Sorra szerezte a védleveleket

Nagyapja Lengyelországban született, és miután a lengyel hadseregben Budapesten szolgált, úgy döntött, ez lesz az új hazája. Így Baranski (Baránszky) Tibor szülei, Baránszky Rezső és Schelnader Mária már magyar földön ismerkedtek meg, a kis Tibor pedig Budapesten született és nevelkedett. Már a gimnáziumban tudatosult benne, hogy Európában egyre erősödik az antiszemitizmus. A papi hivatás vonzotta, így a második világháború alatt Veszprémben, majd Kassán tanult a szemináriumban. Amikor azonban a front közeledett Kassához, kénytelen volt otthagyni tanulmányait és a várost, visszatért Budapestre. Ekkor 1944. október 20-át írtunk, a fasiszta Nyilaskeresztes Párt vezetője, Szálasi Ferenc öt nappal korábban vette át a hatalmat az országban, s megalakult a Szálasi-kormány.

Amikor a 22 éves fiatal papnövendék hazatért, nagynénjénél lakott. Sterneder Margit az újpesti Chinoin gyógyszergyárban (a magyar világcég dicsőséges és tragikus történetéről ebben a cikkben írtunk bővebben) dolgozott, ahol közeli barátságot kötött a zsidó származású dr. Szekeres Hedviggel és családjával, így Margit rokonát kérte meg, hogy a Katolikus Egyház segítségével szerezzen vatikáni menlevelet a baráti család számára.

Tibor papi öltözetet húzott, és felkereste Angelo Rotta pápai nunciust, a Vatikán budapesti képviselőjét.

A vatikáni nagykövetség egyike volt azon öt semleges ország nagykövetségének, amelyek védleveleket adtak ki zsidóknak, ezért a vatikáni mellett a svájci, a svéd, a spanyol és a portugál nagykövetséget is segítséget kérő emberek hosszú sorai árasztották el.

„Nem csüggedtem. A sor elejére mentem, és azt mondtam, hogy hivatalos ügyet intézek” – emlékezett vissza később Baranski Tibor, aki addig bolyongott a követségen, amíg meg nem találta a nuncius irodáját. Senki sem kérdezte, mi járatban van, hiszen reverendát viselt. Bejutott Rottához, és rábeszélte, hogy adjon neki kilenc védlevelet, a Szekeres család minden tagjának egyet-egyet. Megkapta. A sikeren felbuzdulva másnap is visszatért, hogy újabb családnak segítsen.

A pápai nuncius teljesítette a kérését, egyúttal megkérte Baranskit, hogy az óbudai téglagyárból, ahol a deportálásukra váró zsidókat tartottak őrizetben, védlevelek segítségével mentsen meg ötven személyt. Az akcióhoz Baranski ismét papi ruhát öltött, sőt a pápai nuncius kölcsönadta neki a Szentszék zászlajával ellátott diplomata autóját, egy Rolls-Royce-t is. Baranski sikerrel járt, és azokat a zsidókat, akiket a Szentszék a védelmébe vett, a nyilasok szabadon engedték.

„Éjjel-nappal dolgoztam, és nagyon keveset aludtam”

Angelo Rotta a bizalmába fogadta, kinevezte a diplomáciai képviselet magyar állampolgárokat oltalmazó osztályának titkárává. Rábízta az embermentő tevékenység irányítását, ő intézte a vatikáni védelem alatt álló házak ügyeit is. Gyakran még a razziázó és a nemzetközi védelmet semmibe vevő nyilas bandákkal is szembeszállt. Ezekben a házakban több ezren vészelték át a zsidóüldözés időszakát. Nagynénje segítségével gyógyszert, élelmiszert és ellátmányt osztott a rejtőzködő zsidóknak. „Éjjel-nappal dolgoztam, és nagyon keveset aludtam. Voltak napok, amikor egy másodpercem sem volt enni – emlékezett vissza. – Isten kegyelméből... Volt bátorságom és szervezőkészségem.”

A Hegyeshalom felé tartó halálmenetekből is több esetben százával szabadított ki áldozatokat, általában vonaton hozta vissza a megmentetteket a fővárosba. Egyszer a budapesti vasúti deportálások központjába, a Józsefvárosi pályaudvarra is kiment, ahonnan éppen munkaszolgálatosokat deportáltak Németországba. A fiatal papnövendék vitába szállt a vagonírozást irányító parancsnokkal, és elérte, hogy a vatikáni menlevelek segítségével sok zsidót kiemeljenek a vagonokból.

A hivatalos adatok szerint kilenc hét alatt – mire a szovjetek elérték Magyarországot – 3 ezer magyar zsidó nőt, gyereket és férfit mentett meg a haláltól. 

Baranski a saját életét is kockára tette, amikor a nácik követelték, hogy hagyjon fel az embermentő tevékenységével, de ő ezt nem tette meg. Amikor egy német tiszt fegyvert fogott a fejéhez, és úgy kérdezte, miért segít a zsidóknak, azt válaszolta: „Vagy ostoba vagy, vagy idióta. Mivel keresztény vagyok, segítek a zsidóknak.”

Adolf Eichmann (a zsidódeportálások egyik fő szervezője, gyakran nevezik a Harmadik Birodalom fő hóhérjának) egyszer felhívta telefonon, és közölte vele, hogy a nácik által korábban engedélyezett 12 ezer védlevélből csak 3 ezret fognak elfogadni. Baranski nem tudta, kivel beszél, ezért azt mondta Eichmannnak: „Azt hittem, egy német tiszttel beszélek, nem egy német gazemberrel.”

Kirakatperben ítélték el

Akiknek nem volt érvényes menlevelük, azokat régi házakban és borospincékként használt barlangokban rejtette el. „Ezekkel a módszerekkel 8-12 ezer zsidót tudtunk megvédeni” – mondta. Hivatalosnak tűnő, ám hamis életmentő dokumentumokat adott át a náciknak és nyilasoknak, s minden elképzelhető trükköt bevetett, hogy akit csak lehet, megmentsen.

A szovjetek 1944 decemberében elfogták, 260 kilométert kellett menetelnie egy szovjet börtön felé, miközben 16 nap alatt csak négyszer adtak neki enni. Végül egy jó szándékú őr kimenekítette, és visszatérhetett Budapestre. A háború után befejezte tanulmányait, és pappá szentelték, ám megpróbáltatásai nem értek véget.

1948-ban „klerikális reakció” címén egy kirakatperben kilenc év börtönre ítélték a kommunisták. Sztálin halála után, 1953-ban szabadult.

Ugyanannyira ellenezte a kommunizmust, mint a nácizmust, ezért 1956-ban elhagyta Magyarországot, továbbá a papi pályát is. Végül az Egyesült Államokban telepedett le, és magyar feleségével családot alapított. Bátorságát, önfeláldozását a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet a Világ Népeinek Igaza kitüntetéssel ismerte el 1979-ben. Ez a legmagasabb kitüntetése azoknak a nem zsidó embereknek, akik életüket tették kockára a zsidókért. Itthon 2013-ban megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztjét. A New York állambeli Buffalóban, családi otthonában érte a halál 2019 januárjában, amikor 96 éves volt.

Kép

Fotó forrása: Wikipédia

Filmre vitték hőstetteit

Története és embermentő tevékenysége Magyarországon kevéssé ismert, ezen változtatna Mózes Gergely Mindhalálig/Until Death című animációs történelmi dokumentumfilmje, amely nemcsak Baranski Tibor alakjára emlékezik, hanem az ő hősies vakmerő cselekedeteit szembeállítja egy vérgőzös antihős, Kun páter nyilas szerzetes rémtetteivel. A film a katolikus papnövendék és a nyilas szerzetes párhuzamos története az 1944-es budapesti ostrom árnyékában. Az embermentő és a háborús bűnös egybefonódó története minden szempontból aktuális a jelenkor nemcsak helyi, hanem globális, valós problémákkal, előítéletekkel dúsan terhelt közegében is.

A 46 perces filmben fikciós-játékfilmes és élőszereplős jelenetek mellett szakértői interjúk is megjelennek: a megszólaló történészek között szerepel többek között Ungváry Krisztián és Szakály Sándor. A Mindhalálig televíziós premierje tavaly volt. Az alkotás idén április végén a III. Pápai Nemzetközi Történelmi Filmfesztiválon a Best Short Documentary (legjobb rövid dokumentumfilm) díjat hozta el. A nagyközönség legközelebb június 21–25. között láthatja a 16. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon.

Kép

A Mindhalálig című film plakátja

Kun páter, a tömeggyilkos

De ki volt Kun páter? Születési nevén Kun András minorita szerzetes a nyilasterror idején pártszolgálatosként részt vett számos zsidó megkínzásában és kivégzésében, rablógyilkosságok, valamint egyéb bűnök elkövetésében. „Krisztus szent nevében” tüzet vezényelve fokozta a rettegést Budapest lakói körében, írták róla a korabeli újságok.

Kihallgatása során 500 ember meggyilkolását vallotta be, de ezt később tagadta. A vádirat szerint a XII. kerületi nyilaspárt megtorlásának helyettes vezetője volt, majdnem minden akcióban benne volt, ami a kerületben lejátszódott.

Ő vezette azt a nagyszabású razziát a Nagyatádi Szabó utca és a Paulay Ede utca környékén, amely során 700 zsidó embert állítottak elő, végeztek ki. Ugyancsak a nevéhez fűződik a Maros utcai és a Városmajor utcai kórház betegeinek kivégzése. Lelkén szárad több száz ártatlan ember élete és vére, akiket részben saját kezűleg, részben a vezetése alatt álló bandával együttesen végzett ki.

Amikor csatlakozott a nyilasokhoz, a hercegprímás felfüggesztette, azaz kizárták az egyház kötelékéből, de ezután is viselte a reverendát és használta a papi címet – jogtalanul. „Ha civilben voltam, kézigránát, revolver, géppisztoly és gumibot volt nálam, reverenda fölött azonban »csak« revolvert viseltem” – mondta perének népbírósági tárgyalásán. A 33 éves férfit kötél általi halálra ítélték, amelyet 1945. szeptember 19-én végrehajtottak.

