A Szerencsejáték Zrt. 2017-ben indította útjára „A játék összeköt!” elnevezésű országos kezdeményezését, amelynek lényege, hogy Magyarországon egyedülálló, befogadó, mindenki számára használható játszótereket épít. A program keretében eddig összesen 22 inkluzív játszótér épülhetett országszerte. Ennek a programnak vagy immár második éve a jószolgálati nagykövete. Hogyan és miért kapcsolódtál a programhoz, és mit jelent számodra a nagyköveti feladat?

A felkérést hatalmas örömmel fogadtam el, hiszen én is érintett szülő vagyok. A kislányom, Flóra ritka genetikai rendellenességgel született, amelynek következtében kerekesszékkel közlekedik. Emiatt már pici korában is sokszor akadályokba ütköztünk: gondunk volt a tömegközlekedéssel, de a játszóterekkel is. Borzasztó érzés volt, amikor Flórával megérkeztünk egy játszótérhez, de bemenni nem tudtunk, mert bokáig érő kaviccsal volt feltöltve.

Sokszor sírva fakadt azon, hogy rá miért nem gondolnak azok, akik ezeket a játszótereket építik, hiszen ő is gyerek, aki játszani szeretne.

Hatalmas öröm volt azonban, amikor először léptünk be egy inkluzív játszótérre, akkor értettem meg igazán, milyen hatalmas élményt tud nyújtani. Látni, ahogy Flóra megtalálja a játszópajtásait, ahogy kapcsolódik hozzájuk, és átéli a közös játék örömét, az leírhatatlan!

Flóra most kilenc és fél éves, és már a kezdetektől látom, milyen pozitív hatásai vannak egy befogadó játszótérnek: sokkal könnyebben közlekedik, ismerkedik. Ez rólam mint szülőről is hatalmas terhet vesz le, még ha csak a játszóterezés idejére is: végre nem én vagyok az egyetlen játszótársa, boldogan barátkozik másokkal. Találkozunk más akadályozottsággal élőkkel is, akik kérdezgetik, ismerkednek vele. Konstatálják, hogy nem mindenki ugyanolyan, de attól még ugyanúgy mehet a közös játék. Hatalmas értéke van annak, hogy egyre több befogadó játszótér épül, hiszen ezek nemcsak a játék szabadságát adják meg a Flórához hasonló gyerekeknek, de a kapcsolódás lehetőségét is a saját korosztályukhoz, hiszen itt valóban eltűnnek a különbségek és az akadályok.

A nagyköveti feladat pedig számomra fantasztikus lehetőség, hogy felhívhassam a figyelmet arra: nem elfordítani kell a fejünket, hanem odafigyelni a másikra, és segíteni.

Nem igaz, hogy könnyebb, ha nem beszélünk róla.

Kép

Drávucz Rita lányával, Flórával – Fotó: Katona László

Flóra betegsége mennyiben nehezíti meg a mindennapjaitokat, és mi jelent valódi segítséget számotokra?

Az elfogadás már önmagában hatalmas segítség, de ha valaki konkrétan tesz is értünk valamit, az még nagyobb. Például egy olyan szituációban, amikor egy lépcső alján ücsörgünk, mert nincs akadálymentesítve az épület, s nem tudjuk, hogyan jussunk be, ha egy segítőkész ember felviszi Flórát, nagyon hálásak vagyunk neki. Mert számunkra egy nem akadálymentesített tér bizony komoly akadályt jelent. És ha segítséget kapunk, az emberileg is nagyon felemelő. Flóra ugyanolyan gyermek szeretne lenni, mint a többiek, de tudatában van annak, hogy neki milyen eltérő igényei és akadályai vannak. Az ő önelfogadása nagymértékben függ az őt körülvevő környezettől is: azoktól az emberektől, akikkel nap mint nap találkozunk az utcán, a játszótéren, az iskolában vagy a boltban. Számít, ők hogyan viszonyulnak hozzá, mennyire fogadják el, és ezt az elfogadást nagyban segíti az épített környezet is. Ugyanez az épített környezet tud akadályt is gördíteni elénk. Ahogy az emberek is tudnak bántani akár egy lesajnáló nézéssel, egy rosszindulatú megjegyzéssel vagy egy tapintatlan kérdéssel.

Ezek mind maradandó nyomot hagynak Flóra lelkében, pont úgy, mint amikor a fába beleütünk egy szöget, és ott marad a helye.

A mindennapjaink hullámzóak, Flóra inkluzív iskolába jár, délutánonként én megyek érte és fejlesztésre viszem, szinte a hét minden napján. Végtelenül nagy logisztikát igényel, hogy minden rendben menjen, és pihenésre, élményekre is jusson idő a fejlesztések mellett. És most egy hatalmas akadály is előttünk tornyosul: Flórának egy olyan műtétre lenne szüksége, ami jelenleg még csak Amerikában elérhető, és nagyon sokba kerül.

Mesélnél erről a műtétről és arról, hogy miért lenne fontos Flórának?

Flóra genetikai rendellenességének neve: Charchot-Marie-Tooth, ami a leggyakoribb öröklődő neuropátia. Ennek egy igen ritka alcsoportja által érintett, ami minden egymillióból csupán két-három embernél alakul ki. A központi idegrendszere hál' istennek ép, nagyon értelmes, nyitott, okos kislány, a gerincvelőből kiinduló perifériás idegrendszere az érintett: az idegek nem viszik jól az üzenetet az izmoknak, és azok emiatt sorvadnak. Flóra ugyan tudja használni a lábát – tud például falat is mászni –, csak gyengék a lábai a CMT-tünetek miatt. Ezért kiemelten fontos neki az aktivitás, a sport, hogy az izmokat folyamatosan aktívan tartsuk. A rendellenesség miatt sajnos egyre nagyobb mértékben deformálódik a lábfeje, ezért lenne szükség a műtétre. Egy szalagot, csontot, ízületet érintő komplex műtéti beavatkozásról van szó, amely után Flóra mindkét talpa lent lehet a földön, ezzel javulhat a járásfunkciója. Megtaláltuk azt az orvost, aki CMT-területen komoly szaktekintély, de nagyon messze van – Los Angelesben –, és elég drága. Minden mást megoldunk, mert a férjemnek és nekem is van munkám, de az összeg akkora, hogy önerőből képtelenség előteremteni. Mindent körbejártunk már, de az egyetlen lehetőségünk a közösségi gyűjtés. Most járunk a műtéti költség 13-14 %-ánál. A gyűjtés állását a www.wonderfloraandcmt.hu oldalon lehet nyomon követni, és a műtétről, valamint az alapítvány céljairól bővebb információhoz jutni.

A műtét magát az okot, a rendellenességet ugyan nem szünteti meg, de komoly javulást jelentene Flóra életminőségében, hiszen azzal, hogy mindkét talpa lekerül a talajra, stabilitást kap a teste.

Jelenleg annyira deformált a lába, hogy gyakorlatilag a lábfején, illetve a külső talpélén jár. Egy segédeszközbe kell beleerőltetni a lábát, ami már nem tud korrekciót biztosítani, és emiatt sajnos fájdalmai is vannak. Állandó konfliktushelyzetet teremt a kényelmetlen eszköz hordása: hordjuk vagy ne hordjuk. Jó lenne, ha a műtét minél előbb megtörténhetne. Az alapítványunk, a WonderFlora and CMT alapvető célja, hogy Flórának mindent biztosítsunk, ami az állapotát javítja, emellett az is, hogy edukáljunk. Fontosnak tartom, hogy egymásra találjanak azok, akiknek már van tapasztalata, és azok, akiknek még nincsen. Hogy tudást, tapasztalatot, információt tudjanak cserélni. Jó lenne egy adatbázist is létrehozni, hogy a rendellenesség hány gyermeket érint, nekik milyen tüneteik vannak, milyen típusba tartoznak. Mint alapítvány sok-sok célt tűztünk ki, hogy a szakmával együttműködve előrébb tudjuk vinni a CMT-sek ügyét a tünetek lassításával, illetve a szakszerű ellátásukkal, fejlesztésükkel.

Mit tapasztaltok, az elmúlt években mennyit változott a társadalmi elfogadás, az emberek hozzáállása a rendellenességgel születettekhez?

Egyértelműen van fejlődés, már ha csak a sport területét nézzük is, hiszen már közvetítik a paralimpiát, a paralimpikonokkal foglalkozik a média, rengetegen követik őket, drukkolnak nekik. Mindazok a szereplők, akik ebben a világban élik a mindennapjaikat, mert érintettek valamilyen formában – akár saját maguk vagy egy hozzátartozó okán – egyre többen megmutatják magukat, és egyre több olyan cég is van, akik tudatosan törekszenek az érzékenyítésre. Egyre több vállalat érzi felelősnek magát abban, hogy kiálljon a fogyatékossággal élők mellett, s minél szélesebb társadalmi réteget edukáljon az elfogadásra.

Szerinted mi az, amiben még fejlesztésre lenne szükség össztársadalmi szinten, vagy akár épített környezet kapcsán?

Úgy gondolom, a médiamegjelenések rengeteget segíthetnek a fogyatékossággal és rendellenességgel élőknek, például szükség lenne olyan műsorokra, cikkekre, figyelemfelhívó tévéspotokra, kampányokra, amelyekben az érintettek elmesélhetnék, tulajdonképpen miről is szól az ő betegségük, hogyan élnek vele együtt. Hogy az emberek tudják, mi a CMT, hogyan tudnak egy érintettnek segíteni a buszon, az iskolában, egy nem akadálymentesített környezetben. De nem mindig a fizikai akadálymentesítés a probléma, sokkal inkább a nyitottság hiánya. Valamilyen félelemérzet, feszengés van az emberekben, amikor meglátnak egy kerekesszékest. Ezért lenne kulcsfontosságú az intenzív edukáció minél szélesebb körben, minél magasabb szinten.

Vagy ugyanilyen fontos lenne, hogy a fogyatékossággal küzdő gyerekek is bejuthassanak integrált intézményekbe. Mert még mindig azt látom, hogy a legtöbb helyen nem mernek felelősséget vállalni értük, nincsenek rájuk felkészülve.

Edukálni kellene kicsiket, nagyokat arra, hogy mit illik, mit nem illik, hogyan tudnak segíteni, mire figyeljenek oda, ha egy fogyatékossággal élővel találkoznak. Mert egy érintettnek elég megküzdeni a probléma fizikai vetületével, nemhogy még azzal, milyen negatívan, elutasítóan tudnak egyesek velük szemben viselkedni. És ez az el nem fogadottság lelkileg hatalmas pluszterhet tesz rájuk. A világ olyan, amilyenné tesszük: csak rajtunk múlik, a kirekesztés vagy az elfogadás dominál benne. Én az utóbbi mellett teszem le a voksom.

