„Még mindig nagy áhítattal nézem az esküvői képünket!” – Interjú Rák Katival és Czető Bernát Lászlóval
Mindketten rendkívül sikeres és gazdag szakmai életutat tudhatnak magukénak. Czető Bernát László többek között ismert napi sorozatok vezető forgatókönyvírója, dramaturgja, a Szomszédok is az ő nevéhez fűződik, a szívéhez legközelebb mégis a novelláskötete áll. Felesége, Rák Kati színművésznő, akivel néhány éve együtt létrehozták a Hangszínházat, amelynek első bemutatott darabja egy László által Katinak írt monodráma, a Marmorstein Berta csodálatos élete volt. Különböző életritmusuk összehangolásáról és lányaik neveléséről is beszélgettünk.
– Mi az a néhány jellemvonás, ami eszükbe jut a másikról?
Kati: Becsületes, jólelkű, családszerető, okos. Egyrészt úgy tűnik, hogy nagyon különbözőek vagyunk, másrészt az is előfordult egy áruházi piackutatáson, hogy ugyanazt a két-két árnyalatot választottuk egymástól függetlenül, és mint megtudtuk, azokat előtte soha senki nem választotta. Ilyenkor azt gondolom, hogy mégis nagyon hasonlítunk, hatunk egymásra.
László: Számára a család van mindenek előtt. Ő egy tyúkanyó, akinek a közelébe veszélyes kisgyereket engedni, mert agyonszereti. Ugyanez igaz a macskákra is. Három macskánk van – szerintem egy is elég lenne –, és ő ragaszkodik mindegyikhez, mert szerinte különböző karakterek. Én introvertáltabb vagyok, Katának nagyon jó a kapcsolatteremtő készsége, ami sokat segít nekünk. Ha fel kell hívni valakit, inkább őt kérem meg. Ugyanakkor a műszaki dolgokat én végzem el itthon. Az évek során kialakult egy munkamegosztás közöttünk, jól kiegészítjük egymást.
Kati: Nagyon szeretünk beszélgetni. Kicsit olyan a házasságunk, mint a Lujza meg a Jenő. Én vagyok a Lujza, aki sokadszorra is rákérdez valamire: „azt olvastam...”, ő pedig a hatalmas történelemtudását használva mindig elmondja, hogy mi hogyan kapcsolódik egymással. „Nem unod, hogy kétszázadszorra is ugyanazt megkérdezem?” – faggattam egyszer, amire ő azt válaszolta, hogy egyáltalán nem, legalább feleleveníti ezeket a történeteket.
– László 1983-tól 1986-ig a debreceni Csokonai Színház dramaturgja volt, Kati ebben az időben szintén a Csokonai Színházban és a Radnóti Színpadon játszott zenés és prózai főszerepeket. Debrecenben találkoztak először?
László: Majdnem, az már a második lépés volt. 1983-ban egy szép májusi este hangfelvételre kellett mennem a Rádióba. Kitaláltam egy sorozatot, aminek Kémeri volt a címe, azt szerettem volna, hogy mindegyik epizódban legyen egy dal, amit a Bergendy együttes valósított meg, és olyan nagyszerű színészek énekelték, mint például Tábori Nóra vagy Csákányi László. „Erőnyerő” sorrendben ment a felvétel, este nyolckor kezdődött, már éjfélre járt, és még volt belőle hátra. Ült a sarokban csendesen figyelve egy barna hajú leányzó, akiről nem tudtam, hogy kicsoda (a rendezőtől azt az információt kaptam, hogy Rák Kati, akit az egyik epizód címszereplőjének választottak ki, szőke – később kiderült, hogy egy film miatt át kellett festeni a haját). Megvolt végül vele is a felvétel, remekül énekelt! Utána a zeneszerző, Döme Zsolt javasolta, hogy menjünk el a Balettcipőbe, ahol minket magunkra hagyott, és egy órát beszélgettünk. Legnagyobb meglepetésemre, amikor szeptemberben Debrecenbe mentem dolgozni a színházba, ő is ott volt.
