Pályája filmtémái között a sport még nem szerepelt. A korábbi munkáihoz képest más alkotói hozzáállást igényelt ez a produkció? 

Dér András: Nem „sportvilágként” tekintettem erre a munkára. A Prospex Team felkészülése a Kékszalagra egy inspiratív történet, amelyben a test, a lélek és a szellem találkozik. Nagyon tetszett, hogy van egy közösen kitűzött cél, amelynek az elérésébe a csapattagoknak nagy teljesítményt kell belerakniuk. Érdekelt az is, hogyan működne mindez a filmvásznon. Emberi erőfeszítésre, munkára, összetartásra építettük ezt a filmet.

Már a legelején tudtam, hogy a történet emberi oldalát szeretném megmutatni – de fontos volt az is, hogy a nézők a katamarán felépítésének egyes fázisaiba is betekintést nyerhessenek. 

Hogyan indult a közös munka, miként találtak egymásra? 

Lichtenberger Attila: Filmünk producerére, Ferenczy Gáborra egy ajánláson keresztül találtam rá. Miután vázoltam neki a koncepciót, kért egy kis időt, majd jelezte, hogy szerinte ehhez a filmhez András lenne a legmegfelelőbb rendező. Abban már a megismerkedésünk előtt biztos voltam, hogy nem egy sokadik „ülök és mesélek” típusú dokumentumfilmet szeretnék.

Dér András: Már első hallásra érdekes volt a történet. Amikor először találkoztam Attilával, éreztem, hogy hasonlóképp gondolkodunk a készülő filmről. Az érdekelt, hogy lehet úgy filmet készíteni, hogy a néző számára is átélhető élmény legyen az, ami a hajón történik. Kaiser Kristóf csapatkapitánnyal közösen találtuk ki, hogyan szerelhetnénk fel a hajót a különféle eszközeinkkel.

Nem a tavalyi Kékszalag volt az első jelentős megmérettetése a Prospex Teamnek, viszont most először volt jelen veletek egy teljes dokumentumfilmes stáb. Hogyan jöttetek ki egymással? 

Kaiser Kristóf: A stábtagok részéről nagy türelem kellett, hogy a habitusunkat tolerálják, hiszen ők azért jöttek, hogy valamit alkossanak, mi pedig már az ő érkezésükkor késésben voltunk a katamaránunk fejlesztésével. Egyfelől nagy nyomás nehezedett ránk a szponzorok részéről, ami frusztrált bennünket, mellette pedig technikai problémák miatt nem is tudtunk a hajóval vitorlázni. Így mentünk az első versenyünkre, ami előtt rádadásul az egyik legnagyobb vetélytársunk technikai óvással próbált minket hátráltatni. Talán érthető, hogy a stáb érkezésekor nem a legjobb hangulat uralkodott nálunk. Ez azért sem volt szerencsés, mert segítő kezet szerettek volna kapni tőlünk, ám be kell ismerni: a közös munkánk elején még fenntartással kezeltük őket. A film viszont utólag igazolja, hogy mindent meg lehetett oldani; a Kékszalag versenyre már a csapat is megértette, hogy nagy szükség van a felvételekre.

Lichtenberger Attila: A csapaton belül egyikünknek sem a filmkészítés a szakmája, így kicsit tartottunk a végeredménytől. Akkor nyugodtunk meg, amikor láttuk a filmet.

A Kékszalag egyedülálló vitorlásverseny idehaza, hiszen 500-600 hajó versenyez egymással.

Az élmezőny rendkívül innovatív a versenykiírás miatt, és mint bármely más technikai sportban, itt is számtalan fejlesztésre van lehetőség. A filmünk nem titkolt célja, hogy a laikusoknak megmutassuk, mi is az a Kékszalag, és az is kiderüljön, hogy egy szponzor mi mindent kaphat annak fejében, ha felvállal egy csapatot.

A filmet nézve a Kristóf által említett feszültség egyáltalán nem érződik – a természetes, felfokozott hangulat annál inkább…

Lichtenberger Attila: Hála Istennek, a filmből az nem jött át, hogy van két csapat, akik késésben vannak, túl a határidőn, és próbálnak azon birkózni egymással, hogy melyiküknek nagyobb a csúszása…

Kaiser Kristóf: A véghajrában senki nem mosolygott, senki nem aludt, esténként pedig fejlámpákkal szereltünk. Nagy türelem kellett a filmes stáb részéről, hogy ez az együttműködés összejöjjön. Viszont ők türelmesen mindig ott voltak mögöttünk, és arra fókuszáltak, hogy a körülményekhez képest mindent rögzítsenek.

A helyzet faramucisága, hogy egy gyenge szeles hajót építettünk. Volt olyan, hogy azért ültünk kint a parton, mert túl erős volt a szél, és nem mertük terhelni a technikát. Számomra csapatvezetőként is hatalmas kihívás volt mind a forgatás, mind pedig a felkészülés a versenyre. Napi szinten voltak „összeomlásaink”, és még ott volt maga a verseny kezdete. Nemcsak a győzelem volt a cél, hanem sokkal inkább az, hogy a következő öt évben mi legyünk a meghatározó csapat a Kékszalagon.

Kép

A Viharok hullámain a Kékszalagért film stábja – Forrás: Dér András

Lichtenberger Attila: Az volt a kérdés, hogy melyik cselekményszál mekkora súllyal jelenjen meg a filmben, például mekkora mértékben szerepeljen a műszaki fejlesztési oldal.

Ugyanakkor a vitorlázó társadalomnak is meg akartuk mutatni, mennyit kell dolgozni egy éven keresztül azért a bizonyos egy napért…

Egy filmforgatás során könnyen felvetődhetnek váratlan, meglepő helyzetek is. Gondolom, ezekre a forgatásokra ez hatványozottan igaz volt…

Dér András: Ez a dokumentumfilmezés szépsége és izgalma… Ugyanakkor fontos az anyagi rész is, és fantasztikus, amit Attila létrehozott. Hála Istennek, sikerült drámai szituációkat is leforgatnunk. Sokszor izgultunk például azon, meddig bírják az akkumulátorok, és mikor telik be a memóriakártya. Kristófék hajóját a Kékszalag előtt másfél hónappal megrendezett Mihalkovics Kupán is követtük kameráinkkal. Ugyanúgy ahogyan a hajó legénysége sem tudta kipróbálni a hajóját, a stábbal mi sem tudtuk kipróbálni az eszközöket, felmérni a helyzetet, mit hova kell rakni, és mindez meddig tarthat. A Mihalkovics Kupán történt, hogy miközben a mikrofonosunk még fent szerelt a hajón, Kristóf kiadta a parancsot a legénységnek az indulásra. De arról szó sem volt, hogy a mikrofonos kolléga velük megy – úgy volt, hogy ő marad a parton. Aztán persze nem történt baj, mert a rajt előtt átszállt a motorcsónakunkba.

A filmből kiderül: a katamarán csak egy bizonyos súlyt bír el, különben lassul a hajó, ami hátráltatja a sikeres versenyzést. Szóba sem jöhetett tehát, hogy operatőr forgathasson a fedélzeten. Hogyan oldották meg ezt a helyzetet?

Dér András: Összesen nyolc GoPro kamerát helyeztünk el a katamaránon; Kristófnak volt egy fejkamerája, ezen kívül két csapattagra szereltünk testkamerát. Azt találtuk ki, hogy egy wireless rendszerről kezeljük az akciókamerákat, amelyekhez persze a motorcsónakunkkal végig közel kellett lennünk. Rizikós volt, de a hangmérnökünk megoldotta, hogy halljuk, mi történik a hajón. A motorcsónakunk kormányosától is kaptunk szakmai segítséget, ő előre látta, mikor következhet az akció, és hogy mi mindenre kell figyelni.

Az érdeklődők eddig két nyilvános vetítésen nézhették meg a filmet. Mi az alkotás további sorsa?

Lichtenberger Attila: Az első mozis vetítések után a visszajelzések alapján apró technikai javításokat végeztünk még a filmen, ezt követően elkészítjük az online változatot, amit a Prospex Team YouTube-oldalán lehet majd megnézni. Igyekszünk a hangot is házimozi-minőséggel felölteni, sőt a film angol és magyar nyelvű feliratozását is elkészítjük, így a megtekintését a csapat nemzetközi partnerei is élvezni fogják. A filmet hamarosan a https://prospexteam.hu/movie oldalon lehet megnézni.

Déd- és nagyszüleink idejében teljesen természetes volt, hogy mindent felhasználtak, ételt nem dobtak ki. Kinek ne lenne a családi gyűjteményében olyan maradékmentő recept, amihez felhasználhatjuk a már nem roppanós zöldségeket, a kicsit már fonnyadt almát, vagy akár az előző nap megsütött húst? Nekünk is van pár ilyen maradékmentő receptünk: finomak, egyszerűen elkészíthetők, és még a pénztárcánkat is kímélik.

Frittata maradék sült krumplival

A krumpli tipikusan olyan étel, ami frissen csodálatos ízélményt nyújt, de pár órával később már nem az igazi. Amikor nálunk túl sok marad belőle, másnap (vagy még aznap este) a férjem rendszerint egy jó kis frittata-t, azaz olasz tojáslepényt kanyarint belőle, mindannyiunk nagy örömére. A frittata egyik nagy előnye, hogy szinte bármilyen zöldséggel kompatibilis. Mi így készítjük:

Hozzávalók 4 főre:

• 2 marék másnapos sült vagy 2 közepesen főtt krumpli
• 1 fej vöröshagyma
• 2 ek olívaolaj
• 8 tojás (fejenként 2)
• 2 dl tejszín
• 10 dkg parmezán
• só, bors, friss zöldek pl. kakukkfű, rozmaring vagy szezonban medvehagyma

A hagymát felaprítom rusztikusan (azaz nem túl apróra), az olívaolajon megpirítom, majd, amikor már üveges, mellé dobom a feldarabolt krumplit. Felöntöm a felvert tojások és az ízlés szerint fűszerezett tejszín keverékével, és 20 percre bedobom a sütőbe 180 fokra (légkeveréses funkciót választva). Amikor megsült, mi reszelt mozzarellát szoktunk még pluszban rásütni (ez kb. még plusz 5 perc), de olyan is előfordult már, hogy reszelt parmezánnal szórtuk meg a tetejét (ezt már nem sütjük rá). A receptet próbáltuk már sült és főtt krumplival is, a gyerekek szerint a sült krumplis finomabb, mi, felnőttek mindkét változatot nagyon szeretjük. Tavasszal az én kedvencem a medvehagymával és a zsenge póréhagymával készült verzió, de paprikával és gombával vagy kukoricával is működik.

Nyugodtan beletehetünk minden olyan zöldséget, ami már nem elég roppanós.

Ennél a receptnél ez nem számít, a végeredmény egy igazán laktató ízbomba lesz.

Kép

Illusztráció: Freepik

Curry-s zöldséges sültrizsmaradék csirkehusiból

Ezt a receptet az egyik barátnőmnél kóstoltam meg először, ő pedig a Street Kitchen oldalán találta pár éve. Mivel a családunk nagyon szereti az ázsiai ételeket, úgy gondoltam, kipróbálom én is. Ez a curry-s, zöldséges sült rizs mindössze 20 perc alatt elkészül, és rendszerint terítékre kerül, ha hétvégén húslevesből marad főtt husi vagy sült csirkéből valamennyi maradék. Az eredeti recept curry fűszerkeveréket ír, de mi curry pasztával készítjük (ázsiai boltokban és szupermarketekben is kapható), azzal ugyanis sokkal intenzívebb és gazdagabb ízvilágot érhetünk el.

