A Szláv szezon premierjei

A Színházi Olimpia részeként az évadot két külföldi vendégjáték nyitja meg az Operaházban: előbb a berlini Komische Oper és a Zürichi Operaház koprodukciójában érkezik Mozart Così fan tutte című vígoperája az elismert orosz színházi és filmrendező, Kirill Szerebrennyikov színrevitelében, majd a Kassai Állami Opera előadásában mutatkozik be Magyarországon először Karol Szymanowski 20. századi lengyel zeneszerző Roger király című operája.

A 139 éves Magyar Állami Operaház története során először tűzi műsorára saját produkcióban Dvořák Ruszalka című operáját. A hangját szerelméért feláldozó vízitündér történetét Szikora János hagyományos rendezésében. Mozart Don Giovanni című operáját Salzburg, Berlin, Madrid, Amszterdam és Párizs után Budapesten is megismerheti a közönség Claus Guth többszörösen díjazott német rendező 2008-as színrevitelében, míg Muszorgszkij Borisz Godunov című alkotása először hallható Magyarországon az átdolgozásoktól mentes ősváltozatban, amit Almási-Tóth András visz színre.

Kép: Magyar Állami Operaház

Igazi szenzációnak ígérkezik az Eiffel Műhelyházban a világhírű zeneszerző, Eötvös Péter az OPERA megrendelésére írt első magyar nyelvű operája, a Valuska, amely Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényét adaptálja színpadra. Az előadást a szerző dirigálásával Varga Bence állítja színpadra. A Jézus születését elmulasztó negyedik napkeleti bölcs történetét dolgozza fel Selmeczi György Artaban című adventi szeánsza. Az Ókovács Szilveszter ötlete nyomán és rendezésében megszülető produkciót a közönség bekötött szemmel, nyugágyakban ülve hallgathatja meg. Szintén különleges színházi csemegének ígérkezik Auber Fra Diavolo, avagy A terracinai vendégfogadó című vígoperájának bemutatója, amit Szinetár Miklós visz színre, akinek 70 évvel korábban ez volt az első rendezése az OPERA berkeiben.

Kép: Magyar Állami Operaház

A Magyar Nemzeti Balett a Bartók TáncTriptichon című előadásában két új bemutatóval egészíti ki Velekei László A fából faragott királyfi című koreográfiáját. A csodálatos mandarint Venekei Marianna, az együttes balettmestere, míg a Táncszvitet Várnagy Kristóf állítja színpadra.

Az Eiffel Műhelyház ifjúsági programjai közt szerepel Donizetti A csengő című vígoperája Toronykőy Attila átrendezésében, amit Magyar Állami Operaház Gyermekkara és a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékeinek előadásában követ István, a király (junior) címmel a népszerű Szörényi–Bródy-rockopera ifjúsági változata Feke Pál rendezésében és narrációjával, a Zikkurat Színpadi Ügynökséggel partnerségben. Végezetül a Magyar Nemzeti Balettintézet KisKalóz címmel hoz létre gyermekelőadását A kalóz című klasszikus balett története nyomán.

Kép: Magyar Állami Operaház

Világsztárok az OPERA színpadain

A nemzetközi hírű előadók közül Plácido Domingo először énekli az Operaházban Nabucco szerepét koncertszerű előadásban az Operaházban, Anna Netrebko és Yusif Eyvazov pedig ugyancsak hangversenyszerű előadásban lépnek fel Verdi A trubadúr című operájának főszerepeiben az Eiffel Műhelyház Mozdonycsarnokában. Jövőre is folytatódik az operaházi Sztárestek zongorával-sorozat Kristīne Opolais, Piotr Beczała, Olga Peretyatko, Ferruccio Furlanetto és Lisette Oropesa dalestjeivel, míg az Eiffel Műhelyházban Príma Donnák címmel Kossuth-díjas operadívák életmű-gálaestjei hallgathatók meg ahol fellép Tokody Ilona, Komlósi Ildikó, Lukács Gyöngyi, Kolonits Klára, Sümegi Eszter, Miklósa Erika és Rost Andrea.

Repertoár-előadások az Operaház műsorán

Jövőre várhatóan 12 hónapon át folyamatosan láthatók lesznek előadások az Andrássy úti dalszínházban, amire az 1896-os millenniumi év óta nem volt példa. Novemberben két sorozatban, négy egymást követő napon, szinte kizárólag magyar művészek – illetve a magyar felmenőkkel is rendelkező Adrian Eröd és Renatus Mészár – előadásában látható Wagner Ring-tetralógiája. A nagy sikerre való tekintettel Orff Carmina Burana című kantátáját összesen 14 alkalommal tűzi műsorára az Operaház.

A Magyar Nemzeti Balett operaházi repertoárjára visszatér Seregi Spartacusa, látható lesz az idei évadban bemutatandó Eifman-balett, A Pygmalion-hatás, valamint az Anyegin, a Don Quijote, A kalóz, a Mayerling, összesen 42 alkalommal A diótörő és Klasszikus bravúrok címmel egy est keretében a Paquita-szvit, a Petite Mort, a Hat tánc és az Etűdök.

Repertoár-előadások az Eiffel Műhelyházban és az Erkel Színházban

Az Eiffel Műhelyházban hétvégenként, havi rotációban az előző évadok nagy sikerrel bemutatott ifjúsági előadásai is jelentkeznek, majd 2024 tavaszán a korábbi premierek, így a Figaro3, a Les Enfants Terribles – Veszedelmes éden, a Poppea megkoronázása, A képzelt beteg, avagy Őfelsége komédiása és a Pelléas és Mélisande is visszatérnek a repertoárra. Emellett a Psalmus Hungaricus ősbemutatójának centenáriuma alkalmából az OPERA zenei együttesei ünnepi műsorral készülnek Kodály Zoltán kiemelkedő alkotásaiból az Eiffel Műhelyház Mozdonycsarnokában.

A 2022 márciusa óta befogadó színházként működő Erkel Színház is újra játszik két sorozat erejéig: 2023 szeptemberében a János vitéz, 2024 májusában az István, a király szimfonikus változata lesz itt látható.

Kép: Magyar Állami Operaház

Bérlet- és jegyvásárlási információk, kedvezmények, mobilapp

Az OPERA meglévő bérletesei számára 2023. március 27-28-ra hirdeti meg a bérletújítási és -elővásárlási lehetőségét. Az általános bérletváltás március 29-től május 31-ig tart. Újdonság, hogy a jegyváltás már a bérletváltással párhuzamosan, 2023. május 3-tól elérhető lesz. Az OPERA emellett számos módon igyekszik elősegíteni a közönség kedvezményes operaházi jegyvásárlását. Ennek részleteit, továbbá az OPERA részletes programkínálatát az OPERA honlapján (www.opera.hu) online megjelent 2023/24-es évadkalendárium tartalmazza.

Támogatott tartalom

A törvénytelen gyermek

Marie Louise házasságon kívül, törvénytelen gyermekként látta meg a napvilágot 1858. február 24-én. Édesapja Lajos Vilmos bajor herceg volt, aki Erzsébet királyné legidősebb bátyjaként magas ranggal és vagyonnal rendelkezett, azonban szerelmes lett Henriette Mendel színésznőbe. Lányuk, Marie megszületése után egy évvel minden kiváltságáról lemondva morganatikus házasságot kötött a hölggyel. Ferenc József osztrák császár és magyar király azzal a céllal, hogy mérsékelje a társadalom rosszallását, bárónői címet adományozott a színésznőnek. Lányuk, Marie Louise ezáltal emelkedett nemesi rangra és lett Wallersee bárónője.

Első találkozása elbűvölő nagynénjével, a császárnéval

„Úgy neveltek, mint egy fiút, sőt, amikor hároméves koromban anyámmal kikocsiztunk a gyakorlótérre, apám azt élvezte a legjobban, hogy felültetett maga elé a nyeregbe, és elvágtatott” – írta Marie a visszaemlékezésében. Apja szenvedélyének köszönhetően hamar megtanult lovagolni, emellett magántanulmányai során vívást gyakorolt. Családjával visszafogott életet élt a garatshauseni kastélyban.

Ezt a helyet, az otthonukat ajánlotta fel apja 1869-ben Erzsébet császárnénak és lányának, Mária Valéria főhercegnőnek menedékként, amikor Sisinek „levegőre” volt szüksége a bécsi udvar intrikái és nyomasztó légköre miatt.

„Szinte reszkettem az izgalomtól, hogy találkozhatok a nagynénémmel, akiről már annyit hallottam. Noha akkor még gyerek voltam, mégsem fogom soha elfelejteni az első találkozásomat ezzel az elbűvölő, talányos asszonnyal, aki később olyan sorsdöntő hatással volt az életemre. […] Mint akit megbabonáztak, lenyűgözve bámultam rá, mert valami különös módon már ekkor nagy hatással volt rám” – emlékezett vissza később.

A császárné Garatshausenbe érkezése másnapján magához rendelte a 11 éves Marie-t azzal a kéréssel, hogy legyen a kis Mária Valéria játszótársa a nap második felében. Már ekkor remegve nézett fel a nagynénjére, és a találkozó után élményeit önmagában akarta feldolgozni. „Egyedül akartam lenni. Sétálgattam a parkban, a tóban rákokat fogtam, és amikor megelégeltem ezt a szórakozást, amibe máskor különben soha nem fáradtam bele, felmásztam egy fára, lehúztam átnedvesedett harisnyámat, kiakasztottam száradni egy ágra, és nyitott szemmel tovább álmodtam az én császárnémról.”

Álmodozását maga Sisi szakította félbe, a fiatal lány ugyanis olyan jelenetnek lett a szemtanúja, amit mások sosem láthattak Erzsébettől. A császárnét – nem tudva unokahúga jelenlétéről – feltartóztathatatlan sírás kerítette hatalmába. Marie nem tudta, mit tegyen: megvigasztalja nagynénjét vagy sem? Töprengése közben megremegtek alatta az ágak és a levelek, így a császárné észrevette őt. „Marie – mondta, és rám nézett könnyáztatta, csillogó szemével –, mondd csak, láttad, hogy sírok? – Igen, Sisi néni. – Most majd meglátom, Marie, hogy tudsz-e hallgatni, vagy olyan ostoba pletykafészek vagy, aki semmit nem tud magában tartani.” Marie nem árulta el senkinek Sisi könnyeit, ami a továbbiakban meghatározta kapcsolatát nagynénjével.

A Garatshausenben történtek után Marie egyre több időt töltött Erzsébettel, így hamarosan a bizalmasává vált. A fiatal lány – Sisi kísérőjeként – lehetőséget kapott a beilleszkedésre az úri osztály köreibe.

Kép

Marie Louise von Wallersee Larisch egy archív fotón

Szerelem vagy Sisi szolgálata?

Marie az idő múlásával karcsú, szép nővé érett. Több férfi próbálta feleségül kérni, többek között Batthyány Elemér gróf és Esterházy Miklós gróf is sorban állt kegyeiért, azonban egy személy mindent megtett annak érdekében, hogy ezek a házasságok ne valósuljanak meg. Ez az ember pedig éppen a nagynénje volt, aki nem akarta bizalmasát elveszíteni. A lány ezt a lelke mélyén érezte, mégsem tett semmit.

