A találkozót Koszmovszky Edina pesti otthonába beszéltük meg. Amikor ajtót nyit, rögtön felismerem az arcát az életlen, fekete-fehér képről, amit több évtizede készítettek róla. A mosolyán nem hagyott nyomot az idő vasfoga, szemei ugyanúgy csillognak, mint amikor tizennyolc éves volt. Miközben előkészítem az interjút, megjegyzem, hogy milyen szépen süt a nap. „Éppen úgy, mint 1956 október 23-án” – feleli mosolyogva, miközben leül mellém az asztalhoz.

– Megvan még a piros kabát?

– Nincs. Az volt az első, amit hazaküldtem egy ezredes szegény feleségének Magyarországra, miután elmenekültem.

– Aznap, amikor leszállt az Astoriánál a villamosról, és a fiatal műszaki egyetemisták a kezébe nyomták a 14 pontot, mindössze 18 éves volt. Érezte a levegőben, hogy valami nagy dolog készül Budapesten?

– Nem tudatosult bennem, csak úgy éreztem, hogy ott kell lennem. A munkahelyemen egész nap hallgattuk a híreket, tudtunk a szolidaritási tüntetésről a Bem-szobornál, de akkor még senki nem gondolta, hogy aznap vér fog folyni.

– Hogyan került az első vonalba?

– A szemtelen fiam mindig azt mondja, hogy odatolakodtam (nevet). Az igazság az, hogy sorsszerű volt az egész. Amikor a Nemzeti Múzeumhoz érkeztem, már szavalták a Himnuszt, aztán egyszer csak valaki felkiáltott, hogy „szabadítsuk fel a Rádiót!” Ekkor a tömeggel együtt én is a Bródy Sándor utca felé indultam.

Amikor odaértünk, valaki megkérdezte, hogy kinél van a 14 pont, és én jelentkeztem. Így kerültem fel az épület előtt álló vágókocsira egy mikrofonnal a kezemben, és akkor olvastam fel először a követeléseket.

Tudtuk, hogy nem közvetítik az eseményeket, mert az ablakokba kitették az emberek a rádiókat, és hallottuk, hogy csak zene szól. Ekkor valaki felkiáltott, hogy „delegációt a Rádióba!” Lerángattak a kocsi tetejéről, aztán mellém állítottak kilenc véletlenszerűen kiválasztott fiút a tömegből, és megalakult a tízfős delegációnk. Olyan spontán és felemelő volt az egész: együtt lélegeztünk, ugyanazt akartuk, egy nemzet voltunk. Bementünk az épületbe, ott felírták a nevünket, és felkísértek az elnökhöz, Benke Valériához, aki mereven elzárkózott a pontok beolvasásától. Egy idő után az utcán várakozó tömeg izgulni kezdett értünk, és követelték, hogy jelenjünk meg a Rádió erkélyén. Ekkor kikísértek minket az erkélyre, ahol kaptam egy mikrofont, és másodszorra is felolvashattam a követeléseinket. Ez szintén nem ment le a rádióban, helyette Gerő Ernő beszédét közvetítették.

– „Elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használják fel.”

– Szégyenletes beszéd volt! Provokátoroknak, csőcseléknek állított be minket, de ez volt az a szikra, amiből kirobbant a forradalom.

A pontok beolvasása után visszarántottak az erkélyről, két csoportra osztottak minket, és felvittek a legfelső emeleti dolgozószobákba. Az ávós a másik szobában volt, így fel tudtam hívni édesapámat.

– Hogyan reagált, amikor elmondta, mi történt?

– Az apám hazaszerető ember volt, kilenc évig volt politikai fogoly Magyarországon. Amikor elmeséltem, hogy mi történt, csak annyit mondott: „Edina, méltó vagy apádhoz.” Ez nagyon jólesett, főleg azért, mert tisztában volt azzal, hogy mi várhat rám.

– Nem sok jó várt önre. Gyorsan híre ment a piros kabátos lánynak…

– Édesapám akkoriban az indiai nagykövetnek dolgozott, aki a forradalom leverése után delegációt indított Bécsbe. Édesanyámat és az öcsémet már korábban vidékre kísértük, hogy biztonságban legyenek, én pedig apámmal a városban maradtam. Mindig is szerettem a vizet, november 13-án hajnalban is éppen a Duna-parton sétálgattam. Amikor onnan hazaértem, apám már a lépcsőnél várt rám. Láttam a tekintetén, hogy valami nincs rendben. Amikor mellé értem, azt mondta: „Edina, név szerint keresett az ÁVÓ. Fordulj meg, és irány nyugat!” És akkor megfordultam, és elindultam nyugat felé a delegációval. A nagykövet feleségének autójába ültettek, a saját lányuk mellé, így jutottam át a határon.

– Fájdalmas lehetett mindent hátrahagyni, amit ismert és szeretett…

– Amikor átmentünk a határon, kiszálltam a kocsiból, és sírva a sorompóra borultam. Egy életre búcsúztam el a hazámtól és a családomtól.

Nem hittem, hogy a forradalom leverése után lesz még szabad Magyarország. Utána visszasétáltam az autóhoz, beültem, és este már Bécsben ámultam-bámultam a csillogó kirakatokat.

– Aznap hol hajtotta álomra a fejét?

– Az utcán sétálva találkoztam egy hölggyel, aki ismert egy belga vöröskeresztest, és elintézte, hogy velük maradhassak egy hotelben.

– Hogyan került végül Franciaországba?

– Idealizmusból mentem Párizsba, mert szerelmes voltam az 1789-ben proklamált Emberi és polgári jogok nyilatkozatába, a 17 pont ma is a kint lóg a falamon. Ott megismertem egy marseille-i férfit, aki később feleségül vett, és négy gyermekünk született. A kikötővárost soha nem tudtam igazán megszokni, ezért is örültem annyira, amikor felajánlottak a férjemnek egy munkát Nizzában, ahol ma is élek.

Kép

Koszmovszky Edina

– Tizennégy évig nem jöhetett haza. Az én generációm ezt a fajta kínzó honvágyat szerencsére nem ismeri. Emlékszik, milyen érzés volt újra átlépni a magyar határt?

– Leírhatatlan volt ilyen sok idő után újra találkozni a családommal, és hazahozni a fiaimat Magyarországra.

Egyébként nemcsak a honvágy volt gyötrő, hanem az anyavágy is, hiszen ha egy asszony férjhez megy és gyerekeket szül, akkor hiányzik neki az édesanyja a legjobban.

– Milyennek látja most azt az országot, amely önnek is köszönhetően lett szabad?

– Sokat változott Magyarország. A 14 pont lényegében a rendszerváltáskor valósult meg, 1989-ben teljesedett be a szabadságharc győzelme. Sajnos nem minden fiatal érzi, hogy milyen gyönyörűséges dolog a szabadság. Talán azért, mert mindig kevésbé értékeljük azt, amit tálcán kínál az élet, csak ha küzdenünk kell valamiért, akkor ismerjük fel a fontosságát. Ezért is járok minden októberben haza, hogy elmeséljem a fiataloknak az iskolákban és az egyetemeken, hogy mi volt ’56-ban, és hogy milyen nagy dolog szabadság.

– Jó pár éve mesélted, hogy élénken él benned az az élmény tízéves korodból, amikor tapasztaltad, milyen, ha a torkában dobog az embernek a szíve. Tudod, mire gondolok?

– Persze. Két ilyen esemény is volt igazából, mindkettő 1956. december 3-án, amikor a zöldhatáron át elhagytuk Magyarországot. Egykori határőrök voltak a vezetőink, akik azt mondták, hogy szürkületkor, öt és hat óra között a legbiztonságosabb átmenni a határon, mert akkor nekünk kedveznek a látási viszonyok, és akkor van őrségváltás. Egész nap láttuk a szüleimmel, ahogyan a szökni próbálókat a határőrök összeszedik és elviszik. Mi éppen készültünk átlépni a határt ott, ahol a vezetőink mutatták, amikor motorzúgást hallottunk, és hamarosan észrevettük, hogy egy dzsip jön mögöttünk. Persze rögtön hasra vágódtunk, próbálkoztunk minél jobban beleolvadni a flórába.

A dzsip négy-öt méterre haladhatott el tőlünk, pásztázta a reflektorral a határsávot – és mi pont a sugara alatt feküdtünk. Azt hittem, a következő pillanatban golyó lesz a hátamban. Édesanyám mondta később, ő biztos volt benne, hogy el fogom sírni magam, hiszen mégiscsak egy tízéves gyerek voltam.

