Vissza a XIX. századba

A Vakok Általános Iskolájának elődjét Európában az elsők között Pozsonyban nyitották meg, Beitl Rafael vezetésével. A bentlakásos intézmény sorsát József nádor és családja az első pillanattól a szívén viselte, az anyagi és az erkölcsi támogatás mellett rendszeresen toboroztak adományozókat az arisztokrácia és az egyház köréből. Ennek köszönhetően 1827-ben vált lehetővé, hogy az intézet Pestre költözzön, egy Üllői úti lakásba. 

A látássérültek oktatása iránti igény folyamatosan nőtt, az 1830-as évek elején több mint tíz fiatalt tanítottak, a további diákok felvételéhez azonban szükség volt egy saját létesítményre. Az adományoknak hála, az intézet 1835-ben megvásárolt egy földszintes vályogházat, az öröm azonban nem tartott sokáig, az 1838-as nagy árvíz elmosta az épületet. Az immár huszonegy diákot a következő négy évben a budai Horváth-kertben helyezték el, ekkor − ismét József nádor közbenjárásával − az összeomlott ház helyén 1842-ben átadták az új, korszerű intézményt, amelyre a Pesti Vakok Intézeteként hivatkoztak. 

Az addig sokszor pénzügyi bizonytalanságban lavírozó intézet 1873-ban állami tulajdonba került, ezt követően jelentősen megnőtt a diákok és a tanárok száma, az épület pedig ismét egyre szűkösebbnek bizonyult. 

Ezt támasztja alá a Magyar Hírlap 1899-es száma is: „A vakok uj otthona. Az az ódon Király-utczai épület, melyben a vakok intézete van elhelyezve, már régóta nem felel meg a modern pedagógia követelményeinek, azon felül oly szűk, hogy még az alapítványi helyeket sem lehet mind betölteni, mig annyival is hátrányosabb, mert ez az intézet egyetlen hazánkban és igy az a szerencsétlen vak, ki oda be nem juthat, minden kiképzés nélkül nő föl.” 

A Pallas nagy lexikona szerint 1897-ben az országban húszezer látássérült élt, akik közül háromezret kellett taníttatni. Minden abba az irányba mutatott, hogy egy még nagyobb iskolára van szükség.

Louis Braille 1821-ben alkotta meg a nevét viselő pontrendszerű, domború írást a vakok számára, amely a századfordulóra vált világszerte ismertté. Magyarországon a vakok intézetében is ekkor vezették be a Braille-féle rendszer szerinti olvasást és írást. Emellett „(…) az elemi ismeretekből annyit szerezhetnek meg a növendékek, mint az ép érzékűek; tanulnak hit- és erkölcstant, latin betűk olvasását és írását, (...) nyelvtant, számtant, természetrajzot és fizikát, földrajzot, történelmet és alkotmánytant, rajzolást, női kézimunkát, kézi ügyességet, tornát, zenét, éneket. Az elemi osztályok végeztével igen tökéletes kiképzést kapnak egyes iparágakban, Budapesten a fiúk a kosárkötést, kefekötést, székfonást, zongorahangolást, a leányok a kefekötést és női kézimunkákat tanulják meg” − olvasható A Pallas nagy lexikonának 1897-es kötetében.

Tapintható építészet

Az akkori főváros szélén, a mai Ajtósi Dürer sor 39. szám alatt, 1899 és 1904 között épült fel az új iskola, a telken három épület, az anyaintézet, a foglalkoztató- és a betegpavilon kapott helyet. „Az anyaintézetben összesen 107 helyiség van, 150 növendék befogadására készült, kik ott legnagyobb részt mint alapítványos bennlakók teljesen ingyenes oktatásban és ellátásban részesülnek 7 éves koruktól fogva 9 éven át” − adta hírül a Néptanítók Lapja 1901-ben.

Az építészek, Baumgarten Sándor és Herczegh Zsigmond Lechner Ödön követői voltak, így már első ránézésre, a homlokzaton is felbukkannak a népies szecesszió olyan jellegzetességei, mint a növényi ornamentika vagy az ablakokat keretező téglaszalagok. A tervezők igyekeztek a diákok számára is érzékelhetővé tenni az épületet, olyan ötleteket valósítottak meg, mint a lépcsőház különleges kovácsoltvas korlátai, a virágmintás falfestések, a díszesen faragott kapuk, vagy az a ma is kiállított nagy méretű makett, amelyen minden homlokzati elem kitapintható.

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Az építészpárosnak nagy tapasztalata volt a tanintézmények tervezésében, kisdedóvók és népiskolák számára készítettek mintaterveket, emellett többek között elemi, polgári, kereskedelmi iskolákat, bábaképzőket, tanítónő- és óvónőképzőket, gimnáziumokat és egyéb oktatási intézményeket álmodtak meg, amelyekből az I. világháború előtt több mint kétszázhatvan épült fel. 

Ezek egyike a Vakok Állami Intézete szomszédságában a vele egyszerre épült Erzsébet Nőiskola, amely ma Teleki Blanka Gimnázium néven működik. 

Az átköltözés a korábbi, Király utcai, kétemeletes, klasszicista stílusban épült házból 1901-ben vette kezdetét. A régi épületet lebontották, helyén ma a Zeneakadémia áll.

„Valami nagyon szép sugárzik rájuk”

Az iskola kétségkívül legismertebb része a József nádor után elnevezett Nádor Terem. Itt található az ország legnagyobb összefüggő festett üvegablak-együttese, amelyet Herodek Károly igazgató megrendelésére Zsellér Imre üvegfestő és mozaikművész, Róth Miksa tanítványa készített el 1930-ban. Az épület szecessziós stílusához tökéletesen illeszkedő két emelet magas ólomüvegablakon megjelenik József nádor, mellette egy angyal és egy kosárfonást tanuló vak diák, illetve Szent Erzsébet, Szent Imre, Szent István és Szent Margit alakja látható. Tőlük jobbra egy angyal és egy hegedülő fiú, valamint egy segítő apáca ismerhető fel. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

A virág- és növénymotívumok mellett megjelenik a négy evangélista szimbóluma, Jánost a sas, Lukácsot a bika, Márkot az oroszlán, Mátét pedig az angyal jelképezi, valamint az ország címerei és a korona is megfigyelhető. Tímár Péter a Filmvilág című lapnak adott interjújában így nyilatkozott a Vakvagányok című filmje kapcsán 2000-ben: „Amikor megláttam a színes ablakot, az első ostoba reakcióm az volt, hogy minek a vakoknak ez a csodálatos ablak. Később értettem meg, mikor már beszélgettem velük, hogy a gyerekek tudják, az az ablak gyönyörű. Azzal a tudattal lépnek be a terembe, hogy valami nagyon szép sugárzik rájuk.”

A Nádor Terem eredetileg kápolnaként működött a szomszédos, kisebb helyiséggel együtt − ahol ma házi múzeum és kávézó működik −, a kettő közé falban forgatható oltárt alakítottak ki, így mindkét terem alkalmas volt szentmisék tartására. 

A termet az 1990-es években újították fel, 1995 óta látogatható. Különleges akusztikájának köszönhetően a kezdetektől fogva komolyzenei koncerteknek adott otthont. A diákok zenei nevelésére az elejétől fogva nagy hangsúlyt fektettek: bécsi zongorák, pianínók, harmónium és egy Rieger gyártmányú pneumatikus orgona állt a rendelkezésükre, emellett hangszerjavító, hangoló- és kántorképzéseken is részt vehettek.

A megújulás évtizedei

Herodek Károly a XX. század első évtizedeiben példás elköteleződéssel vezette az iskolát. Számtalan külföldi intézményt látogatott végig, hogy az ott szerzett tapasztalatokat itthon kamatoztassa. Igazgatósága alatt új tantervek készültek, könyvtár, szertár, múzeum létesült. Énekkar és sportkör alakult, elindult az eszperantó nyelv oktatása, illetve bővült az ipari és a zenei képzés is. Ekkor indult el a vak értelmi fogyatékosok tagozata, míg a gyengénlátók oktatása és az óvodai képzés 1928-ban vette kezdetét. 

Az iskolának saját Braille-nyomdája volt, valamint nemzetközileg is jelentős biológia- és földrajzi szertárai. „Komoly gyűjteményük van például kitömött állatokból, köztük a drótos tyúkkal: a szárnyasnak a sok simogatástól kiállnak a belső alkatrészei, úgyhogy már könnyű azonosítani a biológiaórán” − olvasható a Szabad Föld 2022-es számában.

Az elmúlt évtizedekben az épület kívül-belül meg­újult, lifteket alakítottak ki, uszoda épült, az állami gondozott diákok számára gyermekotthont hoztak létre. 

A „Szól a szív…” Alapítvány 1987 óta működik, célja a vak gyermekek életkörülményeinek javítása és társadalmi beilleszkedésük elősegítése. A Vakok Iskolájában jelenleg kétszáztizennyolc gyermek oktatása és nevelése biztosított, az óvodától a szakiskolai képzésig. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2024. novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Abban, hogy egymásra találtatok, mintha a Gondviselés keze is benne lett volna.

Éva: Először 1994-ben találkoztunk. Laci ekkor végezte a Zeneakadémián az operaénekes– művésztanári szakot, én pedig a tanárképző szakot a Zeneművészeti Főiskolán. Hallottam, hogy növendékeket keresnek a tanárjelöltek számára, és elmentem a meghallgatásra, majd be is válogattak. A Zeneakadémián aztán ő lett a tanárom. Másfél évvel később kereszteződtek ismét útjaink. Egy előadásra készültünk egy zenekarral, amikor eszembe jutott Laci, hogy milyen rég hallottam róla, és biztos őt is érdekelné a koncert. 

Gondoltam, elhívom, amikor megcsörrent a telefonom. Ő volt az.

László: Édesapám, Csányi János, az Operaház egykori hőstenorja, örökös tagja és édesanyám is szerveztek fellépéseket, ahová hegedűst kerestek, ezért felhívtam Évit. Ugyanaznap jutottunk a másik eszébe – úgy hisszük, a Jóisten terelgetett minket egymás felé, és azóta is érezzük, hogy irányítja az útjainkat.

Milyen út vezetett el titeket a házasságig?

Éva: Mindketten zenészcsaládban nőttünk fel, az anyatejjel szívtuk magunkba a zenekultúra, az opera világának szeretetét. Nagyon hasonló az ízlésünk, ami összekötött minket. Egy-egy fellépésre készülve mindig előadtam az adott tételt Lacinak, számított a véleménye. A kapcsolatunk akkor mélyült el, amikor összeköltöztünk: megismertük azt is, kinek mi a hóbortja, és fokozatosan összecsiszolódtunk. Később több nehézséggel is szembe kellett néznünk, például amikor Laci elvesztette az operaénekesi állását, de a megpróbáltatások tovább erősítették a kapcsolatunkat.

László: A fiunk mindössze három hónapos volt ekkor, nekem pedig át kellett értékelni a művészeti életben a létemet. Miközben gondoskodnom kellett a családomról, a legnagyobb szükség idején keresett meg az Operaház művészeti ügykezelésének vezetője, és állást kínált. Ebben ismét a Jóisten gondoskodását éreztem, mert mint Zeneakadémiát végzett szakembert nem engedett el az Operaházból. Innentől fogva a művészet szolgálata vált hivatásommá egy másik aspektusból, úgyhogy már harminc éve lehetek tagja e csodálatos intézménynek. De mivel nyughatatlan művészlelkek vagyunk Évivel, időközben több közös művészeti projektet is elindítottunk.

Ezek egyike az Operetthajó, amelynek csodájára ­jártak a világ számos pontjáról.

Éva: Korábban egy vonósnégyessel hakniztam egy hajón, amelynek vidám hangulata magával ragadott. Felvetettem Lacinak, hogy mi is csinálhatnánk valami hasonlót. 

László: Az Operetthajó-programsorozat a harmadik gyermekünk. Egyszerre adott kulturális, turisztikai és gasztronómiai élményt családias légkörben. A vendégek az operett- és operaslágereken, folklór műsorszámokon kívül láthattak például flamencót és sztepptáncot is. Minden nemzetiség megtalálta a neki tetsző produkciót, az idegenvezetőnk pedig a saját nyelvükön köszöntötte a vendégeket.

