Tizenhárom év nagy idő, különösen a tízen-huszonévesek életében. Nem csodálkozhatunk mi, idősebbek, hogy a fiatalok jelentős részének nincsenek emlékei 2006. október 23., a forradalom 50. évfordulójának eseményeiről. Gyurcsány Ferenc, akkori miniszterelnök 2006. szeptember 17-én kiszivárgott őszödi beszéde után komoly tüntetéssorozat kezdődött Budapesten és az ország más településein is. A tüntetők a miniszterelnök lemondását követelték. A társadalmi feszültség október 23-ig még inkább emelkedett. Ebben a helyzetben történt meg az, hogy a Parlament-környéki, előre be nem jelentett tüntetés résztvevőit a rendőrség a Bajcsy-Zsilinszky úton keresztül az Astoriához terelte, ahol a Fidesz ünnepi nagygyűlése éppen véget ért. Az így felduzzadt és összekeveredett tömeget a rendőrség váratlanul radikálisan oszlatni kezdte.

Lovasroham, könnygáz, gumibot, vipera, gumilövedék, vízágyú volt a rohamrendőrök eszköze, akik sok esetben nem viseltek azonosítószámot. Nagyon sokan súlyosan és maradandóan megsérültek, köztük olyanok is, akik még csak nem is a tüntetésre vagy a nagygyűlésre érkeztek.

Akkoriban még nem volt szélessávú internet, a hírek lassan és akadozva érkeztek.

Hátborzongató volt látni a képeket, képsorokat a vérző emberekkel, a földön fekvőket csoportosan rugdaló rendőrökkel. Döbbenetes volt a másnapi újságokban szembesülni olyan eseményekkel, amelyekről akkor azt gondoltuk, hogy egy demokráciában nem fordulhatnak elő, de legalábbis nem maradnak büntetlenek.

Pesty László félórás dokumentumfilmje ennek a napnak állít emléket. Érdemes megnézni azoknak is, akik az emlékeiket akarják feleleveníteni, és legfőképpen azoknak a fiataloknak, akik nem tudják, mi történt akkor. Mert csak az válhat valóban soha vissza nem térő történelemmé, amiről nem feledkezünk meg, aminek az emlékét megőrizzük.

Nerpel Nikoletta fotográfus olyan képanyagot szeretett volna készíteni, ami időtálló, kortalan és érték marad sok-sok év múlva is. Gercosz Henriett sminkes és Horváth Nóra modell mellett én mint öltöztető voltam még a csapat tagja. Mindannyian Niki elképzeléseinek megvalósítását segítettük. Úgy akartunk valami különlegeset alkotni, hogy közben a jól bevált fekete-fehér kontrasztjaival játszottunk.

„Mostanában egyre népszerűbbé váltak az enteriőr műtermek, amelyeket nagyon szeretek, de valahogy mégis sokszor visszakanyarodok a klasszikushoz – meséli Niki. – Ha az estélyi ruhás fotót megnézzük fekete-fehérben, első ránézésre készülhetett volna 100 évvel ezelőtt is: benne van az az időtlen elegancia a modell mozdulatában, az összeállított szettben és a világításban is. Fény szempontjából is az egyszerű, klasszikus látványvilágra törekedtem. A fehér hátteres fotókat leszámítva két lámpával dolgoztam, ott pedig két vaku a hátteret, kettő pedig a modellt világította indirekt módon. A modell végig egy fehér holker előtt ült vagy állt, tehát tulajdonképpen a hátterünk végig fehér volt, csak hol több, hol kevesebb fény jutott rá.”

Amikor Niki átküldte nekem, a stylistnak a négy tervezett beállítást, eldöntöttem, hogy négy teljesen különböző öltözékkel készülök: egy otthoni, kuckózós hangulatúval; egy bevállalós, bőrt, csipkét és látványos ékszereket felvonultató, mégis elegáns összeállítással; egy jelmezszerű, látványos és egy Audrey Hepburnt idéző, finom Vogue-eleganciát idéző darabbal. Szempont volt ugyanakkor az is, hogy miközben négy stílust mutatok be, lehetőleg csak magyar tervezők darabjait használjam. Szerencsére Nóri méretei egyeznek az enyémmel, így kevés szaladgálás, bontás, kötés, varrás és saját gardróbom felkutatása után is sikerült mindent időben beszereznem.

A fehér pulóvert magam kötöttem kézzel. Ehhez egy magyar márkától, a Virivee-től választottam egy kézzel festett, macskamintás harisnyát, Tóth-Kern Enikőtől pedig a legújabb kollekciójából egy szandált.

Kép

Kép: Nerpel Nikoletta

A következő öltözék alapja egy olyan üzleties műbőr kosztüm, amelyet öt-hat évvel ezelőtt készített nekem méretre egy fiatal MOME-s divattervező hallgató, Mileji Claudia. Ehhez egy feltörekvő fehérneműmárka, a Between csipkebodyját társítottam, illetve a Delacier fém és cérna ötvözetéből készült, látványos ékszereit.

Kép

Kép: Nerpel Nikoletta

E két öltözék után sminkváltás is következett. Niki és Henriett gyakran készítenek együtt kreatív anyagokat, így tudják, érzik, hogy mit szeretne láttatni a másik: „Alapvetően két sminket gondoltam ki, amelyek összhangban vannak a modell karakterével, a stylinggal és a hajjal – mondta Henriett. – Mindkét smink esetében az erős kontrasztok és a design játszotta a főszerepet. Kicsit elhagyva a hagyományos beauty smink kereteit, az első look kimondottan a fekete-fehér ellentétére épült, ami – ahogyan a képek is mutatják – a fotókon is kellően hangsúlyos. Szolid, trendi, de mégis meghökkentő kombinációt akartam létrehozni. Az erős, íves szemfestéshez viszont így egy natúr rúzst tettem föl. A második smink egy domináns tusvonallal emelte ki a modell szemét, amihez erős vörös rúzzsal alkottam meg a kontrasztot. Ebben a lookban számomra az elegáns, ugyanakkor vad hatás ötvözése volt a fő cél.”

A tusvonalat azért is igényelte a tekintet, mivel mindkét öltözékhez társítottam kalapot, amely a tekintetet – kellő hangsúly nélkül – háttérbe szoríthatta volna. Így viszont megfelelő figyelmet kapott nemcsak a kalap vagy a rajta lévő fátyol, hanem az alatta és mögötte sugárzó pillantás is.

„A három testőr” hangulatát idéző öltözék alapja egy nagy karimájú férfikalap a Várhegyi Éva kalapszalonból és egy férfiing a MOME-n tavaly, mesterszakon végzett Hegedűs Dóra diplomakollekciójából. Az ing nagy volt Nórira, így ott helyben varrogattam és tűzögettem rajta, illetve egy saját bőr fűzővel tettem még karcsúbbá.

Kép

Kép: Nerpel Nikoletta

Egy ilyen többórás fotózás minden résztvevő számára fárasztó tud lenni, de esetünkben – talán a fokozatos építkezés miatt is – a lelkesedés egyre csak nőtt: az utolsó öltözéket vártuk mindannyian a legjobban. Az Elysian ruha számtalan apró trükköt és cselt hordozott magában: a fehér pliszé uszálybetétet, a színátmenetes aljat, valamint a hát- és a vállmegoldást. Majd ehhez a klasszikus, de mégis modern ruhához adtam egy fátylas pillbox kalapot, amely az ötvenes-hatvanas évek hangulatát idézte, és egy pár fehér kesztyűt, amely már akkor vintage volt, amikor 18 évvel ezelőtt a saját esküvőmre megvettem.

