Mi lett a férfival, aki feladta a korábbi életét, hogy egy perc alatt apává váljon? – Timoti már ovis, és rajong Istvánért

István és Timoti történetét sokan nyomon követték a Képmás.hu hasábjain, és az elmúlt két évben rengeteg olvasó ostromolt minket azzal a kéréssel, hogy meséljük tovább a történetet, megmutatva a nehézségeket és a szépséget is. Akkoriban azzal kezdtem a beszélgetést, hogy megkérdeztem Istvánt, ugyan hogyan lett egyszer csak egy négyhónapos kisfiú apukája, minden elképzelése és szándéka ellenére. Szokásos mély nevetésével kezdte a sztorit, ezzel is előrevetítve, hogy nem panaszáradat fog következni, ami meglehetősen szokatlan is lenne tőle.

István unokaöccse és barátnője életébe nagyon hamar „meghozta a gólya” Timotit, akinek második keresztnevét a keresztapja, István adta. 

A kisfiú kezdettől fogva nagyon ragaszkodott a világjáró nagybácsihoz, aki akkoriban gyereknevelés téren még csupán azzal a feladvánnyal küzdött, hogy olcsó pelust szerezzen külföldről a családnak. 

Műszaki emberként a 3–6 kilogrammos pelenkát úgy értelmezte, hogy az a pelenka a jelzett súlyú kakira van szavatolva. Elgondolkodott rajta, hogy egy ilyen pici baba hogyan képes erre a termelésre, de nem telt sok időbe, hogy ez az információ is a helyére kerüljön. 

Sajnos az itthoni ég beborult, mert a fiatal anyuka nem bizonyult alkalmasnak a szülői feladatokra, és az apuka sem nőtt fel az apai teendőkhöz, így hamar a családsegítő szolgálat látókörébe kerültek. A helyzet odáig fajult, hogy az édesanyának naponta be kellett jelentkeznie a szolgálatnál, és amikor ezt is elhanyagolta, rendőrök mentek ki a házukhoz. Amikor a kisfiú megbetegedett, nem váltották ki az antibiotikumot sem, és bár rengeteg esélyt és segítséget kaptak az intézménytől, végül a hivatal kénytelen volt továbblépni.

„Volt egy eseménytelenebb, reménytelibb időszak, akkor mi az unokaöcsémmel kimentünk Németországba dolgozni, pontosabban én úgy kötöttem meg a céggel a szerződést, hogy az unokaöcsémet is viszem. Két hét után jött otthonról a telefon, hogy lesz egy esetkonferencia, mert úgy ítélték meg, hogy nem veszélyeztethető tovább a gyermek, a szakemberek közös megoldást keresnek. Szóltam a főnöknek, hogy haza kell ugranunk, mert családi gondok vannak. Azt beszéltük meg, hogy ha végeztünk, telefonálunk” – emlékszik vissza István, aki csak sofőri szerepet vizionált magának a történetben.

Vajon miről beszélgetett a két férfi a Frankfurton át vezető tízórás út alatt, hogyan mérlegelték az esélyeket, milyen variációkon gondolkodtak el? 

Nos, kiderült, hogy István nem gondolkodott a jövő lehetőségein, ugyanis nem szeret idegeskedve vezetni a monoton autópályán, meg amúgy sem szokása agyalni. Unokaöccse sem beszélt, csak a tájat nézték.

„Amikor beléptünk a családgondozó konferenciatermébe, várt minket a gyámügy esetmenedzsere, a szakszolgálat vezetője, a védőnő meg a teljes családunk. Édesanyámmal volt kinn a baba az előtérben, őt nem vittük be. A szakemberek elmondták a problémákat, hogy a gyerek veszélyeztetett helyzetben van, nincs biztonságban az édesanyja mellett. Két dolog hagyott bennem erős nyomot. Az egyik, hogy amikor megkérdezték, ki gondolja azt, hogy a gyermek akár közvetlen életveszélyben is lehet, én voltam a szakembereken kívül az egyetlen, aki feltette a kezét. Az anya saját magára nézve is veszélyesnek ítélte meg az életvitelét, mentális gondokkal, személyiségzavarral küzdött. A másik, ami megmaradt bennem, az a mélységes csend, amikor megkérdezték, hogy ki tudná vállalni Timotit. A családból való kiemelésbe nem egyeztünk bele, de még az unokahúgom sem vállalta el, hogy magához vegye a babát, aki akkor két nagyobb gyermeket nevelt. 

A nagy csöndben egyszer csak azt hallottam, hogy én vagyok az, aki igent mondok Timotira, és egyúttal nemet a CNC élhajlításra, a jól fizető állásra és a külföldre. 

A biztonságra, a rutinra, a legényéletre, a randevúkra…

A családsegítő szolgálat vezetője bátorító pillantást vetett rám. Eredetileg hat hónapról volt szó, hogy a szülők addig összeránthassák magukat, de ez nem sikerült nekik. Otthon még aznap este nagy költözködések voltak, én becuccoltam Timoti mellé, az anyuka pedig befeküdt egy kivizsgálásra a kórházba. Nem maradhattak a babával azonos lakcímen. Decemberben lettem én a hivatalos gyám, mert az anya pszichiátriai zárójelentése sajnos nem volt kedvező.”

