„Megtartalak, ne félj” – mondta a beteghordó srác, miközben határozott mozdulattal átemelt a kórházi ágyra a műtét után, amely hirtelen félbeszakadt várandósságom utolsó fejezete volt. Nem csak a perinatális gyász miatt indult nehezen az a hat évvel ezelőtti napom – az ultrahangot végző kórházi dolgozó már az első vizsgálatnál rám ordított: „Ne bőgjön már!”, amitől még inkább eluralkodott rajtam a szorongás. 

Az emeleten azonban már egészen más stílusban fordultak hozzám: a fiatal nőgyógyász végig együttérző és türelmes volt, a műtősnő pedig meleg mosollyal az arcán biztatott: „Idővel minden jobbra fordul.” 

És igaza lett. Kicsit több mint egy évvel ezelőtt ugyanebben a kórházban megszületett Bíbor. A kiírt időpont előtt már nagyon izgultam, hiszen az új rendszer miatt azt se tudtam, kinél fogok szülni, de szerencsénkre egy rendkívül felkészült és empatikus csapat kísért végig a folyamaton, akikért a mai napig hálás vagyok. 

Zuglói lakosként az elmúlt évtizedben többször jártam már ebben a kórházban. Zéró protekcióval, mindenféle hátszél nélkül. Ez idő alatt kapcsolatba kerültem legalább ötven dolgozóval – orvosokkal, nővérekkel, beteghordókkal. Közülük összesen egyetlenegy volt bántó és érzéketlen, a többiek hivatástudattal és együttérzéssel segítettek rajtam, az intézményben uralkodó családbarát szemlélet pedig egyáltalán nem találkozott azzal a rémisztő prekoncepcióval, amit az interneten olvasgatva kialakítottam magamban az Uzsokiról. A kórházi légkör többet számít a gyógyításban és a gyógyulásban, mint azt elsőre gondolnánk, nem véletlen, hogy számos intézmény igyekszik innovatív eszközökkel javítani a körülményeken.

Idén a Három Királyfi, Három Királylány Alapítvány és a Magyar Kórházszövetség az Év Családbarát Kórháza díjat annak a kórháznak adta, amely a legfontosabb életeseményeim színtere volt, ezért felkerestem Ficzere Andreát, az intézmény főigazgatóját, hogy megtudjam, ki van a zárójelentésemen szereplő név és a családbarát jelzőhöz vezető döntések mögött.

„Nem főigazgató vagyok, csak egy ember a rendszerben”

Andrea már kislányként is célorientált személyiség volt: „Mindig kitaláltam valamit” – eleveníti fel gyermekkori emlékeit, miközben hellyel kínál az irodájában. Amikor leülök a székre, megborzongok a tudattól, hogy alattam, felettem, körülöttem emberek születnek és halnak meg, az orvosok pedig műtenek, vizsgálnak, életeket mentenek. Andrea több mint egy évtizede felel főigazgatóként azért, hogy a kórház, amelynek ellátási kötelezettsége mintegy kétmillió emberre terjed ki, jól működjön. 

Határozott kézfogása és nyugodt jelenléte mögött olyan szemlélet áll, amely bár rendszerben gondolkodik, mindig az emberből indul ki.  

Amikor orvosként elhelyezkedett az egészségügyben, gyorsan szembesült azzal, hogy a hagyományos hierarchikus működés nem nyújt számára megfelelő mozgásteret. „Éreztem, hogy nekem más a tempóm. Olyan munkát szerettem volna, amivel érdemben lehet változtatni, és sok emberen lehet egyszerre segíteni. Én itt nem a »főigazgató« vagyok, csak egy ember a rendszerben, a kollégáim pedig nem a beosztottjaim, hanem a társaim” – mondja.

A főigazgató hozzáállása egy gondoskodó, következetes és határozott nevelési elveket valló szülő gondolkodásmódjára emlékeztet, nem hiába hívják őt a kórházban „anyunak” a háta mögött. Andrea szakmai életében két irányadó elv van: első a beteg, és első a kolléga (bármilyen furcsa is ezt így olvasni), mert azt vallja, hogy a beteg akkor jár a legjobban, ha a személyzet jól van. Szerinte akkor tudnak a dolgozók a legtöbbet tenni a betegekért, ha képzettek, megfizetettek, kipihentek, jók a munkakörülményeik, és lelkileg is kiegyensúlyozottak. 

„Ezért is nagyon fontos nekem az, hogy rendszerszinten segítsem, támogassam a munkatásaimat. Örülök, hogy itt egy olyan csapat jött létre, aminek minden tagjára számíthatok, akikben bízom. Igyekszem úgy megszűrni a külső ingereket, a kórházzal szembeni jogos és sokszor jogtalan kritikákat, hogy csak az érje el őket, ami fontos, amivel foglalkozni kell. Ha bármilyen jelzés érkezik kívülről, első reakcióként magunkba nézünk, és ha jogos a kritika, akkor – hálásan a visszacsatolásért – természetesen változtatunk. Ha pedig úgy látjuk, hogy nem megalapozott, akkor továbblépünk, hiszen az nem fordulhat elő, hogy minden álhírbe vagy megalapozatlan kritikába belehalunk. Úgy nem tudnánk működni” – válaszol a kórházat a közelmúltban ért vádakkal kapcsolatos kérdésemre a főigazgató. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

A családbarát intézményeké a jövő 

A Budapesti Uzsoki Utcai Kórház éppen azért nyerte el idén az Év Családbarát Kórháza címet, mert itt a betegek mellett a dolgozói igényekre is odafigyelnek. Az intézmény 17 osztályán olyan szemléletet alakítottak ki, amely egyszerre szolgálja a gyógyulást és a lelki egyensúlyt – legyen szó konzultációkról, közös programokról, vagy egyszerűen arról, hogy egy kisgyermekes szülőnek ne kelljen választania a hivatása és a családja között. 

„Fontos, hogy a szülés után visszatért dolgozók beosztásánál figyelembe vegyük az élethelyzetüket, ugyanakkor azt is szem előtt kell tartanunk, hogy akinek nincs, vagy idősebb gyermeke van, ne érezze azt, hogy az összes terhet neki kell cipelni.” 

„Szerintem a kórház falain kívüli családépítés – én nem csapatépítésnek hívom – is nagyon fontos az életünkben, mivel elengedhetetlen, hogy a különböző szakterületek találkozzanak, és jobban megismerjék egymást” 

– hangsúlyozza. 

Andrea szerint határozottan érezhető, hogy a fiatalabb generációnak sokféle lehetősége van, nagy az elszívóenergia, ezért sem mindegy, hogy milyen közeget teremtenek intézményen belül. A főigazgató azt is fontosnak tartja, hogy a dolgozóknak legyen lehetőségük továbbképezni magukat. „Ha a motiváltságot, azt a tüzet, ami bennük van, nem eloltod, hanem támogatod, akkor a folyamatos megújulást és fejlődést sikerélményként fogják elkönyvelni” – magyarázza. 

A kórházban a betegek családi körülményeit is figyelembe veszik. Annak érdekében, hogy ne álljon elő olyan helyzet, hogy egy szülő azért nem tud eljönni vizsgálatra, mert nincs kire bíznia a gyermekét, a kórházban gyermekmegőrzőt biztosítanak, ahol profi óvónő foglalkozik az egészségügyi dolgozók és a betegek gyerekeivel. 

Az Uzsokiban emellett edzőterem, személyi edző, masszőr, pszichológus, és egy UzsokiFitt nevű egészségmegőrző program támogatja a munkatársak testi-lelki épségét. „Fontos, hogy tudjanak rekreálódni, hogy ne kelljen a szakdolgozóknak fitneszbérletet venni, hanem profik segítségével munkaidőn túl tudják megőrizni az egészségüket” – teszi hozzá a főigazgató.

Ezeken a lehetőségeken túl kiemelt jelentőségű az is, hogy jól működjön az intézményi kommunikáció, aminek elősegítésére Andrea saját módszert talált ki. „Fél éve jött az ötlet futás közben, hogy főigazgatói fórumot indítok. Minden hónapban van egy délután, amikor a kórház előadótermében a menedzsment tagjaival fogadjuk a kórház dolgozóit. Bárki odajöhet, kérdezhet, panaszkodhat, javaslatokat tehet, amikre igyekszem válaszolni, reagálni. Ezek az alkalmak – a közvetlen párbeszéden túl - arra is jók, hogy felszínre kerüljenek azok a problémák, amiket gyorsan megoldva nem kell azzal szembesülünk, hogy például valamelyik osztályról egyszerre áll fel három szakdolgozó, mert valamiért betelt náluk a pohár, mert nem volt módjuk kérdéseket feltenni, és arra valódi válaszokat kapni” – avat be Andrea, aki büszke arra, hogy az Uzsokiban elenyésző mértékű a fluktuáció. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

A gyógyítás olyan, mint a tánc: a partnerségre épül

Andrea hisz abban, hogy a gyógyítás nem aszimmetrikus hatalmi viszony, hanem partnerségi kapcsolat. „A gyógyító folyamat számomra olyan, mint a tánc. Akkor működik jól, ha a két fél harmóniában van egymással.”

„A beteg párbeszédre vágyik, arra, hogy feltehesse a kérdéseit, amelyekre valódi válaszokat vár, nem pedig letudó, az ő szempontjait figyelmen kívül hagyó mondatokat” – hívja fel a figyelmet újfent a kommunikáció fontosságára a főigazgató. 

Majd aggodalmát fejezi ki annak kapcsán, hogy az orvos és a beteg közötti bizalom ma különösen törékeny, és ez visszahat a gyógyításra. 

A közösségi médiában rendszerszintű probléma, hogy a rossz tapasztalatok felerősödnek, a jók pedig elhalványulnak. „A valódi képhez tudnunk kell az orvos–beteg interakciók számát, azok minőségét és dinamikáját, ezt követően állíthatjuk párhuzamba a jókat a rosszakkal. Arányaiban egyébként jóval több a jó visszajelzés, mint a rossz. Sajnos sokszor kiragadnak egy-egy esetet, amivel riogatnak a közösségi médiában, ahelyett, hogy abban erősítenék a lakosságot, hogy az egészségügyi dolgozók jó emberek, akik azért dolgoznak, hogy meggyógyítsák a betegeket” – hangsúlyozza Andrea, aki bár a rendszerszintű problémák (várólisták, orvoshiány, ellátási problémák) súlyát nem bagatellizálja el, mégis úgy érzi, az egyéni döntések szintjén is sok minden múlik az odafigyelésen.