Kép

Kép: Nerpel Nikoletta

Nórinak, aki a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészkarának hallgatója, tulajdonképpen ez volt az első ilyen jellegű fotózása: „A fotózás elején nagyon izgatott voltam, majd szépen lassan sikerült feloldódnom az első szett után, illetve Niki segítő instrukcióit követően. Az első öltözékkel kicsit nehezen azonosultam, de valószínűleg azért, mert akkor még nem engedtem el magam igazán. A második szett volt az abszolút kedvencem: a csodaszép body az extra ékszerekkel és a bőrkosztümmel. A délután csúcsa ugyanakkor számomra az volt, amikor az Elysian ruhát viselhettem: igazi hercegnőnek éreztem magam benne. Összességében az egész fotózás felejthetetlen volt számomra. Az egyik kép kikerült Niki kiállítására a Madách Színházba is, amire nagyon büszke vagyok.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT!

A Manna Matiné, amely idén harmadik évadát kezdi a B32-ben, különleges előadásokat tartogat a halottak napja előtti vasárnapra, 2019. október 27-ére. Gáspár Anna, a Manna Produkció vezetője mesél erről.

 – A célom az volt, hogy a halál témát kicsit nyitogassuk, hiszen az európai kultúrában ma ez szinte tabu.

Ezen a napon rendhagyó módon három előadás lesz, egy a 10 éven felüli általános iskolásoknak, egy középiskolásoknak, egy felnőtteknek.

– Elviszi majd a gyerekét az, aki maga is nehezen boldogul a témával?
– Nagyon finoman dolgozzuk fel a halál témáját. A gyerekeknek szóló „Alszanak a halak?” című előadás előtt ráhangoló foglalkozás lesz, utána pedig egy pszichológussal találkozunk, így akár a szülőkkel együtt tudunk beszélgetni vagy elindítani valamit. A középiskolásokhoz a holokausztot is érintő történet szól – egy kislány megtalálja a nagypapa ládáját, és a tárgyakkal kapcsolatban kérdezgeti a szülőket, családtagokat. A darab nagyon szépen megrajzolja, ki hol tart a nagypapa elvesztésének feldolgozásában. És mindezzel nem hagyjuk magukra a nézőket, mert rögtön utána szakemberek vezetésével drámafoglalkozást tartunk. A művészet és a halál viszonya is szóba kerül: a felnőtteket Polcz Alaine művének feldolgozásával a friss Junior Príma-díjas Markó-Valentyik Anna zenés előadásával várjuk.

 – A családok más-más értékrend, kulturális háttér, vallás szerint gondolkodnak a halálról, ilyen szempontból milyen válaszokra számíthat a szülő?
– Egyik előadás sem magyarázatot ad, inkább magyarázatot keres, és mindenki a saját gondolatrendszere alapján tudja a kérdéseket megválaszolni. A lényeg a beszélgetés elindítása.

– De néhány mondat nagyon be tud vésődni a gyerekek fejébe, és mély nyomot hagyhat.

– Ezzel pont abba ütközünk bele, amiről ez az egész nap szól: merni kell beszélni erről, merni kell megismerni esetleg egy másik néző véleményét is, merni kell ütköztetni a gondolatokat.

Ilyen bevésődő mondat bármelyik hétköznapi helyzetben érheti a gyerekünket, nemcsak a halállal, az élettel kapcsolatban is, és akkor általában nincs arra alkalom, hogy elkezdjünk erről beszélgetni. Ugyanakkor a halálnak ugyanolyan hétköznapi témának kellene lenni, mint a szerelemnek vagy a barátságnak. Ezek az előadások nem tanításokat tartalmaznak, csak történeteket mutatnak, amelyben a halál központi szerepet kap. De hát a Piroska és a farkast se tudom enélkül elmesélni. Lehetőséget akartunk adni a szülőknek egy traumafeldolgozásra a színház eszközével. Az Alszanak a halaknak a főhőse például egy tíéves kislány, aki elveszíti az öccsét.

– Hogy találtál rá ezekre a darabokra?
– Öt évvel ezelőtt megkerestem a végzős rendező osztályokat, hogy találjanak ki piacképes ötleteket és írjanak pályázatokat, amiket aztán be is adtunk. Az akkori bábrendező-hallgatók öten voltak, és mind az ötükkel nyertünk. Mindegyiküknek készült egy egészestés bábelőadása, némelyiket azóta is játsszuk. Mivel a misszióm arról szól, hogy bevezessem őket a szakmába, olyan színházat kerestem nekik, ahol hosszabb távon teret kaphatnak. A Budapest Bábszínház és a Kolibri nem tudott produkciókat befogadni, így ezeknek a független bábosoknak a B32-ben találtam helyet.

Megszületett a Manna Matiné sorozat, amelynek most indul a harmadik évada. Ennek keretében minden hónap második vasárnapján délelőtt gyerekelőadás van, este pedig egy felnőtt bábelőadást mutatunk be.

Ez májusig összesen 9 hétvége, 18 produkció. Amikor ehhez elkezdtem keresni az előadásokat, szembeötlött, hogy több halállal kapcsolatos darab is fut. Akkoriban egy amerikai rajzfilm is nagy hatással volt rám, amely a mexikói halottkultusszal foglalkozik, és nagyon kedvesen mutatta meg a gyerekeknek, milyen közeli és bensőséges viszonyban lehetünk a halottjainkkal. Innen származik a halottak napjához köthető tematikus nap gondolata.

– Azt mondtad, piacképes előadásokat kerestél. A halál is piacképes téma?

– Nem, mert nehéz vele szembesülni. Sokat gondolkodtam azon, mi legyen ennek a napnak a mottója. „Haláli bábos nap” lett a neve, mert elsőre ez talán nem rettent el annyira. Nem feltétlenül akarunk egy olyan darabot nézni, amely egy kislányról szól, aki kijár a temetőbe és a kisöccse koporsóját díszítgeti. De ha ez segítséget jelent egy gyereknek egy trauma feldolgozásában, akkor megéri felkínálni a lehetőséget.

Kép

Markó-Valentyik Anna az "Alaine – ideje a meghalásnak" című darabban – Kép: Orosz Sándor

– Mit tud adni a bábműfaj, amit más nem?
– A „Tamás könyve” előadás rendezője, Csató Kata, aki a sorozat szakmai tanácsadója is, úgy fogalmazott, hogy ha egy bábrendező nem tudja, miért kell azt az előadást bábokkal megrendezni, és nem élő színészekkel, akkor ne is álljon neki.

Sok mindent tud a báb, amit az ember nem. A bábműfaj eggyel elemeltebb, eggyel több csavart tartalmaz, hiszen a báb lehet lelkiismeret, szellemalak, hasonmás, olyan, mintha ott lenne, de mégse…

A báb maga egy élettelen tárgy, amiből élőt varázsol a képzeletünk. A halál tematikához is sokat ad ez a lehetőség.