Na, akkor éltem át először, milyen az, amikor a torkomban dobog a szívem! A vezetőink megmutatták, hol kell átlépni Ausztriába, és mondták, hogy rögtön látni fogunk egy kis fabódét, az lesz az osztrák határ, oda kopogjunk be. Így is tettünk. Nagyon sötét volt, ezért apám elővette a zseblámpáját, és rávilágított az őrbódéra. Német felirat volt rajta, amitől megkönnyebbültem, de a következő pillanatban kivágódott az ajtó, és két katona rontott ki a bódéból, ránk szegezett fegyverekkel. Na, az volt a másik alkalom, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrik a szívem.

– Volt egy matekdolgozat is nálad akkor, ugye?

– Igen. (nevet) 1956-ban én ötödikes voltam, épp a törteket tanultuk. Színötös voltam, de erre a bizonyos dolgozatra nem tanultam, és kettest kaptam. Egy hetem volt rá, hogy aláírassam otthon, de húztam-halasztottam, nem mertem vele anyám elé állni. Egyik nap bejött egy tanár az osztályba, hogy anyám telefonált, sürgősen menjek haza. Biztos voltam benne, hogy valahogy megtudta a kettest, alig mertem hazamenni. Anyám leültetett, de nem a dolgozatról akart beszélni. Elkezdte mondani, hogy az oroszok ki mindenkit vittek el és börtönöztek be, és hogy sok jóra mi itt nem számíthatunk. Elmehetnénk külföldre, mondta, de ugye én nem beszéltem akkor még nyelveket, Magyarországon voltak a barátaim, ez volt az otthonom. Azt akarta tudni, van-e erről bármi véleményem.

Egy hete ott lapult a zsebemben a kettes dolgozat, amiről még mindig nem tudtak a szüleim, úgyhogy villámgyorsan rávágtam, hogy természetesen menjünk inkább el Magyarországról.

A dolgozatról továbbra sem szóltam egy szót sem, az alsógatyámba rejtettem, úgy szöktem át a határon, aztán 1957 tavaszán a római menekülttáborban összetéptem és lehúztam a vécén. Valamikor 2010 környékén egy osztálytalálkozón megköszöntem az egykori matektanáromnak azt a kettest, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kikerültem az Egyesült Államokba.

Kép

Forgách Péter, a kiscserkész – Kép: dr. Forgách Péter

– És milyen emlékeket őrzöl Magyarországról az emigráció előtti időkből?

– Rajongtunk az Aranycsapatért. Állandóan azzal foglalkoztunk, hogy mi van Puskásékkal. Lehettem nyolcéves, amikor lejöttek Gyöngyösre focizni, de nem lehetett jegyet kapni a meccsre. Teljesen el voltam keseredve, de nem adtam fel a reményt. Volt a Borforgalmi Vállalatnak egy Mercedes-e, amit egy bizonyos Matusek Imre nevű bácsi vezetett. Megláttam a meccs előtt, és mondtam neki, hogy nekem ide egyszerűen muszáj bejutnom, az nem lehet, hogy nem látom az Aranycsapatot, amikor itt játszanak nálunk. Megkértem Imre bácsit, hadd üljek be a kocsijába, mert ha én abból a Mercedes-ből kiszállok, akkor azt fogják hinni az ajtónállók, hogy valami nagyon fontos ember gyereke vagyok, és beengednek. Így is történt: nemcsak hogy beengedtek, hanem egyenesen a kispadon ülhettem Lóránt Gyula válogatott hátvéd mellett! Emlékszem arra is, hogy folyamatosan a Szabad Európa Rádiót hallgattuk otthon, és reggel az iskolában mindig megvitattuk, hogy mit hallottunk előző nap. Eisenhowert és Adenauert ugyan kevertük, nem láttuk át a világpolitikai összefüggéseket, de azt tudtuk, hogy ők állnak a jó oldalon, minket meg leigáztak a rosszak. Otthon megmondták, hogy kik azok a véresszájú kommunisták, akik előtt nem lehet mondani semmit.

Volt egy csodálatos, bátor tanár nénink, aki úgy kéthetente áthívott néhányunkat magához, és elmondta, hogy amit tanultunk az iskolában, az nem igaz. Ha bármelyikünknek eljár a szája, akkor ő nagyon nagy bajba kerül – mégis vállalta ezt.

Ekkortájt történt az is, hogy egy barátommal találtunk régi pártlapokat. Kimentünk Gyöngyös főterére, és amikor sokan látták, odamentünk a köztudottan kommunista emberekhez, hogy vásároljanak tőlünk. Persze nem merték azt mondani, hogy nem kell nekik a Párt lapja, úgyhogy kínjukban megvették, mi meg tudtunk egy jót fagyizni a bevételből. Aztán volt egy kevésbé vidám dolog is: az egyik barátommal a forradalom után papírcetliket dobáltunk ki a vécé ablakán, amikre azt írtuk oroszul, hogy „ruszkik, menjetek haza!”. Irtózatos botrány lett belőle, a barátomat nem vették fel sehova. Végül Pannonhalmán befogadták, ott érettségizett, és aztán ferences szerzetes lett. Ha nem jövünk el Magyarországról a forradalom után, belőlem legfeljebb segédmunkás lehetett volna.

– Aztán lett belőled menő retinasebész magánklinikával, négygyermekes családapa amerikai-német-japán származású feleséggel, aki szintén gyönyörűen beszél magyarul, ráadásul cserkész kiképzőtiszt. Nem vitt el elég energiát mindez, miért kellett neked még a Calasanctius Training Program is?

– Elég sok energiát elvittek, de úgy éreztem, Isten adott nekem annyit mindenből, hogy tudok belőle visszaadni.

Sokszor eszembe jutott, hogy rengeteg magyar kamasz gyerek meghalt a forradalom alatt, akik hittek a szabadságban, és harcoltak azért, hogy lehetőségeik legyenek a magyar fiataloknak. Én nem haltam meg, a Jóisten segítségével ki tudtam jönni Amerikába, sikeres lehetek, jól élek; de úgy érzem, kötelességem magamévá tenni az ő céljukat, ezért dolgozom azon, hogy a magyar fiatalok minél többre vihessék az életben.

Egyébként tartozom is nekik ezzel, nélkülük nem lehetnék ott, ahol most vagyok. A mai napig az aktatáskámban hordom egy fegyveres magyar forradalmár kamasznak a laminált képét, hogy soha ne felejtsem el – nem mintha valaha is el tudnám felejteni – a forradalmat.

Feleségem, Kati az első perctől fogva a társam volt a program megalapításában – egyébként a klinikámon is együtt dolgoztunk –, nagyon jól kiegészítjük egymást. Eléggé összenőttünk, olyanok vagyunk már, mint az ikrek. (nevet) Örültem, hogy a gyerekeim is értelmes magyar diákok társaságában szocializálódnak.

Dr. Forgách Péter

– Hogyan látod a magyarokat, és hogyan az amerikaiakat?

– Az amerikaiakban nagyon szeretem, hogy végtelenül optimisták, a határ számukra a csillagos ég. A magyarok szerintem borúlátóak, és nem én vagyok az első ezzel a véleménnyel. Itt van egy csodálatos ország, egy csodálatos kontinens, van egy kormány, amely szerintem most jó irányba viszi a dolgokat. A kormány nem tud helyetted boldogulni, a te életedet neked kell élni, neked is kell tenni valamit azért, hogy boldog legyél.

Persze mindig lehet találni dolgokat, amikbe bele lehet kötni, de hogy mindig csak a nyöszörgés van, ez számomra nagyon idegen.

Tudom, hogy vannak, akik egészen máshogy látják innen, Amerikából a magyar viszonyokat – ezzel haknizva egyébként sokat ártanak nekünk, itteni magyaroknak is –, de élve a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás adta lehetőségekkel, én most elmondtam, hogy én mit látok. A magyar egy nagyon tehetséges nép, csak nincs önbizalma, és ezen bizony nagyon fontos lenne dolgozni. Az amerikai iskolákban hihetetlen önbizalmat nevelnek a gyerekekbe, pedig lexikális tudásuk minimális a magyarokéhoz képest. A magyar gyerekek meg nem tudják a jóval nagyobb tudásukat prezentálni.

Most van egy próba-projektünk érettségizett fiatalok számára, remélem, működni fog és beindul. Az első srác idén érettségizett Pannonhalmán, a nemzetközi kapcsolatok érdeklik, úgyhogy most három hónapig Washingtonban önkénteskedik egy agytrösztnél. Nagyon hiszek abban, hogy gimnázium után érdemes egy évet kihagyni a diákoknak, utazni, világot látni – és elmélyülni abban a témában, ami érdekli őket.