A legjobb az, ha el tudjuk kerülni a kórházat

A főigazgatónak az is szívügye, hogy segítse a lakosságot az egészségmegőrzésben, betegségmegelőzésben.  

„Szeretném a lakosságot – amennyire lehet – jó értelemben »távol tartani« a kórházaktól. Ha egészségtudatosan, a prevenciós szemléletet elsajátítva élsz, akkor sok betegség megelőzhető, vagy olyan stádiumban tartható, ami nem igényel fekvőbeteg-ellátást. Ez egészségesebb lakosságot, nagyobb termelést és kisebb terhet jelent az ellátórendszerre nézve, ami így a várólistákat is rövidítené, vagy bizonyos betegségekben megszüntetné” – magyarázza. 

A jövőre gondolva az Uzsoki kórházban több programmal is célozzák a fiatalokat, annak érdekében, hogy valós kép alakuljon ki bennük az egészségtudatos életmódról és az egészségügy működéséről.  A legkisebbek a VIDRa (Vidra Doktor Rendel) programban a korosztályhoz illő feladatokkal, játékos módon ismerkedhetnek az egészségmegőrzéssel. A Hivatásunk Éjszakája általános és középiskolásoknak enged betekintést a kórházi kulisszák mögé. 

A diákok bemehetnek például a laborokba, a műtőkbe, illetve megtanulhatják a szakszerű újraélesztést is. 

A Kövess engem! Árnyéknap pedig lehetővé teszi a fiatalok számára, hogy egy egész munkanapot együtt töltve valamelyik orvossal, vagy szakdolgozóval – attól függően, hogy ki milyen pályára készül –, eldönthessék, nekik való-e ez a hivatás.  

A főigazgató szerint a fejlődéshez megkerülhetetlen, hogy minél több innovatív eszköz épüljön be az egészségügybe.  „Nagyon jó dolgok vannak elérhető közelségben, a fő kérdés az, hogy ezek be tudnak-e épülni az ellátásba. Sajnos sokszor drágák a fejlesztések, de ezek olyan befektetések, amelyek hosszútávon olcsóbbá és jobbá tehetnék a betegellátást. Az egészségügyben mindig több szálon kell gondolkodni, a jövőbe fektetés nem csak az eszközökön múlik, hanem azon is, hogy tudunk-e elég vonzó pályaképet kialakítani a fiataloknak, a lakosságban pedig tudjuk-e egészen kiskortól kezdve tudatosítani, hogy az egészség nem szériafelszerelés, semmi garancia arra, hogy tudatos életmód hiánya esetén megmarad. El lehet veszíteni, ha nem teszünk érte” – hívja fel a figyelmet a főigazgató.

Sült, zöld paradicsom (1991)

„A régi időkben nem volt sok pénzünk, de mindig volt mit ennünk, mert megtermeltük, amit tudtunk” – hangzik el a Fannie Flagg regényéből készült, két Oscar-díjra jelölt filmben, amely ez alapján igazi „zöld” alkotás is lehetne. Az alapmű (Érdemes élni, 1987) és a mozis változat születésekor azonban a fenntarthatóság még nem volt kiemelt téma, így az inkább a képsorok között, a főhősök életmódjában érhető tetten, akik például szezonális, házias ételeket készítenek, kertet művelnek.

A főszereplők, Evelyn (Kathy Bates) és Idgie (Marie Stuart Masterson) ugyanakkor élő példái a „belső újrahasznosításnak”: két különböző idősíkon – a harmincas, illetve a nyolcvanas években – járnak be tanulságos fejlődési utat.

A két nő sorsa egymáséra is reflektál. Evelyn önbizalomhiányos középkorú hölgy, házassági válsággal, megfelelési kényszerrel küzd. A talpraesett, lázadó Idgie-t visszaemlékezésekből megismerve viszont elkezd másként gondolkodni a női szerepekről, az önállóságról: önbizalmat nyer, kezébe veszi a sorsát, kiáll magáért. Idgie forrongó karaktere pedig együttérzőbbé, felelősségteljesebbé válik, ahogy halad előre a történetfolyam. A film egyik fontos üzenete: a személyiségformálódás nem korhoz kötött.

Kép

Képkocka a filmből

Truman Show (1998)

A három Oscar-díjra jelölt dramedy főhőse, Truman (Jim Carrey) gyerekkora óta mesterséges világban él: egy valóságshow szereplője, amiről ő maga mit sem tud. Ám ahogy a már-már gyermeki naivitása fokozatosan átcsap gyanakvásba, és kitörne a műsor falai közül, lélekben is felnőtté válik. Rájön, hogy az amerikai álmot idéző kreált kisváros, amelyben addig élt, hamis biztonságot adott neki, a valódi fejlődés lehetőségétől, az igazi emberi kapcsolatoktól elzárta. A mesterséges világ fala a szimbolikus határ, melyet át kell lépnie, hogy a testi-lelki korlátaitól megszabaduljon.

Truman története Platón híres filozófiai hasonlatának filmes adaptációja is, amelyben a főhős kilépne a mesterséges „barlangjából”, hogy megismerje a valódi világot. 

A film minket is arra ösztönöz, hogy nézzünk szembe a saját „díszletvilágunkkal”, és vállaljuk a saját utunkat – akkor is, ha az elsőre félelmetes. A Truman Show egyúttal a fogyasztói társadalom kritikája, célkeresztjében a mesterséges igényekkel teli, média által uralt szerepjátszó világ, a fenntarthatatlan társadalom áll – pedig már 27 éve forgatták…

Erin Brockovich – Zűrös természet (2000)

A valós eseményeken alapuló történet környezetvédelmi-jogi küzdelmekbe ágyazva Erin Brockovich (a szerepéért Oscarral jutalmazott Julia Roberts) személyes fejlődési útját mutatja be. A Pacific Gas and Electric (PG&E) vállalat króm-6-tal szennyezte a talajvizet a kaliforniai Hinkley városában, ami súlyos betegségeket okozott a helyi lakosoknak. 

A film főhőse a helyi közösség jogait képviseli, akik többnyire kiszolgáltatott, tájékozatlan, szegény emberek. Erin pedig egy elvált, háromgyermekes, állástalan nő, akit az ellenoldal lenéz a külseje, a szókimondása és az iskolázatlansága miatt.

Ám amint lehetőséget kap ügyvédi asszisztensként, olyan elképesztő kitartással, intuícióval és igazságérzettel dolgozik a jó ügyért, hogy azzal nemcsak másokon, önmagán is segít.

Megtalálja az identitását, a méltóságát, miközben olyan értéket (empátia, közösségi összefogás) képvisel, amelyek túlmutatnak az egyéni sikerén. A környezete elkezdi őt a személyisége alapján tisztelni – tekintélye lesz. Története ráébreszt: a fenntarthatóság nemcsak környezetvédelmi kérdés, hanem társadalmi-emberi felelősségünk is.

Kép

Képkocka a filmből

Sötét vizeken (2019)

Csaknem két évtizeddel később – sajnos, mert ennek alapjául is valós esemény szolgált – elkészült az Erin Brockovich férfi főszereplős „párja” is, mely egy kitartó ügyvéd, Robert Bilott (Mark Ruffalo) harcát mutatja be az egyik legnagyobb amerikai vegyipari cég, a DuPont ellen, amely rákkeltő vegyülettel mérgezte a nyugat-virginiai földeket és vizeket. Ez a nyomozós dráma is lebilincselő.

Captain Fantastic (2016)

„Fontos különbséget tenni aközött, hogy megtanítod a gyerekeidnek, hogyan gondolkodjanak, és aközött, hogy megmondod nekik, mit gondoljanak” – véli a főszereplő, Ben Cash (bőrében az Oscar-díjra jelölt Viggo Mortensen), aki feleségével együtt hat gyermekét a társadalomtól elszigetelten, egy erdőben neveli. Önellátó életet élnek: vadásznak, kertészkednek, maguk készítik eszközeiket, ruháikat.

Nincsenek felesleges tárgyaik, a gyerekek naphosszat tanulnak, filozófiát olvasnak, vitáznak, zenélnek, testileg-lelkileg edzettek, értik a természet működését, tudatos viszonyban állnak a környezetükkel.

Amikor azonban édesanyjuk pszichés betegség folytán öngyilkosságot követ el, apjukkal kénytelenek visszatérni a civilizált világba. De vajon az extrém nevelési elvek működnek a társadalmon belül is? Mi a fontosabb: az elvek, vagy a gyerekek boldogsága, beilleszkedése?

Talán nem spoiler, hogy a gyerekek kezdetben idegenként viselkednek a társadalomban: nem ismerik a popkultúrát, az illemszabályokat. A Captain Fantastic szerint a fenntartható fejlődés a modern világtól távol nehezen képzelhető el, mert az emberek viszonyában is meg kell valósulnia.

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Netflix

Okja (2017)

A dél-koreai mese-szatírában egy Mirando nevű vállalat – látszólag a fenntarthatóság jegyében – létrehoz egy „szupermalacot”: egy genetikailag módosított, hatalmas és nagyon intelligens állatot, amely szerintük extrán gazdaságos húsforrásként szolgál. A cég reklámkampánya zöld ideológiát hirdet, de valójában egy kizsákmányoló rendszert támogat.

A Mirando szimbolizálja a profitorientált agrárszektort, amely a nyereséget helyezi előtérbe az ökológiai és etikai szempontokkal szemben.

A főszereplő, a fiatal lány Mija eleinte békés, természetközeli életet él Okjával, a szupermalaccal a dél-koreai hegyekben. Amikor Okját elveszik tőle, Mija nekiindul a világnak, ahol szembesül a társadalom brutalitásával. Válaszul megtanul kiállni az igazáért, nemet mondani arra, ami erkölcsileg helytelen, felismerve az ember és a természet közötti kapcsolat sebezhetőségét. Egyre inkább felnő, miközben megtartja természetszeretetét és gyermeki tisztaságát – szemben a felnőttvilág cinizmusával. Az Okja társadalomkritikája a film bemutatásakor világszerte nagy visszhangot váltott ki a nézőkből.

