Egy befőttesüvegnyi húsleves és egy csipet emberség

Vasárnap főztem. Vagyis főztünk. Mert sokszor együtt szoktunk férjemmel, ahogy szüleimtől is láttam, gyerekkoromban. 

Arra, hogy másodiknak mit ettünk, már nem emlékszem. Rég elfogyott. De húsleves még mindig volt. Sárgarépával, fehérrépával, betűtésztával, jó gazdagon. Tudom, ez utóbbi nem igazán megy hozzá, inkább a cérnametélt, vagy a csavart tészta, de akkor éppen ez volt itthon. Tészta, tészta... és talán így a gyerek is jobban megeszi.

Pár nap eltelt, de még van egy pici leves. Ezt ettem ma én is ebédre, semmi baja, a hűtőben volt. A gyereknek már nem adtam belőle, de én kimondottan leveses vagyok. Apám is ilyen, tőle örökölhettem. Holnapra már nem kellene elrakni, ételt kidobni meg utálok, de nem tudok keveset főzni. Főleg levesből. Mit csináljak?! – jár az agyam.

Tudom már! Leveszek egy befőttesüveget a szekrény tetejéről, fogok egy merőkanalat, és áttöltöm az üvegbe. Fogom a telefonom, lefényképezem, majd feltöltöm a kerületi „Többet főztem” csoportba. 

Odaírom a kép fölé: „egy üveg húsleves, zöldséggel, tésztával vihető az Iksz utcából. Ma kéne elvinni, és megenni is, mert már régebben főztem, de ma még én is ezt ettem.”

Alighogy feltölti a rendszer, máris írja valaki hozzászólásban a kép alá, hogy szeretné kérni. Írom neki, hogy jó, az övé, írjon rám privátban, és megbeszéljük a részleteket. Ír. Kérdezem, mikor tudna jönni érte, ő pedig arról érdeklődik, felhívhat-e. Közben egy másik is ír, ha maradna véletlenül, akkor ő szeretné kérni. Három percen belül ketten jelentkeztek a befőttesüvegre.

Csörög az első.

Felveszem.

– Szia! Akkor hova kell mennem pontosan? – kérdezi.

– Szia! Mondom a címet – tegezem vissza.

– Hogyan is jutok el oda?

– Hát, attól függ, hogy honnan.

– Én a hetes busszal megyek.

– Akkor a Fő téren kell leszállni.

– Jó, akkor azt tudni fogom. De remélem, nem kell még onnan sokat gyalogolni, mert múltkor is úgy átvertek, hogy leszálltam ott, aztán még befelé kellett menni jó sokat a panelek között. Na, azt nem szeretném még egyszer! Én a Blaháról megyek.

– Hát, pedig onnan egy kicsit kell gyalogolni – mondom neki. Nehogy meglepődjön.

– De merre?

– Itt van egy orvosi rendelő, azt tudod, hol van?

– Igen, azt tudom.

– Na, ott, csak nem a rendelő oldalán, hanem a másik oldalon. 

– Akkor meg fogom találni!

– Jól van, akkor az orvosi rendelővel szemközt.

– Azt nem tudom értelmezni, hogy mi az, hogy szemközt.

– Van itt egy fitneszterem, gyógyszertár... Igazából nem lehet eltéveszteni.

– Mennyi ez a leves amúgy? Egy 3–4 deci? Mert akkor én azt tovább fogom adni!

– Hát, egy befőttesüvegnyi.

– Hát, az nekem nem elég! Én sokat szeretek enni! Akkor inkább hagyjuk, ki is törlöm a csoportban a hozzászólásaimat! Szia! – teszi rám ingerülten a telefont.

Írok a másodiknak, hogy ha szeretne, jöhet érte, az övé, ha még igényt tart rá. Ő szeretné, és most azonnal el is jönne érte. Megírom a címet. „Szuper, mindjárt jövök érte” – feleli. Ez gyors volt. Indul. Megírom neki, hogy melyik gombot kell megnyomni a liftben. 

Indul.

Várok.

Nem jön.

Ennyi idő alatt már ide kellett volna érnie...

– Azt hiszem, rossz lépcsőházba jöttem – írja. 

– Az nem lehet, mert én hallottam a kaputelefont, ki is nyitottam. 

– De itt vagyok a megadott emeleten, és itt nincs olyan számú ajtó, amit írtál.

– Liftben a nyolcadik emeletet kell nyomni – írom le sokadszor.

– Nem lifttel jövök. Nem bírom a liftet – feleli.

– Ja, hát akkor a lépcsőn valóban kettővel feljebb kell jönni! 

Ilyen jól van kitalálva, igen.

1 perc. 

Csönget. 

Nyitom.

Egy rettenetesen vékony, ránézésre velem körülbelül egyidős, nyúlánk arcú lány áll az ajtóban.

Bocsánatot kér vagy háromszor is félszeg hangon, hogy nem tudta. Nem is mer a szemembe nézni. Mondom neki, nehogy már bocsánat kérjen, nem az ő hibája, én nem mondtam. Azt hittem, hogy lifttel jön. Nem gondoltam, hogy valaki ilyen magasra felgyalogol.

Elmosolyodik. 

Odaadom neki a húslevessel, tésztával, répákkal teli befőttesüveget. Hálálkodik, nagyon köszöni. Többször is. 

De nem néz a szemembe. 

Nem baj.

Hálás vagyok. Nem kellett kidobnom a levest, és azt hiszem, a legjobb helyre került. Valakinek akkor is sokat ér, ha csak 3–4 deci...

Budavári–Bókkon Andrea