Éva: Rengeteg megható levelet írtak a vendégkönyvbe, amelyet aztán otthon olvasgattunk. Sokan jártak vissza – volt, aki Új-Zélandról. Egyikük egyszer azzal hívott fel: „Évike, tavalyelőtt jártunk nálatok, és megint jönnénk, emlékszel, melyik asztalnál ültünk?” Hogyne emlékeztem volna.

Sok energiát áldoztunk a projektbe, de minket nem a bevétel tett boldoggá, hanem az, ha a vendégeknek meg tudtuk adni, amit kívántak. Szolgáltuk őket szeretettel. Ez tette a produkciót egyedivé! 

László: A hajón gyakran tartottak szülinapot, házassági évfordulót is. 

Máig emlékszem, amikor egy fiú a fedélzeten kérte meg a barátnője kezét. Vagy amikor egy idős pár, a kedvenc dallamaikat hallva, megfogta szemérmesen egymás kezét az asztal alatt – őket látva nekünk is örömkönnyek szöktek a szemünkbe. 

A hajón huszonöt művészt foglalkoztattunk, igazi társulat volt, mi magunk is felléptünk. Heti négyszer volt műsor, ami évente legalább száz előadást jelentett. Így történt, hogy pénteken hajóztunk, szombaton megesküdtünk, vasárnap pedig ismét vízre szálltunk.

Esküvőtök – ahogyan Laci viccesen fogalmaz – félhivatalos volt.

László: Évi egy turnén is részt vett az esküvőnk előtt, ahol megfázott, és elment a hangja. Bár az oltár előtt mikrofont tartottak a szája elé, csak én hallottam az igent, és persze a Jóisten.

Kép

Fotó: Bach Máté

Hogy Évát is idézzem, amikor két ember eggyé válik, onnantól közös a céljuk. A ti közös célotok vagy inkább missziótok a kultúra átadása, ennek szellemében hoztátok létre a Kulturált Ifjúságért Színházat is. Erről milyen emlékeket őriztek?

László: A projekt keretében több előadást – A varázsfuvolát, a János vitézt, a Bánk bánt – én rendeztem, amelyeket budapesti, vidéki, sőt felvidéki kulturális centrumban is előadhattunk. Magas művészi színvonalú, családi finanszírozásból létrejött produkciók voltak díszletekkel, jelmezekkel, emellett utóbbi két darabban még a gyerekeink is szerepeltek. A János vitéz történetébe beleszőttem két csíny­tevőt, lányunkat, Zórát és fiunkat, Marcit, akik az alvó Petőfit felébresztik a faluvégi kurta kocsmában a vers elszavalása közbe. Ekkor „fertőztük meg” őket a kultúrával. 

Kezdeményezésünkkel igyekeztünk minél több fiatalhoz közelebb hozni az egyetemes irodalmi és zenekultúrát. Én azt vallom, hogy a modern feldolgozások előtt meg kellene ismerniük a művek klasszikus, eredeti mondani­valóját, hogy helyesen tudják elhelyezni azokat a kulturális kánonban. A digitalizáció sajnos nem kedvez ennek a folyamatnak, leegyszerűsített konzervinformációkhoz jutnak az interneten, és a nagy művek transzcendens kapcsolatai sem kapnak elég hangsúlyt manapság. A Hit a művészetekben című műsoromban is erre igyekszem felhívni a figyelmet a meghívott művészekkel. 

Nem azt mondom, hogy minden darabban kereszteket kell mutogatni, hiszen ez pusztán külsőség volna, bár valahol ez az indokolt. 

Az eget és földet összekötő emberi kapcsolatok megannyi ábrázolásának elengedhetetlen szükségességéről van szó, hiszen szomorúan látom, hogy gyakran teljesen kiforgatják az eredetileg mély, transzcendens gondolatokat felvető darabokat, és egészen oda nem illő, sokszor triviális dolgokat magyaráznak bele. Alkotóművészekként hatalmas felelősségünk van abban, hogy mit és hogyan közvetítünk a művészetek által, mert ez az egész társadalmunk, jövőnk gondolkodásmódját befolyásolja.

Saját gyerekeiteket hogyan terelgettétek efelé?

Éva: Sok klasszikus darabot, filmet megismertettünk velük, és zenetanulásra is ösztönöztük őket. Mindketten szeretik a zenét, Marci zongorázott és kiválóan szaval, versenyt is nyert, míg Zóra hegedült korábban. Nagyon tehetséges, a tanárnője mondta, hogy a kezébe teremtették a hangszert. De látta, mivel jár a szakmám, hogy gyakran vagyok tőlük távol, és ebben nem akart követni. Mi pedig nem erőltettük. Most a képzőművészet kezdte érdekelni, művészeti iskolában tanul tovább.

Fiatok, Marci sajátos nevelési igényű gyermek. Hogy hat mindez a mindennapjaitokra?

Éva: Marci nehezen jött a világra, huszonhat órát vajúdtam. Később nem akart lábra állni, de rátaláltunk a Dévény Anna Alapítványra, és a fejlesztésnek köszönhetően pár hónap alatt úgy beindult, hogy másfél évesen már nem is volt hajlandó babakocsiba ülni. 

László: Sokat segítettek a tanárai is. Az általános iskolát a társaitól lemaradva kezdte meg, de tanév végén már szavalóversenyt nyert, köszönhetően tanítójának, Magdi néninek, aki második édesanyjaként nemcsak írni-olvasni tanította, hanem a tehetségét is felfedezte. Fiunk a gimnáziumban is szuper osztályfőnököt kapott – a Jóisten mindig adott mellé valakit ott, ahol nem tudtunk vele lenni. Ma már főiskolás, teológiát tanul. 

Éva: Ettől függetlenül még most is figyelnünk kell rá: nagyon szeret segíteni másoknak, amit a kevésbé jó szándékú emberek néha kihasználnak.

Néhány éve hozzátok költözött Éva édesanyja, így jelenleg három nemzedék él együtt. Hogy működik nálatok ez a családmodell?

László: Mint minden emberi kapcsolat esetében, itt is fontos, hogy mindkét fél tudja érvényesítni az akaratát, ugyanakkor képes legyen kompromisszumra is – össze kell csiszolódni, akár a házastársaknak. De Éva édesanyja szerencsére nem olyan, mint a viccekben szereplő, mindenbe beleszóló anyós, így nem is fordulnak elő konfliktusok. Másrészt, számára is komfortosabbnak bizonyult így az élet.

Éva: Anyukám mindig is gyakran járt hozzánk, legtöbbször ő vigyázott a gyerekekre, amikor nekünk fellépésünk volt. De vitte őket sétálni, állatkertbe, múzeumba is. Sokat köszönhetünk neki, illetve a szüleinknek. Zórát és Marcit is arra neveltük, hogy becsüljék meg a nagyszüleiket, ez számunkra is alap volt. 

A házasságkötésünkkor, a szertartás előtt az első utunk Laci nagymamájához vezetett, aki akkor kórházban feküdt. A vele való találkozással vált igazi ünneppé a nap.

László: Ma a média a szingli életformát hirdeti, és le­kicsinyli a család fontosságát, holott ez az egész emberi létezés alappillére, amelyet nem lehet megkérdőjelezni. Szüleink segítsége nélkül mi sem tudtunk volna helytállni.

Amint László is utalt rá, a párkapcsolatokban felgyorsulás érhető tetten, akár a kultúrafogyasztásban: ha valami nem működik, a felek nem küzdenek érte, inkább szétválnak. Szerintetek miért és főképp hogyan érdemes egyetlen ember mellett leélni az életet?

László: Egy társ biztonságot ad, mindig számíthatunk rá – nélküle hihetetlenül egyedül volnánk ebben a világban, ahogyan a Biblia fogalmaz: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” (Ter 2,19). Persze akinek erős a hite, az sosem érzi magát magányosnak, de Isten is szeretné, hogy társat találjunk, és előbb-utóbb el is vezet hozzá. 

Éva: Konfliktusok előfordulnak köztünk is, viszont sosem fekszünk le úgy aludni, hogy ne békültünk volna ki – ebben általában Laci a kezdeményező, aki könnyebben enyhül. Ilyenkor odajön, és ad egy puszit.

László: De ha lehet, nem is várjuk meg az estét a béküléssel. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A videójátékok ma már nem csupán magányos kikapcsolódási formát jelentenek. Vannak, akik akár napi tíz órát is e-sport- vagy gamerkarrierjük építésébe fektetnek, ami remek pénzszerzési lehetőséget jelenthet hosszú távon. A gamerek világában persze megmaradtak azok a baráti társaságok is, amelyek szórakozás céljából játszanak együtt, de az is előfordul, hogy ismeretlen játékosok találkoznak a virtuális térben.

Feszültség a gamerek között

A húszéves vegyészmérnök hallgató, Gálfi Tihamér általános iskolás kora óta játszik videójátékokkal, leginkább az együttműködésre alapuló játékokat kedveli. 

„Nagyon fontos lenne a csapatkommunikáció, ez viszont nem mindig valósul meg. Sokan vannak, akik nem veszik komolyan az egészet, és széttrollkodják mások játékát. 

Ezeknek a meccseknek az lenne a lényege, hogy jól érezzük magunkat, de sokszor előjön a toxikus kommunikáció, ami átmegy egymás szidásába. 

Ezt néha nehéz kezelni” – mesélt az alapvetően szórakozás céljából folytatott tevékenység sötét oldaláról Gálfi Tihamér, hozzátéve, az általa leírt eset ötből négyszer megtörténik, amikor nem a barátaival, hanem idegenekkel játszik.

Ettől függetlenül az sem ritka, hogy a meccs résztvevői között jó hangulat alakul ki, a későbbiekben pedig barátnak is jelölik egymást, és beszélgetni kezdenek, kialakul valamiféle barátság. 

Minden második magyar videójátékozik

A Reacty Digital 2023 áprilisában 1039 fő megkérdezésével végzett országos reprezentatív közvélemény-kutatása szerint Magyarországon stabilan 3,5 millió felnőtt (18–65 éves) játszik videójátékokkal – mindazokat is beleértve, akik például „üresjárataikban” szókeresőznek. Közülük 810 ezer főre tehető azok száma, akik akár alkalomszerűen, akár komolyabban e-sport-játékokkal töltik idejüket.
Forrás: Esport1.hu

Közösséget épít a streaming?

Ha már a netes játékoknál tartunk, nemcsak a klasszikus értelemben vett videójátékok népszerűek az online térben, hanem azok is, amelyeket hagyományosan személyesen játszanak egymással az emberek. A sakk népszerűsége például mérhetően és látványosan megnőtt az elmúlt években világszerte, egyre több felhasználója van a sokak által ismert platformoknak. 

Ilyen felület a chess.com is, amely több millió felhasználónak biztosít lehetőséget a játékra. A platformon keresztül sikerült elérnem többek között a FIDE-mesteri címmel rendelkező grúz Lile Koridzét is, aki öt és fél évvel ezelőtt, még tinédzserként kezdte el az online játszmáit közvetíteni.

„Abban az időben nem tudtam olyan jól angolul, mint manapság, emiatt igazán őrült döntés volt elkezdeni a streaminget, de elsősorban az volt a célom, hogy megmutassam a képességeimet a sakkot követő közönségnek világszerte.” 

„Egyáltalán nem munkalehetőségként tekintettem rá, hiszen kezdő voltam, az akkori edzőm mondta, hogy a kapott összegekből fedezni tudnám a versenyeim kiutazási költségeit is” – világított rá a fiatal, de ma már rutinos játékosnak számító grúz lány arra a lehetőségre, ami a játszmák közvetítésében rejlik.

Lile Koridze úgy véli, az online sakkozó közösségek jó lehetőséget jelentenek a játékosoknak a barátkozásra, hiszen sok városban és kisebb településen egyáltalán nem léteznek olyan klubok vagy sakkozóhelyek, ahol megismerkedhetnének a sportolók egymással.

A nemzetközi sakkmesternek számító Turzó Attila az elsők között volt, akik online tanítani kezdték a játékot a kétezres évek elején. Úgy látja, ma a fiatalok körében is sokkal népszerűbbé vált a sport, ami többek között a netflixes Vezércsel című sorozatnak is köszönhető.

„Tavaly az egyik nézőm meghívott egy írországi versenyre. Fizette a repülőutamat, a szervezők pedig a szállásomat. Ott találkoztam vele élőben, korábban a Twitch-en oldottunk meg együtt különböző sakkfeladványokat. Indiába is hasonló módon jutottam ki, oda is az egyik online követőm hívott meg” –számolt be a neten kötött barátságok továbbéléséről Turzó Attila.

