok a gondolattal, mi lenne, ha a NősziRom egy televízió stúdiójában folytatódna tovább?

Váradi Éva: Kaptunk már ajánlatot, de nem szerettünk volna élni a lehetőséggel. Maya véleményével egyetértve a stúdióban a NősziRom elveszítené önmagát, azt a meghitt légkört, amelyben a vendégek otthon érzik magukat, ahol őszintén megnyílhatnak, beszélhetnek. És le kellene mondanunk a közös vacsorapartikról is, a televízióban kötelező promóciók miatt pedig oda lenne a vendégek meglepetése. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének terveink a jövőre nézve.

Szántó Marietta, Maya:

A következő sorozatunkban olyan magyar nőket kívánunk bemutatni, akik sokat tettek a cigányság ügyéért, és már tervben van a férfiakról szóló szériánk is.

Daróczi Tímea: És tegyük hozzá, hogy nemsokára új díszletek között fogadhatjuk a vendégeket. Most is éppen nagy munkában vagyunk: a kanapé színét és stílusát egyeztetjük.

Váradi Éva: Nagyon szerencsések vagyunk, mert a férjem, Gábor, úgy is, mint a társam és barátom, de úgy is, mint a Rácz Gyöngyi Közösségi Központ alapítója és vezetője, a háttérből minden segítséget megad nekünk, biztosítja számunkra a helyszínt, az anyagi forrásokat. Nélküle még mindig csak álmodoznánk.

Hogyan tapasztalják, mennyire jellemző ma a brit nőkre a konzervatív gondolkodás?

Merrie Cave: A konzervatív nők sajnos nincsenek túl sokan az országban, legalábbis magasabb szinten alig képviseltetik magukat. Vannak persze, akik a Konzervatív Pártban dolgoznak, illetve a konzervatív hivatalokat vezetik, és segítenek például a választások lebonyolításában, de rajtuk kívül kevés a Scruton gondolatait is közvetítő értelmiségi nő. Hozzá kell tennem: sok kedves ember, szorgalmas nő, családanya, háziasszony támogatja a konzervatív értékeket, de ők alig kapcsolódnak a közélethez. Talán nem is annyira ösztönből jön náluk a konzervatív gondolkodás, mint inkább a szüleiket vagy akár a férjüket követik ebben, vagy egyszerűen ki nem állhatják a szocializmust.

Pedig olyan tekintélyes példaképeik is lehettek a közelmúltban, mint II. Erzsébet királynő vagy Margaret Thatcher korábbi miniszterelnök. Ők mennyire gyakoroltak hatást a brit nőkre, illetve mutattak irányt nekik viselkedésben, akár megjelenésben?

Merrie Cave: A legtöbb brit értelmiségi nő nagyon tisztelte és szerette a királynőt bátorságáért, állhatatosságáért, meg azért, ahogy a legkülönbözőbb helyzetekben viselkedett. Az is az erénye volt, hogy soha senki nem tudhatta, mit gondol valójában. És sokan, köztük én is, ugyancsak kedvelték Margaret Thatchert. Azt mondják, túl nagy hangsúlyt helyezett a piacokra, de szerintem muszáj volt, mert akkoriban szinte szocialista ország voltunk, és irányt kellett váltani. A politika pedig olyan, mint a libikóka: semmiből nem akarsz túl sokat, se túl keveset. Mérlegelni kell.

Mindenesetre Margaret Thatcher az utolsó pillanatban jelent meg ahhoz, hogy megmentsen minket a valódi szocializmustól.

Egyre több nő él az Egyesült Királyságban, akik bevándorlócsaládból származnak. Nekik eltérő elképzeléseik lehetnek a női szerepekről, de vajon ezzel befolyásolják is a brit gondolkodást, vagy inkább ők alkalmazkodnak hozzá?

Merrie Cave: A legtöbben sajnos nem igazán alkalmazkodnak. A hindukkal jellemzően kevesebb konfliktus van, ők jól illeszkednek az angol társadalomba, nem véletlen, hogy a jelenlegi miniszterelnök is az. Nem ez a helyzet a muszlimokkal. Közülük egyes férfiak – tisztelet a kivételnek – kihasználják a liberális szemléletet, és tiszteletlenül viselkednek a nőkkel. Szélsőséges esetekben sem merik letartóztatni őket, mert működik velük szemben a pozitív diszkrimináció. A rendőrség egészen mostanáig vonakodott attól, hogy ilyen védett tulajdonságokkal rendelkező embereket letartóztasson, úgyhogy még a saját városomban is nagyon óvatosnak kell lennem. Bizonyos környékeken a nők a biztonságuk érdekében a lakásukból is alig mernek kilépni. A muszlimok között vannak, akik teljesen külön utat járnak, nem csatlakoznak úgy a többséghez, mint például a hinduk.

Nem mindegy, a következő generációra milyen értékek maradnak. Mekkora jelenleg a gyermeknevelés presztízse az angol társadalomban?

Alistair Miller: Elkeserítően alacsony. A családok kevés anyagi segítséget kapnak ehhez, jól tudom, mert mi is neveltünk gyermekeket a feleségemmel. Tapasztaltuk, hogy valójában két jövedelem kellene hozzá, ami nagy nyomást jelent az érintetteken. A másik nehézség, hogy a sok évszázados gyakorlat bizonyítja: a család egy férfi és egy nő stabil házasságával működik a legjobban, de ezt ma már ki sem szabad mondani. Mert akkor ugye mi lesz a transzemberek jogaival? És mi lesz a homoszexuálisok jogaival? A hagyományos családi értékek mára tabuk lettek, mert ha kimondod őket, megsérted a szexuális kisebbségeket, az egyedülálló anyákat, és még ki tudja, kiket.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash

Hogy látják, az önök országában milyen élethelyzetekben találkozhatnak a nők előítéletekkel?

Alistair Miller: Én úgy tapasztalom, hogy ma már általánosságban véve teljes egyenlőséget élveznek a nők. Viszont vannak aktuális vitáik például a transzaktivistákkal az uniszex illemhelyekről. Sok színház, sőt néhány iskola is bevezette ezeket, ami bizony problémát okoz azoknak a nőknek, akik nem szívesen osztják meg a mellékhelyiséget más neműekkel. Mert mi van, ha egy férfi csak állítja magáról, hogy nő, ki kérdőjelezheti meg?

Látszólag jogegyenlőségben élnek a nők, miközben nehéz megoldani, hogy otthon maradhassanak gyerekeket nevelni, gyorsan vissza kell térniük a munkába. Ez nem jó, de ha felszólalok ellene, szexistának bélyegeznek.

És mi a helyzet a nők előrejutási lehetőségeivel a foglalkoztatás területén?

Alistair Miller: Ott szerintem kedvező a helyzetük. Ha például menedzserek akarnak lenni, ebben már nem akadályozza őket semmilyen diszkrimináció, sőt. Valójában ma már jobb helyzetben vannak e téren, mint a férfiak. Egyre több nőből lesz vezető, míg korábban, mint tudjuk, azonos jellemzők esetén inkább a férfiakat alkalmazták. Most a nőknek még kedvezőbb a helyzetük, ha etnikai kisebbséghez tartoznak, netán mozgáskorlátozottak, vagy más védett tulajdonságuk is van. Mert az a feltételezés, hogy egy fehér, heteroszexuális férfinak alapból megvannak a munkalehetőségei, miközben lassan nekik a legnehezebb az összes csoport közül. De ismét hangsúlyoznom kell: ma már, ha egy nő sok gyermeket vállalna, egyre több pénzre van szüksége. Otthon maradnia nehéz, hacsak nem hajlandó szociális segélyből megélni. A legtöbben nem engedhetik meg maguknak a kettőnél több gyermeket. Én az átlagosnál jobban keresek, de ahogy mondtam, így is nehéz volt eltartanom a gyerekeket, amikor a feleségem otthon maradt velük. Családi segítség nélkül nem ment volna.

Merrie Cave: Egy korábbi generációhoz tartozom, de anyaként már én is részmunkaidőben tanítottam a megélhetésért. Sok sérült gyereket látni manapság, és ennek gyakran az az oka, hogy az anyjuk túl korán visszament dolgozni.