Források:

• https://www.academia.edu/44709073/Kun_p%C3%A1ter_elfog%C3%A1sa_kihallgat%C3%A1sa_t%C3%A1rgyal%C3%A1sa_%C3%A9s_kiv%C3%A9gz%C3%A9se
• https://en.wikipedia.org/wiki/Tibor_Baranski
• https://hdke.hu/baranski-tibor-1922-2019/
• https://www.jta.org/2019/01/23/ny/remembering-a-holocaust-hero-uncle-tibor-to-me
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Kun_Andr%C3%A1s
• http://embermentok.eletmenete.hu/baranski-tibor-0

 Kék zónák a világ egyes pontjain

Nicoya-félsziget, Costa Rica

A nicoyaiak becslések szerint kétszer nagyobb valószínűséggel érik el a 90 év fölötti kort, mint az észak-amerikaiak. Táplálékuk elsősorban rizsből, babból, marhahúsból, halból és csirkéből áll, feldolgozott és finomított élelmiszereket minimálisan vagy egyáltalán nem fogyasztanak. A kutatások szerint a nicoyaiak, különösen a férfiak lényegesen alacsonyabb kardiovaszkuláris kockázati biomarkerekkel rendelkeznek, beleértve a derékbőséget és a triglicerid-, koleszterin-, valamint az éhomi glükóz- és vérnyomásszintet. Alacsony náluk a szívbetegség, cukorbetegség, bizonyos ráktípusok, a demencia és az elhízás aránya. „A hosszú, egészséges élet egyik titka: a kukoricatortilla. A kukorica tele van vitaminokkal és rostokkal, Nicoyában ezt be is áztatják, így niacin, más néven B3-vitamin szabadul fel, amely a magok falában található, és szerepet játszik a koleszterinszint csökkentésében, valamint a kognitív hanyatlás megelőzésében. Ezeket a B3-vitaminban gazdag kukoricatortillákat szinte mindig egy másik egészséges alapanyaggal párosítják: a babbal, amely szintén tele van rosttal – mondja Dan Buettner. – Ha naponta egy csésze babot fogyasztunk, az négy plusz évet jelent a várható élettartamunkban.”

Szardínia, Nuoro tartomány, Olaszország

Szardínián tízszer annyi százéves él, mint az Egyesült Államokban. Olaszország Földközi-tengerbe nyúló szigetén a világ legidősebb férfijai mindennap jelentős távolságokat gyalogolnak a hegyvidéken, s jellemzően a bicikli az egyetlen közlekedési eszközük. Az ilyen típusú rendszeres mozgás elősegíti szívük, érrendszerük és csontjaik egészségét. Táplálékuk többnyire növényi alapú, sok zöldséget, gyümölcsöt, babot, tejterméket és teljes kiőrlésű kenyeret tartalmaz.

A kutatók azt találták, hogy Szardínián a százévesek emésztőrendszerében nagyobb mennyiségben található egy nagyon specifikus baktériumtörzs, mint más populációkéban, ez pedig a lactobacillus.

Szardínián a kenyér jellemzően kovásszal készül, amely gazdag a bélrendszer számára egészséges baktériumokban. A sajtot sokkal kevésbé dolgozzák fel, és teljes juhtejből vagy kecsketejből készítik, amely rengeteg lactobacillust tartalmaz. A szardíniaiak számára is nagyon fontos a család, a barátság, amely szerintük hozzájárul a mentális és fizikai jóllétükhöz. 

Ikaria, Görögország

Körülbelül 8 ezer ember él az Égei-tenger kis görög szigetén, Ikarián. Többnyire növényi alapú étrendet követnek, kerülik a dohányzást, sziesztáznak délutánonként, és mindennap találkoznak családjukkal, barátaikkal. Ez a kultúra mélyen tiszteli az idősebbeket. Az itt élők a nyolcvanas és kilencvenes éveikben is aktívak, rendszeres fizikai tevékenységet végeznek, és sokat gyalogolnak. A szív- és érrendszeri megbetegedések aránya Ikariában nagyjából a fele az Egyesült Államokban tapasztaltaknak, és a demencia is elég ritka arrafelé. Ennek alapja lehet a földközi-tengeri vagy mediterrán diéta, amely tudományosan a legtöbbet kutatott egészséges táplálkozási terv. A mediterrán étrendben azonban nemcsak az asztalra kerülő ételek fontosak, mint a zöldségek, gabonák, hal és olívaolaj, hanem az is, hogy olyan társaságban fogyasztják el az ételt, amelyben szeretnek lenni.

Kép

Ikaria, Görögország – Forrás: Wikipedia

Okinawa, Japán

Japán legdélibb prefektúrája, Okinawa egy sor kis szigetből áll, és leginkább arról ismert, hogy itt élnek a legtovább a nők. Étkezésük egyik legfontosabb alapanyaga a tofu, amely a nap szinte minden étkezésébe beépül. A tofuban lévő fitoösztrogén egyes vélemények szerint védelmet nyújt a hormonokkal összefüggő rákos megbetegedésekkel szemben, hozzátéve, hogy itt nem dolgozzák fel a tofut. Az okinawaiak az otani-watari nevű gyógynövényt is fogyasztják, ami a páfrány egyik fajtája, és rendszeresen esznek hínárt is, amely egy asztaxantin nevű gyulladáscsökkentő vegyületet tartalmaz.

Az okinawaiak különösen erős társadalmi kapcsolatokat tartanak fenn a moaikon keresztül, amelyek a gyermekkorban létrejött és az ember egész élete során fenntartott baráti csoportok.

Egy moai barátságot, támogatást és akár pénzügyi segítséget is nyújt a csoport tagjainak, ha szükséges.

Loma Linda, Kalifornia, Egyesült Államok

Loma Lindát az különbözteti meg Kalifornia többi részétől és az egész országtól is, hogy az itt élő emberek többsége hetednapi adventista, amely egy a 19. század közepén, az Egyesült Államokban megalakult közösség. Kerülik a hús-, alkohol- és koffeinfogyasztást, nem zsírral és sóval főznek, az étrendjük többnyire egyszerű zöldségekből, gyümölcsökből, diófélékből és gabonákból áll. Statisztikák szerint az e közösségben élők közel egy évtizeddel élnek túl egy átlagos amerikait. Vegetáriánus étrendjük, illetve jelentősen csökkentett húsfogyasztásuk hozzájárul az alacsonyabb szív- és érrendszeri, vese- vagy endokrin betegségek miatti halálozási arányhoz.

9 közös jellemző a legtovább élő közösségeknél

Az öt kék zóna tanulmányozásának célja az volt, hogy olyan közös vonásokat fedezzenek fel, amelyek magyarázatot adhatnak arra, hogy az ezekből a régiókból származó emberek miért élnek hosszabb minőségi életet. A zónák kilenc közös pontot mutatnak az életmód tekintetében. Ezeket Dan Buettner A kék zónák: Leckék a hosszabb élethez a leghosszabb ideig élő emberektől című könyvében, a „Kilenc erő: a kék zónák egészséges életmódja” cím alatt említi.

1. Természetes mozgás

A kék zóna régióiban élő egyének mindennap aktívan mozognak.

Sokan közülük hagyományos életmódot folytatnak, és tartózkodnak a modern technikai eszközök, például mosógépek és mezőgazdasági berendezések használatától. A fizikai aktivitás védelmet nyújt a szívbetegség, a szélütés és a 2-es típusú cukorbetegség ellen, valamint javítja a pszichológiai egészséget és az életminőséget.

2. Céltudatos élet

Az ember életcélja, amelyet az okinawaiak ikigainak, Nicoyában pedig plan de vidának neveznek (ez lényegében azt jelenti: „miért kelek fel reggel”), hozzájárul az emberi élettartam növeléséhez, valamint az általános egészséghez és jólléthez. Az életcéllal rendelkező embereket önbecsülés, hála és pozitív életszemlélet jellemzi.

3. Stresszkezelés

Bár a stresszt szinte lehetetlen elkerülni, a krónikus stressz pusztítást okoz a szervezetben: hozzájárulhat a gyulladásokhoz, a szívbetegséghez és a depresszióhoz. A világ leghosszabb életű emberei inkább szunyókálnak, imádkoznak és a barátaikkal lógnak.

4. 80 százalékos szabály az evésben

A kék zónában élők elkerülik a túlevést, többször kisebb mennyiséget fogyasztanak a nap folyamán, és tartózkodnak a késő esti étkezéstől.

Az okinawaiak a Hara Hachi Bu elvet követik, azaz „egyél, amíg a gyomrod 80 százalékig megtelik”.

5. Növényközpontú étrend

A kék zóna régióiban élők főként növényi eredetű ételeket fogyasztanak: zöldségek, gyümölcsök, teljes kiőrlésű gabonák, diófélék, magvak, babok, hüvelyesek és egészséges olajok, például az extraszűz olívaolaj szerepel a mediterrán étrendben. Mindez hozzájárul a korai halálozás, a depresszió és a kognitív hanyatlás elkerüléséhez. Az állati fehérjéket különleges alkalmakkor fogyasztják.

6. Borfogyasztás

A kis mennyiségű bor (napi egy-két pohár) elfogyasztása barátokkal és a családdal közös gyakorlat a kék zónában élők körében, kivéve a kaliforniai Loma Linda hetednapi adventistáit. A megfelelő minőségű bor fogyasztása a kognitív hanyatlás, a szív- és érrendszeri betegségek, a 2-es típusú cukorbetegség és bizonyos rákos megbetegedések kockázatának csökkenésével járhat.

7. Közösségi hálózatok

A szociális kapcsolódás különösen fontos az időskori pszichés és fizikai jóllét megőrzéséhez. A kutatások azt mutatják, hogy azok az idősek, akik erős társadalmi támogatottsággal és szociális hálózatokkal rendelkeznek, megőrzik függetlenségüket, erősebb az életcéljuk, és lassabb kognitív hanyatlást tapasztalhatnak, mint a szociálisan elszigeteltek.

8. Spiritualitás

A kék zónában élők többsége valamilyen vallási közösséghez tartozik.

A mély hitélet segítheti az immunrendszer jobb működését és a szívbetegségek kockázatának csökkenését.

A kék zónában élők a spiritualitásról úgy gondolják, hogy az életükhöz tartozik, a testi-lelki jóllét szempontjából nélkülözhetetlen.

9. Első a család

A családi kapcsolatok kiemelt fontosságúak a kék zóna régióiban élő egyének számára. A szülők sokat foglalkoznak a gyermekeikkel, és az is gyakori, hogy az idősödő szülők és nagyszülők gyermekeikkel vagy más családtagjaikkal élnek együtt, besegítve a háztartásba és a gyermekgondozásba.

Kép

Nuoro, Szardínia – Forrás: Wikipedia

Akár az egyes régiókat, akár a kék zónák összességét tekintjük, életvitelük nem bonyolult és nem is drága. A minimálisan feldolgozott, növényi alapú élelmiszerek fogyasztása, az aktív élet és a másokkal való jó kapcsolatok fenntartása a közös szál, amely összefonja a zónákban élőket mindenfelé a világban. Miért is ne követhetnénk őket?