„Ám elég volt egy pillantást vetnem a nagynéném arcára, máris ínamba szállt a bátorságom, és nem mertem kijelenteni, hogy Miklós grófot az egyik férjjelöltemnek tekintem.” Végül 1877. október 20-án ment férjhez Georg von Larisch-Moennich grófhoz, akivel a császárné kényszerítette frigyre: „Kedvesem, nincs messze a nap, amikor férjhez kell menned. Borzasztóan féltékeny lennék minden férfira, aki közénk állna, és megakadályozná, hogy találkozzak veled, amikor csak akarok. Ez a jámbor kis Larisch soha az életben nem fog beleszólni abba, hogy merre jár, mit csinál a felesége.” Boldogságát tehát feláldozta azért, hogy szeretett nagynénje mellett maradhasson. A házassága azonban nem alakult szerencsésen.

A félresikerült házasság és a Vetsera család

Georg az esküvő után nem sokkal kimutatta hóbortos, önfejű, igazi énjét. Erzsébet tévedett, mert a férj egyáltalán nem nézte jó szemmel Marie szoros kapcsolatát Erzsébet császárnéval, így megtiltotta, hogy felesége a nagyon szükségesnél többet találkozzon nagynénjével. „Kétségbeesett és dühös voltam. Nem ezért áldoztak fel egy szerelem nélküli házasság oltárán. Úgy éreztem magam, mint egy rab, aki nem tudja, hogyan szabadulhatna ki. […] Georg makacsul ragaszkodott az elhatározásához, hogy mindenáron elszakít Erzsébettől.”

Marie addigi fényűző társadalmi élete házasságával megszűnt, minden idejét Pardubicében, férje birtokán kellett töltenie, ahol két gyermekük született. Meggyőződése szerint boldogságát csak a házasságán kívül találhatta meg, így többször félrelépett.

Hosszú viszonyt folytatott az újgazdag bankárcsaládból származó Henri Baltazzi versenylótulajdonossal, aki szintén Pardubicében lakott. Tőle is két gyermeke született, férje azonban sajátjainak ismerte el és nevelte fel a kisfiút és a kislányt.

Henri Baltazzi nevét azért is fontos megemlíteni, mivel Helene von Vetsera báróné bátyja volt, így ismerkedett meg Marie a Vetsera családdal.

Kép

Marie Louise két archív fotón, jobbra Mária Valériával

A viszony, amelyben Marie-t kihasználták, így veszített el mindent

Férjével már csak a gyermekek és a papír tartotta össze. A férfi a hűtlenségek hatására abbahagyta felesége anyagi támogatását, Baltazzi pedig minimális gyermektartást fizetett neki, Marie így nem tudta finanszírozni megszokott költekezését, ezért eladósodott. Valószínűleg szégyellte ezt, mert memoárjában nem említ anyagi problémákat. Bécsben tartózkodása során szoros kapcsolat alakult ki közte és a Vetsera család között, különösen az anyával és a fiatalabb lánnyal, Marie Alexandrine von Vetserával.

„Meglehetősen kedveltem a bárónét, annak ellenére, hogy Larisch gróf egyenesen szélhámosnak tartotta a családot. […] Madame Vetsera híre nem volt egészen kifogástalan, de a bécsi arisztokrácia szerelem dolgában igen elnéző volt. Én időnként elég sokat voltam együtt Vetseráékkal, és »a kis Mary«, ahogy a barátai hívták, a bizalmába fogadott.”

Ez a bizalom vált végül Marie vesztévé. 1888 nyarán Mary – akinek a családja folyton felfelé akart kapaszkodni a ranglétrán, ezért gyermekeik számára főúri házasságokról álmodtak – levelezésbe kezdett a trónörökössel, Rudolffal. Marie visszaemlékezései szerint próbálta a fiatal lányt jobb belátásra téríteni, miszerint a trónörökössel viszonyba keveredni veszélyes dolog.

„A Rudolfhoz hasonló farkasok a végén felfalják az olyan bárányokat, mint te vagy, kedves gyermekem. Biztosíthatlak, hogy ő egyáltalán nem az a hős, akinek gondolod, hanem egy meglehetősen szívtelen és indulatos ember.”

Ám egyes történészek úgy vélik, a kerítő szerepének vállalásával, Rudolf trónörökös szexuális igényeinek kiszolgálásával Marie a saját udvari pozícióit próbálta erősíteni, ezért éppen ő ajánlotta a figyelmébe először a meglehetősen szabados életvitelű Vetsera grófnét, majd annak ifjabbik leányát, Máriát. Ami bizonyos: Rudolf főherceg és Vetsera Mária között viszony alakult ki, és öt hónapig tartott. Marie visszaemlékezésében mentesíti magát a tragédia alól, mondván, ő nem tudott semmiről. Azonban a történészek azt is kiderítették, hogy a grófnő hatalmas adóssággal tartozott Rudolfnak, így – ha nem is szívesen – le volt kötelezve unokatestvére felé.

A végzetes nap Mayerlingben

1889. január 26-án veszekedés tört ki a Vetsera családban, és Rudolf is összetűzésbe keveredett az apjával. A trónörökös megparancsolta Marie-nek, hogy azonnal látogassa meg őt Maryvel együtt. Január 28-án meg is érkezett a két nő a Hofburgba. Rudolf különválasztotta őket, majd Marie-nak parancsot adott. „Annyira meg voltam ijedve, hogy alig álltam a lábamon. Felment a vérnyomásom, szédültem és remegtem, minden összefutott a szemem előtt. A trónörökös megfogta a kezemet: »Nem tartozom neked magyarázattal« – mondta. […] Azt hittem, elájulok. Amikor összeszedtem magam, Rudolf folytatta: »Ha nyugodtan viselkedsz, nem lesz bántódásod. Menj vissza a bárónéhoz, és mondd neki azt, hogy Mary megszökött tőled.«”.

A Hofburgból Rudolf egyenesen a mayerlingi vadászkastélyba utazott – Mary már ott várta –, ahol egy vadászatot rendezett. Meghívta a közeli ismerőseit, barátait, viszont a vadászaton nem vett részt megfázására hivatkozva. A beszámolók szerint mindenki tisztában volt a férfi labilis idegállapotával, és aggódtak Rudolfért. Egyesek úgy gondolták, hogy a magyar trónt szeretné puccs által megszerezni, mások az öngyilkosságról szóló kijelentései miatt a mentális egészségéért aggódtak.

1889. január 29. estéjén kezdetét vette a történelem egyik legrejtélyesebb eseménysora. Rudolf korán elköszönt a társaságtól. Ekkor még senki nem sejtette, hogy aznap este látják a trónörököst utoljára életben.

Január 30. reggelén a férfi főbe lőtte Mary Vetserát, majd néhány óra múlva önmagával is végzett.

A köztes időben minden Mary számára írt levelét megsemmisítette, csak azokat hagyta meg, amelyeket unokatestvére, Marie és a Vetsera lány váltott egymással, ezzel akarva vagy akaratlanul a grófnéra terelve a gyanút, miszerint ő tudott mindenről, így bűnös volt a tragédiában.

„Kövess bennünket. Ez a legjobb, amit tehetsz.”

A hatalmas vihart kavaró halálesetek és a fennmaradt levelek megpecsételték Marie további életét. Szeretett nagynénje, Erzsébet császárné soha többé nem volt hajlandó látni őt vagy szóba állni vele. „Tudtam, hogy a sorsom megpecsételődött Sisi néninél. Soha többé nem találkozhatok vele, hogy magyarázatot adjak a történtekre.”

Mary Vetsera – halála előtt – hagyott egy levelet a bárónénak: „Ha az élet elviselhetetlen lesz számodra, márpedig attól tartok, hogy az lesz, azok után, amit tettünk, kövess bennünket. Ez a legjobb, amit tehetsz.” Marie-nak azonban meg sem fordult a fejében az öngyilkosság, viszont végleg elhagyta az Osztrák-Magyar Monarchiát, mert az úri körök kivetették magukból, a társadalom Rudolf öngyilkosságában bűnrészesnek tartotta. Férjével menthetetlenül megromlott a kapcsolata, 1896-ban elváltak egymástól.

Kétszer ment még férjhez. Kereste a szerelmet, a boldogságot, de sikertelenül. 71 évesen, 1929-ben visszatért Augsburgba, ahol visszavonultan, elszegényedve töltötte élete utolsó éveit. Idősek otthonában halt meg 1940. július 4-én, 82 évesen. Hat gyermeke közül egyedül ifj. Otto Brucks élte őt túl.

Források:
Marie Louise von Wallersee: Sisi udvarában – a múltam. Emlékiratok
https://hu.wikipedia.org/wiki/Marie_Louise_von_Larisch-Moennich

A második világháború utáni újjáépítéskor álmodták meg azt a szovjet mintát követő kisvasutat, amit gyerekek üzemeltetnek. A kisvasút – miközben játékot és a kikapcsolódást jelentett – lehetőséget adott arra, hogy a gyerekek a vasúti közlekedést, a felelősséget, a fegyelmezett munkát megismerhessék. A tervezéskor több lehetséges helyszín is felmerült, a Margitsziget, a Népliget, valamint egy a Gödöllői Királyi Kastélyt a HÉV-állomással összekötő vasútvonal is, végül a Gyermekvasút a budai hegyekben kapott helyet, mivel az Úttörő Köztársaság helyszínéül Csillebércet jelölték ki, ami tömegközlekedéssel nem volt elérhető. Így legalább a budai erdők is könnyen megközelíthetővé váltak a kirándulók számára.

1 millió órányi munka

Nem csupán a természeti környezethez illeszkedő állomásépületek és a Széchenyi-hegy különleges terepviszonyai okoztak fejtörést a tervezőknek, hanem a szoros határidő is.A Széchenyihegy és az Előre (ma Virágvölgy) állomást összekötő 3 kilométeres szakasznak a csillebérci táborral egyidőben, 1948. július 31-re kellett elkészülnie.

A hatékonyság jegyében szinte órára pontosan ütemezték be a munkálatokat, a terv megvalósulásához 800 egyetemista és önkéntes összesen 1 millió munkaórájára volt szükség a korabeli brossúra szerint. 

„Pénteken délelőtt tette meg az első útját az Úttörő Köztársaság vasútja, a gyermekvasút. Pontosan fél tíz órakor indult el a Széchenyi-hegyi rendkívül szépen kiképzett állomásról a vonat, amelyen minden szolgálatot – az állomásfőnökin és vonatvezetőin kívül –, gyermekek végeznek” –adta hírül a Magyar Nemzet 1948. július 31-i száma. A felnőttjegy 1 forint volt, egy gyerekjegy pedig 50 fillérbe került. Az Úttörővasút működésének első 10 évében összesen 6,7 millió utast szállított, a ’70-es évekig évente 1 millióan vették igénybe a kisvasutat. A hegyi vasút második, Ságvári-liget (ma Szépjuhászné) állomásig tartó 3,7 kilométeres szakaszát csaknem egy évvel később, 1949. június 24-én adták át. Az utolsó 4,9 kilométeres, Hűvösvölgy végállomásnál végződő szakaszt pedig 1950. augusztus 20-án avatták fel, kialakították a 198 méter hosszú Hárs-hegyi alagutat is. A teljes szakaszon a kisvasútnak összesen 238 méternyi szintkülönbséget kell legyőznie.

Álljunk csak meg!