– Szeretnék megemlékezni idén elhunyt nevelőapádról, Baránszky Tiborról, aki több mint háromezer zsidót mentett meg a II. világháború idején vatikáni támogatással. Nem esik rosszul, hogy Magyarországon alig emlékeznek rá?

– Tavaly decemberben meglátogattak minket magyar filmesek, hogy szeretnének egy játékfilmet forgatni róla, reméljük, ez megvalósul majd.

Érdekes, hogy a magyarországi zsidó közösség nem reagált a halálára, az amerikai és az izraeli zsidó közösségektől viszont fantasztikus elismeréseket kaptunk. Netanjahu miniszterelnök levelet írt a családunknak, a testvérem zsidó ismerősei Kínából repültek át Buffalóba a temetésére, az izraeli nagykövet is el akart jönni, de a gépe nem tudott felszállni egy hóvihar miatt.

A temetésén ott volt két püspök és a buffalói főrabbi is, aki elmondott egy kaddist. Nemrég pedig megkeresett minket egy izraeli hölgy, mert könyvet szeretne írni a Papáról. Ezek mind nagyon jólesnek.

Kép

Baránszky Tibor

– A házadban jól látható helyen van egy tábla, az van ráírva, hogy „Make a lot, save a lot, give a lot!”: Keress sokat, spórolj meg sokat, adakozz sokat!

– Mondogatom én sokat, de Európában nagy az ellenszél. (nevet) Amerikában nagy hagyománya van az adakozásnak. Magyarországon is rengeteg jószívű ember van, Széchenyit meg szeretjük felhozni példaképnek, de jó lenne, ha lenne több Széchenyink – mert sok a jómódú ember. Buffalóban legalább tíz Széchenyi van: adakoznak, alapítványokat, tanszékeket, iskolákat hoznak létre, könyvtárakat alapítanak, a kórházakba műszereket vesznek – ezt Európában alig látom.

Nem Szent Ferenc-i életmódra buzdítok, csak arra, hogy akinek van feleslege, az adjon a többieknek. Fontos, hogy tudatosuljon: ha én jól akarok élni, meg a gyerekeimnek jót akarok, akkor vissza kell adni valamennyit a társadalomnak.

Az oltásellenesség világszerte terjed, következményei pedig nem maradnak el. A helyzet Európában is romlik, év elején Amerikában, Washington államban nem tudták megfékezni a kanyarójárványt. A fertőzések több szövetségi tagállamra – Oregonra, Coloradóra, Connecticutra, New Yorkra, Pennsylvaniára, Georgiára és Kaliforniára – is átterjedtek. Washington államban január végén egészségügyi rendkívüli állapotot hirdettek. Akkor még csak kéttucatnyi beteget regisztráltak a kórházakban, de február elején már negyvennyolc beteget – főképp gyereket – kezeltek a fertőző osztályokon. Közülük negyvenegyen nem voltak beoltva. Történt ez úgy, hogy Amerikában megszűnt kórképnek nyilvánították a kanyarót 2000-ben, az oltásoknak köszönhetően. A betegség az oltásellenes mozgalmak terjedése miatt 2009-ben ütötte fel újra a fejét, a helyzet azóta romlik.

Az oltásellenesek a kanyarófertőzést megelőző vakcinát arra a tudományosan cáfolt állításra hivatkozva utasítják el, hogy beadása autizmust okoz.

Hírbe hozott vakcina

Az a feltételezés, hogy az állapotot a mumpsz-kanyaró-rubeola elleni MMR oltás okozhatja, még a kilencvenes években született meg. A leghírhedtebb erről szóló tanulmányt 1998-ban jelentette meg Andrew Wakefield brit orvos, akinek kutatását a későbbi vizsgálatok cáfolták. Sőt, kiderült, hogy a doktor nemcsak tévedett, hanem a kutatásban résztvevő gyerekek vizsgálati eredményeit meg is hamisította. Ezt ráadásul anyagi megfontolásból tette: kiderült, hogy az oltás gyártóját perelő ügyvédektől több százezer fontot kapott, hogy prezentálja a nekik kellő kutatási eredményeket.

A tanulmányt megjelentető tudományos folyóirat 2010‑ben vissza is vonta a cikket, a brit orvosi kamara pedig kizárta soraiból a doktort. Ez azonban nem állította meg az addigra megerősödő oltásellenes mozgalmakat. Nem számít az sem, hogy azóta különböző országok orvosai különböző módszerekkel – összesen több százezer fős mintán végzett vizsgálatokkal – egységesen cáfolták az összefüggést. Pedig az autizmus lehetséges okaként valaha is fölmerült tényezők közül nincs még egy olyan, amit annyira egyértelműen ki lehetne zárni, mint a védőoltásokat.

Kép

Kép: Pxhere​​​​​​​

Genetika és környezet

Az autizmus lehetséges okait már régóta kutatják, és amellett, hogy tudják, oltások biztosan nem okozzák, ismert az is, hogy hátterében komplex rizikótényezők állnak. „A legmeghatározóbbak a genetikai faktorok, ráadásul nem is egy gén, hanem sok gén többféle variációja. Ikervizsgálatokkal azt is kimutatták, hogy a genetika az autizmus fogalmának szűk vagy tág értelmezésétől függően 40-90 százalékban áll a háttérben. Kutatják azt is, hogy vannak-e olyan preventív faktorok, amelyek fékezhetik a sok gén hatására jelentkező genetikai hajlamot” – magyarázza dr. Stefanik Krisztina pszichológus.

A szakember az Eötvös Loránd Tudományegyetem gyógy­pedagógiai karának docense, az MTA‑ELTE Autizmus Szakmódszertani Kutatócsoport vezető kutatója, akit az egyik legelismertebb hazai autizmus-szakértőként tartanak számon.

Mint mondja, a poligénes öröklődés mellett az autizmus kialakulásnak esélyét olyan biológiai tényezők is növelik, mint az idősebb apai életkor. Ilyen esetekben nagyobb valószínűséggel jönnek létre olyan génmutációk, amelyek emelik a rizikót. Vizsgálják a terhesség alatti túlsúly és alkoholfogyasztás hatását, ahogyan a környezetszennyezését is.

Olyan tényezőket keresnek, amelyek genetikai szinten vagy a méhen belüli idegrendszeri fejlődés szintjén befolyással lehetnek az állapot kialakulására. Azt ugyanakkor egyértelműen kizárták, hogy a szülők viselkedésének, nevelési attitűdjének oki szerepe lehet.

Becslésekre hagyatkozva

Az mindenesetre ismert, hogy az autizmus spektrumzavarral diagnosztizált gyerekek száma egyre növekszik: azok a nagy mintás kutatások, amelyek 2010 óta készültek, 1-2 százalékos gyakoriságot jeleznek. Magyarországon ilyen nagyságrendű kutatás egyelőre nem készült, de a svéd, brit, amerikai vagy kanadai adatokat tudják ránk is vonatkoztatni a szakemberek.

Az ugyanakkor kérdés, hogy mennyire van szó tényleges növekedésről, és mennyire arról, hogy az autizmust ma már gyakrabban felismerik.

Elképzelhető, hogy valós esetszám-növekedés is történik, hiszen a rizikófaktorokat olyan tényezők – például az idősebb apai életkor, illetve a környezetszennyezés – erősíthetik, amelyek napjainkban egyre gyakoribbak.

Sok még a kérdőjel

Az autizmust itthon is intenzíven kutatják, az ELTE pedig Európában egyedülálló módon olyan alapképzést is indított, amelyen autizmus szakirányos gyógypedagógusokat képeznek. Az első ilyen szakos hallgatók 2015‑ben kapták meg diplomájukat. Az egyetemen dolgozó MTA-ELTE Autizmus Szakmódszertani Kutatócsoport olyan játékos tudásformáló programot is kidolgozott, amely az alsós gyerekeket segíti abban, hogy megértésen alapuló befogadással viszonyulhassanak autista osztálytársaikhoz. Ennek tesztelése épp most indult el nyolc iskolában. Külföldön és idehaza is sok munkát igényel még a környezet tudásformálása, hiszen az érintett gyerekek és felnőttek még így is gyakran szembesülnek előítéletekkel, kirekesztéssel.