Források:

• https://www.wellandgood.com/migraine-and-period/
• https://www.houstonmethodist.org/blog/articles/2022/aug/9-reasons-people-in-blue-zones-live-longer-healthier-lives/
• https://fullscript.com/blog/blue-zones

Az élményeinket összefoglaló első cikkemben főleg azokról az érzésekről meséltem, amelyek friss utazómamiként az első ázsiai hetekben arcul csaptak. Ahogy aztán egyre jobban beletanultam ebbe az új szerepbe, úgy lett egyre könnyebb minden a család szempontjából is. Átlagban három-négy naponta váltottunk szállást, mert bár a költözés mindig nehéz, de így tudtuk legjobban kihasználni az ott töltött időt. Bő egy hónapos thaiföldi tartózkodásunk alatt megtapasztaltuk, miért ez az éneklős nyelvű ország a délkelet-ázsiai régió legvonzóbb turisztikai célpontja. Kislányom nagyokat aludt a gyönyörű tengerpartokon, amelyek ugyan nincsenek tele katalógusba illő pálmafákkal, de a varázslatos színű tenger, a finom, fehér homok és a környező vad sziklák látványa feledhetetlen összhatást nyújt. Mi is megnéztük a szigetet, ahol James Bond lövöldözött, és azt is, amelynek a partján Leonardo DiCaprio futott szuggesztíven.

Gyereküléspara

Thaiföldön kisbabás turistaként is könnyű dolgunk van: a népszerűbb településeken ötvenméterenként van egy pult, ahol nemcsak kirándulásokat és programokat kínálnak, hanem megszervezik, hogyan jussunk el az ország egy távolabbi pontjára. Mi nem keveset változtattunk helyet, és a kislányom úgy ült az ölemben, ahogy én is kuporogtam annak idején édesanyám ölében, amikor még Európában sem hallott senki a gyermekülésről, sőt még biztonsági öv sem volt hátul az autókban.

Sajnos sehol, semmilyen taxiban, kisbuszban nem találkoztunk gyermeküléssel. Thaiföldön és Ázsia turistás részein szinte állandóan dugó van, így az átlagsebesség 30–40 km/óra, tehát a helyzet kevésbé veszélyes, mintha az itthoni autópályán nem lenne bekötve a gyermek.

Bár finoman szólva kaotikusnak tűnik a közlekedés, mégsem láttunk egy-két kisebb koccanáson kívül balesetet egész kintlétünk alatt. Hamar hozzászoktam, hogy még szoptatni is tudom a kislányomat utazás közben, hiszen ez sokszor hatalmas segítség volt. (Főleg, amikor egyszer elromlott a klíma az autóban, szakadt a monszun, és hegyről lefelé gurulva úgy bepárásodtunk, hogy imádkoztam, senki ne jöjjön szembe, és nagyon hamar meg tudjunk állni valahol, mert a sofőrünk tényleg semmit nem látott.)

Kép

Fotók: Hekler Melinda

A thaiok és a béjbíííííí

Amikor évekkel ezelőtt Jáva szigetén jártunk a férjemmel, az indonéz emberek folyton fotózkodni akartak velünk, annyira nagy szám volt fehér embert látni, állítólag még szerencsét is hozunk nekik. A thai embereket ezzel szemben mi a férjemmel hidegen hagytuk, ám rendkívüli módon érdekelte őket a gyermek: a babakocsit tologatva kis túlzással megállt körülöttünk a világ. Legyen az férfi vagy nő, amint meglátták a kis szőke, kék szemű babát, egész Délkelet-Ázsiában ugyanazzal az akcentussal kiabálták: „Béjbííí!!!” Általában ezt követően már azonnal nyújtották is a karjukat a gyermek felé, hogy magukhoz ölelhessék.

A miénk hamar megtanulta, hogy ilyenkor a fejét kell csóválnia, és kimondta első szavát is: „Nem!”

Ez a túl barátságos tempó még a mi nagyon szociális gyerekünknek is sok volt. Viszont, Borinak hála, mindennap kaptunk több banánt, almát vagy más kisebb ajándékokat. Egyik reggel, amikor a férjem már a dzsungelben forgatott, és nekem egyedül kellett kicsekkolnom a szállásunkról a babával, szinte összevesztek a konyhások, hogy melyikük etesse a kicsit. Egyik reggel sem evett olyan jól, mint akkor, amikor így körberajongták.

Brunei, egy turisták iránt közömbös ország

Miután megnéztük Thaiföld tengerpartjainak egy tekintélyes részét, a férjem pedig lefilmezett mérges kígyót, orrszarvúmadarat, maláj medvét, lajhármakikat, szinte csupa olyan állatot, amelyeknek én eddig a létezésükről sem tudtam, egy turisták által ritkán látogatott úticél, a Brunei Szultanátus felé vettük az irányt. Brunei vezetése nem igazán tesz energiát az ország turisztikai reklámozásába: egyelőre van ott olaj bőven, nem akarják mutogatni különleges dzsungelüket, amelyet – a 300 ezer lakosú ország magas GDP-jének hála – a szultán nem enged kivágni, elpusztítani. Pálmaültetvényeket itt egyáltalán nem látni.

Bruneibe mi barátnő-látogatóba mentünk, az ország felfedezését meghagytam a férjemnek. Én egy kellemes medencés sportklubon kívül nem sokfelé jártam, de a barátnőmék háza legalább a dzsungelben volt, így előfordult, hogy húsz percig sétáltam előre-hátra a hátamon alvó kislányommal, mert az úton előttem egy harminctagú majomhorda – alfahímmel és több generációval – csemegézett, nekem pedig nem volt kedvem kipróbálni, ők vajon szeretnének-e minket közelről szemügyre venni. Végül felvettem egy nagy botot a földről, és úgy folytattam utamat.

Még frissen élt bennem a rossz élmény, ahogy Thaiföldön az ebédem felét elbitorolta egy majom egy szabadtéri étkezde kellős közepén, sőt még a dobozos üdítőmet is rendeltetésszerűen elfogyasztotta.

Bruneiben elég egy élelmiszerboltba elmenni ahhoz, hogy érdekeset, valami kulturálisan idegent tapasztaljunk. Amikor meg akartam vásárolni egy leértékelt terméket, amelynek másnap lejárt a szavatossága, nem fizethettem érte a sima pénztárosnál, hanem odahívták az üzletvezetőt, aki felvilágosított arról, ami nagy betűkkel és sárga címkével egyébként is rajta volt a terméken: vigyázzak nagyon, ez holnap lejár! Ennyire aggódtak az egészségemért. Azon nevetgéltünk este egy pohár bor után, hogy talán biztos ami biztos alapon a hullaházba is előre lejelentették, hogy a napokban érkezik egy gyanús külföldi. Bruneit egyébként nem ajánlom turistáknak: európai vagy néhol magasabb árak vannak, és Borneó maláj részén is látni ugyanazt a természetben, amit itt.

Kép

Fotó: Fodor Előd

Malajzia és a nagy megvilágosodások

El is indultunk Malajziába. Másfél hónapja voltunk úton, de már rég rájöttem, miket nem kellett volna magammal hoznom: a két nagy bőröndünkből bőven elég lett volna az egyik. Ázsiában szinte minden sarkon van mosoda, így teljesen felesleges a fél szekrényt magunkkal vinni, akkor is, ha a kicsit mindennap kétszer át kell öltöztetni. Odafelé az egyik bőrönd felét teletömtem pelenkával, annyira sokan kérdezgettek aggódva, hogy ugye viszek magammal pelenkát és popsitörlőt. Jelentem: az összes délkelet-ázsiai országban kapható pelenka, sőt számtalan típusú popsitörlő is. Ráadásul jóval olcsóbbak is, mint itthon – igaz, cserélni is kell őket négyóránként, mert valamivel kevesebbet bírnak.

Ami megmentette az életünket

Elvittük a gyerek jól bevált utazóágyát, és összesen öt új utazóágy áráért reptettük magunkkal mindenhova.
Mégis megérte, mert minden új szálláson könnyen elaludt benne.
Az út előtt vettem egy olyan használt, könnyű, kicsire összecsukható és így bőröndszerűen húzható babakocsit, amit nem sajnáltam volna akár otthagyni sem, ha azt tapasztaljuk, hogy esélytelen ott babakocsit tologatni. Sajnos a 90 százalékos páratartalom miatt kicsit bepenészedett, így a tisztítására ugyanannyit költöttem, mint amennyibe annak idején került, de a gyerek szereti. Valamit valamiért.

Ázsia, mi így szeretünk

Az út felénél járva egyelőre megúsztuk mindenféle fertőzés, betegség, trópusi vagy máshonnan származó vírus nélkül. Szerintünk lehet a fejlődő országokba tett utazást is okosan szervezni, gyerekkel pedig nyilván azon felül is körültekintőnek kell lenni. Sokan azt gondolják, Délkelet-Ázsia koszos, lepukkant, és inkább távol tartják magukat tőle. Hadd illusztráljam egy történettel, mi hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet! Bangkok indiai negyedében vacsoráztunk, ahol WC-re kellett mennem. A zsúfolásig megtelt autentikus indiai, utcai étteremben megkérdeztem, van-e mosdó. Mondták, kövessem a tulajdonos hölgyet.

Egy koromsötét, sikátorszerű csigalépcsőn másztunk fel a második emeletre úgy, hogy a hölgy közben a mobiltelefonjával világította az utat.

Majd megmutatta a „WC-t”. Ezt:

Kép

Fotó: Hekler Melinda

Bementem, ő lesétált a lépcsőn. Nekem fogalmam sem volt, melyik lyukba kellene engednem, aztán pedig mivel és hogyan kellene leöntögetnem, így egy udvarias kétperces hezitálás után dolgomvégezetlenül lebotorkáltam. Kicsit szétnéztem az utcán. Mellettünk egy ürességtől kongó, nyugati ízléssel berendezett indiai étterem volt. Besétáltam, megkérdeztem, elmehetnék-e esetleg a mosdóba, kedvesen bólogattak. Én még sosem pisiltem ilyen mosolygósan, mert ez a mellékhelyiség az előző helyhez képest egy thai király palotája lehetett volna. Hát, így. Ázsia nem az a műfaj, ahol nem kell energiát tenni a dolgokba, de minden szinten és szempontból nagyon megéri.

A szerzőnk délkelet-ázsiai kalandjait bemutató sorozat további részei itt olvashatóak.