Kép

Illusztráció: Képmás kollázs

Igazi barátság a virtuális térben?

A valóság és az illúzió határának összemosódását Üveges Anna az úgynevezett destruktív neuroplaszticitás jelenségével magyarázza, amely agyunk változásra való képességére utal, abból a szempontból, amikor ez a változás sokkal inkább hátrányokkal, mintsem előnyökkel jár. Emiatt könnyen az eszközeinken elérhető online tér függőivé is válhatunk, s napi szinten azt érezhetjük, szükségünk van ezekre az ingerekre, miközben a valós emberi kapcsolódásainkra nem marad kapacitásunk. 

„Egy hús-vér emberi kapcsolatot áthat a valódiság, a lélekközeliség. Elemi része az érintés, a szemkontaktus. Kutatások támasztják alá, hogy a különböző okoseszközök jeltovábbító rendszere voltaképpen leképezi az emberi idegrendszer információfeldolgozó működését. 

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fejlődő technológiának köszönhető eszközeink voltaképpen idegrendszerünk kiterjesztései, és ez fordítva is igaz: mi, analóg lények leképezzük a digitális világot. 

Az online tér nem rendeltetésszerű használata éppen ezért emberi evolúciós értékeinkre nézve bizonyos értelemben romboló hatású, mert idegrendszerünk a rendszeres stimulációra érzékenyen reagál. A digitális világban való (túl)időzés egyszerre függésre késztet és kimerít. Eláraszt és energiát is von el, úgy érezhetjük, hogy kinyílik a világ, ami épp annyira beszippanthat, amennyire tágíthatja a lehetőségeinket. Egy face-to-face, egészséges emberi kapcsolódásban a nyugalmat, a biztonságot és az izgatottságot teljesen más minőségben és mintázatban tapasztaljuk, azok átélése nem jár a túlingerléshez hasonló »mellékhatásokkal«” – hívta fel a figyelmet Üveges Anna. 

A pszichológus szerint a valóditól gyakran eltérő közösségi én érzéstelenítő hatású: eltávolítja az embereket a fájdalomtól, a valahová tartozás hiányának érzetétől, ezért személyiségformáló hatással is bír. Emiatt leginkább a tinédzser korosztály van kitéve annak a veszélynek, hogy a számára hiányzó dolgokat online platformokon próbálja pótolni.

A net sötét oldala

A fentebb említett pozitív példák ellenére fontos arról is beszélni, hogy az interneten a romboló hatású, mérgező közösségek is könnyebben szerveződnek. Terroristák toboroznak, propagandát terjesztenek, bűnözői csoportok alakulnak, deviáns viselkedésű emberek találnak egymásra és erősitik meg destruktív világképüket az internet sötétebb oldalán.

„Ha a szélsőséges közösségi formákra tekintünk, annak tagjait saját traumáik és fel nem dolgozott, gyakran fájdalmas élettörténeteik kötik össze.” 

„Itt a valahová tartozás illúziója már agresszív cselekedetekben és a más embereken való „törlesztés” formájában nyilvánul meg, gyakorlatilag ez, a bántalmazás jelenti a közös pontot, amelyen keresztül kapcsolódnak a tagok – világított rá a szakember arra, hogy általában mi áll az egyértelműen negatív célokat megfogalmazó csoportok létrejötte hátterében. – Érvényes lehet ez a kábítószerfogyasztó és vandalizmusra törekvő csoportokra vagy a legszélsőségesebb formaként említett terrorszervezetekre, ahol már patológiás esetről, azaz személyiségzavarról is beszélhetünk” – tette hozzá. 

Összeségében a kizárólag online működő közösségek az említett példák alapján nagyon különbözők lehetnek, de számos fajtájukról el lehet mondani, hogy képesek új színt hozni az életünkbe, élvezetesebbé tehetik azt, és hozzájárulhatnak a velünk közös érdeklődési körű emberek megtalálásához. Ezzel együtt annak a szakvélemény szerint is minimális a valószínűsége, hogy teljesen pótolhatnák a személyes kapcsolattartást, arra ugyanis mindenképpen szükségünk van.

Üveges Anna szerint érdemes szem előtt tartanunk, hogy az életet hús-vér emberi interakciók és személyes kapcsolatok nélkül nem úszhatjuk meg. „Bár a határ nagyon vékonnyá válhat a valóság és az illúzió között az online térben is, emberi mivoltunkból kifolyólag képesek vagyunk felismerni, mi valódi, és mi nem. Igaz, a felismeréshez kezdetben lehet, hogy segítségre lesz szükségünk” – véli a szakember.

Hogyan telnek a mindennapjaitok?

Nyolc éve nevelem teljesen egyedül Álmost, így eléggé el vagyunk határolódva a kapcsolatoktól, az emberektől, szűk a mozgásterünk, rutinosak a napjaink. Édesanyám öt éve meghalt, és van egy 82 éves, Parkinson-szindrómás, demens apukám, akinek szintén a gondnoka vagyok. A múlt hónapban tíz hónapra kihoztam őt is az idősotthonból, de nem bírtam két súlyos beteget itthon ápolni. Most egy magánidősotthonban van, beláttam, hogy nem bírok el ennyi terhet.

Úgy vettem ki a szavaidból, hogy mostanában te is egyre több betegséggel küzdesz.

A nálam idősebb otthon ápoló édesanyák már régóta elmondták nekem, hogy ez a 0–24 órás készenlét kikészíti a szervezetet, amely hamar benyújtja érte a számlát. Akinek egy jobban funkcionáló autista gyereke van, az el sem tudja képzelni a helyzetünket Álmossal. Ő értelmes, de nem beszél, bár jó fej és abszolút szerethető fiú, azon három magyar gyerek közül az egyik, aki szélsőséges száj-szenzibilitással rendelkezik, ezért a szilárd étel fogyasztását visszautasítja. Soha nem evett, gyakran a folyadékfogyasztást is elutasítja, minden kreatív próbálkozásnak ellenáll. A tápszonda lehetett volna megoldás, de Álmos egy ragtapaszt sem visel el magán, így mire hazaértünk volna a kórházból, kitépte volna a testéből a szondát, ami akár halálos mozdulat is lehetett volna. Nem tervezünk hosszú időket… 

Álmos most 22 éves, 170 centi és 38 kiló, anorexiás, rágási képtelensége, gyomorfekélye van. Naponta dolgozom a túlélésén, hogy cumisüvegen keresztül menjen a szervezetébe annyi kalória, hogy megélje a holnapot. 

Ez olyan fokban felemészt fizikailag, idegileg, hogy az alváshiány naponta hagyja rajtam a nyomait, kiszorulok a normál társadalmi létből, nincs segítő apuka a képben, ezen a talajon bizony felütik a betegségek a fejüket. Idő előtt elhasználódunk a sokszoros igénybevétel miatt. Álmos naponta járhat a Máltai Szeretetszolgálat foglalkoztatójába, ezalatt intézem az ügyeinket, ez egy kis szabadság.

Vannak emlékeid arról, hogy mi, gyerekként, a hetvenes években hogyan láttuk a fogyatékossággal élőket – ha láttuk őket egyáltalán?

Az osztályomba járt egy elesettebb, sérült kisfiú, és én mindig segítőkész voltam vele. Talán ez volt a felkészülésem… Ebben az időben nagyon nem volt divat az érzékenyítés, még az integráció sem került terítékre. A felnőtt társadalom részéről azt láttam, hogy mintha nem lenne illendő sérült gyereket világra hozni, pláne nem mutogatni meg kivinni. Negatív produktum volt.

Valamiféle titok vagy szégyen járt körülötte.

„Ha már ezt produkáltuk, legalább nem mutogatjuk” – ilyesféle bűntudatos érzelemvilág alakult ki hozzá kapcsolódóan.

És kifejezetten szegregált volt a nevelés. Nem is volt fórum, ahol találkozhattunk volna velük. 

Kastélyok, magas kerítések sokszor az ország szélén, és sokan természetes módon egész kis korban intézetbe adták a gyerekeket, úgynevezett egészségügyi gyermekotthonba. Mikor Álmos hatéves volt, felvetődött a kérdés, hogy iratkozzunk-e fel a húszéves várólistára, hogy felnőttként legyen helye egy otthonban. Azonban Álmos teljes létezése szinte csak a túlélésre összpontosított, nagyon vékony ma is, és van benne valami dédelgetnivalóan babás. Hatévesen háromévesnek látszott. 

Annyira összenőttünk lelkileg, fizikailag, spirituálisan, hogy én már nem engedem el őt. 

Van bennem szorongás, mint minden hasonló anyukában, hogy mi lesz, ha kidőlök, ha kezelésre, műtétre szorulok… De nem tudnám elengedni.

Kép

Andrea és fia, Álmos − Fotók forrása: Lipusz Andrea

A mi szüleinket hogyan érintette, ha a postán vagy a vonaton mégis szembetaláltuk magunkat egy sérült gyermekkel és a szülőjével?

Gyogyósnak, bénának tituláltuk őket, és tolókocsinak hívtuk a kerekesszéket. „Ne nézz oda!”, „Ne bámuld!”, „Fordulj el!” Ez is gyakran elhangzott, holott így a létezésüket kérdőjelezték meg, és a vihogás, mutogatás sem maradt el. Utánozták bice-bóca mozdulataikat, artikulátlan hangjaikat, ezzel is bizonyítva a felsőbbrendűségüket. Én viszont azt szeretném, ha látnák őket, ha odajönnének hozzánk, ha megkérdeznék tőlünk, hogy hogy vagyunk. Nemcsak én, hanem Álmos is. Jöjjenek, és kérdezzenek nyugodtan, hogy Álmos miért nem beszél, de azért ért-e, miért kopogtatja a tárgyakat, miért cumisüvegből eszik? Azért, mert nem válaszol, még lehet mondanivalója, és ránéz arra, aki beszél hozzá. Én elmondom ezt annak, aki kérdezi, és Álmost itt ismerik és szeretik. Ide tartozik, van köztük helye.

Lehet, hogy nem merik ezt megcsinálni jó szándékkal sem, félnek odamenni, fájó kérdéseket feltenni.

Pedig boldog vagyok, és végtelen örömet jelent nekem, amikor azt mondják, hogy „Szia, Andi, szia, Álmos!” Álmos nem fog visszaköszönni, de rájuk néz, és ilyenkor nem azt érzem, hogy ő ott sincsen. Elmondhatják azt is, ami zavarja őket, hogy Álmos túl közel jön, túl hangos. Megbeszéljük. Volt, hogy ellógott mellőlem a boltból, és kedvesen visszakísérte egy fiú. Természetes volt az egész helyzet.

Megkérdezhetem azt is, hogy miért kopogtatja végig a dobozokat a boltban? Milyen információt ad ez neki?

Persze! A neki fontos tárgyakról való információszerzés neki nem a tapintás, hanem a kopogtatás. Óvatos kocogtatással a visszaverődő hangok alapján ismereteket szerez a tárgyról. Kérdezzetek! Kérlek, ne mondd a gyerekeidnek, hogy ne nézzenek oda. 

Ezzel azt sugallod, hogy ne lásd meg, mert ez olyan dolog, ami nem illik a mi tökéletes világunkba, jobb, ha tudomást sem veszel róla, ez minket (téged) nem érint. Azt hiszem, talán ez a legfájóbb.

Amit nem látunk, az nincs is... Pedig van. Sok-sok család él együtt ilyen gyerekkel, felnőttel. Igen, mások, igen, fárasztó velük néha, de ha mi úgy döntöttünk, családban neveljük a sérült gyermekünket, kérlek, annyit tegyél meg, hogy vetsz ránk egy pillantást. Ha megkérdezed, mi a baja, mitől ilyen, miért csinál így, én elmondom neked és a gyerekednek, aki, ha majd felnő, már talán nem fogja azt mondani a saját fiának, lányának: „ne nézz oda!” Ez a hozzáállás azt mutatja meg, hogy nincs azzal a másik gyerekkel semmi nagy baj, ő máshogy tesz dolgokat, lehet, hogy megkocogtatja a táskádat, de nem veszi el, és ennyi. Vagy ha hagyod, hogy megsimogassa az arcodat.

Szóval nem azt hirdetem fennen, hogy fogadj el, mert arra nem mindenki képes. Nem baj ez. Csak nézz ránk, és lásd meg bennünk az embert. Elég, ha köszönsz nekünk, ha nem beszélsz el a fejünk felett, Álmos felett. Ha látod és láttatod, hogy ő is egy ember. Aki te is vagy.