Nagy gond, hogy környékükön sokszor bukkannak fel olyan sarlatánok, akik áltudományos nézeteket terjesztenek, csodás gyógyulást ígérnek, a családoktól nem egyszer pénzt is kicsalnak. Pedig ma már a 30 éve működő Autizmus Alapítvány mellett sok kisebb-nagyobb olyan szervezet van, amely ténylegesen segíti az érintettek mindennapjait.

Újdonság, hogy az Autisták Országos Szövetségének lettek olyan információs pontjai is, amelyek az országban egyre több helyen elérhetők.

Ezek fontosak, mert mint Stefanik Krisztina kiemeli, a kutatások egyértelműen rámutatnak arra, hogy a szülők alig jutnak megbízható információhoz, nehezen találják meg azokat a felkészült szakembereket, akikhez fordulni lehet.   

Nyolc év után jelentkezett ismét nagyjátékfilmmel a német Florian Henckel von Donnersmarck, aki 2006-ban „A mások élete” című kiváló filmmel tette le a névjegyét. Az Oscar-díjat érő bemutatkozás egy csapásra viszonyítási pont lett, mert illusztrálta, hogyan lehet érzékletesen bemutatni a totalitárius rendszerek hatását az emberi kapcsolatokra. A nyugatnémet – egyébként cseh nemesi felmenőkkel rendelkező – Donnersmarck kis kitérő után valami hasonlót kísérelt meg a tavaly Velencében debütáló „Mű szerző nélkül” című történelmi mozijával.

Kurt Barnert (Tom Schilling) története valós eseményeken alapul: Gerhard Richter ma is élő, Drezdában született festőművész figurája adta az ihletet a főszereplő megformálásához. A filmbéli karakter családjának – akárcsak hús-vér modelljének – szintén meggyűlt a baja mind a náci, mind az államszocialista Németországgal. Kurt skizofréniával kezelt, rajongva szeretett nagynénjét, Elizabethet (Saskia Rosendahl) likvidálták a hitleri eutanáziaprogramban, a háború után pedig neki is óriási falfestményeket kellett készítenie szocialista mintaszereplőkkel. Végül feleségével (Paula Beer) éppúgy átszökött Nyugat-Berlinbe a fal felállítása előtti utolsó pillanatban, mint Gerhard, hogy Düsseldorfban találja meg saját hangját, és rájöjjön: az igazság mindig szép. Ezt a szentenciát fejti ki a film nemzetközi címe: Never look away, vagyis sose fordítsd el a tekintetedet.

A végeredmény talán kissé maníros és csapongó, de ez a mozi mély hittel, az igazság szolgálatában készült, és a személyes érintettség és elköteleződés mindvégig érezhető rajta. Magánélet, művészet és politika – íme, e játékfilm három alappillére.

A szűk 30 évet felölelő történet jól ábrázolja, hogy a mindenkori hatalom művészethez fűződő viszonyát milyen markánsan befolyásolják a kor – egyébként különösen viharos – politikai eseményei, minközben azt keresi, miben lelhető fel az egyes ember szerepe, az emberi kapcsolatok ereje.

A három órás játékidő egyenlő arányban oszlik meg a náci Németország, a keletnémet államszocializmus és a nyugatnémet szabadság korszaka között. Kurt kisgyermekként ismerkedik meg Picasso művészetével, amit a totalitárius rendszer abnormálisnak bélyegez. Mivel a háború utáni szocialista kollektivizmus nem tűri az egyéni gondolatokat, Kurt is csak vergődik, miközben személyes hangja megtalálásához belső megmozdulásaira kellene figyelnie. A kollektivista kelet személyiséget elnyomó világával szemben frissítően hat Kurtra, hogy nyugaton éppen az egyén érzései felől közelítenek a művészi kifejezéshez, ennek ellenére az új, progresszív irányzatokat nehezen fogadja be a hagyományos kifejezési módokon nevelkedett művész. Saját képi világát azonban mégiscsak akkor találja meg, amikor személyes tragédiáiból magát újra felépítve teszi le az asztalra élete fő művét.

A film csúcspontja, amikor Kurttal együtt döbbenünk rá, hogy nem volt hiábavaló 30 év minden szenvedése és tragédiája. Mindig van értelme az igazságnak.

A film legnagyobb erénye, hogy egyszerre szól személyes és politikai drámáról, hatalomról és művészetről. A művészek pokoljárása mint felemelkedésük záloga gyakori téma, nem véletlen, hogy csak van Goghról több film is készült az elmúlt években. Toposz az egyén és a hatalom viszonya is, aminek ékes példája éppen a rendező korábbi filmje, „A mások élete”, amelynél kevés mozi mutatta meg jobban, mit jelentett másként gondolkodni egy diktatúrában.

Donnersmarck új filmje tehát nem ér fel bemutatkozó munkája jelentőségével, de a műfajban így is meghatározó lehet. Erős érzelmeivel pedig valószínűleg itthon is eléri a közönségét.

Newman 1801-ben született a londoni City-ben, vallásos anglikán családban, vagyonos bankár apa és hugenotta felmenőkkel bíró anya gyermekeként. A hitét kamaszkorától mély élményként élte meg, 1816-tól bölcseletet és teológiát tanult az oxfordi egyetemen. Bár apja eredetileg jogi pályára szánta, ő maga a lelkészi hivatást választotta. 1825-ben avatták lelkésszé, 1828-tól pedig az Oriel College tanáraként és népszerű egyházi szónokként az anglikán egyház szellemi és spirituális megújításán fáradozott.

Egyike lett a fiatal lelkészekből álló Oxford-mozgalom szellemi vezetőinek, amelynek tagjai az anglikán egyház katolikus szellemű megreformálásán és az anglikán–katolikus kiengesztelődés ügyének előmozdításán fáradoztak, és felléptek az államegyház bürokratizmusa, liberalizmusa, a mindennapok vallási életének kiüresedése ellen.

Ebből az időből származó beszédeiben és értekezéseiben a szentségtan, az egyháztan és az apostoli folytonosság kérdéseit vizsgálta. A kiváló hitszónok és publicista Newman szenvedélyesen tanulmányozta az ókeresztény irodalmat, a nagy zsinatok vitáit, az egyháztörténelmet. A hit válságából kivezető utat az egyház ősi hitéhez, a hagyomány tiszta forrásaihoz való visszatérésben vélte megtalálni. Mindez a katolikus egyházhoz közeledést is jelentette számára, amelyet a hagyomány és tekintély forrásának tekintett, és ezt csak megerősítette 1832 végétől Rómában tett látogatása.

Kép

Archív fotó: John Henry Newman

Konferenciabeszédei és vitairatai híres sorozatában, az 1830-as években, már eljutott a szakításig az angol köz- és egyházi élettel, védelmezve a hagyomány tekintélyét és a tekintély hagyományát.

1843-ban lemondott egyházában betöltött hivatalairól, vidékre vonult vissza, majd pedig két év múlva, az anglikán egyház és a közvélemény felháborodását is vállalva, átlépett a katolikus egyházba. Felekezetváltásával, amely részéről hitvallás volt, mintát adott fiatal egyházi és laikus értelmiségiek egy csoportjának.

Rómába ment, ahol két évvel később – a neves jezsuita teológussal, Giovanni Perronével folytatott tisztázó beszélgetések után – pappá szentelték. A Néri Szent Fülöp által még a 16. században alapított papi közösség tagjaként, oratoriánus szerzetesként tért haza, majd rövidesen Londonban és Birminghamben rendházakat alapított. Ő maga a birminghami rendházban élt 1890-ben bekövetkezett haláláig, közben azonban egy időre elvállalta Dublinban az Ír Katolikus Egyetem rektori tisztségét. Mindez akkor történt, amikor üldözése és elnyomatása után megindult az angol katolikus egyház ujjászervezése, létrejött az egyházi hierarchia, növekedésnek indult a hívek száma. Ám Newman személye ekkor és később is viták, támadások kereszttüzében állt.

Anglikán oldalról árulónak tartották, újhitűként azonban katolikus részről is tartózkodás, gyanakvás vette körül.

Az ellenséges véleményekre válaszul írta meg Apológiáját, magával ragadó lelki-szellemi önéletrajzát, amely nem más, mint a hitélmény felfedezésének és megértésének elbeszélése, a modern vallásos ember számára készült útmutató. Newman sokat írt, mint az újjáéledő angol katolicizmus szellemi irányítója sorra jelentette meg teológiai és vallásbölcseleti írásait. Foglalkozott a keresztény tanítás történeti fejlődésének kérdéseivel, írt az egyház és a kultúra viszonyának témájáról. Az I. Vatikáni Zsinat idején a pápai tévedhetetlenség dogmatizálása ellen foglalt állást: igaznak, de kimondását időszerűtlennek ítélte. Az őt különösen kedvelő XIII. Leó pápa azonban bíborossá nevezte ki 1879-ben, és ez a fenntartásokkal kezelt személye és korábban Róma által is gyanakvással szemlélt munkája teljes rehabilitációjának volt tekinthető.