Kép

Képkocka a filmből

A fiú, aki befogta a szelet (2019)

Az igaz történeten alapuló filmben egy 13 éves malawi fiú – mindenféle mérnöki, technológiai tudás nélkül, pusztán könyvekből informálódva – szélturbinát épít, hogy megmentse faluját az éhínségtől. Egy olyan régióban járunk, melyet a klímaváltozás és a természeti erőforrások kimerülése, az aszály és az éhínség közvetlenül sújt. William találmánya, a szélenergiával működő vízszivattyú azonban hosszú távon képes lehet biztosítani a környező termőföldek öntözését.

A szélturbina ráadásul itt nemcsak praktikus megoldás a vízhez jutásra, hanem jelképesen is a fenntarthatóság felé vezető út egy olyan közösségnek, amelynél még az elektromos áram is hiánycikk.

Kép

Kép forrása: Netflix

Az afrikai fiú kitartása, kreativitása és hite végtelen – az iskolából való kizárása után sem adja fel, még úgy sem, hogy kezdetben a családja sem támogatja az ötletét. Eredményeit látva azonban ők is vele fejlődnek: elfogadják az újítását, hinni kezdenek a tudásában és az együttműködés erejében. Így lesz a szélkerék a falu közössége számára is a remény és az újrakezdés szimbóluma. Az életrajzi dráma rámutat, hogy csak a belső fejlődés eredményezhet külső változást: jelen esetben a termőföld megmentését. A világ pedig akár egy kis faluban élő fiatal fiú ötleténél fogva is jobbá tehető.

Ha meghalljuk a „fenntartható fejlődés” kifejezést, rögtön a pillepalackokra, az elektromos autókra és a lebomló zacskókra gondolunk. Ám ha hátrébb lépünk egyet, és kitágítjuk a képet, láthatjuk, hogy a fenntarthatóság az élet minden területén fontos – mert nemcsak az számít, hová tartunk, hanem az is, hogyan érjük el a céljainkat.
2025 júniusában a hónap témája: Fenntartható fejlődés
További cikkeink a témában elérhetőek itt.

Fontos erősítenünk, vagy egyáltalán tudnunk róla, hogy rendelkezünk az újratervezés képességével. Ha ezt nem erősítjük magunkban, akkor hanyatlásnak indulhat, s amikor helyzet van, és szükség lenne rá, akkor elakad az ember, nem képes újratervezni vagy továbbmenni az idővel, magyarázza Pólus Enikő.

Ez az újratervezés képessége mindannyiunkban egy lehetőség, hogy életben tudjunk maradni akkor, amikor bármiféle tragédia, szomorúság történik, megszakad valami, nem számítunk az adott fejleményre. Ma már, azt mondják, többet élünk, mint régen. Óhatatlan, hogy sokkal több minden történik, sokkal több olyan krízis is, ahol szükség van arra, hogy képesek legyünk újratervezni.

Az is az újratervezés képességéhez tartozik, hogy a szubjektumból hogyan lépünk ki objektivitásba, ahol már kívülről látjuk magunkat, és ahol már újratervezhetjük az életünket. Nagyon sokszor benne maradunk, rekedünk abban a pszichés állapotban, ahol vagyunk, csak egy szemszögből nézünk rá önmagunkra, és nem látjuk magunkat oldalnézetből, felülnézetből, alulnézetből, bármilyen más nézetből. 

Pedig ez fontos lenne, mert ahhoz, hogy az újratervezés lélektanilag is el tudjon indulni, képesnek kell lennem kívülről látni magam.

Újrakezdés vagy a múlt helyreállítása

Nagyon sokszor az emberekben a régi helyreállítása fogalmazódik meg, mondja Szám Kati kérdésére válaszolva a szakértő. Rendben is van ez a fajta vágyunk, hogy valami, ami régen volt és biztonságot adott, újra működjön az életünkben, de vajon az idő múlásával, ahogy mi is folyamatosan változunk, visszaváltozhat-e bármi is, lehetünk-e ugyanazok az emberek, mint korábban? Az újratervezésben az is benne van, hogy tudomásul vesszük, a hirtelen, váratlan történetek nemcsak az életünk történetét és forgatókönyveit írják át, hanem a pszichés működésünket, az idegrendszerünk reakcióit, az izmok tónusát, tehát az egész test és a lélek működését. Más lesz az emberi képletünk, főleg, amikor váratlan életesemények történnek.

Nekem segítő szakemberként, folytatja Pólus Enikő, mindig nagyon fontos, hogy megismerjem a kliensnek azt a jövőképét, ami volt azelőtt, ami elvétetett, ami összetört, és amit a darabokból már nem biztos, hogy össze kell vagy lehet állítani. Érdemes ezeket a történeteket meghallgatni, hagyni, hogy kimesélje magából az illető, mert az egy feldolgozás tulajdonképpen, hogy beszélhet erről. Ugyanakkor mérhetetlen felelősség ilyenkor, hogy azt be tudjuk-e hozni, hogy ha egy kép összetörik, akkor építhetünk másikat, nem biztos, hogy ahhoz kell ragaszkodni, ami azelőtt volt. Ez a jövőképépítés, mint módszer, egy nagyon fontos fantáziatevékenység. 

A gondolkodásunkba a fantázia és a képzelet tulajdonképpen azért van beépítve, hogy képes legyen képet alkotni, mert ha már van egy új jövőkép, még ha részlethiányos is, akkor az ember könnyebben el tud indulni.

Ha merünk ilyesmiben szakmai segítséget kérni – nem feltétlenül terápiát, lehet ez egy életkísérés is gyakorlati tanácsokkal –, és ha nem engedünk el bizonyos dolgokat, például elmegyünk színházba, olvasunk egy könyvet, akkor viszonylag gyorsan és könnyen át lehet azon a krízisen jutni, amelyben az ember nem hajlandó újratervezni.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Az újratervezés fázisai

Az ember először is kap egy sokkot. Mi az, hogy tegnap volt, ma nincs. Mi az, hogy tegnap képes voltam, ma meg képtelenné váltam. Mi az, hogy tegnap megtehettem, ma meg teljesen tehetetlen vagyok? A sokk egy ledermesztő, lebénító, elmozdulásra képtelen pszichés és fizikai állapotot okoz, és nagyon sokszor azt látjuk, hogy megjelennek egyéb tünetek is. Minél tovább tart a sokk időszaka, annál több fiziológiás tünet jelenik meg. Esete válogatja, de nem baj, ha egy-két héten belül tovább tud lendülni az ember ebből a gyászfázisból, mert ha túl sokáig tart, akkor tényleg be tud indítani olyan fiziológiás tüneteket, amik amúgy nem jöttek volna elő. 

A sokk környékén bejöhet a tagadás is a gyászfolyamatba. Nem hiszem el, hogy velem ez megtörtént. Miért velem történt meg? Biztos meg sem történt, vagy csak álmodok, vagy biztos nem is olyan nagy ügy ez, holnapra föl fogok ébredni, és kiderül, hogy nem is igaz. Ez a tagadás tulajdonképpen segít elviselni a fájdalmat, amit ilyenkor az ember érez. Hogy össze lehet-e hasonlítani egy ugyanolyan helyzetben a te tagadó fájdalmadat meg az enyémet? Több mint valószínű, hogy nem, ezért nem is tudjuk megérteni sokszor, hogy a másik min megy keresztül, vagy mit él át. Éppen ezért nem szabad a környezetnek ilyenkor elbagatellizálni, hogy ugyan már, csak nem fáj ennyire, mindenki túlélt egy ilyen helyzetet. 

Higgyük el, hogy a másik fájdalomérzete teljesen más lehet, mint a miénk, és nekünk nem az a dolgunk, hogy okoskodjunk, hanem hogy érezzünk együtt egymással, higgyünk a másiknak.

A következő fázis a józanodás, amikor a tagadás után elkezdem felfogni, hogy mi történt. Egy halálesetnél például egy temetés nagyon sokat tud segíteni abban, hogy az ember kijöjjön a sokkból és a tagadásból, szembesüljön azzal, hogy ez van, ez megtörtént, ez nem álom. Amikor ez a józanodás megtörténik, akkor kezdhetünk cselekedni.  

A józanodás után feltétlenül fontos, hogy az ember leüljön önmagával, és nézzen szembe vele, hogy eddig valamit megtehettem, mostantól kezdve nem vagy csak részlegesen tehetem meg, vagy már nem lehetek a régi, és valamiről le kell mondanom. Ha erre nem képes, akkor újratervezés sem lesz utána, csak megrekedés.

A túlélési ösztön ott van bennünk, és nagyon sok esetben ki tud bennünket húzni a megrekedésből, de nagyon sok múlik azon, hogy hogyan gondolkodunk: hajlamos vagyok lemondani magamról és a saját életemről, vagy ha kezemet, lábamat elveszik is, akarok-e akkor is továbbmenni, és az életben mindig minden körülmény között erőteljesen kapaszkodni.

Nézd meg a teljes Képmás-estet, ha kíváncsi vagy rá, hogy mit tehet a környezet, hogyan lehet újratervezni a bizonytalanra, mire valók a vészforgatókönyvek, és mi az, ami változatlan marad bennünk a változások közben is! A színházi improvizációkat Szám Kati jelentötletei alapján Jankovics Anna és Kovács Lehel, a Nézőművészeti Kft. színészei adták elő. 

Az a friss reakciókban is újra előkerült, hogy pár éve a Metropol „Koldustérképet” készített olvasói fotókból a főváros utcáin élő hajléktalanokról: „mutatjuk, hol zaklatják a kéregetők a járókelőket” szöveggel, és emiatt az MNHH egyszer már 250 ezer forintra bírságolta a lapot – gondolom, a vele járó médiafelhajtás ennek a sokszorosát hozta a kiadónak hirdetésekben.   