Hallottam Álmos legújabb zenélő, világító teknősbékájáról.

Nekünk ezek a mindennapjaink, örömeink. És enyém a legtisztább lelkű autista fiúcska minden öröme és bánata, amit velem, csak velem oszt meg. Enyém az első ébredés utáni pillantása, és az utolsó, amikor ezredszer kell betakarnom, hogy a takaró úgy álljon, és olyan szögben, ahogy neki kell. Tudom, apróságnak tűnhet, de nekünk ezek a mindennapjaink. Nekünk ez maga az élet.

A mesterséges intelligenciát már a kétezres évek eleje óta használja az egyébként alapvetően informatikus, matematikus végzettségű, Franciaországban doktorált Horváth Péter. A HUN-REN Szegedi Biológiai Kutatóközpont Biokémiai Intézetének igazgatója szerint abban az időben elsősorban a gyógyszerkutatásban próbálták a vadonatúj technológiát bevetni, ám ez nem volt egyszerű feladat, és az eredmények sem voltak annyira kiugróan jók, hogy elterjedjen. Ám amikor a 2010-es évek elején-közepén kifejlesztették az úgynevezett konvolúciós hálókat – amiket manapság egyszerűen csak mesterséges intelligenciának hívunk –, óriási fejlődés indult meg. Ma már ott tartunk, hogy biológiai kutatásokban, orvosi diagnosztikában is rengeteget segít a mesterséges intelligencia.

Képfelismerő világbajnokság a gyógyítás szolgálatában

„2018-ban a kutatócsoportommal részt vettünk egy úgynevezett képfelismerő világbajnokságon, ami a daganatkutatás szempontjából igen fontos verseny volt: a résztvevőknek mikroszkópos patológiai képeken kellett adott időn belül minél több kóros sejtet azonosítaniuk. 

Meglepődtünk, amikor megtudtuk, hogy a világbajnokságra közel négyezer csapat nevezett, az meg különösen nem esett jól, hogy a mi tudományunk, amit az azt megelőző egy évtizedben fejlesztettünk, úgy nagyjából az ezredik helyre lett volna jó. 

Ekkor kezdtük el a mesterséges intelligencia új, képanalízist forradalmasító módszereit használni: beköltöztünk a laborba, éjjel-nappal ezzel foglalkoztunk, így sikerült a versenyben az ötvenedik helyre bejönni” – idézte fel az előzményeket a kutató, aki szerint egyetlen nagy hátulütője van ezeknek a módszereknek: elképesztően sok adattal kell őket „megetetni”. Ám éppen ennek köszönhetően, amíg egy orvos nagyjából 10–15 ezer esetet lát egész élete során, addig ezekbe a rendszerekbe sok milliónyi esetet lehet betáplálni a világ minden részéről.

„Nemcsak a Tesla autóit tanítják állandóan, képek millióit betáplálva, hanem például a Facebook algoritmusa is állandóan tanul abból, amikor odaírjuk, mit látunk egy-egy képen.  Nekem a világbajnokságon három biológus volt a csoportomban, úgyhogy nem igazán akadt egy »fél földnépességnyi« tanítónk. Ezért aztán építettünk egy másik mesterséges intelligenciát, ami gyakorlatilag példákat generált az egyiknek, azaz a két intelligencia egymást tanította. Ezzel a megoldással végül a legmagasabb pontot hoztuk el!” – emlékszik vissza a hihetetlen eredményre Horváth Péter.

A világ legkisebb „CNC-lézervágója” vágja ki a kóros sejtet

A magyar kutatócsoport számára ez a hatalmas siker jelentette az igazi fordulópontot, azóta csak MI-t használnak a biológiai minták analízisére. Az igazán világraszóló eredményt azonban a következő lépcső hozta meg: a csapat azon kezdte el törni a fejét, hogy ha egy patológiai képen már villámgyorsan meg tudják találni a beteg sejteket, miként lehetne ezeket emberi beavatkozás nélkül, azonmód kivágni. 

A kutatóknak sikerült egy olyan eljárást kifejleszteniük, amely során egy rendkívül nagy felbontású mikroszkóp – a már említett MI algoritmus segítségével – pontosan kijelöli a kórosnak ítélt sejtek határvonalait, majd egy másik mikroszkóphoz csatlakoztatott „mikro CNC-lézervágó gép” – ugyancsak az MI segítségével – mikrométer pontossággal kinyeri azokat a mintából. 

Az így kivett egyedi sejteket, ahogy a kutatók nevezik, egysejteket genetikai analízisre küldik, így a szakemberek meg tudják nézni, milyen mutációk vannak bennük, és van-e már azokra kifejlesztett gyógyszer.

Kép

Fotó forrása: SZBK Egysejt Központ

Magyar címlapsztori a világ egyik legnagyobb tudományos folyóiratában

A fenti eljárás 2018-ra már használható állapotba került, ekkor kereste meg a magyarokat Matthias Mann, Európa legidézettebb kutatója. A fehérjékkel foglalkozó tudós azt vetette fel, hogy még mélyebbre, a fehérjék szintjéig kellene leásni: „A fehérjék mozgatják előre az életet, irányítják a sejtek fejlődését: egyetlen sejt fehérjeösszetételének ismerete vagy annak megváltozása sokat elárul arról, milyen folyamatok mennek végbe az adott sejtben, és miként lesz ebből egy burjánzó, daganatos sejthalmaz. Matthias Mann azt javasolta, ne csak a genetikai kódot keressük meg, hanem azt is nézzük meg, amit ez a genetikai »titkosírás« kódol” – idézi fel a magyar kutató, akinek a magyarázatából a laikusok is megértik, miért jelent mindez óriási előrelépést. – Az onkológiai gyógyszerek több mint 90 százaléka fehérjéket céloz. Tehát ha megtaláljuk azt a fehérjét, ami valamiért »nem jól működik«, akkor jó eséllyel meg tudjuk azt is mondani, melyik az a gyógyszer, ami pontosan ezt a fehérjét célozza, végeredményben blokkolva a daganat fejlődését ösztönző fehérjét.”

Horváth Péter az így összeállt csapattal kifejlesztett egy olyan módszertant, amellyel gyakorlatilag molekuláira szedik szét a beteg sejtet, és azt próbálják megérteni, hogy az adott betegség mitől más, mint a többi, illetve, miként gyógyítható a leghatásosabban.

Ezzel a módszerrel azt is vizsgálni lehet, milyen hatása van egy-egy gyógyszernek vagy gyógyszerkombinációnak az adott daganatra. Az eljárás igen komoly tudományos visszhangot váltott ki, olyannyira, hogy a világ legrangosabb biotechnológiai újságjának, a Nature Biotechnologynak a címlapsztorija lett, néhány hónapja pedig „Az év módszerének” választották meg!

Világraszóló Egysejt Központ

Valószínűleg a Nature Biotechnologyban megjelent cikknek is köszönhető, de a lényeg: a magyar kutatók, a Szegedi Biológiai Kutatóközpont Lendület Mikroszkópos Képfeldolgozó és Gépi Tanulási Csoportja három helyről is támogatást kapott, hogy felállítsa a fent bemutatott módszer továbbfejlesztését segíteni hivatott Egysejt Központot: a Chan Zuckerberg Alapítvány, az Európai Unió Human Cell Atlas projektje, valamint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) anyagi hozzájárulásával 2023-ban Szegeden átadott Egysejt Központban (Single Cell Centre) zajló kutatások arra keresik a választ, hogyan alakulnak ki a daganatok, miként képeznek áttétet, illetve mi történik a sejtekkel az osztódások során.

„Ez még nem gyógyászati diagnosztika, hiszen mi elsősorban kutatók vagyunk, azaz nem lehet csak úgy például egy daganatgyanús mintát beküldeni hozzánk. Ugyanakkor azt mondhatjuk, már túl vagyunk az első pácienseken, nagyon jól haladunk, rohamléptekkel közeledik az az időpont, amikor ez a technológia a mindennapi gyógyászat részévé válik” – világítja meg a jelenlegi állást a kutatócsoport vezetője.

A szegedi kutatócsoport munkáját vezető Horváth Péter− forrás: Horváth Péter

Kétszázmillió „ujjlenyomat”

Az Egysejt Központ kutatói valami hasonlót csinálnak, mint amit a Facebook kezd egy fotóval és a hozzá tartozó információval: a rendszerbe kerülő képeket nem képként, hanem egyfajta ujjlenyomatként tárolják el, amelyhez kapcsolódhat az adott beteg klinikai sorsa is, például az, hogy milyen gyógyszereket kapott, mi volt ezek közül a leghatásosabb. 

Az adatbázisban ma már nagyságrendileg 200 millió ilyen digitális ujjlenyomat van, s ha beérkezik egy friss kép, a rendszer egy másodperc alatt kikeresi a 10–15 leghasonlóbb elváltozást. 

Ezzel gyakorlatilag azonnal kiderül, hogy az adott betegségtípus esetében korábban melyik hatóanyag volt a leghatásosabb. Minél több beteg adata gyűlik tehát össze, annál több összefüggést fedezhet fel a mesterséges intelligencia.

Ahogy szokták manapság mondani, a daganatok gyógyításában a személyre szabott kezelés a jövő útja. Annál személyre szabottabb terápia pedig nem létezik, mint amit a szegedi kutatók fejlesztenek. „A betegből, vagy adott esetben az áttétéből származó mintában megpróbáljuk megtalálni azokat a »rosszfiúkat«, azokat a nagyon elmutálódott daganatos sejteket, »akiket« az addig alkalmazott, általánosabb terápia nem tudott elpusztítani, és kimondottan ezekre igyekszünk célzott gyógymódot javasolni. Kis túlzással a beteg minden egyes rosszindulatú sejtjére kellene egy terápiát adnunk. Ez persze kivitelezhetetlen, az viszont megoldható, hogy a gép által felfedezett, a többi sejttől morfológiailag elkülönülő csoportok fehérjetartalmát vizsgáljuk, ezek alapján ugyanis a jövőben már lehetséges lesz dönteni abban, milyen terápia lehet a legeredményesebb. Az öt fő típusra, a prosztata-, a tüdő-, a végbél-, az emlő- és a melanóma-daganatokra koncentrálunk, s nagyon hiszünk abban, hogy ez az út lesz a jövő daganatterápiája” – foglalja össze Horváth Péter.

Kép

Fotó forrása: SZBK Egysejt Központ

Leukémia: már 90 százalékban túlélhető!

Mivel az Egysejt Központ legfőképpen német, svájci és svéd klinikákkal működik együtt, olyan páciensük még nem volt, akit teljes egészében Magyarországon vizsgáltak, ám olyan már igen, akinél a magyarok módszerét használták.

A kutatók egyik, a világ legfontosabb rákkutatási folyóiratában éppen elbírálás alatt álló tanulmánya azt igyekszik megmagyarázni, hogy a különböző vesedaganatok, azok súlyossági fokozatai milyen fehérje- és DNS-elváltozások következtében alakulnak ki. 

A leukémiás gyerekek kemoterápiájának optimalizálásában pedig – a zürichi gyermekklinikával együttműködve – már túl vannak a 700. betegen, s elmondható, hogy az 50 százalékos túlélési arány éppen az ilyen technológiáknak köszönhetően az elmúlt 20 évben már 90 százalék fölé emelkedett.

Végtelen szuperintelligencia?

Vajon meddig fejlődhet a mesterséges intelligencia a gyógyászatban? Átveszik-e az orvosok tevékenységének jelentős részét ezek a gépek?

„A mesterséges intelligenciával is foglalkozó jövőkutatók azt mondják – válaszol a kérdésre Horváth Péter –, hogy a következő 10–15 évben a szuperintelligenciáig azért nem fogunk eljutni. Vannak olyan vélemények, melyek szerint azok a módszerek, amiket mi most használunk, szaturálódni fognak, és igazából már nem tudnak sokkal-sokkal hatékonyabbá válni. A nagy nyelvi modelleknél például már most látszik a probléma, hogy elfogyott a tanító adat, gyakorlatilag a világ összes írott tudását beintegráltuk már ezekbe a módszerekbe, és már most is szintetikusan generálnak nagyon sok tanító adatot, ami majd azt eredményezi, hogy a mesterséges intelligencia által készített adatok el fogják önteni a teljes tudásbázisunkat. Ez pedig azt jelenti, hogy ha ezeket az adatokat használjuk másik mesterséges intelligencia tanítására, akkor tulajdonképpen új információt már nem viszünk a rendszerbe.”

