A tartalomból:

• Szakértőnk az adás folyamán rávilágít arra, mit jelent a szabad gyermek, a dacos gyermek és az alkalmazkodó gyermek;
• Milyen kapcsológombjaink vannak, és mit indítanak be bennünk?
• "Minisérüléseinken keresztül meg tudunk küzdeni a problémáinkkal." – mondja szakértőnk. De pontosan mit is jelent ez?
• Hogy függ össze a belső gyermek, az elakadások és a függőségek?
• A belső gyerek és a felnőtt énem közötti kapcsolatról, gyakorlati útmutatókkal;
• Az időzített krízisekről, és az ösztönökről;
• Mi a siker? Ebből a kontextusból is rávilágítunk.
• Hogy viszonyuljunk a belső munka és a felismerések után a szülőkhöz?
• Podcastunkban gyakorlati jó tanácsokat is kapunk szakértőnktől.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

A lépcsőfordulóban tizenhét-tizennyolc éves fiúk csoportjába botlok, akik gyűrött fehér pólóban, fekete sortban ugrálnak fel-le a tanár vezénylésének megfelelően, mert a tornateremben egyszerre csak két osztálynak van hely. Szemben nyílik az ajtó, kinéz egy tanár, megérti ő, hogy nem lehet néma csendben futkározni, de most témazárót írnak, és zavaró a hangzavar. Csendesen lépkedek tovább.

Megérkezem a történelem-, földrajztanári elé, a harmadikon, a folyosó végén. Bekopogok. Egy középkorú tanárnő fogad, haját szigorú kontyba fésülve hordja, és óriási szeme még hatalmasabbnak néz ki a fekete keretes szemüveg mögött. Üljek csak le, mutat a sarokban egy székre, amelyen kupacokban állnak a könyvek, régi térképek. Pakolászom egy darabig, kicsit esetlennek érzem magam, mert a szigorú kontyos az íróasztala mögül nézi a tevékenységemet.

– Ha elhelyezkedett, akkor kezdjünk is neki a munkának. Az osztállyal már találkozott, lesz velük dolga. Lássuk az ütemtervet. Tizenöt órát fog nekik tartani, a nagy földrajzi felfedezésekkel kezdünk.

Bátortalanul megjegyzem, hogy szívesen adnám a kolonializmus vagy a gyarmatosítás címet az órának, de az arckifejezését látva félbehagyom a mondatot.

– Pár szót még ejtenék a számonkérésekről, – folytatja –, kérem, jelezze a diákoknak, hogy a felszereléshiány vagy a leckehiány azonnali elégtelen. Igazából rögtön bemutatkozás után rátérhet ezekre az információkra. Minden órán feleltet az előző anyagából, a felelő személyét én jelzem óra előtt magának. Mindeközben négyen röpdolgozatot írnak. Lesz ezenkívül egy topográfia kisdolgozat, egy témazáró, egy tablókészítés, jegyre természetesen, valamint minden órán felad otthonra egy kis és egy nagy esszét. – Az rengeteg jegy – próbálkozom –, a tablókból lehetne osztályzás helyett egy kiállítást összeállítani – de rápillantva ismét gyorsan elhallgatok. – Lehet esetleg kooperatív tanulási technikákat kipróbálni? – vetem fel a kérdést a találkozó vége felé. – Látta már a tantermet, ugye? – horkant fel kicsit lesajnálóan. – Harmincöt gyereknek kell elférnie benne. Nincs tér a mozgatásukra. És a jobb hátsó sarok nedves egy kevéssé, tetőhiba miatt. Pármunkát esetleg alkalmazhat. De higgye el, gyorsabban lehet haladni, ha többnyire maga beszél, és nem a gyerekek. Amúgy is nehéz megfékezni a nyelvüket. A tananyag meg rengeteg.

Lefelé sétálok a lépcsőn. A fordulóban most fiatalabb fiúk ugrálnak. A portás kárörvendően elvigyorodik, ahogy elhaladok előtte. A hétfőre gondolok, és a nagy földrajzi felfedezésekre. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Miért viselkednek a serdülők másképpen?  

A serdülőknek számos kihívással kell szembesülniük, és az ezzel járó stressz a szülőket sem kíméli. Sok szülőt teljesen kimerít a sok álmatlan éjszaka, amikor azon aggódnak, hogy vajon hol lehet a gyermekük, kivel van és mit csinál. A serdülők titkolózása és hallgatása, a véget nem érő harcokkal és nyílt daccal, a rosszkedv, az intenzív érzelmek, valamint az impulzív és meggondolatlan viselkedés sokszor kétségbe ejti a szülőket. 

A serdülők agya folyamatosan fejlődik, ezért az információkat másként dolgozzák fel, mint egy érett felnőtt agya. A frontális kéreg (homloklebeny) – az agy azon része, amelyet az érzelmek kezelésére, a döntések meghozatalára, az értelem és a gátlások ellenőrzésére használunk – tinédzserkorban átalakul, hihetetlen sebességgel új szinapszisokat képezve, tehát az agy csak a 20-as évek közepén éri el teljes érettségét.  

Előfordulhat, hogy gyermeked már jóval magasabb, mint te, és sok szempontból érettnek is tűnik, de ne feledd, gyakran pont a fenti okok miatt, egyszerűen képtelenek egy felnőtt tudatszintjén átgondolni a dolgokat. A serdülőkor fizikai változásai során termelődő hormonok csak még tovább bonyolíthatják a dolgokat. Ez nem azt jelenti, hogy a biológiai különbségek és a szélsőséges magatartás mentesíti őket a felelősségre vonás alól, de segíthet megérteni, hogy a tizenévesek miért viselkednek olyan impulzívan, vagy miért okoznak csalódást a szülőknek és a tanároknak rossz döntéseikkel, társadalmi szorongásukkal és lázadásukkal. 

A kamaszkori fejlődés megértése segíthet abban, hogy ne veszítsd el a kapcsolatot gyermekeddel, és hogy együtt legyőzzétek a problémákat. Bár a kamaszok egyedi személyiséggel, sajátos tetszik–nem tetszik gombbal rendelkező, nagyon érzékeny egyéniségek, egyes vonásaikban nem különböznek. Bármennyire is úgy tűnik, hogy a gyermeked érzelmileg eltávolodik tőled, függetlenül attól, hogy milyen problémákkal küzd, továbbra is nagy szüksége van a figyelmedre és arra, hogy szeretve érezze magát.  

Problémás tinik  

Amint a kamaszok érvényesíteni kezdik függetlenségüket, és rátalálnak saját identitásukra, gyakran olyan viselkedésbeli változásokat produkálnak, amelyek furcsának és kiszámíthatatlannak tűnhetnek. A te angyali és szófogadó gyermeked, aki tegnap még folyton a nyakadon lógott, most nem akar hozzád érni, kerül téged, és mindenre, amit mondasz, szemforgatással vagy ajtócsapkodással válaszol. Bármennyire is nehéz elviselni, ezek egy egészséges kamasz normális reakciói. Ezzel szemben egy problémás kamasz a tipikus tizenéves problémákon túl magatartásbeli, érzelmi vagy tanulási rend­ellenességeket mutat. 

Tipikus kamaszkor  

A tizenévesek számára fontos, hogy lépést tartsanak a divattal. Ez sokszor azt jelenti, hogy provokatív vagy figyelemfelkeltő ruhákat húznak magukra, festeni kezdik a hajukat, a lányok lakkozzák a körmüket, és sminket használnak. Hacsak nem akar tetoválást vagy meztelenül járkálni, kerüld a kritikát, és bármennyire is égnek áll a hajad, raktározd az energiádat a komolyabb problémákra. A divat változékony, és a kamaszkor is gyorsan véget ér. Amint a tizenévesek elkezdik keresni a függetlenséget, gyakran ellenszegülnek, harcolnak és vitatkoznak. A folyamatos ellenérvek, az otthoni agresszív reakciók, az iskolakerülés, de a hormonok és a testi változások is gyakran azt jelentik, hogy a kamaszok küzdenek érzelmeik kezelésével, tehát fordulj türelemmel, de határozottan feléjük.  