Ha Istvánt a kedvenc finn és ausztrál hegyeiről kérdezem, nem titkolja, hogy hiányoznak. „Nekem ma is nagyon nehéz elengedni, hogy külföldön is dolgozhatnék, megszoktam, hogy ott megbecsülnek, szeretnek, tisztelnek, hogy méltón megfizetnek. Hiányoznak a kirándulások a hegyekbe, a táj, ezzel ma is birkózom, nem nézek ilyen filmeket, mert csak megfájdulna a szívem. Ma már tudom, hogy nem fél év lesz ez az életemből… Már teljes belső meggyőződésem van arról, hogy ez a gyerek mennyire ragaszkodik hozzám. Lemondhattam volna bármikor a gyámságról, és uccu’ Finnország, de ez most már egyszerűen lehetetlen. 

Neki én vagyok a világ középpontja, ha én lemondanék róla, akkor ez a gyerek összetörne. 

És nincs, aki jobb választás lenne számára, mert ha lenne nálam jobb esélye, akkor az ő érdekét venném előre. Neki én vagyok az érzelmi biztonság.”

Kép

Fotók forrása: István

István és Timoti újabb vihart éltek át, amikor a velük lakó keresztanya szintén összeomlott, így magatartása veszélyeztető tényezővé vált a kis Timoti számára. Itt megint dönteni kellett: vagy kiemelik a családból Timotit, esetleg István beköltözik vele egy átmeneti otthonba (CSÁO), vagy kivesznek együtt nagy hirtelen egy albérletet úgy, hogy István összes bevétele csak a GYES volt. 

Édesanyja és Vaja polgármestere sietett a segítségükre, így sikerült egy kislakást bérelni a megadott határidőn belül István édesanyja nevére. István anyukája ma is mindenben támogatja és segíti őket, szabadnapjain rendre helyettesíti a fiát Timotinál, hogy fiának ne kelljen hiányoznia a munkából. Amúgy is rengeteg küzdésbe került egy olyan toleráns munkahelyet találni, ahol elfogadták, hogy az egyedülálló apuka nem tud három műszakot vállalni, hétvégézni, és a gyerek bármikor beteg lehet. 

„Másfél év után sikerült egy ilyen helyet találnom, ahol végre stabilnak tűnt a munkám, mindenben mellettem álltak, megpróbálták figyelembe venni, hogy ott van mögöttem Timoti. Ő ma már a Maci csoportba jár Timi néni és Kati néni óvószárnyai alatt (Timi néni amúgy a szomszédunk), így végre beindulni látszott az életünk. Sajnos próbaidő alatt indoklás nélkül elbocsátottak a múlt héten. Mivel megszűnt a munka, hazajöttem, és elmentünk kicsit Timotival csavarogni, olyan pasisan kiszellőztetni a fejünket Vaja dombocskái között. Aztán játszottunk, rajzoltunk, összebújva mesét néztünk, noha most megszaporodtak a gondjaink a pénzkiesés és a munkanélküliség miatt, ami váratlanul ért. Egy kis mesézés közösen máris helyreállt picit a lelki békém. De nem kell aggódni, talpraesett pasi vagyok, megoldom, nem szabad összetörni.” 

„Az különbözteti meg a férfit a kisfiútól, hogy ha kap egy pofont, és padlóra kerül, feláll, és újra harcba száll... Feladni mindig a legkönnyebb” – vallja az édesapa, akinek egy stabil nyolcórás munkahely lenne most a legnagyobb segítség. 

„Timoti  kedvenc étele a mama húslevese, húsos tésztája, illetve a sült kolbász ketchuppal, kenyérrel, az eperlekváros vajas kalács vaníliás tejjel és a vajas, reszelt sajtos kenyér gyulai kolbásszal. Inni meg bármit lehet, csak dinnyés vagy epres legyen. Éppen benne van a dackorszakban, szóval most egyszerre vagyok anya, apa és túsztárgyaló, mert ha valamit nem sikerül elérnie, megpróbálkozik az »akkor most nem szeretlek!« trükkel. Sajnos gyanítom, hogy küzd némi figyelemzavarral, így kivizsgálásra várunk a Pedagógiai Szakszolgálatnál. Külföldre nem vihetem ki a kisfiút, mert az anya indítványozására újra jogvita zajlik a gyerek felügyeletéért. Ha ez a pici gyerek elkerülne innen, tudom, hogy összetörne a lelke, ezért próbálok harcolni szakadatlanul. A vajaiak rengeteget tettek értünk, befogadtak, szeretnek minket, ismerik Timotit. Ha itt azzal fenyegetnek meg egy nagyobb gyereket, hogy »megmondalak apádnak!«, az a gyerek tudhatja, hogy ez könnyen valósággá válik, mert az emberek ismerik, melyik gyerek kihez tartozik. 

Szeretem ennek a helynek a biztonságosságát, lassúbb tempóját. Timotinak pedig, azért elárulom, a repülőgép az óvodai jele, ez még messzire repíthet minket” – mondja István.