Kémkedéssel vádolták, valójában az országról írt nagyszabású munkát – Bél Mátyás, a barokk polihisztor

Bél Mátyás 1684-ben tót és magyar gyökerű családban született, a lutheránus falusi mészáros, Matej Bel és a Veszprémből származó magyar Cseszneky Erzsébet fiaként a felső-magyarországi, zömében szlovákok lakta Ocsován. Fiatalkorától a Felvidéken gyakori hármas, szlovák, magyar és német identitása is volt, vagy ahogy ő mondta: nyelve szláv, nemzetisége magyar, kultúrája német. Iskoláit Losoncon, Besztercebányán és Pozsonyban végezte, utóbbiban kötelezte el magát az idehaza akkoriban terjedő puritán eszmék mellett. Ezt követően rövid időt Veszprémben és Pápán töltött, majd egyházi támogatással a pietizmus fellegvárának számító Halléba ment, ahol egyetemi stúdiumai mellett házitanítói állást vállalt ottani mestere, a neves pietista teológus, August Hermann Francke gyermekei mellett. 1708-as hazatérése után Besztercebányán lett tanár. A Rákóczi-szabadságharc idején rokonszenvezett a nemzetiségi és felekezeti ügyekben is toleráns fejedelemmel, ami miatt a császáriak csaknem falhoz állították. 1714-ben Pozsonyban a helyi lutheránus líceum rektora lett, a pietista pedagógia elveinek egyik első hazai érvényesítője. Életének későbbi szakasza nem bővelkedett látványos eseményekben: a líceum vezetése mellett 1719-től Pozsony városi lelkészi állását is betöltötte, rendszeresen szolgált a szószéken. 1710-ben megnősült, nyolc gyermeket neveltek, egyik fia történészként Lipcse egyetemének professzora és a szász fejedelem tanácsadója lett, és két másik fia is tudományos pályát futott be Ausztriában.

Nyelveken átívelve

Bél teológusi munkásságát pietista szemlélete hatotta át. Ennek jegyében adta ki a jeles teológus, Johannes Arndt munkáinak fordítását, rendezte sajtó alá Kempis Tamás lelkiségi művének, a 15. századból származó Krisztus követésének javított változatát. 1717-ben megjelentette az Újszövetség javított magyar kiadását, öt évvel később pedig a felvidéki tót közösség által is használt cseh nyelvű Králici Bibliát. Ezen túl is szívügye volt a Felvidéken együtt élő három nyelv és kultúra, a magyar, a német és a tót együttes szolgálata. Ennek a szellemében adott ki latinul írt német nyelvtant magyarok, magyar nyelvtant német nyelven a német diákok számára, 1746-ban pedig egy általa kiadott szlovák–cseh nyelvtanhoz írt előszót. Mivel az ország elszigeteltségének fő okát nyelvi korlátokban vélte felfedezni, hozzálátott egy magyar nyelv- és irodalomtörténeti szintézishez latin nyelven, ez a műve azonban töredékben maradt, csak az első része jelent meg.

A nyelvet a kor tudományos divatjának megfelelve, a héber leszármazottjának tekintette, de nem zárkózott el a magyarság hun–szkíta eredetének elfogadásától sem, a régi magyar–székely rovásírásról külön munkát is közreadott.

A történelem vakoskodik a földrajz fénye nélkül

Hazánknak Európában való jobb megismertetését szolgálta legnagyobb vállalkozása. Egy történeti, földrajzi, természetrajzi, néprajzi és politikai ismereteket egyaránt összefoglaló, vallási, felekezeti viszonyokat is áttekintő országleírás. A Notitia Hungariae antiquae et novae, A régi és az új Magyarország ismertetése címmel tervezte elkészíteni a kortárs német államismereti irodalom mintájára. Ennek első része, a Prodromus, amelyhez számos munkatárs közreműködését is megnyerte, támadások céltáblájává vált, és az akadékoskodó cenzorok kellemetlenkedéseivel is szembe kellett néznie. Még kémkedéssel is megvádolták, csak a tudományokat felekezeti előítéletek nélkül pártoló Batthyány József kalocsai érsek segítségével sikerült tisztáznia magát. Végül a munka első része 1735 és 1742 között jelent meg Pálffy Miklós nádor és az uralkodó anyagi támogatásával négy vaskos kötetben.