Hozzávalók 4 főre:

• 40 dkg csirkemell (de csirkecombból és marhahúsból is működik)
• 2 tasak instant rizs
• 1 fej vöröshagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• 3 ek olaj
• 2 ek curry fűszerkeverék vagy curry paszta
• só, bors
• 60 dkg fagyasztott zöldségmix (vagy maradék zöldségek)
• 3 db tojás

Az előző napokról megmaradt sült vagy főtt husit kisebb kockákra vágjuk, a rizst megfőzzük. Míg készül a rizs, a hagymát, a fokhagymát finomra vágjuk, és egy nagy serpenyőben olajon lepirítjuk. Hozzákeverjük a curry-t, sózzuk és borsozzuk, majd beledobjuk a húskockákat, és lepirítjuk. Mehet rá a chilipehely és a zöldségmix. 8-10 percig pirítjuk, majd hozzákeverjük a megfőtt rizst. Ezután a serpenyőben úgy rendezzük el az ételt, hogy a közepén maradjon egy „lyuk”, ahová beleöntjük a három tojást, és magas hőmérsékleten, folyamatosan kavargatva megsütjük, majd, amikor elkészült, az egészet összeforgatjuk. A tetejére mehet ízlés szerint valamilyen csíra (mi a borsó- és a retekcsírát szeretjük nagyon) vagy friss koriander, petrezselyem és egy kis pirított földimogyoró.

(A recept eredetileg itt jelent meg)

Almaomlett fonnyadt almából

A nagylányom még egészen pici volt, amikor megpróbálkoztam ezzel az „almamentő” és egyébként bababarát recepttel.
Azóta nagy kedvencünk lett, és nemcsak azért, mert 10 perc alatt elkészül, illetve nagyon finom, hanem mert teljesen alakbarát is.

Hozzávalók:

• 3 db közepes méretű alma
• 1 db tojás
• 1,5 dl zabtej (vagy rendes tej)
• 4 ek zabliszt (vagy fehér liszt)
• 2 ek olívaolaj
• 1 tk fahéj (ez elhagyható, de szerintem finomabb vele)

Az almákat (héjastól) durvára reszelem vagy aprítógépben felaprítom. Összekeverem a tojással, másfél deci zabtejjel, 2 evőkanál olívaolajjal és 4 evőkanál zabliszttel. Az eredeti recept szerint jó, ha ezt a masszát állni hagyjuk fél órát, de én idő híján – és mert éhen akart halni a családom – maximum 10 perc után nekiálltam kisütni vékonyan beolajozott serpenyőben a bő evőkanálnyi, elsimított lepénykéket. Aki szeretné, fahéjas porcukorral meg lehet szórni a tetejét, a férjem pedig anyukám által készített baracklekvárral szereti enni.

+1 Tipp: Sült zöldségszósz maradék zöldségekből

Ezt a szószt anyukámtól tanultam, még egyetemista koromban, amikor sem időm, sem kedvem nem volt órákon át főzőcskézni, de azért szerettem volna finom, meleg ételt enni. Ennek a receptnek az a titka, hogy kifejezetten időtakarékos, hiszen csak mindent bele kell pakolni egy edénybe, megsütni és pürésíteni: ha van már megráncosodott hagyma, nem túl tökéletes fokhagyma, „punnyadtabb” paradicsom, paprika, kicsit már száradtabb petrezselyem vagy bazsalikom, minden gond nélkül mehet bele! Egy kis olívaolaj mellett só, egy kis balzsamecet és nádcukor megy a zöldségekre, aztán fél óra sütés és pürésítés következik, majd az elkészült szósz mehet befőttesüvegbe és a hűtőbe. Én ezt a szószt használtam tésztákhoz, pizzaalaphoz, melegszendvicshez öntetnek, sült krumpli mellé mártogatósnak. A szószba mehet egyébként padlizsán, cukkini és gumós zeller is, ezektől még gazdagabb lesz az ízvilága.

Ötvennégy éves vagyok. Nem titkolom, nem takargatom a koromat. Most kezdtem őszülni, a ráncok még kegyesek hozzám. Nem mondom azt, amit sokan mások: „de lennék a mai bölcsességemmel húszéves!” Bár biztosan sok mindent másképp csinálnék, több tudatossággal, több belátással, de nem élném újra az életem. Szeretem azt, aki most vagyok. És ha holnap véget érne, akkor is elégedett lennék. Teljes volt az életem.

A becenevem Süni – amit a szülészorvos ragasztott rám –, mert sűrű, fekete hajjal születtem. Budapest tizenkettedik kerületében nőttem fel, egy svábhegyi villa egyik szűkös, de több mint ezer könyvnek helyet adó lakásában.

Kislánykorom óta rajongok az állatokért. Volt egy skót juhászkutyánk, aki testvér helyett testvérem, barát helyett barátom volt. Magányos, egyke kislányként rengeteg időt töltöttem vele. Már általános iskolás koromban tudtam, állatokkal akarok foglalkozni. Az állatok miatt érdekelt a biológia, az emberi tényező hidegen hagyott.

Nálunk otthon tudományról, történelemről szóltak a beszélgetések, kimondatlan elvárás volt, hogy egyetemet végezzek. Történész-muzeológus édesapám oldaláról többgenerációs doktori fokozatú, diplomás családtagot tudhatunk magunk mögött, aminek értéke apám szemében szent volt és sérthetetlen. Olyannyira, hogy bekereteztette és kitette az okleveleket a nappali falára, amelyek figyelmeztető jelekként mindennap ott lebegtek a szemem előtt, hogy tudjam, nekem mit kell elérnem.

Teherként nehezedett rám piedesztálra emelt őseim tudása. Ráadásul nem is tartottam képesnek magam arra, hogy ilyen magaslatokig eljussak.

Színes, eleven fantáziám miatt csapongtam. Az órákon figyelni és jegyzetelni sem tudtam úgy, mint egyes kortársaim. Ma ezt hibának róják fel, címkézik, de szerintem ez nem hiba, csak nem tűröm a monotonitást. Sosem voltam a tanulásban kiemelkedő, nem teljesítettem elsőosztályúan, mégis kutatóbiológus, apám vágyát teljesítve antropológus, múmiaszakértő, most tanár, valamint szafarivezető lettem.

Kép

Ildikó két gyerekkori fotón – Forrás: Szikossy Ildikó

Az ELTE Természettudományi Kar biológia–kémia szakát elvégezve felvételiztem biológus szakra, majd felvettem az antropológia kurzust. Már az alapképzésben szembesültem azzal, hogy ahhoz, hogy állatokkal foglalkozhassak, előbb kísérletezni és ebből fakadóan kínozni kell őket. Naivan úgy képzeltem, én „csak” segítem és mentem őket. Nem tetszett, hogy még az etológiában is ragadozó halat kell betenni a többi hal közé, és így figyelni a reakcióikat. Az állatélettannál pedig békát kellett dekapitálni, ami azt jelenti, hogy az élő békának levágod ollóval a fejét. Képtelen voltam rá, majdnem emiatt nem tudtam elvégezni az egyetemet. Csaltam is. Más csinálta meg helyettem.

A történeti antropológiában, ezen belül az embertanban megfogott valami. Mondhatom úgy is, hogy a Harris-féle vonalak indítottak el az antropológusi pályán. A hosszú combcsontok röntgenfelvételén halvány kis vonalak láthatók, ezek a Harris-féle vonalak, amik visszautalnak arra, hogy kora kisgyermekkorban az illetőnek hány lázas, elhúzódó, éhezéses betegsége volt.

Ez lenyűgözött: nyomozás, jelek, múlt. Akkor újra felderengett bennem a régi érzés, hogy mennyire szerettem a történeteket.

Apám történeteit, aki esténként úgy mesélt nekem, hogy beleszőtte a mesékbe az én cselekedeteimet is. Mesebeli szereplővé váltam, fontosnak és jónak éreztem magam, szájtátva figyeltem. Valahányszor ránézek itthon a tálalószekrényre, amit Kempelen szépanyám mentett meg a kitelepítéskor, vagy a fekete szulfáttal bevont ezüst cukortartóra, a kopott könyvespolcra, arra gondolok, bárcsak szóra bírhatnám a tárgyakat: meséljenek, mit láttak, mit hallottak, kik használták őket, kik ültek mellettük… A múmiáknak is a személyes történetük érdekelt, hogy kik lehettek ők, mit és hogyan élhettek meg 200 évvel ezelőtt. Rendeztünk is egy ilyen kiállítást Szóra bírt csontok címmel, ahol bemutattuk, mi mindent tudnak meg a kutatók a csontok vizsgálata által.

A Magyar Természettudományi Múzeumba kerültem, ahol eleinte régészeti ásatásokból előkerült csontokon dolgoztam, egészen addig, amíg Vácott fel nem újították a dominikánus templomot, ahol egy befalazott ajtó mögötti lépcső az altemplomba vezetett. Egy kriptába, amelynek a koporsói nem lebomlott emberi maradványokat, hanem 264 mumifikálódott holttestet őriztek. A 18. században ugyan II. József megtiltotta, de az emberek továbbra is a templomok sírkamráiba akartak temetkezni, mert azt gondolták, így közelebb lesznek Istenhez.

Így a váciak titokban továbbra is a templomok alá temették szeretteiket, nem sejtve, hogy ott a környezeti hatások következtében természetes módon mumifikálódnak a holttestek.

A kripta szellőzőkürtjein keresztülfújó gyenge, de állandó légmozgás, a huzat segítette a holttestek kiszáradását. A lebontó szervezetek is kiszáradtak, így leállt a bomlás. A mumifikálódást tovább segítette a koporsók aljára vastagon helyezett fenyőfaforgács, amely felszívta a testnedveket, és enyhe antibakteriális hatásával támogatta a folyamatot. Ez a 264 múmia a Magyar Természettudományi Múzeum tulajdonába került, és nekem több mint 27 éven át az volt a munkám, hogy ezeknek a több mint 200 évvel ezelőtt élt embereknek a mumifikálódott maradványait, történetét kutassam.

Mellettük tanultam meg nem félni a haláltól. Tudatosítottam magamban, hogy aki életet ad, halált is ad. Teljesen természetes, hogy egyszer nem leszek, és hogy bárhol, bármikor, bárkit elveszíthetek. A halál része az életemnek, tudatában vagyok az elmúlásnak, és nem gondolok arra, hogy mi lesz utána. Singer Magdolna gyászterapeuta mondta, hogy akkor tudunk teljes életet élni, ha a halál ott van a tudatunkban. Szerintem ez nagyon fontos mondat. Hogy amíg élek, abban a tudatban keljek, feküdjek, lássak, figyeljek, hogy mindent megszépít a lét tünékeny pillanatnyisága.

Az első múmia, akit vizsgáltam, egy egyéves fiúcska teste volt, aki hatodik gyermekként született egy molnár családjába. A hat gyermekből ő, Jánoska volt az egyetlen, akit be tudtunk azonosítani, ő volt a család utolsó gyermeke. A szülők mind a hat gyermeküket elvesztették. Minél többet tudtam meg róluk a halotti, keresztelési, házassági anyakönyvekből, annál közelebb éreztem őket magamhoz. Megesett, hogy úgy éreztem, nekem kell szeretnem az újszülöttet, aki sosem látta az anyját, az apácát, akinek kivágták a szívét, a császármetszésben elhunyt anyát.

Mindig azt éreztem, hogy a váci múmiák el akarták mondani a történetüket, és mi a tudomány eszközeivel segítünk nekik mesélni.

Az apácának, akinek a mellkasán egy tenyérnyi, szabályos lyuk tátongott, szinte feszegetve a kérdést: miért vágta ki valaki egy apáca szívét? A CT bizonyította, hogy minden más szerve a helyén van, ahogy az a természetes múmiáknál elvárható, de a szív helye üres. Akkoriban, mivel az orvostudomány gyerekcipőben járt, gyakran előfordult, hogy valakit tetszhalottként temettek el. Emiatt volt, aki külön kérte a végrendeletében, hogy ha halottnak nyilvánítják, akkor szúrják át vagy vágják ki a szívét, csak nehogy élve temessék el. De az apácával nem ez történt. Az ő szívét a halála után azért emelték ki, hogy szülőföldjén temessék el, hisz a teljes holttesteket hűtés hiányában akkor még nem tudták szállítani. Megdöbbentő volt az a felfedezés is, hogy már a 18. században is találtak vastagbélrákra utaló gént az egyik múmiában. Tehát nem csak a modern kor betegsége a rák, már az 1700-as években is ott volt az emberekben, csak akkor az átlagéletkor még nem volt olyan magas, hogy e betegség megnyilvánuljon.