Newman teológiai, katolikus meggyőződésének alapját annak belátása adta, hogy a keresztény tanfejlődésben és a Biblia értelmezésében a döntő szerepe a tanító egyház közösségének van.

Ennek szellemében a dogmák történetisége, a hívő értelem fejlődése mellett foglalt állást. Olyan elméleti szintézist alkotott, amely alkalmas a fokozatos értelmi belátás, a beleélés érzelmei, a tekintély és a személyes érintettség harmóniájában látni a keresztény tanítás egyéni elfogadását. Az ember sajátos adottságaihoz kapcsolta a hitfolyamat egészét. Mindezekről legfontosabb vallásbölcseleti munkájában, az „Esszé a hitbeli elfogadás nyelvtanáról” című, 1870-ben megjelent írásában fejtette ki a véleményét, amely máig alapműnek számít a katolikus vallásfilozófiában. Newman távol tartotta magát a korabeli szigorú racionalizmustól (amelyet a katolikus egyházon belül a neotomizmus irányvonala képviselt). Úgy vélte, hogy a hit elfogadása – noha értelemmel körüljárható – lényegét tekintve irracionális, személyes érzelmi és akarati aktus. Ezt fejezi ki bíborosi jelmondata is: „Szív szól a szívhez”. Ez a megközelítés az oka, hogy teológiája a 20. században talált igazán visszhangra, és a modern perszonális vallásosság egyik előképének az ő életművét tekintik.

Kép

Archív fotók: John Henry Newman​​​​​​​

Newman kora számos aktuális, közéleti kérdésében is kifejtette véleményét: elvetette kora liberalizmusának túlzó gondolkodásmódját és a radikális szocialista eszméket, egyházától azonban a korábbinál nagyobb szociális érzékenységet, a tudományos haladás iránti nagyobb fogékonyságot, a világgal szembeni nyitottságot követelt.

Ő a modern spirituális irodalom klasszikusa, akire mint lelki vezetőjére Szent II. János Pál is többször hivatkozott, majd az őt 2010-ben a boldogok sorába emelő XVI. Benedek is nagy elismeréssel tekintett alakjára és életművére. Elmélkedései, lelkiségi írásai, naplói, levelezése egy modern módon gondolkodó, mélyen hívő, a hit és a mindennapok világában biztosan eligazodó ember személyiségébe adnak betekintést. Korunk lélekben nyitott, vagy csak kereső embere számára is érvényes és hiteles Szent John Henry Newman üzenete, aki szerint „valláson azt értem, hogy Istent és az ő akaratát, valamint vele szembeni kötelességeinket elismerjük”, a hitben élő ember pedig ma is, mint mindig a történelemben az, „aki igyekszik Isten országát a saját szívében felépíteni, és a világban is előmozdítani azt”. Ma is fájdalmasan igaz az a másfél évszázaddal ezelőtti megállapítása, hogy „éppen a mi korunkban vált általános intellektuális betegséggé az értelemre való hivatkozás, amikor erkölcsi és szellemi természetünk már-már meghalt”.

(Az eredetileg a Magyar Katolikus Rádióban 2019. október 14-én elhangzott jegyzet szövegének kibővített, átdolgozott változata.)

Pénztáros szerettem volna lenni, legalábbis ez az egyetlen emlékem arról, hogy mi volt a tervem kislányként. Későn érő típusként sokáig nem volt jövőképem. Ha valaki azt mondta, művészettörténész lesz, nagy valószínűséggel pár hét múlva én is az akartam lenni. Vidéken nőttem fel, Vácon, kisvárosi, nyugodt közegben. Angol nyelvű óvodába jártam, ami hatalmas előnyt jelentett az életemben. Azt hiszem ennek a nyelvtudásnak köszönhettem később sok munkalehetőséget. 18 évesen csak annyit tudtam, hogy „kell” egy diploma, így kötöttem ki Szegeden. 22 éves koromra el is végeztem az egyetemet, mérnök lettem, de sosem dolgoztam mérnökként. Fiatalon egyszerűen a könnyebbik végét fogtam meg a dolgoknak. Kipipáltam a diplomát, és azt terveztem, hogy majd szerzek még egyet, amikor már tudni fogom, mi az „igazi”. (nevet) De közben elsodortak az események.

Akkoriban az egyetem után postai úton, levélben küldtük ki a jelentkezéseinket az álláshirdetésekre. Hamar elhelyezkedtem. Elkezdődött a saját, önálló életem. Kíváncsi voltam önmagamra, a helytállásra, a felelősségre és a szabadságra. Az első fordulópont: irány Vácról Budapest, az első saját albérletem, amit sosem felejtek el.

Egy nagy, minden sztereotípiának megfelelő multicégnél kaptam állást titkárnőként, ahol az első főnököm egy heves, nagyhangú német férfi volt. Tartottam tőle, ezért igyekeztem meghúzni magam és láthatatlannak lenni. Rossz ötlet volt. Válaszút elé állított igen gyorsan, közölte, hogy ha nem leszek kezdeményezőbb és proaktívabb, elválnak útjaink.

Hatásos volt a „fenyegetés”: megtanultam, ha azt akarom, hogy felfigyeljenek rám és elismerjenek, nem lehetek nyuszi.

Kihívást adott próbatételnek, arra kért, hogy szervezzem meg Noszvajon a 80 fős csapatépítő tréninget, mindenféle tapasztalat nélkül. Akartam ezt az állást, összeszedtem magam és megmutattam, hogy tudok én, ha akarok! (nevet) „Kétszázzal” telefonáltam, kérdeztem, intézkedtem, bújtam az internetet, hogy mit és hogyan intézzek el – amikor sikerült, megtört köztünk a jég. Hat évig dolgoztam náluk. Közben egyre tudatosabb lettem, megszereztem azt a bizonyos második diplomát marketingkommunikációból.

Ekkor volt egy pont, egy érzés, amire jól emlékszem. Életemben először éreztem azt, igen, ehhez értek – jól írok, meglátom a lényeget, és gyors problémamegoldó vagyok. Szóval ezekkel az adottságokkal kell gazdálkodnom.

Utána közel 20 évig dolgoztam PR-menedzserként különböző cégeknek.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

27 évesen kezdtem el hinni önmagamban. Végre nem kellett erőlködnöm a feladatokon, a megoldásokon, élvezettel gondolkodtam a kreatív ötleteken, koncepciókon, reklámkampányokon – legyen akár vasárnap, akár éjjel kettő. Ha volt egy jó ötletem, alig vártam, hogy másnap előadhassam és elkezdjük megvalósítani. Életem első tanulsága, hogy fontos megtalálnunk, felismernünk azt, hogy mihez értünk, miben vagyunk jók, és annál jobb, minél hamarabb rájövünk erre. Én azt hiszem, mindig érezzük, ha rossz helyen vagyunk, csak nem változtatunk, mert konkrétan nem tudjuk merre, hova, és a bizonytalanba nem éri meg vagy nem merünk belevágni. Az én életem előbb vagy utóbb durván közbeszólt, ha eltespedtem a langyos állóvízben. Lökött rajtam egyet-kettőt. (nevet)

Hiszem, hogy sosem késő váltani, ha valahol nem érzed jól magad. Én most, 45 évesen érzem először, mekkora öröm, hogy azt csinálom, amit szeretek.

A saját ügyfeleimmel dolgozom, és mellette a 40 feletti nőknek szóló blogomat is írom, így közvetlenül segítek másokat. De előtte dolgoztam mindenféle reklámcégnél, multiknál és kis ügynökségeknél, tizennégy évig napi 10–12 órákat. Volt köztük olyan, ami életem legnagyobb melléfogásának bizonyult, és olyan is, amit teljes szívvel szerettem. Tudom, hogy óriási különbség van a kettő között. (mosolyog)

Nagy változásokat hozott az életembe, amikor 36 évesen elkerültem Londonba, szintén egy reklámügynökségi munka miatt. Ekkor indítottam el a blogom, egyszerűen mert szerettem kiírni magamból a londoni élményeimet. 40 éves voltam, amikor hazajöttem, ekkor regisztráltam egy társkereső oldalra, ahol megismertem a nagy Őt. Pedig ekkor már megbékéltem azzal, hogy egyedül fogok élni.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Életem első felében az elém érkező lehetőségekkel voltam elfoglalva. Igazi munkamániás karrierista voltam, az a típus, aki ha hazaért, otthon is folytatta a munkát. Ha lett volna valaki, aki otthon vár, aki fontos – akkor azt hiszem, nem így csináltam volna.