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Észre kell venni!  

Fontos, hogy a szülők felismerjék, mely viselkedésformák párosíthatók a normális serdülőkori fejlődéssel, és melyek utalhatnak komolyabb problémákra. Ez utóbbi esetben érdemes szakemberhez fordulni. A megjelenés feltűnő megváltoztatása vészjelzés lehet, ha iskolai problémák vagy egyéb negatív viselkedésbeli változások is kísérik. A szúrás-vágás, önkínzás vagy valamilyen önkárosítás, a rendkívüli fogyás vagy súlygyarapodás szintén komoly problémákat mutatnak, de ilyen az agresszió is. A verekedésbe keveredés, a törvénybe ütközés, szabályszegések mind olyan zavarodott magatartásra utalnak, amelyek már túlmutatnak az egészséges tizenévesek lázadási normáin.

A személyiség gyors változásai, például sorozatos rossz jegyek, osztályismétlés, tartós szomorúság, szorongás, alvászavar vagy zaklatottság depresszióra vagy más érzelmi-egészségügyi problémára utalhatnak.

Vegyünk komolyan bármilyen halállal, illetve öngyilkossággal kapcsolatos kijelentést vagy néma üzenetet! Forduljunk szakemberhez, ha gyakran ismétlődő, veszélyeztető magatartás figyelhető meg, pl. ivás, drogfogyasztás, szexuális zavarok, erőszak, iskolakerülés, bolti lopás vagy más bűncselekmények.  

Tomi 16 éves, rendszeresen fogyaszt alkoholt, cigarettát és marihuánát szív. Hétvégente szórakozóhelyekre vagy bulikra jár, és nem tartja be az otthoni szabályokat. Sűrűn a barátaival lóg, és gyakran az alkohol és a füves cigi közelében találja magát. Amikor a szülei szabályokat akarnak alkalmazni rá nézve, azokra heves érzelmekkel, dühkitörésekkel reagál. Az első néhány beszélgetésünk alatt fenntartotta a látszatát annak, hogy minden rendben van, és vele semmi baj nincsen. Amikor érezte részemről az elfogadást és azt, hogy nem akarom megváltoztatni őt, úgy egy szinttel közelebb engedett magához, és bizalmasan kezdtünk el beszélgetni. Elmondta, hogy hiányzik neki az édesapja, aki alig vesz részt az ő nevelésében. Úgy gondolja, hogy a szülei között történt valami, mert édesapja eltávolodott a családtól, gyakran vidéki munkákra hivatkozva több napig nem látja őt. Tomi nem tudatosan, de édesapja mintáját követve elkezdett eltávolodni a családtól. A bulik és éjszakai kimaradások jól mutatják, hogy egyrészt pótcselekvésekbe menekül, másrészt érzi a család szakadását, és tudat alatt felkészül érzelmileg erre. Később, egy családi konzultáción kiderült, hogy Tomi édesapja meghozta a döntést, és elköltözik a megromlott párkapcsolata miatt. Amikor nyíltan és őszintén kimondták a dolgot a szülők, Tomi megnyugodott.

A családtagoknak így egy új egyensúlyt kell találniuk az életükben.

Számtalan kérdés merül fel azután a lakhatással, kapcsolattartással, viszonyokkal kapcsolatban, de már tisztán és nyíltan lehet tudni, hogy mi történik a családban. Sikerült kihozni a titokzónából az információkat, és így nyíltan és őszintén beszélni róluk. Tomi felmerülő kérdéseire próbált válaszolni a szülőpár, ezzel önmaguknak is megválaszolva kérdéseiket. Leggyakrabban a gyerek vagy gyerekek viselkedése csak tünete a rosszul működő családnak. A gyerekek jelzik az eltávolodást, a negatív érzelmeket vagy a hiányokat. Érdemes figyelni erre a családi dinamikára, hiszen folyamatosan hatással vagyunk egymásra a családon belül! 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Tiltott dolgok  

A legtöbb tizenéves egyszer csak ki fogja próbálni az alkoholt és cigarettát, sőt, sokan még a kábítószereket is. Az, hogy őszintén és nyíltan beszélsz gyermekeiddel a drogokról és az alkoholról, az egyik legjobb módja annak, hogy elérd, ne menjenek ennél tovább. Ha az alkohol- vagy drogfogyasztás gyakorivá válik, főleg, ha iskolai vagy családi problémák is kísérik, ez függőségre vagy más mögöttes problémára utalhat.  

A barátok rendkívül fontossá válnak a tizenévesek számára, és nagy hatással lehetnek döntéseikre.

Mivel a tizenévesek inkább a barátaikra koncentrálnak, ez óhatatlanul azt jelenti, hogy eltávolodnak tőled.

Lehet, hogy ez bánatot okoz neked, de ez nem jelenti azt, hogy a gyermekednek többé már nincs szüksége rád és a szeretetedre – egyszerűen csak kezd felnőni, és az az életfeladata, hogy érzelmileg leváljon rólad!  

Szülőként az egyik legfontosabb feladatunk, hogy a gyermekeinknek olyan problémamegoldó eszközöket biztosítsunk, amelyeket egész életükben használni ­tudnak.  

Bármilyen problémát tapasztalsz gyermekeddel, ez nem azt jelenti, hogy mint szülő megbuktál, hiszen szülőnek lenni az egyik legnehezebb feladat ebben az életben. 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Anya, nem láttad az övemet? Lecsúszik rólam ez a rohadt gatya. Az tuti, hogy legközelebb csak az esküvőmön húzok magamra ilyesmit!” Morog és méltatlankodik, de én pontosan tudom, hogy így buggyan ki belőle a feszültség. Jobbnak látom hallgatni, elég, ha a kezébe nyomom az övet. Hogyne tudnám, hol van, mindig tudom.

Nézem az órát. A percek szélsebesen robognak. Már az autóban kellene ülnie, de hol vagyunk még attól, dörömbölnek homlokom mögött a kitörni vágyó szavak. De csendben maradok. Lopva figyelem, ahogy a hófehér, frissen vasalt ingen elvégzi az utolsó simításokat.

„Segítenél begombolni az ujját?” – fordul felém, és olyan lágy a hangja, mintha sejtené azt a bennem dúló, kimondhatatlan érzést, ami a szeretet, az aggódás és a büszkeség egyvelege.

Miközben az utolsó gombok is a helyükre kerülnek, kihasználom a helyzetet, és megpuszilom a karját. A válláig érek. Én a kicsi, s Ő már a nagy. Nincs idő elmélázni, meghatódni, belegondolni, miként történt ez, hogyan vált ennyire hirtelen gyermekből felnőtté. Ott áll indulásra készen, már csak a cipő van hátra. Könnyedén köti most is, nekem pedig eszembe jut, milyen hamar megtanulta. Aztán az öltönyre pillantok, és már ott furakszik egy másik emlék, úgy 15 évvel ezelőttről. Egy kirakat előtt álltunk, és ő csak annyit mondott a férfi ruházat láttán: „Nagyon szép, de hiányzik belőle apa.”

„Megvan minden?” – kérdezem végül. „Persze – feleli nyugodtan. – Innivaló, csoki a hátizsákban, igazolvány is, ne aggódj.” Megölelem, lábujjhegyen állva hozzábújok még egy röpke pillanatra. „Tudom, hogy okos vagy, és sikerülni fog, ne izgulj” – hadarom gyorsan, bár inkább magamat nyugtatom a kimondott szavakkal.