– Épp Markó-Valentyik Anna „Anyajegy” című előadásán voltam tanúja, hogy a színész és a báb között különleges intimitás, játék jöhet létre. Valójában egy sajátos monodráma ellenponttal, tükörrel…
– A „Haláli bábos nap” előadásai is mind élőszereplős produkciók, a bábszínészek és a bábok is megjelennek, tehát most nem a fekete színházas, paraván mögött rejtőző emberekre kell gondolni. Ezen a napon a színészi játék is nagy szerepet kap.

– Kár, hogy csak egyszer nézhető meg.
– Mivel a Manna Matinéban mindent csak egyszer játszunk, nyilván a nézőnek is fejesugrás, de nem kell aggódnia, elkapjuk.

Az Abodi, az Artista, a Celeni, a Cukovy, az Elysian, a Je Suis Belle és a Zsigmond Dora menswear tervezői 2018-ban kerültek be a Magyar Divat & Design Ügynökség és az olasz divatkamara, a Camera Nazionale della Moda Italiana tehetségprogramjába, ennek résztvevőiként jutottak el a szeptember harmadik hetében tartott rendezvényre. Legfrissebb kollekcióik darabjait a divathét egyik hivatalos helyszínén, a Fashion Hubban állították ki, amelyet felkerestek nemzetközi szakemberek, újságírók, és a divatvilág ma legmeghatározóbb alakjai, influencerek (vagyis a divat véleményvezérei) és buyerek (azaz a designer darabokat áruházak számára felvásárló személyek) is. „Az épület 400 fő befogadására képes nagytermében naponta kétszer tartottak divatbemutatót, azaz reggel tíz és este nyolc között minimum nyolcszázan fordultak meg a helyszínen.”

„Egy hét alatt tehát több ezren láthatták a magyar tervezők munkáit”

– emeli ki az ügynökség vezetője, Bata-Jakab Zsófia. Az Abodi, az Artista, a Cukovy, az Elysian és a Zsigmond Dora menswear darabjait divatbemutatón is megtekinthették az odalátogatók. A nézőtéren olyan személyek foglaltak helyet, mint például a Vogue Italia és a dél-amerikai Fashion TV képviselői.

Kép

Az Artista egyik összeállítása – Fotó: HFDA The Fulldog

A magyar tervezőket lenyűgözte a show résztvevőinek higgadtsága és precizitása. „A stylistoktól kezdve a sminkeseken át a fodrászokig mindenkiből áradt a nyugalom. Néhány ruhánkat nehezebb felvenni, de az öltöztetők tökéletesen kezelték a helyzetet” – meséli Imre Katalin, az Artista egyik tervezője, aki több mint két évtizedes pályafutásuk egyik legkiemelkedőbb pontjának tartja a részvételt a milánói divathéten. Az olasz modellek által viselt szetteket a Vogue Italia stylistja, Guilio Martinelli állította össze, a leglátványosabb darabokat kombinálva egymással. Naponta tíz show-t tartottak a városban, ezért különösen fontos volt a nézők figyelmének megragadása.

Kép

A közönség pozitívan fogadta a magyarok tervezéseit – itt épp egy Abodi-kabátot fényképeznek  Fotó: HFDA The Fulldog

A hét márka különböző stílust képvisel, ám valamennyiben közös, hogy modern köntösbe öltöztetve megjeleníti a magyar értékeket. Az Artista Buda–Pest–Balaton kollekciója például három tervezőjének a főváros és a magyar tenger iránti szeretetéről tanúskodik. „Budapest olyan, mintha legalább két városból állna, amik teljesen más érzéseket keltenek az emberben.”

„A farmeros anyagválasztás a budai hegyekben megtapasztalható szabadságot fejezi ki, míg a Tatjana Zhabina orosz grafikus alkotásaival díszített darabok a pesti romkocsmák hangulatát idézik meg”

 – ismerteti az új kollekciót Imre Katalin. A Budapest térképéből kibontakozó női arc a tervezők szemével pillant a városra. A harmadik, Balaton névre keresztelt kapszulakollekció harsánykék és élénksárga virágokkal illetve csíkokkal mintázott darabjaiban a tó partján érezheti magát azok viselője.

Kép

Az Artista tervezőit ezúttal Budapest és a Balaton inspirálta – Fotó: HFDA The Fulldog

A Zsigmond Dora menswear Ritual névre keresztelt kollekciója a nyári napfordulóhoz kötődő népszokásoknak állít emléket. Zsigmond Dóra tizenöt évig néptáncolt, és társaival rendszeresen részt vett Szent Iván-éji programokon, a tűzugrás misztikus hangulata pedig már akkor elvarázsolta – a különleges minták a felszálló füstöt idézik. A márka alapkoncepciója az újrahasznosítás, a környezettudatos gondolkodás és a fenntartható divat támogatása, amely az anyagválasztásban és a feldolgozás módjában is megjelenik:

Az 50-60 éves kézzel szőtt pamutvásznaknál növényi festés technikáját alkalmazták, néhány darabban pedig régi falvédők születtek újjá.

Kép

Zsigmond Dóra régi gobelineket gondolt újra – Fotó: HFDA The Fulldog

Újrahasznosított anyagokkal dolgozik a Cukovy csapata is, akik a témaválasztást illetően egészen az űrutazás kezdetéig nyúltak vissza: a nyolcvanas évek hangulatát felelevenítő, élénk színű, cserélhető elemű kabátjaik célközönsége az okos, városi nő, aki érdeklődik a tudományok iránt. Fenntarthatóságra törekvésük illeszkedik az olasz divat környezettudatos szemléletmódjához: a Camera Nazionale della Moda Italiana minden évben kiosztja a legzöldebb tervezőnek járó Green Fashion Awards-ot, a Milánói Divathétről pedig ennek szellemében száműzték a műanyag poharakat.

Kép

A Celeni világos színekkel készült a divathétre ​​​​​​​Fotó: HFDA The Fulldog

A kollekciók kedvező fogadtatásban részesültek. „A show végén az olasz közönség hangosan kiáltozta, hogy brava” – idézi fel emlékeit Bódis Boglárka, az Elysian tervezője, akit meglepetésként ért, hogy a Camera Moda és a Camera Buyers Italia a Vote the One nevű díjjal ismerte el munkáját. Legújabb, Paeonia névre keresztelt tavaszi-nyári kollekciójával azt kívánta megmutatni, hogy egy nő a tikkasztó melegben, a medence partján sétálva is lehet sikkes.

Az egyes darabok halványrózsaszín, fukszia és korall árnyalatát kedvenc virága, a pünkösdi rózsa ihlette.

A lágy esésű anyagok és a kézzel varrt tüllrátétek mellett újdonságként jelentek meg a kollekcióban a flitterek, amelyek az egyik úszódresszt díszítik. „Tartottam tőle, hogyan fogadják majd ezt a fürdőruhát, de rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. A nőknek nagyon tetszett, ahogyan a napon csillog”.

A mentorprogram résztvevőiként a tervezők egyébként már a februári Milánói Divathéten is kiállították aktuális kollekciójuk egy-egy darabját, emellett nemzetközi szakemberek előadásain vehettek részt, és olyan textilgyárakba látogattak el, ahol a legnagyobb luxusmárkák termékei készülnek. „Az egyik selyemkészítő üzemben nagymúltú brandek, például a Gucci és a Hermés kézi szitázással előállított selyemkendőit őrzik. Ezeket óriási becsben tartják, akár egy múzeumban, még fényképeznünk sem volt szabad – meséli Bódis Boglárka, akire az olaszok perfekcionalizmusa is nagy hatást gyakorolt. – Nagy szabadság jellemzi az ottani tervezőket, akik a legmerészebb ötleteikre is találnak megoldást.”