Azonban a „Fotózza le, küldje be!” sorozat tovább folytatódott, amíg a szexista szerkesztők a női önérzet lábára nem léptek. Pontosabban fotóztak. 

Hogy egy bulvárlap meddig megy el, azt a brand határozza meg (ez esetben a haszon és a szerkesztőségi ízlés halmazának közös metszete). A felhívásával nincs is semmi baj, amíg cuki kutyákat, szemetes aluljárót, vicces feliratot fotóz az olvasó. De mi a helyzet az emberekkel, akiknek nincs tudomásuk arról, hogy ők vagy bizonyos testrészeik több százezres példányban díszelegnek egy ingyenesen szórt kiadvány oldalain? 

A kollektív kukkolásra való buzdítás tovább roncsolja a társadalom szövetének még épen maradt darabkáit, ha a nyilvánosságban a szerkesztők olyan viselkedésre biztatják az embereket, amelyet más országokban bűncselekményként kezelnek, mindez nem marad sokáig a bulvárlapok oldalain: átgyűrűzik az iskolai öltözőbe, a randihelyekre és a közösségi médiába is. 

A rövid szoknyás botrány három kérdést vet föl bennem.

Mi a sajtójogban a „képmáshoz fűződő jog”? A törvény szerint minden olyan esetben szükség van hozzájárulásra, amikor a képen szereplő személy felismerhető. 

Nos, akkor tényleg elég csak levágni a fejét ahhoz, hogy a kiadó az újabb pár százezres büntetést megússza? Ha igen, akkor talán érdemes ezt újragondolni. 

Egyébként a lábaktok mellett közölt „hellokittys” lány minden bizonnyal tökéletesen azonosítható az ismerősei számára, sőt ha metróval jár munkába, már szerdán sokan összevethették aznapi outfitjét a képpel és a szarkasztikus címmel: „Nagyra nőtt rajongó”.

A felhasználáshoz szintén az érintett hozzájárulása szükséges, a kép elkészítésébe való beleegyezés nem jelenti a közléshez való hozzájárulást is, nem is olyan rég volt ebből botrány a kismama-szépségverseny kapcsán. (Ez már a következő kérdéshez vezet, hogy vajon szabad-e felhasználni a képet, ha a rajta szereplő nincs egészen tisztában azzal, mibe is egyezik bele.) Eddig a szakma jogi része. És akkor jönne az etikai…

Mi az újságírói hivatásban a képmáshoz fűződő jog? Szeretném hinni, hogy az emberi méltóság megőrzése körül kell keresgélnünk. Amelynek nem része olvasóink lesifotók készítésére, vagyis mások nyomorának, ruhaválasztásának, esetlenségének megörökítésére és közhírré tételére buzdítása. Megjegyzem, szerintem ez az újságírásban sem etikus, esetleg a keskeny mezsgyén járó oknyomózó műfajban, de ott sem az ember gúnyolása, tárgyiasítása a cél. 

Véleményem szerint az emberi méltóságnak a fotózott személy „lefejezése” vagy alfelének fotózása nem használ. 

Tudom, hogy a határt nem mindenki húzza meg ugyanott, de a magazin neve, amit két évtizede szerkesztek: Képmás. 

Számít-e, hogy mit gondol egy újságíró egy olyan korban, amikor a szakma azon sopánkodik, hogy a mesterséges intelligencia holnap elveszi a munkáját? Pontosan emiatt számít. Mert a média és a kommunikáció legnagyobb kihívása ma éppen az, hogy egy olyan korszakban, amikor már nem lesz szükség lesifotóra sem ahhoz, hogy bárkiről bármilyen lejárató, megalázó képi tartalmat készítsünk, be tudjuk-e építeni azokat az erkölcsi gátakat a rendszerbe, amelyek feltartóztatják a buylingot, az emberi méltóságot sértő anyagok és a bosszútartalmak megosztását. 

Tudunk-e újságíróként és fotósként mércét állítani magunk is, tudva, hogy sokaknak leszünk követendő példa? Vagy esetleg épp ellenkezőleg: elhitetjük mindenkivel, akinek van egy okostelefonja, hogy egy ismeretlen nőről titokban készített combfotóval egy kétszázezres lap „szerkesztője” lehet („Szerkessze velünk a Metropolt!”). 

Ez esetben nem az AI fenyegeti a hivatásunkat, hanem mi magunk.

1867. június 8-án a Mátyás templomban került sor Ferenc József és Erzsébet királyné koronázására. A nagy nap során nemcsak az uralkodó, hanem rajongott felesége, Erzsébet is a rivaldafénybe került. Olyannyira szerették a magyarok Sisit, hogy a királlyal együtt koronázták meg, pedig az etikett szerint napokkal később kellett volna.

A koronázás napja igencsak hosszú lehetett

Erzsébet királyné kerülte a ceremóniákat, azonban 1867. június 8. számára is fontos esemény volt. A császárnénak jelentős szerepe volt a kiegyezés létrejöttében, és szívből örült, hogy Magyarország királynéja lehet. A koronázást reggel hét órakor tartották a Mátyás-templomban. Az előkészületek órákat vettek igénybe: Fanny Angerer fodrásznő elkészítette a frizuráját, majd a komornái segítettek a felöltözésben. Erzsébet díszhintóban érkezett a templomhoz. Több órás szertartás után következett az aranysarkantyús lovagok avatása, az eskütétel Pesten, végül a Lánchíd pesti hídfőjénél, a magyar vármegyék földből épített koronázási dombján a kardvágás: a király Szent István kardjával a négy égtáj felé sújtva tett jelképesen ígéretet az ország védelmére. Utána koronázási ebéd volt a program a palotában.

Erzsébet tündökölt gyémántokkal díszített ruhájában

A 30 éves, gyönyörű Erzsébet a kortársak szerint a koronázáskor volt a legszebb. 

Sisi díszmagyar ruhát viselt a ceremónián, uszályos szoknyáját hímzett orgonavirágok díszítették, amelyek közepén gyémántok csillogtak. 

A koronázás után a királyné a szoknyát a hagyományoknak megfelelően a Veszprémi Püspökségnek ajándékozta, és miseruha-készlet készült belőle.

Kép

Erzsébet királyné viaszfigurája a Madame Tussauds Budapest Hauszmann termében – Fotó: Madame Tussauds Budapest

Liszt Ferenc dalt komponált és a karzatról nézelődött 

A ceremónián Liszt Ferenc erre az alkalomra komponált Koronázási miséjét játszották, ebben is nagy szerepe volt Erzsébetnek, aki személyesen járt közben a zeneszerző érdekében. Liszt Ferencet hivatalosan nem hívták meg a koronázásra, azonban a karzatról mégis meghallgathatta a művét. Liszt gyalog indult haza, a templomból kilépve felismerték és az ünneplők sokasága ovációval fogadta.

Erzsébet titkos nyelvként használta a magyart

Erzsébet királyné beszélt magyarul, ami roppant népszerűvé tette. Sisi menyasszonyként kezdett magyarul tanulni, nyelvtanárokat fogadott, tanította őt például Falk Miksa újságíró is. Udvartartásába is sok magyart beválasztott, Ferenczy Ida például a bizalmasa lett. A magyart sokszor „titkos” nyelvként is használta, utazásai során így őrizte meg inkognitóját. Sisi ragaszkodott hozzá, hogy gyermekei, Gizella és Rudolf is megtanulják a magyar nyelvet. 

Tetoválása is látható a budapesti viaszfigurán

A Madame Tussauds Budapest Erzsébet és Liszt Ferenc figurájával, valamint történelmi megszemélyesítővel és egyéb programokkal emlékezik a koronázás eseményére. De a királynéval bármikor találkozhatunk az impozáns Hauszmann teremben a hintója mellett és megcsodálhatjuk legendásan karcsú alakját, ami a védjegyévé vált. 172 centijével Sisi magasnak számított, derékbősége 50-55 cm, csípőbősége 60-65 cm, mellbősége 80-90 cm volt. Testsúlya általában 50 kg körül mozgott. A császárné Dorottya utcában látható ruhája az 1860-as évek elejét idézi nagyméretű abroncsával. Különlegesség, hogy a figurán látható Sisi egyik tetoválása is: egy kis horgony a bal lapockáján. Sisitől pár méternyire egy zongoránál ül Liszt Ferenc is, aki szintén várja a látogatókat. 

Június 8-án vasárnap 10 órától előreláthatóan 16 óráig egy történelmi újrajátszóval, Erzsébet királyné megszemélyesítőjével is találkozhatnak az érdeklődők és sok érdekességet megtudhatnak tőle a korabeli ruhákról. Időnként felbukkan majd a termekben Ferenc József is.   

Forrás: Astoria Agency

Május 27. Egy nap, amikor valami megszületett, és egy nap, amikor valami romba dőlt. 1875-ben ekkor keletkezett a szovátai Medve-tó, és százötven évvel később ekkor árasztotta el a Korond-patak a szomszédságában lévő parajdi sóbányát. A több tízmillió éves múltra visszatekintő, 2700 méter mélyen lévő sótömzs Európa egyik legnagyobb sólelőhelye, ahol a földalatti sóbányászat az 1760-as években kezdődött. 

A Sóvidéknek is nevezett területen több bányát is kialakítottak, például a József-bányát, a Dózsa György-bányát és a Telegdy-bányát. 

A sójog, azaz a sóval való kereskedelem évszázadok óta a szabadságot jelentette a területen élő székelyeknek, a parajdi sót székely sónak is hívják.

Már csak emiatt is fájó a bánya pusztulása mindannyiunk számára. 

A múlt században, a parajdi só jótékony hatását felfedezve, gyógykezelések indultak a bányában a légúti betegségben szenvedőknek. Hét emeletén látogatóközpont, kalandpark, étterem is működött, rengeteg embernek biztosítva a megélhetést. A föld alatti világot évente négyszázezren keresték fel. 