Kép

Ildikó munka közben – Forrás: Szikossy Ildikó

Azt hittem, ez a szerelemmunka életem végéig tart majd, de tévedtem. Egy váratlan külső kényszer hatására meg kellett válnom a gyűjteménytől, a szeretett témámtól, a biztonságot jelentő munkámtól. A nihilbe léptem ki, és az élet nekem szegezte a kérdést: kinek fog kelleni egy ötvenhárom éves múmiakutató? Kilenc hónapig állástalan voltam. Számtalan álláspályázatot írtam, de még válaszra sem méltattak. A feleslegesség, a kilátástalanság és a pénztelenség érzésétől a földi pokol legmélyebb bugyrait jártam meg. Hajszál választott el a végső feladástól. Majd egy nap, hogy ne bolonduljak meg a semmittevéstől és az álláshirdetők válaszainak hiábavaló várásától, kitaláltam, hogy indítok egy Facebook-csoportot, ahová mindennap posztolok valamit. A párom tanzán származású, és itt dolgozik Magyarországon. Imádom a hazáját, így elkezdtem Tanzániáról írni a Szerelmem Tanzánia csoportba. Az országról, az emberekről, az állatokról, az életről, a gyümölcsökről, Zanzibárról. Egyre többen csatlakoztak a csoporthoz. Később voltak, akik azt mondták, olyan lebilincselően mesélek, hogy ők szeretnének elutazni Tanzániába úgy, hogy én vezetem az utat, mesélek az állatokról, az országról, az életről. Így kezdtük megszervezni az első utat a kinti rokonok segítségével, akik amúgy is szafarik szervezésével foglalkoznak.

Tizenhárom emberrel indultam először Tanzániába, és olyan fantasztikusan sikerült az út, hogy könnyek között váltunk el egymástól a végén.

Azóta rendszeresen szervezünk januárban egy, nyáron két utat Tanzániába, nem tengerparti láblógatós utakat, hanem mindig megyünk újabb és újabb helyekre, újabb érdekességeket, látványosságokat felfedezni. A szafari során óriási élmény közelről látni Afrika állatait, akik pár méterre legelésznek vagy heverésznek az autótól. A Serengeti Nemzeti Parkban luxus sátrakban lakunk, és reggel, ha kinézünk, láthatjuk, hogy egy elefánt legelészik pár méterre a sátortól, vagy hogy egy hiéna lopakodik az orrunk előtt a konyhasátor felé... A második nemzeti park, ahova ellátogatunk, a Ngorongoro kráter, amely egy több millió évvel ezelőtt kirobbant vulkán óriási, 17 kilométeres kalderája. A szafari után Zanzibár következik, ahol először az ománi szultanátus idején épült kőházak között kanyargó sikátorok labirintusával ismerkedünk meg. Mesélek a sziget és a Kőváros történetéről, megtekintjük az egymás mellett békésen megférő muszlim és katolikus templomot, Freddy Mercury szülőházát, megismerjük a rabszolgakereskedelem szomorú történetét, végül bevetődünk a bazárba, majd a gyümölcs- és fűszerpiac szín- és illatkavalkádja ejti rabul a szívünket.

Fotók: Szikossy Ildikó

És hevesen dobog az ember szíve akkor is, amikor békatalppal a lábán, búvárszemüvegben, pipával a szájában készenlétben ül a csónak szélén, és a „most!” utasításra bevetődik a türkizkék, feneketlenül mély Indiai-óceán habjaiba, hogy meglássa a vízben játszó delfineket. Már ahogy ezt mesélem, átjár az érzés: a világ szép. Ne érts félre, nem vagyok naiv, sem érzelgős. Tudom, az élet fukar, vak döntések sorozata. Mégis eldöntöttem, hogy szeretem, mert láttam, hogy a végén mégis milyen nehéz elengedni ezt a világot.

Mert mindig lesz valami, amitől nehéz megválni, amit nehéz nem látni, nem érezni többé. Nekem ilyen a madarak hangja.

Amikor elkezdtem dolgozni a Természettudományi Múzeumban, a kolléganőm megkérdezte, miért mosolygok mindig. A válasz csak úgy kicsúszott a számon: „Mert azt szeretném, hogy mindenki szeressen.” Mostanra végre eljutottam oda, hogy egyáltalán nem vágyom erre, mert ilyen nem létezik. Mégis felbecsülhetetlen érték számomra, amikor az iskolában, ahol természettudományt tanítok, ha reggelente beállok az öreg Suzukimmal, a gyerekek örömmel futnak elém, körbevesznek, mesélnek, kérdeznek. Azt hiszem, ők tudnak a legtisztábban szeretni.

A történetet Kosztin Emese írta Szikossy Ildikó emlékei alapján.

„A Jóisten hívására válaszolunk, és küldetését teljesítjük, amikor jelen vagyunk az óvodások és a diákok számára a közoktatásban, szolgálatára vagyunk a rászorulóknak és a betegeknek szociális vállalásainkban, adjuk a Jóistentől kapott kincseket a lelkipásztori szolgálatban…” – fogalmazzák meg missziójukat bemutatkozó üzenetükben.

A Ferences Alapítvány által támogatott tevékenységek közül kiemelkedik a gyöngyösi Autista Segítő Központ és a Kárpátaljai Ferences Misszió.

Kárpátalja, ahol minden segítségnek helye van

„1989-ben érkezett néhány testvér Nagyszőlősre, amikor Kárpátalja még a Szovjetunió része volt, azóta végzünk itt lelkipásztori munkát. Az ateista kommunizmusnak a maradványai lassan múltak el, évtizedek munkája volt, míg újra lehetett építeni a római katolikus egyházszervezetet, a plébániák hagyományos működését. Ám a ferencesek nem ekkor léptek először Nagyszőlősre, hanem már a XVI. század elején is itt voltak, a város melletti hegy oldalában épült fel a kolostoruk, amely mintegy 70 évig működött” – meséli Magyar Gergely atya, a misszió vezetője.

Kép

Magyar Gergely OFM - Kép: Ferences Média

A történelem viharai megakasztották szolgálatukat, de a XVIII. században visszatértek a ferencesek, ekkor már a városban laktak. Közel két évszázados jelenlétüknek a trianoni változások vetettek véget. A mostani, immár harmadik misszió 33 éve tart, és az utóbbi éveket különösen megnehezítette a járvány, majd a háború. A ferences szerzetesek – három pap és egy laikus testvér – tíz környező településen végeznek lelkipásztori szolgálatot.

„Nemcsak a római katolikus magyar hívekre figyelünk, hiszen Kárpátalján több nemzetiség él egymás mellett. Az ukránul beszélők közül sokaknak a felmenője még magyar nyelvű volt, de az unokák már ukrán nyelven végezték az iskolát, így ukrán nyelven igénylik a lelkipásztori szolgálatot is. Közösségünkből az egyik atya és a laikus testvér kárpátaljai származásúak, ők beszélnek ukránul, ketten pedig magyarul látjuk el a szolgálatot – vázolja a helyzetet Gergely atya. – A nagyszőlősi rehabilitációs központunk olyan fogyatékkal élő gyerekek nappali foglalkoztatására létesült, akiknek a szülei egyébként nem nagyon tudnának elmozdulni a gyerekek mellől, mert 24 órás felügyeletet igényelnek. Fejlesztő szakemberek foglalkoznak velük. Az itteni hiányos szociális körülmények között nagyon nagy segítség ez a nappali felügyelet a szülőknek, hiszen másként nem tudnának gondoskodni a gyermekükről.

Talán még ennél is égetőbb szükségleteket lát el a Nagyszőlősi Szociális Karitatív Központ. A környékbeli szegény embereknek naponta több mint 200 adag meleg ételt osztanak ki. Kimondhatjuk: ez a szolgálat segít abban, hogy senkinek sem kell itt éhen halnia.”

Kép

Kárpátaljai Ferences Misszió - Kép: Ferences Média

Ugyanennek a karitatív központnak most, a háborús időben van egy másik arculata, ez pedig a menekültek segítése. Ukrajna keleti, háborús területeiről nagyon sokan menekültek Ukrajna nyugati részébe, akik nem hagyták el az országot, hanem Kárpátalján kerestek menedéket. Több tízezer menekült haladt át a megyén, ez mostanra lecsökkent, és Nagyszőlősön jelenleg 170 menekültet tartanak számon. „Korábban átengedtük nekik szállásul a régi kolostorépületet, amely ma lelkigyakorlatos házként működik. Most a karitászközpontunk ruhával, tartós élelmiszerrel segíti őket.”

Mivel csak a nagy segélyszervezetek tudnak tárgyi adományokat átjuttatni a határon, a ferencesek karitatív központjának leginkább pénzadományokra van szüksége, hogy segíteni tudjon a helybélieknek.

Fókuszban a fiatalok és az autisták

A gyöngyösi Autista Segítő Központ a magyarországi ferencesek társadalmi szerepvállalásának egyik kiemelt területe. Több, egymásra épülő tagintézményből áll – általános iskola, otthon, átmeneti gondozóház, lakóotthon –, amelyek komplexen segítik az autizmussal élő fiatalokat és családjukat. Valamennyi intézmény érzelmileg biztonságos és érthető környezetet biztosít az autizmussal élő személyeknek, akik egyáltalán nem tudnak kommunikálni vagy máshogy fejezik ki magukat, mint a hétköznapi emberek. Ezek az intézmények segítséget nyújtanak az önállóbb életvitel, az önellátás, a szociális készségek elsajátításához, az életkörülményeikkel kapcsolatos problémák önállóbb megoldásához. Különféle terápiákat is nyújtanak az ott lakó gyermekeknek és felnőtteknek (pl. Snoezelen terápia, zeneterápia, művészetterápia, sportolási lehetőségek).

Kép

Gyöngyösi Autista Segítő Központ - Kép: Magyar Kurír

A ferences fenntartású iskolák (Esztergom, Budapest, Szentendre, Pécs) országszerte ismertek és elismertek. Működésüket segíti a Ferences Alapítvány, és a hozzájuk kapcsolódó Ferences Ösztöndíjprogram is elképzelhetetlen lenne adományok fogadása nélkül.

Hit és lelki segítség

Az igehirdetés, az evangélium tanításainak terjesztése is kiemelkedő feladata a ferenceseknek, és az alapítvány támogatja a missziós és lelkigyakorlatos programokat. Barsi Balázs atya beszédei írott vagy hallgatható formában például már a katolikus emberek körén kívülre is eljutottak, és ebben a közvetítésben nagy szerepe van a Ferences Alapítványnak. A Képmás magazin címlapinterjújában Balázs atya így vallott prédikációinak hatásáról: „Jó látni prédikáció alatt, hogy a hallgatóknak itt-ott felcsillan a szeme: »Istenem, hát ezt én is tudtam, csak nem fogalmaztam így meg!« Ugyanakkor, aki prédikál, annak ma azt is szem előtt kell tartania, hogy a nyugati civilizációban olyan rombolást végeztek, amely elérte emberségünk legmélyét. Ezért nem beszélhetek úgy, mintha a hallgatóság nem lenne megmérgezve, hisz én magam is meg vagyok mérgezve. Le kell ásni a gyökerekig. Ma gyökérkezelés kell.”

Egyre több hívő és nem hívő emberhez eljut a Kilátó Ferences Mentálhigiénés és Lelkigondozói Szolgálat híre, amely a lelki egészségmegőrzést teszi lehetővé egyéni és csoportos formában, képzett mentálhigiénés szakemberekkel. Bárki igénybe veheti a Kilátó egyéni segítő beszélgetéseit, pár- és családterápiás, csoportterápiás szolgáltatását, vallástól függetlenül. A ferences intézményekben dolgozók munkáját is segítik teamszupervízióval, vezetői coachinggal, lelkigondozással. (x)

A Ferences Alapítványt itt támogathatja adója 1%-ával vagy közvetlen pénzadományokkal.

Négy év után ismét Magyarországra látogatott Jane Goodall angol etológus, a csimpánzkutatás világhírű úttörője, hogy A remény könyve című legutóbbi munkájáról meséljen. Az ELTE konferencia-központjában tartott beszédét is áthatotta az a bizakodás, hogy bár rengeteg a tennivalónk a föld ökoszisztémájának egészséges működésének visszaállításáért és egyensúlyban tartásáért, a helyzet egyáltalán nem reménytelen.