Így csatlakozhatsz a gyűjtéshez:

WonderFlora & CMT Alapítvány
Számlaszám: 11742300 – 21449149
SWIFT: OTPVHUHB   IBAN: HU40 1174 2300 2144 9149 0000 0000 
Közlemény: WonderFlóra adomány
Adószám: 19288631-1-42

Támogatott tartalom

Hogyan lehet úgy fegyelmezni a gyerekeket, hogy ne büntessük őket, de azért megértsék és betartsák a határaikat?

Ez egy demokratikus nevelési szemlélet: arra törekszünk, hogy ne nyomjuk le a gyerekeket, de biztosítsunk nekik határokat és kereteket, és ezt együttműködéssel, szeretettel tegyük. Nagy tudatosság szükséges ahhoz, hogy másképp neveljünk, mint ahogy szüleink csinálták, hogy tudatosítsuk magunkban:

A gyereknevelésnek nem az az elsődleges célja, hogy a gyerek azt csinálja, amit én akarok, hanem hogy önálló, magabiztos felnőtté formáljam.

Most nyilván végtelenül bosszantó, ha a gyerek szemtelen, de bizonyára szeretnénk, hogy később oda merjen menni a főnökéhez fizetésemelésért, vagy azt tudja mondani, én nem dolgozom 12 órát egy nap. Ez szerintem a mi generációnknak még igen nehezen megy.

Mi az, amit a szülő, és mi az, amit a szakember tart rossz viselkedésnek, ha egyáltalán van ilyen típusú különbözőség?

Kétféle rossz viselkedést említenék: az egyik, amikor a gyerek nem szándékosan rosszalkodik, de a szabályoknak vagy az adott helyzetnek mégsem megfelelően viselkedik. Például amikor korából, temperamentumából vagy az éppen aktuális fizikai, mentális állapotából fakadóan nem képes megfelelni az elvárásoknak, vagy nem is ismeri azokat. Pár hete a középső lányom egy kővel a kezében boldogan újságolta, hogy rajzolni lehet vele az autóra. Ebben az esetben egyáltalán nem akart rosszat, de fontos megtanítanom neki, hogy nem rajzolunk az autóra kővel. Olyan is van, amikor a gyerek pontosan tudja, mi az elvárás, végre is tudná hajtani, mégis szándékosan másképp viselkedik. Ennek hátterében mindig az az igény áll, hogy szeretve, elfogadva és elég jónak érezze magát. Amikor egy gyerek (vagy felnőtt) szándékosan rosszul viselkedik, akkor igazából nem érzi jól magát a bőrében, elbizonytalanodott magában vagy a kapcsolatában valakivel, és ebből a rossz érzésből fakad a viselkedése. Mindig az a kérdés, mi az oka annak, ha az embernek nem sikerül jól viselkednie. Mire lenne szüksége ahhoz, hogy legközelebb jobban sikerüljön?

Hogyan alakult ki a Pozitív Fegyelmezés iskolája?

A „pozitív fegyelmezés” kifejezést gyakran használják a magyar nyelvben bármire, ami a hagyományos tekintélyelvű neveléstől eltér. A szemlélet pszichológiai alapjait Alfred Adler és tanítványa, Rudolf Dreikurs pszichiáterek fektették le. Az ő munkásságukra építve dolgozta ki dr. Jane Nelsen amerikai pszichológus, házassági, családi és gyermeknevelési tanácsadó, hét gyermek édesanyja a Pozitív Fegyelmezés részleteit. Könyvét 15 nyelvre lefordították, és magyarul is elérhető.

A módszertan éppen annyira ellép a túlzott engedékenységtől, mint a tekintélyelvű neveléstől vagy a túlzott szigortól.

Ha mondjuk a játszótéren az egyik gyerek püföli a másikat, akkor a tekintélyelvű nevelésben vagy túlzott szigornál a szülő kiabál, és ha erre a gyerek nem hagyja abba a verést, megbünteti. Az engedékeny szülő meg sokszor elmondja, hogy ezt nem kéne csinálni, és aztán nem történik semmi. A pozitív fegyelmezéssel már előre beszélünk róla, hogyan viselkedünk a játszótéren, és ha bizonyos problémák felvetődnek, miként lehetne verekedés helyett máshogy megoldani azokat. Mi lesz a következménye annak, ha a gyerek mégis verekedni fog: mondjuk azonnal hazamegyünk, vagy leültetem a padra. Nem szólok egyszer-kétszer-háromszor, hanem már az első rászólásnál odamegyek, megfogom a kezét, elindulunk haza, vagy leültetem a padra. Ez az egyetlen olyan helyzet, amelyben nem történik további verekedés, abbamarad a helytelen viselkedés.

Nagyon fontos, hogy az ember, akárhány éves, akkor tud igazából felelősséget vállalni önmagáért, ha nem támadják. Amint támadnak, lezárunk és védekezünk, és minél jobban védekezünk, annál inkább hárítjuk a felelősséget. Ha azt tanuljuk meg, hogy a hibázás jóvátehetetlen, borzasztó dolog, ami a tulajdonságainkról árulkodik, akkor rettegünk tőle – de ez nem feltétlenül segít elkerülni. Ha mégis hibázunk, akkor igyekszünk elrejteni. Ha azonban azt tanuljuk meg, hogy a hibát helyre lehet hozni, és tanulhatunk belőle, akkor el tudjuk fogadni, tudunk felelősséget vállalni, és megpróbálhatjuk jóvátenni.

A szülőknek is meg kell tanulni mindezt, de hogyan lehet ezt a tudást átadni?

A Pozitív Fegyelmezés iskola fontos része a szülőtréning, amely nagyon gyakorlatias, élményalapú, sok szerepjátékkal. Amint az ember belelép egy szerepbe (és ehhez elég azt mondani, hogy most én vagyok a gyerek), azonnal megérezzük, hogyan hat egy-egy mondat. A szülőtréningen sokféle szituációt eljátszunk úgy, hogy az egyik szülő a gyerek, a másik a szülő, s kipróbálunk hagyományos és pozitív fegyelmezési eszközöket is. Megnézzük, melyikből mit tanultunk, melyikben hogyan éreztük magunkat, melyik alapján hogyan döntöttünk, mit fogunk csinálni legközelebb.

Kép

Kepes-Végh Júlia pozitív fegyelmezés szülőoktató – Fotó: Kepes-Végh Ádám

A gyerekektől elvárjuk, hogy rendet tegyenek maguk után. Ha nem csinálják meg, akkor megcsináljuk mi, de dühösen, és ők sem tanulnak semmi jót az egészből...

Ne a rendrakás érzelmileg feszült helyzetében próbáljuk ezt megoldani, hanem olyankor, amikor éppen nem kell rendet rakni. Amikor mindenki nyugodt, akkor érdemes ezt felvezetni: nagyon őszintén elmondani az érzéseinket, meghallgatni az ő véleményüket ezzel kapcsolatban, majd egyezségeket kötni, és aztán azt betartatni. Például: „Észrevettem, hogy ezen nagyon sokat veszekszünk, és én nem akarok veletek veszekedni, mert szeretlek titeket. Hogyan tudnánk megoldani ezt a problémát?” Ez egy szeretetteljes és őszinte felütés, amire nem szoktak elutasítók lenni a gyerekek, hanem inkább együttműködnek. Ha valamiért mégsem, akkor jöhet az a rész, hogy „látom, most erre nem vagy kész, mikor beszéljünk róla?” És kedvesen, de kitartóan ismételni nekik. A következményeket is érdemes átbeszélni: egyezzünk meg abban, hogy ti ezt és ezt vállaljátok, és mi legyen a következménye, ha nem sikerül.

Nyugodtan tegyünk a megbeszélésekbe érdekeltségeket, üzletet: „Ha vállaljátok, hogy heti háromszor rendet raktok a szobátokban, én vállalom, hogy két rendrakás között nem morgok.”

A gyerekeknek segítségre van szükségük, hogy be is tudják tartani a szavukat.

A rendcsinálás mellett az étkezés is neuralgikus pont sok családnál!

Az étkezés körüli feszkóknál például érdemes bevezetni azt a családi szabályt, hogy az a kaja, ami van. Mindenki azt eszik, amit akar, abból, amit főzök, vagy amit a hűtőben talál, és amit magának meg tud csinálni – de nem csinálok ötödik fajtát. Nem szerencsés mást adni nekik csak azért, hogy legalább valamit egyenek, mert akkor minek ennék meg azt, amit főztem. Ne legyen nekünk fontosabb az, hogy ő egyen, mint neki magának. Ennek a felelőssége az övék kell, hogy legyen. Ahogy mi elkezdjük ezt jobban tudni, ők is elkezdenek játszmázni, és az sehova nem visz.

A pedagógusok nehéz helyzetben vannak, mert nincs lehetőségük arra, hogy harminc gyereket külön-külön, egyéniségükre szabottan fegyelmezzenek. Ők hogyan tudják jól használni a pozitív fegyelmezést?

Érdemes a közösség erejére támaszkodniuk: a szabályokat, az elvárásrendszert közösen, a gyerekeket bevonva is ki lehet alakítani.

Egész más az, amikor én, a tanár elvárom, hogy csönd legyen, meg más az, amikor arról beszélünk, mi kell ahhoz, hogy jól tudjunk tanulni, oda tudjunk figyelni, halljuk egymást – és a gyerekek mondják ki azt, hogy ehhez csendben kéne maradni. Mindenki azt tanulja meg a leginkább, ami a saját száján jön ki.

Lehet arról is beszélgetni, mit csináljunk, ha valami problémánk van, és azt gondoljuk, nem tudjuk máshogy megoldani, csak mondjuk verekedéssel... Amikor egy gyerek belemegy egy ilyen helyzetbe, mindig van egy célja: például, hogy figyeljenek rá, hogy elmondhassa, ami vele történt, hogy visszaszerezze a játékát, a radírját, vagy megtorolja a bántást, ami rajta esett. Hiába tudja egy eszközről, hogy rossz, amíg nincsen jobb eszköze, addig azt nem fogja elengedni, mert ahhoz a célját kéne elengednie, és azt nem fogja. Ezeket a helyzeteket akkor van esély megoldani, ha adok egy másik eszközt a gyerek kezébe, amivel meg tudja oldani az adott problémát.

A magazinban húsvéti interjút olvashatnak Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetessel, cikkeket a munkával kapcsolatos mentális problémákról és arról, hogyan érinti a válság a munkavállalást. Megtudhatjuk, mennyi cukrot fogyaszthat a gyerek, kutakodhatunk a Szabad Európa Rádió és a TV Maci múltjában, sőt a 19. századi súlyemelő Vénusz történetét is megismerhetjük.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Az első televízióra gyártott rajzfilmsorozat

A Mézga család a szüleim gyerek- és fiatalkorában, a ’70-es, ’80-as években volt igazán népszerű. Ám később is, 2004-ben, amikor ismételték a televízióban, mintegy félmillióan nézték. Ez volt az az első televízióra gyártott – 25 perces – családi rajzfilmsorozat nálunk, de nagy sikerrel vetítették Németországban, Bulgáriában, Olasz-, Francia- és Csehországban, valamint Szlovákiában, sőt Kubában is.

