„Nem nyugodhattam bele, hogy a gyerekeket felfalta egy krokodil, csak mert elmentek vízért”

A Kongói Demokratikus Köztársaság keleti felében online beszélgetésünk idején is harcok dúlnak az M23 lázadócsoport és a központi hatalom között. Te Kinshasában mit tapasztalsz a veszélyekből?

Baj esetére van egy összekészített táskám útlevéllel, vízummal a szomszédos Kongói Köztársaságba, amelynek fővárosától, Brazzaville-től csak a Dunánál kicsit szélesebb Kongó folyó választ el minket. A lázadók még nem értek el Kinshasába, de ha megtennék, a reptérre hosszú és kockázatos út vezetne, ezért inkább áthajóznánk a túlpartra. A lakosok szimpatizálnak az M23-mal, nekünk sem a katonáktól kell tartanunk, hanem az egyszerű emberektől, akik a lázadók nyomában keletkező káoszt rablásra, fosztogatásra, erőszakra használják ki. A belvárosban is akkor törtek az ablaküvegek, autószélvédők, kirakatok, amikor tüntetés volt a lázadók ellen, és a helyiek, amit értek, feltörtek, kifosztottak. Amikor egy hét bezártság után el mertem indulni sofőrrel és biztonsági emberrel vásárolni, az autóval mindjárt egy holttestet kellett kikerülnünk.

Kérdeztem, nem kellene-e megállnunk, mire a sofőr: „á, ez már két napja itt hever…”

A bolt meg tele volt fegyveresekkel, a kasszánál fizetve mindenki lesett kifelé, mikor kell menekülni. Én is megfigyeltem, merre van a vészkijárat meg a húspult, ha fedezékbe kellene vonulni. A sokk akkor jött ki rajtam, amikor hazaértem az üzletből. Mi egy bekerített, zöld lakóparkban élünk nemzetközi üzletemberek között, de ha durvulna a helyzet, a saját sofőrünkben, bejárónőnkben sem bízhatnánk.

A vőlegényed indiai származású cégvezető, napelemekkel foglalkozik. Ahhoz a réteghez tartoztok, amelynek saját személyzete van?

Itt nem kell extrán vagyonosnak lenni ahhoz, hogy ezt megtehesd, mert rendkívül olcsó a munkaerő. Az ázsiai, európai származású üzletemberek körében szokás, hogy munkát biztosítanak rászorulóknak. Nekünk két sofőr, egy bejárónő és egy szakács dolgozik. Van, aki az 5000 dollár feletti havi fizetéséből csupán 100-200 dollárt fizet a személyzetnek, mi ennél jobban megbecsüljük. Akinek jó munkája van a Demokratikus Kongóban, az nagyon jól is keres. A cégek vezetői jellemzően arabok, indiaiak, de ami meglepő: Kinshasában az élet drágább, mint Svájcban, ahol szintén éltem! Egy normális albérlet havi 3000 dollárnál indul, és egy reggeliért a boltban ott hagysz 100-200 dollárt. A szegények persze főleg fufut esznek, ami egy sűrű kása. Ásványkincsei miatt Kongó a világ leggazdagabb országa lehetne, csak a helyiek képtelenek élni a lehetőséggel. Rengeteg magánklinika, mozi, étterem, bevásárlóközpont, amerikai, francia, belga iskola működik itt, viszont mindezt csak a felsőbb réteg tudja megfizetni.

2021-ben hoztad létre az I do it 4 You Foundation-t, majd 2022-ben annak magyar verzióját, az Érted Teszem Alapítványt. Kiket tudtok támogatni azóta?

Afrikában, Indiában és Romániában is támogatunk gyerekeket, de a projektjeink 90 százaléka Magyarországon valósul meg.

Amikor az ukrajnai háború kitört, a határmenti Mándokra éjjel kettőkor érkezett egy busz ötven határon túli gyerekkel, a legidősebb hétéves volt. Mi reggel már indultunk hozzájuk kétkamionnyi élelmiszerrel, pelenkával. Ugyanott egy többszörösen hátrányos helyzetű gyermekek óvodáját is támogatjuk, de Hajdúböszörményben is kétszáz olyan gyermeket, akik nemcsak nagyon szegények, hanem sajnos betegek is. Programokat szervezünk nekik, tőlünk kaptak életükben először karácsonyi ajándékot: kétszáz csomagot plusz egy autónyi édességet, gyümölcsöt. A segítő dolgozók támogatása is a profilunkba tartozik, mert ők is nagy feszültségben dolgoznak. A fóti gyerekotthonban két coach-unk évek óta rossz viszonyban lévő kollégákat tett jó barátnőkké közös foglalkozások, játékok útján.