A kislány, aki nem adta fel

Jane Goodall megerősítette, hogy a remény, amit világszerte hirdet, nem passzív vágyakozás, hanem sok egymásra épülő lépés, kitartó akarás és nemritkán lemondás gyümölcse.

Hogy mit javasol annak, aki úgy érzi, teljesen reménytelen a helyzet? Nézzen körül, és tegyen valamit a saját környezetében. Tegyen egyetlen dolgot, akármit, ami jó. A világ globális problémáját nem tudod megoldani, de segíts valakinek, aki rászorul. Tiszta ívóvíz, hajléktalanság, éhség, utcára tett állatok – mindenki környezetében van olyasmi, amiért tenni tud. „Keress olyanokat, akik hasonlóan gondolkodnak, mint te” – üzeni Jane, hiszen ha cselekszünk, máris jobban érezzük magunkat, és észre fogjuk venni, milyen sokan vannak körülöttünk, akik ugyanazért igyekeznek cselekedni, mint mi, és ettől visszatér a remény.

 „Just carry on” (Csak így tovább) – biztat a kutató, miközben elismeri, optimistának született, de nem csak ezen múlt az életműve. Tízévesen döntötte el, hogy Afrikába utazik, részben Tarzan regénybeli alakja által inspirálva, aki bár sajnos rossz Jane-t vett feleségül, ennek ellenére minden tekintetben megfelelt volna neki – viccelődik –; nagyobb részben pedig azért, mert imádta az állatokat. Makacsul hitt az álmában, amit kevesen láttak kivitelezhetőnek a második világháború közepén (évtizedekkel a polgári repülés széles körű elterjedése előtt), amikor Afrika még nagyon messzinek tűnt, Jane-re pedig legyintettek, hogy csak egy lány. De az anyukája hitt benne, és mindig azt erősítette, hogy ha nagyon akar valamit, s keményen dolgozik érte, bármi sikerülhet. Ő pedig akarta és tette, amit kell.

Előfordult, hogy pincérnőkét dolgozott azért, hogy összegyűjtse afrikai utazása költségeit, később pedig bátran vállalta az összetűzéseket az orvvadászokkal és az akadékoskodó hivatalnokokkal is.

Ezt a lelkesedést láthatta meg a tapasztalatlan, huszonéves fiatal nőben dr. Louis Leakey paleoantropológus is, aki lehetőséget adott neki, hogy a csimpánzokat természetes környezetükben tanulmányozhassa. Goodall már azzal kivívta a tudósok ellenérzését, hogy neveket adott a csimpánzoknak, számok helyett. Aztán amikor rögzítette a megfigyeléseit, azokból kiderült, hogy ezek a főemlősök is képesek olyan, korábban csak az embernek tulajdonított érzéseket és viselkedésmintákat mutatni, mint az öröm vagy a harag, létezik köztük féltékenység, de önzetlenség is, ölelnek és hozzánk egészen hasonló módon fejezik ki a kötődésüket. Nonverbális kommunikációjukban is magára ismer az ember, például, ha fenyegetnek, dühtől eltorzult arccal, felemelt karral hadonásznak, mint némelyik politikus – mondja nevetve Goodall. A hatvanas években botrányosnak számító tézisekről mára bebizonyosodott, hogy gyakorlatilag még több is igaz annál, mint amit Jane állított.

A legújabb kutatások szerint ugyanis a csimpánzok állnak legközelebb az emberhez, a DNS-ünk 98,6 százaléka azonos.

Időközben az etológia, az állatok viselkedésével foglalkozó tudomány felfedezte magának többek közt a kutyák, az elefántok, a bálnák, sőt még a polipok elképesztő intelligenciáját is, és már nem lehet tovább tagadni, hogy az állatok hozzánk hasonlóan értő, érző lények, bírnak a félelem, a fájdalom és az öröm képességével.   

Fotó: denstoredanske.lex.dk/Michael Neugebauer

Jane négy oka a reményre

Jane látta ezeket a csodálatos lényeket rohamosan pusztuló életterükben, például az újabb mezőgazdasági területek miatt a tanzániai erdőirtás áldozataivá, bozóthússá válva haldokolni, de a reményt sosem adta fel. Négy nyomós oka van erre, amiket meg is osztott a hallgatósággal.

Az egyik ok az ember hihetetlen intelligenciája, amely képessé tette erre a nagyfokú környezetátalakításra. Ha a szívét is használja, akkor megtalálhatja a helyes utat. Meg kell értenünk, mit teszünk a környezetünkkel, mert csak mi vagyunk képesek a változtatásra. A második okot Jane úgy hívja: tántoríthatatlan lélek (indomitable spirit), amelyre számtalan példát is hoz. Az egyik a huszonévesen megvakult tengerész, Gary Haun akaraterejéről szól, aki elhatározta, hogy bűvész lesz.

Addig gyakorolt kitartóan, amíg az ejtőernyőzés, búvárkodás és festés (!) mellett ez is sikerült neki: a gyerekek nem veszik észre, és alig akarják elhinni az előadásai végén, hogy nem lát.

A fiatalság a harmadik, ami reményre ad okot. A fiatalok tenni akarása és elkötelezettsége az az erő, amely motorja lehet a változásoknak. A világszerte működő Jane Goodall Intézetek égisze alatt a Roots and Shoots (Rügyek és Gyökerek) csoportok épp ezért fordítanak kiemelt figyelmet a jövő generációinak környezettudatos nevelési programjaira. A változás elérhető, Jane világszerte látja, hogy ami megtörtént Tanzániában, a csimpánzok menedékét jelentő Gombe Nemzeti Parkban, ahol a kopár és tarra vágott dombokat mára visszafoglalta az erdő, az megtörténhet bárhol. A természet megújuló képessége és ereje pedig a negyedik pillér, amin a remény alapul, de segítenünk kell a regenerálódását. „Together we can, together we will, together we must!” (Együtt megtehetjük, együtt meg fogjuk tenni, együtt meg kell tennünk!)  – fejezte be lelkesítő beszédét Budapesten Jane Goodall, aki továbbra is fáradhatatlanul szórja szét a remény magvait a világban.   

Kép

Jane Goodall egy korábbi magyarországi látogatásakor – Forrás: Wikipédia

Gyász, mértékletesség, cselekvés

Jane Goodall megérkezését egy kerekasztalbeszélgetés előzte meg ismert magyar résztvevőkkel. Máté Bence természetfotós, az est háziasszonya, Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus és Takács-Sánta András egyetemi docens, az ELTE Humánökológia mesterszakának oktatója elmesélték saját, személyes tapasztalataikat arról, miként lehet a klímaszorongást cselekvő, előremutató változásba fordítani. Orvos-Tóth Noémi felhívta a figyelmet arra, hogy ne kisebbítsük, hanem ismerjük el és gyászoljuk meg a veszteségeinket, amit a kihaló fajok vagy egy gleccser elvesztése jelent, de ne ragadjunk bele ebbe az érzésbe, hanem fordítsuk át cselekvésbe. Máté Bence, aki hat éve maga is vendégül láthatta Gooddalt híres „láthatatlan” madárleseinek egyikében, a mértékletességre hívta fel a figyelmet.

Pici lépésekkel, egyénenként is sokat tehetünk, például, ha tudva, mekkora környezeti terheléssel jár a szállítása és a termelése, a banán helyett az almát választjuk, és nem egzotikus nyaralásra indulunk, hanem körbenézünk a saját környezetünkben.

Mert „ahol van egy négyzetméternyi zöldfelület, ott van valami csoda” – emelte ki a természetfotós, aki az elmúlt években kezdte el visszafogni a munkájából eredő rengeteg utazást. Bevallotta, nem könnyű nemet mondani egy bálnalesre vagy egy afrikai útra, de ha a döntéseibe azt is belekalkulálja az ember, hogy ez mennyire környezetszennyező, akkor mérlegelni tudja, tényleg megéri-e.

Atomizáltság helyett inkább a közösségek együttes erejére helyezzük a hangsúlyt – ez, ami igazán fontos Takács-Sánta András, a Kisközösségi Program vezetője szerint, aki azt javasolja, magát a „jó élet” fogalmát lenne érdemes átgondolnunk. Melyik tesz boldogabbá: ha veszek valami nagyobbat, szebbet, vagy ha újrakapcsolódom a közösségemhez, a másik emberhez, az élőlénytársaimhoz, a transzcendenshez. Ha belegondolok, mikor voltam igazán boldog, felszabadult és önfeledt, valószínű, hogy nem egy pénzzel megvásárolható tárgy birtoklásához kötődött a pillanat. Ha pedig másfelé fordított figyelemként élem meg az önkorlátozást, nem pedig lemondásként, akkor az máris nem veszteség, hanem ésszerű, szabad döntés.

Egyetemistaként kutattam először hazánk 19. századi női költészetét. Utam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményébe vezetett, ahol kikértem az eredeti példányt Majthényi Flóra gyerekkönyvéből. A könyvtárossal zavartan forgattuk az 1860-as években megjelent kötetet. Kiderült ugyanis, hogy a példányt még soha senki nem olvasta előttem: a könyvben az íveket addig még senki nem vágta fel oldalakra. A könyvtárosnak kellett gyorsan kést kerítenie és szétválasztani a lapokat, hogy láthassam a verseket. Ettől csak még jobban érdekelni kezdett a költő, akinek feledésbe merült a költészete.

Édesanyja költőszigetet bérelt a lányának

Majthényi Flóra előkelő és jómódú nemesi családba született 1837-ben Kállay Johanna és Majthényi Flórián felvidéki nábob gyermekeként. Már nagyon fiatalon bejárta Európa több nevezetes városát és fürdőhelyeit, az utazásai alatt azonban nemcsak szórakozott, hanem kiválóan megtanult több idegennyelvet is – élete során nyolc nyelven írt és beszélt. Zenét szerzett, és kiskorától verseket költött.
 

Madách Imre a rokona, Szemere Pál pedig a pártfogója volt, ráadásul édesanyja is támogatta költői elképzeléseit, még egy városligeti szigetet is bérelt a lányának, ahová Flóra meghívhatta híres íróbarátait.

Nem is meglepő, hogy első verse már az előtt megjelent a Hölgyfutárban, hogy betöltötte volna a 14. életévét. Szinte minden hónapban publikált, sőt egyfelvonásos vígjátékait még a színházak is játszották. Az első kötetére sem kellett sokat várni, 1858-ban jelent meg Flóra 50 költeménye címmel. Műveit még a kor neves irodalomkritikusa, Gyulai Pál is méltatta, ami azért is nagy szó, mert általában heves bírálója volt a női alkotóknak.

Egy nő csak dilettáns lehet?

Akkoriban sokan gondolták, hogy a női szerzőket távol kell tartani az írástól. Gyulai Pál Nőíróink című írásában nemcsak Flóra első verseskötetéről, hanem az egész magyar női költészetről is véleményt alkotott. A női szerzőket dilettánsoknak nevezte, akik sosem tudnak olyan színvonalon alkotni, mint a férfiak. Úgy vélte, a női íróknak nem valók a komoly, nagy múltú irodalmi műfajok, csupán a „szív gyöngéd titkai” és a „családi kör egyszerű viszonyai”. Flóra nem próbált kilépni abból a keretből, amelyet Gyulai „megengedett” a női költőknek. Fiatal lányként érzéseit fogalmazta meg plátói szerelmekről, bánatairól, ám sokszor különlegesen jó lett a versei szerkezete és ritmusa, a természetből vett képei pedig finoman kapcsolódtak össze a mély érzésekkel és gondolatokkal. Flóra verseiről Gyulai Pál pozitív és negatív kritikát is megfogalmazott: „Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt, költészete szűk és egyhangú, de gyengéd és nemes, s oly őszinte, minden affektációtól ment, mint ritkán a férfiaké.”

Viharos szerelem méreggel és párbajjal

Flóra nemcsak a költészetbe, de egy költőbe is beleszeretett. Tóth Kálmán kora elismert költője és újságírója volt, egyben a Hölgyfutár felelős szerkesztője. Már az udvarlás időszaka is viharosra sikeredett, ha hihetünk a két történetnek, amelyek fennmaradtak róluk. Flóra egy napon két pohár vízbe fehér port szórt, és így fordult kedveséhez: „Anyám nem engedi, hogy egymáséi legyünk, így legjobb, ha mérget iszunk, és együtt halunk meg.”