Az első négy részt 1968-ban mutatta be a Magyar Televízió, ezt követően pénzhiány miatt a gyártás félbeszakadt, ám nemzetközi segítséggel végül elkészülhetett a folytatás. Franciaországban, az alpokbeli kisvárosban, Annecy-ben először 1960-ban tartották a Nemzetközi Animációsfilm-napokat, amely 1962-re versenyfesztivállá alakult. Megalapítása célja az volt, hogy a Hollywoodban tömegével készülő mainstream animációs tömegfilmekkel szemben nyilvánosságot biztosítson az „antidisneyánus”, a filmkészítői és befogadói határokat feszegető, a magaskultúrát képviselő, szerzői animációs filmeknek, amelyek nem funkcionális, hanem művészi céllal születtek.

1968-ban itt, Annecy-ben ismerkedett meg Macskássy Gyula Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező Georges de la Grandière francia producerrel, aki pótolta a hiányzó összeget, így 1969-ben teljessé válhatott az első széria.

A Pannónia Filmstúdió súlyos anyagi gondokkal küzdött, de miután Nepp József, a Mézga család egyik szülőatyja az Animációsfilm-készítők Nemzetközi Szervezetének tagja lett, számos külföldi bemutató következett, és nagyon sok kapcsolat köttetett külföldi, befolyásos producerekkel, forgalmazókkal. Ennek köszönhetően készülhetett el a második sorozat 1972-ben, amit 1974-től vetítettek, majd 1978-ban a harmadik széria is megérkezett, ezt 1980-ban vetítették.

Ügyefogyott család a Kökörcsin utcából

Bevallom, kisgyerekként nem voltam nagy Mézga-rajongó. Bár ismertem, és jókat nevettem a Kökörcsin utcában élő családon: Géza bénázásain, Kriszta és Aladár civódásán, Paula folyamatos panaszkodásán, Máris szomszédtól viszont rettegtem. Valahogy sosem értettem, hogy lehet az, hogy ebben a családban Aladár a legokosabb, mindenki más tökkelütött. Mai szemmel visszanézve a poénok, a szójátékok, a szinkron és a karakterábrázolások zseniálisak.

A Mézga család nemcsak gyerekeknek, hanem az egész családnak, felnőtteknek is szórakoztató.

A Mézga család cím három sorozatot foglal magában: Üzenet a jövőből – A Mézga család különös kalandjai, Mézga Aladár különös kalandjai, Vakáción a Mézga család. A történet úgy kezdődik, hogy Mézga Gézának és Aladárnak sikerül felvennie a kapcsolatot egy 30. századi leszármazottjukkal, MZ/X-szel, akivel újmagyar nyelven lehet szót érteni. MZ/X jövőbéli küldeményei eleinte lenyűgözőnek tűnnek, később azonban a visszájukra fordulnak, és csak Aladár hidegvérén, leleményességén múlik, hogy elkerüljék a nagyobb veszedelmet. A második, Mézga Aladár különös kalandjai című sorozatban Aladár éjszakánként saját készítésű űrhajójával, a Gulliverkli 5-tel, valamint beszélni és olvasni is tudó kutyájával, Blökivel minden részben más-más bolygóra utazik. A harmadik sorozat, a Vakáción a Mézga család folytatásos történet, ebben a család – Hufnágel Pisti meghívására – Ausztráliába utazik. A hazautazás azonban váratlanul föld körüli úttá válik.

Borsothy Istvánné rajzoló a Pannónia Filmstúdió műtermében – Forrás: MTVA Archívum

Akiknek Mézgáékat köszönhetjük

Mindhárom szérián majdnem azonos alkotógárda dolgozott: elsősorban Nepp József, Ternovszky Béla és Romhányi József, a főcím- és aláfestő zenét pedig Deák Tamás szerezte. Az egész alaphelyzetet, alaptörténetet, a bohókás családot, a karaktereket, azaz Mézga Gézát, Paulát, Krisztát, Aladárt, Máris szomszédot és a távoli ükunokát, MZ/X-et teljes egészében Nepp József rajzfilmrendező-forgatókönyvíró találta ki.

A figurákat megrajzolta, az egyes figurák karakterét, tulajdonságait szóban leírta, a sztorikat pedig képes forgatókönyvbe lejegyezte.

De a végső formához nagyban hozzájárult Romhányi József is, emlékezett később egy interjúban Ternovszky Béla Kossuth-díjas rajzfilmrendező.

Nepp József és Romhányi József költő-író találkozása szerencsés volt, ugyanis Romhányi írott és hangzó szövegei – amiket sokszor rímekbe szedett, ezért is emlegetik a „rímhányó” néven – a ceruzavirtuóz Nepp kreativitásával párosultak. Amikor a Pannónia Filmstúdió dramaturgja Neppnek azt ajánlotta, hogy Romhányival kellene együtt dolgoznia, a Flintstone sorozatok (Frédi és Béni) már javában mentek, amelyeknek a Romhányi-féle magyar szövegváltozatát mindenki ismerte és kedvelte. Így Neppnek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Romhányi is bekerüljön a Mézga alkotócsapatába. A munka úgy zajlott, hogy Romhányi József megkapta a rendezőtől a képes forgatókönyvet, és ahhoz írta meg a párbeszédeket.

„Nepp József képekben írja a maga részét, méghozzá beszédes képekben, az alapötletektől a részmegoldásokig egyenlő társként. A szövegek, párbeszédek megírásával a másik fél egészíti ki a munkát.

„Az ilyen társszerzői viszony roppant hasznos, ha a képek rajzolója nem rajzol leírhatatlant, az író pedig nem ír képtelent..." – nyilatkozta Romhányi 1975-ben.

A nyelvi poénokat sokszor ő találta ki, például azt, hogy Aladárnak mindig legyen egy-egy bölcs benyögése, vagy azt a mondatot, hogy „egy forintért megmondom”. 

A 13 részes Mézga család filmjének munkálatain dolgozik egy rajzoló a Pannónia Filmstúdióban, 1977-ben  – Forrás: MTVA Archívum

Hová tűnt Hufnágel Pisti?

A Mézga család megjelenéséig nem volt ilyen fajta, 13-szor 25 perces családi animációs film Magyarországon. Az első részek készítésekor még nem tudták pontosan, milyen költségekkel fog járni a vállalkozás, ezért igyekeztek spórolni: hosszúra nyújtott párbeszédes jeleneteket készítettek, amelyek lehetőleg a már megrajzolt díszletek között, a lakásban játszódtak. Az ötödik-hatodik résztől aztán bővült a költségvetés, ami a részek minőségén is meglátszott. Ternovszky Béla visszaemlékezése szerint az első szérián sok rajzoló dolgozott, ezért a figurák is változtak, mindenhol egy kicsit máshogy néztek ki. Később idősödtek a szereplők, Aladár serdülni kezdett, és félkamasznak kellett megrajzolni, ezzel párhuzamosan nőtt Kriszta is.

Érdekesség, hogy Hufnágel Pisti, Paula egykori udvarlója állítólag Nepp egyik óvodás társáról kapta a nevét. Ő csak egyszer látható a sorozatban, A fekete arany című epizódban, ám akkor is bekötött arccal és csak egy pillanatra. Mézga Géza egyik mintaképe a filmekben Kabos Gyula által sokszor megformált ügyefogyott kispolgár volt. Mézga Gézát az olaszoknál Sandor Mezilnek hívták, a szlovákoknál Gejza Miazga néven futott, a cseheknél pedig Pepe Smolík lett.

A csehek minden nevet átírtak, így lett Krisztából Tyna, Aladárból Ládínek, Blöki kutyából pedig Zoro.

Újra beköltöznek a nappalikba

Tervben volt egy negyedik évad is, a Mézga család és az ámítógép címmel, de pénzhiány miatt csak két rész látott belőle napvilágot 2005-ben. Több epizódot nem finanszíroztak, a Magyar Televízió már nem rendelt hazai gyártású animációs sorozatokat. A 2017-ben elhunyt, Kossuth- és Balázs Béla-díjas Nepp Józsefet a mai napig „a magyar Walt Disney”-ként tartják számon, amerikai kollégáját ő maga is példaképeként tisztelte: „Az én szakmai ideálom, hangsúlyozom, szakmai, technikai, és nem esztétikai ideálom Walt Disney. Szakmai szempontból mindenképpen Walt Disney az apukám.”

Nepp nem jósolt nagy jövőt az alkotásainak: „Azok a rajzfilmek, amelyeket én szeretek, nem számíthatnak maradandóságra. Ezek kedves, szellemes, könnyed, szórakoztató izék. Legfeljebb én emlékszem rájuk jóízűen, mint egy finom ebédre, de lehet, hogy a következő generáció már értetlenül bámulná őket.” Szerencsére nem így lett. A Mézga család ma is népszerű, nem ment ki a divatból. A digitálisan felújított változatot április 3-ától, minden hétköznap 16:55-től tűzi műsorára az M5 kulturális csatorna.

Források:

• https://comment.blog.hu/2009/07/06/sorozatklasszikusok_a_mezga_csalad_i
• http://irodalmijelen.hu/2010-mar-08-0633/romhanyi-rimhanyo
• https://metropolis.org.hu/az-animaciosfilm-muveszet-vedobastyai
• https://nfi.hu/filmarchivum/hirek-1/100-eve-szuletett-romhanyi-jozsef-a-rimhanyo.html
• https://www.ujsagmuzeum.hu/nepp-jozsef/
• https://www.ujsagmuzeum.hu/mezga-csalad/
• https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A9zga_csal%C3%A1d

Melyek az első, zenével kapcsolatos élményeid?

Mindig is teljesen természetes volt számomra a hangszerek közelsége és a zenei közeg. Zenészcsaládból származom, és már egészen kicsi gyerekként mindig a zongorához szaladtam klimpírozni. Amikor édesapám észrevette ezt, elkezdett játékosan tanítgatni. Mire zeneiskolába kerültem, már tudtam kottát írni, olvasni, és végigjátszottam a Zongoraiskola 1-et. Az általános oktatásom is nagyon korán elkezdődött, az óvodában már én olvastam a többieknek a mesét a délutáni alvás előtt. Ezeket mind én szerettem volna csinálni, számomra minden játéknak tűnt. Most, hogy már két gyermekem van, látom, hogy ezeket a dolgokat nem is lehetne erőltetni.

Én például ötévesen tátott szájjal ültem végig a – másfél órás – újévi komolyzenei koncertet, és a szüleim elmondása szerint mindig felvillanyozódtam, ha Bachot, Lisztet vagy Chopint hallottam.

A feleséged japán, és néhány évig éltetek is a felkelő nap országában. Hogyan ismerkedtetek meg, s mennyi ideje vagytok házasok?