Kép

Részlet a Je Suis Belle kollekciójából – Fotó: HFDA The Fulldog

Az elmúlt hónapok tapasztalatait, a mentorok tanácsait, a megfigyelt technikákat a magyarok már a most bemutatott, tavaszi/nyári kollekcióikhoz is felhasználták, a hazai ipar fejlesztésre szoruló területei és a megfelelő szakemberek hiánya azonban egyelőre kihívást jelentenek számukra.  „Kevés varrodában tudják előállítani a kabátjainkat, ahol pedig rendelkeznek az ehhez szükséges technológiával, ott kizárólag nagy márkáknak dolgoznak” – mondja Tálosi Lívia, a Cukovy kreatív igazgatója. Bódis Boglárka már hónapok óta varrónőt keres a gyarapodó számú megrendelések miatt, hogy rövidebb határidővel tudják vállalni a munkát, mivel jelenleg csak ketten végzik ezt a feladatot. „Jó lenne, ha nőne a szakma megbecsültsége és többen választanák ezt a hivatást. Varrónők nélkül félkarú óriások vagyunk” – vallja.

Zsigmond Dóra szerint külföldön másként viszonyulnak a designerek munkájához, mint idehaza, amelynek oka a történelmi múltban rejlik.

Az olaszok hétköznapjainak szerves részét képezi a divat, rengetegen dolgoznak ezen a területen, a nagy szakmai múlt pedig az utcai öltözködésben is jól látszik, míg itthon máig érezhető a szocializmus mennyiségorientált hagyatéka.

A Zsigmond Dora menswear ezzel ellentétben a tudatos vásárlás, a minőségorientált felfogás és a környezetvédelem elveit hirdeti. A divat lelassítását tűzte ki céljául az Artista is – kézi hímzésű darabjai gondos munkával készültek, szemben a fast fashion márkák futószalagon gyártott, gyenge minőségű termékeivel. Imre Katalin szerint a nagy cégek által diktált tempó miatt az embereknek nincs idejük magukévá tenni és megszeretni a ruháikat, amelyek egy szezon után hordhatatlanná válnak. Bár egy designer darab drágább, ám megéri befektetni rá, mivel több, mint egy testünket fedő textília. A tervező az egyik mentor, Orietta Pelizzari nemzetközi trendelemző gondolatát idézi, amely azóta szállóigévé vált számára: „Ne ruhákat akarjunk készíteni, hiszen az mindenkinek van, hanem egy történetet, egy érzést adjunk át.”

A díjátadó résztvevőit Skrabski Fruzsina, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom elnöke köszöntötte. Elmondta, hogy nehéz volt meghozni a döntés és azok, akik nem kaptak most díjat, is kiemelkedő munkát végeznek. Beszéde végén kiemelt két jelöltet: Keresztes Ilona szerkesztő, műsorvezetőt, valamint Szám Katalint, a Képmás Magazin főszerkesztőjét, akik különdíjban részesültek.

A díj nevét adó házaspár, Prof. Dr. Kopp Mária és Dr. Skrabski Árpád kutatásairól és eredményeiről a zsűri társelnöke Dr. Purebl György beszélt, majd felhívta a figyelmet példamutató munkásságukra mind szakemberként, mind házaspárként. A jelöltek bemutatását követően Dr. Engler Ágnes, a zsűri társelnöke foglalta össze az értékelés szempontjait. A magvető történetéhez hasonlította a díjhoz kapcsolódó eszmeiséget és hatásokat.

A Kopp-Skrabski-díjak odaítélésre bárki javaslatot tehetett, amelyeket a díj kuratóriuma bírált el. A tíz jelölt személy és tizenegy házaspár közül végül Dr. Bálint Balázs szülész-nőgyógyászt, valamint Bittsánszky János nyugdíjas kertészmérnököt és Bittsánszky Sári katolikus családreferenst díjazta a zsűri. 

Dr. Bálint Balázs egyik létrehozója a Bethesda abortusz-mentes szülészetének, ahol lehetővé válik a természetes szülés vagy a kórházi otthonszülés is. A Gólyafészek Születésközpont vezetője. Fontos számára, hogy az emberre, mint teljes egységre tekint. Munkájában alapvető, hogy a test jelzéseit, problémáit szükség esetén a mögöttes tartalom feltárásával, a lélek üzeneteinek felismerésével végzi. Szabadidejében cserkészcsapatot vezet, melyet többed magával alapított és aminek már több, mint 150 gyermek a tagja.

A Bittsánszky-házaspár nevéhez kapcsolható az Antióchia lelkiségi mozgalom megalapítása, mely mára országos kiterjedésűvé alakult. Célja a fiatalok, a 16-25 év közötti korosztály összefogása Krisztust szerető közösségben, ahol egymás megismerése és elfogadása által a fiatalok hitben és barátságokban megerősödve stabil közösséget találhatnak. Kezdetben ők ketten, vezető házaspárként gyerekeikkel együtt szervezték a mozgalmat, azóta számos házaspárt képeztek ki, akik a helyi közösségek vezetői lettek.

A zsűri díján kívül a közönség véleménye is számított. A jelölt személyek közül közönségdíjban részesült Somodi Dorottya, aki a Minden Babának jár kampány megálmodója. Két másik kreatív édesanyával hívta életre a mára több mint 1500 szétosztott segélycsomagot eredményező kezdeményezést. A cél, hogy segítsék a nélkülöző babák életét.

Közönségdíjban részesült továbbá Lévai Zsuzsanna és Orbán Péter. A házaspár öt gyermek felnevelése mellett több példaértékű társadalmi innovációval foglalkozik. 35 éve házasok. Együtt dolgoztak 10 éven át a Napraforgó közhasznú Kft-ben, amelynek keretében munkaerő reintegrácios programot indítottak a munkaerő piacon hátrányos helyzetű munkavállalók számára. A sikeres társadalmi innvációkért egy amerikai (Ashoka Found, USA 1995) és egy európai (Világgazdasági Fórum, Davos 2007) díjat is elnyertek.

Az emberek többsége nem szívesen foglalkozik a valódi nehézségekkel, vagy ha már kénytelen, inkább a kisebb nehézségeket próbálja látványosan megoldani. Fizikai törvényt is megfogalmaztak már arról, hogy minden törekvés igyekszik a könnyebb ellenállás felé haladni. Mi, emberek felül tudjuk írni ezt a fizikai törvényt, ha akarjuk, de kevés olyan balek / elszánt ember van, aki többletenergiát fektetne egy nehéz társadalmi kihívás megoldásába, ha kisebb energia-befektetéssel is hős lehet. Ti a könnyebb utat választottátok: ahelyett, hogy a valódi válságot segítenétek megoldani, amibe egy krízisterhes került, a nem kívánt gyerek életének elvételéhez segítitek hozzá. Ezt kínáljátok „végső megoldásként”. Mintha ezzel nyomorúságuk megoldódna, vagy mintha ez állna a helyzetük jobbra fordulásának útjában.