Mindketten lehajtották az italukat, majd Kálmán fájdalmat érzett, Flóra pedig nevetve elárulta, hogy csak cukrot tett a poharakba.

A másik történet szerint Kálmán Flórához írt szerelmes verseiről Gyulai Pál olyan negatív kritikát jelentetett meg, hogy Kálmán párbajra hívta, és lábon lőtte a kritikust. Gyulai így búcsúzott tőle: „Hát, lőni, azt tudsz, Kálmán, de verset írni nem!”

Bár édesanyja és barátaik is ellenezték a házasságot, Flóra 1856-ban hozzáment Tóth Kálmánhoz. Eleinte örömét lelte a romantikus, híres költőfeleség szerepében, és még irodalmi szalont is vezetett, ahová népszerű művészeket hívott. Vadnai Károly így írt róla: „Tóth Kálmán neje: Majthényi Flóra thea-estélyeken ismertette meg a fővárosunkba jött idegen művészeket a magyar írókkal. Nála köszönté föl egyszer a bécsi népszerű humorista: Saphir az akkor itt zongorázott Klaus Vilmát oly czifrán, hogy a jobb keze pacsirta, a bal keze pedig csalogány.”

Kép

Majthényi Flóra és férje, Tóth Kálmán Barabás Miklós litográfiáin – Forrás: Wikipedia

Elkeseredetten harcolt a kisfiáért

Flóra hamarosan édesanyává vált, 1857-ben megszületett kisfia, Tóth Béla. A fiatalasszony ettől kezdve sokszor írt gyermekéről és gyermekének verseket. Sőt kiadta A jó gyermekek könyve, Flórától című kötetét, amely méltán lehetne párja az 1840-ben, Bezerédj Amália tollából megjelent Flóri könyvének, az első eredeti magyar gyerekkönyvünknek. Majthényi Flóra Bezerédj Amália nyomdokain járt, versei szerkezete, témái is hasonlóak, ám sokszor kiforrottabbak, letisztultabbak. Majthényi kötete mégis feledésbe merült, és ennek oka elsősorban nem a költészetében keresendő, hanem az életében. Házassága Kálmánnal rosszul alakult, ugyanolyan viharos volt, mint az udvarlás időszaka. Ráadásul a férj ivott, kártyázott, és a köré sereglő, rajongó nőknek sem fordított hátat. Flóra olyan döntésre szánta el magát, ami akkoriban égető megszégyenítésnek számított: visszaköltözött fiával édesanyjához, majd 1868-ban elvált Kálmántól.

A férj válaszul törvényes úton elvette tőle a fiukat. A visszaemlékezés szerint rendőri kísérettel elvonult Béláért, a beteg és ellenkező kicsit elrángatta magával, és alig egy hónap alatt a gyermekelhelyezési pert is megnyerte. Sokáig azt sem engedte, hogy Flóra láthassa a gyermekét. Az édesanya minden eszközzel harcolt a fiáért, ám az akkori törvények az apának kedveztek. Flóra szavai és igazolásai, amelyekkel bizonyította, hogy az apánál és erkölcstelen unokaöccsénél nincs biztonságban a gyermek, semmit sem értek Kálmánnal szemben, aki ekkoriban már a nemzet nagy költője és befolyásos politikus volt.

Az elkeseredett édesanya még verseskötetet is írt Elégiák kisfiamhoz címmel, amelyben a közvéleménytől is próbált segítséget kérni, csakhogy a válással elvesztette korábbi társadalmi helyét, az elvált asszonyokat, így őt is kitaszították.

Bejárta a világot, mielőtt hazatért

Szülei vagyonának jelentős része is elveszett már, így csendesen élt édesanyjával, majd külföldre költözött, és írásaiból, fordításaiból élt. Amikor volt férje komolyan megbetegedett, megbocsátotta neki a múltat, hazatért hozzá, és haláláig ápolta őt, majd ismét elutazott. Lakott többek között Triesztben, Andalúziában, Sevillában, Algírban és a Szentföldön is, végül időskorában visszatért hazájába. Újságíróvá lett fiát is túlélte, ám teljesen egyedül maradt, és az elmeállapota is egyre romlott. A lipótmezei elmegyógyintézetben halt meg 1915-ben.

A vallásból merített vigaszt

Bár a két világháború közötti negyedikes olvasókönyvben a gyerekek elsőként még Majthényi Flóra: Mi a haza? című versét tanulhatták, a költőnő életéről és munkásságáról már semmit sem tudtak. Babits Mihály felesége, Török Sophie kezdett először kutatni róla, amikor egy Arany Jánostól Flórának címzett levélre bukkant. Munkáját végül Koháry Sarolta fejezte be, akinek megjelent a könyve Török Sophie és Majthényi Flóra életéről Flóra és Ilonka címmel. A kötetből ismerhetjük meg Flórát, aki időskorában a sok tragédia után a vallásban keresett vigaszt. Sevillában egy imádságos könyvét is kiadta, amely állítólag sokáig használatban is maradt. Koháry Sarolta így írt erről: „Amikor minden földi viszonylatból végzetesen kiábrándul, az ég felé fordul, hogy valami értelmet adva életének, el bírja viselni. (…) Flóra elrontott életének végül is a hit mutat megoldást.”

Forrás:
Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé” – A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905)
Koháry Sarolta: Flóra és Ilonka, Budapest, Magvető Kiadó, 1973.
Török Sophie: Emlékezés egy régi írónőre, Nyugat, 1931, 7. szám.
Török Sophie: Flóra, Egy jelentős nap története, Nyugat, 1934, 23-24. szám.
Török Sophie: Majthényi Flóra százéves, Nyugat, 1937, 9. szám.

A közelmúltban ismét Magyarországon járt Ferenc pápa. Sikerült találkoznia a Szentatyával?

Ez alkalommal személyesen nem találkoztam vele, de két évvel ezelőtt kétszer is: a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főtitkáraként Rómában találkoztunk, ahol a Szentatya, amikor megtudta a tisztségem, azt mondta: molto lavoro, vagyis sok munkám lesz. Másodszor a budapesti zárómise után találkoztunk, felidéztem neki e rövid párbeszédet, és hozzátettem: sok kegyelmet is jelentett a munka.

Ferenc pápa korábban feltette a kérdést: megteszünk-e mindent az orosz-ukrán háború megállításáért? A pápa kérdése kapcsán az Országos Lelkipásztori Intézet imára és böjtre hívta a híveket, amelyhez már több százan csatlakoztak. Miért tartották fontosnak ezt?

Érezzük, hogy sokkal magasabb szinten zajlik a háború, amit mi, keresztények szellemi harcnak hívunk. A sátán mindig Isten ellen tusakodott, vagyis olyan erők mozognak a háttérben, amelyeknek külső, látható jele a háború. E szellemi harcban az imádság olyan eszköz, amely képes lehet ezt megállítani. Azért imádkozunk, hogy a felek hagyják abba a harcot, tárgyaljanak, és azért, hogy a háború ne szélesedjen ki, ne okozzon több szenvedést.

Kérdés, mit szólnak ehhez a harcoló felek...

A tárgyalások során nyilván kiderülne. Az a célunk, hogy ne haljon meg több százezer ember teljesen fölöslegesen.

Küzdenünk kell ezért imádsággal, aminek a hatékonyságára többször volt példa a történelem során.

Említene néhány példát?

Máriát mint a „rózsafüzér királynőjét” ünnepeljük a törökök feletti 1571-es lepantói diadal óta, mert a keresztény világ a győzelmet a rózsafüzér-imádság mondásának, vagyis a Szűzanya segítségének tulajdonította. Portugália kimaradt a második világháborúból, mert a katolikus hívek a fatimai Szűzanyának ajánlották fel az országukat. Ausztriában az 1950-es évek közepén tömegek imádkozták a rózsafüzért, majd a szovjetek szinte egyik napról a másikra elhagyták az országot. Vagyis egyszerűen muszáj imádkoznunk, ha békében szeretnénk élni.

Számos területen igyekszik a hívő embereket elérni, korábban a YouTube-on indított ismeretterjesztő sorozatot Misevlog néven.

Lelkipásztorként azt tapasztaltam, hogy sokan úgy járnak templomba, mint akik lemaradtak a film elejéről. Belenőttek, megszokták a liturgiát, de sokszor nem tudják, valójában egy-egy mozdulat és szó honnan ered. Egy Alpha kurzus keretében – ahol nem hívők hívőkkel beszélgetnek Istenről egy vacsora mellett – tartottam egy magyarázott misét. A pozitív visszajelzések sarkalltak arra: rövid részekben dolgozzuk fel a szentmisét, hogy bárki megnézhesse akár kívülállóként, mint Zakeus a fa tetejéről, hogy mi is a mise, hogyan épül fel. A sorozat tehát azoknak is hasznos, akik nem járnak templomba, de a híveknek is, ha nincsenek tisztában a szertartások minden részének jelentésével. Akadt olyan református, aki írt nekem, hogy köszöni a sorozatot, mert most már átlátja, mi mit jelent a szentmise során. Amikor a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készültünk, adta magát a téma, az Eucharisztiát állítottuk a középpontba. A következő „évadban” az egyházi évet dolgoztuk fel adventtől az úrnapjáig. A harmadikban a szentségeket és szentelményeket mutattuk be.

Ezek szerint a papságnak, az egyháznak nem elég a templomban megszólítani a híveket, a médiában is jelen kell lennie?

Muszáj. Ahogy XVI. Benedek pápa mondta, a következő kontinens, ahol az evangéliumot hirdetni kell, az internet.

Ha az emberek ott élnek, nekünk is oda kell menni az örömhírrel. Élni kell a média lehetőségével, elő kell állni, „akár alkalmas, akár alkalmatlan”, ahogy Pál írja Timóteusnak. Okosan kell csinálni, ami nagyon nehéz. Az olasz állami csatornákon például a beszélgetős műsorokba szinte mindig meghívnak egy papot vagy püspököt, annyira bevett dolog, hogy egy kérdés kapcsán az egyház véleményét is meghallgassák. Minden médium eltérő stílust kíván: a TikTokon teljesen másképp kell kommunikálni, mint egy tévéműsorban vagy az említett vlogon. A lényeg mindig az, hogy a mondandó egyszerű legyen, kerülve a katolikus zsargont, hogy mindenki értse, miről van szó. Ugyanakkor az egyszerű „dokumentálás” is hatékony. Egy-egy eseményt, mint például a Forráspontot vagy a pápai misét, a jelenlévők sokszorosa láthatja utólag is, mivel ezek visszanézhetők.

Az olasz példánál maradva: jól értem, hogy Magyarországon is reagálnia kell(ene) az egyházaknak az aktuális felvetésekre, problémákra?

Nem lehet mindig mindenre reagálni, de az egyház régebben is felemelte a szavát, ha igazságtalanság történt. Az egyház társadalmi tanítása vaskos kötet, és a mindennapjainkat érinti. Sok társadalmi vívmány épp az egyház kezdeményezésére indult el. Ilyen volt korábban az oktatás kiszélesítése, a különféle politikai-társadalmi elnyomással szembeni fellépések, vagy éppen az élet védelme a fogantatástól a természetes halálig. Manapság idehaza is egyre gyakoribb, hogy beszélgetős műsorokban megjelennek az egyház képviselői is, ha a téma ezt indokolja.

Fogékonyak a hívek ezekre a nézőpontokra és magyarázatokra?

Ezt nehéz lemérni, hiszen széles a skála, hogy kikhez jutnak el az üzeneteink. Érdemes megnézni egy Facebook-posztot: azt látom, hogy gyakran az egyetértő többség hallgatag, az ellenkező kisebbség annál hangosabb. Valaki hozzá is szólt egy poszt alatt: „komolyan ez a magyar közszellem?”

Azt mondom, helyén kell kezelni ezeket a megnyilvánulásokat; szívem szerint minden kommentelővel elbeszélgetnék egy csésze tea mellett, de ez sajnos kivitelezhetetlen.

Ha tehetné, kinek ajánlaná, hogy vállaljon szerepet a médiában, a közösségi fórumokon? Hiszen ehhez a tevékenységhez elengedhetetlen a karizma, a műveltség, a kiváló retorikai készség és a teológiai kikezdhetetlenség. Elég felkészültnek tartja erre a magyar papságot?