Rátör a felismerés, hogy a nyakkendő lemaradt. Futok a szobába, megragadom az ágyon heverő kiegészítőt, mintha az életem múlna rajta. De hogyan kell megkötni? Tétovázunk a másodperc töredékéig. „Édesanya, indulnom kell, apa majd megköti.” Csapódik mögötte a lépcsőház ajtaja, én pedig már mormolom értük a mindennapi imát, miközben a szoba ablakából figyelem őket.

Nézem, ahogy egymással szemben állnak. A „Kicsi” és a „Nagy”.

Bár nem hallom, miről esik szó, megnyugtat a mosoly az arcukon. Látom, ahogy a megszokott, gondos mozdulatokkal megszületik a hibátlan csomó. Még néhány simítás, hogy tökéletes legyen, hogy tovább tartson ez a megismételhetetlen, intim pillanat. Aztán egy férfias ölelés, és „köszönöm, édesapa!”. Az autó kigördül az útra, és bármily nagy is a sietség az érettségi miatt, mint mindig, most is visszanéznek, integetnek, és a mosolyuk egész napra velem marad.

Egy papköltő ifjúkora

Czuczor István 1800-ban született tehetős jobbágy parasztgazda fiaként a felvidéki Érsekújvár melletti Andódon. A már fiatalon a német és a szlovák nyelvet is jól ismerő, a latinban és a görögben Nyitrán, Esztergomban, Pozsonyban töltött diákévei alatt kiváló jártasságot szerzett Czuczor, bár apja katonának szánta, a tanári pálya felé vonzódott, és 1817-ben unokatestvére, a későbbi fizikus, Jedlik Ányos társaságában belépett a bencés rendbe, és ott kapta a Gergely nevet. A győri líceumban, a pesti és a pannonhalmi teológián tanult, 1824-ben pappá szentelték. Ezt követően Pannonhalmán, 1830‑tól Komáromban volt rendi tanár, irodalmat, retorikát, költészettant tanított, maga is buzgón verselt. Még 1824-ben készült el első nagy epikus költeménye, az Augsburgi ütközet, amely elnyerte Kisfaludy Károly és a Zalán futásán dolgozó Vörösmarty tetszését, elismert költővé tette. Csatlakozott Vörösmarty, Bajza és Toldi írói köréhez, munkatársa lett az Auróra és az Athenaeum című folyóiratoknak. Ezt követően sorra születtek epikus művei, olyanok, mint az Aradi gyűlés vagy a Botond, de gyakran az Ete álnevet használva írt hazafias szellemű ódákat, balladákat, dalokat, az utóbbiak közül több tucat idővel szinte népdallá lett, hazafias hangvételük pedig a hatóságok szemében rebellis hírébe hozta. 1831-ben tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, négy évvel később annak jegyzőjeként és levéltárosaként Pestre költözött. Világias szellemű, paphoz méltatlannak ítélt versei miatt azonban támadások érték, ezért miközben nem hagyott fel a verseléssel, visszatért tanítani Pannonhalmára, de megfordult a rend győri gimnáziumában is. Közben sokat fordított, olyan klasszikusok antik műveit tolmácsolta, mint Cornelius Nepos, Horatius, Tacitus vagy a középkori himnuszköltők, de átültetései között ott voltak La Fontaine írásai is. Amikor az Akadémia 1845-ben őt bízta meg a tervezett Magyar Nyelv Szótárának kidolgozásával, rendi jóváhagyással és akadémiai támogatással a zavartalan munka érdekében ismét Pestre költözött.

A meghurcoltatás és a nyugodt munka két évtizede

Elkötelezett hazafi lévén lelkesen üdvözölte a szabadságharcot, és Kossuth Hírlapjában 1848 végén közreadta forradalmi versét, a Riadót, amelyben így lelkesített: „Sikolt a harci síp: riadj magyar, riadj! / Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj. / Villáma fesse a szabadság hajnalát, / S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát.”

Ez a költemény röplapként a honvédekhez is eljutott, ám neki sok bajt okozott.

Még 1849 elején az osztrák hatóságok lefogták, halálra, majd hat év várfogságra ítélték, és a budai vár börtönében érte meg Buda visszafoglalását. Ekkor már betegeskedett, a tihanyi apátságba vonult vissza. A következő évben a hatóságok egy pesti kolostorba internálták, majd egy új tárgyalás után hosszú fogságra a hírhedt kufsteini várbörtönbe került. Itt annyi könnyebbsége volt, hogy egyedül volt cellájában, és lehetőséget kapott arra is, hogy írjon, olvasson, dolgozzon. Többek közbenjárására már 1851-ben szabadult, ekkor főapáti jóváhagyással ismét Pestre költözött. Ám a nemzeti tragédia és a személyes meghurcoltatás élményének hatása alatt felhagyott a költészettel, néhány verset leszámítva már csak fordított. Színikritikusként, dramaturgként rendszeresen látogatta a Nemzeti Színház előadásait, írt kritikákat, történelmi, földrajzi, nyelvészeti tárgyú munkákat, ideje java részét pedig az Orczy kert fái alatti padon töltötte. Lankadatlanul dolgozott viszont a nagy művön, a Magyar Nyelv Szótárán, amelyhez munkatársat is nyert a művet később befejező Fogarasi János személyében, de kapott ötleteket, tanácsokat az irodalmi élet nagyjaitól is, olyanoktól, mint Toldy Ferenc, néhány fizikai fogalom magyar változatának megalkotásával pedig munkáját az unokatestvér és rendtárs, Jedlik Ányos segítette. Maga a teljes magyar szókincset felölelő szótár hatalmas vállalkozás volt a maga 170 000 szavával, és a nyelvészek körében ma is alapforrásnak számít, amiről ő maga így vallott: „Nagy fába vágtuk a fejszénket, midőn olyan munkára vállalkoztunk, amelynek föladata édes nyelvünk egész birodalmát bejárni.”

A mű hat vaskos kötetben 1862 és 1874 között jelent meg, de maga Czuczor csak az első négy kötet kiadását érte meg, a befejezés, az utolsó kötetek sajtó alá rendezése így Fogarasira maradt.

A romantikus eposzköltő és aprólékos szótáríró Czuczor Gergely életének külső eseményekben szegény, alkotó munkában gazdag utolsó másfél évtizede után a kiegyezés előestéjén, 1866-ban Pesten halt meg. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, fölötte az emlékbeszédet Toldy Ferenc tartotta. Költői alkotásainak egy része felett azóta eljárt az idő, de néhány dala, verse, főleg pedig szótára megmaradt az emlékezetben, irodalmunk és tudományunk történetében. A késői utókor és szerzetesi közössége is tisztelettel emlékezik rá, amit az is mutat, hogy nevét viseli a győri bencés gimnázium, és a Rába-parti városban Jedlik Ányossal közös köztéri szobra is áll. 

A következőképpen képzellek el benneteket otthon: András épp alkot, halkan dudorászik, koncentrál, majd kivágódik az ajtó, és Eszter vidám csicsergése tölti be a szobát.

András: Ezt jól érzed, valahogy így van. A dalszerzés vagy a szövegírás egy elmélyült, csendes állapot, tulajdonképpen egy koncentrált, folyamatos matatás, keresés, mire megtalálja az ember a megfelelő akkordokat, szavakat. Ez kívülről nézve elég idegesítő lehet, ha mondjuk órákig ugyanazt a két akkordot kell valakinek hallgatni. 

Eszter: Nyilván nekem könnyebb kicsit leválasztani a munka üzemmódot az otthonitól, hiszen én elsősorban nem otthon dolgozom. Bemegyek a színházba, szinkronba, forgatásra, és az érdemi munka ott történik. Amikor kijövök, átállok. Ez egy technikai kérdés is nálam, amit főleg Álmos születése után meg kellett tanulnom jól és hatékonyan működtetni.

Nyolc éve vagytok házasok. Mi volt az első benyomásotok egymásról, amikor először találkoztatok?

András: Kölcsönös ellenszenv.