A daganatfelismerő rendszer persze mindettől függetlenül közel a végtelenségig bővíthető, gátat a fejlesztésnek leginkább csak a nagy teljesítményű számítógépek, a több százmillió forintba kerülő fehérjeanalizátorok és a képek millióit készítő mikroszkópok darabszáma szab. Ezeknek a kapacitása viszont messze túlmutat azon, amekkora befektetést mindebbe bele kell tenni. Ennek fényében pedig nem álom, hanem közeljövő, hogy ezek a rendszerek különösen a diagnosztikában hatalmas terheket vesznek le az orvosok válláról, akik az így felszabaduló időt azoknak a kérdéseknek a megválaszolására fordíthatják, amelyekre még a mesterséges intelligencia sem tudja a választ.

A premier-előadások kiváltsága, hogy ilyenkor a közönség először láthatja azt a színpadon megteremtetett összhangot, ami hosszú hetek munkájának eredménye. Nincs olyan néző, aki ne töprengett volna még el azon, vajon hány ember szorgoskodik a színfalak mögött, a rendező és a színészi gárda mellett kik dolgoznak még az összképen. A Nemzeti Színház legújabb produkciója, a Liliom fotóspróbáján jártunk, hogy meglessük, mi zajlik a függöny mögött. 

Ahány színház, annyi Liliom

Bár Molnár Ferenc örökérvényű darabja az 1909-es ősbemutatón megbukott, ma már alig tudnánk olyan magyarországi színházat mondani, amelynek repertoárjában valamikor ne szerepelt volna ez a klasszikus. A Liliom sikere azonban nem szorult az ország határain belülre, ugyanis a nehéz kezdés után többek között a Broadwayt is meghódította.

De mi lehet valójában a darab sikeressége mögött? 

Egyrészt az életrajzi ihletettség és a szerzői szándék hozta meg a dráma sikerét, Molnár ugyanis saját kapcsolatainak brutalitásából, durvaságából inspirálódott, olyan morális kérdéseket firtatva a dráma cselekményében és a szereplők kapcsolatrendszerében, mint a szeretet és az erőszak viszonya, vagy a megbocsáthatóság határai. 

Másrészt a darab rugalmassága és formálhatósága teszi különlegessé a művet, Molnár ugyanis nagyon megengedő színműíró, aki szabad kezet adott a rendezőknek. Ebből kifolyólag ma nem tudnánk két olyan Liliomot megnézni az országban, amelyek a történeti íven túl rendezésükben és színészi játékukban is hasonlatosak volnának, így elmondható, hogy bár maga a mű több mint száz évvel ezelőtt született, esszenciájában nem, csupán rendezésében változott.

Zsibvásár, élő zene, görkorcsolya

Nincs ez másképp a Nemzetiben bemutatott Liliommal sem, amelyet ezúttal Fejes Szabolcs, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendezőhallgatója alakított át saját – és a színészi gárda – víziói szerint. „Van egy adott jelenet, amit megírt a szerző, és én amögé építek egy tágasabb világot. Szeretem például a mellékkarakterek történetét kibontani, majd a szálakat elvarrni, mintegy szélesebb perspektívát nyújtva a befogadók számára” – meséli Fejes Szabolcs.

Kép

Fejes Szabolcs a kulisszák mögött − Fotó: Éder Vera

Mire számíthat még a néző ebben a rendezésben? Elsősorban a rendhagyó módon hét képből álló külvárosi legenda kibővítésére egy kis interaktív elő- és utójátékkal, amelyek egyszerre testesítik meg egy cirkusz, egy vidámpark és egy zsibvásár hangulatát, ahol bohóctól és zsebtolvajtól kezdve, kártyatrükkösön és zsonglőrökön át egészen az élő zenéig minden megtalálható. 

Ebből a hangulatból a néző sem maradhat ki, passzív szemlélőből ugyanis egy csapásra aktív résztvevő válik, akit vár a körhinta és sok egyéb izgalom, játék.

Ez a keserédes történet furcsamód egy talpig rózsaszín, habos-babos díszletben valósul meg, némi disszonanciát keltve a cselekmény és a látvány egységét illetően: Liliom (Bordás Roland) és Juli (Battai Lili Lujza) várva várt happy endje elmarad, helyette sokkal inkább morális üzenettel gazdagítja a darab a közönséget.

Mielőtt felgördül a függöny

Mielőtt azonban mindez a nézői szem elé tárul, valódi metamorfózison esik át mind a helyszín, mind a szereplőgárda. A nézőtéren sötétség uralkodik, ám a színpadon világító reflektorok között a díszítők sürögnek-forognak. Kezdetben ugyanis a színpad üres, a díszletnek még nyoma sincs, a körhinta egyes részei apránként szállingóznak be a Gobbi Hildába. A hatalmas háttérpanelek lassan a helyükre kerülnek, az apró részleteket ellenőrzik: tökéletesen állnak-e a körhinta lovai, megfelelő szögben vannak-e a fotelek? Egy gondos ügyelő még az apró dolgokat is ellenőrzi, utasításokat ad, hogy a kezdésre minden a helyén legyen.

A körhinta sok szempontból rendhagyó díszletelem, egyszerre szolgál fotósműhelyként, konyhaként, nappaliként, ugyanakkor egy hatalmas veszítővászon is helyet kap rajta, amely egy ideig megállítja majd a színészi játékot, és egy filmes betét veszi át a cselekményvezetést. „A filmnek van egy olyan üzenete, hogy nem megváltoztatható, előre elrendelt. A néző is teljesen máshogy kezel egy filmbetétet, mint egy színházi jelenetet: más a tér, más a látószög, ennek fényében a nézőnek teljesen más a realitásigénye is” – mondja Fejes Szabolcs. 

„Molnár darabjának legfontosabb üzenete, hogy a tetteinkért vállalni kell a felelősséget, ebben a rendezésben viszont a néző megérkezik ebbe a púderrózsaszín idillbe, ahol minden olyan végtelenül könnyűnek tűnik. Ezt akartam egy kissé ellensúlyozni ezzel az eleve elrendelt fekete-fehér valóságdarabbal.”

Amikor a díszlet már a helyén van, tökéletesen áll a vetítővászon, a rendező, a hangosítók és a világító mellett megjelennek az addig a színfalak mögött meghúzódó színészek is. Ki-ki az öltözőből, a fodrászoktól vagy a sminkasztal elől szállingózik fel a színpadra hangpróbára. A darab egyik fontos eleme, hogy szinte kivétel nélkül minden színésznek van saját hangszere, amelyet játék közben megszólaltat, így a mikrofonpróbák után a termet trombita, gitár és hegedű hangja tölti be.

Kép

Fotó: Éder Vera

Mindeközben a fogyóeszközök, az úgynevezett egyszer használatos kellékek utántöltése is zajlik a háttérben, hiszen a pattogatott kukorica és a vattacukor elengedhetetlen része a karneválhangulatnak, így a Fejes Szabolcs-féle Liliomból sem maradhattak ki ezek az apróságok.

Természetesen nem csak az előkészületek sorsdöntők egy-egy előadás szempontjából. „Talán izgalmasabb lett volna azt nézni darab közben, hogy mi minden történik a színfalak mögött, hiszen ami a néző előtt megjelenik, az csupán apró szelete a stáb összehangolt munkájának. De nem látsznak például a füstgépek kezelői, az ügyelő, a gyorsöltözőben lévő segítők vagy a kellékesek” – meséli nekünk Fejes Szabolcs a főpróba napján, amikor már minden színész és stábtag izgatottan várja a bemutatót.

„A színház világa varázslatos dimenzió, amelyben a nézők csupán a végső, megkomponált képet látják. Ám ami a kulisszák mögött történik, az egy külön univerzum: feszültség, izgalom, a művészi alkotás utolsó simításai.” 

Egy premier előtti főpróba hete talán a legizgalmasabb időszak a színészek és a stáb számára: minden mozdulat, minden szó, minden fényjáték a helyére kerül – vagy éppen teljesen átalakul. Ezúttal például a próba alatt még javában sercegett a toll a rendező keze alatt, aki azt vallja, hogy „soha nincs kész előadás, csak bemutató.” Ez persze nem azt jelenti, hogy az utolsó napokban is kardinális változások történnek, de nüansznyi módosítások mindig előfordulnak, amelyek egy-egy megmozdulást, gesztust, replikát érintenek, mintegy utolsó csiszolásokként, mielőtt felgördül a függöny. 

Támogatott tartalom

Finnország, mint mindig, az élen, mi hátrébb csúsztunk

Már több mint egy évtizede rangsorolják a Boldogság Nemzetközi Napja alkalmából a világ országait, aszerint, hol mennyire boldogok az emberek. A World Happiness Report-ot a Gallup, az ENSZ és az Oxfordi Egyetem teszi közzé minden évben. 

World Happiness Report

1. Finnország
2. Dánia 
3. Izland 
4. Svédország
5. Hollandia
6. Costa Rica
7. Norvégia
8. Izrael
9. Luxemburg
10. Mexikó

Így néz ki a tízes lista, amit Finnország sorozatban nyolcadik alkalommal vezet; ezúttal a 10-ből 7,736-os átlagpontszámmal. Mit jelent ez a pontszám? Az Oxfordi Egyetem Jólléti Kutatóközpontjának munkatársai arra kérték az embereket, hogy értékeljék saját életüket egy 0–10 közötti skálán – a nulla a lehető legrosszabb élet, a 10 pedig a lehető legjobb. Az országok rangsora ezeknek a pontszámoknak a hároméves átlagán alapul. A kutatók a több mint 140 ország esetében olyan változókat vizsgálnak, mint az egy főre jutó GDP, a szociális támogatások, az egészségben eltöltött várható élettartam, a személyes szabadság, a nagylelkűség, és a korrupciómentesség. 

Hazánk idén a 69. helyen végzett a felmérésen, átlagosan 5,915-re értékelték az emberek a boldogságukat. Ezzel 13 helyet csúsztunk vissza a tavalyi 56. pozícióhoz képest. 

Közvetlenül előz minket Kína (68.), Ciprus (67.) és Oroszország (66.). A kelet-európai országok közül Szlovénia (19.) és Csehország (20.) teljesítenek a legjobban, míg Lengyelország a 26., Románia pedig a 35. helyet szerezte meg. Szomszédaink közül csak Horvátország (72.) és a háború sújtotta Ukrajna (111.) végzett mögöttünk.

Mi tesz minket boldoggá? – jó étel, jó társaság és a természet közelsége

A március 20-i világnap kapcsán a KOMETA végzett reprezentatív felmérést itthon, amiből kiderül: a magyarok 54 százaléka boldog, vagy többször az, mint boldogtalan. Tízből közel hatan tisztában vannak azzal, hogy a boldogság belső munka eredménye, de minden tizedik magyar már letett arról, hogy megtalálja. A magyarok háromnegyede úgy gondolja, hogy a közös étkezésektől boldogabbak leszünk. Fontos a jó társaság, de a Buona vita, azaz jó élet alapja a jó étel is. A magyarok negyedét boldoggá teszi, ha finomat főzhet másoknak, ötödét pedig a közös étkezés tervezése is. A 16 és 29 év közöttieket leginkább a zenehallgatás tölti fel, míg a harmincon felülieket a film- és sorozatnézés. A séta a nőknél, az aktívabb mozgás a férfiaknál került be a top10-be. A kutatás 1089 fő megkérdezésével készült. 

Visszatérve a világjelentéshez, most először került be a top tízbe két latin-amerikai ország: Costa Rica és Mexikó, amit az erős családi kapcsolatokkal magyaráznak. Az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok a 23., illetve a 24. helyre csúszott vissza a listán – ami az USA valaha volt legalacsonyabb pozíciója.

A lista legvégén továbbra is Afganisztán áll, ahol drasztikusan csorbították a nők jogait, mások mellett a közel-keleti Libanon, az afrikai országok közül pedig Malawi vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság is a sereghajtók között van.

Közösen lakni, közösen étkezni és bízni egymásban

Mi segíti és mi hátráltatja a boldogságunkat? A jólléthez a világ minden pontján szorosan kapcsolódik az, ha nem egyedül, hanem közösségben étkezünk. Eközben az Egyesült Államokban az egyedül étkezők száma 53 százalékkal nőtt az elmúlt két évtizedben. A háztartás mérete is szorosan összefügg a boldogsággal. 