A legfontosabb az életszentség, hiszen lexikális tudásban egy akadémikus bármikor leköröz egy papot, de mi a papi hivatásra kaptunk meghívást. Ennek nyilván része a tanítás is. Egyszer egy pap barátom összeírta, mi mindenre kellene megtanítani a szeminaristákat, mielőtt pappá szentelik őket. Három oldalt írt tele. Nem lehet mindenre felkészülni. Az egyház bölcsessége az, hogy minden tagját igyekszik olyan helyre delegálni, ahol „otthon” van, hiszen mindenki más területen erős. Ha azonban valaki a médiában kíván szerepelni, számára talán nem ártana egy külön felkészítés. Nehéz például kamerába és mikrofonba beszélni, mert nem érkezik azonnali reakció. Okosnak kell lenni, és bölcsen kell fogalmazni.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Nehéz helyzetben van az egyház, mert manapság a papi hivatás nem népszerű. Vagyis nem biztos, hogy az egyház mindenkit a megfelelő posztra képes állítani, mert kicsi a merítés lehetősége.

Én inkább úgy mondanám, hogy nem minden posztra találni megfelelő felkészültségű papot, ahogyan én sem érzem magam kompetensnek a lelkipásztorkodás minden területén. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mindenki igyekszik lelkiismeretesen helytállni ott, ahová helyezték. A jó pap pedig holtig tanul. Az élet erre bőségesen ad lehetőséget. És ne felejtsük: Jézus sem az akkori top tizenkettőt választotta apostolai közé, hanem azokat, akiket ő képessé tett az evangélium továbbadására. A kicsi merítésre pedig csak azt tudom mondani, hogy sajnos paphiány van. Sok szent életű papra lenne még szükség az egyházban.

Már csak azért is, hogy elérjék a fiatalokat. Az előbb szót ejtettünk a médiáról – e csatornán keresztül megszólítható az ifjúság?

Az internet, a virtuális világ a fiatalok élettere, tehát ezeken keresztül (is) meg kell szólítani őket. Ugyanakkor Ferenc pápa a telt házas Papp László Arénában épp arra hívta a fiatalokat, hogy ne a virtuális, hanem a valós életben legyenek jelen. Nagy tapsot kapott. Nem könnyű ma fiatalnak lenni.

Míg a mi nemzedékünk egy felületen volt jelen, a való életben, ma a rengeteg virtuális tér ugyanolyan súlyú, mint a három dimenzió.

Ezeket a fiataloknak muszáj „etetniük”, és ez a függés feszültséget generál bennük, mert szinte „meghalnak” az internet nélkül. Régen az idősebbek tanították a fiatalokat, most változott a helyzet: egy sor dologhoz az idősek nem értenek, ami szintén feszültséget szül. A „vedd meg, használd, dobd el” korában, amikor minden ideiglenes, nagyon kell segíteni a fiatalokat, hogy az igazi emberi kapcsolatokra tudjanak koncentrálni. Én bízom bennük, és ahol tudom, segítem őket.

Milyen lehet a világ, ha nem sikerül tompítani a világháló csalogató erejét? Egyáltalán: Isten meg tud jelenni ilyen kontextusban?

Mindenképpen, hiszen amikor a világjárvány kitört, a legtöbben az Isten, a hit és az ima szóra kerestek rá a Google-ban. Ha az emberiség olyasmivel találkozik, amivel korábban még nem, kicsúszik a lába alól a talaj, s rögtön felteszi a kérdést: hol van a Jóisten?

Közeledik pünkösd, hogyan készüljünk erre az ünnepre, amely egyben az egyház születésének is ünnepe?

A Szentírás jelképekben beszél a Szentlélekről: hol lángnyelv, hol galamb, máskor szélzúgás vagy élő víz, s mivel kevésbé megfogható, talán nehezebb befogadni a harmadik isteni személyt. A pünkösd azért különös, mert amíg valaki nem tapasztalja meg a Lélek kiáradását, addig számára csupán egy szép ünnep pünkösdi rózsával, népszokásokkal. Javaslom, tartsunk kilencedet, hívjuk a Szentlelket, mert annál nagyobb kaland nincs, mint amikor meghalljuk a Szentlélek hangját. Számomra is akkor vált igazán nagy ünneppé pünkösd, amikor megtapasztaltam a Szentlélek kiáradását, és elkezdtem követni. Ennek köszönhetően lettem pap.

A közösségi mezőgazdaság lényege, hogy a gazdákkal kerülhetünk kapcsolatba, akiktől hetente egyszer idényzöldségeket vásárolhatunk, ha vállaljuk a minimum egyéves elköteleződést és az előrefizetést. A termelési mód környezetbarát, azaz minimális a vegyszerezés, az ágyásokba változatos és egészséges fajták kerülnek, amit a gazdák maguk, legfeljebb egy-két segítőjükkel együtt művelnek meg. Az egész rendszer emberléptékű, baráti és átlátható. Itthon a Tudatos Vásárlók Egyesülete (TVE), személy szerint Perényi Zsófia koordinálja, ő segíti ezeknek a gazdaságoknak a munkáját 2009 óta. Vele, valamint az egyik legsikeresebb közösségi gazdaság vezetőjével, a program egyik lelkes támogatójával beszélgettünk a lehetőségekről és a legújabb kihívásokról.

Itthon eleinte csak egy maroknyi lelkes, külföldi önkéntes vágott bele az ökológiai alapú gazdálkodásba, majd a modellt Franciaországból hozták be hozzánk 2008-ban. Sokáig folyamatosan nőtt a gazdaságok száma, jelenleg számukat húsz körülire becsüli a TVE, amíg Franciaországban kétezernél is többen vannak. A környező országokban változó intenzitással működnek: Csehországban viszonylag sikeresen terjednek, Horvátországban kevésbé, a lengyeleknél pedig inkább a bevásárlóközösségek váltak be. Tőlünk nyugatabbra a fogyasztók önszerveződő módon keresnek maguk számára gazdát, tehát alulról épül a hálózat, nincs annyira szükség az EU-s programokon keresztüli támogatásra.

Közösségben gondolkodva

„A gazda az éves szerződésben vállalja a tagok heti, a szezonnak megfelelő zöldségfajtákkal való ellátását – általában áprilistól decemberig. Normál és nagy adagot lehet rendelni, az előbbit havi 24 000 forintért. Ezért havonta négyszer vagy ötször kapunk évszaktól függő mennyiségben és változatosságban idényzöldségeket. Az ár persze nem versenyképes a szupermarketekével, de a biopiacnál olcsóbb. Az áru a közvetítők láncolatát kikerülve közvetlenül kerül a fogyasztókhoz. Ennél a formánál el kell fogadnunk azonban azt, amit épp a föld ad, nem mi válogatjuk össze a kosarunkat” – mondja Magyari Ildikó, az egyik átadópont, a Kertvárosi Kamra szervezője, a TVE önkéntese. Ez nyáron tíz-tizenkettő, tavasszal nagyjából nyolcféle zöldséget jelent. Havi, negyedéves vagy éves fizetési ütemezés lehetséges, de az éves szerződést a szezon kezdetéig mindenkinek alá kell írnia. Ezzel vállaljuk, hogy decemberig a közösség tagjai maradunk. A szerződéskötés ennek a rendszernek a megkülönböztető jegye.

Kép

Fotó: Pexels

Itthon túlnyomórészt zöldségek kerülnek a dobozokba vagy a szatyrokba, gyümölcs alig. A zöldségeket általában a savanyúság, esetleg egy-két üveg lekvár szintjéig dolgozzák fel a gazdák. A gyümölcs még szűkebb szezonalitású, és még nagyobb a kockázata, így valószínűleg azért nem tud jobban terjedni. A húsközösség viszont működik. Tejtermékeket az átadópontokon szerezhetnek be a zöldségek mellé a tagok. Magyari Ildikó szerint jó megoldás lehet, ha a vásárló a zöldséget és a húst közösségi gazdálkodásból, a többit bevásárlóközösségekből, dobozrendszerű ellátásból vagy biopiacról fedezi, így egyfajta beszerzési mixet hoz létre az egészséges élelmiszerekre.

Tervezés, bizalom, felelősség

Az éves szerződés révén a gazda biztos vevőket kap, megkíméli magát a piacozástól, előre tudja tervezni a költségeket és az elvetett terményeket is. Így ki tudja kalkulálni az éves tagdíjat, ami így nem a zöldségnek az ára, hanem a gazdaság egy főre eső költsége. A beszállítóktól sem függ, áruját olyanoknak értékesíti, akik hálásak érte, akik inkább az egészséges és nem például az egyen méretű zöldséget keresik.

A közösségi mezőgazdálkodás kockázatközösség és szolidaritási forma is. A vevő vállalja, hogy jóban-rosszban a gazdával tart. Ha például valamiből nem terem, mert elvitte az aszály vagy a kártevők, elfogadja, hogy abból nem vagy nem olyan szépet, vagy helyettesítő terméket kap.

De kap viszont mást: például a közösség segítségét a zöldségek feldolgozásához tippek, receptek formájában. Vagy az áruátvétel terheinek megosztását. A rendszer egyik buktatója lehet, hogy minden héten azonos időben, általában csütörtökön át kell vennünk a zöldséget, ráadásul többnyire a város szélén. Ennek terhét megoszthatjuk az ismerősökkel, barátokkal, így elég csak minden második héten mennünk az áruért. Gyakoriak a Facebook-csoportban a felajánlások vagy cserék is: ha valaki valamit nem szeret, átadja vagy elcseréli a másik fogyasztóval. A közvetlen rendszer erre is lehetőséget biztosít. Persze a barátságok szövésére is.

Személyesen is megismerjük a gazdát és magát a helyet, ahonnan az élelmiszerünk származik. Rendszeresen szerveznek ugyanis látogatásokat, a termelők hírlevelek és Facebook-posztok formájában tájékoztatják ezekről a tagságot. Előnyben a karizmatikus, extrovertált gazdák: ők vonzzák a tagokat, akik, bevallásuk szerint, elsősorban a gazda személye miatt csatlakoznak egy-egy közösséghez. Az étrendünk így kiegészülhet új fajtákkal, amiket magunktól álmunkban sem jutott volna megvenni. Aki nem tudja az életmódjába illeszteni a rendszeres, legalább heti két-három főzést, általában hamar lemorzsolódik.

Ki termeli a táplálékunkat?

Kik a gazdák? Ne a vidéki tanyasi bácsikákra gondoljunk, hanem az ő, már egyetemet végzett gyerekeire. Vagy a fővárosból kiköltöző, kiégéssel küzdő, magukat gazdává átképző értelmiségiekre. Nagyon lelkesek és lelkiismeretesek, de hamar bele is fáradhatnak: az átlagosan száz fős tagság ellátása már nem gyerekjáték, és szakirányú végzettség nélkül nem is kivitelezhető. A folyamatos kapcsolattartás, posztírás, adminisztráció is hamar nagy teherré válhat az amúgy is elfoglalt, családos gazdálkodók számára. Perényi Zsófi a Légy részese! elnevezésű képzés tapasztalatait összegezve elmondta, hogy sok esetben úgy kell győzködniük a termelőket, hogy saját fizetésüket is kalkulálják bele az éves költségvetésbe, ne akarjanak mindent lelkesedésből megoldani. Hiszen jószívűségből nem lehet gazdaságilag is fenntartható modellt működtetni. A kiégés egyik ellenszerét Zsófi a tagság szorosabb bevonásában látja:

igyekeznek a fogyasztókat rávenni arra, hogy ne csak pénzzel, hanem munkával is vegyék ki a részüket a gazdaságok működtetéséből.

Például segítsenek pakolni az átadópontokon, írják meg a posztok szövegét, segítsenek be a marketingbe vagy a tagtoborzásba a szaktudásuk szerint.