Most nem boncolgatnám, hogy amit a válságban lévő terheseknek kínáltok – az abortusz – álmegoldás-e, hazug kiút-e. Szerintem az, de ennél is jobban irritál, hogy ezzel mégis hős szerepben, a női szabadság aktivistájának szerepében tündököltök. Pedig mit tesztek? A gyerekük élete árán segítitek az anyákat „jobb élethez”.

Tömegben, egymás nyakába borulva sírtok egy-egy hasonló törvény kihirdetésekor, mintha legalább is börtönből szabadulnátok. Közületek az arisztokratikusabbak nem vonulnak utcára, csak közösségi posztokban gratuláltok egymásnak vagy fejezitek ki elégedettségeteket: lám, a progresszió fénye, a felvilágosodás ha lassan is, de beragyogja az emberiséget, egyre több bigott közösség szabadul meg a bűntudatától, kötelességérzetétől, ha magzatairól van szó!

A közelmúltig azzal ámítottátok magatokat és főleg másokat, hogy az csak egy sejtcsomó. Ám a tudomány közben fejlődött, egyre több információ és fotó látott napvilágot arról, hogy valójában mennyire korán kifejlődik már az embrió emberies külseje, mennyire korán érzékeli a külvilágot és a fájdalmat, mennyire éretten reagál már egészen hamar az őt érő hatásokra, ráadásul egyre kisebb korától életben tudja tartani a tudomány. Ezért az értelmesebb abortuszaktivisták rájöttek, hogy visszaüthet ez a szóhasználat, nem hasznos sejtcsomónak degradálni a méhben fejlődő embert, mert ellenérzést válthat ki az amúgy befolyásolható, de mégis csak egyre tájékozottabb emberek körében. Más hívószavakat használtok, ám még mindig azt sugalljátok, hogy a méhben fejlődő gyerek kisebb értékű, mint a nő, aki hordozza. És ez megnyugtatóan egybecseng a bennünk lévő természetes önzéssel: hát persze, hogy én értékesebb vagyok, mint a másik ember! Főleg, ha nem tud beszélni meg járni, nem futhat utánam, nem verhet meg, nincs pénze, nem veheti el az állásomat. Vagyis alantas, mert gyengébb nálam.

Példamutatóan szemléltetitek, hogyan kell támogatni a diszkriminációt: minden olyan ember kiiktatását, aki nem kedvünkre való, aki akadályozza a nyugodtabb és szebb életünket, aki gyengébb, mint mi. A hátrányos helyzetűek elnyomásának élharcosai vagytok.

Ma még a miénk – életpárti, abortuszt ellenző kisebbségé – a nehezebb társadalmi terep, hiszen a természetes emberi önzéssel kell megküzdenünk. Nem marad más eszközünk, mint hogy gondoskodjunk róla: ne ringathassátok magatokat az embermentő szabadsághős szerepébe.

Mindig szembesíteni fogunk benneteket azzal, hogy amit tesztek, az gyilkosságpártolás és a társadalmi megkülönböztetésért folytatott harc. Közreműködés vagy támogató egyetértés védekezésre képtelen emberek likvidálásában.

Precedenst adtok az abortusz kiterjesztésére a szülésig (ez már létező törvény) és azon túl is, hamarosan. Hiteltelenek vagytok bármilyen emberi kisebbség érdekvédőjeként.

Nem titkolt célunk, hogy elérjük: közületek a józan lelkiismeret és értékítélet képességével rendelkezők döbbenjenek rá, miben segédkeznek, és adják fel nézeteiket. (Talán nem lesz károtokra, ha tudtok róla: közülünk a vallásosak személy szerint imádkoznak aktivistáitokért, értetek, hogy tisztábban lássatok.)

Az észak-ír abortusztörvény érvénybe lépését sok százezren „Európa legsötétebb napjának” nevezik. Megértem, bár nem értek vele egyet: ilyen sötét napok voltak már és vannak is, sok országban. Én nem sötétítem el a Facebook-képemet, mert a lelkemben, egy „sötétkamrában” már régen őrzöm és gyászolom a világ legnagyobb holokausztjának áldozatait. Világosban, nyílt arccal szembesülök azokkal, akik ártatlanok és gyengék vére által kívánnak szabadsághősök lenni.

Ha stressz ér minket, vagy olyan inger, amely elsőre ijesztőnek tűnik, akkor a szervezet fiziológiás reakciót mutat, amelyet pszichésen kiértékelünk magunkban. Ez a kiértékelési folyamat aztán visszahat a zsigeri működésre, és meghatározza azt is, mit cselekszünk válaszul. Előzetes feltevéseink, prekoncepcióink döntően befolyásolhatják, hogy miként reagálunk: ha azt gondoljuk magunkról, hogy képesek vagyunk megküzdeni a stresszorral, van elegendő erőforrásunk, és bízunk saját kompetenciánkban, akkor csökken a félelmi reakció, valamint növekszik a belső kontroll és magabiztosság érzése. Ebből arra következtethetünk, hogy nem a kismértékű stresszre kell törekedni, vagy hogy egyáltalán ne legyen jelen stressz az életünkben, hanem arra, hogy meglegyenek az erőforrásaink, és higgyünk benne, hogy képesek vagyunk hatékonyan megbirkózni vele.

Amin tudunk változtatni, az nem a külvilágból érkező stressz mértéke, hanem a saját reakcióink.

A sport két oldalról támogathatja meg ezt a folyamatot: egyrészt segít eltávolodni a problémától, és közben azt vehetjük észre, hogy megérkezik a megoldás. Másrészt példával is szolgálhat arra, hogy hogyan küzdjünk. Ha nem úgy tekintünk a stresszre, mint ami szó szerint az életünkre tör, hanem úgy, hogy az valami, amivel képesek vagyunk megbirkózni, akkor az egészségünket nemhogy megőrizhetjük, hanem még ellenállóbbá válhatunk.

A stresszválasz mobilizálja erőforrásainkat!

Amikor stresszt élünk át, éberségünk fokozódik, figyelmünk beszűkül az adott feladatra, problémára. Úgy is mondhatnánk, a szervezet felkészül a küzdelemre. Ha elképzeljük, mi történik sportolás közben, akkor könnyebben megérthetjük és átkeretezhetjük a helyzetet. A sportolás során a szervezetben oldódik a feszültség, az idegrendszer áthangolásával pedig csökken az észlelt szorongás. Azzal, hogy elvégezzük az edzésmunkát, alkalmazkodásra késztetjük a szervezetünket, ellenállóbbá és erősebbé tesszük magunkat. Az edzésterhelés akkor megfelelő, ha kihívást jelent, vagyis többet követel, mint amire előzőleg képesek voltunk. Így fejlődünk és egyre jobban teljesítünk. A stresszre adott reakció fiziológiás szinten nem tesz különbséget distressz és eustressz között, vagyis a szervezetben nagyon hasonló folyamatok játszódnak le. A különbség abban rejlik, hogy míg előbbit túl nagynak, kockázatosnak éljük meg, utóbbira pozitívként tekintünk. Szívesen vállaljuk például, hogy kicsivel többet teljesítsünk edzésről edzésre, éppen annyit, amennyivel még megbirkózunk, és sikerélmény, elégedettség a jutalma. Korántsem biztos, hogy minden edzés előtt végiggondoljuk, hogy milyen bátrak vagyunk, és mennyire hiszünk magunkban, hogy meg tudjuk csinálni, mert ez a folyamat természetesen lezajlik. Vagyis adott az az előfeltevésünk, hogy képesek vagyunk rá, és önként vállaljuk a kihívást. A testünk pedig velünk tart: felkészül az igénybevételre, így nyugodtan, fókuszáltan tudjuk a feladatot végrehajtani.