Alapvetően én egy remetealkat vagyok, aki szeret egyedül lenni, és igényli is az egyedüllétet. A férjem ezt nehezen értette meg. (mosolyog)

Elvárások nélkül indultam neki az ismerkedésnek, de én kezdeményeztem. „Engem ez nem igazán érdekel” – ez volt a válasza az üzenetemre a leendő férjemnek. (nevet) Semmitmondó leveleket váltottunk pár héten keresztül, majd egy nap felhívott, és öt órán keresztül beszélgettünk. (mosolyog)

A pisai reptéren történt meg a nagy találkozás, ahonnan ő fél órát késett. Ideges voltam, de szerelem volt első látásra. Két hónappal később három bőrönddel költöztem ki Toszkánába.

42 évesen ismertem meg a one and only-t, 44 évesen pedig a felesége lettem. Sokáig vártam, de megérte, mert olyan férfihez mentem hozzá, aki úgy szeret, ahogy nekem az jó. Éjjel-nappal együtt vagyunk, szó szerint, és sosem unatkozunk, erre vagyunk a legbüszkébbek. (nevet)

Sokan kérdezik, hogyan tudtam itt hagyni mindent egy idegenért. A szerelem, a szeretet reményében. Mérlegeltem persze, de valahányszor feltettem a kérdést, hogy „ugyan mi történhet?”, két nagyon egyszerű válasz jutott eszembe. Ha nem sikerül, hazajövök. Ha sikerül, szeretni fognak és szeretni fogok. Amikor kiköltöztem hozzá, mindent magam mögött hagytam érte. Egy éven keresztül próbáltam kitalálni, hogy mihez kezdjek, újra kellett definiálnom önmagam.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

A kozmopolita marketingesből toszkán farmernő lettem, de ismertem magam, tudtam, hogy a háziasszonyi szerep engem nem fog kielégíteni. Szerencsére a korábbi ügyfeleim megmaradtak, így a marketingtanácsadást tudtam folytatni. 

Na de hogyan tovább a bloggal?

„Írj arról, ami veled történik, amit átélsz! Arról, hogy elmúltál 40, hogy új életet kezdtél egy új országban egy vadidegen férfivel!” – mondta nekem a férjem. Az orrom előtt volt a téma, mégsem vettem észre. Így lettem a negyvenes nők bloggere.

Úgy éreztem és azt láttam, hogy a negyvenéves korosztály el van hanyagolva, mintha nem léteznénk, pedig a mai negyvenes és ötvenes nők soha nem voltak ennyire bátrak, kísérletezők és vállalkozó kedvűek! Alig szólnak hozzánk újságok, reklámok, pedig mi is ugyanúgy eszünk, iszunk, vásárolunk, szórakozunk! És még pénzünk is van! (nevet)

A célom, hogy megtaláljam és felrázzam a középkorú nőket! Leírom, amit gondolok, és mindenki kiveheti belőle azt, ami számára releváns. Nem szeretek tanácsokat adni, ugyanis mindenki másféle, és mindenki példakép, aki úgy él 40 felett, hogy nem törődik a korával. Nekem ilyen az anyukám és az apukám is! (mosolyog)

Nem használom „a kor csak egy szám” vagy „az 50 az új 30” frázisokat. Én azt gondolom, hogy a 40 az 40, és az 50 az 50. Nem jó elbújni a szám mögé, ki kell mondani és büszkének kell lenni rá, megöregedni ugyanis kiváltság.

Tavaly ősszel kezdtem el írni a női egészségről, azon belül a menopauzáról, mivel elkezdtem észlelni magamon bizonyos tüneteit. Csodálkoztam, hiszen még csak 44 éves voltam. Beleástam magam a témába, és feltárult előttem a perimenopauza „csodálatos” világa. A Facebookon létrehoztam egy zárt csoportot a téma kibeszélésére, ahol pár nap alatt 500-an lettünk, ma pedig már több mint 2000-en vagyunk. Remek, támogató közösség jött össze, az energiákat adjuk és kapjuk, segítjük, inspiráljuk egymást, és ha kell, „csak” együttérzünk. Időközben menopauza-aktivista lettem, célom, hogy többet beszéljünk erről a természetes folyamatról, amelyen minden nő keresztülmegy, mégis tabutémának számít még mindig. Már két alkalommal tartottam Menopauza Cafét, ahol kötetlenül kibeszéljük a témát, és ami a legjobb, hogy így élőben is tudok találkozni az olvasóimmal.

Nem tartom magam influenszernek, és számomra nem a számok jelentik a sikert a közösségi médiában, hanem a mögöttük lévő emberek, az olvasóim. (Szándékosan nem használom a követő szót sem.) Nem használok filtereket, nem érdekel, hogy hány lájkot kapok, és nem érdekel az Instagram vizuális egysége sem. Helyette van való élet, azt osztom meg, ami nekem tetszik, ami velem történik, amit tapasztalok és átélek negyvenes nőként. Bőven elég abból, hogy milyennek kellene lennünk, hogy a korunkhoz képest jól nézünk ki, hogy illik-e élénk színeket viselni vagy sem.

Azt szeretném, ha jól éreznénk magunkat a bőrünkben, ha nem hasonlítgatnánk magunkat folyton valakihez.

Ha nem lennének irracionális elvárásaink, csakis azzal szemben, hogy élhetünk úgy, ahogy nekünk jó; hogy élvezzük és levonjuk a tanulságot mindabból, amit láttunk, halottunk, megtanultunk az élettől. A jelenünkbe rakjuk bele ugyanúgy magunkat mint egykor, vagy még inkább! Elvégre sokkal többet tudunk, mint huszonévesen! (nevet)

– Furcsállták a diákok, hogy mit keresel a szakon?
– Egy-egy kellemetlen élményen kívül általában nincs rossz tapasztalatom. Az egyetemi éveim alatt végig arra törekedtem, hogy a csoporttársaimmal legalább a köszönőviszony meglegyen, senkitől nem vártam el, hogy megkülönböztetettként kezeljen. Nem éltem másképp, mint a csoporttársaim. Befogadásra találtam, és egy pillanatig nem jelentett számukra problémát, hogy nem látok.

– Az egyetem után a gyakorlati időt a Mária Rádiónál töltötted.
– Már az egyetemi éveim alatt a rádiónál önkénteskedtem, és később bekapcsolódtam az „Igéző” című műsor szerkesztésébe. Ebben a műsorban egy-egy bibliai idézetet hoz a meghívott vendég, jellemzően egy ismert ember, és néhány szóban elmondja, mit jelent az idézet a saját életében. Ötven perc beszélgetésből másfél perc hangzik el a Kossuth Rádióban is. Roppantul tetszett az emberek nyitottsága, hogy őszintén tudtak beszélni magukról, a kríziseikről, Istenről.

– Neked melyik a kedvenc bibliai történeted?
– Nagyon szeretem az emmauszi tanítványok történetét. Mert mi is történt? A kenyértörés láttán megnyílt a szemük. Sokszor magamra ismerek ebben.

Hányszor vagyok én is úgy, hogy a saját magam feje után megyek, és nem ismerem fel, mit akar a Jóisten tőlem.

A szentmise mindig erőt ad és visszaterel a helyes útra. A család és a józsefvárosi plébánia meghatároz. A plébánián megismert hitoktató, Quirin Ágnes példamutatása sokat jelentett az életemben. Nyolc évvel ezelőtt közösen kezdtünk el rádiós szolgálatot vállalni Bajzáth Ferenc atyával együtt, a reggeli napindítót készítettük a Mária Rádiónál, ott készíthettem az első interjúimat – hajléktalan emberekkel. Az ott szerzett tapasztalat rengeteget hozzátett az életem alakulásához.

– Szerinted milyen egy jó újságíró?
– A legfontosabb feladata, hogy kíváncsi legyen, érdekelje az interjúalany, adott esetben tudjon és merjen is visszakérdezni. A másik, hogy ő maga is meghallgató emberré váljon. Ez nem mindenkinek sikerül. A kettő együtthatása lételem.