Covid, háború, infláció

Ezek a gazdaságok és gazdálkodók nem törnek nagyra. Nem céljuk a növekedés. Keresztesiné Drevenka Orsolya, az egyik leginkább prosperáló gazdaság, a Szandaszögi Ökokertészet vezetője elmondta, ő és családja nem ebből akar meggazdagodni, sem a Bahamákra utazni. Egyszerűen csak élni akar, és azt csinálni, amit szeret. Százfősnél nagyobb tagságot nem tud, és nem is akar kiszolgálni: egy nagyobb üzemméret túl sok pluszberuházást igényelne, és további munkaerőt sem kapna. Számára maga a termelés és a tagjaikkal való élő kapcsolat jelenti a legnagyobb örömöt.

A jelenlegi válságok sorozata kettősen hatott rájuk: a Covid a malmukra hajtotta a vizet, a járvány alatt sokan keresték a biztos forrású, közvetlenül elérhető élelmiszereket. Az elszabaduló infláció viszont veszélybe sodorta a működésüket: felborult a tervezhetőség, a tagok pedig visszarettentek az év eleji 30-40 százalékos áremelésektől. A februárban kirobbant háború fokozta a szorongást és a bizonytalanságot, csökkentette az elköteleződést. A következő év február–márciusáig újraszerződő tagok aránya csak 50 százalékos volt Orsiéknál. Ez példátlan a történetükben, a hosszú várólistához voltak eddig hozzászokva. Számára már egy-két tag kiesése is gondot jelent, hiszen ebből az évi 240 000 forintos összegből egy munkás egy havi bérét vagy egy új fóliát is fedezi tudott. A munkaerőhiány is fenyegetően tornyosul felettük, a gazdaságonként általában két-három kisegítőt nehéz megszerezniük és megtartaniuk, mert a fizikai dolgozók még mindig inkább Nyugaton keresik a szerencséjüket.

Magyari Ildikó szerint a közösségi gazdaságok jövője az edukációban van. Minél több potenciális fogyasztót kell megismertetni a lehetőséggel, és minél több nyitott fiatalt kell gazdává képezni, hiszen kereslet van és lesz is az egészséges élelmiszerekre – válságoktól függetlenül.

A tudatosvasarlo.hu weboldalon megtaláljuk a közösségi gazdaságok listáját térképpel, átvevőpontokkal. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

2020-ban, a pandémia kirobbanásának évében jelent meg Fejleszt vagy rombol? című könyve, amelyben az okoseszközök túlzott használatának veszélyeiről, illetve az okos használatukról ír. Ez volt az az időszak, amikor kénytelenek voltak még olyanok is képernyő elé ültetni a gyerekeiket, akik egyébként nem tették volna. Bár a járvány lecsengett, azóta mintha még több fiatal ragadt volna az online térben. Milyen veszélyeket rejt ez a gyerekek, a kamaszok számára?

Azt gondolom, akármilyen köntösben – például a digitális oktatásban, edukációs céllal – jelenik is meg a géphasználat, mindenképpen hat. Nem célom a jelenség démonizálása, mert nem gondolom, hogy szülőként, nevelőként az lenne a feladatunk, hogy teljesen kizárjuk ezt az életünkből, hiszen sok esetben rendkívül hasznos is lehet. Viszont biztos vagyok benne, hogy veszélyesen megtévesztő, ha teljesen ártalmatlannak tartjuk. Észre kell vennünk, hogy az okoseszközök mesterien megtervezett nyomást gyakorolnak ránk, az általuk generált dopaminadagoláshoz nagyon könnyen hozzászokunk, képtelenek leszünk leszakadni róla, és ürességet érezhetünk, ha például nem nézegetjük ötpercenként a telefonunkat. Ez nemcsak a gyerekeinket, hanem minket, felnőtteket is ugyanúgy érint.

Érdemes megnézni, hogy a különféle applikációk, játékok hogyan működnek: viszonylag könnyű sikert ígérnek, azonnal visszajeleznek és jutalmaznak, a kudarcok pedig kevésbé erősek. Elhitetik velünk, hogy közösséghez tartozunk, sikeresek és alkotóképesek vagyunk. Ha pedig megunjuk, már ugorhatunk is a következő felületre vagy alkalmazásra. Felnőttként is pontosan látjuk, tapasztaljuk, milyen az, amikor például csak egy cikket szeretnénk elolvasni a neten. Borítékolható, hogy még legalább négy-öt másikat kinyitunk mellé, görgetünk, a „katt ide” mentén tallózgatunk. Közben észre sem vesszük, és már el is telt háromnegyed óra. 

Ez az egész mechanizmus arra épül, hogy a tudatos figyelmet minél tovább a képernyő előtt tartsa.

Nem véletlen, hogy a legnagyobb tech-cégek neurobiológusokkal dolgoztatják ki, mikor kell adagolni azt az impulzust, ami az adott felhasználót még ott tartja a gépnél. Ahogyan az sem, hogy számtalan programot azért fejlesztenek ki, hogy feltérképezzék a szokásainkat.

Mi a véleménye arról, hogy már egészen kicsi gyerekek, babák elé is képernyőt tesznek?

Mivel a fejlődésben levő idegrendszer fékjei még nem épültek ki, egy kisgyermek akár órákig is képes tátott szájjal bámulni egy elé tett tabletet. No, nem azért, mert annyira követi, egyszerűen transzhatás alatt áll. A kutatók ezzel kapcsolatban teljesen egyetértenek, amikor azt mondják: 0-tól 3 éves korig nulla képernyő! Mert nemhogy nem hasznos, de kifejezetten káros és visszafordíthatatlan hatással van erre a korosztályra. Ahogy óvodáskorban és a kisiskolásoknál sincs helye a túlzott mértékű géphasználatnak. Ehhez képest egyre gyakrabban látni – például egy étteremben –, hogy ötből három kicsi gyerek kezében ott az okostelefon, miközben ülnek az etetőszékben.  

Sok olyan kismamát, szülőt is látok, aki kiviszi a gyereket a játszótérre, és bár löki a hintát, a fülén van a telefonja. A legnagyobb baj az, hogy ennek olyan erős rejtett üzenete van, aminek jelentőségével nem is biztos, hogy tisztában vagyunk. A kicsi ugyanis ebből azt érzékelheti, hogy anya, apa most nem vele foglalkozik – pedig ez az ő ideje lenne –, és hogy ő felesleges, csak útban van. Olyan veszteségekkel kell számolnunk, amikre nem is gondolunk. Ezért is lenne érdemes nevelőként, szülőként is ezeket a hatásmechanizmusokat alaposabban átgondolnunk, és ráébrednünk, hogy az arányokat helyre kellene tennünk.

Kezdhetnénk mondjuk egy alapos önvizsgálattal?

Pontosan. Magunkkal szemben olyan megbocsájtóan hangoztatjuk, egyfaja önigazolásként, hogy mindez azért van, mert függők vagyunk. Közben pedig fel sem fogjuk, mit mondunk ezzel. Nyilván kizárni nem lehet és nem is kell az életünkből az okoseszközöket, viszont egy alapos szemléletformálásra szükség lenne ahhoz, hogy lássuk, a használatuknak milyen hosszútávú következményei vannak. Ismerjük fel a jó megoldásokat, gyakorlatokat is, hogy jó szokásokat tudjunk kialakítani, példát tudjunk mutatni a gyerekeinknek!

Kezdetnek például megállapodhatunk abban, hogy a közös étkezéseknél nem tesszük ki a telefonunkat az asztalra.

A másik nagy probléma, hogy rengeteg mai gyerek zömében csak ezzel a gépi világgal érintkezik, az élő világgal alig. Holott az idegrendszernek nagy szüksége lenne a természettel való kapcsolódásra is. Nem beszélve a kézzel alkotás fontosságáról. A mai iskolások – tisztelet a kevés kivételnek – hol fognak fát, csavarhúzót vagy tűt, gombot a kezükbe? Pedig ezek a tevékenységek az agynak azon területeit fejlesztik, amelyek például az olvasáshoz is szükségesek.

Sokszor elgondolkozom rajta: a már meglévő tapasztalatainkat, a tudomány által sokszorosan felkínált ismereteinket hogyhogy nem alkalmazzuk? Tisztában vagyunk például azzal, hogy a matematikai vagy logikus gondolkodás milyen szoros összefüggésben van az egyensúlyérzék kialakulásával, vagy hogy a képernyő bambulása leállítja a testérzékelést. De az ilyen felismeréseinket vajon miért nem vagyunk képesek átvezetni a hétköznapok gyakorlatába? Azt lehet mondani, hogy az okoseszközeinket sajnos nagyon bután használjuk. Azt az értéket, amit az okoseszközök révén megteremtettünk, nem a saját magunk épülésére, javára, hanem az emberi értékek lebutítására fordítjuk. Azt hiszem, a 21. század egyik legnagyobb kihívása, hogy összhangba hozzuk, mi az, amit nyerhetünk, és mit veszíthetünk ezáltal.

Egyik előadásában arról beszélt, hogy a magyar iskolarendszer alig foglalkozik a gyerekek érzelmi intelligenciájának fejlesztésével, szinte csak a kognitív képességekre összpontosít. Holott, ahogy fogalmaz, ez mindössze húsz százaléka az agyi kapacitásoknak. Ezek szerint ez sem a legjobb irány?

Az érzelmi intelligencia hihetetlenül fontos, úgynevezett tartó készség: mindazt, amit az agyunk kognitív részébe „beleteszünk”, ez a terület lenne képes igazán hatékonyan alkalmazni. Ehhez képest annak a gyors átfutású ismeretközlésnek – amire nagyon sok esetben rákényszerülnek a tanáraink – nem sok köze van az élethez. Mi mégis 90 százalékban ebbe az irányba hajtjuk, préseljük a gyerekeket. Tulajdonképpen becsapjuk őket, mert bár a bizonyítványukat kiállítottuk jelesre, a huszonéves fiataljaink nagy százalékban nem találják a helyüket az életben. Ezen túl az okoseszközök okos használatához is ezeknek a készségeknek a fejlesztésére lenne a legnagyobb szükség. A döntésképesség, az impulzuskontroll, a vágyteljesítés késleltetése, a rugalmas problémamegoldás, a hatékony kommunikáció, az empátia, a figyelemkoncentráció – ezek mind az érzelmi intelligencia, illetve a társas intelligencia készségei, amelyek kizárólag sokszor átélt élményekkel, tapasztalatokkal és valós kapcsolatokkal fejleszthetők.

Kép

Fotó: Várady Nikolett

Egyre gyakrabban emlegetjük a reziliencia fogalmát, ismerjük fel a fontosságát, hisz a mai, gyorsan változó világban muszáj tágítanunk a tűrőképességünk határait, de a gyerekeinket sem ártana erre felkészíteni. Hogyan tudjuk segíteni őket ebben?

A reziliencia egy nagyon összetett képesség, amelynek fejlesztési terepe tulajdonképpen maga az élet, a valóság. Sokat lehet tanulni róla a természettel való kapcsolatunkban, de egy közösségből is. Ott ugyanis, ha elegünk lesz a többiekből, akkor egy gombnyomással nem lehet kikapcsolni őket, ahogy azt a gép előtt ülve megtehetnénk. Az együttműködés gyakorlatát valós és nem virtuális együttműködés során tudjuk megszerezni, sehogy máshogy. Érdemes lenne komolyabban visszanyúlnunk a népi hagyományainkhoz, játékainkhoz, a meséinkhez, amik ezt meglepően komolyan magukban hordozzák.

Ha a néphagyományt nemcsak múzeumnak használnánk, hanem életformáló erőként, rengeteget meríthetnénk ezekből a kincsekből is.

Arról nem beszélve, hogy egy agyonféltett gyerektől milyen alapon várjuk el hirtelen, hogy viselje el, hallgassa végig, maradjon türelmes, ne szóljon bele, várja meg... Türelemre taníthatna ugyanígy egy közös étkezés is, amit szintén gyakorlatilag kiirtottunk az életünkből. Nem is gondolnánk, hogy ezek az egészen apró, hétköznapi szokások is micsoda fejlesztő hatásúak lehetnének!

A jó hír viszont az, hogy tudunk változtatni. Josef Kentenich, az organikus pedagógia szemléletének megalkotója fogalmazza meg azt a gondolatot, hogy oázisokat mindenki tud teremteni. Mi a mi saját kis oázisunk, hol tudunk proaktívak lenni? Vezessük be a jó szokásokat a családunkba! Keressük a hasonlóan gondolkodó közösségeket – iskolát, óvodát, egyházi közösséget, kórust –, családokat, amelyek a gyerekeink számára is megtartó erőt jelenthetnek.