Eszter: Nem mondhatjuk, hogy a legelső találkozásnál olyan nagy lett volna a szimpátia. Bizonyos szempontból eléggé eltérő kommunikációs eszközöket használunk, ez okozhatta a kezdeti félreértéseket a másik személyiségének első körös megítélésével kapcsolatban.

Miben változtatok, amióta együtt vagytok, és amióta megszületett a gyermeketek?

Eszter: Én elég nagy változáson mentem keresztül. Sok olyan dolog van, amik felé Andris nyitotta ki az antennáimat. A gasztronómia, a környezetvédelem, a kertészkedés, csak hogy párat soroljak. Számomra mindig nehéz volt a szocializálódás.

Tudom, nem feltétlen látszik, de valójában nagyon zárkózott személyiség vagyok. Nagyon kevés embert engedek magamhoz igazán közel, és őket is nagyon nehezen.

A munkám természete is az oka annak, hogy ezzel kezdenem kellett valamit. Sok téves felülviselkedési technikát próbáltam, mire beállt egy egészséges balansz. Andris számomra bámulatosan könnyen, lazán kommunikál bármilyen helyzetben, bárkivel. Én jóval szorongóbb típus voltam, főleg régebben, többet kivesz belőlem bármilyen hétköznapi helyzet, mint belőle. Ő segített felvértezni magam, hogy könnyedebben tudjam működtetni a mindennapokat. Mellette lettem anya, mellette lettem felnőtt nő.

András: A kapcsolati dinamikára mindenképp hatással van egy kisgyerek születése. Ezzel nekünk is kezdeni kellett valamit. Az első házasságomban megszoktam, hogy az akkori feleségem otthon volt a gyerekekkel. Eszternek van egy hivatása, mint nekem, amihez szintén alkalmazkodni kell. Ez számomra is új felállás volt, és bár készültünk rá, idő kellett, míg belerázódtunk.

András, számodra miért jó apának lenni?

András: Egy gyerek az ember életének értelmet, felelősséget és perspektívát ad. Legalábbis az én életemnek biztosan.

Melyek azok a tulajdonságok, amiket különösen szerettek egymásban, és amiknek a megléte miatt felnéztek egymásra?

Eszter: Andrásban szerintem van egy atomreaktor, és ha elhatároz valamit, azt így vagy úgy végigcsinálja. Hatalmas akaratereje van, és igazi teremtő alkat.

András: Szeretem, ahogy Eszter gondolkodik, és hogy olyan hatalmas szíve van. Szeretem az érzékenységét, a kifogyhatatlan energiáit, amiket néha persze nehéz is befogadni. 

A kitartása, az akaratereje példaértékű. És nem horkol. 

Vannak olyan dolgok a gyereknevelésben, amikben nem vagy csak nagyon nehezen értetek egyet?

András: Nagyjából hasonló az értékrendszerünk. Vannak dolgok, amikben Eszter a szigorúbb, s vannak, amikben én. De nagy harc nincs köztünk ezekben sem.

Ki a temperamentumosabb, és ki a lezserebb kettőtök közül?

András: Eszter a temperamentumosabb.

Eszter: Egyértelműen András a lezserebb.

Mindenki hoz mintákat a saját családjából, a szüleitől. Nálatok volt olyan minta, amit tompítani kellett azért, hogy a párkapcsolatotok harmonikus maradhasson?

Eszter: Ezzel nekem sok dolgom volt. Igazából csak ez az egy kérdés megérne egy többoldalas választ. A gyerekkorommal kapcsolatban rengeteg dolog csapott váratlanul arcon, miután megszületett a kisfiam. Ez a fajta önvizsgálat szerintem mindkét fél részéről elengedhetetlen egy pár esetében: segítenünk kell egymást, támogatni, feloldani dolgokat, amiket tudunk. Közösen. Bizalom kérdése az egész. És közben folyamatosan úton vagyunk.

Egy közös belső utazás ez, csak közben nem szabad elengedni egymás kezét.

Eszter, említetted a környezetvédelmet. Van is egy ezzel kapcsolatos komplex projekted. Mesélnél róla?

Eszter: Hanyi Sára Szonja grafikusművésszel hoztuk létre a Secret Humanity projektet, amely egyesíti magában a kultúrát, a divatot és a fenntarthatóságot. Kézzel festett farmerkabátok, pólók, pulóverek, vászontáskák, zoknik találhatók a kollekciónkban többek között. Anyagi, technikai, logisztikai és PR szempontból én „küzdöttem útjára” ezt az egészet. Szonja fest, hímez, ő az alkotó.

Kép

Balra: Földes Eszter Álmossal – Fotó: Lovasi András; jobbra: a színésznő a Secret Humanity darabjaiban – Fotó: Bolega Niki

Visszakanyarodva a magánéletetekre: ha elképzelitek egymást például 10–20 év múlva, és erről egy képet kellene festeni, milyen festményt látnánk rólatok?

Eszter: Egy családi kiránduláson az arcunkat összedugva vigyorgunk hárman valami magaslaton, és fúj a szél. 

András: …mint ahogy ez most is így van a közös fotóinkon.

Mi András szeretetnyelve, és mi Eszteré?

András: Túl intim a kérdés, de például szeretem megetetni azt, akit szeretek. Mint a nagymamák.

Eszter: Én, ahogy Andris szokta mondani, egy akcióhős vagyok, aki mindig próbál valami ünnepet csinálni a leghétköznapibb pillanatokból.

Végül nagyon érdekelne, mitől néz ki Eszter folyton olyan „bosszantóan” jól. Mi a kedvenc „bűnözős” étele, és mi a tiéd, András?

Eszter: Most zavarba hoztál… Nyilván én azért máshogy látom magam. A bűnözős ételem pedig a chips.

András: Szerintem, hogy Eszter jól néz ki, az az én érdemem. Az ember látványosabban öregszik 50 fölött, mint 30 fölött. Ebből Eszter csak jól jöhet ki. (nevet) A bűnözős ételem egyébként a kávé-süti kombináció.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

„Gyakori mondássá vált, hogy csak a közértbe mentem le, de már három-négy nárcisztikus emberrel találkoztam. Miközben a nárcizmus jóval komplexebb fogalom annál, mint hogy stigmaszerűen rásüssük valakire” – hívta fel a figyelmet Üveges Anna pszichológus a Képmás magazin Spiritusz podcastjának személyiségzavarokról szóló minisorozatában, amelynek már az összes része meghallgatható a Spotify-on, a Youtube-on és a népszerű podcast-appokban.

A Spiritusz pszichológiai podcast önismerettel, életvezetéssel, párkapcsolattal és családdal kapcsolatos témákat állít a fókuszba.

A leggyakoribb személyiségzavarok közé tartozik a személyes kapcsolatok zavarát, visszatérő „ürességérzést”, impulzivitást, önsértő magatartást kiváltó borderline, amellyel a becslések szerint az emberek 2-3 százaléka küzd. Szintén a sűrűbben előforduló problémák közé tartozik a lakosság 1 százalékát érintő nárcisztikus, valamint az erős szorongással, félelemmel, túlérzékenységgel jellemezhető elkerülő személyiségzavar. Emellett számos egyéb típust is számontartanak a szakemberek, így például a kényszeres, a dependens vagy az antiszociális személyiségzavart.

„A személyiségzavarok általában kora felnőttkorban jelentkeznek, de van kivétel is, az antiszociális személyiségzavar első tünetei ugyanis már serdülőkorban megjelenhetnek” – magyarázta Üveges Anna, hozzátéve: az érintettek leginkább környezetük nyomására vagy valamilyen trauma miatt fordulnak szakemberhez. A pszichológus ugyanakkor óva int az öndiagnosztizálástól, ahogy mások stigmatizálásától is.

„Diagnózis komplex kivizsgálás eredményeképpen születhet”

– magyarázta a szakember. Személyiségzavar esetén képzett klinikai szakpszichológus vagy pszichoterapeuta foglalkozik a páciensekkel.