Az adatok szerint a négy-öt fős háztartásban élők a legboldogabbak, Európában mégis sokan egyedül élnek.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A következő faktor a szociális háttér, a támogató közeg. Aggasztó adat, hogy 2023-ban a fiatal felnőttek 19 százaléka világszerte arról számolt be, hogy nincs senki, akire számíthatna. Ez 39 százalékos növekedést jelent 2006-hoz képest. 

„Az idei jelentés arra késztet bennünket, hogy az olyan hagyományosan meghatározó tényezőkön túlra is tekintsünk, mint az egészség és a gazdagság. Kiderült, hogy az étkezések megosztása és a másokban való bizalom még a vártnál is erősebb indikátora a jóllétnek. A társadalmi elszigeteltség és a politikai polarizáció korszakában meg kell találnunk a módját, hogy újra egy asztalhoz ültessük az embereket – ez kritikus fontosságú az egyéni és kollektív jóllétünk szempontjából” – szögezte le Jan-Emmanuel De Neve, az Oxfordi Jólléti Kutatóközpont igazgatója. 

Egy apró kedvesség vagy magasabb fizetés?

Adományozás, egy óra önkéntes munka vagy más apró kedvesség jelentéktelennek tűnhet a boldog életet lehetővé tevő nagy dolgok listáján, de az adatok Ilana Ron-Levey, a Gallup közösségi szektoráért felelős ügyvezető igazgatója szerint mást mutatnak. A nagylelkű cselekedetek ugyanis még a magasabb fizetésnél is jobban előrejelzik a boldogságot. Szerinte más országok tanulhatnak Finnországtól a jótékony tettek fontossága tekintetében. 

„A jó cselekedetek az ajándékozó boldogságát is növelik, és ez nem csak a címzettről szól” – fogalmazott. Kutatók egy érdekes pénztárcakísérletet is végeztek. Megkérdezték az embereket, mit gondolnak, ha elvesztenék a pénztárcájukat, és egy idegen megtalálná, visszaadná-e. 

A résztvevők a rendőrségtől vagy egy szomszédtól igen, de egy idegentől már kevésbé számítottak erre, ennek ellenére a visszaadott pénztárcák aránya a valóságban majdnem kétszer olyan magas volt, mint ahogy azt az emberek jósolták.

A kutatók szerint túl pesszimistán látjuk a közösségünket, miközben valójában a körülöttünk élők kedvesebbek, mint ahogy gondolnánk.

„Sokkal boldogabban élnek ott, ahol azt gondolják, hogy az emberek törődnek egymással” – vonta le a tanulságot John F. Helliwell, a British Columbia Egyetem közgazdásza. Hiába derült ki a kutatásból is, hogy jónak lenni jó, alapvetően túlságosan pesszimista a társadalom.

 „A negativitás mérgező a boldogságra” – mondta Helliwell, aki azt tanácsolja, vegyünk fel rózsaszínűbb szemüveget, és így forduljunk az emberek felé, akikkel dolgozunk, akikkel együtt élünk, vagy akik mellettünk mennek az utcán. Ez segít megváltoztatni a viselkedésünket nemcsak a közlekedésben, de a politikai vitákban is, és az élet minden területén. 

„A boldogság nemcsak a gazdagságról vagy a növekedésről szól, hanem a bizalomról, a kapcsolatról és arról, hogy tudod, vannak, akik mögötted állnak. Az idei jelentés bizonyítja, hogy alábecsüljük, milyen kedves a világ valójában. Ha erősebb közösségeket és gazdaságokat akarunk, be kell fektetnünk abba, ami igazán számít: egymásba” – összegezte Jon Clifton, a Gallup igazgatója. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Mi a finnek titka?

Kell' onni on, se onnen kätkeköön’. Ez a finn mondás nagyjából azt jelenti, hogy aki megtalálta a boldogságot, annak el kell rejtenie azt.

„Ezt hallva meglepődhetünk, hiszen Finnország nyolcadik éve vezeti a boldogságrangsort” – vallja Miika Mäkitalo finn boldogságszakértő, aki szerint a hazájában élők valójában nem olyan boldogok, ahogy azt mi gondoljuk, pontosabban másképp értelmezik a boldogságot. A boldogság finn fogalma a realizmusban gyökerezik, és abban, hogy megtalálják a módját, hogyan mozdíthatjuk elő a bizalmat, a biztonságot és az ellenálló-képességet közösségeinkben. Ebben az értelemben a boldogságról alkotott fogalmuk sokkal kevésbé egyéni, és kevésbé függ a munkahelyi vagy társadalmi életükben elért személyes sikerektől. Sok finn állítólag nevetségesnek is tartja a boldogságrangsort, a boldogságot nem a külsőleg is látható örömmel kötik össze.

A sisu

A szó, ami megmagyarázza a finnek életszemléletét, a finn nyelvben évszázadok óta jelen van mint fogalom. A sisu (ejtsd: sziszu) szó szerint beleket vagy zsigereket jelent, de igazából nem lehet lefordítani. Ez egy metaforikus kifejezés, amely a finn nemzeti felfogást, a bátorságot, az elszántságot és a sikertelenség ellenére is kitartó ösztönt jellemzi. A finnek úgy vélik, nagyon sok mindent köszönhetnek a bennük rejlő sisunak. A szabadságukat, a függetlenségüket, a jóllétet, a sikert.

A finnek elfogadják az élet tökéletlenségeit, és arra összpontosítanak, amit irányítani tudnak. Egyedülálló bizalmuk van a médiában, a kormányzati szervekben és egymásban. Nagy hangsúlyt helyeznek az erős szociális rendszerre, az egészségügyre, és olyan politikai irányelvek szerint működnek, amelyek biztosítják az emberek alapvető szükségleteinek kielégítését. 

Az óvodától az egyetemig nincs tandíj, hallgatói ösztöndíjjal és lakhatással segítik a fiatalokat. Kiemelten kezelik a munka és a magánélet egyensúlyát. 

Míg a legtöbb országban a koronavírus-járvánnyal egy időben ismerkedtek meg a távmunka lehetőségével, a finneknél már a ‘90-es évek közepe óta bevezették a rugalmas munkaidőt, 2020 óta pedig törvény rögzíti, hogy egy munkavállaló legalább a munkaideje felében megválaszthatja, mikor és honnan dolgozik. 

Ráadásul évente minimum öt hét fizetett szabadság jár nekik. 

Megbékéltek a sokszor nyomasztó éghajlattal, ami szintén a közösségi érzést erősíti: az eső mindenkire egyformán hull. A finneknél is négy évszak van, de a tél hossza három hónaptól hét hónapig változhat az ország különböző területein. A sötét hónapokat viszont nemcsak túlélik, hanem megtanulták élvezni is. 

Ahogy a korábban már idézett mondásuk tartja, a boldogság nem olyasmi, amit fitogtatni kell, hanem a csendes elégedettségről szól és arról, hogy az élet biztonságos, tisztességes, kiegyensúlyozott. Vagyis egy olyan társadalomban találták meg a boldogságot, amelyben minden ember alapvető szükségleteit kielégítik.

Természet, szauna, kiszakadni a mindennapokból

De mégis hogyan élnek, mit teszi boldoggá a finn embereket? Mit tanulhatnánk tőlük? Sok időt töltenek a természetben már egészen gyermekkoruktól kezdve. Az erdeikben bőven akad lehetőség az áfonya- vagy gombaszedésre. Az északi ország számtalan tónak ad otthont, ahol felfrissülhetnek. A finn boldogság egyik legfontosabb titka, a rendszeres szaunázás, ami az országban több mint kétezer éves múltra tekint vissza. 

A szaunában órákra kizárják a mindennapok zaját, miközben közösségben vannak és beszélgetnek. 

A finneket néha introvertáltnak tartják, valójában azonban barátságos és gyerekcentrikus nép, amely tudatában van annak, milyen fontos az énidő, szünetet tartani és elvonulni a világ zajától. Konyhájuk tele van egészséges, fenntartható ételekkel: halak, vadak és az erdőben található bogyók, valamint gombák, illetve híresek nagy kenyérválasztékukról is.

Finnországban a szabadidő és a kikapcsolódás időszakai ugyanolyan fontosak, mint a munkahelyi eredmények. Az emberek azért dolgoznak, hogy éljenek, nem azért élnek, hogy dolgozzanak.

Csap Leventéné szül. Nemecz Gizella 1917-ben látta meg a napvilágot; abban az esztendőben, amelyről Sam Mendes néhány éve háborús filmdrámát készített. Ez az az év, amikor az Amerikai Egyesült Államok az Antant oldalán belépett az első világháborúba, amikor megszületett Szabó Magda (akit édesanyja Debrecenből jól ismert), J.F. Kennedy és John Lee Hooker (a blues műfaj királya).

Aznap pedig, amikor Gizi néni világra jött, a következő – mai szemmel nézve már-már kísérteties – címmel jelent meg a Délmagyarország: „Fegyverszünet az orosz fronton? – Hamarosan létrejöhet a béke…” 

Gizi néni egy békásmegyeri panellakásban él. Kis szobájában maga készítette gobelinek, gondosan kitöltött keresztrejtvény-újságok, fotóalbumok, a régmúlt bekeretezett fényképei sorakoznak; a család történetének emlékezetes pillanatai elevenednek meg. A hétköznapokban azonban szó sincs parttalan nosztalgiázásról, mivel Gizi néni és a vele élő, már szintén (évtizedek óta) nyugdíjas menye és fia, Edit és Árpád egy békés, a mindennapok történéseit percre pontosan követő, a híradásokat előszeretettel kommentáló, nyüzsgő családot alkotnak. S ha vendég érkezik, olykor a kártya, a társasjáték is előkerül…

Egy forradalmár dédunokája

Edit 1993-ig a Heim Pál Gyermekkórházban dolgozott, 1994 óta nyugdíjas. Árpád, aki bámulatos memóriával rendelkezik, ezért nincs olyan dátum, adat, melyet napra, szinte percre pontosan ne tudna előhívni, megállapítja: „1985. február negyedike hétfőig álltam a BKV alkalmazásában”. Hozzáteszem, ő magyar filmek sorában tűnt fel mint statiszta, például: Enyedi Ildikó Bűvös vadászában, a Koldusopera Menahem Golan-féle amerikai változatában, vagy az Erdély aranykorában, melyet Jókai Mór regénye nyomán Horváth Z. Gergely rendezett. Rabként feltűnik a nemrég bemutatott Hunyadi tévésorozat börtönjelentében is. Ezért kicsit filmesként, művészlélekként tekint magára.

Közben Edit kávéval kínál. A főzet békebeli kotyogósban készül; sűrű, illatos, de igencsak erős. Az előszoba aprócska asztalát üljük körbe. Szóba kerül a másik fia, Attila is, aki bohócként, bűvészként keresi a kenyerét egy ausztriai cirkuszban. 

A felesége is artista, elismert légtornász, vagy ahogy Gizi néni mondja: légtáncos. Őket is hazavárják…

Majd a kávéillatban egy névelírásról is értesülök: Csap Leventéné szül. Nemecz Gizella eredetileg ugyanis Nemetz! Gizi néni derűsen meséli, hogy a nemesi „tézét” sok-sok éve egyszerre csak „cézé” váltotta, mert hát ugye, a hivatalos papírok kiállításának ügyes-bajos folyamatába mindig becsúszik valami gikszer. Így volt ez száz éve, ötven éve, így van ez ma is. Nyugalma persze végtelen, hiszen 108 esztendő alatt hozzászokott a szüntelen változáshoz. Bölcs humorral, derűs életszemlélettel, mély hittel felvértezve szemléli a történelmet. Töretlenül hisz a jóban, s nem őriz magában tüskéket. Néha azért a híradók képsorai őt is próbára teszik…

„Aki háborúzik, az nem becsüli a másikat. Az tiszteletlen!” – jegyzi meg 108 év bölcsességével, tapasztalatával felvértezve. Mondja mindezt úgy, hogy a családjában volt katona, bár ő igaz ügyért, a magyar szabadságért harcolt. Lukács Dénesről (1816–1868) van szó, akit 1849 májusában ezredessé léptettek elő, és kinevezték a Honvéd Tüzér Főparancsnokság vezetőjévé. A szabadságharc azonban elbukott. A dédpapát az aradi haditörvényszék golyó általi halálra ítélte, ám az ítéletet – nem kis részben a dédnagyinak köszönhetően, aki Ferenc József császárt jól ismerte, s a jelek szerint tökéletes védőbeszéddel készült férje érdekében – mérsékelték, 16 év várfogságra módosították. Lukács a börtönévek alatt sem tört meg. 