Az egyenlőségre törekvés sok szempontból szélsőségessé vált, pedig az emberek felismerik, hogy a férfiak és a nők annyi mindenben különböznek egymástól. Ez nem diszkrimináció, hanem az élet ténye.

Vannak területek, amelyekre a férfiak alkalmasabbak, mint például tűzoltónak lenni és embereket kimenteni egy égő épületből. Ha azt mondom, hogy a férfiaknak ehhez több erejük van, szexista vagyok. Nagy a buzgalom arra nézve, hogy bizonyos szerepekben sokkal több nőt alkalmazzunk, de talán a fegyverős erőknél, pláne a frontvonalban nem kellene. Ám ha nekem nem kell az abszolút egyenlőség, akkor szexista vagyok.

Olyan témák is foglalkoztatják önöket, mint az abortusz, és azzal összefüggésben esetleg a vallási kérdések?

Alistair Miller: Az abortusz szerintem rendkívül nehéz kérdés. Nem is értem, hogy ma, amikor annyi fogamzásgátlási lehetőség áll rendelkezésre, ez egyáltalán még miért van napirenden. Én nem vagyok katolikus, de nagyon szimpatizálok a katolikus állásponttal, mert az az emberi életet megtisztelő álláspont. Nagy-Britanniában a katolikusokat démonizálják, amiért ki merik mondani, hogy a születendő gyermek szent, pedig erkölcsileg szerintem is ez a legmegtisztelőbb állásfoglalás. Csak épp liberális körökben nem divatos.

Kép

Jobbra Merrie Cave és Alistair Miller, a Scruton beszélgetésén – Forrás: Scruton Közösségi Tér

Hogy érzik, összességében mennyire nyitott a brit társadalom a konzervatív értékekre?

Alistair Miller: Szomorú, de a konzervatív jelző ma szitokszónak számít, különösen a tudományos életben. Én is publikálok tudományos területen, és szinte kerülnöm kell ezt a szót, ha nem akarom, hogy lekicsinyeljék a munkámat. Pozitív értelemben használva legalábbis megnehezíti a publikálást. Ezért inkább a társadalmi igazságosság harcosának álcázom magam, és olyan területeken mozgok, ahol finoman megkérdőjelezhetem a szélsőségeket.

Persze így is óvatosnak kell lennem, mert a konzervatív mifelénk ilyesmiket jelent: reakciós, szűk látókörű, idegengyűlölő. Kevesen is vállalják magukról nyíltan, ha így gondolkodnak.

A véleménynyilvánítás helyzete főleg az oktatásban rossz.

Önök mégis viszik tovább mindazt, amit Roger Scrutontól örököltek. Mi a legfontosabb üzenetük?

Alistair Miller: Melyiket is emeljem ki? Talán azt, hogy az igazi konzervativizmus a helyi közösséghez való hűségen alapul. Vagy ott van az a csodás idézet, amit Scruton néhány éve, nem sokkal a halála előtt mondott, s ezzel sok mindent összefoglalt: az a különbség a konzervativizmus és a szocializmus, meg talán a liberalizmus között is, hogy a konzervativizmus szívében ott van a szeretet: az otthonunk, a hazánk, a népünk, a közösségünk szeretete. Szerintem a liberalizmus ezzel szemben sokszor valamiféle lázadásból, neheztelésből fakad. A konzervativizmus viszont az összetartást, a szeretetet helyezi a fókuszába.

Emlékszem, kissrác voltam, na, azért nagyobb, mint te, amikor a szüleimmel vendéglátónk jóvoltából a bécsi Duna-torony éttermében vacsoráztunk. Az étterem azért volt különleges, mert a helyiség körbeforgott - persze nem olyan gyorsan, ahogy tegnap abban a rakétaszerű kabinban repültünk a ligetben - de azért mozgott, így aztán miközben ettem a levest, magasból láthattam a város minden pontját. Már régóta kíváncsi voltam, milyen íze lehet a pisztrángnak, így hát azt rendeltem. Nagy tálon gyönyörű díszítéssel érkezett meg a kékre főzött hal, ám az íze hatalmas csalódást okozott.

Úgy tűnt, a szakács az állandó forgásban elszédülhetett, és nem találta a fűszereket, így a sót sem.

Azóta tudom, hogy az íz a lényeg! Gondolom mindenki unja már a „bezzeg az én időmben” kezdetű kántálást, de azért neked csendesen megsúgom: visszasírom azokat a henteseknél árult főtt debreceniket, amelyeket sok mustárral, friss kenyérrel ettünk egykoron. Igaz, veszélyes étel volt, mert amikor beleszúrtad a villád, magasra fröcskölt a narancssárga zsír, de sebaj, az íze mindenért kárpótolt, még az otthoni morgolódást is megérte. Azt, hogy miért volt olyan jó, nem tudni. Van, aki szerint húsból készült, mások az ízesítésére, fűszerezésére esküsznek, amely receptet a húsüzemek nyolcvan évre titkosították. Elég az hozzá: mára eltűnt ez a finomság. Igaz, akadnak olyanok, akik gyorsbüfék mélyén suttognak egy olyan hentesboltról, ahol még felbukkannak a régi ízek, de ezek inkább a városi legendák közé tartoznak.

Ebből is kiderül, az ételkészítőn, a szakácson áll vagy bukik minden. És főzőmesterekből remekül állunk! Divat lett ugyanis a nyilvános ételkészítés, ahol ki-ki meg akarja mutatni, milyen remekül mozog a konyhában, és hogy az ő fogásának nincs párja. Így aztán minden csatornára jut két-három főzőverseny, ahol percek alatt meg lehet tanulni, hogyan kell elkészíteni egy gyömbéres mormotasztéket páfránymártással, miközben komoly előadásokat lehet hallani egy-egy hozzávaló textúrájáról.

Néha akad egy-két híresség is, akik – bár még közelről sem láttak fakanalat – beszállnak a főzőcskébe, mintegy emelve a műsor színvonalát.

Ők is nekilátnak, hogy összeüssenek valamit, de amikor kiderül, hogy összekeverik a borsot a liszttel, boldogan kiabál a tévé előtt ülő férj a konyhában matató feleségének: gyere, Arankám, nézd meg, milyen suta, még egy rendes besamelmártást sem tud összerittyenteni!

Az ételt, és erre már nem kell téged tanítani, a gyomrunkba tesszük. Néha ugyan akad kivétel, például, ha klímaváltozásról van szó. Ilyenkor ugyanis néhány elszánt és roppant értelmes ifjú úgy gondolja, akkor tesz a legtöbbet a föld tüdejének épségéért, ha paradicsomlevest vagy épp makarónit önt egy-egy régi, értékes festményre. Mintha a rakott krumpli dobálása megállítaná a vizek szennyezését! Értelmetlen játék, hidd el.

Szóval egyél rendesen, mert könnyen lehet, hogy hamarosan új ízekkel is meg kell barátkoznod. Mostanában ugyanis tücsköt, gilisztát, ilyen-olyan bogarakat ajánlanak eszegetni egészség címszó alatt. Elárulom neked, miután nem vagyok barátja az ilyesfajta reformkonyhának, bespájzoltam rendesen pacalkonzervből. Mert ahogy látom, akár muzsikált a léha tücsök, akár nem, szorgos hangya barátjával együtt előbb-utóbb a lábasba kerül. No, azért nem kell sírnod, biztos nem lesz kötelező őket megenni!

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.

A mesterséges intelligenciát már mindannyian használjuk!

Az emberek többségének a mesterséges intelligencia még ma is a kultikus science fiction filmek robotjait jelenti. Számukra akár félelmetes is lehet a világ első, állampolgársággal rendelkező humanoid robotja, Sophia, aki 2017-ben debütált a nagyközönség előtt, és megdöbbentő intelligenciáról tett tanúbizonyságot, még humoros válaszokra is képes volt. Hasonló példa a Google DeepMind programja, amely pusztán az alapszabályok betanulása után, 4 óra önálló tanulással a 2000-es évek elején képes volt megverni bármilyen sakkjátékost, 8 óra tanulás után pedig a legkomplexebb szellemi sportban, a góban is a legerősebbé vált.