A Prof. Dr. Unoka Zsolttal, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika Pszichoterápiás Osztályának vezetőjével készített beszélgetésből arra a kérdésre is választ kaphatunk, milyen hatások és öröklött tényezők állhatnak a borderline személyiségzavar kialakulása mögött.

A Spiritusz harmadik évadában a személyiségzavarokról szóló minisorozat mellett többek között a fóbiákról, a megfelelési kényszerről, a magány pszichológiájáról, a belső gyermekről kérdezi pszichológus és pszichiáter vendégeit a két műsorvezető, Bóna Judit és Németh Szilvia.

Kép

A Spiritusz podcast műsorvezetői, Németh Szilvia és Bóna Judit – Fotó: kepmas.hu

Az adásokból kiderül, hogy bár a legtöbbször a klausztrofóbiáról hallunk, valójában számos más típusa is van ennek a szorongásos zavarnak, az egyik fő csoportot például a szociális fóbiák alkotják. Az ilyen zavarral küzdő emberek félelmet éreznek társas helyzetekben vagy nyilvános szereplés közben. Attól tartanak, hogy a viselkedésük miatt megítélik őket, és ez erős szorongást vált ki – fejti ki a Zinner-Gérecz Ágnes klinikai szakpszichológuss, kognitív viselkedésterapeuta. Mogyorósi Rebeka tanácsadó szakpszichológus pedig többek között arról is beszél, milyen testi tüneteket okozhat az állandó megfelelési kényszer.

A Spiritusz podcastot a Spotify-on, a népszerű podcast-appokban, a Képmás.hu podcast-rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján lehet meghallgatni. 

Mitől érdekes? Itt képezték a 17. és a 20. század közepe között a magyarországi papi utánpótlás jelentős részét, sőt az első időkben a többségét. Kiemelt helyet érdemel a magyar egyháztörténetben azért is, mert számos nagyszerű papot, püspököt, tanárt adott az országnak, függetlenül attól, hogy épp magyar, német, román, szlovák vagy horvát nyelven beszéltek.

Kora újkori sikersztori

Vessünk egy pillantást először arra, miért is volt szükség egy magyar papnevelőre a császárvárosban. A három részre szakadt ország királyi fennhatóságú országrészében a katolikus egyház alig 17 százalékát birtokolta ekkor a plébániahálózatnak (s ennek is jó része a győri egyházmegye területe volt), az esztergomi érsekség 1526 előtti, közel 900 plébániájából Pázmány korára alig száz maradt csak katolikus felekezetű.

Nem meglepő hát, hogy Pázmány Péter a trienti szellemű katolikus oktatást kidolgozó jezsuita rend tagjaként a következő papi generáció oktatásában látta a helyzet megoldását.

Az alapítás annyira szívügye volt a főpásztornak, hogy a bécsi szeminárium terve megelőzte a nagyszombati egyetem alapítását (1635), sőt még a főpap bíborosi kinevezését is.

Az első alapítólevél az 1619. év elején kelt, szándékát meghiúsította azonban Bethlen Gábor hadjárata, a harmincéves háború zűrzavaros évei pedig elodázták a megnyitást. Négy évvel később, 1623-ra került elő ismét a bécsi magyar papnevelő ügye, onnantól fogva viszont a hazai katolicizmus meghatározó intézményévé vált. A Pázmáneumban nem folyt oktatás, a növendékek a magyarok körében régóta népszerű, középkori alapítású bécsi egyetemet látogatták, amelyet ekkor már a jezsuita rend vezetett. Korszerű tanítási elveik évszázadokra meghatározták az európai felsőoktatást.

A szemináriumba jelentkezők közül csak azokat vették föl, akik törvényes házasságból származtak, írásban nyilatkoztak a papi hivatás melletti elköteleződésről, és arról, hogy ehhez a megfelelő stúdiumokat elvégzik, valamint felszentelésük után három éven át az esztergomi főegyházmegye szolgálatába álltak. Abban az esetben, ha a kispap meggondolja magát, elbocsátanák, vagy nem szolgálja le a három évet, köteles megtéríteni a rá fordított költségeket. Pázmány elképzelései szerint a növendékeknek nagyobb részt a magyarok, kisebb részt a felvidéki tótok, horvátok és magyarországi németek közül kellett kikerülniük, és előzőleg valamely jezsuita gimnáziumban kellett tanulniuk.

Az oktatás 1624-ben indult meg, de 1630-tól több magyarországi főpap kérte, hadd küldhessen növendéket saját egyházmegyéjéből Bécsbe, a pázmániták közé. Az 1647–48-ból fennmaradt, első esztergomi főegyházmegyei sematizmus már azt írja, 44 növendék lakja a Pázmáneumot, a korszak 80 kispapjának több mint fele – miközben az egész egyházmegyében csak mintegy 240 lelkipásztor szolgált ekkor.

Túlzás nélkül mondhatjuk: ez az intézmény és ez a generáció fordította meg a felekezeti arányokat a század végére hazánkban.

A Pázmáneum első korszaka 1784-ig tartott. Az addig eltelt másfél évszázad során 2100 növendéket képzett ki, 66-ból lett püspök, kettőből esztergomi érsek, egyből bíboros. A két érsek egyike Széchényi György, a század legügyesebb főpapja, aki nemcsak a katolikus megújulás intézményeihez szükséges pénzügyi hátteret tudta megteremteni, de saját családjának jövőjét is megalapozta. A pázmániták a barokk szellem kiteljesítésében is múlhatatlan érdemeket szereztek, hiszen nemcsak kiváló lelkipásztorokká váltak, de gyakran tudományos vagy kegyességi munkákkal is szolgálták az egyházat. Noha ekkoriban Rómában nevelkedett a magyar egyházi elit, a Pázmáneumnak mégis kulcsszerep jutott azzal, hogy élen járt „a társadalom számára hiteles, értékközvetítő katolikus papság megteremtésében” – írja Fazekas István, az intézmény kora újkori történetének monográfusa.

Kép

A Pázmáneum épülete Bécsben – Forrás: Wikipedia

Bezárás és újjászületés

II. József 1784-ben bezáratta az intézményt, épületében siketnéma-intézetet rendeztetett be, de 1802-ben egy esztergomi kanonok, korábbi pázmánita növendék vezetésével újraindulhatott a tanítás, sőt profilja egyre inkább az elitképzés irányába mozdult. A növendékeknek szigorú napirendjük volt, amely egyaránt beosztotta a lelki és szellemi fejlődésre szánt időt, a pihenést, az étkezéseket és az öltözködést is. A szeminaristák ruhája ugyan már Pázmány halála után az egyszínű kék lett, de ekkor vált az egyházi közegben ma is jól ismert „pázmánita kék” árnyalat a növendékek messziről látható védjegyévé.

A boltzmanngassei épület 1900-ra készült el, tervezője Czigler Győző volt, stílusában pedig nagyon hasonlít a győri szeminárium és az Eötvös Collegium Alpár Ignác által tervezett épületére.

A Pázmáneum új otthonában a nevelés magyar szelleme szó szerint a falakról is sütött.

Kápolnájának oltárfreskója a Székely Bertalan- és Lotz Károly-tanítvány Angyalffy Erzsébet festőnő munkáját dicséri. A szentélyfal historizáló motívumokkal keretezett felső harmadában Patrona Hungariae látható a magyar szentekkel: jobbról Szent Istvánnal, Szent Imrével, Szent Lászlóval, Szent Erzsébettel, balról Szent Erzsébettel, Gellérttel és – az akkor még nem Szent – Margittal. Alatta Jézus Szíve angyalok körében, hiszen 1900-ra, az új épületbe költözés idejére XIII. Leó pápa Jézus Szíve-évet hirdetett. Körül, az oldalfalakon indás díszítés, amelynek motívumai a 400. évfordulóra készült logóban is visszaköszönnek most.