A vasútnak 8 állomása – Széchenyihegy, Normafa, Csillebérc, Virágvölgy, Jánoshegy, Szépjuhászné, Hárshegy, Hűvösvölgy – és két táblásmegállóhelye – Kishárshegy és Vadaspark – van. A terméskőből épült állomásépületek tervei Hűvösvölgy kivételével a Magyar Államvasutak Igazgatóságának Magasépítési osztályán készültek, Fodor Jenő vezetésével,aki így emlékszik vissza a feladatra az Építésépítészetcímű folyóirat 1949/6–7. számában: „Az épületek helyes léptékét kellett elsősorban megtalálni, nehogy azok liliputi házakká sorvadjanak, hanem csak jelezzék rendeltetésüket: a gyermekek szolgálatát. Másodsorban alkalmazkodni kellett a vasútvonal változó tájképi viszonyaihoz, hogy a hegytetőn, a sűrű erdőben, a nyílt hegyoldalban épült állomások beleolvadjanak, és mintegy szerves tartozékai legyenek a tájnak.”

Az első metrómozgólépcső prototípusát metró híján nem tudták hol kipróbálni, így esett a választás a nagy személyforgalmat lebonyolító Hűvösvölgyi végállomásra. 1956-ban ez volt a második mozgólépcső Magyarországon, amit 1973-ig vasárnap és ünnepnapokon látványosságként működtettek. A 14 másodpercig tartó utazás csaknem egy villamosjegy árába került.

„Előre!”

Ahhoz, hogy a tervezett időpontban elindulhasson a hegyi vasút, a gyerekeket is fel kellett készíteni. Többmint 170, 10 és 14 év közötti fiú és lány végezte el az első tanfolyamot, amit vizsga és tanulószolgálat zárt. „A pajtások részére a legnagyobb megtiszteltetés, ha részt vehetnek a vasutas munkában. Pedig nem könnyű a dolguk. Bonyolult gépek tucatjait kell töviről-hegyire ismerniök. A legkorszerűbb váltóberendezések, távírógépek, telefonszerkezetek és kapcsolótáblákkezelését kell végezniök. [...] Ez persze nem megy a tanulás rovására. A vasutas pajtások mind jól tanulnak” – írja a Büszkeségünk az Úttörővasút című brosúra. Évente 600 gyerek szolgált az Úttörővasútnál, a gyerekek minden szolgálatban más feladatot láttak el, többek között a kalauz, a forgalomirányító, a jegypénztáros, a peronügyeletes, a váltókezelő és az utastájékoztató teendőit. „Az 1960-as évek elején az úttörővasutas pajtásoknak énekkaruk, zenekaruk, színjátszó csoportjuk, szakköreik voltak ,s rendszeresen rendeztek számukra nyári táborokat” – emeli ki a História folyóirat 1997-es cikkében.

Bendegúz és a többiek

Kezdetben az Úttörővasút kevés saját járművel rendelkezett – a legrégebbi vontatójármű az 1929-ben gyártott ABamot2 gőzmozdony, amely nosztalgiajáratként nyaranta ma is kipróbálható. Az 1960-as években bővült a járműállomány olyan saját dízelmozdonyokkal és mellékkocsikkal, amelyek a mai napig közlekednek. A kanyargós útvonalat maximális, 20 km/h sebességükkel 40–50 perc alatt teszik meg. A vasutaknál szokás a mozdonyok elnevezése, az első vonat Kis Piri néven vált ismertté, 2014-ben pedig Bendegúznak keresztelték az egyik sokat szolgált Mk45 öst, Regős Bendegúz, az Indul a bakterház című film főszereplője után.

A szocializmust is túlélve

Az Úttörővasút 1990-ben az Úttörőszövetségtől a MÁV-hoz került, Széchenyi-hegyi Gyermekvasút néven folytatta működését. A pályát felújították, több állomást átneveztek, ’92-ben pedig megnyitották a Gyermekvasút Múzeumot is.

Az azóta is töretlen népszerűségű Gyermekvasút 2012-ben történetének egyik legtöbb gyermekvasutasát avatta, több mint 200 főt. 2015-bena Guinness-rekordok közé is bekerült, mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, amelyen a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyerekek látják el.

A minden évszakban izgalmas programokkal jelentkező Gyermekvasút aktuális eseményeiről a www.gyermekvasut.hu oldalon lehet tájékozódni.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

De azért azt beláthatod, hogy nagyon igyekszem. Hiszen milyen szépen néztük együtt, ahogy etetik a fókákat az állatkertben, és milyen türelmesen elmagyaráztam, hogy azért, mert a halat szereti, nem kell feltétlenül elhoznunk neki otthonról az összes sprotnikonzervet.

Jó, bevallom: nem volt szép dolog, hogy reflexből előtted nyomtam meg az leszállásjelzőt a buszon, ígérem, ilyen ostobaságra többé nem vetemedem, és kék helyett piros dzsipet venni sem volt telitalálat. De azt elismerheted, hogy a csokiellátmánnyal nem fukarkodtam, csak mamádék meg ne tudják, mert akkor megint kezdődik a „folyton édességgel tömöd a gyereket” című oktatás, miközben mindenki tudja: egy nagyszülőnek nemcsak dolga, de joga is a kényeztetés.

Szóval maradjunk annyiban, szépen nézzünk el mindent egymásnak.

Én sem árulkodom arról, hogy amikor az oviba megyek érted, minden más gyerek fegyelmezetten öltözik, csak te lógsz még majompózban a bordásfalon. Oké, tudom, aki a csorda után megy, mindig … „piszkos” füvet legel, de azért egy kicsit nagyobb önfegyelem nem ártana. Persze elismerem, roppant furcsa, hogy pont én beszélek neked mértékletességről, hiszen visszanézve az eltelt hetven évre nemigen volt ez jellemző rám.

De erről nem kell tudnod, jó, ha felnézel a nagyapádra, és én boldog vagyok, hogy a régi nagy történeteket némileg feltupírozva ismét el tudom mesélni valakinek, aki tágra nyílt szemmel mosolygósan hallgatja azokat. Én meg elraktározom az éppen frissen készült fotóid mellé a  gyerekszáj címmel futó pompás gondolataidat, hogy aztán baráti körben eldicsekedjek azzal, micsoda humora van az unokámnak.

Most, hogy nézlek, ahogy a kiszolgált plüss Buksi kutyával együtt nyomjátok a csendest, az jutott eszembe, a jövő szundikál itt.

Akármiről szól is az álmod, ne félj: a múlt, nagyapád vigyáz rád.

Aludj jól. De azért holnap a kisvasúttal én is akarok játszani.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.

Volt bármilyen „előzetes gyakorlatod” ahhoz, hogy ilyen elegánsan lépdelj előre ebben a nem épp nőiesen könnyed hivatásban?

A szabolcsi Ibrányban, ahol nevelkedtem, egyet kivéve az összes szomszédom fiú volt, köztük nőttem fel. Kijártam velük a helyi meccsekre is, ahol a légkör már akkor megfogott. Konzervatív családból származom, ezért amilyen cifra bekiabálásokkal illették a szurkolók a bírókat, nekem szokatlan volt, sokat nevettem rajta. Később is bebizonyosodott, hogy a fiúk szemszögéből is rá tudok nézni az élet dolgaira, és mindenki felé elfogadó vagyok.

A kritikát is mindig jól viselted?

Az nem jött egyből, azt meg kellett tanulnom. De amikor már láttam magam előtt a célt – hogy játékvezető-asszisztensként minél jobb legyek –, tudatosan elkezdtem dolgozni rajta. Gyerekként még úgy hittem, egy játékvezető eleve játékvezetőként születik. Egyrészt el sem tudtam képzelni, hogy ez a szakma egy tanfolyamon elsajátítható, másrészt mivel annyit szidták őket, azt gondoltam, ilyen hivatást emberek önszántukból nem választanak...

Egyre jobban érdekel, te végül miért választottad – vagy inkább a hivatás választott téged?

Későn érő típus vagyok, a jogra a bátyámat követve mentem. Csak azt tudtam, hogy jolly joker diploma, a velejáró tudás sokfelé hasznosítható. Azt nem sejtettem, hogy a Miskolci Egyetemen a játékvezető-asszisztensi pályám fog elindulni... Az egyetemi bajnokságban egy női focicsapatban játszottam Varga Judit jelenlegi igazságügy-miniszterrel, ott szúrt ki a bátyám focibíró ismerőse. Megtudtam tőle, hogy épp megalakult az országos női játékvezetői keret, ami nagy lehetőségeket tartogat, és a biztatására beiratkoztam az egyhónapos tanfolyamra.

Hogyhogy nem női focistának szúrtak ki?

Lehet, hogy annak nem voltam olyan jó? (nevet) Viszont sportos voltam, alakult a diplomám és a nyelvtudásom is, így elkezdtek megyei szinten felépíteni, majd gyorsan sikerült előbbre lépnem.

Az indulás
Judit 2001 őszén férfi utánpótlás- és alacsonyabb osztályú meccseken kezdett, majd 2002-től női mérkőzéseken is alkalmazták. 2004 óta a nemzetközi FIFA-keret tagja. Első nagy sikerei 2008-ból: Womens Cup-döntő (a női Bajnokok Ligája elődje), illetve U19-es női Európa-bajnoki finálé.

Hogyan fogadtak nőként a férfi kollégák?

A férfi meccseken szinte mindig férfi bírók munkáját segítem, és egy nőnek valóban ki kell vívnia ebben a körben az elfogadást. Egy újoncnak persze mindenképp bizonyítania kell, ha nő, ha férfi. Amíg nem vagy elég rutinos, ezt hajlamosak annak a rovására írni, hogy nő vagy, de ha látják rajtad az akaratot, az odaadást, netán a tehetséget, befogadnak. A játékvezetők közössége olyan, mint egy összetartó család. Ma már, ha bármi gondom adódik az élet bármely területén, szinte mindig ebből a közegből jön a segítség. A kisfiamat egy játékvezető nőgyógyásznál szültem, de a kandallónkat is játékvezető rakta.

Önzetlen, segítőkész ez a közösség, mert a bírók az életben is olyanok, mint a pályán: a legtöbb problémát azonnal, halogatás nélkül megoldják.

Kép

Gavalla-Kulcsár Judit egy hazai mérkőzésre készülve, Sipos Katalin mellett (jobbról)
– Forrás: MLSZ

Jól sejtem, hogy a kommunikáció a pályán az edzőkkel a legnehezebb? Akiktől pár lépésre – az oldalvonal mellett, a kispadok közelében – a munkádat végzed.

Néha talán furcsállják, ha megmutatjuk, hogy a játékvezetőnek is van emberi oldala, pedig az általam alkalmazott kommunikációnak pont ez a lényege. Tudom, hogy az edzőnek sem kimondottan velem van baja, a játékosokat is ugyanúgy szidja. Viszont például amikor kilép a neki felrajzolt technikai zónából, akkor az én utamat keresztezi, a pálya szélén futva pont átesnék rajta. Ilyenkor nem rendreutasítom, hanem ahogy odaérek, megérintem a vállát, és ekkor általában elnézést kér. Ha ráförmednék, lehet, ellenkezne, hiszen ezek számára részletkérdések, így viszont alkalmazkodik. Sok múlik az ilyen apróságokon.

Ha esetleg megsértenek, később bocsánatot szoktak kérni?