Ma már „nyakig ülünk” a mesterséges intelligenciában, hiszen elég csak a közösségi médiára vagy a streaming-oldalakra gondolni, amelyek már szinte olvasnak a gondolatainkban.

Az egyik leggyakrabban használt eszközünk, az okostelefonunk is mesterséges intelligenciával működik. És akinek okosórája, okosotthona van, azt is ugyanez a szoftver irányítja. Minél több az információ és az adatmennyiség a környezetünkben, annál inkább szükségünk is lesz ezekre az okos szoftverekre, amelyek képesek a bennünket körülvevő irdatlan adathalmazt tárolni, rendszerezni és elemezni, hiszen a technológia fejlesztésének ma is az emberek megsegítése a fő célja. Míg az emberek a döntéseik meghozatalába az érzelmeiket, morális elveiket, erkölcsi értékrendjüket is bevonják, a gépek kizárólag tényekre és adatokra támaszkodnak. Vannak olyan területek, ahol pont erre van szükség. Lássuk csak, melyek ezek!

Mesterséges intelligenciával a Covid-19 terjedése ellen

A koronavírus-járvány terjedésének megakadályozására is bevetették a mesterséges intelligenciát, amelyet azóta is használnak a repülőtereken végzett hőképalkotáshoz. Az utóbbi években az is bebizonyosodott, hogy az MI az orvostudományban is segíthet felismerni a fertőzést a számítógépes tomográfiai tüdővizsgálatokból.

MI az álhírek ellen

Bizonyos mesterséges intelligenciát használó alkalmazások képesek felderíteni az álhíreket és a dezinformációt a közösségi médiából származó adatok elemzésével.

MI az egészségmegőrzésben

A kutatók már tanulmányozzák, hogyan lehet az MI-t nagy mennyiségű egészségügyi adat elemzésére használni, amelyek új felfedezésekhez vezetnek az orvostudományban, és javítják a diagnosztikai lehetőségeket. Például kifejlesztettek egy olyan programot a segélyhívások megválaszolására, amely azt ígéri, hogy a hívás során a szív megállására utaló jeleket gyorsabban és gyakrabban ismerik fel, mint a diszpécserek. Már vannak olyan kórházak és egészségügyi intézmények is, ahol az orvosok munkáját mesterséges intelligencia segíti a betegségek diagnosztizálásában (például a tüdődaganatot sokkal pontosabban képesek észrevenni MI segítségével).

És már magyar vonatkozása is van a mesterséges intelligencia alkalmazásának: létezik egy hazai MI-alapú okostelefonos megoldás, amely a bőrbetegségek 95 százalékát képes beküldött fotók alapján felismerni.

MI a bolygó jövőjéért

A mesterséges intelligencia a fenntartható élelmiszerrendszer kiépítésében is segít: a műtrágya, a peszticidek és a permetezés minimalizálásával biztosíthatja az egészségesebb ételeket, elősegíti a termelékenységet, és mérsékli a szélsőséges környezeti hatásokat. EU-szerte már számos gazdaság használja a mesterséges intelligenciát, hogy figyelemmel kísérje az állatok mozgását, hőmérsékletét és takarmányfogyasztását. Már statisztikák is készültek arra vonatkozóan, hogy a mesterséges intelligencia 1,5–4 %-kal segíthet csökkenteni a károsanyag-kibocsátást Európában 2030-ig (az EP Kutatószolgálatának 2020-as jelentése szerint).

Kép

Kép: Freepik

MI a biztonságért

Az előrejelzések szerint a mesterséges intelligenciát a bűnmegelőzésben és az igazságszolgáltatásban is egyre gyakrabban vetik be, mivel segítségével gyorsabban és hatékonyabban dolgozhatók fel a tömeges adathalmazok. Viselkedésmintázat-elemzések alapján pontosabban felmérhetők a fogvatartottak menekülési kockázatai, és akár a bűncselekmények vagy terrortámadások is megjósolhatók és megelőzhetők.

A legfejlettebb mesterséges intelligencia: a ChatGPT

A mesterséges intelligencia alapú kommunikációs szoftverről azt mondják, nem kizárt, hogy akár az embernél is okosabb és rafináltabb lehet pár éven belül.

És mint az egy dokumentumfilmből kiderült, már arra is képes, hogy egy ismerősünk születésnapjára dalszöveget írjon, és még zenét is komponáljon hozzá. A szoftver úgy ír dallamot, hogy elemzést készít arról, a legismertebb zeneművekben általában milyen sorrendben követik egymást a különböző akkordok. Arra azonban egyáltalán nincs garancia, hogy az így létrejövő dallam versenyre kelhet Mozart vagy akár egy ma népszerű zenekar műveivel.

Az OpenAI nevű vállalat által kifejlesztett ChatGPT-4-es modell ennél még sokkal többre is képes: meg tud oldani nehezebb feladványokat, és sokkal nagyobb terjedelmű szövegeket képes kezelni elődeinél. A chatbot egy képfelismerőt is kapott, így most már képekkel kiegészült utasításokat is fel tud dolgozni. Ennek köszönhetően a GPT-4 például arra is képes, hogy ha lefotózzuk hűtőszekrényünk tartalmát, és a képet megosztjuk vele, majd megkérdezzük, hogy a képen látott alapanyagokból mit lehetne készíteni, akkor édes és sós recepteket is ajánl. A ChatGPT már most több szakvizsgát is eredményesen letett.

Van okunk félni tőle?

Amikor 2017-ben Sophia, az első humanoid robot debütált a nyilvánosság előtt, sokan egy olyan jövő vízióját alkották meg képzeletben, amelyben a mesterséges intelligencia öntudatra ébred, és eltiporja megalkotóját, az embert. A szakemberek szerint ettől nem kell tartanunk. „Az emberek nagyon gyakran gondolnak úgy a mesterséges intelligenciára, mint személyiségre, és ösztönszerűen emberi módon közelítik meg ezt a kérdést. Pedig a jelenleg létező mesterséges intelligenciák mindegyike olyan, hogy ha nem szólunk hozzá, akkor nem csinál semmit. Ezek úgynevezett válaszológépek, melyek arra képesek, hogy ha bejön egy inger, arra kimenő ingert generálnak. Ha nem érkezik ilyen input, akkor nem csinálnak semmit” – nyilatkozta a témában Tanos Áron, a Magyarországi Robotépítők Egyesületének elnöke a Mandinernek.

A kutatók mindenesetre nem gondolják, hogy a mesterséges intelligencia képes lenne teljes mértékben átvenni az emberek helyét a gondolkozást és kreatív problémamegoldást igénylő területeken.

Azt viszont nagyon is el tudják képzelni, hogy a munkavállalók sikeresebben tudják elvégezni a feladataikat a technológia segítségével.

Kép

Kép: Freepik

Az MI és az etikai kérdések

Az amerikai ElevenLabs nemrégiben indította el mesterséges intelligenciával megtámogatott szolgáltatását, amely felolvassa a leírt szöveget. Ebben még nincs is semmi különös. Amitől mindez izgalmassá válik, az az, hogy a rendszer képes új hangot létrehozni, de arra is, hogy egy létező ember hangján szólaljon meg. A cég a Twitteren közzétett posztjában adott hangot félelmének, miszerint a „hangklónozással” bizony vissza lehet élni, így például ismert emberek hangján lehet olyan súlyos kijelentéseket közzétenni, amelyeknek nagyon komoly következményei lehetnek. És hogy a hamisítást hogyan kell elképzelni? Érdemes megnézni az ElevenLabs egyik videóját, amelyben Leonardo DiCaprio ENSZ-ben elmondott beszédét alakították át úgy, hogy bár a színészt látjuk beszélni, a szavait különböző ismert személyek (például Steve Jobs vagy Bill Gates) szinkronizálásával hallhatjuk.