Felmerülhet azonban, hogy bár a sportolás során aktiválódott készenléti állapot nagyon hasonlít más stresszorokkal való találkozásra, akkor is csak egy választott tevékenység, míg a nehéz, megterhelő életeseményeket nem magunk választjuk. Ez így van, viszont elkerülni, megúszni nem tudjuk őket, és a sport analógiája pozitív megerősítő lehet a megküzdésben.

Feladatorientált és érzelemfókuszú megküzdés

Érzelmeink felismerése sokat segíthet a megküzdés során. Ha tudatosítjuk, hogy milyen érzéseket kelt egy-egy helyzettel való találkozás, akkor nem áraszt el a kétségbeesés vagy a bizonytalanság. Tekinthetünk rájuk úgy, hogy teljesen természetes velejárói a stresszre adott reakciónak, amelyek szabályozhatók és kézben tarthatók. Ha elkezdünk úgy tekinteni a stresszforrásra, mint leküzdhető kihívásra, akkor a belső kontroll érzete felerősödhet. És ha úgy véljük, meg tudunk küzdeni a stresszel, akkor nem ural el, hanem mi válunk kompetenssé. Ahogy tehát gondolkodunk magunkról, és ahogy ennek mentén cselekszünk, amikor stressz ér minket, nagyban meghatározza az érzelmi és testi tapasztalást is. A stressz önmagában nem árthat nekünk: a válaszreakció készenléti állapotba hoz, ahol cselekedhetek úgy, hogy ellenállóbbá válok, s bízom megküzdési képességeimben.

Kép

Kép: Designed by jcomp / Freepik

Amikor stressz ér, és a „harcolj vagy menekülj” reakció lép életbe, a fókusz teljesen beszűkülhet a problémára. A feladatorientált megküzdés során ez akár jól is jöhet: minden energiánkat a megoldásra koncentráljuk. A sport egyik hatásmechanizmusa is hasonló ehhez: minden idegszálammal a feladatra koncentrálok. Ez nagyon hasznos, amikor jól körülhatárolt, konkrét problémával állok szemben, amire pontosan tudom a megoldást; például egy határidős munka leadásánál, mert gyorsabbá és hatékonyabbá tesz. Sok olyan helyzet van azonban, amikor a körülményeken nem tudunk változtatni, csak a saját reakcióinkon. Ilyenkor az segít, ha érzelmileg kezelni tudjuk a helyzetet.

Vagyis nem a problémával foglalkozunk előbb, hanem magunkkal: képessé tesszük magunkat a szembenézésre, hogy bízni tudjunk magunkban és a világban.

Ilyenkor érzelmeink szabályozása jelentheti a megoldást, amelyet mindfulness és relaxációs technikákkal is megtámogathatunk. Ha a jelenben tudunk maradni, annak már önmagában ereje van: nem sodor el az ár, a tehetetlenség, az aggodalmak.

A sportolás során megszerzett képességek és a fizikai erőnlét növelése azért jó, mert a testi erőt, küzdőképességet megérezve lelkileg is edzettebbnek érezhetjük magunkat. Fontos ugyanakkor, hogy nem tehető egyenlőségjel a kettő közé, és nagy csapda, ha mindig a sportba menekülünk. Támaszt és kiindulópontot adhat, munícióval szolgálhat, de nem lehet menekülőút: más területen is ki kell bontani erőnket, hitünket, képességeinket. Az viszont biztos, hogy egy jól megválasztott tevékenység – mint egy kedvelt mozgásforma – segít, mert ahogy ott sikerül, az átvihető az élet többi területére is.

Ne egyedül!

A társas támasz a stresszel való szembenézés egyik nagyon fontos eleme. Ha úgy érezzük, támogatnak minket, törődnek velünk, akkor lelkesedésünk és elköteleződésünk növekszik.

Stressz esetén ösztönösen keresünk kapaszkodót, gondoskodást, segítséget, amely nem csupán a megküzdést segíti, hanem a feltöltődést, regenerálódást, vitalitást is fokozza. A kapcsolódás egy másik lénnyel, aki lehet egy állat is, az egyik legnagyobb védőfaktor a stresszel szemben. Ne becsüljük alá, hatalmas ereje van: megtart, megvéd, rezilienssé tesz. A sportban hasonló a helyzet: nemcsak a fizikai aktivitás bír jótékony hatással, hanem a sportközösség megtartó és ösztönző ereje. Bátran keressünk olyan csapatot, akikkel lehet együtt küzdeni, osztozni az érzéseken, egymásból erőt és inspirációt meríteni.   

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT!

Samin Nosrat, a „Só, zsír, sav, hő“ rendhagyó címmel bemutatkozó szakács pont ilyen ember, ráadásul a története is az amerikai álomba illő, a Netflixen még egy sorozat is készült róla. A szakácskönyve azonban talán még izgalmasabb, ugyanis nem pusztán recepteket ad – bár azt is ad bőségesen, a világ minden tájáról –, de különlegessége, hogy tulajdonképpen egy mini-szakácsiskola is. Samin Nosrat ugyanis egy saját rendszerbe rendezte az ismereteit, amelyekre a főzést szenvedélyesen szerető, második generációs iráni-amerikaiként tanulmányai során szert tett.

Az iráni kultúrából átvette az alapokat, és ezek sztoriként meg is jelennek a fő fejezetek előtt, az amerikaiból pedig a sokszínűséget, a világkonyha jelenlétét.

Persze ő sem spórolhatta meg, hogy személyesen is ellátogasson mondjuk Európába, hogy a mediterrán konyhát tanulmányozza, de az teljesen a saját találmánya, hogy mindazt, amit tapasztalt, egy négyágú mátrixban adja a tudomásunkra.  A címben szereplő négy szó ugyanis teljesen szándékosan ilyen hangsúlyos: Samin Nosrat szerint a főzés ezen a négy alappilléren nyugszik: a sózáson; hogy milyen minőségű és módú zsiradék van jelen az ételben; hogy milyen a savtartalma (vagy savanyúsága); és végül a főzés-sütés hőminősége és -fajtája. És amikor mind a négyről van fogalma az embernek, akkor jó eséllyel összeáll, hogy miért ezt a négy dolgot emelte ki a főzéshez a szerző.

A fő célja pontosan ez ennek a könyvnek: hogy összeálljon a fejünkben, hogy ez a gyönyörű és komplikált folyamat, amelynek során az alapanyagokból étel lesz, hogyan épül föl, és ha ennek a hálónak valamely pontját megérintem, az milyen hatással lesz a készülő étel-háló többi részére.

Külön plusz pont, hogy nem fotókkal illusztrálták a könyvet, hanem színes rajzokkal, festményre emlékeztető folyamatábrákkal és hasznos – és kifejezetten szép – táblázatokkal. Ez egyrészt esztétikai funkciót is ellát, másrészt a száraz anyagot egy kicsit könnyebben emészthetővé teszi (olykor pont azzal, hogy ugyancsak megdolgoztatja a figyelmünket).