Valentyina Vlagyimirovna Tyereskovát, az első női űrrepülőt 1963-ban lőtték fel a világűrbe a Vosztok-6 fedélzetén. A repülősként Sirály (Csajka) hívójelű hölgy textilgyári munkás és hobbiejtőernyős előéletét követően jutott el egészen a csillagokig, és kis híján három napot töltött az űrben, miközben 48 alkalommal kerülte meg a Földet. Tyereskova nem arról vált híressé, hogy mit vitt magával az űrbe, hanem arról, hogy miről feledkezett meg: fogkrémet vitt magával, ám a fogkeféjét otthon felejtette. Mivel a hazatérése egy navigációs szoftverhiba miatt csaknem végzetessé alakult, a fogkefe-paláveren könnyedén túltette magát. Landolása csaknem felért egy égszakadással: 6000 méter magasról ugrott ki az űrhajóból, és egy orrtöréssel megúszta a kalandot.

Veszélyes kenyérmorzsa, megmenekült aprópénz

1965 márciusában Young és Grissom amerikai űrhajósok a Gemini-3 fedélzetén indultak el a világűrbe, már a Holdra szállás előkészületeként. John Young számára nem tűnt elég étvágygerjesztőnek a színes porokból álló űrhajósebéd, amelyet szívószállal kellett kiszívni a tasakjából, miután egy kis vízzel felhígították. Egy cinkos technikus segítségével elrejtette ízletesnek tűnő marhahúsos szendvicsét a szkafanderébe, és odafent Gus Grissom kimeredt szeme láttára jóízűen falatozni kezdett belőle, majd barátságosan meg is felezte társával az elemózsiát.

A kis tréfa majdnem katasztrófához vezetett, mert a leváló morzsadarabok elkezdtek keringeni a kabinban, ami belélegezve életveszélyt okozhatott volna, vagy a keringő cipódarabkák megzavarhatták volna az érzékeny műszereket.

A pilótának egyenként össze kellett szedegetnie a morzsákat, majd itthon némi dorgálás is fogadta… Később a NASA tapasztalt szakembere lett, és semmilyen kenyérfélét nem állított többé a súlytalanság próbája elé. Lehet, hogy a kis tréfa a pilóta karrierjébe került volna, ha az űrben elkövetett cselekményekre akkoriban vonatkozott volna jogszabály. Young lehetett volna az első űrbűnelkövető, de kis manővere így is felborzolta az adófizetőknek elszámolással tartozó kongresszus kedélyeit.

Gus Grissom egyébként szintén hírhedt űrcsempész volt: 1961-es Liberty Bell-7 hajós utazása alkalmával, amikor egy negyedórás űrugrást hajtott végre, űrhajós navigálási feladatai elvégzése közben végig ott csörgött a zsebében egy kis földi valuta, egész pontosan ötven darab tízcentes érme. Lehet, hogy űrbéli boltról álmodozott, vagy az első alien-üzletláncról, de annyi biztos, hogy a földet érés után az érmék a sokszorosukat érthették volna. A Liberty Bell azonban az Atlanti-óceán habjain landolva a kiemelési kísérlet ellenére is elsüllyedt, a kabinba beömlött a víz, ami majdnem az űrutas halálát okozta. Végül a mentőhelikopter Grissomot megmentette, ám az érmék az óceán fenekére kerültek, és a kutatási adatok egy része is így járt. 1999-ben a pórul járt űrhajót kimentette egy expedíció, és az érmék ma egy kansasi kiállításon megtekinthetők.

Űrerotika, holdgolfütés, családi fotó emlékbe

Neil Armstrong az emberiség első Holdra lépése alkalmával 1969-ben az amerikai zászló kicsinyített mását vitte magával az űrbe.

Volt nála még egy fontos relikvia: a Wright fivérek első repülőgépének szárnyából egy apró darabka. Az űrhajós ezzel a gesztussal hajtott fejet az első röpképes repülőgép feltalálói előtt.

Még 1969-ben az ember másodszorra is a Holdra lépett. Charles Conrad és Alan Bean, akik épphogy lemaradtak a történelmi elsőségről, a csuklójukon viselték az elvégzendő feladatok listáját egy speciális bevonatú füzetben. Amikor lapozgatni kezdték a feladatlistát, meztelen képeket, Playboy-nyuszikat és pajzán szövegeket találtak a kártyák között, amelyek felfedezni való termékeny tájakról és ígéretes domborulatokról szóltak. Az űrhajósok arcát éppen vette a kamera, amikor szembetalálták magukat a képekkel, így a földi rajongók egy pillanatra azt hitték, a dülöngélő és kacarászó pilóták netán túl sok oxigént lélegeztek be.

Neil Armstrong – Forrás: Picryl

Az „Alan Shepard-akció” egy eget-földet megindító tréfa volt. Az Apolló-14 űrhajósa 1971-ben három emlékezetes napot töltött a Holdon, Edgar D. Mitchell társával együtt. Alan az útra magával vitte vas golfütőfejét és két golflabdát, anélkül, hogy erről említést tett volna a technikai személyzetnek. Az ütő szárával nem bajlódott, a fejek pontosan ráillettek a holdkőzetet gyűjtő eszköz nyelére. Aki ebben többet is érez a véletlennél, az valószínűleg jó nyomon jár… Alan többször is nekirugaszkodott egy szabályos holdgolfütésnek, végül úgy érezte, hogy sikerült a holdkerekségű tárgyat több mérföldre is elrepítenie. Intergalaktikus ütésnek érezte, később azonban egy röghöz kötöttebb fantáziájú képalkotó tudós, Andy Saunders felfedezte az eltűnt golflabdát egy holdfelvételen, és arra jutott, hogy a labda valójában 36 métert repülhetett.

Charles Duke, az Apollo legénységének fiatal tagja pedig 1972-ben a Holdon hagyott egy erős borítással ellátott családi fényképet, amit titokban vitt magával az emberiség ötödik Holdra szállása alkalmával. A fotón a családfő, felesége és két fia látható, hátára ezt az üzenetet írta: „Ez Duke űrhajós és családja a Föld nevű bolygóról. A Holdon jártam. 1972. április.” Hogy a földönkívüliek hogyan dekódolták ezt és a többi Holdon hagyott tárgyunkat, arról egyelőre még nem számolhatunk be. Talán mulatnak rajtunk…

„Berci” babája és macija, na meg a Star Wars-relikviák

A Szojuz-36 űrhajó, fedélzetén Valerij Kubaszov parancsnokkal és a magyar Farkas Bertalannal 1980 májusában indult útnak, és legénységes egy hétig tartózkodott fenn a Szaljut-6 űrállomáson, az űrutazások újabb fejezeteként. Az űrbarátság jegyében hazánk a nemzetek sorában hetedikként léphetett ki az űrbe.

A Pille nevű sugárdózismérőn és a Balatonról elnevezett műszeren kívül Bertalan – akit akkoriban egész Magyarország Berciként emlegetett – űrkiruccanására magával vitte másfél éves kislánya nemzeti színekbe öltöztetett babáját is, amit csak a nagylány 18. születésnapjára adott vissza.

Farkas Bertalan az űrutazásra a legendás Tévémacinkat is magával vitte, akivel együtt mondott könnyedén lebegő mesét a magyar gyerekeknek. Űrhajósunk libamájat, pörköltet, virslit is vitt magával az úti tarisznyájában, ám a magyar sajttal csúfosan járt: az szétfröccsent az űrállomáson. A magyar mítosz szerint amikor Farkas Bertalan elérte a kék eget, eltűntek a bárányfelhők az égről…

A tévémaci űrruhában– Forrás: Fortepan; Adományozó: Rádió és Televízió Újság; A fotó szerzője Vörös iIona

2007-ben a Discovery hét űrhajósa Luke Skywalker fénykardjának markolatát hurcolta magával az űrbe, azon igyekezve, hogy elkerüljék a gonosz Halálcsillagot. George Lucas maga adta kölcsön a legendás tárgyat a NASA-nak, mert az űrhivatal ezzel szerette volna tiszteletét kifejezni a Star Wars-sorozat bemutatásának 30. évfordulójára. A lézerkardot egy Chewbaccának öltözött férfi vitte el egy kaliforniai repülőtérre, ahonnan Houstonba, később pedig Cape Canaveral-ra repítették a relikviát. A jó kedélyű Gus Grissom ezt sajnos nem érhette meg, 1967-ben ugyanis az Apollo-1 programban az indítóállványon álló űrhajóban tűz ütött ki, és az űrhajós a mentési kísérlet közben hősi halált halt.

2007-ben egy másik kegytárgy is megjárta az űrt. Ez a „poggyászcédula” az első angol telep, az 1609- ben alapított Jamestown feltárása során került a kutatók birtokába. Az ólomból készült kis táblácska a régmúltbeli hajó rakományának úti célját jelölhette, és az ásatások során egy kútból került elő. Miután megjárta az űrt is, ma egy múzeum vitrinjében hirdeti a mindenkori felfedezők és úttörők dicsőségét.

Áldozás az űrben „pihekönnyű” ostyával

Mike Hopkins űrhajós felnőttként megtért lelkes katolikus hívő volt, amikor magával vitte az Oltáriszentséget a világűrbe.

„Amikor nézed a Földet abból a látószögből, akkor nehéz nem elhinni, hogy létezik egy magasabb erő, amely mindezt megalkotta” – mondta, miután hazatért útjáról.

160 napot töltött a világűrben, és ahhoz, hogy közben magához vegye a szentséget, szüksége volt az amerikai és az orosz űrügynökség engedélyére is, mivel az űrhajó Bajkonurból szállt fel. A hivatal úgy vélte, az ostya pihekönnyű, csupán eszmei súlyt képvisel… Így Mike két űrsétája napján, mielőtt kilépett volna a vákuumba, megáldozott.

Réz hanglemez az emberek és a Föld hangjaival. Lego űrhajósfigura felismerhető rasszjegyek nélkül. Szörnyjelmez. A Star Trek-sorozatban Scotty-t alakító színész, James Doohan hamvai. Papírrepülő. Ezek a kultikus tárgyak mind megjárták az égi szférákat, üzeneteket vittek, tréfálkoztak, vagy épp tisztelegtek egy ember vagy egy eszme nagysága előtt. 2022-ben 128 hawaii kurta farkú tintahalbébit küldött fel a NASA a Nemzetközi Űrállomásra, hogy a hosszú űrutazás hatásait tanulmányozzák az élő organizmusokon. A tintahal olyan élőlény, amely fénytermelő baktériumokkal működik együtt, és a NASA valószínűleg arra kíváncsi, hogy a gravitáció nélküli közegben mennyire maradnak életképesek az állatok. Ezek az információk arról nyújthatnak számunkra tudást, hogy mi a hosszú távú egészség titka az űrutazások alatt. És ezzel úgy tűnik, az űrbe hurcolt tárgyak korszaka lezárult.