Kétezer gyümölcsfát is vittünk hátrányos helyzetű falvakba, intézményekbe, és az ott élő gyerekekkel együtt ültettük el őket, így lesz saját termésük almából, körtéből, szilvából. Sőt hétezer mesekönyvet is szétosztottunk többek közt a Bethesda meg a Heim Pál kórházban a gyerekeknek, ahol a mellettük hetekig pótágyon virrasztó szülőkkel is külön foglalkoztunk. A Madách Művészeti Iskolának hála hátrányos helyzetű, beteg gyerekekkel és gondozóikkal megtöltöttük táncelőadások nézőterét is.

Úgy tudom, Afrikán belül sem csak Kongóban segítetek.

Például Kenyában is, ahol a samburu közösség egy 700 fős iskoláját több szervezet összefogásában azzal támogattuk, hogy fúrtunk nekik egy kutat, mert nem volt vizük. Ez onnan indult, hogy amikor kint jártam náluk, eltűnt három gyerek, keresték őket. Felajánlottuk az autónkat, hogy keressük őket azzal, mert kiderült: a gyerekek olykor húsz kilométert is gyalogolnak a faluból a folyópartra vízért. Le is mentünk a folyóhoz, ahol megtaláltuk a nyomaikat, de mondták a helyiek, hogy ne szálljunk ki, mert ők a gyerekeket is mindig figyelmeztették, hogy ott krokodilok vannak, ne menjenek arra.

Ezzel le is zárták az ügyet, hogy akkor „megvannak” a gyerekek, felfalta őket egy krokodil.

Engem ez sokkolt, úgyhogy egy helyi céggel összefogva kerestünk az iskola közelében vizet, amit be is tudtunk vezetni az iskolába, hogy legyen ivóvizük és mosdójuk. Ma már el is tudnak adni vizet nagy kannákban a közelben élő embereknek, akik állattartáshoz, növénytermesztéshez is használhatják.

Kép

Fotó forrása: Balázs-Fülöp Emese

Az elmúlt négy évben e sok jó cselekedet mellett Magyarország és Svájc között ingáztál. Miért alakult így?

Havonta két hetet Svájcban dolgoztam – ékszereket, órákat fotóztam –, kettőt pedig Magyarországon töltöttem az édesapám mellett, aki sajnos rákos beteg lett. Kórházi kezelésekre kísértem, amik miatt hozzám költözött Erdélyből Budapestre. Csak így tudtam időben és anyagilag menedzselni a helyzetet, miközben az alapítványból töltődtem lelkileg. A covid alatt nyolc hónapig csak apukámmal voltunk kettesben – hálás vagyok, hogy az élete vége felé ilyen közel kerülhettünk egymáshoz. Nagyon vidám ember volt, a kórházban is mindig viccelődött, a kemoterápián visszhangzott a szoba a nevetésünktől. Azt mondogatta, ő csak a lánya meg az orvos szerint beteg. Sajnos tavaly júniusban elveszítettem őt.

Akkor dőlt el, hogy Kongóba költözöl?

Két éve egy kongói árvaházban ismertem meg a páromat, aki hozzám hasonlóan adományt vitt oda. Nyolc hónap után újra találkoztunk egy vacsorára, akkor mindjárt éreztem, hogy egy az utunk. Ő is azt vallja, hogy amit kapunk az élettől, abból vissza is kell adnunk.

A nagypapája még 94 évesen is gyárat vezet, és van egy vakokat, illetve albínókat támogató árvaháza, iskolája. Sokszor ilyen idősen is ő főz rájuk a munkája mellett.

Mi jó darabig távkapcsolatban találkozgattunk, az ebből adódó nehézségek kapcsán megismerhettük egymás jó és rossz oldalát, megtanultuk a másikat extrém helyzetekben is kezelni. Amíg apukámnak szüksége volt rám, nem költözhettem, de szeptemberben fogtam a táskám, és hátrahagytam mindent.

Milyenek az első fél éved tapasztalatai – mi az, ami miatt megérte belevágni a kalandba?

A helyi lingala-francia nyelv ismerete nélkül érkeztem, de két hét alatt nemzetközi baráti köröm lett – tízen vagyunk nők, mindenki máshonnan: mongol, arab, nigériai, belga, francia… Elnézem a parkban a gyerekeket, úgy nőnek fel, mint mi: cipő nélkül szaladgálnak, maszatosak, életrevalók, nem a telefont nyomkodják. Nem számít nekik a bőrszín; fekete, fehér, kínai, japán együtt játszik, hol angolul, hol franciául értekeznek. Remélem, az én gyerekem is így nőhet majd fel.