Most éppen min dolgozik? Mivel foglalkozik? 

A legutóbbi könyvemben az identitás kialakulásával foglalkozom, azt gondolom, ebben is segítséget kellene nyújtani a szülőknek. Emellett leginkább szívügyemmel, az érzelmi intelligenciára épülő organikus pedagógiával foglalkozom, ezt a szemléletmódot próbálom továbbra is a szülőknek, nevelőknek, családoknak, vezetőknek átadni. Amellett, hogy az Apor Vilmos Főiskolán tanítok, férjemmel járjuk az országot és Nagy-Magyarországot, évente több mint négyszáz előadást tartunk, és már két felsőfokú kurzusunk is fut a témában, Szombathelyen és Budapesten. Úgy gondolom, aki megízleli ezt a szemléletmódot, nagy segítséget kap a hétköznapjaihoz. Hiszem, hogy egyúttal munkatársakat is nevelünk. Azt szeretnénk, hogy minél többen legyenek, akik oázisokat építenek a nevelés mai sivatagjaiban. Ott, ahol élnek, dolgoznak, azokkal a lehetőségekkel és kapcsolatokkal, amik adatnak nekik. Sokan szomjazzák ezt az éltető erőt.

Egy kutya szerepe egy adott családban is változhat, ahogy a családon belüli viszonyok módosulnak. Jellemzően mikor kerülhet az állat gyerekszerepbe?

Kétféleképpen is megközelíthetjük azt a helyzetet, amikor a kutya gyerekszerepbe kerül a családban. Gyakori, hogy ahol várandós az édesanya, vagy kisgyermek van a családban, az édesanya részéről intenzívebb gondoskodó attitűd jelenik meg, így az otthonában lévő kutya is átkerül gyerekszerepbe. Az is előfordulhat azonban, hogy a kutya „helyettesíti” a gyereket. Fontos különbség, hogy a kutya karon ülő vagy óvodáskorú, netán kamasz gyerek szerepébe kerül. A gyerek ugyanis több évig van egy-egy fejlődési szakaszban, a kutya egyedfejlődési ugrásai azonban néhány hónap alatt lezajlanak, azaz egy év alatt ivarérett egyeddé válik.

Sok olyan családhoz hívnak, ahol a várandós édesanya mellett felnőtt kutya van, aki általában bizalmatlan a gyerekekkel, ezért a szülők aggódnak, hogy ha megszületik a baba, mit fog csinálni a kutya. A terápiás tanácsadás során kiderül, hogy a kutya milyen szerepkörben van a családban. A kutyának rendkívül félrevezető egy olyan élethelyzet, amelyben egy ideig intenzív figyelmet kap, majd megszületik a baba, és az édesanya összes energiája a gyermekre irányul, a kutyáról pedig hirtelen lekerül az intenzív figyelem. Erre depresszióval, frusztrációval, kényszerviselkedésekkel reagálhat, vagy megjelenhet a sokak által féltékenységnek mondott viselkedés. Emberi érzésként féltékenységnek aposztrofáljuk, de én inkább úgy mondanám, hogy a kutya megpróbálja kontroll alatt tartani azt a személyt, akitől eddig sok figyelmet kapott, követi a lakásban, a legkülönfélébb cselekvéseibe igyekszik bevonódni. Hangsúlyozni szoktam, hogy semmilyen interakcióra nincs szükség a baba és a kutya között. Nem kell a gyereket megszagoltatni a kutyával, vagy a pelenkáját odaadni neki, a kutyának semmi dolga egy újszülöttel.

Ha a kutya rendben van a gazdájával, akkor a kutya számára a babának nincs külön jelentősége. A kutya viselkedése attól fog megváltozni, ha az intenzív figyelemből hirtelen figyelemmegvonás lesz.

Előfordulhat, hogy a kutya ezt annyira rossz néven veszi, hogy kvázi zsákmányként tekint a kisbabára?

Nem gondolom, hogy egy jó kutya–gazda kapcsolatban élő kutya, jó napirenddel egyszer csak bántaná a csecsemőt. A kutya mindig a státuszából adódóan reagál: a csecsemő zsákmányszerepe akkor vetődhet fel, ha a kutya életében sok olyan helyzet adódik, ahol ösztönből dönthet. Egy mentálisan stabil, a gazdájával jó viszonyban lévő, jól felépített önkontrollal bíró kutya az otthonában nyugodt pihenőmódban van, nem kerül ösztönvezérelt állapotba. A csecsemőt az teheti ki veszélynek, ha a kutya nincs emberi kontroll alatt, így különféle élethelyzetekben sokszor tud önálló döntést hozni, például amikor veszélyben érzi magát, a gazdájával nincs bizalmi kapcsolata, és hozzá tud férni az izgő-mozgó, furcsa hangokat adó, koordinálatlan mozgású lényecskéhez. Ilyenkor azok a hangok, amelyeket a pici emberke ad, könnyen emlékeztethetik a kutyát egy sebzett zsákmány hangjára.

Kép

Fotók: Nánai-Szűcs Andrea

Ha nincsen kicsi baba vagy gyerek a családban, hanem a kutya tölti be a gyerek szerepét, hogyan alakulhat mindez?

Az a család vagy gazdi, ahol a kutyát használják a gyerekszerep betöltésére, nagyon rossz hatással lesz a kutya életére. A csecsemőszerepben tartott kutya viselkedéstorzulása a legszembetűnőbb. A sok úgynevezett csepegő figyelem, a sok kézben tartás a kutya magatartására nagyon rossz hatással van, tipikusan „rossz viselkedések” rögzülnek így: agresszió, szorongás, reaktivitás, bizalmatlanság, önbizalomhiány, ürítési problémák, kényszerviselkedések jelenhetnek meg. Sok ilyen esettel találkozom.

Az ölben tartott kutyának teljesen megváltozik a reakciója a világra. Sokkal ingerlékenyebb, reaktívabb lesz, ezért azt szoktam javasolni, hogy tegyük le a kutyát, mert a séta oldja a feszültséget.

Az ölben tartás mellett szintén jellemtorzító a töltelékfigyelem, amikor nagyon sokat beszélnek hozzá. Mivel a beszéd figyelem, tehát jutalom, így tévesen megerősít olyan viselkedéseket, amelyeket kerülni szeretnénk. Erre nagyon jó példa a reaktív ugatás közben való nyugtatás, simogatás. Az ilyen kutyák általában ritkán találkoznak más kutyákkal a saját lábukon állva, kevés póráz nélküli szabad mozgást élnek meg, az elszigetelt életmódtól pedig kialakul egy eltorzult kommunikációjuk, és nem a fajtájuknak megfelelő magatartásmintázat rögzül. Nagyon fontos a szenzitív időszakban, a kölyökkori szocializáció idején, hogy az eb találkozzon a legkülönfélébb ingerekkel. Ha ebben a periódusban erre nincs lehetősége, mert az időszakot a gazda ölében tölti, felnőttkorára antiszociális, ingerlékeny, ne adj’ isten, agresszív, problémás egyeddé válik. Nagyon sok ilyen kutyával találkozom. Ha ilyen ölben tartott kutya él a családban, és abba a családba érkezik egy gyerek, ott óhatatlanul olyan hirtelen figyelemmegvonás következik be, amit a kutya nagyon-nagyon rosszul fog megélni.

Tegyük fel, megszületik a kisbaba, és a kutya addigra már ölre szocializálódott. Hogyan tudsz belépni ebbe a torz kapcsolódásba, hogyan lehet megállítani és harmonikussá tenni ezt a folyamatot?

Én nagyon szeretek ilyen helyzetekkel foglalkozni. Fontosnak tartom, hogy egy gyerek egy társállattal jó kapcsolatban nőjön fel. Mint minden terápia, ez is úgy kezdődik, hogy először megértetem a gazdival a folyamatot, az okot, hogy hogyan került a kutyája ilyen állapotba. Mivel egy regressziós mechanizmusról van szó, vissza kell menni az időben, és újra kell építeni a kutyának megfelelő szerepköröket: elkezdünk a kutyával kutyaként bánni; fölépítünk egy napirendet, ahol a kutyának kutyaéletmódja van; megtanítjuk a kutyának azt, hogy „most veled foglalkozom, most pedig mással foglalkozom”.

Gyakorlatilag egy jó értelemben vett hiperkontrollált, felelősségmentes, jól megtervezett napirendbe rakom a kutyát.

Ettől azt remélem, hogy ha a folyamatot helyes kimenettel sokáig tudom csinálni, akkor a kutya helyre fog billenni, jó szerepben fogja magát érezni, és kiegyensúlyozott lesz. Tehát helyrehozható a félrenevelés. Persze a kutya korától is függ sok minden, hiszen minél idősebb egy kutya, annál nehezebb ez a folyamat.

Milyen viselkedészavarokkal keresnek meg leginkább a félrenevelt kutyák kapcsán? Kiközösíti a többi kutya, főnökösködik a családban, odakap a gazdinak, nem hajtja végre az utasítást?

Tévesen elterjedt vélekedés, hogy azért harap a kutya, mert ő hiszi magát a főnöknek. Ezek sokkal inkább önvédelmi reakciók: a meg nem értett, a nem jól tanított, a szituációkba bekényszerített kutyában kialakul egy olyan belső frusztráció, amely miatt nem bízik a saját gazdájában. Ha például a kutya pórázon van egy konfliktus során, akkor nem tud odébb menni, kénytelen lesz elmenni a végletekig, még támadni is, mert nem kap időben segítséget. Ha viszont sikeresen megvédi magát, esetleg ki is kap. Ettől a sok-sok félreértéstől, meg nem értéstől sajnos kialakul a kutyában egy bizalmatlanság, egy frusztráció, ezek a kutyák könnyen válnak reaktívvá. Szintén sokszor találkozom azzal, hogy a gazda belenyúl a kutya táljába, miközben eszik az állat. Ettől kialakul a kutyában egy komoly frusztráció, hogy már megint odanyúl egy kéz, és én azt még bírom, még tolerálom, aztán egyszer csak lehet, hogy reagálok – erre meg kapok egy pofont, ami önmagában egy rém konfliktusos helyzet. A félreértések legtipikusabb kifejeződése a kutya agressziója, de hangsúlyozom, ezek általában önvédelmi és félelmi reakciók, mintsem dominanciaagressziók. Természetesen az agressziónak sok típusa van, és különbséget kell tenni kutyákkal és emberekkel szembeni agresszió között is.

Kép

Kurys Anita állatviselkedés-kutató – Fotó: Nánai-Szűcs Andrea

Van olyan eset, amikor nagyon erőteljes beavatkozás kell, vagy elbizonytalanodsz, hogy tudsz-e még egyáltalán valamit tenni a kutyáért?

Még soha nem találkoztam olyan helyzettel, amire ne lett volna megoldókulcsom, mert átlátom, hogyan került bele a kutya. Olyan helyzet viszont sokszor van, amikor a gazda számára természetes, hogy a saját kutyája terrorizálja. Például nem mehet ki az ajtón, vagy bokán harapja, ha nem kap időben vacsorát. A kérdés minden esetben, akár a gyerekszerepben tartott, akár az agresszív vagy félős kutyánál az, hogy van-e a gazdában elég kitartás, tud-e önmagán annyit változtatni, hogy az eddigi koreográfiából kilépve egy teljesen új szerepkörbe kerüljön – mert ezáltal fog a kutya is változni.

Igazából a gazda változik először, a kutya pedig úgy változik, ahogyan a körülményei módosulnak. A kutya mindig azt fogja csinálni, amit lehet.

Az is fontos, hogy a kötődést nem az étel adja, hanem a közös élmény. Ezért olyan napirendet szoktam tervezni, amelyben a kutya és a leendő vagy friss gazdi olyan élménybe kerülnek egymással, amiben nagyon magas a sikerélmény, a pozitív megerősítés. Mindenkiből lehet jó gazdát csinálni, aki beleteszi a figyelmet és az energiát. Azt látom a kutyaiskolában is, hogy az a döntő, a gazda mennyire lelkes, hogyan mozog, mikor dicsér, mert mindez hihetetlen mértékben képes növelni a lelkesedést és az önbizalmat a kutyában.