Források:

•  https://www.europarl.europa.eu/news/hu/headlines/society/20200918STO87404/a-mesterseges-intelligencia-hasznalata-es-veszelyei
• https://www.ardmediathek.de/video/quarks/kuenstliche-intelligenz-was-kann-sie-wirklich/wdr/Y3JpZDovL3dkci5kZS9CZWl0cmFnLTFmZjhhOTY3LWRmM2ItNDBlMC1iNWIxLTJiN2Y5ZDhkOTBjZQ
• https://hvg.hu/tudomany/20230202_elevenlabs_mesterseges_intelligencia_deepfake_hang
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Mesters%C3%A9ges_intelligencia
• https://mandiner.hu/cikk/20230216_mesterseges_intelligencia_robot_tanos_aron
• https://www.rsna.org/news/2023/february/ai-improves-lung-nodule-detection
• https://hvg.hu/360/202306__tavgyogyitas_idosfelugyelet__borrakszures__noverhivo_aplafonon__orvosi_gepesites

Még bőven a magyar télben indultunk el kislányunk első trópusi nyaralására, mégpedig rögtön három hónapra. Férjemet a kiégés torkából ragadtam ki; évek óta hallgatta tőlem, hogy tizenöt év folyamatos munkaviszony és családfenntartó mód után igazán megérdemel három hónap fizetés nélküli szabadságot. Szerencsére a munkahelye támogató volt, és mivel a Covid alatt amatőr természetfilmessé vált, nem titkoltan nagy ambíciókkal készült az útra: ő bizony be fogja járni Thaiföld és Borneó dzsungeleit, és dokumentál majmot, repülőgyíkot, mérges viperát.
A nagyszülők szeme egyre jobban kerekedett, mindenki féltett minket, főleg persze az alig egyéves kicsit. Az ismerősök, barátok állandóan azt szajkózták, milyen bátrak vagyunk, emiatt én egyre többet szorongtam. Egy trópusi utazás ötlete, amely gyermekvállalás előtt a legnagyobb doppingszerem volt, már gondolati szinten is le tudott bénítani, nem túlzok, hónapokat szorongtam – de mégsem tudtam elengedni, hogy belevágjunk. Én is aggódtam a kislányunkért, és folyamatosan mérlegre tettem, normális-e az a szülő, aki jó dolgában nekiindul a világnak két nagy bőrönddel, több hátizsákkal, egy utazóággyal, egy babakocsival, benne egy majdnem totyogó kisgyerekkel.

Közben a gyermekpszichiáter rokonunk szavai csengtek a fülemben: kislányunknak most csak az számít, hogy mi ott legyünk mellette. Akkor viszont ilyen szempontból élete legjobb három hónapja előtt állunk, mert anya és apa sose volt még ennyit együtt.

Családi adaptálódás, avagy mi lesz a napirenddel az új időzónában?

Bármilyen furcsa is, onnantól, hogy édesanyám könnyben úszó szemmel elbúcsúztatott minket a Ráday utca sarkán, soha többé nem szorongtam. Egy szempillantás alatt nyakig benne úsztunk a kalandokban, és nemsokára azt vettük észre, hogy az utóbbi időben kissé elfelejtettünk utazni. Én anyaként annyira elmerültem a „mennyi pelenkát, illatanyagmentes popsitörlőt vigyek, és miből álljon a félbőröndnyi útipatika” kérdéskörben, a férjem pedig annyira el volt foglalva Thaiföld és Borneó összes dzsungelének és nemzeti parkjának virtuális feltérképezésével, hogy elfelejtettünk alaposan utánanézni egyes beutazási szabályoknak. Már rögtön a budapesti reptéren magyarázkodnunk kellett, és csak a kislányunkra való tekintettel nézték el, hogy meg kellett volna már vennünk azokat a repülőjegyeket, amelyekkel a vízumunk lejárta előtt elhagyjuk Thaiföldet. Elég vicces, de a gyakorlatban egy fapados, 7000 forintért vásárolt repülőjegy felmutatása elég ahhoz, hogy meggyőzze a thai vámost az ország majdani elhagyásának komoly szándékáról.

Bangkok volt az első úticélunk, direkt olyan járatot választottunk, amellyel egyhuzamban tesszük meg a lehető leghosszabb utat, lehetőleg a magyar idő szerinti éjjel: Bécsből legközelebb csak a bangkoki melegben szálltunk ki a repülőgépből. Bori még éppen befért a kis mózeskosárba, amit a két év alatti kisgyerekeknek biztosítanak a hosszabb menetidejű járatokon, mi pedig jót mosolyogtunk rajta, hogy hazafelé menet, három hónap múlva már nagyon ki fog belőle lógni. A repülés mesébe illően sima volt: ahogy a gép felszállt, a baba azonnal elaludt, és mi nyugodtan meg tudtunk vacsorázni, sőt, még egy filmet is elkezdtem.

Kép

Fotó: Hekler Melinda

A jó széria Bangkokban is folytatódott: ahogy a tizenhét órás utazás, úgy a hatórás időeltolódás sem okozott semmiféle nehézséget kislányunknak. Az utazás előtt nekem ez volt az egyik legnagyobb parám: mi lesz, ha nehezen fog átállni, ha teljesen felborul az oly fontos napirend, és még annál is rosszabbak lesznek az éjszakák, mint odahaza? Ez az egyik olyan gyakori félelem, ami miatt sokan nem mernek bevállalni egy ilyen utat, de én bátorítanék mindenkit: jó esetben a babák hamarabb átállnak az új időzónára, mint mi. Nálunk legalábbis így történt.

Amikor gyermekünk az első reggelen helyi idő szerint 8 órakor frissen, üdén elkezdte a napot, még csak poén szintjén vetettük oda egymásnak a férjemmel, hogy lám, ő már át is állt. De innentől minden alvása a thai időhöz igazítva zajlott.

Külön meglepetésszámba ment, hogy a magyarországi öt-hat éjszakai ébredése is kettő-háromra csökkent.

Bangkokban babakocsit tolni

Bangkok – Krabi-Phi phi sziget – Khao sok Nemzeti park – és végül Phuket, ez volt az első hónapunk útiterve, ehhez kellett Bangkokban erőt gyűjteni. Kettesben legtöbbször a nagy turista-csapásvonalakat elkerülve utaztunk, most viszont csak úgy mentem bele ebbe a nyaralásba, ha éppen a legturistásabb helyeket érintjük, hogy lehetőleg nemzetközi kórház is legyen a közelben. (A nyugalmamhoz szükség volt még egy igen drága és mindenre kiterjedő utasbiztosításra is.)

Az első hetet annak ellenére Bangkokban töltöttük, hogy ezt a várost nem ajánlom kisgyerekkel utazóknak. Egyrészt nincsenek járdák, amikor pedig véletlenül mégis vannak, indokolatlanul magas járdaszegélyeken kell fel-le emelgetni a babakocsit, finoman szólva nem akadálymentes a város kilencven százaléka. De mivel rajtam olyan ólmos, hetekig tartó fáradtság vett erőt, hogy már kezdtem megijedni, és mert eszméletlenül örült testünk-lelkünk a harminchárom fokos melegnek, na meg a véget nem érő medencézéseknek, mi egy hétre végül itt ragadtunk.

Kép

Fotó: Hekler Melinda

Örök emlék marad, ahogy első este gyanútlanul útnak indultunk babakocsit tolva, majd száz méterrel később annyira veszélyesnek éreztük, ahogy az autók és motorok minden irányból mellettünk suhannak el a sötétben, hogy visszafordultunk, és inkább a szállodai szobában vacsoráztunk. Ez volt az első olyan élményünk, ahol azt éreztem, kettesben simán sétáltunk volna bármennyit, a legjobb este lett volna, de egy babával ez túl nagy kockázat.

Ekkor döbbentem rá először, a saját életünket mennyivel kevésbé érezzük törékenynek, mint a gyermekünkét.

Ami fejbe vág, az megerősít

Amikor, még gimnáziumban, az utazóregény műfaját tanultuk, nem gondoltam, hogy egyszer közösséget fogok érezni Gulliverrel, és a saját bőrömön tapasztalom meg, ahogy országról országra vándorolva egy olyan szeletét ismerem meg önmagamnak, amelyet előtte homály fedett, de a mélyben nagyon is ott rejtőzött, és ki tudja, mikor csapott volna a legrosszabb pillanatban arcon. Eddig rendszerint a télből a nyárba tett utazásaink első estéjén töltött el a legnagyobb eufória: ahogy a repülőből kilépve, télikabátomat a kezemben szorongatva megcsapott a harminc fokos, súlyos, a páratartalomtól megmozdulni képtelen levegő, én vigyorogtam másnap reggelig.