Magyarországon, a Zeneakadémián találkoztunk, én azonban már akkor is sokat turnéztam külföldön, így interneten keresztül tudtuk tartani a kapcsolatot. A házasságkötésünk időpontját illetően két verziónk van, ugyanis Magyarországon annyi adminisztrációt igényelt volna az egybekelés, hogy végül úgy döntöttünk, Japánban tartjuk a polgári szertartást, ami ott különösen „romantikus”. Mint egy bankban, húztunk egy sorszámot az anyakönyvvezetőnél, és kaptunk két adatlapot, amelyeket két tanú aláírásával kellett hitelesíteni. Visszaadtuk a papírokat, és két hét múlva megkaptuk az értesítést e-mailben, hogy a házasságunkat bejegyezték. Praktikus, gyors, minden férfi álma. Természetesen utána lehet vacsorázni, ünnepelni, de ott ilyen gyorsan megy. Később itthon templomi esküvőt is tartottunk.

Ha a japánokról van szó, biztos, hogy mindenkinek a fegyelmezettség és a terhelhetőség jut először eszébe. Mennyi valóságtartalma van ennek az vélekedésnek?

Meglehetősen sok. Japánban fontos az emberek számára, hogy minden percnek legyen jelentősége. Rendkívül produktívak, és szeretik hasznosnak érezni magukat. Valahogy a tétlenkedő, lusta embereket nem is fogadják be, az a társadalom általános beállítódása, hogy tevékenynek, előzékenynek, szorgalmasnak és udvariasnak kell lenni. Persze a szórakozásra is szakítanak időt, de az soha nem mehet a munkavégzés rovására.

Mennyire jól beszélsz japánul?

Éppen elboldogulok a hétköznapokban, de rá kellett jönnöm, hogy amíg a rendkívül összetett jelentéssel bíró írásjeleket el nem sajátítom – amire nincs nagy késztetésem –, addig nem beszélhetem jól a nyelvet.

A keletre küldött misszionáriusok a középkorban azt mondták a kínai és a japán nyelvre, hogy az ördög nyelve(i), mert egyikük sem tudta megtanulni őket.

A feleségemmel eleinte angolul beszélgettünk, de ő annyira jól megtanult magyarul, hogy már az én anyanyelvemen társalgunk. Náluk a kultúrából fakad, hogy ha egy másik országban élnek, igenis megtanulják az ottaniak nyelvét olyan szinten, hogy mindenkivel meg tudják értetni magukat. Nem csüggednek, és nem hagyják félbe a tanulást, mindig szorgalmasak, kitartóak.

A gyermekeiteket inkább a japán vagy inkább az itthoni értékek szerint nevelitek?

Inkább a japán értékeket részesítjük előnyben a gyermeknevelésben, már csak azért is, mert fontos számunkra, hogy a fiúk úgy ismerjék meg az édesanyjuk kulturális örökségét, mintha beleszülettek volna. A nagyobb fiam iskolás, heti öt napot magyar és egy napot japán iskolába jár, a kisebb fiam még óvodás. Amikor itthon véget ér az iskola, kiküldjük a fiúkat Japánba a nagyszülőkhöz, ott ugyanis áprilisban kezdődik az első szemeszter, és van lehetőség arra, hogy augusztus végéig becsatlakozzanak az ottani oktatásba. Ott nincs ilyen hosszú nyári szünet, augusztus végén két hét szünetet kapnak, utána kezdődik a második félév, és még egy hónap szünet jön télen. A kisebb fiú odakint született, a nagyobb Japánban végezte az óvodát, számára teljesen megszokottá váltak azok a szokások, amelyekről itthon csak az újságokban olvasni. Neki természetes volt, hogy mindig elpakol maga után, felmos, önállóan öltözködik, étkezik, rendezi a dolgait.

Már a kicsi gyermekeknek is megtanítják, hogy ha vendégségbe érkeznek, úgy illik letenni a lábbelijüket, hogy orral a kijárati ajtó felé mutasson, így jelezve a vendéglátónak, hogy csak az udvariasság keretei által meghatározott ideig marad náluk az ember.

Ez a fajta figyelmesség régen még lovagiasság formájában jelen volt Európában, mára viszont, azt gondolom, kiveszőben van az emberekből. Az udvariasság Japánban az utcán vagy egy üzletbe belépve is megnyilvánul: az emberek hangosan, örömmel üdvözlik egymást, megkérdezik, miben segíthetnek, és ha elhagynak valamit egy boltban, abban biztosak lehetnek, hogy senki sem fog hozzányúlni, hanem megvárják, míg a gazdája visszamegy érte.

Kép

Farkas Gábor zongoraművész családjával és a zongora előtt – Fotók: családi archívum; Raffay Zsófia

Visszatérve a zenei életedhez: az életrajzodat látva, a számos versenyen elért eredményeid azt a benyomást keltik, hogy „ennek az embernek minden sikerül!” Előfordult veled a sok siker mellett olyan kudarc, amelyről azt gondoltad, nehéz lesz belőle felállni?

Az életrajzba természetesen csak a jó eredményeket írja bele az ember, a küzdelem, a kudarcok mindig rejtve maradnak. Velem kapcsolatban a szüleim is azt mondják, hogy szigorú vagyok, én vagyok saját magam legnagyobb kritikusa, és magas elvárásokat támasztok magam elé, legyen szó akár egy hangversenyről vagy a Zeneművészeti Egyetem tanszékvezetéséről. Előfordult, hogy egy versenyen nem lettem első, és hiába végeztem a második helyen, azt kudarcnak éltem meg. De, ami talán a legnehezebb: amikor rajtam kívül álló okok miatt nem sikerül egy koncert. Nagyon nehéz helyzetek tudnak előállni, miközben mi adott esetben a világ két végén próbáljuk összehangolni az egymást követő koncerteket. Van, hogy elcsigázottan, fáradtan szállok le a repülőről, mégis összpontosítok, s igyekszem a legjobb formámat hozni a színpadon, ám valamely külső körülmény közbeszól. Amikor az első sorban a drámai szünetek alatt bóbiskolás közben hangosan horkantgat valaki, az nemcsak engem, hanem az egész publikumot megzavarja. Ilyenkor mérhetetlenül sajnálom, hogy nem tudom átadni a közönség többi tagjának azokat a fennkölt, csodálatos, mennyei vagy épp démoni érzelmeket, amelyeket a darab közvetít.

A rendre nagy teljesítményt nyújtó emberektől a környezetük egy idő után már csak a tökéletest fogadja el, és a teljesítménykényszer kisördöge könnyen az ember vállára ül. Ennyi feladattal a hátadon miként bírod el a feléd irányuló elvárások súlyát?

Ez mindig nagy kérdés volt az életemben, és azt kell mondanom, ehhez a fajta felelősségvállaláshoz és feladattudathoz bizony fel kell nőni. Hiszek az élethosszig tartó tanulásban, és abban, hogy érdemes minden nappal fejlődnünk, jobb emberré válnunk.

Mindig a következő célt tartom a szemem előtt: hogy az aktuális este jól sikerüljön, vagy hogy például egy tehetséges tanítványomat támogatni tudjam.

Most épp milyen céljaid vannak az elkövetkező néhány hónapra?

Teljesen más élmény együtt lenni egy jó akusztikájú koncertteremben egy aktív, befogadó közönséggel, mint otthon gyakorolni a darabot. Nagyon sok mentális erőfeszítést, időt és energiát igényel, hogy egy koncert igazán jól sikerüljön. Ezért a jövőben is arra törekszem, hogy olyan zenészekkel, karmesterrel és zenekarral dolgozhassak együtt, akikkel valóságos élményt, alkalomról alkalomra többet, jobbat adhatunk magunkból a közönségnek.

Farkas Gábor a Tokyo-i College of Music első és legfiatalabb európai professzora, a Távol-Keleti Komolyzenei Fesztivál művészeti vezetője, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetője. Olyan neves koncerttermekben lép fel többek között, mint a New York-i Carnegie Hall, a Lincoln Center, a velencei Teatro la Fenice, a berlini Konzerthaus, a madridi Auditorio Nacional de Musica, a pekingi NCPA Concert Hall.

Nagynéném szerény hagyatékának „futottak még” kategóriájában árválkodott a hatvanas évek bútorgyári terméke, egy erősen minimalistára formatervezett kis íróasztal. Ez a darab csak a „Jó lesz ez még egy darabig a gyereknek!” felkiáltással úszta meg a lomokkal teli konténerbe helyezést. Mi tagadás, végül alaposan meg is hálálta a váratlan amnesztiát. Fiókjában ugyanis egy megsárgult borítékból olyan dokumentum került elő, amely egyértelműen bizonyította: a világhírű magyar feltalálók korszakos alkotásai mellett akadt még egy-két remek találmánya hazánk fiainak.

Hiszen ki gondolta volna, hogy a hóeke megalkotójában egy újvidéki iskolaigazgatót tisztelhetünk?

A találmány és feltalálója története több mint vadregényes, így nem csoda, hogy a korabeli bulvársajtó is remek cikket kanyarított belőle. Idézzük hát a Bácsmegyei Napló 1911. július 30-i számát, amely „Százmilliós per indul Szabadkáról az osztrák államkincstár ellen” hangzatos címmel számol be a hányatott sorsú feltaláló és szabadalma történetéről! (A sztorit négy nappal később a Pesti Hírlap is átvette, mi több a Bécsben megjelenő Observer is tudósított az esetről augusztus 12-én.)

Wodetzky Lajos, aki főreáliskolai igazgató volt Versecen, 1858-ban egyszerre híres ember lett, miután feltalálta a hóekét. Találmánya iránt sokan érdeklődtek, ám a derék igazgatónak nem volt sürgős, ötlete valamennyi dokumentumával felballagott Bécsbe a szabadalmi hivatalba, hogy kivárja az arra érdemes döntnökök bírálatát: érdemes-e lajstromba venni alkotását. A császári udvarban gyorsan szárnyra a kapott a hír valami nagy felfedezésről, ami természetesen Ferenc József fülébe is eljutott. Őfelsége külön kihallgatáson fogadta Wodetzkyt, és elmagyaráztatta vele a hóeke működésének mechanizmusát. El volt ragadtatva a hallottaktól.

Azonnal intézkedett, hogy a szabadalmat adják meg, és az erről szóló pátenst (szabadalmi kiváltságlevelet) – amire így addig nem volt példa – saját kezűleg írta alá.

Mindezt nagy fehér pecsétje tette hivatalossá. A pátens hátlapjára azt is rávezették, hogy a szabadalmat 33-as sorszám alatt bejegyezték a szabadalmi könyv hetedik kötetének harmadik oldalára, amit az irattár külön pecséttel és dr. Höchsmann aláírásával bizonyított.