Igen, ez a jellemző. Ám partbíróként sem vehetek semmit személyes sértésnek. Önmagában azért, mert játékvezető vagyok, nem kell tisztelniük, de ha tisztelettel beszélek velük, előbb-utóbb ők is úgy fognak. Az sem cél, hogy sárga lappal kelljen figyelmeztetni az edzőt, hogy „megkapja, ami jár”. Jobb megelőzni a lapot, mert a jó játékvezető azzal is fegyelmez, ha végül a zsebében marad a kártya.

Mi a helyzet a játékosokkal?

Velük talán egyszerűbb, mert amíg az edző komplexen gondolkodik, nekik „csak” aktuális saját problémájuk van. Én velük is keresem a kommunikációt, nem azt az elvet követem, hogy ha konfliktusveszély van, távolodjunk. Jobb velük is megalapozni az emberi viszonyt, az általam mentorált újoncokat is erre biztatom. A tiszteletet azzal vívom ki, ha emberként kezelem a másikat, és elfogadom a problémáját. Ebbe az is beletartozik, hogy ha nyilvánvalóan hibáztam, azt is elismerem, nem kötöm az ebet a karóhoz, hogy márpedig én vagyok a bíró. Jó elismerni, ha hibázol, csak ne kétpercenként tedd, mert a korrektséget értékelik, de ha többször tévedsz, megfordul a fejükben, hogy minek vagy ott...

Kép

Nemzetközi bevetésen, Kulcsár Katalin mellett (jobbról) – Forrás: UEFA

A női mivoltod miatt mennyire szoktak „kikezdeni”?

Személyfüggő, ahogy az élet más területein is. Megfelelő kommunikációval és hozzáállással sokat lehet segíteni az előítéleteken. Általánosságban azonban elmondható, hogy ma már elfogadott a női játékvezetők jelenléte a pályákon.

Mennyire kaphat szerepet a munkádban a humor, vagy – irányodba akár az udvarlás?

A humor maximálisan: ha a másik fél egy kicsit is kapható rá, én biztosan azzal oldom a feszültséget.

Az udvarlás nem jellemző. A bajnokságokban, ahol működöm, nem kerül előtérbe a nő–férfi viszony.

A szurkolók olyanok, mint gyerekkorodban az ibrányi pálya mellett?

Velük tilos kommunikálni, tőlük mindent pókerarccal viselek. Ha elmagyaráznék nekik egy szituációt, a következőt meg nem, azt feltételezhetnék, hogy tévedtem. Ha a hallgatóságuk lennék, abból nem jöhetnék ki jól, de ha valami frappánsat kiabálnak, azt azért megjegyzem.

Volt arra példa, hogy a drukkerek a nőiségedben bántottak?

Amikor szülés után pár kiló plusszal tértem vissza. Már dolgozhattam, mert az előírt tesztidőket megfutottam, de még volt rajtam felesleg. A kritikájukat viszont pont ezért igaznak éreztem, és inspirációba fordítottam: arra ösztönzött, hogy javítsak a formámon.

Apropó, milyen fizikai elvárásoknak kell megfelelned, és hogyan készülsz erre?

Évente négy fizikai tesztet kell teljesítenünk: mind futófeladatokból áll. De van szellemi teszt, videós teszt, lesteszt is, mindegyiket sikerrel kell venni a működéshez. Félévente van országos edzőtábor, egyébként központi – futó, illetve konditermi – edzéstervet kell követnünk, amelynek a betartását Polar óra segítségével online is ellenőrzik.

Több mint húsz éve űzöd a hivatást, ahogy említetted, már saját mentoráltjaid is vannak. De akinek ma támad kedve a nulláról elindulni, az mire számítson? Anyagilag megéri például?

Megyei szinten lehet elkezdeni, de országosan is folyik a női játékvezetők toborzása, ami azt jelenti, hogy szellemi-fizikai alkalmasság esetén gyorsabb lehet az előrejutásuk, mint a férfiaké. Hétvégi keresetkiegészítésnek tökéletes, miközben a profi férfi játékvezetők nem is vállalhatnak mellette más munkát. A lehetőségek a helyi adottságoktól is függnek: például Pest megyében a magas csapat- és mérkőzésszám miatt akár hétköznapokon is lehetőség van mérkőzést vállalni.

Melyik sikeredre gondolsz vissza a legszívesebben?

Ha egyet kellene említenem: a századik nemzetközi mérkőzésemre, amely éppen a női Bajnokok Ligája döntője volt 2016-ban Olaszországban... Utánpótlás-világbajnokságon pedig háromszor dolgozhattam: Chilében, Costa Ricában és Azerbajdzsánban. Az országokból nem sokat láttam, mert ilyenkor 0–24 órában betábláznak minket edzésekkel, elméleti felkészüléssel, videós elemzésekkel, na meg a meccsekkel. A szálloda és a pálya között mozgunk, pihenésre ritkán marad idő.

Büszkeségek
Judit három női felnőtt Európa-bajnokságon járt, és Magyarországon ő volt az első asszisztens, aki felnőtt férfi NB I-es mérkőzésen működhetett közre (2009-ben Kecskeméten, 2011-ben Szolnokon). A nemzetközi mezőnyben főként Gaál Gyöngyi, névrokona, Kulcsár Katalin, illetve Sipos Katalin mellett dolgozott. A magyar női játékvezetők elismertségét jelzi, hogy az elit európai bírók között rendre ott vannak.

Kép

Mozgásban a BL-döntős team – Gaál Gyöngyi, Hima Andrea, Kulcsár Katalin, Gavalla-dr. Kulcsár Judit és Lucia Abruzzese – Forrás: UEFA

Nehéz e sok távolléttel járó hivatás mellett édesanyaként is helytállni?

Csak nagy családi támogatással lehetséges, amit mindig megkaptam. A távolléteim gyakoriságát jelzi, hogy az ismerőseim sztenderd kérdése, ha Tokajban, ahol élek, találkozunk: „Tudod már, hova mész legközelebb?”  Arra viszont büszke vagyok, hogy a sportosságot a gyerekeim is örökölték, bár a 12 éves Fanni inkább művészlélek, a zene és a néptánc érdekli. Citerán, zongorán, hegedűn, csengettyűn és ukulelén játszik. A négyéves Andriska pedig eljár velem futóversenyekre is!

Említetted a néptáncot. Úgy tudom, a hagyományőrzés, sőt a vallás is fontos az életedben...

A vallás mindig fontos volt, jelenleg a Tokaji Református Egyházközségnél presbiter, a Tiszáninneni Református Egyházkerületnél világi bíró vagyok.

A hagyományőrzést azért viselem a szívemen, mert a gyerekeimen látom, hogy a fiatalokat a hagyományaink segítségével lehet normális életvitelben tartani.

Hogy tegyek is ezért, elvégeztem a Nemzeti Művelődési Intézet közművelődési és kulturális szakember képzését, ehhez a Magyar a Magyarért Alapítvány révén kapcsolódtam. Az alapítvánnyal üzemeltetjük a tokaji Pap Miklós Népfőiskolát, amely Kárpát-medencei kitekintésű kulturális programokat is szervez, a Tokaj Kincsei Egyesületben pedig Tokaj értékeinek megőrzésén dolgozunk.

A Tokaj Kincsei Egyesület programjai sok más mellett:
Must vagy Soha Tokaji Hungarikum és Kölyökfesztivál, Tokaji Utcazene Fesztivál, Tokaji Varázs – Mazsorett és Fúvószenei Találkozó, Országos Állat- és Kirakodóvásár, Tokaji Adventi Forgatag és Élő Adventi Kalendárium

A programszervezésben jól mérhető a siker, de visszatérve a játékvezetéshez: ha a szurkolók, az edzők és a játékosok is morognak, honnan tudod, hogy biztosan jól tetted a dolgod a pályán?

Onnan, hogy a kiküldött játékvezető-ellenőr a látottak alapján értékel. A játékvezetővel a mérkőzés alatt a kis headsetünkön keresztül folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, a hibák nagy része így egyből korrigálható, illetve megelőzhető. Sosem a saját igazunk bizonygatása a cél, hanem hogy a meccs úgy folyjon le, ahogy a játékszabályok előírják. De nekem már az is sikerélmény, hogy a pályára kifutva a mai napig érzem azt a jó értelemben vett izgalmat, hogy ma újra bizonyíthatom, hogy képes vagyok a gyors döntéshozatalra és problémamegoldásra, és ezzel megint más emberek munkáját segíthetem.

„Pedig csak muzsikált nekik, 25 garasért…”

A történet 1853. február 22-én kezdődött, amikor Kovács András házi mulatságot rendezett a tanyáján.
 A kiszűrődő mulatság hangjai odacsalták a közelben cirkáló Zsákai Bandi futóbetyárt és két cimboráját. Zsákairól az a hír járta, a szabadságharcot huszárként küzdötte végig, ám a világosi fegyverletételt követően lovastul, fegyverestül kereket oldott, hogy a hadseregbe való besoroztatást elkerülje.

A császár kenyerét ugyan nem pusztította, viszont kitartóan fosztogatta a csongrádi és kiskunfélegyházi tanyavilágot, közben a zsandárok bottal ütötték a nyomát.

Az összegyűlt társaság két napon és egy éjszakán keresztül nagy egyetértésben fogyasztotta Zsákaiékkal Túri Kis és Kőházi „e végett hozott” borát. A mulatságnak azonban más tanúja is volt. Ki tudja, melyikük haragosa, esetleg életét féltő tanyaszomszédja döntött úgy, hogy az illetékes hatóságok figyelmét felhívja a társaságra. Bizonyos, hogy néhány nap elteltével a tamburás és a tanyagazda vendégei már a városháza tömlöcében szenvedték el a szegedi mozgó rögtönítélő bíróság kihallgatási procedúráját. Zsákai és társai ekkor már Félegyháza határában jártak. A vád szerint a mulatság résztvevői (köztük a két kicsi gyerekét egyedül nevelő özvegy zenész, aki csak pénzkeresési lehetőség miatt volt jelen) nem jelentették a rablókkal való találkozást, ezáltal segítették őket, és menedéket nyújtottak számukra. Felesküdött „hiteles tanúk” vallomásai erősítették a hatóságok gyanúját. A rablónak tett menedéknyújtás okán lőpor és golyó általi halálra ítélték őket, és egy másik hasonló ügy kapcsán a 35 esztendős, kiskunfélegyházi születésű Trungel Györgyöt is, aki akkoriban a fehértói kocsma bérlője volt. Így lettek kilencen az ártatlanok. Az ítéletek kihirdetését követően az elítéltek mindegyike részesült az utolsó kenet szentségében. A vesztőhelyet a temető nyugati végében lévő szántóföldön, a bejárattól 400 lépésnyire jelölték ki. Délután négy órakor eldördültek a fegyverek. Mindenkire három katona lőtt. A testeket a lakosság elrettentése céljából temetetlenül hagyták.

A továbbiakban dr. Gyöngyössy Orsolya válaszol az akkori események és utóéletük kapcsán feltett kérdéseinkre.

Kik voltak a betyárok, és mit jelentett a betyárüldözés a zsandárság időszakában?

Az 1850-es években az Alföldet elárasztó szegénylegények többségében jogos vagy jogtalan lopási ügybe keveredett (így a tisztes élet esélyétől végleg elzárt) pásztorok, nyomorgó parasztok, kényszersorozás vagy börtön elől menekülő honvédek vagy a császári seregek kezei alól megugrott katonaszökevények voltak. A betyárok összefogdosására kirendelt zsandárok egyazon kegyetlenséggel irtották a tanyák közt tengődő „réti tolvajokat” és a fegyveres rablógyilkosokat.