Az esős évszakban vagyunk, heti egy-kétszer esik éjszaka, nappal elég borús, 25-30 fok van. A száraz évszakban, azt mondják, 20 fok is lesz, ami nekik már sapkás, téli kabátos idő. Sokkal egészségesebb ez a környezet, különös tekintettel a nyugodt életvitelre – az elmúlt négy év után szükségem is van a lelassulásra. Amíg otthon egy nap tíz meetinget bonyolítottam, itt a párom örül, ha napi kettőt letud, hiszen sokkal lassabban mennek a dolgok a nagy forgalom és a ráérősség miatt. Itt mindenkinek saját maga és a családja az első, csak utána jöhet a munka. Azt akkor kezded, ha kialudtad magad, megvagy a napi sporttal és a jólléti teendőkkel.

Az első, hogy te rendben legyél magaddal és a családoddal, mert hisznek benne, hogy a munkában is akkor tudsz teljesíteni.

Ezt a hozzáállást igyekszem átvenni.

Van, ami hiányzik?

A szabadság. Azt azért nem egyszerű kezelni, hogy fehér, pláne szőke nőként nem mehetek sétálni, sőt vezetni sem, mert szinte biztosan bajom esne. Vasárnaponként azért én is vezetek, amikor árvaházat látogatok, vagy Miradihoz megyek.

Azt azért el tudom képzelni, a te aktivitásigényeddel így lelassulva is mennyi mindent csinálsz még…

Amellett, hogy intézem az alapítványi ügyeket, nyelvet tanulok és online lakberendező iskolába járok. A tervek szerint egy IKEA-hoz hasonló bútoráruházat fogok vezetni a fővárosban, és itt tervezek egy kis lakberendező irodát is kialakítani. Rengeteg társasági program van: közös tematikus napok a nemzetközi csapatunkkal, bálok havonta a különböző nemzetiségek szervezésében, koncertek, vacsorák, reggelik a női vállalkozók egyesületével. Adományokat gyűjtünk, árvaházakat látogatunk.

Májusban kétszáz orvost hozunk Kongóba a világ minden tájáról, akik nyúlszáj-operációkat végeznek majd ingyen, egy hét alatt ezer gyereken.

A nemzetközi UWC (United World College) szervezettel együttműködve kiválasztunk hátrányos helyzetű, okos, tanulni vágyó gyerekeket, akik közül nyolcan két év ösztöndíjat kapnak az USA-ba, Japánba, Szingapúrba, 11-12. osztályba, ahonnan mehetnek majd egyetemre is. Tagja lettem a bírálóbizottságnak, négy gyerek sorsáról dönthettünk nemrég, több mint százból választottuk ki őket. A programot szeretném Magyarországra és Romániába is megszervezni. Indul egy új kampányunk is: „három nap, három jó cselekedet”. Ebben is lehet hátrányos helyzetű gyerekeket, állatokat és zöld célokat támogatni.

Hogy van az örökbefogadott kislányod, Miradi?

Nemcsak őt segítem, hanem egy egész árvaházat is 46 gyerekkel, immár harmadik éve. Élelmet biztosítok nekik: rizst, babot, néha csirkét, édességet. Matracokat, generátort – mivel sokfelé nincs áram –, napelemes ventilátorokat lámpával és telefontöltővel is kaptak már tőlem. Miradinak nemrég volt a szülinapja, tortát, ajándékot vittem neki, illetve a többi gyereknek is focilabdát, dartsot – ami nem szúrós nyilakkal, hanem tapadós labdákkal játszható. Sok kis lakás van egymás mellett, így ha Miradihoz megyek, sok gyerek összegyűlik körülöttem. Megtanítottam őket közös tapsolós játékokra, ugróiskolára. Gyöngyökből ékszereket szoktunk készíteni, amit a felnőttek is élveznek.

Ilyenkor fél napot velük töltök, azért is szeretnek, mert én sokakkal ellentétben hozzájuk merek érni, pedig tele vannak foltokkal, sosem tudni, ki milyen betegséget hordoz. De én fölveszem és átölelem őket, bátran ugrálhatnak a nyakamba.

A maláriát többször elkaptam, de fejfájás, szédülés, csontfájdalom esetén ezt egy órán belül kimutatja egy vérteszt, és három gyógyszerrel gyógyítható. Miradi nővérét pedig, aki az Emy nevű kisboltot vezeti – amit én alapítottam nekik, hogy legyen miből megélniük –, férjhez adtuk, van egy egyéves kislánya. Balázs-Fülöp Emesének nevezte el, hivatalosan is így szerepel az anyakönyvi kivonatában… Szóval azt hiszem, igazán megéri szívvel és ésszel segíteni.