Kati: Májusban nekem már volt egy felkérőm a Mágnás Miska női főszerepére. Laci, aki a Magyar Televízióban volt dramaturg, másodállásban került a Csokonai Színházba. Néhány hónap után így találkoztunk újra. Úgy emlékszem, hogy teljes átéléssel próbáltam a színpadon, nem is láttam senkit. Ő ott ült hátul, a sötétben, az utolsó sorban. Utólag mondta nekem, hogy úgy érezte, neki énekeltem az Úgy szeretnék boldog lennit. Ekkor kezdtünk el újra beszélgetni, Laci évekig udvarolt. Három év múlva házasodtunk össze. Még mindig nagy áhítattal nézem az esküvői képünket!
– Hogyan formálódtak házaspárként?
Kati: Sokáig nagyon csendes voltam. Ahogyan aztán jöttek a nehézségek, és nekem kellett praktikusnak lennem, hogy Laci tudós maradhasson, kifejezetten határozottá váltam, mindent meg szerettem volna oldani.
Ugyanakkor arra figyelek, hogy Lacira ne erőltessem rá a véleményemet. Ez nem könnyű, hiszen egy szakmában dolgozunk – bár ő elsősorban filmforgatókönyv-író, én pedig színpadi színésznő vagyok –, de nem véleményezhetek, mert nem akarom befolyásolni. Ez a gyerekeink esetében is igaz, igyekszem, hogy ne mondjam el kategorikusan, hogy mit gondolok például egy filmről.
– Bár a szakmai közegük gyakorlatilag megegyezik, egy író-dramaturg és egy színész életritmusa jellemzően nagyon különböző. Ez okozott feszültséget, vagy inspirációként tekintettek rá?
Kati: Ez életszakaszonként változik. A kisgyerekes időszak küzdelmes volt, főleg nagyszülői segítség nélkül. A lányaink gyerekkorában Laci napi sorozatokon dolgozott: vagy a magyarítójuk volt vezető íróként, vagy kitalálójuk. Mindez a munka oly mértékben igénybe vette a fizikumát, idegrendszerét, a teljes létezését, hogy nem terhelhettem tovább azzal, hogy vigyázzon a gyerekekre. Nagy segítséget jelentett viszont, hogy találtunk egy fiatal dadát – a mai napig jóban vagyunk vele és a családjával is. Mikor nagyobbak lettek a lányok, a tanulásban már igénybe vettem az apjukat. Szerettük volna, hogy mindenben helytálljanak, így felosztottuk: valamiben Laci, valamiben én segítettem nekik. Ehhez az időszakhoz hozzátartozik az is, hogy amikor premierem közelgett, minden idegszálammal arra figyeltem – az utolsó tíz napban már, úgy gondolom, nem volt könnyű velem. Nem véletlen, hogy évszázadokig nem volt a színésznőknek gyerekük... Nehéz volt anyaként visszaállni a színésznői létbe, hiszen a gondolataim már a kisbabám körül forogtak, akkor mentem el otthonról, a gyerekeim mellől, amikor más hazajött a munkából.
Ami kárpótolt, hogy a reggeleket együtt tölthettük, amíg a férjem csinálta a reggelit, én meséltem nekik. Bár az óvodában nem szerették, hogy csak később vittem be őket, de nekem nagyon fontos volt ez a közös idő velük.
Valamit talán mégis jól csinálhattunk, mert ahogy a kisebbik lányunk mondta: „Anya, nekem olyan jó gyerekkorom volt, és olyan jó, hogy minden úgy volt, ahogy volt.” Most egyébként, hogy a lányok már kirepültek a fészekből, egyszerűek a napok. Laci most is reggeltől estig ír, én már nem játszom annyit, bár az utóbbi egy évben három hónapos etapokban forgattam a Keresztanyut, húsz-harminc oldalakat kellett mindennap megtanulnom. Laci egész életében utált nekem „végszavazni”, de most befogtam, különben nem ment volna a szövegtanulás.