Mielőtt kinyitottam volna a könyvet, elgondolkodtam, hogy mi a csudát lehet írni a sóról ötven oldalon keresztül. Aztán persze beláttam, hogy lehet; s nem véletlen, hogy a gyümölcsökön kívül talán a só az, amiről tetemes mennyiségű történet található a világ népeinek kultúrájában. Eddig tulajdonképpen bele sem gondoltam, hogy a só nemcsak ízesít, hanem mondjuk az étel szerkezetét is meg tudja változtatni.

Ez az, amit a Samin Nosrat profin csinál: emészthetően tanítja a főzés kémiáját, logikáját, miértjeit. Hatására a laikus (értsd: hétköznapi háziasszony) olvasónak egyszer csak összeállnak az addig fragmentált tudásmorzsák.

Magyarul: nem csupán recepteket közöl, hanem megtanít eltérni a receptektől; nem pusztán szórakoztatóan írja le a főzés során hasznos folyamatokat, hanem arra bátorít, hogy ismerjük meg az alappilléreket, amelyekre építkezve gyakorlatilag szabadon és receptektől függetlenül készíthetünk bármilyen (jó minőségű) alapanyagból finom és tápláló ételeket.

És végül egy recept:

Én magam több dolgot kipróbáltam már belőle, persze mindig valahogy úgy alakult, hogy variáltam egy kicsit az elkészítést alapanyagtól és kedvtől függően. A konfitált koktélparadicsom például luxus-micsodának tűnt a szememben, egészen addig, amíg el nem készítettem, és rá nem jöttem, hogy nagyon egyszerű, és nagyon finom.

Íme:

675 g koktélparadicsomot (vagy amennyi van) teríts szét egy tepsiben (vagy jénaiban), tegyél rá bazsalikomleveleket és a szárait (a kertből befelé útba esett egy kis metélőhagyma, az is ment rá), 4 gerezd fokhagymát, önts rá 450 ml olívaolajat (vagy valamennyit, hogy félig álljon benne), sózd meg, keverd át, és tedd a 150 fokos sütőbe 35–40 percre, hogy mindig csak gyöngyözzön.
És hogy mire jó? Paradicsomvinaigrette-alapnak, vagy csak simán hús vagy hal mellé, salátába, magában, tésztaszósznak – bárminek.

Új egyensúly felé

Az életközépi krízis és a párkapcsolat egymástól elidegenítő idejének igényes megoldásával lehetőség nyílik újra felfedezni azt az embert, aki mellett már egy-két évtizedet eltöltöttünk. Gyakran a gyerekek önállósodása teremti meg az esélyt régi, kedvelt tevékenységeinket újrakezdeni, több és minőségibb együtt töltött időhöz jutni, a kicsik mellett nehezebb programokat szervezni. Mindez akkor térít vissza a másikhoz, ha már választ kaptunk személyes kérdéseinkre, és elengedtük meg nem élt életünk iránti vágyakozásunkat.

A felek keresik az elveszettnek hitt intimitást, vágynak a meghittség óráira, és nem a kapcsolaton kívül remélik azt megtalálni, társuk felé fordulva igyekeznek megújítani házasságukat, gyógyítani az évek folyamán szerzett sérüléseket, megértést tanúsítani a másik baklövései iránt, bocsánatot kérni, amiért még lehet, és megbocsátani.

Csiki-csuki szerelem

Ebben az életszakaszban is elakadhat egy pár, ha az egyik fél próbál ugyan pozitívan reagálni a másik közeledésére, ám a teljes odafigyelés, érdeklődés és elfogadás igénye nélkül. Ilyenkor nem a másik számít, nem a TE fontos, hiszen az ÉN még mindig saját magát keresi, miközben a párkapcsolat előnyeit is birtokolni igyekszik. Az ilyen személy sehol sincs igazán, félig a kapcsolaton belül, másik felével viszont egészen máshol jár, sokszor nem csak lélekben.

Csillagom, vezess!

Olykor a párok hajlamosak az időben kitolni, halogatni a hiteles kapcsolat felépítését. „Egyszer majd rád találok” – énekelte együtt egy ország a Republic együttessel, akik olyan jól dalba foglalták ezt az életérzést. Egyszer majd, csak még kicsit nem.

Addig még hadd járjunk „fényes utakon” szabadon! Öncsalás persze, hiszen a másiknak szentelt önmagunk nem rab, nincs kalitkába zárva, de addig úgysem hisszük el, amíg saját magunk rá nem ébredünk.

Egymásnak teremtve

Az igazán összeillő párok némi kalandozás, önmegvalósítási törekvések, a világ felé kacsintgatás, karrierépítés után megértik, hogy amit keresnek, már régen az övék. Az annyira vágyott célok csak addig tűnnek csillogónak, ameddig elérhetetlennek látszanak. Mindenhez hozzá lehet szokni, és ha nem elégszünk meg azzal, amink van, az életünk felmorzsolódik az örökös hajsza és keresés körforgásában.

Zsófi hajnalban ébredve kicsit melegszik még a franciaágyban, mielőtt nekilendülne a reggelnek. Az alvó Pétert nézi. Elméjén halvány mosoly suhan át: „Mennyi mindent megéltünk együtt! Annyi közös élmény, és igen, fájdalom, ami összeköt bennünket. Az ember, akivel megosztom az ágyam és asztalom, aki valóban ismer, akiben megbízhatok, akire bármikor számíthatok, itt fekszik mellettem nap mint nap. És ő is éppen így érezhet. Lelhet ennél nagyobb kincsre férfi és nő? Péter átfordul a másik oldalára, míg Zsófi álmatagon, de átmelegedett szívvel indul elkészíteni a közös reggeli kávét.

Miről ismerszik meg az érett párkapcsolat?

A felek ebben a szakaszban mély bizalommal fordulnak egymás felé. Nincs szükség a másik ellenőrzésére, nem kell kutatni a telefonban, sem elrejteni az üzeneteket a Google-fiók valamelyik rejtett szegletébe. Nem okoz féltékenységet, ha a másikat ismeretlen, ellenkező nemű személlyel pillantják meg, hiszen semmi jelentősége. Tudják, megbízhatnak életük párjában.

A bizalom biztonságot szül. A férfi és a nő bármilyen probléma esetén számíthat egymásra, legyen az munkanélküliség, hosszabb betegség, veszteségélmény. Igen, ezt fogadják meg a házastársi esküben sokkal korábban, amikor még nem sejtik pontosan, mit jelent: „Esküszöm az élő Istenre, (…) hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom.”

A párok hosszú évek alatt összecsiszolódva – amíg a „húzd meg-ereszd meg” játszmáinak köreit futották – megtanulták, mit jelent kettejük között az ideális távolság. Mi az, ami fullasztóan közeli, és mi elidegenedetten messzi.

Az újraközeledés során elindulnak egymás felé, és megállnak azon a ponton, ahol éppen ideálisnak érzékelik helyzetüket a másikéhoz képest. Akkor kezdődik az érett párkapcsolat szakasza, amikor ez a távolság mindkettőjük számára közel azonos, és helyzettől, hangulattól függően rugalmasan változtatható.

Ha eljutottak idáig, akkor a szexuális életük másodvirágzása is elkövetkezhet. Mert ezek az élmények egészen más mélységeket nyithatnak meg, mint amikor a tagok csalódottan, nemritkán jóval fiatalabb kezdők segítségével próbálják újraépíteni önmagunkat.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT!