A Duna-Tisza köze kiemelten veszélyes területnek számított, ezért a legmagasabb rendőri karhatalom, a Bécsben székelő Oberste Polizeibehörde felügyelte.  

Sötétedés után éjjeliőrök rótták az utakat, az esti órákban csak jegyzői engedéllyel lehetett a településeken kívül tartózkodni. A vízimolnároknak, révészeknek halálbüntetés terhe mellett tiltották a szökevények átsegítését a Tiszán. A toronyőrök rablótámadás esetén félreverték a harangokat; a lakosságnak ilyenkor vasvillával és fejszével kellett az üldözésbe bekapcsolódnia. A csongrádi templomban vasárnaponként felolvasták és értelmezték a büntetőtörvénykönyv passzusait, „nehogy a lakosság törvényben járatlansága miatt annak csak súlyát vitetni kényszeríttessék”.

Hogyan kezelte ezt a parasztság?

A kezdetektől fogva gyűlölte a hatalmaskodó német tisztségviselőket, az idegen katonákat, és ha mással nem, némi élelemmel és a hallgatásával segítette a bujdosókat. Sajnos a hatóságok mindezek ellensúlyozására kiterjedt kémhálózatot működtettek: a parasztnak, pásztornak öltözött „fürkészek” kocsmákban, csárdákban tudakolták a betyárok hollétét. A nép pártfogó hajlandósága vezetett az ominózus, 1852. július 8-án kelt proklamáció 2. §-ának megszületéséhez, amely a menedéknyújtókat is a rögtönítélő bíróságok színe elé rántotta, és bűnpártoló cinkosként kezelte.

Kép

Jelenet a történetet feldolgozó, a csongrádi Tari László Múzeum által készített kisfilmből – Fotó: Tóth Tamara

Mi történt pontosan 1853-ban?

1853 kora tavasza a költséges és – a fő célt, vagyis Rózsa Sándor „betyárvezér” elfogását tekintve – sikertelen hatósági intézkedések feszültséggel terhelt időszaka volt. Az állam minden menekülőt Rózsa emberének, segítőiket a regnáló hatalom ellenségeinek tekintette. Ugyan egyre több kisebb-nagyobb útonálló, fegyveres szökevény került csendőrpuska elé, a bécsi udvar felettébb elégedetlen volt.

Március 16-án Albrecht főherceg azt a javaslatot tette a legfőbb rendőri hatóságoknak, hogy a rendszabályokat „fokozottabban” tartsák be, a Rózsa Sándor fejére tűzött vérdíjat pedig emeljék – a mesés összegnek számító – tízezer koronára.

Alig három nappal a főhercegi utasítást követően lőtték agyon Csongrádon az áldozatokat.

Ez lehetett az oka a hatósági túlkapásnak?

Többek között igen. Másrészt Zsákay sem örülhetett sokáig a szabad életnek: március 9-én Endre Mihály félegyházi gazda tanyáján érte utol a végzet. Itt ütött rajta a 25. vadász zászlóalj öt olasz zsandárja, akik rövid tűzharcban agyonlőtték a régóta üldözött betyárt. A holttestet Csongrádra szállították, ahol sor került a szemrevételezésére és a tanúk szembesítésére. Zsákayt mint „ismert gonosztevőt” egyházi tisztesség nélkül földelték el a temető árkában március 10-én. Eleste a kilenc elítéltre nézve is végzetesnek bizonyult. A kézre kerítést ugyanis azzal magyarázta a hadi törvényszék, hogy Zsákainak immáron nem volt hová menekülnie, hisz bújtatói mind börtönben ültek, és „ez döntött sorsuk felett”. Az elítéltek helyzetét tovább súlyosbította, hogy a tanyai összetűzésben az egyik olasz katona halálos sebesülést kapott. Hiába szállították Csongrádra, a gyors orvosi segítség ellenére is csak egy nappal élte túl az üldözött haramiát. A 22 esztendős Carolo Antonio Magrittit a város saját halottjának tekintette, pompás végtisztességben részesítette. A temetésnek ráadásul egy váratlan, rangos résztvevője is volt. 

Kép

Gyöngyössy Orsolya néprajzkutató – Fotó: Takács Gábor

Az ügynek itt azonban nem lett vége…

A szülők, házastársak és rokonok a szörnyű kivégzés után a plébániára siettek, és kétségbeesetten könyörögtek Virter Lajos atyának, hogy engedélyezze a kilenc lelőtt szerencsétlen egyházi temetését. A plébános nyilvánvalóan tisztában volt a statáriális bíróságok logikájával, az ügy nagyfokú érzékenységével, így arra kérte a hozzátartozókat, hogy szerezzenek temetési engedélyt a rögtönítélő bíróságtól. Mivel szóbeli engedélynek nem adott hitelt a család többszöri könyörgése után a plébános maga kereste fel a bíróság tagjait, akik megerősítették, hogy a kivégzetteknek megadható a kért kegy.

Másnap, megtörtént a testek kiemelése, mosdatása; a plébános misét mondott az elhunytakért, majd szűk családi körben, Czibulka Kristóf ferences páter révén lebonyolódott a temetés. A kivégzettek mindegyikét a köztemetőben helyezték végső nyugalomra.

Virter Lajost óvatossága és bölcs körültekintése ellenére azonban, alig néhány nappal a temetést követően névtelenül feljelentették a kormányzatnál a teljes csongrádi papsággal együtt, azt állítva, hogy a temetés politikai demonstráció volt a katonai bíróság ellen. Ha Virter kevésbé lett volna körültekintő, talán ugyanúgy végzi, mint az a kilenc szerencsétlen, akinek kioltották az életét. Valamint fel tehetjük azt a kérdést, hogy vajon az elítéltek temetése volt-e politikai demonstráció, vagy az olasz katona ünnepélyes végtisztessége.

Hogyan jutottál el odáig, hogy pontot tegyél a történet végére?

Évekkel ezelőtt a doktori disszertációm készítése közben is már találkoztam ezzel az esettel, de a kihallgatási jegyzőkönyvek nélkül nehéz volt letisztázni valójában mi is történt. Most teljesen véletlenül a csongrádi plébánia még feldolgozatlan iratai között találtam rá egy eddig ismeretlen ügyhöz kapcsolódó forrásra és úgy éreztem, most jött el az ideje, hogy kibogozzuk a szálakat. Az eddig kizárólag variánsaiban élő történet letisztázása a helytörténeti kutatások régi adóssága volt. Emlékükre kisfilmet is készítettünk a történtekről, amely Tari László Múzeum oldalán tekinthető meg.

A történet

A Stu atya című film főhőse, Stuart Long érdekes, polgárpukkasztó figura. Energikus, életteli, zabolázatlan jelleme miatt kilóg még a saját családjából is. Édesapja kemény, magába forduló, morózus jellem, szinte minden interakciójukból süt a folyamatos konfliktus és egymásnak feszülés. Állandó, a néző számára olykor érthetetlen harag vibrál közöttük. Édesanyja ezzel szemben szeretetteljes, ám súlytalan figura. Látszólag feltétel nélküli elfogadással reagál fia ötleteire, ugyanakkor – tán okkal – nem tud igazán hinni bennük, bár legalább nem is akadályozza őket. Mindemellett pedig ott lapul a múltjukban egy titok, egy súlyos veszteség képében, ami végig kimondatlan marad, mégis mindannyiuk életét és identitását felőrli. 
Stuart sokféle hivatással próbálkozik. Évekig a boksz­ban találja meg önmagát, ami jó terep arra, hogy kicsatornázza a dühét, dacoljon a világgal és Isten vélt igazságtalanságával, ám a profi ligába nem sikerül bejutnia, így nem ér el különösebben kiemelkedő sikereket. Ezt követően Los Angelesbe utazik abban a reményben, hogy Hollywood majd felfedezi magának erős karizmája és rettenthetetlen természete miatt, ám a bolti csemegepultba, ahol dolgozik, sajnos nem látogat el a hírnév, de még egy harmadosztálybeli producer sem. Felbukkan azonban a különlegesen szép Carmen, aki valahogy immunis Stuart nagyzoló dumájára, és egyáltalán nem ájul el attól, hogy a férfi szemet vetett rá. 

Stuartot hatalmas eltökéltség keríti hatalmába, hogy jobban megismerje a nőt, annak ellenére, hogy az a lehető legnagyobb mértékben különbözik tőle. Carmen hithű katolikus, vasárnaponként gyerekeket tanít, aktívan közreműködik a gyülekezetben, és nagyon komolyan veszi a házasság előtti szüzességet. 
Amikor Stuart súlyos motorbalesetet szenved, és kis híján az életét veszti, a kómából felébredve megvilágosodik: elhatározza, hogy papi pályára lép. A környezetét a döntés szinte sokként éri, és inkább hitetlenkedve, semmint bátorítóan fogadják a férfi legújabb, „korszakalkotó” ötletét. Úgy vélik, ez egy újabb múló hóbort, ám ezúttal nincs igazuk. Stuart még sosem látta ilyen világosan maga előtt, hogy merre akar tartani az életben. Talán pont az eddigi tapasztalatai, botladozó útkeresése az, ami igazán hiteles pappá teheti, miután felszentelik. Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek, és egyáltalán nem könnyíti meg földi szolgájának a pályamódosítást. Stuartnak olyan akadályokkal kell szembenéznie, amelyek embert próbálóak, ráadásul éppen az életét is kifordította a sarkaiból. 

Kutyából nem lesz szalonna?

Az élet néha egészen komoly teszteket vet be annak érdekében, hogy megbizonyosodhassunk afelől, tényleg azt akarjuk-e, amit kitűztünk magunk elé. Valóban belső hajtóerő hajt minket a céljaink felé, vagy valami kívülről jövő dologban (mások elismerése, szeretete, támogatása) reménykedünk? Létezik-e még az a fajta klasszikus elhivatottság, amikor egy terület, egy tevékenység megszólít minket, és végül a hivatásunk lesz? Stuart példája jól mutatja, hogy életünk legkülönfélébb pontjain érhetnek minket olyan hatások, amelyek következtében teljesen újra kell gondolnunk, hogy kik is vagyunk valójában. 
Talán nincs is még egy olyan mélyreható változás, mint a megtérés. A megtérés a görög „metanoia” szó fordítása, mély belső átalakulást, a gondolkozásmód megváltoztatását jelenti. Hogyan történik mindez? Miként lehetséges az emberi természet ilyen mértékű átformálódása? Egyáltalán mi változik meg, a személyiség, a viselkedés, az értékrend, vagy ezek egymásra hatásáról van szó? 
Pál apostol, akinek a hitre térésének történetéből származik a „pálfordulás” kifejezés, azt írja az Efézusbeliekhez írt levelében: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” A hit tehát kegyelem, az Istennel való találkozás megtapasztalása ajándék, ugyanakkor ahogy a filmben is láthatjuk, rajtunk áll, hogy mit kezdünk ezzel az élménnyel.

A megtérés hatására Stu személyisége nem változik meg egy csapásra, mégis más emberré válik. Bögre Zsuzsanna a megtérésről szóló tanulmányában leírja, hogy az a személyiség alapjait nem változtatja meg, de átformálódik az ember jelentésrendszere, élettörténeti narratívája, identitása, világlátása, céljai, értékrendje, döntéshozatali stratégiája és a viselkedése is. Ennek pedig hatalmas személyiségformáló hatása van.