Pár hét alatt semmisült meg, ami több tízmillió évig létezett

Annak, hogy nagy a baj, már voltak előjelei, vízbetörések a korábbi években is történtek. Idén május elején aztán vízszivárgás miatt lezárták a bányát, két nappal később, május 8-án pedig a helyi vészhelyzeti bizottság 15 napra veszélyhelyzetet hirdetett. A következő napokban tűzoltók, a vízügyi igazgatóság és a sóbánya alkalmazottai, valamint önkéntesek sokasága együttes erővel igyekezett visszaszorítani a bányát veszélyeztető Korond-patakot.

Homokzsákokkal, betonozással, szivattyúkkal, újabb vízelvezető gát építésével is próbálkoztak, a patak vízszintje csökkenni is kezdett, azonban egy újabb erős esőzés miatt a térséget árvíz öntötte el, így meghosszabbították Parajdon a veszélyhelyzetet. A Korond-patak vízhozama becslések szerint százszorosára nőtt az átlagos mennyiségnek, ami legalább harminc éve nem fordult elő. 

A kezelő- és látogatórész berendezéseit kimenekítették, a magas vízszint miatt azonban a bánya megközelíthetetlenné vált, lehetetlenné téve a védekező munkát. Május 29-én a sokak által látogatott turisztikai részleg és a Telegdy-részleg is víz alá került. 

Mivel fennáll a veszélye, hogy beomlik a Dózsa-bánya, negyvenöt, a bánya közelében élő családnak kellett elhagynia otthonát.

E cikk írásakor megkezdték a Korond-patak elterelését, ugyanakkor újabb aggasztó hírek érkeztek: a patakból nagy mennyiségű sós víz ömlött a Kis-Küküllő folyóba, amelynek sótartalma a kétszerese lett a megengedettnek. Tizenhat Maros megyei településen vált ihatatlanná a víz.

Itt tart most a sóbánya története.

Van, akinek fontos családi emlékeket, másnak szabadságot adott

A településen érthető módon nagy a feszültség. Sokan a lehetséges felelősök büntetését kívánják, mások imára buzdítanak. 

Nagy Levente 2012-ben építette a sóbányában lévő kalandparkot egy Brassóban bejegyzett cégnek, négy évvel később pedig annak társtulajdonosává vált. „Magam terveztem és a saját kezemmel építettem. Az egyetlen föld alatti kalandpark volt a világon, imádtam nézni a sok boldog gyereket mászkálás közben és után. Sokan visszajártak ide, a kollégáim már személyesen is ismerték őket. 

„A kislányom pedig itt tanult mászni, azt hiszem, ennél többet nem is kell mondjak róla, mit jelentett számomra a kalandpark” 

– fogalmazott a férfi, aki az egyik utolsó civilként hagyta el a sóbányát munkatársaival.

Az ő vállalkozása nyolc-kilenc ember munkáját érinti, de a teljes sóbányában jóval többen dolgoztak, emellett számos helyi tartott fenn panziót az odalátogató turistáknak. Mint Parajdi Kálmán Endre, aki annak idején csíkszeredai lakását adta el, hogy felépíthesse parajdi panzióját. A szállásadó a ZAOL portálnak mesélte el, milyen sok pénzt és energiát fektettek feleségével a panzióba, a szigeteléstől kezdve a szauna és a dézsamedence készüléséig. 

Aztán jött az első nagy csapás, a covid, amiből csak most kezdtek talpra állni, és újra kihívással kell szembenézniük. „Életek mehetnek tönkre, évtizedek munkája vész kárba. Sok barátunk van a bányászok és a vendéglátók között, akik mind el vannak keseredve. Komoly visszaeséssel kell szembenéznünk” – mondja.

Bíró Zoltán szintén részt vett a kalandpark építésében, ahol aztán körülbelül egy évig mint oktató dolgozott. Vele még azelőtt beszéltem, hogy a Telegdy-bányát ellepte volna a víz, akkor még bizakodott. „Nem értem, miért temetik sokan a bányát. Hosszú folyamat lesz és nagy költség, de helyre fogják hozni” – fogalmazott a férfi, aki szerint legalább olyan szórakoztató volt ott dolgozni, mint turistaként kipróbálni a mélyben rejtőző eszközöket. „Ez is nagy szabadságot adott” – mondja.

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

„Mintha egy darabot szakítottak volna ki abból, akik vagyunk”

Bihari Enikő újságíró versben búcsúzott a sóbányától, amelyhez őt is rengeteg élmény köti. 

„A bányában sót sír most a székelység földje,

hol múltat őrzött minden szemcse.

Ott, hol zsoltárok zengtek mélybe rejtve,

s a csákány nyoma is halk ima volt benne.

Ott lent, hol az ember vért is izzad,

most az idő is sóvá lett, izzadt.

Ásványos szenvedés, vak remény,

Parajd szívéből fájdalom szakad szét” – írja Emlékfelirat a Parajdi Sóbánya veszteségére című versében. 

Enikő Szovátán nőtt fel, a parajdi sóbányától egy karnyújtásnyira. 

„Olyan természetes és állandó része volt az életemnek, mint az évszakok váltakozása vagy a reggeli harangszó. Minél idősebb lettem, annál inkább megértettem, milyen hatalmas ajándék a közelsége” 

– kezdi. 

Először gyermekként, egy iskolai kiránduláson járt lent, és még ma is elevenen élnek benne a legapróbb részletek, a busz nyikorgása, az alagút hűvös lehelete, a só illata, a falakon csillogó kristályszemcsék és a visszhang, amely a nevetésüket ismételte. 

„Amikor a látogatás végén újra kiléptünk a felszínre, mintha nem is ugyanoda tértünk volna vissza, ahonnan elindultunk. A só tapintása még az ujjainkon, a hideg a kabátunk alatt, és mégis valami megváltozott. Mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit tisztábban lélegzem ott fent. A bánya kilélegzett helyettünk. Gyógyított – nemcsak a légzést, hanem a fáradtságot, szorongást, gyermeki nyugtalanságot is. Aki egyszer lement oda, más emberként jött fel.”

A sóbánya olyan volt számára, akár egy föld alatti templom, ahol elcsendesedhetett és közelebb kerülhetett önmagához, ahol „az ember megérezhette, mennyire kicsi – és mégis mennyire fontos”. Bár a katasztrófa nem érinti közvetlenül, mélyen együttérez a helyiekkel. „A bánya sok család számára jelentette a megélhetést, az állandóságot, és most a bizonytalanság, a kérdőjelek időszaka köszöntött rájuk. Egy egész térség identitása remeg meg, ha egy ilyen jelentős hely elhallgat. 

Fájdalmas csend ez, olyan, mint amikor egy szívverés elmarad. 

Mintha egy darabot szakítanának ki abból, akik vagyunk. Aki innen való, tudja: ez nem csupán egy hely, ez identitás, gyökér, lélegzet. A vers, amit írtam, ebből a tehetetlen szeretetből született, a fájdalomból, amikor már csak a szó marad kapaszkodónak.” 

„Sírt a falu, kőre térdelve”, írja versében, és ez történt a valóságban is: könnyes szemű emberek álltak a sóbánya előtt egymás kezét fogva, imádkozva, mécseseket helyezve a földre.

Böjte Csaba ferences rendi szerzetes az elmúlt években több ezer diákkal látogatott el a sóbányába karácsony előtt. „Összegyűltünk, imádkoztunk, énekeltünk, és minden gyermek kapott ajándékot” – idézte fel a hirado.hu riporterének. Amikor elmesélte a gyerekeknek, hogy mi történt, többen elsírták magukat. Böjte atya szomorúan tapasztalta, hogy a felfokozott érzelmi állapotban sokan egymásnak estek. „Felmérhetetlen tragédia, de én azért imádkozom, hogy ne a hibát keressük egymásban, hanem közösen kutassunk a megoldás után.”

„Amikor kis Jézus elveszett, Mária és József sem egymást hibáztatták, hanem aggódva keresték közösen a gyermeket.”

A parajdi sóbánya nemcsak az erdélyieknek, hanem az anyaországi magyaroknak is kincset jelentett, akik egészségügyi problémáik miatt keresték fel, vagy gyermekeikkel jártak ide feltöltődni. A közösségi médiát elárasztották az önfeledt gyermekeket ábrázoló fotók, akik a sóbánya kalandparkjában kúsznak-másznak, mások személyes sorokkal búcsúztak. Megrendítő olvasni a sóbánya hivatalos honlapján, a történetét bemutató leírás zárósorait is: „Az óriási parajdi sótelep féltve őrzi utolsó titkát: az időtlenség varázsát. Aki ezt megfejti – ajándékba kapja az örökkévalóságot – talán sóbálvánnyá változik.”

A szívek is megmozdultak

A fő kérdés most a munkájukat és az árvíz miatt otthonukat elvesztő emberek jövője, életük újjáépítése. A közösségi médiában sokan összefogást hirdettek a károsultak megsegítésére, arra buzdítva, foglaljanak szállást minél többen Parajdon.

Idehaza többek közt a Magyar Református Szeretetszolgálat és a Máltai Szeretetszolgálat is adománygyűjtést indított az árvízkárosult erdélyiek támogatására. 

Összefogás Székelyföldért

A Máltai Szeretetszolgálat az adomanyozz.hu felületen fogad adományokat, amelyeket a helyreállításhoz szükséges fertőtlenítő- és tisztítószerekre, valamint tartós élelmiszerekre fordítanak, és eljuttatják az otthonukat elvesztő családokhoz.

Az Ökumenikus Segélyszervezet is összefogást hirdetett az érintett székelyföldi települések lakóinak megsegítésére. Adományozni a honlapjukon keresztül, bankkártyával lehetséges, illetve átutalással a 11705008-20464565-ös számlaszámon „Székelyföld” megjelöléssel. Az MTVA-val közösen adományvonalat is indítottak, ez a 1353-as számon hívható. (A hívás és az SMS díja 500 forint.)

A Református Szeretetszolgálat is indított adományvonalat a károsultakért, ennek száma 1358 (minden hívás 500 forint). Online a jobbadni felületen adományozhatunk, átutalással pedig a 10702019-85008898-51100005 számlaszámra (közlemény: erdélyi árvíz).

A Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás (ADI Harghita) Parajd turizmusának fellendítéséért indított adománygyűjtő kampányt (Együtt Parajdért – Tartsuk életben Sóvidék szívét!), adományozni az alábbi számlaszámra lehet: 
RO45 RNCB 0152 1159 4006 0020
SWIFT: RNCB RO BU
Számlatulajdonos: Asociația de Dezvoltare Intercomunitară Harghita 

Saját tapasztalatból tudom, hogy már maga a gyermekvállalás gondolata is elindít egy változást az emberben, de pontosan milyen személyiségváltozást generálhat a várandósság alatti időszak, illetve egy gyermek megszületése?

A tapasztalataim azt mutatják, hogy a gyermekvállalás hatásait előre megjósolni szinte lehetetlen. A leendő szülők általában elképzelik, milyen anyák vagy apák lesznek, de amikor megérkezik a gyermek, olyan mély, előre nem látható személyiségváltozások indulnak el bennük, amik teljesen új irányt adhatnak az önképüknek. Ez az átalakulás sokszor olyan, mintha egy személyiségfejlődési cunamiba kerülnének, melynek sem az iránya, sem a mélysége vagy a tempója nem határozható meg előre.

Már a várandósság alatt, de különösen a gyermek születése után rengeteg rejtett réteg aktiválódik. Akár évtizedekkel korábban eltemetett emlékek, gyermekkorból hozott kötődési minták, traumák, érzelmi attitűdök is felszínre törhetnek. 

Ugyanakkor a szülők hirtelen azzal is szembesülnek, hogy innentől kezdve egy kiszolgáltatott újszülött életéért felelnek – és nem átmenetileg, hanem éveken, évtizedeken át, ennek pedig hatalmas súlya van.

A szülők emberfeletti erőfeszítésbe kezdenek, hogy helytálljanak ebben az új élethelyzetben. A tehetetlenségérzés pedig különösen erős ilyenkor, hiszen ott van egy síró csecsemő, és a szülő nem tudja, mi a baja, hogyan segíthetne rajta. Ez az időszak gyakran teljesen felforgatja a napi rutint is – különösen az édesanya számára, akinek az alvása az éjszakai szoptatások, a virrasztás miatt töredezetté válik, és ez a kialvatlan állapot akár hónapokon át is eltarthat. Ilyenkor minden korábbi identitáselem – karrier, barátok, szabadidős tevékenységek – zárójelbe kerül, és marad egy nagyon ösztönös működés, amit az ember önmagán soha korábban nem tapasztalt. Senki nem tudja előre, hogyan fog reagálni, ha két hétig nem alszik.

Milyen további mérföldkövek vannak a gyermeknevelés során, amelyek különösen nagy hatással vannak a szülők világnézetére vagy önmagukhoz való viszonyára?

Már a kezdeti időszak is egy sor komoly változást hoz. A baba megszületését követően lassan kialakul egy napirend, és a szülők hamar ráébrednek arra, hogy akkor tudják ezt az időszakot fenntartható módon élni, ha ők is alkalmazkodnak ehhez a ritmushoz. Nemrég beszélgettem egy szülővel, aki arról mesélt, hogy a babája rosszul viseli az autózást, hányingere van, sír, így bármilyen program vállalása rendkívül stresszes – különösen, ha az a gyermek alvásidejével ütközik. Ezek a helyzetek nemcsak logisztikai kihívást jelentenek, hanem teljesen felborítják a szülők mentális egyensúlyát is. Ilyenkor a legfőbb cél gyakran az, hogy a baba nyugodtan tudjon aludni, és a szülő is kapjon levegővételnyi időt. 

Ezen kívül a szociális élet is drasztikusan átalakul. Egy pici gyerekkel egy péntek esti „üljünk be dumálni valahová” típusú találkozó gyakorlatilag kivitelezhetetlen. 

A család szociális hálója beszűkül, az emberi kapcsolatok eltolódnak: egy kisgyerekes család ritkán tud kapcsolódni olyan párhoz, akinek nincs gyermeke. Teljesen más nyelvet beszélnek, más foglalkoztatja őket, más a ritmusuk, és más a prioritás.

Azt szokták mondani, hogy a gyerek „tükrözi a szülőt”. Ez valóban így van?

Én ezt a „gyerek a szülő tükre” megközelítést túl leegyszerűsítőnek érzem. A gyermeknek ugyanis van saját személyisége, temperamentuma, és egy sor külső hatás is alakítja őt. Ugyanakkor az otthoni érzelmi közeg – annak hőfoka, biztonsága vagy feszültsége – rendkívül erősen hat rá, így például nagyon érzékeny a szülő állandó idegességére. Nem egy-egy kiborulásról beszélek, hanem a tartós, mindennapos feszültségről. 

Például egy egyedülálló édesanya, aki rengeteget dolgozik, hogy fenntartsa a családot, gyakran rohan, ingerült, mert időnyomás alatt van – és ezt a gyerek érzi. Miközben minden a gyermekért történik, mégis a napi rohanásban gyakran nem marad tér az intimitásra, az együtt töltött minőségi időre, a beszélgetésekre. Én azt látom, hogy a gyerekek ezekből a jelekből „olvasnak”. Nem biztos, hogy el tudják mondani, mi bajuk van, de megérzik a feszültséget, és ez a viselkedésükben is visszaköszönhet: dühkitörések, szorongás vagy éppen teljes elzárkózás formájában.

Rengeteget lehet arról olvasni, hogyan érdemes gyermeket nevelni, de fordítsuk meg a kérdést: mit tanulhat a szülő a gyermekétől?

A gyerekekben van egy csomó olyan tulajdonság, ami velük született, de amit felnőttkorra mindannyian hajlamosak vagyunk elveszíteni vagy elfelejteni. Az egyik ilyen az energikusság. A gyerekek hihetetlen lelkesedéssel, kíváncsisággal vetik bele magukat a világ felfedezésébe. Rendkívül aktívak, folyton mozgásban vannak, nyitottak mindenre, és imádnak felfedezni. Mindez teljesen ösztönös számukra. Ezzel szemben a felnőttek gyakran takaréklángon működnek, így próbálnak spórolni az energiával.

A másik dolog, amit érdemes lenne megtanulni a gyerekeinktől, az a jelenlét. Figyeljük csak meg a játékban elmélyedő kisgyereket: a teljes figyelmét annak szenteli, amivel éppen foglalkozik, teljes lényével abban van, ami épp csinál. 

Ez a fajta koncentráció irigylésre méltó. Nem pörög fejben máson, nem próbál párhuzamosan több dolgot csinálni. Ez az egycsatornás figyelem a felnőttek világában már luxusnak számít. Mi gyakran már a következő feladatnál járunk, miközben még be sem fejeztük az előzőt. Ez a folyamatos „fejben máshol levés” nagyon jellemző ránk – a mindfulness, mint irányzat, pont ezt próbálja visszafordítani: hogy vegyük észre a szelet, a madárcsicsergést, az ízeket, a pillanatot. Míg a gyerekeknek ez még természetes, addig a felnőtteknek már külön tanfolyamra kell járniuk, hogy újra elsajátíthassák ezt az elfelejtett képességet.

Ugyanez igaz a flow-élményre is: amikor valami kihívást jelentő, de örömteli feladatba mélyednek bele. A gyerekek természetes módon kapcsolódnak ehhez az állapothoz – egy kreatív, koncentrált folyamaton keresztül jutnak el az alkotás öröméhez. Ez a felnőtteknél már nagyon ritka, mert a napjaik túlzsúfoltak, tele vannak érdektelen tevékenységekkel. A legtöbb teendőnket anélkül végezzük, hogy igazán bele tudnánk mélyedni, vagy akár örömöt éreznénk közben. A gyerekek ebben is tanítanak minket: arra, hogyan lehet jelen lenni, lelkesedni, figyelni, és örülni annak, amit éppen csinálunk. 

Aztán ott van a kreatív gondolkodás és a humorérzék. A gyerekek még nem rendelkeznek előre gyártott sémákkal, nincsenek tele előítéletekkel vagy merev koncepciókkal. Képesek teljesen szabadon asszociálni, nekik még úgymond „outside of the box” gondolkodásuk van. Egy ötéves simán elképzeli, hogy a cápák kijönnek a vízből kakilni – és ez számára teljesen logikus, elfogadható világkép. Ebben az elfogadó, rugalmas szemléletben óriási erő van. A humor is szervesen része a gyermeki világnak. Már az is örömforrás lehet számukra, ha kimondanak egy „tiltott” szót, mint a „fika-puki” – és ezen önfeledten nevetnek. 

A felnőttek gyakran töltenek el napokat anélkül, hogy akár csak egyszer is elmosolyodnának. A gyerekek emlékeztetnek rá, milyen ereje van a játéknak, a könnyedségnek, a nevetésnek.

Van még egy fontos dimenzió: a szülő és gyermek személyisége közötti különbségek – például az introvertált és extrovertált működés. Gyakran előfordul, hogy egy csendes, befelé forduló szülőnek nyitott, kalandvágyó, társasági gyermeke születik. Ilyenkor a szülőnek nyitnia és alkalmazkodnia kell, kilépni a komfortzónájából, ezáltal ő maga is fejlődik. Ugyanez fordítva is igaz: egy extrovertált, impulzív szülő mellé érkezhet egy introvertált, érzékenyebb, strukturált biztonságot igénylő gyerek, akinek időt kell hagyni, akit fokozatosan kell felkészíteni a változásokra. Ilyenkor a szülő türelmet, tervezést, előrelátást tanul. 

Ez a kölcsönös hatás a szülő és gyermeke között nem csupán nehézség, hanem lehetőség is. A szülő rákényszerül, hogy újraértelmezze a saját működését – például jobban strukturálja a napját, ha a gyerek ezt igényli. Ezek a helyzetek valójában önismereti kihívások. A gyereknevelés nemcsak a gyerekről szól, hanem rólunk is. Tükör, amelyben nemcsak a gyereket látjuk, hanem saját magunkat is – olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Ezért is mondom, hogy a gyereknevelés az egyik legerősebb önismereti út, amit ember csak bejárhat.

A kamaszkor, ami köztudottan nehéz időszak, milyen tanításokat hordoz? Mit tanulhatunk ilyenkor a saját gyermekünktől?