Akik ellenzik a tömeges bevándorlást

Az ellenzők szerint a bevándorlással járó kockázat vállalhatatlanul magas, mert a jelenleg működő európai menekültügyi rendszer nem tudja szavatolni saját állampolgárai biztonságát.

Noha sokuk empátiát érez azok iránt, akik szörnyű dolgok elől menekülnek, azt látják, hogy a jelenlegi menekültbefogadási rendszer rossz, az integráció pedig kudarcba fulladt már évtizedek óta. A menekülthullámokat felhasználó, Európába igyekvő (vagy visszatérő…) dzsihádisták és más bűnözők kiszűrésére az Unió nem tud garanciát vállalni.

Az ügyben hazánk is többszörösen érintett, hiszen a 2015-ös párizsi terrormerénylet elkövetői közül többen használták ki a menekültáradatot, hogy Európába jussanak, többek között Magyarországon keresztül. Egy másik, frissebb példa pedig a hazánkban nemrég napvilágot látott F. Hassan ügye, aki Görögországba érkezett menedékkérőként. Az Iszlám Állam katonája ellen kivégzések miatt emelt vádat a magyar ügyészség, és a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján valószínűsíthető, hogy elítélik. Az eset nem egyedi, több dzsihádista a menekülthullámmal jutott el Európába.

A hírek szerint sok menedékkérő követett el a befogadása óta erőszakos bűncselekményeket, lopásokat, rablásokat, nemi erőszakot, sőt, megjelentek a becsületgyilkosságok is, ami a modern európai ember számára korábban ismeretlen volt. A migráció támogatói ilyenkor azzal szoktak érvelni, hogy a hivatalos statisztikákból általánosságban nem olvasható ki, hogy jelentősen romlott volna a közbiztonság Nyugat-Európában a migránsválság kirobbanása óta, valamint gyakran elhangzik az is, hogy az erőszakos bevándorlók száma elenyésző a békés többséghez képest. Bár ezt tudományos módszerekkel lehetetlen mérni, arányaiban valóban több a békés migráns, mint az erőszakos, de a rendszer nem tudja hatékonyan kiszűrni – és ártalmatlanítani – a potenciális veszélyforrásokat.

A tömeges migráció ellenzői úgy látják, hogy a békés többség befogadásának is megvannak a maga kockázatai.

A bevándorlók egy része integráció helyett inkább egy helyre tömörül, jellemzően nagyvárosok szociálisan és gazdaságilag is marginalizált negyedeibe, ezzel a részben önkéntes elszigetelődéssel pedig párhuzamos társadalmat építenek, ahol nincsenek rákényszerítve arra, hogy európai normák szerint éljék életüket. London, Stockholm vagy Brüsszel bevándorlónegyedeiben sétálgatva nem egy olyan befogadottal találkozhatunk, akik bár évtizedek óta a városban élnek, mégsem beszélnek az ország nyelvén.

A korlátlan bevándorlást ellenzők szerint fontos megkülönböztetni a menekülteket a gazdasági bevándorlóktól, és problémának látják, hogy a migránsok személyazonossága és előétele gyakorlatilag feltérképezhetetlen.

Abban hisznek, hogy a demográfiai válságot nem a migrációval, hanem családtámogatással kell orvosolni, és azt tapasztalják, hogy a munkaerőpiacon a menedékkérők nagy része nyelvi és kulturális ismeretek híján nehezen boldogul, a képzettségi szintjük pedig jóval alacsonyabb az elvártnál, így a behívásuk inkább teher a gazdaságnak, semmint mentőöv.

Kép

Oslói fiatalok – Kép: Wikimedia

Akik támogatják a bevándorlást

Az egyik leggyakrabban hangoztatott érv a bevándorlás mellett, hogy a humanitárius segítségnyújtás mindennél fontosabb, és a menekültek befogadása nem opció, hanem kötelesség.

Akik támogatják a határok megnyitását, úgy gondolják, hogy a befogadás kockázatai alacsonyak, a migrációs háttérrel rendelkező bűnözők történetei egyedi esetek, a terrorizmus pedig egy olyan sajnálatos, de ritka jelenség, amivel a világnak meg kell tanulnia együttélni (és amit leginkább a szegénységgel és diszkrimináció érzetével magyaráznak).

Akik megnyitnák a határokat hisznek a sikeres integrációban, tagadják a párhuzamos társadalmak létezését, aktív fenntartását, s a bevándorlók negyedekbe tömörülését inkább amolyan érdekes multikulturális dolognak tekintik, vagy pedig a korábban már említett gazdasági marginalizálódással magyarázzák. A helyi hagyományok háttérbe szorulását nem tartják problémának, sőt, a különböző kultúrák keveredésére üdvözlendő utópiaként tekintenek. Olvasatukban sokszor a patriotizmus egy elavult és értelmetlen korlát, a multikulturalizmus pedig az emberi civilizáció egy magasabb foka. Egy részük továbbá úgy véli, hogy a demográfiai válság és a munkaerőhiány leggyorsabb és legegyszerűbb megoldása a bevándorlók befogadása.

Stigmák és heves vita

Az árnyaltságra törekvés szinte teljes mértékben hiányzik a modernkori bevándorlásról folytatott vitákból. A nyilvánosságban az érvek helyét egyre jobban átveszik az indulatok. Az egymásnak feszülő szélsőséges sajtóorgánumok napról napra a saját mantrájukat fújják, ami dióhéjban annyi, hogy „a bevándorlás rossz, és aki támogatja, gonosz” vagy a másik narratíva: „a bevándorlás jó, és aki nem támogatja, gonosz”. Félrevezető, hogy azok az orgánumok, amelyek büszkén hirdetik függetlenségüket, és számonkérik másoktól az objektivitást, gyakorlatilag ugyanúgy egyoldalúan tájékoztatnak, és démonizálják a másképp gondolkodókat.

A politikai korrektség kultúrájában megjelent a stigmák új generációja. A trendváltás lényege, hogy míg korábban az embereket főleg a hovatartozásuk, identitásuk miatt bélyegezték meg, most azzal lehet a legjobban tönkretenni valakinek a jóhírét, ha rásütik, hogy „nem elég elfogadó”.

Magyarul: szinte lehetetlen úgy beszélgetni a menekültválságról, hogy előbb-utóbb ne kezdjen valaki „rasszista-fasisztázásba”. Félreértés ne essék, előfordul, hogy valaki idegengyűlölettől motiváltan érvel a határzár vagy a bevándorlás korlátozása mellett. De belőlük általánosítani és ész nélkül „fasisztázni” mindenkit, aki nem ért egyet az ő nézeteikkel migrációügyben, nemcsak hamis, de meglehetősen etikátlan is. Ahogy az is, amikor kollektíven „migránssimogatónak” bélyegeznek mindenkit, aki a menedékkérők megsegítése mellett érvel. A migrációs válság sokféle indulatot fog még kiváltani, amíg meg nem találják a döntéshozók azt a bizonyos, minden érintett fél számára elfogadható megoldást. Éppen ezért kulcsfontosságú, hogy minél többen törekedjünk arra, hogy ezt az összetett kérdést is árnyaltan lássuk és higgadtan vitatkozzunk róla.