Kép

A szerző felvétele

A dolog eddig gördülékenyen ment, a hóekére világsiker, feltalálójára busás jövedelem várt. Ám arról, hogy nem így lett, Wodetzky iskolaigazgató is tehetett. Miután két éve volt találmánya értékesítésére, nem siette el a dolgot. Először tárgyalni kezdett az osztrák államvasutakkal, de annak igazgatótanácsa túl magasnak ítélte a vételárat. Ezután egy angol vasúttársasággal lépett kapcsolatba, és már úgy volt, hogy a szabadalom a britek birtokába kerül, amikor rettenetes dolog történt.

Wodetzky 1859 decemberének egyik havas napján a verseci pályaudvar peronján várta a vonatát, amikor döbbenten vette észre, hogy a beérkező mozdony előtt az általa feltalált hóeke söpri a havat.

A Bácsmegyei Napló így számolt be az esetről: „A század egyik legnagyobb gazsága volt ez. Az osztrák államkincstár, amely a találmányt nem tudta megfizetni, a szabadalmi hivatalban lemásoltatta a terveket, és a feltaláló tudta és beleegyezése nélkül üzembe helyezte a hóekét. Wodetzky Lajost az a pillanat, amelyben a hóekét a vonat előtt megpillantotta, beteggé tette és megtébolyította. Alig néhány hónapig élt még.” (Ám miután az események ilyen tragikus láncolatára semmilyen bizonyíték nincsen, ezt inkább amolyan bulváros túlzásnak, fordulatnak lehet tekinteni).

És hogy miért csak 1911-ben lett ismét hír a hányatott sorsú találmányból? Nos, a lap tudósítója szerint a feltaláló fia, Wodetzky József egyetemi tanársegéd ekkor talált rá a hóeke irataira, és ekkor kezdte gyűjteni a bizonyítékokat a követeléséhez. Megbízta Palicson Dr. Temunovics Zoltán ügyvédet, hogy indítson pert, és képviselje jogos érdekeit. (Arra, hogy a per végül kezdetét vette-e, nincsenek adatok, a korabeli lapokban többé már nem is szerepelt a hóeke története.)

Én pedig őrzöm az íróasztalfiókban talált, vastag merített papírra gyönyörű kalligrafikus betűkkel írt dokumentumot. Arra gondolok, akárhogy történt is, annyi bizonyos, hogy egy ma már elfeledett, monarchiabeli iskolaigazgató hasznos, kemény teleken nélkülözhetetlen szerkezettel ajándékozta meg az utókort.

Milyen családban nőttél fel, és melyik szülődtől „örökölted” a szívósságodat?

Csepeli munkáscsaládban nőttem fel, apukám és anyukám mindketten a jég hátán is megélő típusok. Apukám szerint olyan nincs, hogy valamire nincs megoldás, anyukám pedig, ha el akar érni valamit, akkor azért teljes erőbedobással tesz is. Talán innen jött az, hogy én sem végzek el soha semmit csak „félig”. Ha voltak is otthon anyagi nehézségek, azt mi a húgommal sosem éreztük meg. Nem éreztették. És amiért a leghálásabb vagyok nekik: mindig feltétel nélkül szerettek és elfogadtak minket.

Nem teljesítményhez kötötték a szeretetet.

Azt mondták: „itt, nálunk mindig van egy burok, ahová visszajöhetsz”. Meggyőződésem, hogy az életem azért alakult úgy, ahogy, mert így álltak hozzám, hozzánk, és ez abban is segített, hogy egészséges önbizalommal rendelkező felnőtté váljak, akit nem ingat meg és nem befolyásol mások véleménye. Ha valaki nem kapja meg otthon a teljes, feltétel nélküli elfogadást és szeretetet, az behozhatatlan hátrányt szenved. Persze járhat önfejlesztésre vagy szakemberhez, de az nem ugyanaz, mintha az elsődleges szociális közegből kapta volna az előbbieket.

Fogadni mertem volna, hogy valamelyik szülőd maximalista volt, hiszen – ahogy mondtad is – te sem csinálsz semmit félgőzzel, és a siker az életed alapvető pillére, akárcsak a nyerni akarás.

Önmagában nincs gond a maximalizmussal, én is maximalista vagyok. A baj akkor van, ha a szülő azt mondja kezdetektől fogva, hogy „szeretlek, mert jó lett a bizonyítványod, vagy most elmegyünk egy finom ebédre, mert első lettél a versenyen”. Ha nálunk az egyik lányom 8. helyezést ér el a tornaversenyen, ugyanúgy kap ünnepi vacsorát, mint akkor, amikor első lesz. Nem szabad, hogy azt gondolják, csak akkor szerethetők, ha letesznek valamilyen eredményt az asztalra. Ők a fontosak, a személyiségük alapjában véve szerethető.

Lassan két évtizede, hogy elköltöztél Magyarországról, pedig sikeres médiakarrier volt a tiéd a kilencvenes években, rádiós-tévés újságíróként a Telesportnál.

Tizenhat évesen kerültem a Telesporthoz, ami akkoriban nagy szó volt. Először kisebb, majd egyre felelősségteljesebb munkákat bíztak rám, 21 évesen már olimpiát közvetíthettem. Kipróbáltam magam gazdasági rádiónál is – ez nagyon tetszett –, és szerkesztettem szórakoztató műsorokat. Az élet úgy hozta, hogy állást ajánlottak a BBC-nél, és én igent mondtam.

Miután letelt a három év, már biztos voltam abban, hogy nem szeretnék többé a médiában dolgozni, és haza sem szeretnék jönni. 

Annyival kedvezőbbek voltak kint a feltételek?

Igen. Ráadásul a BBC-nél ismertem meg a férjemet, aki informatikus. Éltünk Londonban és Spanyolországban is, de végül Torontóban telepedtünk le. A férjem „átvert”, mert én úgy emlékszem, eredetileg csak másfél évről volt szó, ehhez képest már 15 éve élünk kint. Szeretek itt lenni, de a hideggel nem tudok megbarátkozni. Még a nulla fokkal is kiegyeznék, de itt mínusz 15 fokok vannak. 2020 óta erősen gondolkodunk azon, hogy egy melegebb országba költözzünk, ugyanis én „napelemmel működöm”. Futni is melegben, a szabadban szeretek.

Hadd gratuláljak a márciusban elért győzelmedhez! Az olaszországi Policoróban hatnapos világbajnokságon végeztél az első helyen. Mennyit is futottál pontosan?

684,9 kilométert.

Döbbenetes! El sem tudom képzelni, milyen lehet ennyit futni.

Én egészen 2020-ig azt sem tudtam, mi az ultrafutás. Versenyszerűen triatlonoztam, az ultrafutásba csak véletlenül kezdtem bele: a pandémia idején nem voltak Kanadában versenyek, de Magyarországon igen. Beneveztem a nagyatádi eXtremeMan-re, amit meg is nyertem. Minél hosszabb ugyanis a táv, annál kevésbé számít, hogy milyen tempót diktálsz. Nekem ez a „műfaj” a komfortos. A három évvel ezelőtti Backyard Ultra világbajnokságon a kanadai válogatottal indultam, ahol 7. lettem, a csapat pedig elhozta a bronzérmet.

2022-ben megdöntöttem a női 72 órás futás világcsúcsát, futottam 24 órás ultramaratont, aztán egymást követték a versenyek.

Kép

A fotók Viktoria Brown tulajdonai

Murakami Haruki író és hobbifutó a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyvében részletesen leírja, milyen gondolatok járnak a fejében egy-egy maraton közben, épp ezért nagyon inspiráló a mű. Te mire szoktál gondolni ultrafutás közben? Gondolsz egyáltalán valamire, vagy teljesen kikapcsolsz?

Ha hat napon keresztül futok, bizony van időm gondolkodni. És ahhoz, hogy tartalmasan tudjam aztán az időmet a gyerekekkel is eltölteni, szükségem van a magammal töltött időre, amit a sport ad meg nekem. Volt, hogy Vangelis zenéjére futottam, és elképzeltem magam úgy, ahogy a Tűzszekerek című filmben futnak a versenyzők. Volt, hogy édesanyámat vizualizáltam a felhők közé, legutóbb pedig sikerült rátapadnom egy versenyzőre, akinek a cipőjére fókuszáltam.

Közgazdász diplomád is van, üzletasszony vagy – ingatlanokkal foglalkozol, és ügyvezetője vagy a saját, fogyókúrás termékeket forgalmazó cégednek –, profin játszol pókert, online pókeriskolát alapítottál, valamint a sportban is jeleskedsz. Nem szoktak megijedni tőled a nők? Nem látnak benned azonnal vetélytársat?

Szerencsére inkább inspirálom őket. Sose hittem abban, hogy úgy kell előrejutni, hogy az bárkinek is rossz legyen, vagy hogy tartani kelljen tőlem emberileg. Igaz, egyetlen ember fog csak a dobogó tetején állni, de attól még lehet úgy csinálni, hogy a másik két helyezett is jól érezze magát.

Kép

A fotó Viktoria Brown tulajdona

Sikerült megtalálnod az egyensúlyt a munka, a sport és a családi élet között?

A háztartásban van segítségem, így a takarítással nem kell foglalkoznom, és a férjem szokott főzni. A magam főnöke vagyok, így sokat tudok a lányaimmal lenni. Nekem ők az elsők. Mindennap én indítom őket iskolába, ott vagyok minden versenyükön, ünnepségükön, díjátadókon.

Magasra teszed a mércét a lányok előtt sportban és tanulásban?

A sportot sosem erőltettem. Jártak balettre, zenére és úszni is, de valahogy a tornát szerették a legjobban. A nagyobbik 12 éves, Kanada legjobb tornaklubjánál van, heti 18 órát edz, és már segédedzősködik. Most megy bele a tinikorba, de megnyugtat, hogy a hét hat napján tudom, hol van. Emellett megtanulja értékelni a kemény munka gyümölcsét. Jó volna megcsípnie egy ösztöndíjat valamelyik amerikai egyetemre, de ezt sem erőltetem.

Mi mindig biztatjuk őket, és hiszünk az álmaikban. A lényeg, hogy olyasmit csináljanak és tanuljanak, amitől boldogok és kiegyensúlyozottak.

Milyen tanácsokkal látod majd el őket, amikor hullámvölgybe kerülnek egy szerelem vagy egy szakmai kudarc miatt?

Ez már most nagyon nehéz, mert ha látom rajtuk, hogy valami bántja őket, nem mindig engedik, hogy segítsek. Azt a módszert alkalmazom, ami nálam is be szokott válni, vagyis finoman, de határozottan elmondom a véleményem, a tanácsom. Nem egyszer, hanem többször. Bízva abban, hogy előbb-utóbb átmegy az üzenet.

Te miben hiszel?

A kitartó munkában. Abban, hogy ha az ember valamit elhatároz, akkor csinálni kell. Sokat tanulni, olvasni róla, és menni előre. Ez a közös minden sikerben, amit elértem.