A kamaszkor talán az egyik legnagyobb türelem- és hitpróba a szülők számára. Nemrégiben beszélgettem egy családdal, akik azért fordultak hozzám, mert kiderült, hogy a 16 éves lányuk falcol – vagyis vagdossa magát. Ez a szülők számára rendkívül megrázó élmény volt, különösen azért, mert semmilyen előjel nem mutatott arra, hogy baj lenne. 

A gyerek mindig is jó tanuló volt, kiegyensúlyozottnak tűnt – és mégis, ekkora lehet a szakadék a szülői észlelés és a gyerek belső világa között.

Ebben az életkorban a fiatalokat számtalan hatás éri, amit tovább nehezít a szülő és gyermek között feszülő generációs szakadék. A mostani Z és Alfa generációk egy egészen más világban szocializálódnak, mint az őket nevelő X vagy Y generáció. Mi még lineáris jövőképben gondolkodtunk: legyen a gyerekből jogász, orvos, mérnök, mert abból lehet megélni. Ma már ezt nem lehet ilyen egyszerűen kijelenteni, hiszen a social media, a vloggerek, influenszerek és a mesterséges intelligencia világa alakítja a munkaerőpiacot és a jövőképet. Nekünk, szülőknek sokszor nincs rálátásunk arra, milyen készségek szükségesek ehhez az új világhoz – és ez frusztráló.

Ezért is hangsúlyozom újra meg újra a szülői hit fontosságát. Vissza kell emlékeznünk arra, hogy nekünk is volt kamaszkorunk, lázadásaink, határfeszegetéseink. Lehet, hogy mi más formában tettük – titokban alkoholt vittünk az osztálykirándulásra, megszegtük a szabályokat, eltitkoltunk dolgokat. Ma részben más lehet a „köntös”, de a pszichológiai működés mögötte hasonló. A kamasz nem egy „elromlott gyerek”, hanem valaki, aki épp keresi önmagát.

A kulcs az, hogy bízzunk abban, hogy amit a gyereknevelés évei során felépítettünk – a kapcsolat, a bizalom, a közös alapok – nem tűnnek el. 

Egy krízishelyzet, például egy szerelmi csalódás vagy egy tanulásbeli kudarc lehetőséget is adhat arra, hogy a szülő jelen legyen, odaforduljon: „itt vagyok, beszélgessünk, segítek”. De ehhez elengedhetetlen, hogy a gyerek érezze, hogy nem a kontroll, hanem a kapcsolódás van a középpontban.

Fontos, hogy időnként képesek legyünk nézőpontot váltani – mint Szabó Lőrinc versében, amikor Lóci szemszögéből nézzük a világot. Ha „leguggolunk”, és megnézzük, hogy a gyerek mit lát, mit él meg, akkor talán jobban értjük, miért olyan félelmetes vagy bizonytalan számára a világ. A kamaszkor nemcsak a gyereknek nehéz. A szülőnek is új szerepbe kell lépnie: kísérővé kell válnia, aki támogat, de nem irányít mindent.

És talán a legfontosabb konklúzió: nem minden a szülőn múlik. Erről sokat beszélek a családokkal, mert a bűntudat gyakran túlzó méreteket ölt. „Hiszen én megtanítottam”, „beszéltünk róla”, „mindent megtettünk érte” – mondják sokan. És mégsem úgy alakul. Ennek azonban egyszerű az oka: a gyerek nem a szülő másolata. Ő egy különálló, önálló személyiség, saját megélésekkel, értelmezésekkel. A tanítás, a nevelés nem mechanikus folyamat. Nem úgy működik, hogy ha elmondjuk egyszer, kétszer, akkor a gyerek automatikusan követi. Van, akinél ez működik szinte azonnal, másnál öt év után sem. A gyermeknevelés nem lineáris, hanem egy hosszú, hullámzó tanulási és kapcsolódási folyamat, amiben a szülő is formálódik. Ha ezt képesek vagyunk elfogadni, akkor máris egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy értsük – ne csak neveljük – a gyermekünket.

A tavaly októberben elhunyt Kozma Imre atya történelmet formáló egyházi személyiség volt, nevéhez kötődik többek között a keletnémet menekültek 1989-es befogadása, a romániai forradalom alatt az európai segélyszállítmányok célba juttatása, több ezer civil ember kimenekítése a délszláv háborúból. Első számú vezetőként meghatározó szerepet játszott a betegápoló irgalmasrend magyarországi tevékenységének újraindításában, és az ország egyik legnagyobb karitatív szervezetévé vált Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkájában.

Kozma Imre atya emlékének és szellemi örökségének megőrzésére a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy nyilvános weboldalon gyűjtötte össze a szervezet alapító elnökének tanításait, legfontosabb üzeneteit. A Szeretetszolgálat vezetőjének prédikációit 1993 óta rögzítették a szentmiséin résztvevő önkéntesek, hogy legfontosabb üzenetei a későbbi nemzedékhez is eljuthassanak.

Az összegyűjtött anyagot önkéntesek digitalizálták és rendszerezték, a feldolgozás Kozma Imre atya halála után is hónapokon át folytatódott.

A Máltai Szeretetszolgálat által létrehozott https://kozmaimreatya.hu/ oldalon jelenleg 1200 hangfelvétel és 900 leirat elérhető. A 31 éve gyűjtött szentbeszédek a felvételek dátuma, vagy a liturgia alapján kereshetők. A honlapon Kozma Imre atya életútja, és a vele készült interjúk gyűjteménye is megtalálható.

Június 4-én a Magyar Máltai Szeretetszolgálat intézményeiben és önkéntes csoportjaiban gyertyagyújtással és közös imával emlékeznek Kozma Imre atyára. 

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

A nyomornegyedek túltelítődése

Angliában a 18-19. században óriási gazdasági és társadalmi változások mentek végbe. Az ország lakossága az 1800-as évek első felében megduplázódott, részben a javuló közegészségügyi viszonyoknak és élelmiszerellátásnak, részben a migrációnak köszönhetően. Az akkor 8 milliós Írországban ugyanis burgonyavész söpört végig, az éhínség milliók halálát és Angliába való elvándorlását okozta. Ezzel párhuzamosan a földművelők nagy számban özönlöttek a nagy ipari városokba – főként Londonba – gyári munkát vállalni. 

A századközépre az Egyesült Királyság lett az első ország világszinten, ahol a lakosság többsége már városokban élt. 

Londonban ekkorra nagyjából 2,5 millió fő zsúfolódott be egy 316 km²-es területre. Összehasonlításképpen Budapesten ma megközelítőleg 1,6 millió fő él 525 km²-en. 

Az angliai nagyvárosok tehát hihetetlen nyomás alá kerültek: a 18. századi embermennyiség befogadására alkalmas településeknek akár másfélszer annyi embernek kellett szállást adniuk.

Korábban a gazdagabb lakosság a főutcákat foglalta el a városközpont környékén, míg a szegényebbek a külsőbb utcákban rendezkedtek be. A pompa és a nyomorgás megfért egymás szomszédságában. Az új társadalmi réteggel, az ipari munkássággal való túltelítődéssel párhuzamosan megindult a vasútvonalak és -állomások kiépítése. Ahhoz, hogy ezeknek teret csináljanak, a gazdagabbak közül sokan új külvárosokba költöztek. 

Eközben megkezdődtek a lakáslebontások, és a kártérítések sem maradtak el. A tulajdonosok jól jártak, a bérlők azonban hoppon maradtak, s kénytelenek voltak új, olcsóbb lakhelyek után nézni. A már 18. században is létező „sötét negyedek” zsúfolásig teltek a szegény, bérlakásukat vesztett emberekkel. Ahogy a helyzet egyre súlyosbodott, a bűnnel teli utcasorokról szóló történetek napi témáivá lettek a közbeszédnek.

Embertelen állapotok

A nyomornegyedek Anglia-szerte hasonló jellemzőkkel bírtak: a város külvárosi részein egyemeletes vagy földszintes épületekből álltak össze, szabálytalan, labirintusszerű sikátorokat létrehozva. Az olcsó bérlakásoknak gyakran csak egyik oldalon voltak ablakaik, a sötét, szűk szobák azonban megteltek bérlőkkel. A legszegényebbek a potom összegekért kiadott pincehelyiségekbe költözhettek be. Ezekbe a folyékony hulladéktól, föld alól felszivárgó szennyvíztől nedves apró helyiségekbe akár 5-6 fős családok is bepréselődtek, sőt nem volt ritka, hogy még az albérlők is fogadtak albérlőket, hogy csökkentsék a kiadásokat.

A negyedekben lakók életében nagy problémát jelentett a víz- és csatornarendszer hiánya. A csővezetékeket csak olyan városrészekben rakták le, ahol meg is tudták azt fizetni a lakosok. A gyárak által szennyezett folyók viszont tisztálkodásra alkalmatlanok voltak, az utcákon pedig állati és emberi szenny folyt.

1858 nyarán a London utcáit elárasztó szagok a meleg időjárás hatására egészen elviselhetetlenné váltak. Ez a két hónap a „Great Stink” (Nagy Bűz) időszakaként vonult be a történelembe. 

Nem csoda, hogy a nyomornegyedek számos járvány okozói voltak abban a korban: a tífusz, a skarlát és a kolera egyaránt pusztított a nagyvárosokban. Igen elterjedt volt a tuberkulózis. A 19. század közepén Anglia-szerte Londonban volt a legalacsonyabb a születéskor várható élettartam.

Kép

Thomas Annan skót fotográfus The Old Closes and Streets of Glasgow című fotósorozatának darabja, J. Paul Getty Museum

Rémtörténetek tárháza

A brit középosztályt nagy izgalomban tartotta a városi szegények világa, amit idegen kulturális jelenségként fogtak fel. Egyszerre tartottak a nincstelen tömegektől és akarták megismerni azok életformáját.