Felhasznált irodalom:
Jámborné Balogh Tünde: Göröngyös út vezet a csillagokig
https://m.mult-kor.hu/tyereskova-szamara-a-kisebbik-baj-volt-hogy-nem-vitt-fogkefet-az-urbe-20200616
https://mult-kor.hu/5-bizarr-epizod-az-urhajozas-tortenetebol-20150710?&pIdx=1&openImage=2905

Hogy érzed magad nálunk, és hogy tetszik a munka a forgatáson?

Életemben először járok Magyarországon, és nagyon örültem a sok kedvességnek, amivel fogadtak. Csak néhány napot tudok itt tölteni, aminek a nagy részét a munka teszi ki, és holnap már indulok is – sajnálom, hogy ilyen kevés időm van, nagyon szerettem volna többet látni Budapestből is. Igencsak meglepődtem, amikor a producerem felajánlotta ezt a szerepet, mert sosem csináltam még ilyet. Amikor először beszéltünk a filmről, nagyon száraznak tűnt a karakter, de amikor elolvastam a forgatókönyvet, már láttam magam előtt, hogy alkalmas vagyok erre a szerepre. Mivel egy másik filmsorozatban egy okoskodó építészt játszom, ez a karakter is közel áll a szívemhez.

Kislányként rengeteget rajzoltam, és én is kacérkodtam az építészettel, ezért hatalmas élmény számomra, hogy most ebben a csodálatos házban dolgozhatok.

Amikor megláttad a Parlament épületét és beléptél, mi volt az első benyomásod róla?

Teljesen le voltam nyűgözve! Első alkalommal Andrással voltam (Nagy András rendező-operatőr – a szerk.) egy privát látogatáson, ahol sok mindent mesélt nekem a Parlament történetéről és építészeti jelentőségéről. Annyira izgatott lettem, mint egy iskolás lány az első randevúja előtt. Mindent látni akartam, mindent be akartam fogadni, és teljesen magával ragadott az az aprólékos kidolgozottság és komplex struktúra, amely az épület egészét jellemzi.

A dokumentumfilmben rengeteg információ elhangzik a korról, amelyben az Országház épült, az alkotókról, akik létrehozták, a nehézségekről és kihívásokról is, amelyekkel szembesülniük kellett. A film mely aspektusa volt számodra a legmeglepőbb vagy legszebb?

Ami igazán magával ragadott a forgatás során, az az, amit a tervezők személyiségéről megtudtam. Valójában ezek az információk csak az akkori közbeszéd alapján íródott feljegyzésekből és visszaemlékezésekből állnak rendelkezésünkre, ezért nem is tudható, mennyire hitelesek. Mégis tökéletesen el tudom képzelni az épület tervezőjét, Steindl Imrét, aki állítólag rendkívül karizmatikus, magával ragadó, ragyogó intellektusú ember volt, ám nehéz természete miatt gyakran került összetűzésbe az építkezés folyamán a munkatársaival. Magának való, antiszociális ember hírében állt. A másik, ami nagyon megragadott, és emlékként mindig őrizni fogom magamban, nem más, mint hogy megtudtam: a Parlament épülete több száz gyermeknek adott otthont az 1920-as évek elején.

Olyan gyermekeknek, akiknek a családja Trianon után az elcsatolt területekről Magyarországra menekült, és nem volt hol lakniuk.

Emellett több terem betegszobaként is szolgált az ő számukra.

Kép

A színésznő a film sajtótájékoztatóján – Forrás: Budamount Film

A forgatás során mi volt számodra a legnagyobb kihívás?

Valójában két dolog is nehézséget okozott. Az első inkább technikai jellegű volt. Mivel én sorozat- és színpadi színész vagyok, a pályám során eddig nem fordult elő, hogy a kamerának kelljen beszélnem, mindig volt partnerem. Most viszont úgy kellett elmondanom a szöveget az objektív előtt, mintha emberekhez beszélnék; ki kellett alakítanom a kapcsolatot a kamerával, és ezt nehéz volt megszokni. Senkit nem akartam cserbenhagyni, főleg a produceremet nem, hiszen András rengeteget segített abban, hogyan kapcsolódjak a kamerához. A második dolog Magyarország történelmével kapcsolatos: bár a Felvidékről származom, és magyar gyökerekkel rendelkezem, én már Amerikában születtem, ezért a kommunizmus mint a hétköznapi életet meghatározó eszmerendszer teljesen ismeretlen volt számomra. El sem tudtam képzelni, mit jelenthetett ez a családok, a kisebb közösségek szintjén. András ebben is sokat segített nekem: olyan történeteket mesélt a gyerekkoráról, amelyek segítettek elképzelni, milyen lehetett akkoriban Magyarországon élni.

Ahogy egy nemzet életében vannak meghatározó épületek, úgy egy ember életében is lehetnek fontos helyszínek, házak. Van olyan hely a világon, amelyik valamiért különleges jelentőséggel bír számodra?

Valójában a saját házam ilyen.

Mivel édesapám egyetemi tanár, a gyermekkoromat főként iskolai apartmanokban, kollégiumi szobákban és kis szolgálati lakásokban töltöttem.

Mindig is vágytam egy helyre, amely a sajátom, és állandó lakhelyemül szolgálhat. Most, hogy megengedhetem magamnak, hogy saját házam legyen, nagyon élvezem, hogy dekorálhatom, kedvem szerint berendezhetem, és olyan otthont teremthetek magamnak, amilyet mindig is szerettem volna. 1935-ben épült a ház, ami Amerikában már idős épületnek számít.

Somogyi György forgatókönyvíró a sajtótájékoztatón így nyilatkozott a filmről:
„Ez a ház »az ország háza«, amely az építtetők szándéka szerint magában foglalja Magyarország ezeréves történelmét. Fontos, hogy ebből a történelemből a lehető legtöbbet megmutassunk, de az is, hogy ez ne legyen unalmas történelemóra, mégiscsak az Országház a főszereplője. Kihívást jelentett az is, hogy – mivel a film a nemzetközi piacra készül – úgy kell elmesélni, hogy közben folyamatosan észben tartjuk: ami egy magyarnak történelmileg vagy politikailag egyértelmű, az egy külföldinek lehet, hogy semmit sem mond.”

Belfastban 1910 októberében vízre bocsátották a világ legnagyobb polgári óceánjáró hajóját, az Olympicot. Eközben – mindössze három hónap időeltolódással – már készült a nála is kicsit nagyobb Titanic, nem sokkal később pedig a Britannic. Ez a három hatalmas luxushajó volt a White Star Line nevű vállalat válasza az egyre élesedő nemzetközi versenyben a hasonló szuperjárművek piacán.

Az Olympic felépítésében és szolgáltatásaiban majdnem megegyezett a Titanickal. Éppen úgy helyet kapott rajta az elegánsan csavarodó lépcsősor mögötte a három lifttel, volt pálmafákkal díszített kávéház, dohányzószoba, úszómedence, tornaterem és törökfürdő. Az első osztályon utazók ugyanúgy élvezhették a saját fürdőszobával felszerelt luxuskabinok kényelmét, és étkezhettek akár a tágas szalonban, akár egy kisebb és barátságosabb étteremben is. A másodosztályú jegyekért is járt a lift használata, az étterem, a dohányzó és a könyvtár.

Ezen a hajón állt munkába 1911-ben Violet Jessop, az Argentínából származó utaskísérő. Szülei Írországból vándoroltak ki a világ másik felére, és birkatenyésztéssel foglalkoztak. A családot nem kímélte a sors: kilenc gyermekük közül három meghalt, majd a legidősebb, Violet is elkapta a legtöbbször halállal végződő kórt, a tuberkulózist. Az orvosok legföljebb öt hónapot adtak neki. A helyzetüket tovább súlyosbította, hogy a kenyérkereső apa hamarosan meghalt egy operáció szövődményeinek következtében, így a magára maradt anya kénytelen volt visszautazni Európába hat gyerekével együtt.

Angliában telepedtek le, ahol az anya hajókon vállalt stewardessi állást, mialatt a gyerekek katolikus egyházi iskolába jártak. Nemsokára azonban ő is súlyos beteg lett, így a családfő szerepét a huszonegy éves Violetnek kellett átvennie. Minden várakozással ellentétben felgyógyult a súlyos betegségből, és ettől kezdve ő töltötte be a pénzkereső szerepét. Abbahagyta az iskolát, és először a brit postaszolgálat hajóin vállalt állást, majd egy új lehetőséget megragadva, a frissen tengerre bocsátott Olympicon vállalt munkát. Kezdetben nem lelkesedett ezért a munkáért, mert tartott egy kissé az Atlanti-óceán északi területein jellemző hideg és szeles időjárástól. Az sem volt kifejezetten szimpatikus számára, amit az elkényeztetett, gazdag utasokról hallott. A mai értéken 16 000 forintos napidíjért cserébe azonban vállalta ezeket a kellemetlenségeket, hiszen szinte az egész családját neki kellett eltartania. A szürkéskék szemű, barna hajú ír lány ráadásul olyan feltűnő szépség volt, hogy attól tartott, nem kapja meg a munkát, ezért szürke, földig érő ruhában ment el a meghallgatásra.

A hajón az első osztályú kabinok utasait szolgálta ki: ágyazott, reggelit hordott, fürdőszobát takarított, virágdíszítéseket rendezgetett, és ellátott minden más apró-cseprő feladatot, amivel az utasok megbízták. Violet a hajó ötödik útján is a fedélzeten tartózkodott, amikor az éppen a Wight-sziget és Anglia partjai közötti szoroson igyekezett átjutni. Miközben elhaladt a Hawke nevű hadihajó mellett, az Olympic váratlan és ügyetlen fordulója miatt a Hawke orra beleszaladt az oldalába, és a rombolásra kiképzett szerkezet alaposan tönkre is tette a luxushajót. Senki nem halt meg, súlyos sérülés sem történt, és mindkét jármű sikeresen visszajutott a kikötőbe, annál nagyobb volt azonban az erkölcsi kár, az anyagi veszteség és a jogi hercehurca az egymást hibáztató felek között. Violet Jessopnak mindenesetre új munka után kellett néznie.

Tudomására jutott, hogy a White Star második óriáshajója, a Titanic is hamarosan nekivág az Atlanti-óceánnak. Mint megbízható munkaerőt, azonnal felvették, így 1912 április 10-én ő is izgalommal eltelve élte meg az úszó város indulását. A kapitány ugyanaz az Edward Smith volt, aki az Olympicot is irányította a baleset idején, azonban emiatt senki nem aggódott, mert a férfi tapasztalt tengerésznek számított.