– Mikor gondolod megfelelőnek az anyagot?
– Még soha nem voltam elégedett. Mindig levonom a megfelelő következtetést, és próbálom hasznát venni a következő munkámban. Bármikor adódhat váratlan, a felkészülés ellenére meglepő helyzet, és ha nem jól reagálsz, hibázol. A Katolikus Rádióban, ahol most dolgozom, törekszem arra, hogy minél jobb anyagokat készítsek.

– Legváratlanabb interjúhelyzet?
– Minden interjú meglepő és váratlan.

– Nick Vujicic magyarországi látogatásakor ott lehettél a sajtótájékoztatón.
– Nagy öröm volt számomra. A szervezők külön nem engedélyeztek interjút, mindenki a sajtótájékoztatón kérdezhetett. Én lettem az utolsó kérdező a több száz újságíró közül, és valami olyasmit kérdeztem tőle, miért a leghálásabb Istennek. Előzőleg mindenki a hétköznapi életéről, apróságokról, gyakorlati dolgokról faggatta, és a válaszából ítélve azt éreztem, mintha azt várta volna, hogy a hitéről kérdezzék.

– A Romano Mária Rádióban ismert cigány értelmiségiekkel készítettél interjúkat. Tanultál valamit tőlük?
– Megtanultam, amennyire csak lehet, egyszerűnek lenni. Ugyanis ők nagyon természetesen viselkedtek, végtelen egyszerűséggel fogalmazták meg a gondolataikat, beszéltek az örömeikről, megosztották velem a nehézségeiket. Az ő történeteik nagy hatást gyakoroltak rám.

– Helyzetedből adódóan rákényszerülsz, hogy bízz az emberekben, ne kérdőjelezd meg az emberi jóságot. Könnyű teher?
– Soha nem voltam az emberekkel szemben bizalmatlan. Ha most azt mondanád, gyere, igyunk meg egy kávét nem messze innen, eszembe nem jutna, hogy esetleg rossz helyre viszel. Ehhez elkél egy jó nagy adag emberismeret, és az, hogy bízzak abban, akit nem látok.

Akárcsak Istennél: nem látom, de abszolút rábízom magam. Szerintem az emberek – a gyarlóságaik ellenére – jók.

Ha odafigyelünk a másikra, ha fenntartások nélkül és bátran merünk nyitni feléjük, a vakság helyét a tisztánlátás veszi át.
Ezt tapasztaltam meg akkor is, amikor a Katolikus Rádióhoz kerültem. A rádió munkatársai nyitott szívvel fordultak felém, s a kezdetekkor, a látáshiányomból adódó problémákra közösen kerestük és találtuk meg a megfelelő megoldásokat, hogy minél gördülékenyebben végezhessem a rám bízott feladatokat.

– Soha nem éreztél haragot Isten iránt?
– Nem állítom, hogy sosem volt bennem neheztelés. Az ember időről időre felteszi a kérdést: Miért? Pedig a helyes kérdés az lenne: Hogyan oldhatom meg a helyzetet? Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a keresztet nem elfogadni, hanem odaadni kell. Ezt az odaadást a mai napig tanulom. Sokat vitatkozom Istennel a saját vakságomról, faggatom őt, kérdéseket teszek fel neki, és sokszor egy-egy emberen keresztül érkezik válasz.  

A cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Valami nagyon mély gond van a bocsánat felfogásával kultúránkban. Mintha lenne a lelkünkben egy mérleg, és az állandóan billegne aszerint, hogy ki mit csinál.

Ha én vagyok a tökéletlenebb, akkor bűntudat ébred bennem – ha a másik, akkor bocsánatkérésre kényszerítem. Pedig európai tudatunk mélyén ott van Jézus tanítása, aki egész ténykedésével éppen ennek a mérlegelvnek akart ellene mondani.

Jóllehet azt mondjuk a Miatyánkban, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, de a szövegben igazából nincs szó vétekről, bűnről. Arámi nyelven, amin Jézus elmondta ezt az imát, körülbelül így hangozhatott: „Engedd el adósságainkat, hogy mi is elengedhessük mások adósságait.” Szó sincs bűnösségről. Jézus sokkal tágasabban értelmezi azt a viszonyrendszert, amelyben mi a bűntudatot és a bocsánatot megéljük.

Egy különös magyar mondás van, ami erre a tágas térre utal: „Tartoztam ezzel az ördögnek!” Ezt szoktuk mondani, amikor valamit feleslegesen tettünk. Mintha azt mondanánk ezzel, hogy tökéletlenek vagyunk, és ezzel az ördögnek fizetünk, a rosszhoz való tartozásunkból következik az, hogy időnként akaratlanul is kudarcok érnek.

Ugyanezt a gondolatot kell átfordítanunk ahhoz, hogy megértsük a bocsánat lényegét. Egymáshoz tartozunk. Az ember nem tud egyedül megélni. Életet kaptunk, nem mi gyűrtük magunkat erre a világra, más Valakitől van életünk.

Ezek az odatartozások azt jelentik, hogy nem járandóságok alapján élünk, nem kötelezvények hálózatában, hanem az elengedés terében. És ez nemcsak a vétkeinkre vonatkozik, hanem mindenre.

Én magam is úgy vagyok, hogy ha felkelek reggel, elvárom azt, hogy mozogjanak a lábaim, és ne fájjanak; elvárom, hogy minden rendben menjen az életben. Elvárom azt, hogy az emberek szeressenek, hogy a munkatársaim korrektek legyenek. De ha mégsem ez történik, akkor fel vagyok háborodva, talán még imámban is elpanaszolom: „Uram, erről nem volt szó! Uram, miért történik ez velem? Miért érdemlem meg ezt a sok rosszat?”

Ezekre az imákra Isten nem szokott válaszolni. Mert válaszát csak akkor értjük meg, ha ki tudunk kerülni a járandósági szemléletből.

Nekünk nem járnak a dolgok. Nem jár az elismerés, nem jár a méltóság. A sorsnak nem kötelessége az, hogy az életünket ugyanúgy folytassa, ahogyan eddig.

A Miatyánk hívása sokkal többet kér tehát tőlünk, mint hogy egy laza mondattal azt mondjuk: bocs.

Az elengedés terébe hív bennünket, ahol nem marcangoljuk már magunkat azért, mert tökéletlenek vagyunk, és nem követelünk senkitől semmit. Ebben a térben van a boldog élet.

Napok óta nem alszom a nyugtalanságtól. Szörnyű helyzetben vagyok.

Attól félek, el fogom veszíteni a barátaimat, és magamra maradok a játszótéri mászókák árnyékában…

Megmondom, miért. Pár napja az anyukabarátnőm váratlanul kifakadt a téren:

– Csajok, titeket nem akaszt ki a háztartás? Hát én egyszerűen agybajt kapok tőle! Képtelen vagyok uralni! Reggeltől estig csak pakolok, mosogatok, sikálok, mint egy rabszolga, és így is szalad a lakás. Én ezt már nem bírom tovább! Miért nekem kell ezt az egészet csinálni? - mondta, és még el is sírta magát.

(Jó, ég, hogy lehet ezen őszintén sírni…?)

De legnagyobb meglepetésemre többen is csatlakoztak a kirohanásához.

– Pontosan! Vagy a háztartással foglalkozom, vagy a gyerekekkel! A kettő együtt nem megy.

– Ne is mondjátok, én esténként úgy zuhanok az ágyba, mint egy zombi!

Nem embernek való ez.

– Pf! Azt azért megnézném, hogy egy férfi hogy bírná ki ezt csak egyetlen napig!

Én szólni se mertem, de fojtogatott a jeges rémület… Én miért nem érzem ezt, Doktor Bori?! Valami baj van velem? Nem tudom, miért megy nekem minden zökkenőmentesen: együtt mosogatok a nagylányommal, porszívózunk a kisfiammal, egy minimális kosz meg egyszerűen nem zavar senkit.

Annyira félek, hogy ha ez kitudódik a téren, végleg kiközösítenek!

Hogy fújhatnám fel ezt a problémát akkorára, hogy én is közéjük tartozhassak?

Köszönettel:

Takács Anita, háztartásbeli

Kedves Anita!

Bevallom, egy kissé ingerülten olvastam levelét. Eléggé nehezen tudtam beleélni magam olyasvalaki helyzetébe, akinek semmilyen problémát nem jelent a háztartás, mivel engem viszont OLYAN MÉRTÉKBEN FRUSZTRÁL ÉS KIAKASZT, hogy azt elmondani sem tudom!!! Teljesíthetetlen, elvárhatatlan, igazságtalan ez az egész! Milyen nő az, aki ezt az alap­igazságot magától nem képes megérteni? – tűnődtem.