Mindez apránként történik, lépésről lépésre, a mindennapi döntések mentén – amikor tudatosan a hitet választjuk akkor is, amikor nem érezzük Isten jelenlétét, amikor nehéz vagy szenvedésekkel teli az életünk. 
Különösen izgalmas kérdés, hogy a környezetünk hogyan viszonyul egy ilyen gyökeres átalakuláshoz. A Stuhoz hasonló mértékű átformálódások olykor csodálkozást, elutasítást is kiválthatnak a barátokból vagy családtagokból, ami szintén olyan tényező, amivel a megtért embernek meg kell küzdenie. 

A hit ereje / A szenvedés Isten ajándéka?

„Fölöttébb tanulságos élmény a szenvedés. A betegség megpróbáltatásai megmutatták nekem és másoknak, hogy milyen életet kellett volna élnünk kezdettől fogva. Alázatra tanított, méltóságra, arra, hogy tiszteljek másokat. Néha a magamfajtákkal történik valami rendkívüli, ami szükséges ahhoz, hogy változtassunk az életünkön, és olyan döntésekre sarkalljon, melyek jobbá tesznek, olyanokká, amilyennek Isten teremtett, amikor ide küldött” – összegzi a filmben Stu atya, hogy miként élte meg mindazt, amin keresztül ment. Amikor a legmélyebb gödörbe zuhanunk, akkor sok kétely és kérdés merülhet fel bennünk. „Miért engedi meg ezt Isten?” – visszhangzik a kérdés, amelyre Carmen válasza az, hogy „Isten nem ígéri, hogy mindennek meglesz az értelme, csak azt, hogy mindennek meglesz a célja”. Ez a cél azonban a legnagyobb kétségbeesésben gyakran nem látható, csak később, visszatekintve érthetjük meg. Ilyenkor a hit ereje az, ami átsegít bennünket a halál árnyékának völgyén, hogy megnyugodjunk Isten akaratában. Sokan azonban Stuhoz hasonlóan azt is megélik, hogy a szenvedés a fejlődés motorjává válik az alkalmazkodás, az elfogadás vagy a megküzdés során. A kutatások szerint ennek hátterében az áll, hogy a hit és az istenkapcsolat támogatást és erőt nyújthat az élet nehézségeiben, hozzájárul, hogy jelentést adjunk a történéseknek, valamint elősegíti az életcélok teljes átalakítását.
A pszichológia poszttraumás növekedésnek nevezi, amikor egy súlyos életkrízissel képesek vagyunk úgy megküzdeni, hogy pozitív irányba formálódunk.

Eleinte intellektuálisan és érzelmileg is mélyen megérintő, amikor megrendül a világról és az abban betöltött helyünkről kialakított képünk, amikor úgy érezzük, hogy minden összeomlik körülöttünk. Az első és a legfontosabb lépés ilyenkor az intenzív, szinte elsöprő erejű érzelmek kezelése, majd ezt követően elindul egy kognitív feldolgozási folyamat.

Ez a fajta feldolgozás elvezethet ahhoz a pozitív változáshoz, amely általában az élet fokozottabb megbecsülésében, a melegebb, nagyobb intimitással jellemezhető kapcsolatok átélésében, a személyes erő fokozott érzetében, az új lehetőségek és életpályák felfedezésében, valamint a spirituális változásban érhető tetten. Dormán Júlia és munkatársai a vallásosság és a poszttraumás növekedés összefüggéseit vizsgálva megállapították, hogy a pozitív kicsengésben nagy szerepet játszik, hogy az egyén hogyan viszonyul a valláshoz és a hithez. Míg a „halott” hit, vagyis a merev, az élet más területeivel nem kapcsolódó vallásos nézetek nem segítik az énhatékonyság megélését és a valóság elfogadását, addig az „élő” hitet a személy aktívan bevonja a megküzdés folyamatába, ami egyrészt hozzájárul a vallásosság fejlődéséhez, másrészt pedig támogatja a történések feldolgozását. A nehézségek hatására maga a hit is fejlődésen mehet keresztül, ami az élet számtalan területén növekedést hozhat magával: átrendezi a fontossági sorrendet, új lehetőségekre világít rá, és feltámasztja bennünk a bizalom érzését. Ez a bizalom pedig, ahogyan Stu esetében is, nemcsak az emberi kapcsolatainkra lesz jellemző, hanem megtanulunk alázattal bízni Isten megtartó kegyelmében, védelmében és szeretetében is. 

Források:
Dormán Júlia, Martos Tamás, Urbán Szabolcs: Vallásosság és poszttraumás növekedés: egy többdimenziós megközelítés (Mentálhigiéné és pszichoszomatika)
Földvári Mónika, Nagy Gábor Dániel (szerk.): Vallás a keresztény társadalom után 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

A színésznek minden előadásban más szerep, más karakter érzelmeit kell felhoznia a saját lelki életéből. Az anyaság ezzel szemben lelki stabilitást és kiszámíthatóságot kíván. Mennyire fontos számodra, hogy a gyermeked a kiegyensúlyozott arcodat lássa, és van-e valami módszered arra, hogy a színpad után visszatérj az anyaszerepbe?

Én még nem tapasztaltam, hogy egy szerepet egy előadás vagy próba után hazavittem volna. A Redőny utolsó jelenetében például nyolc év után látom újra a már felnőtt fiamat, akinek nem voltam jó anyukája, ő mégis megértően fordul felém, és végül szavak nélkül csak ölelkezünk. Ezt a jelenetet rendszerint mélyen megélem a színpadon, de amikor az előadás végén lemennek a fények, kifújom a levegőt, és igyekszem elengedni azt az érzelmi állapotot, hogy a meghajlásnál már a nézőre tudjak mosolyogni. A hétköznapokban nehéz menedzselni a gyereknevelést a színészélet mellett, mert ha előadás van, főleg vidéken, akkor kimaradok az esti rutinból, az altatásból, vagy ha délelőtt próbálok, este játszom, akkor kevés időt tudunk együtt tölteni. Ilyen sűrű időszakokban igyekeznem kell, hogy ha van szabadnap, akkor pótoljuk az elmaradt közös időt, és töltekezzünk egymásból. Ezzel együtt egy-egy hosszú nap után vagy a főpróbahetek alatt előfordul, hogy a fáradtság türelmetlenné tesz, és nem tudok kiegyensúlyozott maradni a gyerek mellett – de végül is az is én vagyok.

A szüleid táncművészek, gyermekkorodban gyakran láthattad őket munka közben. Milyen intelmekkel láttak el téged, amikor elmondtad nekik, hogy jelentkezni fogsz a Színház- és Filmművészeti Egyetemre?

A színészetről mondogatták, hogy rögös pálya lesz, és kell hozzá sok szerencse meg kitartás, és főleg munka, mert a tehetség önmagában nem lesz elég.

De szerencsémre nagyon támogatók voltak, már a színművészeti előtt is lehetővé tették, hogy több színitanodába elmenjek, mert látták, hogy ez az, ami boldoggá tesz. A pályaválasztást nagyon érzékenyen kezelték a szüleim, a testvéreimre sem erőltettek semmiféle saját elképzelést, felmérték, hogy miben vagyunk jók, mit szeretnénk, és abban kaptunk maximális támogatást.

Az Orlai Produkció tagjaként jelenleg négy darabban játszol (Tok-tok..., Mezítláb a parkban, Jaj, nagyi!, Redőny), és márciusban lesz a Tapasztalt asszony bemutatója, amelyben Péterfy Borival, Pataki Ferenccel és Schruff Milánnal szerepelsz együtt. A darab a klasszikus férfi-női szerepeket boncolgatja. A próbafolyamat kapcsán fontos számodra, miközben kifejted magadból a karaktert, hogy magánemberként is pozícionáld magad a témához? Változtatott valamit a vélekedéseden a férfi-női kérdésről a próbafolyamat és a darab?

Alkothatok véleményt egy figuráról, akit játszom, de aztán ettől függetlenül muszáj beleképzelnem magam a helyébe a színpadon. A Tapasztalt asszony esetében még a próbafolyamat alatt alakul a szövegkönyv, mert csak egy része van megírva, improvizációk útján kerülnek még bele jelenetek, ezért ehhez az alkotófolyamathoz extrán hozzátartozik, hogy kifejtjük egymásnak a véleményünket például a MeToo mozgalom vagy a feminizmus kapcsán, de aztán az előadásban előfordulhat, hogy pont a másik nézőpontot kell képviselni, mint amit magánemberként gondolunk. Azt, hogy én miként vélekedek ezekről a dolgokról, nem változtatta meg a próbafolyamat, az eszmecserék mindenesetre élvezetesek.

Sok színész mondja, hogy a színpad valósággal terápiás jelleggel bír az életükben, mert így sokféle szituációt átélhetnek. Eddigi pályafutásod során melyik volt az a munka, amely a legnagyobb változást hozta a személyiségedben, és ez ma hogyan érhető tetten akár a színházban, akár a privát életedben?

Az összes szerep, amit eljátszottam, hozzáadott a színpadi rutinomhoz, talán bővítette a színészi eszköztáramat, de a személyiségemet, azt hiszem, egyik sem formálta.

Az, hogy sokféle élethelyzetbe beleképzelhetjük magunkat a színpadon, amikkel a hétköznapokban sose találkozunk, nagyon izgalmas játék. Az pedig valóban elég felszabadító tud lenni, amikor egy mindenki számára jól ismert szituációba csöppenünk a színdarabban, azonban itt ki is mondhatjuk, amit a magánéletben esetleg elszalasztottunk.

Kép

Fotó: Takács Attila

Van olyan meghatározó személyiség a környezetedben, akinek a véleménye kifejezetten fontos számodra, vagy néha akár a tanácsát is kéred a kiélezett helyzetekkel kapcsolatban?

Igen, a férjem, Horváth Illés, aki ma már színházrendező, de színészként is dolgozott, így jól ismeri a közeget, amiben mozgok. Általában nagyon jó meglátásai vannak, ezért sokszor tud kiváló tanácsot adni, nem csak szakmai dolgokkal kapcsolatban.

Mennyire fontos számodra, hogy alkotó része lehessél a próbafolyamatnak, és együtt gondolkodva a rendezővel alakuljon ki az általad formált szerep? Az Orlai Produkciónál van lehetőséged megélni ezt az alkotói szabadságot?

Vettem már részt olyan próbafolyamatban, ahol a rendezőnek határozott elképzelése volt a darabbal, a karakterekkel kapcsolatban, de olyanban is, ahol kevesebb konkrét vízióval érkezett. Az előbbi esetben az a kérdés, hogy mennyire beszélünk egy nyelvet, mennyire tudja átadni, amit szeretne, és aztán azt kihozni belőlem.

Ha jól kapcsolódunk egymáshoz, akár csoda is történhet.

Ennek az alkotófolyamatnak is része, hogy inspirálja a színész a rendezőt, hozzáadjon valamit, ami a személyiségéből és a kreativitásából adódik, és tetszik a rendezőnek, így aztán mindkét fél gazdagítja a készülő előadást. Az más jellegű munka, amikor valaki kevesebb konkrét elképzeléssel érkezik, és szeretné, hogy a színészek ötleteivel, csapatmunkaként hozzuk össze az eredményt. Mindkettő élvezetes lehet. Jó érzés, ha az embernek van egy-egy jó ötlete, ami belekerül az előadásba.