A Titanic dúsgazdag utasai folyamatosan zaklatták a személyzetet arrogáns és nevetséges követeléseikkel, mások számtalan ruhájuk, kalapdobozuk ide-oda rendezgetésével szekálták őket, egyesek pedig mulatságosnak találták, amint a stewardok – sebtében kiadott utasításoknak engedelmeskedve – izzadva rendezik át a kabinjukat nap mint nap. Saját körülményeivel azonban Jessop kisasszony elégedett volt, igaz, hogy naponta tizenhét órát kellett dolgoznia, de a munka végeztével kényelmesen elhelyezkedhetett a kabinjában, és még olvasgatni is maradt egy kis ideje.

Négy nappal az indulás után éjszaka éppen az imakönyvét olvasgatta, amikor rázkódásra és csikorgó zajra riadt föl. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor a jéghegy végigvágta a Titanic oldalát, és felhasította a hajótestet, mint egy óriási konzervnyitó.

Jessop kisasszony kötelességtudóan a fedélzetre sietett, és részt vett a mentési munkálatokban. A feladata leginkább az volt, hogy az angolul nem beszélő utasoknak mutogatással elmagyarázza, hogyan kell sorban állni, és beszállni a mentőcsónakokba. Kezdetben sem ő, sem más, a fedélzeten téblábolók között nem tudta, mennyire súlyos a helyzet, ezért leginkább egyfajta kényelmetlen elővigyázatossági intézkedésként kezelte a szituációt.

Ahogy azonban a hajó helyzete egyre kilátástala­nabbá vált, és mindenki számára kiderült az igazság, mind jobban eluralkodott a káosz. Violet dolga percről percre nehezedett. Amint az emlékirataiban fogalmaz: „Néztem a nőket, amint kapaszkodnak a férjükbe, miközben a gyerekekkel együtt a csónakokba tették őket.” A férfiak jelentős része tette a dolgát, amit a társadalom elvárt tőlük. A legjobb esélye a túlélésre az első osztályon utazó nőknek és gyermekeknek volt, a legrosszabb a harmadosztályú jeggyel rendelkező férfiaknak. A megmentettek 75 százaléka volt nő, és mindössze 20 százaléka férfi.

Kép

Fotó: Profimédia

Egy idő után Violet Jessopot is beparancsolták egy mentőcsónakba, húszból a tizenhatos számúba. Az utolsó pillanatban valaki az ölébe pottyantott egy kis csomagot: egy csecsemőt, aki valahogy elveszett, elkeveredett az egyre pánikszerűbben menekülő tömegben. Miközben egy pokróccal és a saját testével melegítette a kicsit a fagyos észak-atlanti szélben, megdöbbenve nézte végig, amint a világ legnagyobb hajója kettétörik, és elsüllyed.

A Carpathia nevű hajó nyolc óra sodródás után érkezett a segítségükre. Amikor Violet a fedélzetre lépett, és még mindig a parafából készült mentőmellényéhez szorítva dédelgette a gyereket, egy dühödt nő rohant oda hozzá, kitépte a karjából, és a hála legkisebb jele nélkül elvitte.

A sors nem sokkal később a harmadik White Star-hajóra is elvezérelte Violetet. Amikor kitört az első világháború, a Britannicot a brit Admiralitás lefoglalta, és átalakították kórházhajóvá. Ő is jelentkezett ápolónőnek. Az óriáshajó a Titanic ikertestvére volt, az Olympic-osztályú triád legnagyobb darabja. Építésekor igyekeztek kijavítani mindazokat a hibákat, amelyek az 1912-es katasztrófához vezettek, ezért jó néhány változtatást eszközöltek a szerkezetén. Jéghegytől ezúttal nem kellett tartani, mert a Britannic a Földközi-tengeren teljesített szolgálatot. A három testvérhajót azonban mintha átok kísérte volna. Öt zavartalan út után, 1916 novemberében bekövetkezett a baj. A németek nem sokkal korábban vízi aknákat telepítettek az Égei-tengeren, és az egyik aknamező éppen ott, a Kea-sziget környéki vizeken húzódott, ahol a Britannic elhaladt. A hajó ráfutott az egyik aknára, a robbanás megrázta a hatalmas járművet.

Néhány perc múlva kiderült, hogy a pusztítás még a Titanicéhoz képest is nagyobb, és a hajó nagyon hamar el fog süllyedni.

A mentőcsónakok száma ezúttal elegendő volt, így megfelelő szervezőmunkával megvolt a lehetőség arra, hogy a fedélzeten tartózkodó 1066 ember életét megóvják. A kapitány azonban nem kezdte meg azonnal a mentést: annak ellenére, hogy a propeller is megsérült, megpróbálta a csaknem irányíthatatlanná vált Britannicot Kea szigetéig elnavigálni. Néhányan ezért önhatalmúlag elkezdték lebocsátani az emberekkel teli mentőcsónakokat.

Violet Jessop az első két csónak egyikén tartózkodott, és ez majdnem az életébe került. A nagy sebességgel forgó propeller ugyanis elkezdte beszippantani a mentőcsónakokat, és Violet elborzadva nézte végig, amint az elsőt az utasaival együtt bedarálja. A többi menekülővel együtt ő is rémülten a tengerbe vetette magát. Rövid időre a hajótest alá került, majd az acél hajógerincbe ütötte a fejét. Az ereje legvégső megfeszítésével sikerült a felszínre küzdeni magát, majd egy mentőövbe kapaszkodva várta a segítséget. Hamarosan a többi túlélővel együtt őt is felvette az egyik mentőcsónak. A Britannic nem egészen egy óra alatt elsüllyedt. 1036 ember megmenekült, a harminc halott a propeller áldozata volt.

Violet Jessop még mindezek után sem nézett másféle megélhetés után. Visszatért a balszerencsés White Starhoz, majd a nagy rivális Red Star legnagyobb hajóján, a „mindössze” 200 méter hosszú Belgenlandon dolgozott. Annak ellenére, hogy még évekig visszatérő fejfájás kínozta, és kiderült, hogy a Britannic süllyedésekor koponyatörést szenvedett, folytatta a munkát. A három balszerencsés utazást követően már semmilyen katasztrófa nem nehezítette az életét.

Talán soha nem szerzett tudomást arról, hogy mind a Titanicon, mind a Britannicon együtt utazott két másik, sorozatos túlélővel. Az egyikük egy Archibald Jewell nevű tengerész volt, aki később egy harmadik hajó, a Donegal megtorpedózásakor halt meg. A másik, a hajókatasztrófák megkérdőjelezhetetlen bajnoka, Arthur John Priest fűtő, aki a Titanic és a Britannic pusztulása után a Donegal és az Alcantara végzetét is túlélte.

Violet Jessop további harmincnégy évet töltött a világ tengerein, és háromszor is körülhajózta a Földet. Amikor 1950-ben nyugdíjba ment, vásárolt magának egy gyönyörű, XVI. századi házat Angliában, csirkéket tartott, és megírta az emlékiratait. Több mint húsz év boldog nyugdíjaskor után, 1971-ben, 83 évesen halt meg. 

A Britannic a baleset után hatvan évig háborítatlanul feküdt az Égei-tenger fenekén. A hetvenes évek közepén Jacques Cousteau, a híres francia óceánkutató és dokumentumfilmes volt az első, aki felkereste a roncsot, és megállapította, hogy makulátlan állapotban van. A nyolcvanas években megindult az expedíciók áradata, és a hajót számos film mutatta meg a közönségnek. A legbuzgóbb filmes szakember, Simon Mills 1996-ban úgy döntött, hogy megvásárolja. Tárgyalásokat folytatott a brit és a görög kormánnyal, és sikeresen tető alá is hozta a szerződést. Annak ellenére, hogy a hajó görög felségterületen fekszik, továbbra is brit tulajdonban volt, így kisebb huzavona után létre tudott jönni az üzlet. Valószínűleg Mills az egyetlen ember a világon, aki a birtokában tudhat egy hajóroncsot. A lelkes búvárklubok legnagyobb örömére a Britannic – a megfelelő engedélyek birtokában – látogatható, és valószínűleg hamarosan megkezdődik a restaurálása is.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Szépen megrajzolható íve van a karrierjének, és nagyon érdekes, hogy két 21 éves ciklusra lehet bontani eddigi pályafutását.

– Igen, 21 évig voltam újságíró–televíziós tudósító itthon és Angliában, majd 21 éven át diplomáciai szolgálatban álltam. Negyedszázadon át éltem és dolgoztam külföldön, és 2021-ben jöttem haza.

– Egy interjúban elmondta, hogy a világ sokszínűsége és szépsége volt az egyik legnagyobb inspiráció az ön számára. Hogyan tudta ezt meglátni, felfedezni már a Kádár-kor bezártságában is?

– A sokszínűséget gyermekkoromtól a maga természetességében éltem meg, hiszen Mór, ahol felnőttem az 1960-as években, többetnikumú, színes kultúrájú és sokféle vallású falu volt. A sváb nemzetiségűek mellett éltek ott szlovák, szerb, cigány, zsidó családok.

Édesapám orvos volt, és én kislányként kint álltam a rendelője előtt, vártam a betegeket, mindenkivel örömmel beszélgettem. Kimondottam izgatott, ha valaki más nyelven beszélt vagy másfajta ruhába öltözött, másfajta ünnepeket tartott. A mai napig ezzel a gyerekkori nyitottsággal nézek körül, számomra a kulturális sokszínűség inspiráció és nem félelemforrás.

– Pályája ismeretében meglepetéssel olvastam, hogy közgazdasági egyetemre is járt. Ez egy kitérő volt az életútján?

– Ötéves koromtól zongoráztam, elég jól, de 17 éves koromban egy hátsérülés miatt nem tudtam 10-15 percnél többet ülni és gyakorolni. Egyértelművé vált, hogy valami más hivatás után kell néznem. Tudtam, hogy amiket szeretek – zene, irodalom, történelem, művészetek –, azokkal úgyis fogok foglalkozni, ezért valami egészen mást akartam tanulni. Jelentkeztem a Közgazdaságtudományi Egyetemre, és ugyan közgazdász nem lett belőlem, de később, amikor filmproduceri vagy pénzügyi döntéseket hozó vezető lettem, nem lehetett becsapni. A mai napig jó érzékem van az álmok és a realitások összeegyeztetéséhez. Emellett minden estémet a Zeneakadémia vagy az Opera kakasülőjén töltöttem. Egyébként színház- és zenekritikusként kezdtem a pályafutásomat.

– Mikor csöppent a színház világába?