Az élet valósága és a tanulás 

Szeretnénk elegánsan, patyolattiszta fehér ruhában átsuhanni az életen. Igyekszünk valamiféle burkot növeszteni magunk köré családi házból, autókból, példás családi életből, mások által irigyelt állásból és karrierből, vagyontárgyakból, menő barátokból, jól posztolható élményekből. Ám az élet csak nem akar alkalmazkodni ehhez a vágyhoz. A fehér ruhát veszteségek, fájdalmak, gyász, szenvedés, váratlan balesetek és problémák piszkolják össze, és hívatlanul betolakodnak az idillinek vágyott élethelyzetekbe. Ettől összezavarodunk, feldühödünk, kétségbeesünk, magunkba fordulunk vagy hangosan panaszkodunk. Ám sokszor megfigyelhető az is, hogy a zökkenőmentes időszakban még énközpontú, távolságot tartó személyek megértőbbek, türelmesebbek és barátságosabbak lesznek a nehéz időszakok átélése után. Keresni kezdik az élet mélyebb értelmét és célját. Közösségek tagjaivá válnak, másokért is tenni akarnak. A nehézség nemcsak megterhel, hanem nemesíthet is. Készségekre tehetünk szert, felismerésekre juthatunk, új utakat találhatunk, fejlődhetünk általa.

A problémamegoldó ember

A problémák megoldását emberi fajunk több tízezer éve gyakorolja, így elég ügyesek vagyunk már benne. Őseinktől megörököltük a veszélyes helyzetek szüntelen figyelését, az óvatosságot, a cselekvőképességet és a tetterőt. Évezredek alatt belénk égett a tudás, hogy ha elég ügyesen pásztázzuk a környezetünket, akkor hamar észre fogjuk venni a veszélyt, és lesz időnk elmenekülni előle. Azok leszármazottai vagyunk, akik túlélték a nehézségeket, mert a legrosszabbat várták, a veszély legapróbb jelét is észrevették, majd utána gyorsan tudtak cselekedni. A problémamegoldó működés hosszú ideig a túlélés záloga volt. Manapság már nem a kardfogú tigris elől kell menekülnünk, hanem szinte állandó veszély- és fenyegetettségérzéssel szembesülünk, ráadásul az események nagy részére nincs ráhatásunk.

Amikor elárasztanak bennünket a járványügy, a háború, az infláció vagy az energiaválság hírei, akkor azt veszélyként érzékeljük, és az agyunk az evolúciósan sikeres „túlélő üzemmódba”, azaz „problémamegoldásba” kapcsol. Bizonyára mindannyiunk számára ismerős, hogy ilyenkor a figyelmünk teljesen beszűkül, és csak a problémát látjuk magunk előtt, hiszen ez biztosította a túlélésünket, amikor még futnunk vagy harcolnunk kellett.

Ma viszont a gondolatainktól és érzéseinktől, a szorongástól, a feszültségtől, a kontrollvesztettségtől, a bizonytalanságtól és a tehetetlenségérzéstől kellene megszabadulnunk, amiket a nehéz hírek kapcsán megélünk. A menekülés itt nem segít, mert minél inkább szeretnénk elfutni a nyomasztó gondolatok elől, annál több figyelmet követelnek, és annál inkább az uralmuk alá hajtanak. Akkor mit tehetünk? Hogyan tudunk rugalmasan alkalmazkodni a kihívásokhoz? Az első lépés, hogy tudatosan jelen vagyunk az életünkben. Gondoljuk végig: mi zajlik még a nehézségen kívül? Mi történik éppen most körülöttünk és bennünk? A nyitott, kíváncsi figyelem segít észrevenni, hogy a nehéz gondolatokon és érzéseken kívül mennyi minden zajlik még. Amikor a figyelmünk beszűkülne az adott problémára, akkor ahelyett, hogy ezt a gondolatot próbálnánk megszüntetni, tudatosan tágítsuk a figyelmünket, érkezzünk meg az itt és mostba, és gyűjtsünk össze minél több információt. A gondolataink és érzéseink megfigyelésekor érdemes azt is tudatosítani, hogy a gondolat csak egy gondolat, az érzés pedig csak egy érzés, nem egyenlő velünk és nem hatalmasabb nálunk. Naponta körülbelül hatvanezer gondolat suhan át az agyunkon. Ezeknek egy része lényeges és hasznos, más része pedig nem, tehát nem érdemes azonosulni velük vagy abszolút igazságként kezelni őket. Nem könnyű közel engedni a nehéz gondolatokat és érzéseket, menekülés helyett szeretettel és elfogadással viszonyulni hozzájuk, és közben nem összeolvadni velük. Sokat segít ebben, ha erőt tudunk meríteni a számunkra fontos értékekből.

Dolgoztam egy fiatal férfivel, aki folyton attól rettegett, hogy el fog ájulni a munkahelyén. Minél inkább próbálta elhessegetni ezt a gondolatot, annál inkább úrrá lett rajta, ami testi tünetekben is jelentkezett, és egyre többször kimaradt a munkából.

A változást az hozta, hogy elfogadta és kibírta ezt a szorongáskeltő gondolatot, nem próbált megszabadulni tőle, ugyanakkor nem is követte, hanem emlékeztette magát, hogy ez nem tény, nem a valóság, csupán egy gondolat. Szeretettel és elfogadással viszonyult magához, nem hibáztatta magát, hogy így érez, és ez az elfogadó viszonyulás segített neki, hogy ne a nyomasztó gondolatra hallgasson, hanem azokra az értékekre figyeljen, amik fontosak neki az életben. Az, hogy képessé vált együtt lenni a nehéz érzéseivel, és értékalapon azt a döntést hozta, hogy a szorongás ellenére elmegy dolgozni, paradox módon hozzásegítette, hogy elinduljon a változás útján. A mentális jólléthez nagyban hozzájárul, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen hiedelmeket, feltételezéseket és sémákat alkottunk meg a világról, amelyek mentén értelmezzük a tényeket. Melyek azok a témák, amelyekhez kapcsolódóan folyton visszatérő gondolatokkal küzdünk, amelyektől nehéz szabadulni? Érdemes ezeket a témákat feldolgozni, akár baráti beszélgetések, elmélkedés, naplóírás vagy szakember segítségével. 

Kép

Kép: Unsplash

Egyedül tényleg nem megy

Régen az emberek kisközösségekben küzdöttek meg a nehézségekkel. Közösségeinkben jelenleg is problémák millióit oldjuk meg naponta. Ezáltal sikerült felvirágoztatnunk az emberi létet.
Az összefogás adta erőből következik, hogy nem a megoldandó nehézség jelenti a problémát, hanem az, ha egyedül maradunk. A nyugati civilizáció a személyes élet szintjén némileg elfelejtette ezt, ezért pedig a magány járványszerű terjedésével fizetünk, ami sérülékenységet hozott – eleinte csak az idősebb generációk számára, ma pedig már a fiatalok életébe is. 
Az emberi élet vége a többiekhez fűződő kapcsolat megszűnése. De a családi kapcsolat is megszűnik a napi sokórás munkától, telefonozástól, sorozatnézéstől, az elérhetetlenségtől, tehát az egyén bezárultságától. Ettől szűnnek meg a kapcsolatok, nem a „rossz kommunikációtól”. A kommunikáció nem rossz vagy jó, egyszerűen csak közvetíti a felek kapcsolatról alkotott képét. Ha ezek „rosszak”, mert azt mutatják, nem vagy fontos, nem vagyok itt neked, nem értékellek, nem szeretlek, nem akarok kapcsolódni hozzád, akkor nem a kommunikációval van a baj, hanem a kapcsolattal. 
Tévedés azt hinni, hogy egy járvány egyetlen tanulsága az, hogyan kell kivárni, amíg megérkezik az ellenszer, és hogyan kell felhalmozni rengeteg vécépapírt és fertőtlenítőszert. Hiba az is, hogy egy gazdasági válság kapcsán csak azon kell gondolkodnunk, hogy hogyan válasszuk ki a megfelelő megtakarítási formákat. Vagy a szomszédban zajló háborúra adott egyetlen helyes reakció az, ha otthon bunkert építünk konzervekből. Szintén tévedés, hogy a gázellátás kérdésére az áramellátásra való átállás és a napelemek vásárlása az egyetlen megnyugtató és eredményes válasz.

A kiszámíthatatlanságban nem az egyéni, önmentő stratégiák vezetnek célra. A járvány idején például az lett az egyik legfontosabb kérdés, hogy kivel élek egy lakásban a karantén időszakaiban. Kik szeretnek, kiknek vagyok fontos?

Akár a részletek szintjén: Kinek vásárolhatok be, és ki vásárol be nekem? A gazdasági válság idején pedig az egyik tanulság talán az lett, hogyan feszíthetem meg erőimet, hogy átvészeljem a nehéz időket, és ebben kik és milyen eszközökkel támogatnak, azaz segítenek elhelyezkedni, adnak munkát vagy megbízást… és közben pedig kinek nyújtok segítséget én. A szomszédban zajló háborúra adott egyik válasz a menekültek felé mutatott szolidaritás volt. Magyarország saját magát is meglepte, ahogyan sokak első gesztusa a hírekre az egyéni szintű, saját finanszírozású segítségnyújtás volt. Emellett pedig elkezdtük nagyon értékelni a békét, amiben eddig élhettünk. És most, ebben az új helyzetben mi legyen a válasz? 

Válaszaink

A válaszok furcsa módon kérdések lesznek, amelyekkel mások felé fordulunk: Hogyan segíthetek neked én? Mit adhatok neked? Fontos vagy nekem: hogyan mutassam ki neked? Ezek a kérdések vezetnek el az életre: ha képes vagyok valahogyan segíteni neked, akkor van bennem erő, tehát túl fogok élni. Ha te számíthatsz valakire, akkor valószínűleg nekem is jönni fog valaki, ha rá fogok szorulni. Ha naponként megerősödhetünk a közösségeinkben, ha itt vannak számunkra a szenvedésben, akkor könnyebben viseljük el a nehézségeket. Ha te kibírod, akkor kibírom én is. Ha többen felhívnak, amikor rám jár a rúd, és elmondják, hogy nem tudják, hogyan segítsenek, de forduljak hozzájuk nyugodtan bármilyen kéréssel, akkor nem fogok végtelenül kétségbeesni a bajban. Kicsit talán igen, de ennyi kell ahhoz is, hogy legyen bátorságom segítséget kérni.
A pszichés valóság azt mutatja, hogy a nehéz időkben megtett, az egyéni túlélést célzó intézkedéseknél (például bármilyen felhalmozás) hatékonyabban megnyugtat az, ha tudunk másoknak segíteni: beszélgetéssel, tevőleges támogatással, bármilyen odafordulással. Ez erős bizonyosságérzést közvetít számunkra a saját képességeinkről, hatékonyságunkról és erőnkről.