A nyomornegyedekre igen jellemző volt a prostitúció, a bűnözés, a rendbontás, a hajléktalanság és az alkoholizmus (akár fél liter gin elfogyasztása naponta). A rengeteg embert egybetömörítő lakóövezetben a szűkösség, a közös terek használatának kérdése számos konfliktust szült. A hihetetlenül alacsony bérek és a különféle betegségek okozta munkaképtelenség miatt jellemző volt a fizetésképtelenség, a kikötői szénlopás. A rendőrség nem szívesen lépett be a negyedek területére, rendszeresen felügyelet nélkül hagyta a lakosokat azok veszélyességére hivatkozva.

Számos hiteles, az írók saját tapasztalatai alapján készült realista szépirodalmi mű született az időszakban – elég csak Charles Dickens munkásságára (Twist Olivér, Örökösök) gondolni. 

A szegénynegyedekről szóló regények hatalmas közönségsikert értek el: kielégítették az olvasótábor mohóságát az „ismeretlen kultúra” irányába, miközben a szerzők felhívták a figyelmet a veszélyekre és a tarthatatlan állapotokra.

Noha a negyedek szinte élhetetlenek voltak, számos alkotás azoknak egy még könyörtelenebb, kiszínezett verzióját tárta az olvasók elé. Megszületett a „nyomornegyed-fikció”, illetve a „penny dreadful” műfaja. Utóbbi könnyen fogyasztható krimitörténeteket takart, melyek fő célja az olvasó riogatása volt. E ponyvák nagyban hozzájárultak a nyomornegyedekkel kapcsolatos rémhírek és negatív mítoszok terjedéséhez.

A sajtóban is vegyesen jelentek meg a komoly hangvételű, megoldásorientált írások és a szenzációhajhász cikkek. Az újságírók minden bírósági ügyre ráharaptak, amiknek köze volt a szegénynegyedekhez. A sajtó célja az eladott példányszámok növelése lett, a borzongásra vágyó vevők pedig előszeretettel vetették bele magukat az erőszaktevésektől, emberrablásoktól, gyilkosságoktól és erkölcstelenségtől hemzsegő történetekbe.

A cikkek éhes, elvadult gyermekeket és részegeskedő, gyilkosságra bármikor képes férfiakat vonultattak fel. Az elbeszélések központi szereplői nők voltak: gyermekeikkel nem törődő, pletykás, nőietlen karakterek, vagy ártatlan, nem egyszer bántalmazott figurák. Az írások egyeseket eleve megvetésre méltó kreatúrákként mutattak be, másokat viszont a nyomornegyed megrontottjaiként szerepeltettek. Az erőszakra fókuszáló beszámolók a bűnözés okainak feltárásával ritkán foglalkoztak. Amikor viszont igen, akkor azt betudták az egyéni tulajdonságoknak (erkölcstelen, dologkerülő természet) vagy a környezeti hatásoknak (közeg negatív ereje), a társadalmi okokat azonban nem vizsgálták.

Nem minden olvasó elégedett meg azzal, hogy az otthona biztonságából, a fantáziájára hagyatkozva élje át a rémes kalandokat. 

Megindult az izgalmakat keresők beszállingózása – szegényöltözetben – a nyomornegyedekbe, hogy testközelből láthassák az addig csak papíron megelevenedett állapotokat. 

Ez volt az úgynevezett “nyomornegyed-turizmus” (slumming; az angol slum, azaz nyomornegyed kifejezésből). Felkapott célállomásnak számítottak a különféle gyilkosságok, botrányos esetek tetthelyei.

Kép

Thomas Annan skót fotográfus The Old Closes and Streets of Glasgow című fotósorozatának darabja, J. Paul Getty Museum

Rombolás vagy fejlesztés?

Egyes negyedekben maguk a lakók elégelték meg a borzalmas lakhatási körülményeket, követelték a lakástulajdonosoktól az állapotok javítását, beszámolót írtak az újságoknak, petíciókat indítottak, a városi tanács elé tárták helyzetüket. A probléma elhatalmasodásával politikusok, írók és újságírók cikkekben, szociográfiákban kezdték meg feltárni a megoldási lehetőségeket. A két domináns megközelítés az „erős kéz” politikája és a modernista álláspont volt. Előbbi célja a bűnesetek ritkítása volt fegyelmezés útján, míg utóbbi a környezet átalakításának erkölcsformáló hatása mellett érvelt.

Számos szerző a közegészségügyi viszonyok javítását sürgette. A városok polgárai megoldást követeltek, a megjelenő munkák egyszerre tükrözték és befolyásolták a közvéleményt, illetve a városi vezetést, aminek eredményeként a döntéshozók végül számos esetben felszámolták a nyomornegyedeket. Ez azon a fent említett elven alapult, miszerint a szegénynegyed egy idegen test a városban, tehát szabadon lebontható, eltüntethető. Teljes utcákat számoltak fel, helyükre impozáns épületek vagy vasútvonalak, pályaudvarok kerültek. 

Az erről szóló tudósítások csupán az átépítések előnyeiről és a fejlesztések történelmi jelentőségéről számoltak be, és nem foglalkoztak a hajléktalanná váló negyedlakók további sorsával.

Századokon átívelő probléma

A munkáscsaládok számára – állami kezdeményezésre – már a 19. század közepén hatalmas méretű lakóházakat építettek. Vallási szervezetek, közép- és felsőosztálybeli polgárok is segédkeztek, főleg ételosztás és szállásnyújtás révén. A század második felének építésügyi szabályozásaiban megállapították a maximum laksűrűséget, az utcaszélesség-minimum meghatározása pedig biztosította a közterületek átszellőzését. A pincelakások építése is tiltott lett. Eredményként javultak a lakhatási körülmények, kevésbé terjedtek a különféle járványok, csökkent a halálozások mértéke.

A munkásmozgalmak hatására segélyegyletek, szakszervezetek jöttek lére, melyek hatására javultak a munkakörülmények, s így a dolgozók egészségi állapota is. Az infrastrukturális fejlesztéseknek (például csatornaépítések) köszönhetően jobbak lettek a közegészségügyi viszonyok, a növekvő ipari termelés pedig új munkahelyeket teremtett. A helyzet tehát javult, ám a szegényövezetek a századfordulót követően is megmaradtak – a 19. századi ember által oly rettegve fürkészett nyomornegyedek problémája tehát nem tűnt el, csupán átalakult.

Források:

Dr. Andrzej Diniejko, D. Litt: Slums and slumming in late-victorian London.

Judith Flanders: Slums.

Kovács Zoltán: Népesség- és településföldrajz.

Múlt-kor: A bűnözésről híres nyomornegyedek voltak a viktoriánus Anglia „vadnyugata”.

Nagy-Csere Áron: Nyomortelepből mintalakótelep.

Tehetségkutatón kezdődött a színpadi pályafutásod. Mennyire volt félelmetes egyedül kiállnod?

Eredetileg pszichológia szakra jártam, de mindig is a humor volt a kapcsolatteremtő eszközöm. Azt terveztem, hogy egyszer majd írni fogok egy vicces könyvet. Aztán jött a Dumaszínház felhívása, a Magyarország, szereplek!, és gondoltam, bármi lesz is, előbb-utóbb majd akkor oda fogok írni. Az első fellépés szinte mindig rossz. Az ember rutintalan ebben a közegben, azt sem tudja, hová tegye a kezét, az otthon kitalált poén teljesen máshogy ül. 

Velem is így volt, viszont a sok poénból kettő működött, és ez jó érzés volt. 

Litkai Gergelyék szerződést ajánlottak. Az elején nem értem el nagy sikereket, fél év után jött az áttörés. Akkor egy este, az elejétől a végéig nálam volt a gyeplő a színpadon, és megéreztem, hogy ezt kéne csinálnom. Utána megint nem ment olyan jól. Egy stand-uposnak nagyon sok fellépés kell ahhoz, hogy mindent kézben tudjon tartani.

Az előadásaid tematikai szempontból összeszedettek, alaposan körbejársz egy-egy jelenséget, érzést, élethelyzetet. Ez nem minden stand-uposra jellemző, sokszor inkább csak poénokat fűznek egybe összekötő szövegekkel. 

Fontos, hogy tudjam, miről akarok beszélni. Az elején sokszor poénra írtam anyagot, de egy idő után elfogynak a gimis sztorik, azok a helyzetek, amelyeket mindenki ismer. A legtöbb embernek harmincéves korára van öt-tíz percnyi vicces, izgalmas, extrém története. Amikor ez a forrás elapad, marad az attitűd, a saját nézőpont, ahogyan én látom a dolgokat. Fontos, hogy valamiképpen kötődjem ahhoz, amiről beszélni akarok, legyen hozzá kapcsolatom, legyen róla élettapasztalatom vagy álláspontom. Egyébként politikáról vagy közéletről nem szoktam annyira beszélni, de nem azért, mert ne olvasnám a híreket, vagy ne érdekelne, hogy mi zajlik körülöttünk. 

Csak ezek számomra nem annyira egyetemesek, mint az, hogy hogyan működik egy ember, milyen a személyisége. Engem sokkal jobban érdekel, hogy miért gyarló, miért gonosz, miért csodálatos.

A történeteid többségében egyes szám első személyben vagy jelen, és elég mélyre is mész. Akkor lehet ­színpadra vinni egy nehézséget, amikor már a múlté?

Az aktív traumát, amely még nincs feldolgozva, az ember nem tudja színpadra vinni. Ha még túl éles, nehéz öniróniával tompítani. Amikor már sikerült átdolgozni önismerettel, pszichológiával, akkor mehet a műsorba. Ugyanakkor a legtöbb humorista nem konkrét traumákat ad át, hanem a nehézség esszenciáját. De hát végül is a traumáink formáltak mindannyiunkat azzá, akik vagyunk.

Abban segít a pszichológiai előképzettség, hogy biztosan érezd, hol van a határ, ahol egy poén még nem bántó?

Nem. Ez inkább személyfüggő. És különböző társaságokban sokkal érdekesebb is, mert a színpadon háromszáz különböző hátterű emberhez beszélek, tehát sokkal inkább valami nagyon általános mércét kell szem előtt tartanom. A kollegiális és baráti kapcsolatban épp azt szeretem, hogy tudom, szinte nincs határ. A nagyon fájdalmas dolgokról is születhetnek poénok, belefér, mert abban a közegben mindenkinek első a humor, és tudja, hogy ez játék. 

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2025. júniusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.