A rácsok mögött fával dolgozott, s addig-addig fűrészelte, vágta, darabolta, alakította a nemes anyagot, mígnem megalkotta (kifaragta?) az első hazai földgömböt. 

Gizi néni kedvesen, ráérősen mesél a lengyel, a német, a kun és az örmény (a dédpapa itt kerül szóba ismét) ősökről. Megemlékezik édesapjáról, akinek szülei a debreceni tél áldozatai lettek. Dermesztő fagyban szánkóval közlekedtek ugyanis, és a tüdőgyulladás mindkettőjük számára végzetesnek bizonyult – ráadásul egy és ugyanazon napon hagyták el a földi világot.

„Öreglány, te vasból vagy!”

Gizike háromévesen került „haza” Kolozsvárról, ahol hadbíró, a későbbiekben újságíró édesapja a korabeli bohémek életét élte. A nagyhírű helyi kávéházba olykor elcipelte kislányát is, aki az ölében ült. „Amikor a cigány húzta, én táncikáltam édesapám ölében” – avat be a családi legendáriumba. Gyermekkora legfontosabb helyszínének Karcagot tekinti, ahol nagymamájáé volt a szélmalom. A nagyi egyszer azt mondta a huncut, örökmozgó Gizikének: „Édes kisunokám, úgy gondolkodjál, hogy én tudom, neked van odafönn egy angyalod, aki ügyel rád. Mindig imádkozzál hozzá, s biztosan számíthatsz majd rá.” Gizi néni megfogadta a tanácsát. 

A korelnök a számára fenntartott karfás széken ücsörögve legutóbbi kórházlátogatása rövid sztorijával is megajándékoz. „Elmentünk egy hintaló-kiállításra, ahol baleset ért. Izzadt a homlokom, lézengtem, amikor azt éreztem, hogy elveszíthetem az eszméletemet, hát megnyomtam a csuklómra erősített Gondosóra gombját. Hamar érkezett segítség, a Honvédkórházban találtam magam. 

Alaposan kivizsgáltak, de hazaküldtek. Azt mondták: »Csap néni, nincs semmi probléma!« 

Nem találtak semmit, így már merek a közelgő születésnapra készülni” – fűzi hozzá nevetve, Árpád pedig a rá jellemző csipkelődő humorba csomagolva mondandóját, rátromfol: „Öreglány, te vasból vagy!”

Fiával,Árpáddal − Fotó: Szabó Zoltán Attila

Móricz mesekönyvei 

Gizi néni társaságában röpül az idő, s a korok, korszakok, a múlt lapjai is új fényt kapnak. Mert egészen más Móriczról olvasni, és egészen más olyasvalakivel beszélgetni, aki ismerte a Hét krajcár szerzőjét. „Édesapámmal egy iskolába, egy osztályba jártak Kisújszálláson. Később mindketten írni kezdtek, becsülték egymást, nagyon kötődtek egymáshoz. Móricz gyakran járt nálunk Karcagon is. Halvány emlékeim vannak arról, ahogy játszott velem, az ölébe vett, beszélt hozzám, megnevettetett. Babát kaptam tőle meg mesekönyveket. Néha, a családi asztalnál ülve, már néhány évvel idősebben azt is lefüleltem, miről beszélgetnek az apámmal. Apámnak nem tetszett, hogy egy színésznőbe, Simonyi Máriába lett szerelmes.” 

„Azt mondta, hogy színésznőbe szeretni nem okos dolog. Zsiga bácsi védte a kedvesét, mialatt tekintélyes méretű rántott szeletet falt be, az volt ugyanis a kedvence.”

„Még később hallottam Csibéről is diskurálni őket – teszi hozzá szinte súgva. – Bizonygatta, hogy valóban megsajnálta azt a lányt, aki a Ferenc József hídról (napjainkban: Szabadság híd – a szerk.) a háborgó folyóba akarta vetni magát, s akiről ugye 1940-ben az Árvácskát mintázta. Ő gyakran járt arra, hiszen a Fővám téren lakott. Végül szörnyű tervéről lebeszélte, hazavitte, lányává fogadta.” A fogadott leányból később az író párja, szerelmese lett, de erről a történetről Gizi néni csak évtizedekkel később értesült…

Gizi néni meséli: az író az édesapjához a kórházba is rendszeresen bejárt, édesanyját, Bertuskát is látogatta, hogy segítse, amiben csak tudja. A családot ugyanis tragédia érte, amikor ő már nem Karcagon lakott, hanem Ceglédre járt kereskedelmibe. „Éppen hazatértem az ünnepekre, mikor az állomáson az elém kiérkező édesanyám közölte, apa kórházba került. A hír nem ért teljesen váratlanul, mivel évekkel előtte, Karcagon arra lettem figyelmes, hogy apám a szomszéd ház tetején álldogál, és hajigálja le a cserepeket. Akkor én kértem segítséget. Borzasztó volt látni, ahogy ráhúzták a kényszerzubbonyt. Attól fogva orvosi kezelésre szorult. Vérbaja volt, mint Ady Endrének, s neki is, mint a vérbajosok többségének, az idegrendszerét támadta a kór. A nagybátyám, Géza bácsi segített; hozzá költöztünk anyámmal.” 

„Édesapám és jó barátja, Móricz Zsigmond ugyanabban az esztendőben haltak meg, 1942-ben.”

Háborús emlékek a Várnegyedből 

Nemecz Gizella Karcagon úgy kapott állást, hogy az iskolát még nem tudta elvégezni Cegléden. A Városházán így is elismerték munkabírását, odaadását. A második világháború idején néhány hónapig úgy érezhette, mellé szegődött a szerencse. Karcag kis ideig a béke szigetének tűnt, de azután napról napra, szinte óráról órára változott minden. „Amikor Karcagot hadizónává minősítették, bementem a hivatalba, ahol a főnököm utasított, hogy menjek haza! Este nyolckor már Komáromban voltunk a családdal, 1944-ben pedig Pestre kerültünk. Aznap, mikor Budapestre érkeztünk, a komáromi hidat felrobbantották. Néhány órán múlt az életünk...”

Budapesten keresztapja és a fia fogadta be; az édesanyjával és a keresztmamával a Szilágyi Erzsébet fasor 45. szám alatt leltek szállást. Munkára a Széll Kálmán téri Postapalotában jelentkezett, ahonnan a Fő utcai postára irányították. Újra szerencsésnek érezte magát, ámde a szerencse háborús időkben még inkább forgandó, mint a hétköznapokban. Egyik nap, alighogy beért a munkahelyére, máris hazaküldték. A főnöke kiállított számára egy cédulkát, melyen ez állt: „A munkából hazatávozhat”.

„Amikor beértem a postára, semmi jel nem utalt arra, hogy hamarosan körbebarikádozzák a Várat – osztja meg emlékeit Gizi néni, közben óvatosan a forró kávéba kortyol. – Egy katona megsajnált, segített rajtam. Az ő iránymutatásával, pincéről pincére bucskázva, az utcákon métereket araszolva, lassan, körülményesen jutottam csak haza, ahol a lakók már a kapuban vártak. Mesélték, hogy édesanyám és keresztanyám nem hajlandók lemenni az óvóhelyre nélkülem, ezért hát iparkodjak, nyugtassam meg őket, s induljak le velük a pincébe, mert bombázni fognak, és be kell zárni a pinceajtót. 

Ekkor már volt olyan ház is, ahol az első emeleten a németek, a másodikon az oroszok rohangáltak… Puskaropogás hallatszott mindenfelől. Félelmetes volt.

Nem sokkal később lejutottunk az óvóhelyre, őrzőangyalom pedig újra megvédelmezett. Néhány pillanattal később robajt hallottunk, a bomba fölöttünk csapódott be…”

„Átvészeltem ezt is…”

Mesél férjéről, aki két mankóval tért haza a frontról. A felesége elűzte, két gyermekével nincstelenül toppant be Nemecz Gizella életébe, akiből aztán Csap Leventéné lett. Gizi néni ekkor (mint osztályidegen) a debreceni dohánygyárban dolgozott; papíron fizikai alkalmazottként, a gyakorlatban mint könyvelő. Befogadta a gyerekeket, a sajátjaként nevelte fel őket. Közben közös gyermekeik (fiaik) is születtek: 1951-ben, majd 1954-ben. Újra nagycsaláddá váltak, de a boldogság nem tartott sokáig: 1961-ben különváltak útjaik a férjével. 

Levente nagybátyja (aki bűvészként kereste a kenyerét) alkalmazta őt. Takarítónőnek állt, aztán 1976-ban nyugdíjazták. 1978-ban kerültek föl Békásmegyerre, ahol Gizi néni újra munkába állt a helyi postán, majd kartonozóként az orvosi rendelőben. 

Közben egy turistavezető tanfolyamot is elvégzett, amit hasznosított is: balesetéig fáradhatatlanul a természetet járta. 

Egyszer azonban leforrázta a lábát. Ahogy – ma már nevetve – megállapítja: „Az a marha orvos az égő sebemre dunsztkötést tett. Majdnem amputáltak miatta! Egy évig tartott, míg lábra álltam. De átvészeltem ezt is…”

Árpád itt, mint egy igazán kiváló showman, magához ragadja a szót: „Nemecz Gizella! Már csak 12 év, és százhúsz leszel! Mi az neked, igaz?” 

Ezek szerint a függöny felgördülése előtti óra nem „szent idő”?

Ma a Pletykafészek megy, számomra az könnyű előadás. Fél nyolckor megyek először színpadra, van benne tizenöt mondatom, és utána kijövök, a második felében bent ülök, de akkor sincs több mint tíz mondatom. Olyan, mintha otthon ülnék és tévéznék. A többinél szó sem lehet ilyesmiről. Sőt, például a Central Park Westet húsz éve játsszuk, a szövegünket mégis minden előadás előtt összemondjuk Nagy-Kálózy Eszterrel. Annyi más darabot játszunk, ezt meg egy hónapban egyszer-kétszer. 

Ha az ember véletlenül elfelejti a szöveget, a rutin segít, a száj kimondja magától, mint amikor sötétben is tudja a lábad, hogy van ott egy lépcső. 

Hogyan lehet egy előadást, egy szerepet frissen tartani – ha húsz éve műsoron van – úgy, hogy számodra is izgalmas maradjon?

Hogyne volna izgalmas? Hiszen lent ül négyszázötven ember! Ők most vannak itt, ma este. Még ha úgy indulnék is a színházba, hogy „jaj, már megint”, beérek az öltözőbe, leteszem a táskám, elkezdenek festeni, és mire kész a fejem, kész a lelkem is. 

Soha nincs kísértés, hogy kicsit változtass valamin? Nem érzel olyat, hogy ma másképp látom ezt a karaktert vagy jelenetet?

Ha ezt érezném, akkor rosszul próbáltunk. A karakter és a szerep keresése a próbaidő feladata. Bár az is igaz, hogy néha egy-két-három év után jut eszébe az embernek egy jobb megfejtés egy-egy mondathoz, pillanathoz. Csak úgy lehet rekonstruálni estéről estére, ha pontosan tudom, hogy az a szereplő kicsoda, mit miért mond, miért kerül ilyen vagy olyan állapotba. A néző nem arra kíváncsi, hogy a színész azon az estén éppen mit akar csinálni, ha pedig igen, akkor elmegy egy olyan előadásra, ahol improvizálnak. 

A Pletykafészek egy könnyű komédia, de az életben a pletyka néha nehéz teher. A színházi pletyka a közvélekedés szerint különösen virul. Ez igaz?

Nem csak a színházban, a falvaktól kezdve az orvosi társadalmon keresztül a hivatalokig mindenhol. Pláne ma, amikor bármikor bekapcsolja valaki a mobilt. 

Pletyka mindenhol van, és mindenhol utálom, mert mindenhol gyilkos. Az unalom, a féltékenység és az irigység irányítja. 

Valakiről nem tudnak pontosan valamit, mégis elkezdik terjeszteni. Én soha nem csinálok ilyet, és ha valahol felüti a fejét, onnan eljövök.