Kép

Fotó: Hekler Melinda

Most viszont az első Bangkokban töltött estén rájöttem, hogy egy babával utazva semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Aztán azonnal rá is szóltam magamra, mert éreztem, ez borzasztóan rosszul, önzően és rinyálósan hangzik. Örüljek és egy kicsit szégyelljem is magam, hogy nem vagyok eléggé hálás, amiért egyáltalán eljutok életemben valaha ilyen helyekre – jött azonnal a lelkiismeret-furdalás és önostorozás. Több évnyi terápia után azonban tudtam, hogy ha most ezt a nagyon erős érzést elnyomom magamban, és nem kesergem ki, nem gyászolom el, hogy mi már soha többé nem leszünk ÚGY ketten, ahogy a legszabadabb és legboldogabb voltam a világon az elmúlt kilenc évben, akkor nem fogok tudni igazán túllépni rajta és megérkezni az utazós hármasunkba.

Hogy őszinte legyek, három hetem ráment, hogy leálljon az agyam összehasonlító funkciója: hogy itt és amott mi mindent csináltunk volna régen, kettesben, és mit nem tehetünk most meg hármasban.

Mindezt úgy, hogy az elmúlt évek összes nyaralásán voltak végigsírt napjaim, amikor átadtam magam az érzésnek, hogy én nem utazni akarok, hanem gyereket tologatni, és a szülés után sem volt semmilyen FOMO érzésem otthon soha.

De minden jó, ha a második hónap már jó: hálás vagyok, hogy három hónapra jöttünk, így volt időm megszokni az új körülményeket, és a legjobbat kihozni az egészből. Mint egy hónapnyi fájdalmas edzésre, úgy gondolok vissza a Thaiföldön töltött első hónapunkra, ahol egy életre megtanultuk, hogyan érdemes és lehet jól utazni egy babával. Azóta kis túlzással a felhők felett járunk (kivéve, amikor hullafáradtak vagyunk egy totyogós állandó követésétől a dzsungel közepén). Már nem tudom átérezni, milyen lenne bármilyen program csak ketten, mert tudom, ha csak kettesben lennénk, akkor az édes kislányom hiányozna. Ami volt, szép volt, de soha többé nem lesz már ugyanolyan az az első este a télből a nyárba szökve – ám legalább lesz majd mit mesélni Borinak anya és apa hajdani kalandjairól.

Utazásunk további tapasztalatait, a thai, az indonéz és a maláj emberek lélekrajzát a folytatásban olvashatjátok majd.

Szabó Lőrinc: Az Árny keze

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet. 
Alkony izzik a templom ablakán. 
Hitetlen vagyok, vergődő magány. 
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek, 
súgja egy hang, s ahogy látó szemem 
elmereng a régi jeleneten, 
az emmausin és felejtem magam, 
a sugár-hídon némán besuhan 
egy örök Árny: lehetne Buddha is, 
de itt másképpen hívják, és tövis 
koronázza: én teremtem csupán, 
mégis mint testvérére néz reám, 
mint gyermekére, látja, tudja, hogy 
szívem szakad, oly egyedűl vagyok, 
s kell a hit, a közösség, szeretet. 
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.  

Minden ember lelkének legmélyén ott él a vágy az igazság, a szeretet, a megértés után, a végtelen után, egy Végtelen Lény, Isten után. A magyar irodalomban különösen erős az istenkereső művek vonulata, számtalan istenkereső költemény és prózai alkotás született, főként a 20. században. Sokan úgy gondolják, hogy ezek a művészek csak betegségük, szenvedésük, öregedésük, a halálközelség vagy a félelem élményének hatására fordultak egy saját maguk elképzelte mentsvárhoz, az Isten-illúzióhoz. De ha a létnek ezekre az alapvetően fontos kérdéseire és határhelyzeteire sehol sem találunk kielégítő feleletet, csak Istennél, és ha az ember szorongatott helyzeteiben ösztönösen őfelé próbál fordulni, akkor nem következik-e ebből logikusan, hogy Isten csakugyan létezik?

Hiszen a végtelen, valamiféle anyagon túli valóság keresését semmi és senki más nem írhatta bele az ember szívébe, egyedül ez a Végtelen Valaki. 

Szabó Lőrinc kora, a 20. század gyermeke volt: materialista és vallottan-vállaltan ateista. Verse, a Tücsökzene című nevezetes gyűjtemény 329. darabja mégis akár a modern ember Krisztus-keresésének példázata is lehetne. A költő Ózdon írta, ahová egy irodalmi est megtartására hívták meg, és ahol a helybeli református lelkész-házaspárnál vendégeskedett. A vers ihletője a Lukács-evangélium jelenete az emmauszi tanítványok és az immár feltámadt Jézus találkozásáról (24,13-35); erre utal a tanítványok „maradj velünk” kérésének tudatos személyessé alakítása: „Maradj velem”. Először a tanítványok sem ismerik fel a Megváltót, csak akkor, amikor kenyeret ad nekik. A versben is valami hasonló történik. Szabó kívülállóként, csupán mint udvarias vendég vesz részt az egyik istentiszteleten, amikor egyszerre csak valóságossá válik számára az evangéliumi jelenet és benne Jézus. Védekezik vonzása ellen, így buzdítva magát: „vedd emberinek”, amit hallasz, hiszen Jézus csak egy Buddhával vagy bármely vallásalapítóval behelyettesíthető „örök Árny”, „én teremtem csupán” – ebben a szívszakasztó egyedüllétben mégis ő a legvalóságosabb valóság, mert szíve legmélyéig ismeri a költőt, és magányában kezét nyújtja felé.

Később, a Vers és valóság című kötetben, amelyet Szabó Lőrinc élete vége felé írt, és csak a halála után jelent meg, és amelyben költeményeihez fűz magyarázó jegyzeteket a szerző, szinte védekezik akkori megrázó vallásos élménye ellen, „amelyben” – mint írja – „nagy szerepet játszott az üldözöttségem és a kezdődő öregségem, világi egyedülvalóságom”.

Nem véletlen, hogy az emmauszi tanítványok és Jézus találkozásának elbeszélése éppen az elidegenedés évszázadában, a 20. században lett különlegesen népszerű, amit az ekkori feldolgozások sokasága is tanúsít. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Egy tizenhét éves miskolci iskolás ügyétől hangos a sajtó, akit a finn rendőrség jelzése alapján fogott el a TEK műveleti egysége otthonában, március 30-án. A kamasz fiú több nemzetközi közösségi oldalon hangoztatta, hogy iskolai vérengzésre készül. Arról csetelt, hogy amint nagykorúvá válik, fegyvert vásárol, beiratkozik egy lövészklubba a technika elsajátítása érdekében, majd visszamegy a régi iskolájába, és válogatás nélkül rálő az emberekre.

„Nagyon komolyan gondolta azt, hogy a saját általános iskolájába visszamenve kiskaliberű fegyverekkel a gyermekekre rálő, majd amikor a rendőrök megérkeznek, akkor pedig nagyobb kaliberű sörétes fegyverrel próbálta volna felvenni a tűzharcot” – mondta a Rádió1 Balázsék című reggeli műsorában Hajdu János, a Terrorelhárítási Központ (TEK) főigazgatója, aki korábban arról is beszélt, hogy a fiú hírnévre vágyott.

A Blikk megkeresésére a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Főügyészség helyettes szóvivője elárulta, hogy a fiú tagadta az emberölés előkészülete bűncselekmény elkövetését a gyanúsítotti kihallgatása során.  „Azt mondta, nem kívánt senkit sem megölni, és fegyvert sem akart szerezni. Saját maga közölte, hogy nagyon komoly pszichés problémákkal küzd, és szerinte erre vezethetők vissza a bejegyzései” – nyilatkozta Jogg Zsolt.