A nyugati Felvidék vármegyéinek sokoldalú leírását adta, közel háromezer oldalnyi terjedelemben, a történeti és topográfiai leírást néprajzi, népismereti anyaggal kiegészítve, Mikoviny Sámuel térképeivel illusztrálva.

„A dolog úgy áll az egész történelemmel, hogy a földrajz és a kronológia fénye nélkül vak vagy legalábbis vakoskodik” – vallotta, ezért szerinte a hiteles, hazánkat a világgal megismertetni hivatott országismeretnek mindezekre oda kell figyelnie. A további részek, mintegy tízezer oldalnyi kézirat, dacára annak, hogy Bél rengeteget dolgozott, utazott, temérdek anyagot gyűjtött, kéziratban maradtak. Ennek a vállalkozásának mintegy melléktermékeként fogott hozzá Adparatus ad historiam Hungariae címet viselő forráskiadvány sorozatának sajtó alá rendezéséhez. Ennek bevezetőjében fogalmazta meg tudósi hitvallását is: „valójában a tudomány az, amire alig lehet túl sokat költeni, főként ha valamelyest a haza dicsőségét és ékességét szolgáljuk vele. Szűkkeblűségre vall ugyanis idegen és nemes gondolkodók költségét hánytorgatni föl a múzsáknak, vagy hasznot húzni a velük való foglalkozásból.” A három részre tervezett, félbehagyott sorozatban a magyar történelem korábbi, nagyobb terjedelmű forrásműveit adta közre, olyan munkákat, mint Oláh Miklós művei, a Hungaria és az Athila. Ezután bekapcsolódott tanítványa, az osztrák Johann Georg Schwandtner vállalkozásába, aki történelmünk legfontosabb elbeszélő forrásait három kötetben adta közre. Bél készített kommentárokat és tudományos apparátust ehhez, közötte Anonymus itt először kinyomtatott Gestájához.

Kép

Jobbra: A Hungariae Antiquae et Novae Prodomus első oldala

Tudomány és pedagógia

Bél mint tanár, a korszak legkorszerűbb, a korai felvilágosodás és a pietizmus által vallott pedagógiai elveit alkalmazta, nagy súlyt helyezett a tantervek és tanmenetek aprólékos kidolgozására, a történelmi, a klasszikus és modern nyelvi képzésre. A pozsonyi líceumot nemzetközi rangú intézménnyé fejlesztette, égisze alatt egy rövid ideig megjelenő, Nova Posoniensia címet viselő hírlapot is kiadott. Szerteágazó tevékenységével, műveivel, kiterjedt levelezésével az őt érő számos bírálat dacára Bél Mátyás a barokk kori tudományok sokoldalú művelőjeként komoly elismerést szerzett itthon és külhonban, több akadémia és tudós társaság – a londoni, a berlini, a jénai – is a tagjai közé választotta, egyik alapítója volt az Olmützben megalakult első osztrák tudományos társaságnak. Életművét a magyar és a szlovák tudomány és kultúra is a sajátjának tekinti, 1749-ben halt meg a koronázó városban, Pozsonyban. Mindkét nemzet tisztelettel emlékezik rá, egyebek között szülőfalujában kis múzeum és köztéri szobor idézi alakját, nevét viseli egyik egykori iskolájának, Besztercebányának egyeteme. Kéziratos hagyatéka zömét, amelyből az utóbbi évtizedekben is készültek kiadások, az esztergomi káptalani levéltár és az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>