A Nem félünk a farkastól című Albee-darabban is tíz éve alakítod Marthát. A történet szintén egy belterjes egyetemi közegben játszódik, ahol az idősebb házaspár az egyetemi parti után a házasságukba is beavatja az új oktatót és feleségét. Mi tartja össze az egymást gyilkoló Marthát és George-ot?

Szerintem a gyerektelenség. Az a fajta borzalmas magány, amit megélnek abban a zárt közösségben. Miközben mindketten szörnyetegekké váltak, imádják egymást, de ami összetartja őket, az vulkanizálja egymás gyilkolását is. Ismerek egy-két ilyen házaspárt, én nem szeretnék ilyen kapcsolatban élni. Persze alapvetően mindannyian magányosak vagyunk, bármilyen boldog kapcsolatban, és bármekkora családban vagyunk, egyedül kell megküzdenünk egy csomó problémával.

A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2025. áprilisi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

A tízezret is elérheti az áldozatok száma

Március 28-án reggel 7,7-es erősségű földrengés rázta meg Mianmar középső részét, az ország második legnagyobb városa, Mandalay közelében. Buddhista szerzetesekre egy kolostor, kisgyermekekre óvoda omlott rá, muzulmán hívők pedig az összedőlő mecsetekben vesztették életüket. Mandalay 1,5 millió embernek jelentette az otthont. Korábban az arany városaként ismerték többek közt a csillogó pagodái miatt, de az egykori királyi főváros levegőjét ma holttestek szaga tölti be. 

A legsúlyosabban Mandalay és Sagaing tartományokat érintette a katasztrófa: a délkelet-ázsiai régió az elmúlt száz évben nem tapasztalt hasonlóan erős földrengést. Eddigi tudásunk szerint több mint 3000-en vesztették életüket, sok ezren megsérültek, százakat eltűntként tartanak nyilván. 

Az Amerikai Földtani Szolgálat előrejelző modellezése szerint a halálos áldozatok száma meghaladhatja a tízezret, és a veszteségek túlléphetik az ország éves gazdasági teljesítményét.

A rengés megrongálta a létfontosságú infrastruktúrát, köztük egy repülőteret, autópályákat és hidakat, ami lelassította a humanitárius műveleteket. Folyamatosan kutatnak a túlélők után, napokkal a katasztrófát követően is húztak ki a romok alól embereket, miközben az utórengésekkel is meg kell küzdeniük. 

Hasonlóan erős földrengés, mint Törökországban 

A földmozgás hatásai Kínában, Thaiföldön, különösen Bangkokban is érezhetők voltak, olyannyira, hogy utóbbi városban az epicentrumtól több mint 900 kilométerre egy épülő felhőkarcoló is összeomlott.

Hazánkban is érzékelték

Sőt, a rengést még Magyarországon is érzékelték a szeizmológiai állomások. Egy ekkora földrengés szeizmikus hullámai nemcsak a rengés helyszínét érintik, hanem többször is végighaladnak a Föld felszínén, mielőtt végleg lecsengenek. Ezért fordulhat elő, hogy a földrengés jeleit a bolygó másik oldalán is érzékelik a műszerek, akár órákkal később is – közölte a Kövesligethy Radó Szeizmológiai Obszervatórium.

Mint írták, Mandalay és környéke történelmileg is szeizmikusan aktív terület, ahol a múltban több jelentős földrengés is bekövetkezett, és a jövőben is fennáll a nagyobb földrengések kockázata. A következő hetekben, hónapokban több száz utórengésre lehet számítani, melyek energiája fokozatosan csökken. A régió szeizmikus aktivitása elsősorban a Sagaing-törésvonalhoz köthető, amely egy aktív jobb oldali eltolódásos törésvonal, hossza meghaladja az 1200 kilométert. Olyan nagyvárosokon halad át, mint Yangon, Naypyidaw és Mandalay. A törésvonal mentén évente körülbelül 18–20 milliméteres elmozdulás tapasztalható.

„Azt tudni kell, hogy egy nagyon hasonló, 7,8-as erősségű földrengés volt Törökországban két évvel ezelőtt, ami elképesztő pusztítást végzett, 50 ezerre becsülték a halálos áldozatok teljes számát. Nemzetközi szakértők úgy gondolják, hogy Mianmarban is jelentősen növekedni fognak a számok. 

Az egy másik kérdés, hogy a helyi médiában a valós számokat közlik-e. 

Azt gondolom, hogy a tízezres szám a minimum, amit sajnos el fog érni az áldozatok száma” – fogalmazott Dékány Bence, az Ökumenikus Segélyszervezet nemzetközi igazgatója. 

Kép

Fotó forrása: LWG/NGA

Polgárháború és belső menekültáradat

A korábban Burmának nevezett Mianmar Délkelet-Ázsiában, India, Thaiföld és Kína között helyezkedik el, de határos Bangladessel és Laosszal is. Területe nagyjából akkora, mint Ukrajna és Magyarország együttvéve. Több mint 54 millióan lakják. Polgárháborús helyzetben kénytelenek élni, miután kisebb megszakítással az 1960-as évek óta egy junta vezeti az országot. Csak 2011 és 2021 eleje között volt polgári kormány, majd a 2021-es puccs során a katonaság ismét magához ragadta az államhatalmat. A junta ellen folyamatosan dolgoznak felkelőcsoportok. 

A humanitárius segítségnyújtást pedig nagyon megnehezíti az ország politikai helyzete. „Óriási a szegénység. Körülbelül 3,5 millió ember él belső menekültként az országban, közülük sokan a polgárháború miatt épp ebbe a régióba voltak kénytelenek menekülni délről, délkeletről. Ezt a nyomorúságos helyzetet tetőzi most a földrengés, vagyis több hatás együtt nehezíti az ott élő emberek életét, ezért nagyon komplex humanitárius segítségre van szükség” – magyarázta Dékány Bence. 

Eközben a kényszersorozás elől fiatalok ezrei menekültek külföldre, ami azt jelenti, hogy kevesebben tudnak részt venni a mentésben, illetve a későbbi újjáépítésben. 

Segítenék! Hogyan tehetem meg?

A magyar kormány a Hungary Helps program keretében ötmillió forintos gyorssegélyt nyújt az országnak.

Az Ökumenikus Segélyszervezet szolidaritási akciót indított: 3 millió forintot ajánl fel a bajbajutottaknak. A szolidaritási akcióhoz a 1353-as adományvonal hívásával, hívásonként 500 forinttal, illetve a segelyszervezet.hu oldalon bankkártyával, vagy átutalással a 11705008-20464565-ös számlaszámon „Földrengés Délkelet-Ázsiában” megjelöléssel lehet csatlakozni.  

A Katolikus Karitász ötmillió forintos gyorssegéllyel támogatja a károsultakat, és szintén országos adománygyűjtést hirdetett. 
Online adományozás: A pénzadományok felajánlásánál kérik a „délkelet- ázsiai földrengés” adománycélt megjelölni.
Átutalás: 12011148-00124534-00100008 (közlemény: „délkelet-ázsiai földrengés”)
Adományvonal: a 1356-os szám hívásával hívásonként 500 forinttal járulhat hozzá a segítségnyújtáshoz.

A Magyar Református Szeretetszolgálat humanitárius segélyszállítmányt indított Mianmarba. Adományozni a 1358-as adományvonal hívásával, az adomany.jobbadni.hu oldalon, valamint banki átutalással lehet a szervezet 10702019-85008898-51100005-ös bankszámlaszámán keresztül, közleményben a „Mianmar földrengés” feltüntetésével. 

Az Unicef Magyarország arra hívja fel a figyelmet, hogy a földrengést megelőzően 19,9 millió ember, köztük 6,3 millió gyermek szorult már egyébként is humanitárius segítségre. Ezek a számok és a szükségletek most még inkább növekedni fognak. A napi csúcshőmérséklet akár a 44°C-ot is elérheti, ami különösen veszélyezteti a jelenleg szabad ég alatt élő lakosságot. Emellett további aggodalomra ad okot a jövő hónapban kezdődő monszunszezon.

Hogyan jutnak el az adományok? 

A szomszédos országok közül India, Kína és Thaiföld küldött segélyeket és csapatokat, de érkezett segítség Malajziából, Szingapúrból és Oroszországból is. Az Az ENSZ segélyszállítmányokat küldött a túlélőknek Mianmar központi részeire, miközben az Egyesült Államok 2 millió dollár értékű segélyt jelentett be. 

Az Ökumenikus Segélyszervezet az ACT Alliance nevű globális, egyházi szervezeteket tömörítő ernyőszervezet tagja, amelynek az egész világon vannak partnerszervezetei. Partnerei évek óta végeznek a térségben humanitárius és fejlesztési munkát. Az adományokat az ernyőszervezeten keresztül juttatják el a Mianmarban aktív ACT partnerszervezetnek, ezzel el tudják kerülni, hogy a junta vagy más fegyveres csoportok kezére jusson a támogatás.

„Jelenleg nincs arra lehetőség, hogy mi az Ökumenikus Segélyszervezet képviseletében a helyszínen segítsünk. Egy regisztrációs folyamat hetekig, hónapokig, de akár évekig is elhúzódhat. 

Kontrollált az országba való bejutás, hiszen az autoriter rendszerek, amilyen Mianmar is, félnek a külső behatásoktól, féltik a saját hatalmukat. 

A nemzetközi közösség részéről is kisebb a hajlandóság a segítségnyújtásra, és Mianmar kevéssé nyitott arra, hogy nemzetközi mentőcsapatokat beengedjen. Ezért azt tehetjük, hogy a partnerszervezeteinkre támaszkodunk, akik évek óta a térségben vannak, és jól működő kapcsolatot alakítottak ki a helyiekkel. Sajnos a mentésben részt vevőknek a polgárháborús cselekményekkel is számolniuk kell” – részletezte Dékány Bence. 

Úgy tudni, a földrengés áldozatai közé is lőttek ki rakétákat. Előfordult, hogy a junta tüzet nyitott egy segélyszállítmánnyal megpakolt, Mandalajba tartó kínai teherautó-konvojra.

„Az azonnali életmentés a cél”

Ettől függetlenül folyamatosan érkeznek az Ökumenikus Segélyszervezethez a hírek a helyszínről. Több ezer középület rongálódott meg, vagy semmisült meg teljesen. A középső és az északnyugati országrész a leginkább érintett, és szinte nincs olyan ház, amelyben ne keletkezett volna kár. Hosszú folyamat lesz, amíg felmérik, hogy melyik ház menthető, és mit kell teljesen elbontani. Az újjáépítésről ugyanakkor egyelőre felesleges beszélni, most a humanitárius segítségnyújtás a cél, az életmentés és a túlélők ellátása.

Rengeteg ember rekedt az utcákon, akik közösségi menedékhelyeken igyekeznek meghúzni magukat. Ilyenkor nagyon fontos cél a járványok megelőzése.

A természeti csapás helyszínén dolgozó segítők az egészségügyi, élelmiszer- és ivóvízellátás összeomlása mellett a gyógyszereket és orvosi felszereléseket érintő hiányról is beszámoltak. 
„Elsődleges feladat most a higiéniai feltételek javítása: mobil WC-ket telepíteni, szájmaszkokat, kézfertőtlenítőket osztani. Különös veszélyben vannak a gyerekek, az idősek, a betegek, a rászorulók, nekik gyógyszereket is el kell juttatni. Egy ideiglenes szálláshelyre, például egy iskolai tornaterembe tartályokban, kancsókban kell elvinni az ivóvizet – szemléltette a szervezet nemzetközi igazgatója. – Az is nehézség, hogy a helyi partnerszervezeteink is átélték a földrengést, ők is veszíthettek kollégákat. Komoly mentális nyomás van ilyenkor a helyieken és az ott dolgozó segélyszervezeteken. Most az azonnali életmentés a cél: jusson mindenki élelmiszerhez és ivóvízhez, találjanak szálláshelyet, kerüljük el a járványokat. Ezután lehet majd például a pszichológiai segítségnyújtással is foglalkozni” – vélekedett.

Hozzátette, mindig csak egy nagy földrengésről hallunk, amely kapcsán azt gondoljuk, hogy megtörtént, és vége van. A valóság viszont nem ez, hiszen ilyenkor folyamatosak az utórengések. Ráadásul miután átélt az ember egy nagy földrengést, és kimenekült az utcára, hiába tűnik már biztonságosnak az otthona, nem szívesen tér vissza oda.