László: Én nem tudok mást csinálni, mint a saját kötelességeim szerinti életritmusban élni. Természetesen a családi munkamegosztás is fontos. Visszatérve a lányok gyerekkorára, reggel én vittem el őket az óvodába-iskolába vagy éppen a bölcsődébe, igaz, innen hazafelé jövet történt, hogy feltűnt, Saci lányunk nagyon kapkodja a lábát a hóban, kiderült, hogy a sok réteg ruha feladása után a csizma már elfelejtődött. Mint ebből is látszik, ezekben a helyzetekben fejben általában máshol jártam, viszont az együtt tanulást velük nagyon élveztem! Nemcsak tudást, iránymutatást adhattam át ekkor, hanem olykor elkalandozva nagyon mély, bensőséges beszélgetések alakultak ki köztünk. Ami fontos volt még nekem, hogy ne adjak olyan könyveket a kezükbe, amelyekre még nem értek meg – eljutnak majd ezek hozzájuk a kellő időben. Ma már a három lányom – különböző országokban élve – olvasóklubot szervez online, az irodalom szeretete velük maradt.
– Egyéni szakmai életüknek melyik momentumára emlékeznek vissza a legszívesebben?
László: Az én kedvenc műfajom a novella. Ezek írása nagyon komoly örömet okozott. Vannak realista novelláim is, de amit három éve egy kötetben összegyűjtöttünk, azt mágikus realista novellának lehetne nevezni. A kötet címe Mesék a Túloldalról, az általam legnagyobbra tartott grafikus, Gyulai Líviusz illusztrálta. A vele való közös munka, az ő azonnali ráhangolódása a mondanivalómra, és annak továbbgondolása a rajzaiban a legkedvesebb élményem. Ez volt Líviusz utolsó munkája, 2021-ben sajnos elveszítettük őt.
Kati: Én az egész pályámat tekintve nem tudnék egy dolgot kiemelni, olyan gazdagnak érzem: már főiskolás koromban főszerepeket játszhattam. Az első húsz évben egy sikeres primadonna voltam, negyvenéves korom körül fordult a pályám, kaptam egy lehetőséget a Thália Színház Új Stúdiójában egy francia abszurdban. Egy egészen más közönséget nyertem ezáltal. A legutóbbi nagy fordulat pedig a Hangszínház létrehozása volt a pandémia idején Lacival közösen, amikor elkezdtem a novelláit színpadra állítani. Úgy éreztem, ez a kollégáimnak egy remény- és örömforrás, és nem kell semmi más hozzá, mint néhány mikrofon. Később más kortárs szerzők – barátaink – munkáit is beemeltük a repertoárba. A darabok közös pontja a történelem. Eddig az első kerület fogadta be az előadásainkat, de szerte a városban és az országban is jártunk színházakban, művelődési házakban.
– Kati 2018-tól játssza „a 20. századdal egyidős” zsidó lány, majd asszony sorsát bemutató monodrámát, a Marmorstein Berta csodálatos életét.
László: A Berta igazából Katáról szól, neki és róla írtam, az ő karakterét próbáltam megragadni Bertában. Az ő szavait, az ő humorát. Nagyjából két hónap alatt készültem el vele, odaadtam neki, de éppen próbált egy darabot a Vidám Színpadon, nem szólt semmit. Szintén két hónap után mondta azt, hogy most már mehetünk próbálni, megtanulta a szöveget. Felment a színpadra, én az ölembe vettem a példányomat, kezemben toll… Hetven percen keresztül mondta, és én egy sort sem írtam le, nem is lapoztam, mert annyira lenyűgözött. Tökéletesen értette minden mondatát, és idomult a szöveghez. Berta tizennégy éves korában egy tizennégy éves kislány arcát láttam, nyolcvankét éves korában egy nyolcvankét éves öregasszonyét. Azóta lement ötven előadás, Kata változtatott kicsit a szövegen, apróbb dolgokat, amiktől még inkább hozzáidomult az előadás.
Kati: Laci olyan filmszerűen írta meg, hogy szinte eggyé válok a darabbal. És hihetetlenül élvezetes, gyönyörű irodalmi nyelvezete van! Meglepetés és öröm, hogy a Bertát ennyien szeretik, és várják a folytatást.
Ez a cikk a Képmás magazin 2022 novemberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