A múlt kötelez

A nehéz idők átvészelésekor gondolhatunk arra is, hogy jelenleg éppen olyan eseményeknek vagyunk tanúi, amelyek történet formájában példaként szolgálnak majd az utánunk következő nemzedékeknek. Ahogyan a világháborús, az 1956-os vagy az azt követő évtizedekről szóló történetek a családok túlélésének, találékonyságának, stratégiáinak krónikái lettek, úgy az is családi kincs lesz, amit most teszünk. A múlt arról mesél nekünk, hogyan álltak helyt nagyszüleink, dédszüleink az elképesztően nehéz és szomorú, bonyolult és veszélyes időszakokban. Ebből erőt meríthetünk, hogy talán nekünk is sikerülhet megküzdeni a mostani válságokkal.

Mindannyian olyan családokból származunk, amelyek különböző stratégiákkal és veszteségek árán, de túlélték az elmúlt 100 év elképzelhetetlenül nagy szenvedéseit.

Talán mi is megbirkózunk a saját problémáinkkal… Ha nem is mindennel egyszerre, de apránként. Ahogy a szenvedélybetegek gyógyulási folyamatából elleshetjük: a nehézséget nem egyben szemlélik, hanem reggelente csak az adott napot tervezik, majd oldják meg. Este pedig hálát adnak. Mindig csak az adott napot kell túlélniük. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

II. János Pál pápa többet beszélt a házasság, a család és a szexualitás témájáról, mint az összes korábbi pápa együttvéve. E kérdésekről szól 129 részből álló katekézissorozata, amelynek „A test teológiája” címet adta. Gondolatait akkor csodálattal fogadták a hívek, a mai katolikusok körében viszont kevéssé ismertek. Ön mikor találkozott először „A test teológiája” tanításaival?

2005-ben, amikor épp Magyarországon jártam egy keresztény találkozón. A repülőtéren várakozva egy ismerősöm mutatott egy hangfelvételt, amelyben Christopher West katolikus előadó, szerző mesélt A test teológiájáról. Nagyon megérintett az újszerűsége miatt. Többször is visszahallgattam, és egyre jobban megértettem. Tíz éve voltunk ekkor már házasok Birgittel, és eldöntöttem, a tanítások szerint szeretném megélni a kapcsolatunkat, neki azonban nem beszéltem erről. Egy hónappal később változásokat vett rajtam észre. Ekkor neki is megmutattam a hangfelvételt, ami rá is nagy hatást gyakorolt. Mivel addig még nem született a test teológiájáról német nyelvű irodalom, lefordítottuk, majd előadást tartottunk róla. Később aztán elkészült az „Útikalauz szerelmeseknek” könyv.

A pápa elmélkedéseit összefoglaló könyvükben azt írják, „A test teológiája” alapjaiban fogja megújítani, ahogyan a szerelemről, a családról és a szexualitásról gondolkozunk. Miről is szól pontosan?

Isten a saját képmására teremtett minket, amiről a legtöbb ember elfelejtkezik. Nagyon hasonlóak vagyunk hozzá, mivel ő a mi lelki DNS-ünk alkotója. Csak akkor találhatjuk meg az életünk értelmét, ha a szerint élünk, ahogyan Isten megtervezte – erre mutat rá II. János Pál pápa. Teológiájában ugyanakkor nem tilt, hanem megmutatja, hogyan éljünk méltóságban.

II. János Pál pápa szerint a házasság Jézus és az Egyház menyegzőjének leképezése. Amikor egy nő és egy férfi összeköti az életét, az előrevetíti az Istennel való egyesülést, ami a mennyországban vár rájuk.

Részlet a könyvből:
„Isten család. Mindazt, ami a család lényege – az atyaság, a fiúság és a szeretet – megjeleníti önmagában. […] Férfi és nő egysége, valamint a házasságban történő szexuális egyesülésük, képmása az Isten szeretetének és a Szentháromság személyei között fennálló közösségnek is. A Szentháromság a szeretetben egyesült személyek közössége. Az Egyház ugyanezt a definíciót alkalmazza a családra: a férfi és a nő gyermekeikkel együtt olyan személyek közösségét alkotják, akiket a szeretet köt össze egymással. Mint család a Szentháromság képmása vagyunk.”

Hogyan alkalmazhatják a házasok az életükben a test teológiáját?

II. János Pál nem adott konkrét tanácsokat, és nem is lehet, mivel minden pár, minden család más.

A test teológiája nem egy pontokba szedett terv, hanem egy út, amely egyre mélyebbre és mélyebbre vezet. Azok a párok, akik megértik a lényegét, tudni fogják, mik azok, amik számukra hasznosak belőle, hogy jobbá váljon a kapcsolatuk.

A mai média azt üzeni, egy kapcsolatra azért van szükségünk, hogy jobban érezzük magunkat és szeretetet kapjunk, ez azonban nem szerelem. A szerelem nem arról szól, hogy én mit kapok, hanem hogy odaajándékozom magamat a másiknak. Én a házasságunkban arra törekszem, hogy úgy szeressem a feleségemet, ahogyan Isten szereti őt.

Birgit és Corbin Gams – Forrás: párkatt.hu

Nehezebb ma házasságban élni, mint korábban?

Úgy vélem, igen, mivel ma nagyobb a kísértés és több lehetőség van a bűnbeesésre, mint például a pornográfia. A pornográf tartalmakat nemcsak rengeteg férfi használja, hanem egyre több nő is – a nyugati országokban 35%-uk. Ennek több oka van. Egyrészt, ezek a tartalmak könnyen elérhetőek, és otthon vagy az irodában, laptopról és telefonról is nézhetik. A népszerűségének biológiai oka is van, ugyanis olyan hatást gyakorol az agyra, amivel addikciót vált ki.

Mi okozza a legnagyobb problémát ma egy házasságban?

Erre nehéz választ adni, mivel minden házasság más. De az egyik legnagyobb problémának azt tartom, ha a felek nem beszélnek őszintén a múltjukról, a korábban elkövetett hibáikról: ha ezek a dolgok utólag kiderülnek, beárnyékolják a közös életüket.

A könyv útmutató a szerelmeseknek, ugyanakkor rengetegen vannak, akik még nem találták meg a társukat. Mi a helyzet az egyedülállókkal?

A könyv elsősorban házaspároknak íródott, de II. János Pál a szinglik előtt is új megvilágításba helyezi a házasságot. Isten szeretete szabad, feltétel nélküli, hűséges és életadó. Az egyedülállóknak ezek közül azt kell megtanulniuk, hogyan adják oda a szeretetüket másoknak, hogy az gyümölcsöző legyen. Amíg nem élnek házasságban és nincs négy-öt gyermekük, több idejük is van rá, hogy ezt kibontakoztassák.

A gyermektelen nők hivatása
Az „Útikalauz szerelmeseknek” azokat is megszólítja, akik cölibátusban élnek és akiknek nem született gyermeke. „Az anyaság adományának más dimenziói is vannak. Nem minden nő anya, és nem kevésbé nő az, aki nincs férjnél vagy nincsenek saját gyermekei. Viszont minden nő hivatása, hogy lelkileg anyává váljon. A lelki anyaság azt jelenti, hogy a nő gondoskodik másokról, utat mutat nekik, tanítja őket, és segít nekik eljutni az életre” – írja Birgit és Corbin Gams a könyvben.

Átszexualizált világunkban sokan az élvezetek forrásaként tekintenek a testre. Mit mond róla a teológia?

Ez a nézet a manicheizmus alapítójától, Manitól ered, aki úgy vélte: a test rossz, és szembeállította azt a lélekkel. Ezt a gondolatot néhány egyházatya majd a protestantizmus vitte tovább, akik nemcsak a testet, hanem annak szükségleteit is – mint az evés, az ivás, a sport és a szex – elutasították, alantasnak tartották. Isten azonban így teremtette az embert, és amikor megpillantotta, megállapította, hogy ez jó.

A test az isteni egyik megmutatkozása. A párunk a szeretetét csak a testével tudja kifejezni – különböző jeleket ad, mint a csók és az ölelés. A női és a férfi test által, amit az Úrtól kaptunk, Isten szeretete is megnyilvánul.

Amikor férfi és nő egy testté lesznek
A test teológiájában II. János Pál pápa a házastársak szexuális egyesülését a teremtés titkának felfedezéséhez hasonlítja, amely lehetővé teszi, hogy kölcsönösen felismerjék és nevükön szólítsák egymást. A Gams házaspár könyve ezt így magyarázza: „A férfi és a nő a házasságban egy testté lesz – ennek nem sok köze van a különböző testhelyzetekhez és praktikákhoz, vagy ahhoz, hogy éppen kívánom-e vagy sem. Az egyesülés sokkal inkább ezt jelenti: »Mi az, amit a testemmel ma egész szívemből szeretnék mondani a férjemnek, illetve a feleségemnek?«”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Könyvükben a nemi szerepek közti határ elmosódására is kitérnek: a feminista mozgalom arra buzdítja a nőket, hogy viselkedjenek „férfiasan”, ezzel párhuzamosan a férfiak felé is megjelent az elvárás, hogy legyenek „femininebbek”.

II. János Pál szerint nem a keménység, a vagányság jelenti a férfiasságot. Ő Jézust hozza példának. Mi volt Jézus küldetése? Hogy feladja az életét a menyasszonyáért. Nem az a kérdés tehát, hogy egy férfi mennyi pénzt keres vagy hogy milyen házimunkát végez el otthon, hanem hogy képes-e odaadni az életét a feleségéért. Jó példa erre a bibliai Tóbiás, aki az ószövetségi tanító történet szerint a rá leselkedő démon és a felesége, Sára közé állt. A nőkre szintén fontos feladatot bízott Isten: hogy életet és szeretetet adjanak, és meghitt légkört teremtsenek a családban.

Tóbiás és Sára története az Ószövetségben
Ráguel lánya, Sára korábban hétszer ment férjhez, ám a nászéjszakán mind a hét férje meghalt Azmodeus, egy gonosz szellem miatt. A lány apját aztán felkeresi Tóbiás, akit Isten angyala, Ráfael felszólít, hogy vegye feleségül Sárát. Tóbiás eleinte vonakodik, majd, amikor megpillantja a lányt, beleszeret és megkéri a kezét. Nászéjszakájukon a pár Istenhez imádkozik, Tóbiás pedig biztosítja róla, hogy tiszta szándékkal veszi el Sárát, akit nővéreként szeret, és nem bűnös vágyak vezérlik.
Egy hal szívének és májának elégetésével aztán elűzi a gonosz démont.

Milyen volt a könyvük fogadtatása?

Nagyon pozitív: már három kiadást is megért, és tervben van a negyedik. Én abban látom a népszerűségének okát, hogy ugyanúgy érvényesül benne a férfi és a női nézőpont. „A test teológiája” korábbi értelmezései ugyanis – mivel nagy részüket férfiak írták – inkább a férfiasság kérdéseit, problémáit helyezték középpontba, mint a maszturbáció.

Azáltal, hogy mi mindkét nem oldalát bemutatjuk, az „Útikalauz szerelmeseknek” teljesebb képet ad a test teológiájáról.