Szövetséget keres a rendőrség a szülőkkel

„Mi szövetséget keresünk a szülőkkel. Azt pontosan tudjuk, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak az ilyen korú gyereket nevelő szülők, hiszen ezek a gyerekek, mint ez a fiatalember is, elvonulnak hétvégére a szobájukba, a szüleiknek fogalmuk sincs, mit csinálnak, csak azt tudják, hogy az interneten lógnak. Itt is a Twittert, a Discordot, a TikTokot, ezeket a fórumokat látogatta, amikor ezekről a dolgokról csetelgetett” – magyarázta a főigazgató.

Hajdu János a szülői felelősségre is felhívta a figyelmet. „Mi egy társadalmi jelzőrendszert építünk a radikalizációra hajlamos fiataloknál elsősorban, de nyilván ezeknél a fiataloknál is” – mondta, majd hozzátette, hogy az Amerikai Egyesült Államokban március végéig több mint 13 iskolai lövöldözés volt idén, ami 10 emberéletet követelt, az átlagéletkor pedig ezeknél a típusú terrorcselekményeknél mindössze 16 év.

A miskolci fiúról pedig tudjuk, hogy felnézett ezekre az ámokfutókra, hiszen kommunikációjában folyamatosan éltette a nashville-i lövöldözőt.

„A szülőket edukálni kell arról, hogy ismerjék fel a tömeges lövöldözők által gyakran mutatott figyelmeztető jeleket: ilyen például azoknak az internetes oldalaknak a felkeresése, amelyek a korábbi iskolai lövöldözőket dicsőítik, valamint a lőfegyverek iránti megszállottság vagy az öngyilkos hajlam” – ezt már Ron Avi Astor professzor nyilatkozta, aki az iskolai erőszak megelőzésével foglalkozik a Kaliforniai Egyetemen.

Hasonló terület szaktekintélye Elizabeth Englander, a Bridgewater Állami Egyetem Massachusettsi Agressziócsökkentő Központjának (MARC) igazgatója. A pszichológia professzora azt a fajta agresszív gyermekkori viselkedést tanulmányozza, amely gyakran megelőzi az iskolai lövöldözést. Englander megelégelte, hogy a gyermekéleteket követelő megannyi tragédia után politikusok válaszlépésére várjon, és kutatni kezdte, hogy a közösségek, azon belül is a család mit tehetnek a megelőzés érdekében. Gondolatait a The Conversation oldalon összegezte.

Vannak figyelmeztető jelek

A professzor szerint mivel a pedagógusok naponta figyelik a tanulók érzelmi fejlődését, ők talán könnyebben észrevehetik a gyanús viselkedést, és beavatkozhatnak. Sajnos nagyon kevés a képzett iskolapszichológus, pedig Englander szerint a mentálhigiénés szakemberek jelentik a társadalom első védvonalát a problémás diákokkal szemben – különös tekintettel a serdülőkori depresszió és szorongás egyre gyakoribb előfordulása miatt.

A szakember felhívja a figyelmet arra, hogy a szélsőséges erőszakos megnyilvánulásokat szinte mindig bizonyos viselkedési problémák előzik meg.

Ilyen például az agresszióra való hajlam, a társadalmi kapcsolatok jelentős hiánya, a súlyos mentális betegségek jelei, valamint az erőszak és a fegyverek iránti rajongás.

„Általában magányos elkövetőnek hívjuk ezeket az embereket. Van három dolog, ami nem törvényszerűen, de sokszor együtt áll: ezek a gyerekek nem szedik a gyógyszereiket, a terveiket az interneten kommunikálják, és a legtöbbnek van fegyverszerzési törekvése, nagykorúként lőtérlátogatási tapasztalatai” – magyarázta Hajdu János.

Az internet tele van erőszakkal, és itt nem csak a háborús játékokra kell gondolni, hanem az agresszív trollokra is, akikkel mindannyian találkoztunk már a világhálón böngészve. England szerint viszont az erőszakos videojátékok és az erőszakos viselkedés között nem lehet egyértelmű összefüggést találni. Vannak olyan tanulmányok, amelyek egyáltalán nem látnak kapcsolatot, mások már kongatják a vészharangot, hogy a virtuális vérengzés sötét gondolatokat ültet el a gyerekeink fejében.  A szakértő szerint ezek az ellentmondó kutatások azt bizonyítják, hogy az online tartalmak, játékok különbözőképpen hatnak, ezért nekünk szülőknek kell felmérnünk, milyen következményekkel járnak a gyerekeink életében. „Ha a lánya szereti az Assassin’s Creedet, de gyengédséget mutat, sikeres társas kapcsolatai vannak és boldog, előfordulhat, hogy a képernyőn megjelenő erőszak nem lesz erős hatással rá. De ha gyermekét vonzzák az erőszakos játékok, és hajlamos az agresszív viselkedésre, érdemes szakemberhez fordulni” – javasolja a pszichológus.

Engler azt is aláhúzza, hogy a felnőttekhez hasonlóan a gyerekeknek is szükségük van bizalmasokra, aki lehet családtag vagy barát, a fontos az, hogy észrevegyük, amikor a gyermekünk elszigetelődik, mert az súlyos problémákat okoz az életükben.

A szakértő szerint a legfontosabb, hogy beszéljünk gyermekünkkel, mert ez a legegyszerűbb ugyanakkor legnehezebb módja is annak, hogy megbizonyosodjunk arról, jól vannak.

„A gyerekek, a kamaszok különösen, sokszor nem akarnak beszélni az életükről, de mindenképpen kérdezz!”

„Kutatásaim alapján azt mondhatom, hogy ha egyszerűen megkérdezzük őket a barátaikról, a technológiahasználati szokásaikról, a napjukról, az fontos része annak, hogy kimutassuk a törődésünket. Még ha nem is válaszolnak, az érdeklődésünkből tudják, hogy ott vagyunk nekik” – teszi hozzá a szakértő, aki szerint amikor iskolai lövöldözés kerül a hírekbe, érdemes leülni a gyerekkel és megkérdezni a véleményét arról, ami történt, beszélgetni az iskolájáról, barátairól és arról, hogyan érzi magát a közösségben.

Rendőrségi felhívás
A fenti eset kapcsán hívjuk fel a figyelmét különösen azon fiataloknak, akik sok időt töltenek az online térben, hogy az interneten bármely közösségi oldal, még ha zártnak tűnik is, nagy nyilvánosságnak számít. Az ott kiposztolt és megosztott tartalmak nem magánbeszélgetések, és egy-egy adott szónak vagy mondatnak akár súlyos következményei is lehetnek.
A magyar bűnüldöző szervek minden fenyegetést komolyan vesznek, a világ bűnügyi tapasztalatai alapján nem engedhető meg az, hogy egyetlen magyar ember élete is veszélybe kerüljön. 
A TEK és a KR NNI egyetértésben hangsúlyozza, hogy a hatóság – ahogy eddig is, a jövőben is – minden, a tudomására jutó, az élet kioltásával járó bűncselekmény gyanúja esetén, a tragikus végkifejlet megelőzése érdekében haladéktalanul megteszi a szükséges és nélkülözhetetlen intézkedéseket.
Kérjük, aki úgy érzi, hogy külső segítségre van szüksége pszichés problémái megoldásához, az keressen fel szakembert, vagy vegye fel a kapcsolatot valamelyik lelkisegély-szolgálattal! Az interneten számos ilyen krízisközpont megtalálható, több közülük a nap 24 órájában elérhető. Aki pedig környezetében észlel mentális problémával küzdő személyt, kérjük, jelezze a hatóságok felé!  

A Valódi hamisítvány, a Válaszfalak és a Hitted volna? után ismét egymás partnerei lesznek a színpadon: Michelle Kholos Brooks és Kelly Younger darabját Sebestyén Aba állítja színpadra. Szoktak örülni, amikor egy újabb közös játék megtalálja önöket?

Kern András: Dehogy szoktunk! „Menj a fenébe!” – ezt szoktuk egymásnak mondani.

Hernádi Judit: Andris csak viccel.

Kern András: Szoktunk örülni. És tényleg szoktunk örülni egymásnak is.

Hernádi Judit: Igen, mindenképp van örömfaktora annak, hogy együtt dolgozhatunk.