Voltak már filmszerepeid is, például az Egynyári kaland, A Tanár és a Szép csendben című filmekben. Ha szabadon választhatnál, mit gondolsz, melyik terepen tudnád a legtöbbet megmutatni magadból, a színházban vagy filmen?

A színházban otthon érzem magam, a film pedig egzotikus, felfedezésre váró világ számomra, így az előbbiben magabiztosabb vagyok. De a gyakorlat teszi a mestert, hasznos visszanézni magam filmben, és látni, hogy egy-egy gesztusom mit jelent a képernyőn. A cél az lenne, hogy színházban és filmben egyaránt meg tudjak mutatni magamból valamit.

Melyik az a karakter a drámairodalomban, akivel a legjobban tudsz azonosulni?

Minden karakterrel, akit eljátszom a színpadon, meg kell próbálnom maximálisan azonosulni… Szóval akkor mondjam, hogy mindegyikkel? (mosolyog)

Ha a holnapi naptól varázsütésre úgy alakulhatna az életed, ahogyan csak akarod, mit változtatnál meg? Hogyan telne az új életed első napja?

Ott lennék mondjuk a Hawaii-szigeteken, egy gyönyörű öbölben, és olvasnék egy jó kis könyvet. Aztán csobbannék egyet, és lepihennék az árnyékban szundítani egyet. Utána pedig bejárnám az egész világot, szépen sorban minden csodás helyet felfedeznék, és jó sok izgalmas fotót készítenék.

Az európai hunok megértéséhez az ázsiai hunok (xiongnuk) ismeretén át vezet az út, állítja az expedícióvezető, miközben a film kezdőjelenetével Párizsba röpíti a nézőt, hogy mérlegre tegye a felvilágosodás korának neves francia sinológusa, Joseph de Guignes életművét. Ő volt az első történetíró, aki kimondta, hogy az európai történelemből ismert hunok azonosak lehetnek azzal a néppel, amelyet a kínai történelmi forrásokban ókori kínai írásjelekkel és mai kínai nyelvészeti szabályok szerint latin betűkkel így írnak: a Xiongnuk. Noha a múlt század derekán de Guignes téziseit a tudomány megkérdőjelezte, mára ismét visszafelé billent a mérleg nyelve, és a szakértők úgy vélik, valóban lehetett kapcsolat az ázsiai és európai hunok között. A hunokat először a görög-római forrásokban nevezik ezen a néven, amely hangzásra megegyezik a kínai és szogd forrásokban megjelenő ókori írásjelek kiejtésével, és egyenértékű a hun nép nevével. Államukat pedig a modern szakirodalom Ázsiai Hun Birodalomnak nevezi. Miért fontos mindez?
Azért, mert ha a hun–magyar rokonság történeti hagyományát igazolni vagy cáfolni szeretnénk, az ázsiai hunoknak is figyelmet kell szentelnünk.

Mongólia – a hun őshaza

Daubner György a hun őshazát keresve ült repülőre sok évvel ezelőtt, hogy 9 ezer kilométernyi utazás után megismerje ezt a hatalmas, de alacsony népességű és rendkívül kopár vidéket – a sztyeppét. A magyar irodalmi hagyományból ismert pusztával ellentétben a mongol puszta egyáltalán nem síkság, akadnak dombok, hegyek rajta, viszont fát, bokrot és vizet is alig találni. Apropó, víz: a mongol táj színtiszta időutazás, hiszen Mongóliában szinte csupa szabályozatlan folyó kanyarog, ilyet Európában már közel két évszázada nem találhatunk. Pedig egy civilizáció kialakulásának megértéséhez kulcsfontosságú a természeti tájat eredeti formájában látni. A mongol puszta nemcsak a hunok, de a honfoglaló magyarokra jellemző nomadizmus őshazája is. Mongólia területe több mint másfél millió km2, lakossága azonban még egy népességrobbanás után is csupán 3 millió fő. Az 1900-as évek elején még csak 800 ezren éltek itt, ők viszont szinte mind nomád állattenyésztésből: máris látható tehát, hogy ott legalább másfél millió km2-re van szükség 800 ezer nomád életformájú ember eltartásához.

A modern Mongólia mindenesetre büszke arra, hogy gyökerei a Hun Birodalomig nyúlnak vissza: a mongolok számára a hun államalapítás évfordulója minden évben nemzeti ünnep.

A hun elődökkel való azonosulás a mindennapokban is megjelenik: egyik légitársaságukat Hunnu Air-nek hívják, Ulánbátor legmodernebb lakóparkját pedig éppúgy a hunokról nevezték el, mint a főváros egyik bevásárlóközpontját.

A mongóliai hun kutatásnak magyar vonatkozásai is vannak, többek között a neves régésznek, Erdélyi Istvánnak (1931–2020) köszönhetően, akit Daubner György még személyesen tudott meginterjúvolni. Az ő nevéhez fűződik egyebek mellett a legrégebbi ismert vaskengyel megtalálása, amely egy hun előkelő sírjából került elő. A fémből készült kengyelek tették lehetővé a hunok és később a honfoglaló magyarok számára azt, hogy a nyeregben fölállva, akár hátrafelé nyilazva is hadakozhassanak. A kengyel a hun kultúra egyik újítása volt, Attila hunjai és Árpád magyarjai ennek is köszönhették legnagyobb hadi sikereiket.

Fotó: Dr. Daubner György

A nomadizálás „módszertana”

Daubner György nem állt meg a régészeti feltárások megismerésénél: az elmúlt évtizedben több alkalommal hónapokon át a helyszínen tanulmányozta a nomád életmódot és kultúrát. Mint elárulta, az életmód egyik kulcsa az éghajlatban áll: míg ugyanis a Mongóliával közel azonos szélességi fokon elhelyezkedő Magyarországon 500–900 mm csapadék hull évente, addig Mongóliában mindössze 100–200 mm. Az emberi civilizáció számára tehát szinte az egyetlen választható helyszíni életforma a legeltetés, mert a roppant száraz területek – eredeti formájukban legalábbis – nem kedveznek a növénytermesztésnek. A hun társadalom nagy része két évezreddel ezelőtt nomád pásztor volt. A filmben egy mai mongol nomadizáló család életébe közelebbről is bepillanthatunk: a família csak a tavaszi szállásán 3–5 ezer hektárnyi legelőn legeltet, és éppúgy váltogatja a szállásait és legelőit az évszaknak megfelelően, mint egykor a hunok.

A család évi három-négy alkalommal vált szállást és legelőt, így éves szinten tizenegynéhány ezer hektárra van szüksége ahhoz, hogy a 700 juhból, 100 szarvasmarhából és mintegy 50 lóból álló állatállománya elegendő táplálékhoz jusson.

Az állatok egyébként meglehetősen önállóak: mindennap maguktól lesétálnak a közeli folyócskához. A terep itt teljesen sík és kies, ezért szabad szemmel is látni, hogy merre poroszkálnak. Terelőkutya nincs, a pásztorok lóháton követik nyájukat.  Daubner György ezen a ponton felhívta a figyelmet arra, hogy valószínűleg az állatoknak ez az önállósága, vagyis a rendszer „automatizmusa” tette lehetővé azt, hogy a hun pásztorok – akik egyben a hun hadsereget is alkották – szabadidővel is rendelkezzenek, így volt módjuk lovas harcmodort gyakorolni. A nomád életforma megszűnése, a letelepedett földműves életmód pedig a honfoglaló magyarok esetében is egyet jelenthetett azzal, hogy elveszett a pásztorok szabadideje, leépült a lovasíjász-hadsereg, helyét a feudális európai társadalom és hadszervezet vette át.

Fotó: Dr. Daubner György

Élet a jurta körül

A nomád élet a filmes előadás alapján roppant idillinek tűnik: mosolygó gyermekek lovagolnak profikat megszégyenítő ügyességgel, tejet és tejalapú termékeket, nagy ritkán pedig vágott állatot fogyaszt a jó kedélyű pásztorcsalád. A képet árnyalva Daubner György elárulta, hogy a pusztai életmód azért bőven rejt veszélyeket is. A nyájak természetes ellensége a farkas, amely szép számban megtalálható a sztyeppén. Egy ilyen támadásnak az expedícióvezető és filmes stábja is szemtanúja volt.

Ha farkasok környékezik a nyájat, akkor maguk a pásztorok veszik fel velük a harcot: puskával közéjük lőnek, illetve hangos eszközökkel, például motor beindításával próbáljak elriasztani őket.

Kutyáik csak a pásztorokkal együtt bocsátkoznak harcba, mivel tudják, hogy segítség nélkül úgyis alulmaradnak.  

A pusztai nomád étrend a tartott állatok tején és húsán alapul. A látszólag egyoldalú táplálkozás ellenére azonban a nomádoknak nem voltak hiánybetegségei, nem voltak alultápláltak. Az állatok levágásának viszont külön rítusa volt: úgy kell leölni és feldolgozni a juhot vagy szarvasmarhát, hogy egyetlen csepp vér se hulljon a földre, illetve a szőnyegre. A juh feldolgozásakor a belsőségek és húsok épp olyan „húsos fazékba” kerülnek, mint amilyenről Priszkosz rétor írt Attila hun lakomájakor. Az október–november táján levágott szarvasmarha húsát csíkokra vágják, föllógatják száradni a jurta léceire, ezzel hosszú hónapokon át a pásztorok mindennapi étkét biztosítják. Se sót, se fűszert nem használnak, a natúr, szárított húst csak apróra szelik és forró vízbe teszik főni, ez az instant „húslevesük”, a borc. Máskor a szárított húst összeporítják, hogy szállítható legyen. Utóbbi a nomád hadviselésben is megkönnyítette a harcos dolgát, hiszen gyorsan tudott magának ételt készíteni. Az érlelt, 2–3 százalékos alkoholfokú kancatej – ismertebb nevén kumisz – szintén alig változott az idők során.

Fűtéshez szárított trágyát égetnek – elődeikhez képest azonban már nem nyílt, hanem zárt égésű berendezéssel –, a trágyát pedig az év során, napközben folyamatosan gyűjtik.

Nem a vaskályha az egyetlen modern eszköz – avat be Daubner György a részletekbe –, akad jurta, amely napkollektorral és parabolaantennával is rendelkezik.

A média fogyasztása pedig a pusztában közösségi esemény is, akárcsak a vendégek érkezése. A jurtába egyébként bármikor betérhet bárki, szeretettel fogadják és ellátják őket, még a teljesen ismeretlen jövevények érkezése is különleges, szinte ünnepi alkalom a pusztában élő családok számára. A filmes stábnak is számos ilyen spontán vendéglátásban volt része. Noha a mongol vidék rettenetesen hideg teleket ad, az alacsony csapadékmennyiség miatt alig van hó. Ebből következik, hogy a nomadizmus csak olyan területen élhető, ahol az állatok kibírják a telet – mert nincs hólepel, amely elzárná őket a legeléstől. Daubner György egy érdekességre is fölhívta a figyelmet: a nomadizmus ellenére a hunok már kétezer évvel ezelőtt foglalkoztak földműveléssel, sőt öntözőcsatornával vezették el a Tamir folyó vizét, ennek nyomai a filmen látható légi felvételeken is még kivehetők.