A tanítások egyébként nem is igazán a ma, hanem a jövő embereinek szólnak. A szexualitás, a gender problémái ugyanis folyamatosan erősödnek. Ezekben az időkben pedig nagy szükség van rá, hogy legyen egy pozitív képünk a testről, a szexualitásról, a férfiasságról és a nőiességről.

Az Útikalauz szerelmeseknek nemrég magyarul is megjelent. A német szerzőpárhoz hasonlóan a magyar kiadást szerkesztő Krúdy Tamás és felesége is a test teológiája szerint élnek. „Mi szinte mindent elkövettünk, hogy a házasságunk zátonyra fusson, és hogy mégsem így történt, azt legfőképpen az Egyház embereinek és tanításának köszönhetjük, akik hitelesen tudták közvetíteni felénk Isten tervét az emberi szerelemről. Egészen konkrétan annak a tanításnak, amiről évekkel később megtudtuk, hogy úgy hívják, A test teológiája” – írja Krúdy.

Hogy ne csak a csekkek befizetéséről szóljon az élet

Egyike vagyok azon keveseknek, akinek a háta borsódzik az Ízek, imák, szerelmek című film hallatán. Julia Robertsnek ez az egyetlen filmje, amelyik képtelen lenyűgözni. Nem filmélmény vezérelt tehát az Indiai-óceánig, a fő motivációm maga a környezetváltás, az elutazás volt egy olyan közegbe, ahol kiszakadhatok a jól megszokott nyugati életvitelből. A negatív gondolatok, történések elengedése és a pihenés volt a másik célom. Abban szinte biztos voltam, hogy otthonra nem találok Balin, és nem akarok itt új életet kezdeni: egyrészt, mert olyan erőteljesen kötődöm a saját nyelvemhez és országomhoz, mint macska a jól bevált fekhelyéhez, másrészt, mert tíz éve sehol nem tudom otthon érezni magam.

„Délután bemegyünk Ubudba, a városba!” – jelentette ki a barátnőm, aki szemmel láthatóan élvezte, hogy két héten át az idegenvezetőm lehet. Ő és a párja négy éve élnek kint, egyszer Balin nyaraltak, aztán visszavágytak.

Megunták, hogy Budapesten nem szól másról az életük, csak a munkáról, a csekkek befizetéséről, s hogy bármennyire tepernek is, képtelenek feljebb jutni a szakmai ranglétrán.

Ezt a barátnőm úgy fogalmazta meg, hogy „már rég vezetői pozícióban ülhetnék, ha nem lenne minden vezetőnek egy olyan ismerőse, akit vezető pozícióba akar tenni helyettem”.  Visszatérve: nekik bevált Bali. A barátnőm türelmesebb és mosolygósabb lett, azelőtt kissé rideg volt és türelmetlen. Szakfordításokat és grafikusi munkákat vállal, tehát az óceán mellől dolgozik Magyarországra, magyar fizetésért. A párja marketinges, ő ugyanígy dolgozik, és csak annyi munkát vállal, amennyibe nem őrül bele idegileg.

„A négy év alatt itt én nem tapasztaltam ellenségeskedést az emberek között. Sosem hallottam, hogy emberek az utcán kiabálnának egymással, és még azt is sztoikus nyugalommal veszik tudomásul, ha forgalmi dugó van. A helyiek és a bevándorlók egyaránt mindenben segítik egymást, legyen szó információátadásról vagy épp motorjavításról” – mondta a barátnőm.

Kép

Kép: Freepik

Majommal cívódni az ubudi erdőben

Azt is elárulta, hogy körülbelül 30 ezer ember lakja Ubud városát, illetve, hogy ez a sziget művészeti és kulturális központja. Mint megtudtam, a helyiek rizstermesztéssel, állattenyésztéssel foglalkoznak, van, aki ételfutárként, eladóként, kézművesként keresi a kenyerét, de természetesen dolgoznak itt tanárok, hivatalnokok, rendőrök, orvosok is.

„Motort bérlünk, és elviszlek egy olyan helyre, ahol nagyon otthonosan fogod érezni magad” – jelentette ki titokzatos mosollyal a barátnőm. Ki is kötöttünk az ubudi majomerdőnél. Már épp indultam egy cuki makákót megsimogatni, amikor észleltem, hogy egy másik már fut felém. „Felismertek volna mint rokont?” – suhant át az agyamon, de mire levontam volna a megfelelő következtetést, a maki már ki is rántotta – szabályosan kitépte – a hátizsákomat a kezemből. „Drága volt, kézműves, tessék elengedni, sicc!” – viaskodtam sipítozva a majommal, aki nagy nehezen engedte el végül a táskám. Jött egy másik, aki az arcom felé nyúlt, de mire elkaptam volna a fejem, már a kezében is volt a napszemüvegem.

„Eddig, és ne tovább!” – mondtam dühösen toppantva, és megragadtam a majomka kezét, de az rám sikított, kihúzta magát a kezemből, és elrohant. A szemüvegemmel együtt.

Miután kidohogtam magam, és beszereztem egy új napszemüveget, az Uluwatu-templom felé vettük az irányt, majd megnéztük az Anyatemplomot és az Elefánt-barlangot (ez egy sziklába vájt szentély) is. Utunk során láttunk balinéz táncosokat, ettünk nasi gorenget, azaz sült rizst tenger gyümölcseivel. Eléggé meglepett, hogy bár nem szoktam soha leégni, itt estére rákvörös lett az orrom, a homlokom és a karom. „50 és 100 faktoros krémet kell használnod, megmutatom, hol tartjuk” – jegyezte meg a barátnőm. Megjegyzése mint eső után köpönyeg, halott egérnek a sajt...

És még mit felejtett el elmondani? Például, hogy ne igyak a csapvízből pár kortynál többet, hogy a strandon az árusokkal ne létesítsek szemkontaktust, mert rögtön rám sóznak valamit, és ha tetszik egy kézműves termék a piacon, ne kezdjek el ugrabugrálva örülni, ahogy szoktam, mert az eredeti árnál jóval drágábban fogják eladni nekem.

Kép

Kép: Freepik

Holdciklus és tűztánc

„A legnagyobb kihívás itt a kiszámíthatatlanság. Csak akkor biztos valami, ha már megtörtént, és mindig minden ráér. Ezt szerintem nehezen viseli, aki a nyugati világból érkezik, de ha tisztelettel fordulsz a felé a kultúra felé, amely befogadott, és sokat mosolyogsz, akkor minden megoldható. A helyiek családtagként bánnak egymással és az ismeretlenekkel is, ráadásul bármikor készek szóba elegyedni. A vizeket, a hegyeket és az anyaföldet is szentként tisztelik.” A barátnőmnek igaza volt: az indonézek a szegénységük – láttam olyan iskolát a dzsungel szélén, amelynek nem voltak falai – ellenére jó kedélyű nép, és szeretik, ha mások is derűsek.

Kép

Kép: Pexels

Lenyűgözött az esőerdő, a rizsföld és az óceán. Nem tudtam betelni a sokféle egzotikus növénnyel, amiket nap mint nap láttam, de megfogtak a templomok is. Az indonézek ünneplik a holdciklusokat, ilyenkor hagyományőrző öltözéket viselnek, és sok felajánlást, ajándékot visznek, helyeznek el az isteneknek füstölő, szenteltvíz és áldások kíséretében.

Egyik este még tűztáncot is láthattam: állat- és démonmaszkokat viselő férfiak táncoltak a tűz körül monoton dallamot kántálva.

A piacokon, a helyi árusoknál olcsón jutottam friss, ízletes gyümölcsökhöz, és a barátnőmmel ellátogattunk vegán étterembe is, ahol európai áraknak megfelelő menük közül lehet válogatni. A párás, meleg időben eszem ágában sem volt húsfélét enni, de ezt itthon is így szoktam. 

Tudtam, hogy az én vezetési stílusomat egyszer majd megértik valahol

Balin vannak közlekedési szabályok. Elméletben. Mindenki úgy vezet, és úgy jut el A-ból B-be, ahogy tud, vagyis Bali ilyen szempontból nekem való hely. Egy motor bérlése havi 20 ezer forinttól kezdődik, de aki nem szeretne maga vezetni, annak érdemes letölteni a Gojek applikációt, amellyel olcsón rendelhető motoros, illetve autós sofőr. Lehet morogni amiatt, hogy a hármas metró öt és fél év alatt készült csak el, vagy hogy a rakparton és az Astoriánal csak lépésben lehet haladni, de az otthoni dugó az ittenihez képest semmi, és infrastruktúra tekintetében sem panaszkodhatunk.

Mihez tud kezdeni egy magyar Balin?

A fenti kérdést tettem fel a barátnőmnek, mire ő a következőt felelte: „Bali nemcsak vakációs úti célként népszerű, hanem lakhelyként is. Aki magyarként nem hazadolgozik, mint mi, az a vendéglátás vagy az idegenforgalom területén próbálkozik. Ha mérnök, informatikus vagy, akkor a helyi munkavállalási engedély megszerzését követően elég könnyen találsz munkát nyugati bérekért. Vannak, akik vállalkozásokat indítanak: ruházati és ékszerüzleteket, vagy éppen éttermet nyitnak, helyi kézműves termékekkel kereskednek. És egyre több az influenszer.”

Kép

Kép: Pexels

Bali csodás, de nekem magyar a szívem

Ami nekem abszolút Bali mellett szól, az a slow life, a kézművesség és az alacsony árak. Itthon a gatyám rámegy egy közepesen jó albérletre és az adóra, az élelmiszerárak az egekben vannak, Balin viszont a fizetésemből többszobás, medencés villát bérelhetnék. Szimpatikus, hogy a helyiek nem izgulják túl a dolgokat, és nem a javak felhalmozása vagy a külsőségek mutogatása a fő céljuk. A harmónia, a lelki béke elérésére törekednek. Nálunk a szakemberek vért izzadnak, hogy életben tartsák az ősi hagyományokat különféle rendezvényekkel, Balin a hagyományok őrzése és továbbadása evidens, ahogy a vallásgyakorlás, a hit és a családi összetartás is.

Itt nem néznek lúzernek, ha együtt élsz a családoddal – az a furcsa, ha tőlük távol keresed a boldogulásod.

Hogy miért nem tudnék gyökeret verni Balin mégsem? Mert túl nagy a nyüzsgés, és mert a magyar nyelv a munkaeszközöm. Magyarul álmodom, magyar imákat ismerek, Magyarországra köt minden magánéleti és szakmai küzdelmem. Minden örömteli és fájó pillanatomért, sikeremért és kudarcomért itt dolgoztam meg. Tervben van, hogy visszamegyek még Balira, de csak kikapcsolódás céljából, na meg azért, hogy véget vessek a makákók egyeduralmának, visszaszerezzem a napszemüvegem, és legalább néhányukat megtanítsam az illedelmes viselkedésre.