Milyen tulajdonságaikért tartják nagyra egymást emberileg és szakmailag?

Hernádi Judit: Én imádom Andris agyát és azt, ahogyan lát, meglát dolgokat!

Lubickolok mindabban, amiket ő színészileg kitalál.

Kern András: Judit pedig egy istenáldotta jó színésznő, akivel mindig jó együtt játszani.

Először a Száll a kakukk fészkére című előadásban dolgoztak együtt, négy évtizeddel ezelőtt.

Hernádi Judit: Andris 27 éves, én pedig még főiskolás voltam. Emberként is nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot.

Kern András: Aztán játszottunk együtt Murray Schisgal két egyfelvonásosában. Az egyiknek A gépírók, a másiknak A kínaiak a címe. Nagyon szerettük, még az amerikai szerző, Schisgal is látta.

Hernádi Judit: De még a Száll a kakukkra visszatérve… Közös jelenetünk csak egy rövidke volt: a színpadon fogadtunk egymásnak örök hűséget és mondtuk ki az igent. Gyönyörű pillanat volt.

Kern András: A Kalamazoo-ban is fogjuk mondani, hogy igen, csak már nem leszünk annyira fiatalok.

Kép

Kern András és Hernádi Judit a Válaszfalak című darabban – Fotó: Takács Attila

Erre az interjúra a Kalamazoo próbafolyamatának kezdeti szakaszában kerül sor. A két főszereplő – Peg és Irving – időskorban, bőven túl a hatvanon találnak egymásra. Milyen az ő személyiségük, habitusuk, gondolkodásmódjuk?

Hernádi Judit: Még mi is ismerkedünk a szerepekkel, de annyit már most elárulhatok, hogy Peg konzervatív katolikus családból származik, öt gyermeket nevelt fel, és mániákusan szereti a madarakat. Ő is özvegy, akárcsak Irving.

Kern András: A darab szerint egy internetes társkereső felületen ismerik meg egymást, és igyekeznek élettel megtölteni azt az időt, ami együtt nekik még hátravan. Irving egy városi értelmiségi, sokkal lezserebben veszi az életet, mint Peg. Vagánykodó, kicsit cinikus férfi, persze nagy szívvel.

Az emberek érettebb korban már nem feltétlenül a lángolást keresik egy párkapcsolatban. Irvingnek és Pegnek mi a fontos?

Kern András: Többek között pont ezt a kérdést járja körbe az előadásunk.

És azt, hogy ilyen korban lehet-e még valamire vágyni.

Nem adunk válaszokat, mert a lényeg az, hogy a Belvárosi Színházban egy nevettető, felemelő, érdekes este jöjjön létre, amiről az emberek kifelé jövet elkezdenek gondolkodni és kérdéseket feltenni.

Hernádi Judit: Peg és Irving pontosan tudják, hogy kevés idejük van hátra együtt, de ez nem zárja ki, hogy megtöltsék az életüket valami olyannal, amire vágynak. Pegnek van is egy bakancslistája.

Kép

A Kalamazoo olvasópróbáján – Fotó: Pénzes Kristóf

„Talán csak azok maradnak életük végéig együtt, akik későn, 50–60 évesen találkoznak” – mondta egyszer egy ismerősöm. Tény, hogy egyre kevesebb az olyan párkapcsolat, ami egy teljes életre szól, amilyen szüleink, nagyszüleink idejében volt. Az emberek – tisztelet a kivételnek – sokszor életszakaszokra jönnek össze. Ez is a felgyorsult világ hibája lenne? Miért lehet az önök szerint, hogy a ma embere nem képes – vagy nem akar – hosszú távon kapcsolódni?

Hernádi Judit: A körülöttem lévők tapasztalataiból és a saját életemből leszűrve azt tudom mondani, hogy az igazi egymás iránti érdeklődés három év alatt lezajlik. Aztán vagy meg tudják fogni egymás kezét, és mennek együtt az úton tovább, vagy nem. Ezt embere válogatja. És gazdasági helyzete is sajnos.

Kíváncsian várjuk, hogy Pegnek és Irvingnek sikerül-e megfogniuk egymás kezét ezen a bizonyos úton. Szoktak izgulni színpadra lépés előtt?

Hernádi Judit: Én nem izgulásnak, hanem inkább szorongásnak nevezném az előadás előtti pillanatokat. „Jó leszek? Elég jó leszek?” – ilyen kérdések járnak a fejemben. Ez egy eléggé megterhelő állapot, éppen ezért egy ideje igyekszem rövid időbe, a színpadra lépés előtti fél órába sűríteni ezeket a kérdéseket.

Kern András: Minden színész szokott izgulni. Fiatalkoromban sokkal kevésbé éreztem a felelősségét annak, hogy színész vagyok. Ma annál inkább, ezért idővel az izgalom is erősödik. Vajon jó ez vagy sem?

– Elmondta egy Képmás-esten, hogy hívő katolikus családban cseperedett, s hogy később mégis ateista lett. Mi volt az eltávolodás oka?
– Sok minden rémiszti a kamaszt a felnőttek világában. 14-15 évesen nagyon nyomasztott, hogy hétfő reggeltől szombat délutánig tart az iskola, később ugyanígy a munka (akkor még így volt), vasárnap csak egy csöppet pihenhetünk, hétfőn pedig kezdődik előröl az egész verkli. Nem láttam, hogyan lehetne kilépni ebből a mókuskerékből, az öngyilkosság tűnt logikusnak. Elkeserített, hogy bár annyi nagyszerű dolog van bennünk, ezekből vajmi kevés valósul meg, és hogy az ember szép álmokkal is milyen kiállhatatlan lehet.

Szenvedtem attól, hogy nem vagyunk képesek élni az eszményeink szerinti életet. Ez az egész számomra kizárta bármiféle Isten létét. Amikor nagyon nehéz volt, órákat gyalogoltam Budapest utcáin, bele az éjszakába, ez kicsit segített.

– Létezik olyan közeg, amelyben egy fiatal nem így érzi magát? Meg lehet őt óvni ettől az élménytől?
– Úgy tűnik, hogy a felnőtté váláshoz át kell menni valami hasonlón mindenkinek. Ha közben tapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy egy elfogadó, személyes szeretet vesz körül, az sokat segít. Az 1990-es évek elejétől egy erre vonatkozó gyönyörű csodának lehettem a tanúja és az eszköze. A dunakeszi Szentjánosbogár klubot – amely többgyermekes, fiatal házaspárok nagyszerű helyi kezdeményezése volt akkor már pár éve, nagyon a szívem szerinti gondolkodással és pedagógiával – sikerült sok munkával és formálással segíteni, hogy országos gyermek- és ifjúsági mozgalommá növekedhessen. Ehhez az elsődleges eszköz a jezsuita A Szív havilap volt, amelyet 1990-ben telepítettem haza Kanadából, továbbá egyéb rendi megbízásaim: a Szent Ignác Szakkollégium, a dobogókői Manréza, majd a Horánszky utcai visszakapott ingatlan, a volt Mária Kongregáció épülete, és mindehhez igen kiterjedt kapcsolataim, hogy néhányat említsek. Ezek lehetővé tették egy olyan országos közösség születését, amiben a fiatalok egészen önmaguk lehetnek, és nagy segítséget kapnak a felelősségteljes felnőtté váláshoz, kortárs közösségben. 

– Mit jelent a közösség a hívő keresztény ember számára? 
– Minden személyes kapcsolat én–te viszonyt jelent.

A te tükrében talál magára az én. Az ember énje már az anyaméhben kezd formálódni, amikor az édesanya személyesen fordul magzata felé. Hasonlóan pótolhatatlan szerepe van énünk formálódásában már születésünk előtt az édesapai szónak is, és minden emberi szónak.

Ha elindulunk visszafelé, keresve az első személyes szólítást, a sor legelején nem embert találunk. Isten teremtő szava hív elő a semmiből mindent. A föld porából formált embert szólítja alkotója: „Akarom, legyél!” Az isteni Te szüli az első egyedülálló emberi ént. Majd a másodikat. És a Teremtő a kettőt egymáshoz vezeti. Így születik az első emberi én és te, és kezdődik el Isten képmásai közt a máig tartó személyes diskurzus. De ezzel nem szűnik meg Isten személyes, növelő és teremtő direkt szava végtelenül szeretett képmásaihoz és viszont. Minden emberi én számára minden másik ember személyes szavában ott visszhangzik az egyetlen örök Te, aki nélkül senki nincs. 