Az intézménynek ekkor olyan növendékei voltak, mint Bangha Béla, „Magyarország sajtóapostola”, Bogisich Mihály zenetörténész, Ipolyi Arnold művészettörténész, a Magyar mythologia szerzője, vagy éppen magyar címzetes és megyéspüspökök sora. Az igazság része, hogy kétesebb életmű is kikerült a Pázmáneum falai közül: az irodalomban maradandót alkotó Nyírő József például elhagyta egyházi hivatását, kortársa, Tiszó József pedig a szlovák (csehszlovák) fasizmusnak állt az élére.

Mindszenty bíboros bécsi otthona

Hiába a szép új épület, a két világháború nehéz évtizedeket hozott, a Pázmáneum alapítványi felügyeletét 1953-ban a Szentszék a bécsi érsekre bízta. Az 1945-ös, majd 1956-os ausztriai magyar emigráció közösségi összetartozásának helyet adó épület 1968-tól állambiztonsági megfigyelés alatt állt „Ostrom-Vár” néven, a hírszerzés pedig már 1967 végén elrendelte a Pázmáneumba érkező és onnan küldött posta ellenőrzését.

A figyelem csak fokozódott a forradalom kitörésének tizenötödik évfordulóján, 1971-ben, amikor megérkezett a házba Mindszenty József bíboros, a magyar katolikus egyház feje.

A nyolcvanadik évében járó főpásztor, aki „mint otthonába” jött ide, több évtizednyi kényszerű hallgatás után élete utolsó négy évében végre szabadon mozoghatott, látogathatta az emigráns magyarságot, dolgozhatott emlékiratain. Bécs, a Pázmáneum valódi otthonná vált számára: visszafogottan élt, és ajtaja nyitva volt bárki előtt. Titkára és jobb keze az a megváltós nővér, Galavits M. Geraldine volt, akinek köszönhetően Rómában is fölépült két lelki menedék a magyar egyháziak számára, és aki megszervezte a bíboros római útját.

Mindszenty József a Pázmáneumban, 1974-ben – Forrás: Wikipedia

Mindszenty József visszaadta a Pázmáneumnak eredeti, egyházi funkcióját is, meghonosította az előesti szentmiséket, amelyek hagyománya máig töretlen: a ház kápolnája szombaton délután öt órakor várja a híveket magyar nyelvű liturgiára. Annak ellenére, hogy életének bécsi szakasza csupán négy év volt, az életmű és a nyilvánosság szempontjából talán élete egyik legfontosabb része volt ez. Amikor 1975 tavaszán, néhány nap betegség után örökre lehunyta szemét a bécsi Irgalmasrendi Kórházban, halálhírére megszakította élő adását az osztrák állami rádió.

A Pázmáneum emlékévvel és számos színes programmal ünnepli fennállása többé-kevésbé folytonos 400 esztendejét. Az emlékév részeként jelenleg Czigler Győző-kiállítás látható az épületben. Bővebb információ: pazmaneum.katolikus.hu.

Hogy van?

Köszönöm a kérdést! Kicsit zsúfolt napom van, nem érzem magam kipihentnek, de alapvetően jól vagyok.

Ezt jó hallani! Egyébként a Kék Vonal tevékenysége is e köré a kérdés köré szerveződik, hogy a gyerekek „hogy vannak”, vagy inkább az a fontos, hogy valaki kimondja: „nyugi, nem lesz semmi baj”?

Az egyik legfontosabb éppen az, hogy ne ígérjünk nekik semmi olyat, ami nem rajtunk múlik. Nem gondoljuk, hogy a mi feladatunk a vigasztalás, sokkal inkább az érzelmi támogatás, a biztonságos tér biztosítása a lényeg, egy olyan téré, ahol a negatív érzések is megélhetők, vagy nincsenek bagatellizálva, a szőnyeg alá söpörve. Nem gondolom, hogy minden helyzetben az a jó iránya a beszélgetésnek, ha afelé megyünk, hogy nincs is itt semmi baj.

Merthogy sok tizenéves, fiatal felnőtt életében nagyon is vannak bajok! A beszélgetéseink inkább arra irányulnak, hogy mik is ezek a bajok.

Aztán a helyzet jellegéből fakadóan lehet, hogy tudunk arról beszélgetni, hogy mik lehetnek ezeknek a gondoknak a megoldásai. De van, hogy nincs egyértelmű „megoldás”, azokban a helyzetekben inkább az a feladat, hogy együtt kell élni a kudarccal, veszteséggel, krónikus betegséggel, olyan élethelyzetekkel, amelyeket nem lehet kívülről befolyásolni.

Milyen típusú problémákkal keresik meg leggyakrabban a Kék Vonalat?

A legtöbb beszélgetés a lelki egészség megrendüléséről szól, statisztikai értelemben félelmekkel keresnek fel minket a legtöbben, amiknek sokféle fókusza lehet, de nem mindig rajzolódik ki egyértelműen a szorongás tárgya. Gyakori téma a magány, de nem mint pillanatnyi állapot, hanem mint mély életérzés, illetve általános lehangoltság miatt is hívnak minket. Fontos ugyanakkor azt is hangsúlyozni, hogy egy chatszoba vagy levélváltás nem alkalmas diagnózisok felállítására, ez egyébként távol is áll a Kék Vonal céljától, kompetenciájától.

Ha már szóba került a kompetencia: laikusként úgy érezném, hogy mindenkin segítenem kell, ami azt is eredményezhetné, hogy olyan dolgokat mondanék, ami már a terapeuták hatásköre. Hol van az a pont, amikor a segítő hátralép egyet, és azt mondja, ide már szakember kell?

Mi abban segítünk a gyereknek, hogy meg tudja magának fogalmazni, miben szorul segítségre, miben vár változást, fel tudjuk térképezni a környezetét, a lehetőségeit. Ezekben a beszélgetésekben ki tud kristályosodni az is, amikor gyermekvédelmi beavatkozásra, pszichológusra, orvosi segítségre van szükség. Az más kérdés, hogy van, amikor egészen súlyos traumák tárulnak föl: családon belüli erőszak, fizikai bántalmazás, szexuális bántalmazás, öngyilkossági gondolatok. Tavaly több mint 1500 beszélgetésben vetődött fel az öngyilkosság.

Ezekben a súlyos esetekben egyáltalán nem biztos, hogy egy órán belül el tudunk jutni odáig, hogy lemondjon az anonimitásról, és szakember felé forduljon, vagy engedje, hogy szervezzünk neki segítséget.

A következő probléma, hogy ha el is jutunk odáig, hogy pszichológusra van szükség, akkor sem biztos, hogy van szakember, aki fogadni tudja a fiatalt.

1500 beszélgetés ijesztően sok! Y-generációsként gyakran gondolkodom azon, hogy kamaszkoromban az én környezetemben is voltak-e segítségre vágyó kortársak, csak nem vettem észre, vagy mostanában tényleg több a szorongó gyerek?

A változás tagadhatatlan. Nem akarok közhelyeket puffogtatni, de ez a felgyorsultság, a sok inger, a kevés idő, az egyre kevesebb stabil online és offline kapcsolat mind kihat a mentális egészségre. Emellett a koronavírus-járvány, és az azzal kapcsolatos korlátozások a tizenéves generációt Európa-szerte annyira megrázták, hogy azóta sem tudott megtörténni a visszarendeződés. Ezzel párhuzamosan sok helyen a mentálhigiénés szakembereket, pedagógiai szakszolgálatokat, gyermekpszichiátriákat is negatívan érintette ez az időszak. A Covid óta a szuicid viselkedés, a depresszív tünetek előfordulása egyértelműen növekedett, miközben az ellátás kapacitása csökkent. Aztán jött a háború, a gazdasági válság, ami sok családot rosszul érint, és ha nincsenek jól a családok, benne a felnőttek, legyen az szülő vagy akár pedagógus, akkor a gyerekek is nagyon rosszul vannak.