– Először a Közgáz színpadán, majd a legendás Universitas színházban játszottam, de a legtöbbet talán Grotowski színházában, Wrocławban tanultam a színházról. De bármennyire is vonzott, nem akartam azt a kiszolgáltatottságot, ami egy színészi sorssal jár. Így aztán az újságírói pálya mellett döntöttem, amelyben használni tudtam a színházi és zenei tudásomat.

– Mit hozott önnek a rendszerváltás, amire nem lehetett felkészülni?

– 1983-tól a televíziónál dolgoztam, 1987-ben született a fiunk, a szülőszobában ott volt velem a férjem, ami még nagyon ritkán fordulhatott elő abban az időben. Ő a kezébe fogta ezt a kis embert, és mondta neki: „Ki vagy te? Te vagy a mi reménységünk!” Hiszen minden gyerek egy reménység, de nekünk '87-ben még valóban kizárólag ő jelentette a reményt, mert nem tudhattuk, hogyan alakul a világunk. A gyerekemmel otthon voltam három évig, és az első szabad választásra értem vissza. Közben megjelent az első két könyvem Dajka Margitról és Pilinszky Jánosról.

– Később több helyen élt a világban. Nem jelentett nehézséget Londonba, Párizsba, New Yorkba költözni, alkalmazkodni, megszokni az ottani körülményeket?

– 1990-ben, amikor kinyílt végre előttünk a világ, az a megtiszteltetés ért, hogy az első magyar televíziós lettem, akit a britek egy kormányösztöndíjjal kivittek a BBC-hez. Aztán 1993-ban elnyertem a Chevening-ösztöndíjat, és Londonba költöztem, a fiam akkor hatéves volt, és mind a ketten beültünk az iskolapadba. Szereztem egy másik mesterfokozatot nemzetközi kommunikációból, diplomáciából.

Bekerültem egy új, nyitott és demokratikus világba, amely beszippantott, és én boldog voltam. A honvágy nem nehezítette az életemet, mert külföldön élni számomra soha nem jelentette azt, hogy elveszítettem a hazámat vagy az otthonomat.

– Sok nő mondhatja irigykedve, hogy könnyű volt Bogyay Katalinnak a tehetségével, megnyerő külsejével, kimunkált beszédével, jó nyelvérzékével kimagasló diplomáciai pályát befutnia… Mi erről a véleménye?

– Az ember születhet jó adottságokkal, de attól még nem lesz eredményes, kell a tehetség mellett szorgalom, munka, hit, kitartás, jó energia. Vegyük például a szép beszéd képességét. Én sok verset mondtam, foglalkoztam a nyelvvel, megtanultam a légzéstechnikát, a színpadi beszédet és televíziósként a mikrofonhoz illő beszédtechnikát. Azt gondolom, a tiszta gondolatokhoz tiszta kommunikáció szükséges. Például ugyanilyen fontos képzésnek tartom a diplomáciában a pszichológiai ismereteket. Fontos, hogy tudatos legyek abban, milyen módon hatok a másik emberre, hogyan tudok tárgyalni, milyen módon építek bizalmat. Most írunk erről egy könyvet együtt a Columbia Egyetem egyik professzorával, aki klinikai pszichiáter.

– Bő száz évvel ezelőtt még azon vitatkoztak – főleg férfiak –, hogy a nők képesek-e egyetemet végezni, alkalmas-e rá az agyuk, elbírná-e a lelkük a felelősséget egy komolyabb pályán. Hogyan látja ma a nők helyzetét a diplomáciában?

– Még a közelmúltban sem volt természetes, hogy a nőknek a diplomáciában egyáltalán szerepük lehet. Az első női nagykövet a világon 1919-ben egy magyar volt, Schwimmer Rózsa, aki Svájcban teljesített szolgálatot. Nagy ennek a témának a szakirodalma például Angliában, ahol sok cikket írtak arról, hogy egy nő nem alkalmas diplomatának, majd az lett a szabály, hogy választaniuk kell: család vagy munka. Ez tehát egy evolúciós folyamat: ma már a brit diplomáciában a világ legfontosabb misszióin női nagykövetek a vezetők, és nem mondtak le a családról sem.

Én hiszek abban, hogy sokkal több nőre van szükség a diplomáciában. Könnyebben találnak a tárgyalásokban közös pontokat, jobban tudnak kompromisszumot kötni. Egy nő nem azért szül, hogy háborúba küldje a fiát, hanem mindent el fog követni azért, hogy ezt elkerülje. Persze vannak extrém esetek és szélsőséges nézeteket valló asszonyok, de nem ez a jellemző.

– Az ön számára a házasság is partneri viszony, mint a diplomáciában a férfiak és nők együttműködése?

– Mindig is így gondolkodtunk erről a férjemmel. Nekem apám azt mondta: „Van tehetséged, erős akaratod, kitartásod, tedd azt, amiben hiszel!” Utána találkoztam egy olyan férfival, aki jobban hitt bennem, mint én magamban, és akivel szakmailag is izgalmas és tartalmas életet élhettem. Ugyanebben a szellemben neveltük a fiunkat, és a feleségével ők is úgy szervezik a közös életüket, hogy mindketten kiteljesedjenek, és a kisgyermeküket is együtt nevelik.

– Előfordult, hogy nem jött össze az, amit gondosan előkészített vagy megszervezett, amikor rögtönözni kellett, kivágni magát valamilyen kellemetlen helyzetből a nyilvánosság előtt?

– Mindig több tervem van több megoldással, és harmóniára törekszem – de a legfontosabb, hogy az embernek legyen képzelőereje, és megérezze a ritmust az életben. Mindenre felkészülök, figyelek a másikra, alapvetően nyugodt vagyok, és készenlétben várom, mi lesz a következő lépés. Olyan ez, mint a dzsessz, vannak a sztenderdek, de akkor válik igazán izgalmassá, amikor elindul az improvizáció! 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. A csoknál adminisztrációs könnyebbséget jelent, hogy nem kell a támogatott személynek igazolnia a lakcímkártya bemutatásával, hogy az előírt határidőn belül lakóhelyet létesített a támogatással korszerűsített, épített vagy megvásárolt ingatlanban. A kötelezettség teljesülését a Magyar Államkincstár ellenőrzi automatikusan a jogszabálymódosítás után beadott igényléseknél. A jelenlegi szabályok szerint a bejelentkezésre 90 napja van a támogatottnak, illetve mindazon személyeknek, akikre tekintettel a csokot folyósították. (A lakóhely létesítése nem jelenti automatikusan a beköltözést, csak a lakcímre történő bejelentkezést. Új lakás építése vagy vásárlása esetén fenn lehet tartani a korábbi lakhelyet is, amíg a beköltözés lehetővé nem válik.)

2. További adminisztrációs könnyítés, hogy 60 napról 90 napra hosszabbodik a vállalt gyermekek megszületésének bejelentésére vonatkozó határidő.

3. Mind a csoknál, mind a falusi csoknál lehetőség nyílt arra, hogy a támogatott személy az építési munkálatok befejezésére vonatkozó határidő lejártát megelőzően egy alkalommal kérje a hitelintézettől a támogatási szerződés és az építési költségvetés módosítását a vállalt építési munkálatok költségének módosítása miatt, amennyiben az előírt feltételek így is teljesülnek.

4. A csok esetében a támogatott személy vállalkozásának székhelyét utólag is be lehet jelenteni a támogatással megszerzett ingatlanba. Eddig erre csak a támogatási jogviszony létesítésével egyidejűleg volt lehetőség.

5. Egyszerűsödnek az előírt bentlakás feltételei, bevezette a módosítás az életvitelszerű bentlakás fogalmát, és pontosították a gyermekelhelyezés igazolására és a lakóhely létesítésére vonatkozó rendelkezéseket.

+1. A falusi csok esetében további könnyítés, hogy a felújítási munkálatok elvégzésére előírt határidő a támogatási szerződés megkötésétől számított 3 évről 4 évre nő.  Egy újabb faluval is bővült a preferált kistelepülések listája: a Csongrád-Csanád vármegyében található Tömörkénnyel.

Az első próbajáratok 2021 novemberében indultak a Hajós Alfréd Általános Iskolához, azóta ezek lettek a H1-es és H2-es járatok, a kísérők száma pedig időközben huszonhatra duzzadt, de egyre több a jelentkező gyermek is.

Fókusz a gyerekeken

A kísérők mindig időben érkeznek, egyikük, Pap-Klára Márta nyugdíjas pedagógus már egy ideje tagja a csapatnak, de megjegyzi, hogy nem volt még a maihoz fogható eső. „Az indulás mindig pontos, jobb, mint a MÁV” – mondja Márta, aki természetéből fakadóan mindig kereste azokat a lehetőségeket, amikor másoknak segíthet, vagy előremozdíthatja egy közösség, különösen a gyerekek ügyét. „Hogy miért segítek? Inkább az a kérdés, hogy ugyan miért ne tenném, ha megtehetem?” Amikor tudomást szerzett a Pedibuszról, rögtön megpróbált bekapcsolódni, hiszen a H1-es járatként ismert vonalon jár szerda és csütörtök reggelente. Egy szomorú családi veszteség miatt is fontos volt Márta számára, hogy az idejéből adjon másoknak, és kevésbé figyeljen a saját fájdalmára. De szempont volt számára a saját egészségének védelme is – így köti össze a kellemeset a hasznossal.

A járatokat mindig két felnőtt vezeti, most Fehér Dániel a második sétáló, aki szülőként lett kísérője a programnak. A két kísérő felveszi a láthatósági mellényt és a Pedibusz-kártyát, majd útra kelünk. Ezzel a járattal nagyjából tizennégy gyerek szokott közlekedni csütörtök reggelente, jellemzően ketten-hárman jönnek a végállomásra. Hétfőre és péntekre tudatosan nem is terveztek járatot, hiszen ezeken a napokon a gyerekeknek az összes tankönyvüket cipelniük kell. A kísérők beosztása öt-hat hétre előre készül el, minden napra vannak tartalék emberek. Márta ezen a szeptemberi napon idén negyedszer kísér gyerekeket.

Szupernagyik építik a generációk közt a hidat

Pedagógusként Mártának komoly rutinja van a gyerekek terelgetésében (értem ezalatt a szabályos és biztonságos közlekedést), de ő maga a váltótársait szupernagyiként emlegeti – ahogy beszél róluk, azt érzem, hogy pedibuszos gyerek szeretnék lenni én is. Mesél a kialakuló kapcsolatokról, beszélgetésekről, például amikor óriási ovációt váltott ki annak a felismerése, hogy a kísérő és egy kislány egy napon születtek – ezekből az apró egymásra csodálkozásokból alakulnak a jóízű felnőtt-gyerek beszélgetések.