– Vagyis gyökerében minden közösség szent, hiszen a szent Istentől való?
– Pontosan. És ezért vallja a katolikus hit, hogy az ember emberi természete jó marad a legnagyobb bűnben is. Mert az emberségünk lényege Isten nem változó személyes szerető „Te” szólítása, amit semmilyen bűn nem képes deformálni. Ettől létezünk, ettől vagyunk emberek. A hit ennek az Istennel való személyes kapcsolatnak a megélése. Isten mindnyájunkban ott lakik, és várja, hogy mindenkiben forduljunk felé, szóljunk hozzá. Az a természetes, hogy a többi emberrel közösségben növekszünk személyes emberségünkben és Istenben. A közösség – különösen a házasság – tulajdonképpen előszobája, felkészítő tanpályája a szentháromságos Istennel való közösségi életnek. Istennel nem tudunk úgy találkozni, hogy most csak a Fiúval, csak az Atyával vagy csak a Lélekkel találkozunk, mert az egy Isten személyes közösség, és ennek a közösségnek a mintájára vagyunk mi Isten-képmások. Ez a villódzó szentháromságos dinamika járja át az egész világegyetemet, az élő, de az élettelen világot is. 

– Hogyan befolyásolja ez a krisztusi emberkép a hívők mindennapi életét?
– Ha érteni akarjuk magunkat és egymást, akkor komolyan kell vennünk azt, hogy a jó Isten a saját Képmásának (Logoszának) egyedi mintájára és a saját isteni életének megélésére talált ki mindannyiunkat. Arra születtünk, hogy az életünket vele együtt éljük nap mint nap, hisz isteni életet csak Istennel együtt lehet élni. Ha nem ezt tesszük, akkor behúzott fékkel járunk, elégedetlenek vagyunk magunkkal és mindenkivel, semmi nem jó igazán, szüntelen boldogtalankodunk, mert nem azok vagyunk, aki lehetnénk. Sokkal többről van tehát szó, mint a reggeli és esti imádság. Ezek fontos feladata, hogy valami többre vezessenek.

A Biblia tanítja: imádkozzatok szüntelenül. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy mindig valamilyen imát mormoljunk, hanem hogy szüntelenül tudjuk zsigeri szinten Isten személyes jelenlétét.

Hasonlóan azokhoz, akik nagyon szeretik egymást: lélekben mindig vele van a másik, akkor is, ha fizikailag távol vannak egymástól. 

Kép

Fotó: Éder Vera

– Hogyan és hol találhatja meg az ember a hétköznapi pörgésben az Istenre hagyatkozás lehetőségét?
– Nemrég halt meg XVI. Benedek pápa, akit nagyon tiszteltem, először a könyvei miatt, már teológiai tanár korában. Fordítottam is írásait a hetvenes években az Új Ember számára. Személyi titkára beszélt arról, hogy a Szentatyának mennyire fontos volt az Istennel való minőségi idő, naponta legalább egy-két óra, akármilyen sok dolga volt. Ha az ember fázik, üljön a meleg kályha mellé. A jó Isten végtelen szeretete olyan, mint egy soha ki nem hűlő búbos kemence. Kucorogjak oda hozzá sokat, és legyen a legfontosabb: „Uram, te itt vagy, és én is itt vagyok általad, veled, neked.” Nagyon szeretem Jézus tanítványainak kétezer éves szemlélődő imáját, amit neveznek keresztény meditációnak is. Kár, hogy sok buzgó katolikus félreérti ezt, az ördög előszobájának tartja, Krisztus nevében óvni igyekszik Krisztustól az evangélium útján járókat. A nagy Hazugnak ügyes manővere, hogy egymás ellen fordítja Jézus tanítványait, a gyanakvás és bizalmatlanság magvait szórva közéjük. 

A szemlélődő imában minőségi időt szánok a legjobb barátomra. Nem a saját kérésem, fohászaim vannak a figyelmem középpontjában, vagyis az énem, hanem a barátom személye. 

– Ősi felismerés, hogy amit szemlélünk, akivel barátkozunk, ahhoz válunk hasonlóvá...
– Ha bölcs emberekkel vagyunk együtt, az jó hatással van a bennünk lévő bölcsességre. Istennél nincs bölcsebb valaki. Ha tudatosítjuk magunkban Isten jelenlétét, és abban időzni lesz számunkra a legfontosabb, akkor felmelegszik a szívünk, gyógyulnak sebeink, a rossz emlékek terhe elpárolog, olyan dolgok jutnak az eszünkbe, amikről nem is álmodtunk, a szeretetlenség, érzelmi és értelmi sötétségünk olyan lesz, mint a reggeli pára, ha kisüt a nap... Van-e Isten létének és irántunk való végtelen irgalmának ennél nagyobb bizonyítéka? Ő bízik bennem, elfogad, jelenléte kihúz a gödörből, vele képes vagyok mindig újrakezdeni. 

– Húsvétkor ünnepeljük, hogy a bűn fáján győztes sátánt legyőzte Jézus, és a gyalázat fáját az élet fájává változtatta. Milyen erőforrás ez számunkra?
– Jézus tanítványai úgy látják és azt tapasztalják, hogy a kereszthalállal lezárult a világtörténelem addigi szakasza, és egy teljesen új korszak kezdődött. Lezárult az értelmetlen szenvedés és a halál uralmának kora, a gyógyíthatatlanság és pusztulásra ítéltség kora, és elkezdődött az elpusztíthatatlan élet, a legyőzhetetlen szeretet, a végleges gyógyulás uralmának végső korszaka. Az univerzális gyógyszer neve a föltámadt és köztünk, velünk, bennünk élő Názáreti. Nem egy behunyt szemmel vízionált spirituális gyógyszer, hanem a véres emberi történelem része, a legmélyebb bugyrokba alámerült, onnan éltre támadt és a világ valamennyi pusztító erejének ellenálló konkrét személy. Többé nincs nélküle tragédia, emberi szörnyűség a változó és múló világban – sem ukrán–orosz háború, sem Auschwitz, sem Gulág. A föltámadt Názáretiben elkezdődött új világban már mindenkinek helye van. Jézus, akinek szenvedéstörténetét és föltámadását évről évre végigéljük, közösségben van minden megölt katonával, árva gyerekkel, meggyalázott nővel. A bűn oka nem Isten, hanem a szabad akaratával visszaélő látható és nem látható teremtmény. 

Isten nem kívülről, valami magasságból szemléli szeretett világát, gyermekeinek szenvedését és pusztulását, hanem velük teljes belső sors­közösségben éli át. 

A világtörténelemnek ebben az új szakaszában az ember feladata, hogy a „csodagyógyszerrel” élje az életét.

– Mit jelent ez pontosabban?
– Jézusba nem fészkelte be magát semmi az őt érő sötétségből. Ez a mi célunk is: Jézus segítségével megmaradni az irgalomban és a szeretetben. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”, imádkozta Jézus haldokolva a kereszten. A Sátán, a Vádló számára ez a legnagyobb szenvedés és kudarc: nincs fogása az isteni szereteten, irgalmon és megbocsátáson. Isten csak szeretet, vagyis még a Sátánt is szereti. Ha bárki láthatatlan vagy látható teremtmény meg akarja magát kötni a gonoszságban, Isten nem semmisíti meg, mert teremtő szava időtlen, nem hol igen, hol nem. Isten titka, miért és hogyan képes egy véges teremtmény örökké ellenállni az időtlen szeretetnek. Amit pokolnak nevezünk, az is a végtelen szeretet jele. Szent II. János Pált is kérdezték, van-e valaki a pokolban. „Ha az Egyházat arról kérdezik, ki van a mennyországban, akkor bőbeszédű – válaszolta. – De ha azt kérdezik tőle, ki van a pokolban, akkor hallgat. Az az Isten titka.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>