Ezért nem fordulnak a problémák megfogalmazásáért a szüleikhez? Mert ők is rosszul vannak?

Van, amikor olyan súlyos esetekkel keresnek fel minket, ahol a probléma forrása éppen az, hogy a szülő elhanyagoló, esetleg bántalmazó. Ezekben a helyzetekben érthető okokból nem tudják őket bevonni a gondjaik megoldásába. Vannak viszont olyan lelki problémák, kortárs konfliktusok vagy identitáskérdések, például a szexuális orientációt érintve, amelyekkel kapcsolatban azt gondolom, hogy törvényszerű az eltávolodás a szülőktől.

Ez az az időszak, amikor a kamaszok kijelölik a saját intim szférájukat, és akármilyen jó is a kapcsolatuk a szüleikkel, nem akarják őket mindenbe beavatni.

Melyek voltak a legmeghatározóbb esetek a szakmai múltjában?

Azért nehéz erre válaszolni, mert nem csak anonimitást ígérünk, hanem titoktartást is, ezért nem szeretnék konkrét esetekre hivatkozni. Annyit mondhatok, hogy amit nem lehet megszokni, az az, amikor egy gyerek a családján belül szexuális abúzusnak van kitéve, a másik pedig, amikor már volt öngyilkossági kísérlete, tehát ha rajta múlt volna, már nem élne, de ezután sem kap nagyobb odafigyelést a családjától. Ezek a helyzetek adták kezdő segítőként az első pofonokat.

Ma is fogad telefonhívásokat, holott ez az ön pozíciójában már nem volna kötelező. Miért?

Úgy érzem, hogy akkor tudok hiteles és naprakész maradni az önkéntesek kiválasztásában, képzésében, támogatásában, ha nem távolodok el a frontvonaltól, ráadásul sokat tanulhatok így magamról és a gyerekek világáról is.

Az egyik legnehezebb dolog lehet letenni a telefont, és megküzdeni azzal a vággyal, hogy később visszahívják a segítségkérőt, és megtudják, hogyan alakult a sora…

Ez folyamatos önismereti utazás, át kell adni a kontrollt. Tény, hogy ez nem való mindenkinek, ezért is van többkörös kiválasztás.

Kép

Reményiné Csekeő Borbála – Forrás: Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány

Van, hogy a segítségkérő kötődni kezd az önkénteshez?

Volt már arra példa, hogy a hívónak lett kapcsolattartója, de mindig hangsúlyozzuk, hogy csapatban dolgozunk, a cél az, hogy a fiatal és a Kék Vonal között alakuljon ki a bizalmi kapcsolat.

Nem kétoldalú titoktartást ígérünk, vagyis azt mondjuk, hogy amit elmondasz, az közted és a Kék Vonal között marad, közösen gondolkodunk rólad, tehát ha más veszi fel később, akkor is tudja folytatni a beszélgetést.

„Amit elmondasz, az köztünk marad”, de amikor a segítő hazamegy, sokszor nagyon is lenne arra igénye, hogy a szeretteire letegye ezeket a lelki terheket, hogy elmondhassa, mi történt vele aznap a munkahelyén. Hogyan lehet nem hazavinni ezt a hivatást?

Egyrészt csapatban dolgozunk, ez azt jelenti, hogy önkéntes sosincs egyedül az irodában. Van ügyeletvezető, aki segíti a „kicsekkolást, becsekkolást”, megkérdezi, hogy történt-e olyan dolog aznap, amiről a segítőnek jó volna beszélni. Emellett vannak esetmegbeszélések, szupervíziók, és persze az nem esik a titoktartás kategóriába, hogy elmondom otthon, hogy érzem magam, miért vagyok zaklatott.

Mit tanácsolna a húsz évvel ezelőtti önmagának, aki most ül oda a telefonhoz?

Talán azt, hogy merjen bízni abban, hogy tényleg elég figyelni a másikra. Emlékszem arra, hogy a pályám elején kevésnek tűnt sokszor, hogy nem vigasztalom meg a gyereket, nem nyugtatom meg, nem adok tanácsot, nem tudok odamenni hozzá, csak egyet tehetek: nagyon figyelek rá.

„Rátok volt szükség, amikor a híd felé megindultam” – ezt a visszajelzést a honlapjukon olvastam. Gondolom ezek a legfontosabbak, de azért az olyan típusú elismerések, mint a Highlights of Hungary Képmás Magazin-különdíja is számítanak valamit. Mihez segítheti hozzá a Kék Vonalat ez a díj?

Friss élmény, hogy a most zajló önkéntesképzésünkre jelentkezett olyan, aki említette, hogy így szerzett tudomást arról, hogy segítőket keresünk. Egy olyan szervezetnél, ami nem működhetne az állampolgárok önkéntes munkája és adományai, az adó 1 százalékok nélkül, nagyon sokat számít az ismertség.
Ahhoz, hogy végezni tudjuk a munkánkat, minél inkább láthatóvá kell válnunk.
De arra is jó visszajelzés ez a díj, hogy nem csak egy nagyon szűk körnek fontos a gyermekvédelem, azon belül is a tizenévesek mentális egészsége, hanem ez olyan téma, ami mellé mások is szívesen odaállnak. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy nincsenek jól a kamaszok, és ha ezzel kapcsolatban tudunk hangosan riadózni, azt a gyerekek is meghálálják majd.

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány gyerekekért, tizenévesekért és fiatal felnőttekért jött létre. A szervezet 1993 óta vallott missziója szerint a gyerekeket meg kell hallgatni, ha bajban vannak, segíteni kell nekik, és a felnőtteket támogatni kell abban, hogy erre képesek legyenek. Bár sok változás és bővülés történt a Kék Vonal működésében, a gyökerek ugyanazok maradtak: a Kék Vonal minden munkatársa és önkéntese azért dolgozik, hogy a gyerekek valódi odafigyelést, elfogadást és a bajban segítséget kapjanak. A névtelen, anonim és ingyenes szolgáltatásaik azoknak a gyerekeknek és fiataloknak is lehetőséget és esélyt adnak a változásra, akik nem tudnak a családjukra vagy a tanáraikra számítani. Azt tapasztalják, hogy arctalanul, névtelenül, egy olyan beszélgetésben, amiből bármikor kiléphetnek, könnyebb megtenni az első lépést. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány a gyerekeket, fiatalokat partnernek tekinti. Hisznek benne, hogy saját helyzetüket a fiatalok ismerik a legjobban, és jó megoldások csakis velük születhetnek a nehézségeikre. Hisznek abban, hogy a gyerekeknek joguk van a testi, lelki, szellemi fejlődés lehetőségét biztosító környezetben élni. Joguk van a meghallgatáshoz, és joguk van a segítségkéréshez, ha bajban vannak, ha a jogaik sérülnek. A 116 111-es telefonszámon, a nap 24 órájában ingyenesen elérhető lelkisegély-vonalon képzett ügyelők várják a hívásokat.

Forrás: kek-vonal.hu

Korábban azt nyilatkozta: sajnálja azt, hogy amikor a lányai kisebbek voltak, a munka miatt kevesebb időt tölthetett velük. Ma hogy áll ezzel? Sikerült az arany középutat megtalálnia?

Vannak dolgok, amik nehezen pótolhatók. Ott és akkor kell jelen lenni a másik életében, amikor szükség van ránk. A gyermekeim lassan felnőtt nőkké cseperednek.  Amiket elmulasztottam, amikor kicsik voltak, nem tudom bepótolni. Kompenzálhatok, igyekezhetek, de az már elmúlt. A jelenükben ott lenni állandó feladat és lehetőség, hogy megtapasztaljanak, és segíthessem őket, ahogy tudom. Középút tehát nincsen. Amiről lemaradunk, az nincs; ami jelen van, és előttünk áll, abban aktívan részt szeretnék venni. Vannak munkáim, de a családom az első. Remélem, ezt ők is tudják.