Kép

Dr. Daubner György a film forgatásán – Forrás: Dr. Daubner György

Mozgás térben és időben

Alapvetés, hogy a pusztában mindenki tud lovagolni életkortól és nemtől függetlenül: a 12 év alatti fiúknak külön lovasversenye is van, a férfiak távolléte esetén pedig a nők is minden feladatot képesek ellátni a család és az állatok körül, beleértve a legkeményebb fizikai munkákat.

Nem volt ez másként a nomád hunoknál sem: amikor ugyanis a férfiak bevonultak katonának, a nők teljes mértékben átvették a helyüket.

Harcból pedig bőven jutott az egykori ázsiai népnek. A hadsereg fenntartását szolgálta egész társadalmi berendezkedésük, így lényegében a sztyeppei hunok voltak az elsők, akik létrehozták a modern értelemben vett sztenderdekre és fegyelemre épülő hadsereget, amelynek alapja a tízes rendszer. E rendszer nagyon nagy hasonlóságot mutat a kínai Csin-dinasztia birodalmi katonai berendezkedésével, amelynek emlékét a cseréphadsereg őrizte meg. Önálló kutatás tárgyát képezhetné, hogy ki kire volt nagyobb hatással.

Itt pedig már csak egy lépésre vagyunk a honfoglaló magyarok társadalmától. Bölcs Leó bizánci császár írja le, hogy a magyarok és a bolgárok haditechnikája egységes: mindkettő „hun típusú”, szervezett, távlövészetre épülő, dinamikus hadművészet, amely tízes rendszer szerint működik, az ennek hátországaként élő centrális társadalomszervezettel kiegészülve. Az már szinte csak hab a tortán, hogy a magyar történelemből ismert „székely tízes” is egyszerre jelentett katonai és társadalmi egységet. A hunok és a honfoglaló magyarok őseinek kapcsolata tehát társadalom- és hadszervezet tekintetében egyaránt kimutatható. A keletről nyugatra vándorló, nomadizáló hunok az Urálban találkozhattak magyar törzsekkel. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a sikeres honfoglalás és egy ezer éve folytonosan működő Kárpát-medencei állam létrehozása ezen a találkozáson is múlt – összegezte a filmes előadás tanulságait Daubner György.

A szerző történész

Martin Elias Peter gyermekkora

A későbbi lélekbúvár 1942-ben született New Yorkban, Adrian Seligman és Irene Brown gyermekeként. Édesapja ügyvéd volt, köztisztviselőként dolgozott. Seligmannak volt egy idősebb lánytestvére is, Beth, aki odáig volt az öccséért. A fiút Martin nagyapjáról és édesanyja nagyapjáról, Eliasról nevezték el. Középosztálybeli zsidó család volt az övék, s Martin Elias Peter gyermekként nagyon okosnak, tanulékonynak bizonyult. Igen erősen kötődött zsidó gyökereihez is. Mivel a családja korlátozott anyagi háttérrel rendelkezett, Seligman kezdetben állami iskolába járt, a felvételin azonban nagyon jól teljesített, így erősebb iskolába szerették volna továbbküldeni. Testvére önfeláldozása segítette, hogy ez sikerüljön, Beth ugyanis lemondott a saját iskolájáról, hogy öccse a fizetős Albany Academy for Boys-ba járhasson. El is kezdte az iskolát 1955 szeptemberében. 

Tanulmányaiban nagyon jól teljesített, szociális kapcsolataiban azonban nem aratott sikereket.

Gyakran érezte magát egyedül, elutasítottnak és magányosnak, többek közt azért is, mert szerény háttere nagyon különbözött gazdag iskolatársaiétól. Édesapja 1955-ben súlyos agyvérzést kapott, le is bénult. Mivel nem tudott tovább úgy működni családfenntartóként, mint korábban, a Seligman család nehéz pénzügyi helyzetbe került. Martin szülei végül úgy döntöttek, visszaküldik őt az állami iskolába, hogy pénzt takaríthassanak meg. A fiú elfogadta a döntést, mert látta a família kétségbeejtő anyagi helyzetét. Ekkor határozta el, hogy egy újságnál kezd el dolgozni.

Nem sokkal később jött a jó a hír: az AAB igazgatója, Harry E. P. Meislahn 1956-ban teljes ösztöndíjat ajánlott fel Martin Seligmannek. A fiúnak ettől természetesen még dolgoznia kellett a magazinnál, hogy segítsen gondoskodni a családi kiadásokról, de nagyon boldog volt, hogy ismét az elit iskolába járhatott. Jó barátságba került Paul Monacóval, a szintén szerény anyagi helyzetű osztálytársával. Pesszimista természete miatt azonban Seligman nem volt túl sikeres az ellenkező nemnél, ezért azt remélte, azzal vonzza majd magához a lányokat, hogy csendes, másokat meghallgató típusként figyel rájuk.

Úgy véli, az empatikus képességei ilyen célú fejlesztése talán az első lépés volt afelé, hogy kiváló pszichológussá váljon.

Seligmannek végül hét gyermeke és négy unokája született, ma második feleségével, Mandy McCarthyval egy olyan házban élnek, amelyben valaha Eugene Ormandy (Ormándy Jenő) magyar származású amerikai hegedűművész lakott. Hét gyermekük közül ötöt otthon taníttattak.

A pszichológiai érdeklődés kialakulása

Martin Seligman 1960-ban végzett az AAB-nél, ahol utolsó évében jobban elmerült a humán tudományokban, és a filozófia iránt kezdett érdeklődni. Beiratkozott a Princetoni Egyetemre, ahol végül filozófiából szerzett alapdiplomát 1964-ben, Summa Cum Laude minősítéssel. Az egyetemi nyarakon részt vett az első pszichológiai laboratóriumi vizsgálataiban is. Az alapdiploma megszerzése után nagy dilemmával szembesült, hiszen jó tanulmányi eredménye és tág érdeklődése miatt rengeteg lehetőség állt előtte. Egyrészt ösztöndíjat ajánlottak fel neki, hogy analitikus filozófiát tanuljon az Oxfordi Egyetemen, másrészt szintén ösztöndíjas lehetősége volt állatkísérleti pszichológia tanulmányozására a Pennsylvaniai Egyetemen (UPENN).

Ugyanakkor professzionális bridzsjátékosnak is állhatott volna, hiszen ő volt a Princeton bridzscsapatának kapitánya is.

1968-ban második lett a három nagy észak-amerikai páros bajnokság egyikében, a Blue Ribbon Pairs-ben, és több mint 50 regionális bajnokságot nyert. Seligman végül úgy döntött, hogy pszichológiát tanul, mert leginkább segíteni akart az embereknek.

A pozitív pszichológia kezdete

„Túl sokat gondolkodunk arról, ami elromlik, és túl keveset arról, ami jól megy az életünkben. Természetesen néha van értelme annak, hogy elemezzük a rossz történéseket, hogy tanuljunk belőlük, és a jövőben elkerüljük ezeket. Ám az emberek hajlamosak arra, hogy a kelleténél, vagyis a hasznos mértéknél többet gondoljanak az élet kedvezőtlen dolgaira. Ez azért is rossz, mert a negatív eseményekre való koncentrálás szorongáshoz és depresszióhoz vezethet. Ezt többek között úgy lehet kivédeni, ha gyakoroljuk a jó történéseken való gondolkodást.”

A fentieket vallotta, és a pszichológián belül a betegségek mögött meghúzódó motivációk, illetve a tanult tehetetlenség irányába indult, utóbbi esetében az ember a sikertelenséget, a pesszimista látásmódot teszi teljesen magáévá, amely így depresszív állapotot okoz. Seligman 1967-ben doktorált a Pennsylvaniai Egyetemen, majd egyetemi docensként és a pszichológia professzoraként folytatta az UPENN-nél.

Újrakezdte a tanult tehetetlenséggel és depresszióval kapcsolatos kutatásait, és ebben közrejátszott édesapja agyvérzése és ezzel együtt járó depresszív állapota is.

Seligman kutatása jelentős áttörést hozott a depresszió kezelésében és megelőzésében. 1980-ban a Pennsylvaniai Egyetem Pszichológiai Tanszéke Klinikai Képzési Programjának igazgatója lett.

A szakember 14 éven át tartotta pozícióját a UPENN-nél, majd 1998-ban rekordszámú szavazattal az Amerikai Pszichológiai Társaság elnökévé választották. Ő maga a pozitív pszichológiát választotta hivatali ideje témájául, amelyen belül új ötleteket akart feltárni az optimizmusról, pozitívabb fókuszt kialakítva a pszichológia területén, hogy segítse egy boldogabb világ megteremtését. „A pozitív pszichológia tanulsága az, hogy a pozitív mentális egészség nem csak a mentális betegség hiányát jelenti. Közhely, hogy az ember mentálisan nem beteg, de megrekedhet az életben, és elerőtlenedhet. A pozitív mentális egészség jelenlét: a pozitív érzelem jelenléte, az elmélyülés jelenléte, az értelem jelenléte, a jó kapcsolatok jelenléte és a teljesítmény jelenléte. A mentális egészség állapotában lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy az ember mentes a rendellenességektől; a mentális egészség a boldogság jelenléte, az az állapot, amelyben az ember kivirul.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash/Jamie Brown

A pozitív pszichológia nem egyenlő az örök boldogsággal

Seligman az Amerikai Pszichológiai Társaság élére kerülve elindította új kutatási irányzatát. Úgy gondolta, hogy a második világháború óta a pszichológia kizárólag a mentális betegségekre fókuszált, holott azóta a tudomány rengeteget fejlődött, és tényleges vizsgálati eredményekkel lehet már mérni a kreativitást, a bátorságot és az erősségeket. Martin Seligman és Barbara Fredrickson a pozitív pszichológia két fontos kutatója lett, pont ők vélekedtek azonban úgy, hogy nem szerencsés pozitívnak nevezni ezt a kutatási irányzatot.

Hiszen az elmélet lényege nem az örök boldogság, és hogy mindig jól legyünk, hanem az, hogy miként tudunk a nehézségek ellenére is reménykedni abban, hogy jobb lesz, és hogyan tudunk ellenállni, reziliensnek lenni a nehéz helyzetekben is.

A pozitív pszichológia a betegségekkel szemben az egészségre fókuszál, úgy látja, hogy az egyén aktív alakítója az eseményeknek, a jelenének és a jövőjének egyaránt. A pszichológia célja az ember erősségeinek felismerése, a betegségek megelőzése, a fejlődés és a kiteljesedés. Martin Seligman nem azt mondja, hogy mindig boldognak kell lennünk, hanem azt, hogy a nehézségeinkkel igenis meg tudunk küzdeni. „Mindenkit arra bátorítok, hogy a lehetőségekhez képest próbáljon meg együtt élni a tüneteivel. Vegyünk példát Abraham Lincolnról és Winston Churchillről: valószínűleg mindkettejüknek unipoláris depressziójuk volt, mégis roppant termékeny életet éltek: megküzdöttek »sötét démonaikkal«, nem engedve, hogy azok ellehetetlenítsék az életüket” – biztat a szakember.

Felhasznált irodalom:

• Martin Seligman: Flourish – Élj boldogan!
• Martin Seligman: Amin változtathatsz… és amin nem
• https://practicalpie.com/martin-seligman/#Martin_Seligmans_Childhood
• https://mindsetpszichologia.hu/kezdjuk-el-latni-az-embereket-magunk-korul-interju-a-pozitiv-pszichologiarol