A gyerekek folyamatosan mesélnek mindenféléről, mi volt a suliban, ki mit horgászott, mit ismert meg a világból. „Reggel még el szoktam olvasni a szülői üzeneteket – folytatja Márta, miközben egy anyukájától búcsúzó kislányt kísér át az úton – jelezték, hogy három gyerek nem jön, akik itt szoktak csatlakozni.”

Kép

Fotó: Éder Vera

Kétszáz méteren belül jön a következő megálló, egy kisfiú futva érkezik az édesapjával, az eső ellenére vidáman csatlakozik hozzánk Erik, harcedzett pedibuszos. Erik vidáman cseveg a tegnapi élményeiről, de a legutóbbi számítógépes játékról is. Kérdezgetem őt, hogyha nem indul a Pedibusz, hogyan jut el az iskolába. „Vagy biciklivel, vagy autóval, az időjárástól függ” – mondja. Márta szerint az a gyerek, aki nem gyalogol, nem járja be a lakókörnyezetét, egyszerűen nem ismeri ki magát a városban.

„Amikor buszra várva nézem az autókat, azt látom, hogy tíz kocsiból nagyjából kettőben ülnek egynél többen. Ez a jelenség katasztrofális.”

Egyre több emberrel találkozunk a séta során, mindenki mosolyog ránk és üdvözöl bennünket, sokan szimpatizálnak a kezdeményezéssel.

Változás lépésről lépésre

Közben a másik kísérőhöz, Fehér Dánielhez csatlakozom, aki szülőként lett pedibuszos, kisfia egyelőre csak vele hajlandó elindulni. Dániel a helyi újságból értesült a lehetőségről, és fontosnak érezte, hogy bekapcsolódjon. Érzékeli és látja, hogy az autós életforma mennyire nem életszerű, ha a reggeli dugóra gondol, különösen elkeseredik. „Nem tetszik, hogy így működik a világunk manapság, hogy autó nélkül a gyerekek és a szülők is nehezen mozdulnak – mondja Dániel –, próbálom magam és a családomat is az életmódváltás felé terelgetni. A fiamnak sem olyan könnyű, elsősként sok újdonsággal kell szembenéznie – de velem együtt nem kérdés, hogy elindul. A hét többi napján sajnos én is autózom – még csak győzködöm a gyerkőcöt, hogy menjünk biciklivel, de ott akad azért biztonsági probléma: én nem mehetek biciklivel a járdán – az elsős fiamat pedig nem fogom leterelni a főútra” – mondja.

A zebránál harminc éve nem látott arcot ismerek fel: volt osztályfőnökömnek mutatkozom be újra, a következő kereszteződésnél pedig csatlakozik egy kislány is az utolsó szakaszra. Édesanyja szintén kísérő, de az utóbbi időben lábtörés miatt kimaradt a járatokból. Az iskola előtt a gyerekek matricát kapnak a pedibuszos albumukba – amelyeket később ajándékokra válthatnak. A kezdeményezés logóját Remsey Dávid grafikusművész tervezte, de a gyerekek választották ki éppen ezt a vidám, sétáló pelikánt a lehetőségek közül. Azt már Mészáros Judit főépítésztől tudjuk meg, hogy Pedibusz-logóval ellátott esőponcsót és egyedi tervezésű vízhatlan tornazsákot kapnak majd a fiatal sétálók, ha betelik a matricás albumuk.

Fotó: Éder Vera

A gödöllői főépítész éppen Hollandiából tért haza, úgynevezett „zöld város” tanulmányútról – onnan, ahol ősszel szinte állandóan esik az eső. „Ott valahogy senki nem panaszkodik – mondja –, utánfutós bicikliben esőkabátban ülnek a gyerekek, de láttam esővédővel fedett mózeskosarat is. Egy tehetősebb országban, felelősebb társadalmi gondolkodásban nem probléma, ha hideg van, vagy esik az eső.

Úgy látom, hogy ehhez társadalmi szinten fel kell nőni. Nem vagyok viselkedéskutató, de a kényelmi lehetőségek elérhetősége magával hozhatta a túlzott kényelemszeretetet.

Olaszországban tanultam, és ott láttam az első példákat erre a gyakorlatra; még óvodásokat is vittek így reggelente” – meséli Judit. – Svájcban országos hálózat alakult ki, minden városban ugyanaz a logó, elérhető és jól nyomon követhető a térképhálózat, amiben látszanak a járatok menetrenddel, utaslétszámmal együtt; nekik összesen 1500 járatuk van országszerte, amelyek hóban, esőben ugyanúgy működnek – valahogy Svájcban sem probléma az időjárás.” 

Mészáros Judit beszél arról, hogy a nyugati példák mellett felvették a kapcsolatot a budakalászi és a sepsiszentgyörgyi Pedibusszal is, merítenek egymás tapasztalataiból. A próbajáratok sikerére alapozva tavaly őszre hat járatot terveztek, de az önkéntesek száma nem mindenhol tette lehetővé a szeptemberi indulást. Van azonban olyan járat, amin elegendő önkéntes van ahhoz, hogy a hét három napján is tud működni.

„Azt remélem, hogy ami előremutató, hasznos és egészséges, és amiről látják a szülők, hogy biztonságosan és jól működik, az terjedni fog, és így rövidesen minden iskolához lesz járat legalább két különböző városrészből, formálva a közösségi együttműködést, észszerűsítve a közlekedést, és élhetőbbé téve a várost. A hozzáálláson pedig csak közösen tudunk változtatni mi, városlakók, szülők, gyerekek, pedagógusok” – mondja Mészáros Judit. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Balla Sándor 1881-ben Blau Sándor néven született Lugoson (ma Lugoj, Románia). 1903-ban a kolozsvári egyetemen szerzett gyógyszerész oklevelet, és ezzel megalapozta szédületes karrierjét a hazai gyógyszergyártásban. Néhány évnyi nyugat-európai tapasztalatszerzés után – amely során úgy ismerkedett szakmájával, mint az egykori céhlegények – hazatért. Nevét 24 évesen, 1905-ben magyarosította Ballára, és egy ideig a budapesti Hunnia patikát vezette. Ezután eljött a nagy fordulat: a svájci Albert Wander társaként megalapította a kőbányai Dr. Wander Gyógyszer- és Tápszergyár Részvénytársaságot, amely az Egis Gyógyszergyár jogelődje volt. Vezetése alatt a gyár európai színvonalú vállalattá fejlődött. Itt gyártották többek között a kor népszerű erősítő tápszerét, az Ovomaltint, amelyet az 1926-ban Budapesten rendezett Embervédelmi Kiállításon is reklámoztak.

Balla Sándor a magyar gyógyszeripar meghatározó szereplőjévé vált, munkásságát emlékéremmel, kormányfőtanácsosi címmel ismerték el.

Az 1920-as évek elején a Gellért-hegy nyugati lejtőjén a városi tehetős polgárok egyre-másra építették azokat a házakat, amelyek nyomán valóságos villaváros alakult itt ki. Balla Sándor 1927-ben kapta meg építési engedélyét a Ménesi úton, amely 1929-től a háború végéig a Nagyboldogasszony útja nevet viselte, hogy aztán ismét eredeti nevét kapja vissza. A kivitelezés gyorsan haladt: 1928-ban az 55-ös szám alatt el is készült a ma is látható pompás épület.

Balla az építéssel Sándor Móric mérnököt bízta meg, aki a charlottenburgi műegyetem elvégzése után a kor híres építészpárosánál, Kormos Marcellnél és Jakab Dezsőnél szerzett gyakorlatot. Sándor nemcsak a villa építését, de berendezését is maga tervezte és végezte, mégpedig a kor legmodernebb technikájának megfelelően, így az épület mindenféle modern szerkezettel, így központi fűtéssel is el volt látva. Nem csoda, hogy a Színházi Élet című magazin terjedelmes, fotókkal illusztrált cikkben mutatta be olvasóinak a nagyszerű építményt.

A villa kertje is gondosan megtervezett park volt, amelyben egy meztelen Vénusz-szobor is helyet kapott. Ez a szobor kisebb botrányt kavart, pedig elővigyázatosságból úgy helyezték el, hogy a fák takarásában legyen, ennek ellenére az út egy-két pontjáról látható volt. Nos, több se kellett a kor megszállott erkölcscsőszeinek: skandalumot kiáltottak, és közszeméremsértés miatt feljelentést tettek a rendőrségen. Balla elmagyarázta a kerületi rendőrségen, hogy amikor a fák egy kicsit megizmosodnak, a szoborból – amely egyébként 28 méterre állt az utcafronttól – még annyi sem látszik majd, mint most. Hivatkozott arra is, hogy a Városligetben hasonló szobrok közvetlenül az út mellett is találhatók. A rendőrtanácsos megértőnek bizonyult, és közölte: már helyszíni szemlét is tartottak Vénusz-ügyben, és ő a maga részéről „a helyzetet nem látja annyira veszélyesnek”. Balla megígérte, hogy a fák növekedéséig magas növésű virágokkal, cserjékkel veszi körbe a szobrot, ezzel is őrizve az erkölcsöket. Így is történt, de ezután is mindig akadt a kerítésnél egy kis bizsergető erkölcstelenségre vágyó kíváncsiskodó.

A Ménesi úti Vénusz Budapest ostromakor eltűnt talapzatáról, valószínűleg valamelyik harcoló fél katonái ejtették túszul és vitték magukkal.

A zsidó származásúakra nehezedő egyre nagyobb nyomás miatt Balla 1939-ben eladta a villát a gyógyszerésztársaságnak, így az hivatalosan a Wander cég városi központjaként szerepelt a telekkönyvben, de a férfi továbbra is ott lakott a családjával. Három évvel később lemondott a gyár vezérigazgatói posztjáról, majd 1945-ben feleségével együtt Svájcba utazott a cég központjába, ahonnan már nem tért vissza Magyarországra. A gyárat fia, Balla Ferenc vezette testvérével, Balla Györggyel együtt az államosításig. Ők 1948-ban hagyták el az országot, miután gyárukat elvették, és a család Argentínában telepedett le. Balla Sándor 1954-ben halt meg. Leszármazottai Argentína második legnagyobb gyógyszergyárának, a Gador S.A-nak lettek a vezetői.

A Gellért-hegyi Balla-villa a háború után volt vöröskeresztes iroda, de kollégium is, majd ismét lakóingatlan lett. Balla Sándort a hazai gyógyszergyártás felvirágoztatásában szerzett érdemeiért 2012-ben felvették a Magyar Gyógyszerészek Pantheonjába. Emlékére tavaly ősszel a Ménesi út 55. szám alatt a kerületi önkormányzat, az Egis Gyógyszergyár és a helyi lokálpatrióták emléktáblát helyeztek el.