Milyen közös programok hozzák össze a lányaival?

A közös programok szervezése egyre nehezebb, hiszen mindenki kezdi élni a saját életét, de a családi események, egy születésnap vagy más ünnep vagy egy szüret, disznóvágás alkalom arra, hogy együtt legyünk. A  nyaralást még együtt tervezzük, a nagyszülők látogatása is közös program, és sütkérezni is szeretünk együtt. De a nagy  röplabdázások, a tollas, a pancsolás, a séta már elmaradnak.

A vasárnapi mise is közös, és az ebéd, amely után jót beszélgetünk, ha nem kell futni valahová.

Mi jelentette a kiutat az elakadások idején az ön számára? Mondhatjuk, hogy a hit kulcsfontosságú szerepet tölt(ött) be?

Az elakadásoknál önző állapotban vagyok, vagyunk. Fogva tart minket – és ezzel a  figyelmünket – a napi egónk, a feladatunk, aminek megoldása áll a központban. Nem adunk időt és helyet a másik szeretetének. Nem tudok, tudunk a másikra figyelni, mert azt hiszem, hogy most az előttem álló feladat a „rendkívül fontos”. Így a legtöbb konfliktus abból adódik, hogy „miért nem értesz meg engem”, és „most nincs időm veled (és az apró-cseprő dolgaiddal) foglalkozni”. Ezeken az ima segített át. Távolságot kellett tartanom attól, hogy átadjam magam a saját vélt sérelmeimnek, és inkább elvonultam, imádkoztam. Ezt a tanácsot egy paptól kaptam, és bevált.

Az utóbbi időszakban számos próbatételt élünk meg. Édesapaként hogyan tudja mindezek ellenére a pozitívumokra állítani a fókuszt?

Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy nem fogok félni, nem vagyok hajlandó azzal tölteni az időt, hogy „mi lesz, ha…”? Ez az elhatározás jónak tűnt, és nagyon elégedett voltam tőle, ám nem tartott sokáig. Jöttek a kihívások, lehetőségek, és velük együtt a félelmek: mi lesz, ha nem csinálom, ha nem jól csinálom, ha nem én csinálom... A járvány idején felvetődött bennem az is, hogy valójában szükség van-e arra, amit csinálunk? Művészet nélkül is van élet! Akkor mit akar tőlem az Isten? Mi a küldetésem, van-e küldetésem? Képes vagyok-e elfogadni a változást, ami előttem áll?

Miközben az Eucharisztikus Kongresszus hírnökeként másokat biztattam az imára, én is imádkoztam másokért, de önmagamért nem. Úgy gondoltam, Édesanyámnál jobban úgysem tudok imádkozni magamért.

Az idei húsvét sok ajándékkal érkezett az életembe. Keresztút, ahol a feleségemmel való kapcsolatom erősödött; lelkigyakorlat, ahol a beszéd és a lélek azonosságának felismerésével találkoztam; és a csúcs, a feltámadási szertartás, ahol valamit megértettem az értem is megfeszített Krisztus szeretetéből. Akkor és ott mérhetetlenül örültem valaminek: nem tudtam megfogalmazni, mi is ez pontosan, de elmúlt a félelmem! Úgy érzem, képes vagyok elfogadni, amit nekem szán az Isten, legyen az bármi.

Hiszem, ha ez áldozattal jár, az az Ő szeretetéről tesz majd tanúbizonyságot. Most az a legnehezebb, hogy különbséget tegyek a saját és az Ő szándékai között.

Édesapaként próbálok minél jobban jelen lenni, és nem csak magamra figyelni, ha ők vannak a fókuszban, akkor máris könnyebb. Sokat beszélünk a hitünkről, a vallásunk megélésének miértjéről, hasznáról. Ennek foganatja nem azonnali, és nem is kézzelfogható, de remélem, amikor olyan segítségre lesz szükségük a gyerekeinknek, amit mi szülőként már nem tudunk megadni, akkor eszükbe jutnak ezek a segítő eszközök.

Kép

Dolhai Attila feleségével, Viktóriával – Fotó: Páczai Tamás

Hogy látja, a férfiak – a majdani férjek és édesapák – miként „védhetik meg és örökíthetik át” az igazi férfiképet?

Mi az igazi férfikép egyáltalán? Amit szüleinktől, nagyszüleinktől, példaképeinktől láttunk? Mit szeretnénk megvédeni és továbbörökíteni? Biztosan jó az, amit láttunk, magunkkal hozunk, gondolunk? Mi vajon milyen mintát örököltünk, és mit képviselünk? Képesek vagyunk-e felismerni hibáinkat, erényeinket? Mik azok az élethelyzetek, amikben tudatosan felkészülhetünk erre a nagy hivatásra? Jegyesoktatás, házassági tanácsadás, kapcsolati tréningek? Számtalan kérdés van. Elkezdhetjük boncolni őket, és talán hasznos is, ha nem csak elődeinkkel vagyunk kritikusak, hanem magunkat is megvizsgáljuk. Milyen szerencsés az, aki megörökli, megtanulja a lelkiismeret-vizsgálat eszközét, és időről-időre használja is. De mihez képest hozzuk meg döntéseinket? Ha a szeretet parancsát követjük, akkor talán nem követünk el sok hibát. Hogy a körülöttünk lévők érezzék szeretetünket, időt kell rájuk szánnunk, beszélgetnünk kell velük, részt kell vennünk az életükben segítséggel, hallgatással, tevékenységgel...

A művészet, akár a zenei és a színészi világ hogyan segíthet ebben?

Feladatunk, hogy a tevékenységünkkel örömet okozzunk azoknak, akik hallgatnak, látnak bennünket.

Egy-egy előadás alkalmával lehetőségünk van lelki katarzison átvezetni a hallgatóságot, új és új szempontok szerint megvilágítani egy-egy szituációt.

Nyitottá tehetjük a nézők szívét, befogadóvá a különböző emberek igazságára, a jóra és a szépre. Szerethetővé, szeretővé tehetjük nézőinket egymás iránt. Vágyat kelthetünk a szeretetre, a másik ember figyelmére. Kinevethetjük saját esetlenségünket, ügyetlenségünket, feloldhatunk szorongást és magányt.

Azt mondják, ha jól szereted a férjed/feleséged, azzal adod a legtöbbet a gyermekeidnek. Önöknek milyen értékeket sikerült átörökíteniük a lányaiknak, amelyek egy életen át kísérhetik és segíthetik őket a munka vagy akár a magánélet terén?

Ezt sajnos most még nem tudom. Majd évek múlva, az események tükrében fog kiderülni, mit és hogyan csináltunk jól, vagy kevésbé jól. Szeretem a feleségem, és úgy érzem, Ő is engem. Ezt látják a gyermekeink, és remélem, a példánk és a nagyszüleik példája elég lesz ahhoz, hogy boldoguljanak. Vizsgáljuk és értékeljük kapcsolatunkat, ha hibázunk, megpróbáljuk jobban csinálni. Van, hogy könnyebben megy, van, hogy nehezebben. Gyermekeink előtt élünk, látják a problémáinkat és a megoldásokat is. Szerintem ők is kritikusak, van, amit nem akarnak majd úgy csinálni, mint mi, mert jobban szeretnék annál. Bízom és bízunk bennük, ha kell, segítjük őket, amennyiben tudjuk. A puska nincs betárazva, sőt nincs is puska. Kíváncsiság van, nyíltság van, várakozás, bizakodás, hogy majd megtalálja őket a viszonzásra méltó szerelem.

Ha ránéz az életére, mi az, amiért a leghálásabb a Jóistennek?

A családomért: a szeretetért, a ragaszkodásért, amit minden percben tapasztalok a körülöttem élőktől. Így aztán Ő, azaz Isten is velünk van.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.