De aztán vettem néhány mély lélegzetet, és emlékeztettem magam: én sem voltam mindig ez az érett önsorsrontó gondolkodású nő és anya, aki ma vagyok. Én is voltam kezdő, amikor még nem láttam meg a rend- és tisztaságmániában egy reménytelenebb, valóban boldogtalan élet lehetőségét.

Úgyhogy arra biztatnám, hogy először is próbálja meg tudatosítani magában: a lakása nem azért van, hogy szolgálja a benne élőket! A lakása Szentély, amelyben Ön a Tisztaság Istenének áldozhat nap mint nap. Mindig ez lebegjen a szeme előtt, ha az otthonára gondol! Az emberi lények másodlagosak, csupán azért vannak, hogy elmozdítsanak, összepiszkoljanak benne mindent. Hogy este lerombolják, amit Ön nap közben felépített.

Minden reggel, mikor családtagjai végre elmennek a munkába/iskolába/oviba, Ön varázsolja tökéletessé a Szentélyt! Ne feledkezzen meg a konyhaszekrény soha-senki-által-nem-látott tetejéről és a fürdőszobacsempék ecetes megtisztításáról sem, mosson ablakot naponta, vasaljon zoknit, vadásszon apró foltokat a radiátoron és rögtön dörzsölje le!

Egy idő után elkezdi majd úgy látni a rendetlenséget, a koszt és az elvégzendő feladatokat, mint alattomosan, laposkúszásban közeledő ellenséges haderőket, lassan vánszorgó, gonosz zombikat – Walking Dirts! –, akik különböző irányokból azért jönnek, hogy aljasul felzabálják Önt és megszentségtelenítsék a Tisztaság Istenét.

Nézze csak: a szennyesruhák már sunyin gyülekeznek a kosárban, hogy hamarosan megindítsák lassú, bűzös kúszótámadásukat a Szentély ellen!!! A földön összegyűlő finom por csak arra vár, hogy Ön elforduljon, és máris macskákká egyesülve szégyenteljes televényeket alkothasson a szekrények alatt!!! (Hogy Ön majd jól leégjen, ha vendégek jönnének, akik esetleg pont a földre fekve ellenőrzik Szentélye tisztaságát!)

Amikor pedig a családtagjai esténként hazaérnek, és az otthon melege helyett egy karikás szemű nőt fognak találni, aki éppen hatalmas kondérban főzi ki a ruhásszekrényt, mert rájött, hogy megtelepedtek rajta a gombák, és steril védőruhában, hangszórón keresztül arra utasítja őket, hogy mindenki fürödjön meg antibakteriális tusfürdővel, mielőtt belép – akkor Ön jó úton van a cél felé!

Ezt már nyugodtan elmesélheti a barátnőinek a játszótéren. És biztos vagyok benne, hogy idővel az őszinte könnyek is megjönnek mellé.

Tiszta lakást és sok sikert kíván:

Doktor Bori

Kedves Olvasó! 
Kérem, írjon ímélt nekem! Panaszolja el, ha túl jó az élete! Ha boldog, ha rendben van minden!  
Segítsen rosszabb hellyé tenni a világot! 
Előre is csalódottan várja leveleit  
a [email protected] címre:  
Doktor Bori 

A cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A margarin korunk egyik legnépszerűbb szendvicsalapanyaga, noha nagymértékű fogyasztása több kérdést is felvet. Persze olcsó, hűtött állapotában is könnyedén kenhető és sokáig eláll, viszont a legtöbbjük csordultig van pálmazsírral, amelynek az egészségügyi és környezeti kockázatairól egy korábbi cikkben már hosszasan értekeztünk. Igaz, a hatvanas-hetvenes években drasztikusan megugró, szív- és érrendszeri megbetegedéseket okozó transzzsírokat már rég nem tartalmazzák, de célszerű lehet – akár alkalmanként is – leváltani a margarint más szendvicskrémekre.

1. Újragondolt kőrözött

A magyar szendvicskrémek alfáját és ómegáját, a paprikás túrókrémet senkinek nem kell bemutatni: egyszerű, kevés alapanyagot igényel és tíz perc alatt kész van. Ezt a verziót viszont feldobtam néhány extra hozzávalóval!

• 25 dkg tehéntúró
• 3 szál újhagyma
• 1 marék snidling
• ½ kápiapaprika
• 1 ek tejföl
• só
• frissen őrölt tarkabors
• ½ tk csemege fűszerpaprika
• ½ tk füstölt fűszerpaprika
• Opcionális: fél chilipaprika vagy három karika hegyes erős paprika, apróra vágva

A kápiapaprikát, az újhagymát és a snidlinget apróra vágjuk, majd egy keverőtálban összekeverjük a túróval, a tejföllel és a fűszerekkel. Amennyiben valaki szereti a csípőset, a kőrözött kiegészíthető egy fél, apróra vágott chilipaprikával vagy hegyes erős paprikával. Tapasztalataim szerint a kőrözött egy éjszaka hűtőben pihentetés után a legízletesebb, amikor már „összeérnek” az ízek.

2. Joghurtos guacamole

A guacamole elkészítésének gyökerei egészen az aztékokig nyúlnak vissza, de a köztudatba az egyre népszerűbbé váló mexikói konyha hozta be. Elkészítésének vannak egyszerűbb és bonyolultabb verziói: egyaránt használható mártogatósként, szendvicskrémként, sőt, akár salátaöntetként is!

• 2 db érett (puha, sötét héjú) avokádó
• ½ paradicsom
• ½ kápiapaprika
• 1-2 gerezd fokhagyma (ízlés dolga, mi fokhagymásan szeretjük)
• ½ lime leve
• só
• frissen őrölt feketebors
• 1 marék, lehetőleg friss, apróra vágott korianderlevél
• 2 ek natúr (görög) joghurt

Az avokádókat félbe bevágjuk, a magokat kés segítségével eltávolítjuk, majd a zöldség húsát egy evőkanállal kiszedjük egy magas falú keverőtálba (vagy robotgépbe). Hozzáadjuk a nagyobb darabokra szelt paradicsomot, kápiapaprikát, az összetört fokhagymagerezdeket, a fűszereket és a joghurtot, majd ráfacsarjuk a fél lime levét. Az egészet botmixerrel vagy robotgéppel rusztikusra pépesítjük.

Kép

Designed by Freepik

3. Fekete tapenade

A dél-francia eredetű tapenade-ot egyaránt készítik zöld és fekete olívabogyóból, de én a fekete ízvilágát részesítem előnyben. Tradicionálisan kenyérre kenve, szendvicskrémként fogyasztják, főleg előételként, de előfordul, hogy főételnek szánt szárnyasokat is töltenek vele.

• 1 üveg fekete olívabogyó
• 1-2 gerezd fokhagyma
• 2 szelet szardella
• 2 szelet aszalt paradicsom
• 2 kapribogyó (ízlés szerint elhagyható)
• Frissen őrölt feketebors
• 1 ek extra szűz olívaolaj
• ½ citrom leve

Ez a szendvicskrém szintén nagyon egyszerűen és gyorsan, robotgéppel vagy botmixer segítségével is elkészíthető. A hozzávalókat egy keverőtálba helyezzük, majd pépesítjük. Amire érdemes odafigyelni, hogy a szardella önmagában is nagyon sós, ezért a tapenade alapjáraton nem igényel külön sózást, de természetesen érdemes kóstolással ellenőrizni, hogy a mi ízlésünknek megfelel-e!

4. Pestós hummusz

A Közel-Keletről származó hummusz reneszánszát éli napjainkban: falafelbe, pitába töltik, különböző főételek mellé adják körítésként, de mártogatósként és szendvicskrémként is különlegesen finom, tápláló étel. Külön előnye, hogy rengeteg változatban elkészíthető: curryvel, chilivel, tört olívával, vagy akár így, pestósan is!

• 250 g csicseriborsó
• 2 gerezd fokhagyma
• 3 ek tahini VAGY 4-5 ek szezámmag
• 3-5 ek zöld pesto (ízlés szerint)
• 4 ek extra szűz olívaolaj
• 1 citrom leve
• Só
• Frissen őrölt feketebors

Amennyiben száraz csicseriborsót vettünk, azt érdemes előző este kétszeres mennyiségű vízbe áztatni, másnap leszűrni, majd a szemeket éppen elfedő vízmennyiségben kb. 40 perc alatt puhára főzni (ha elfő a víz, pótolni kell). Leszűrjük, majd a főzővizet félretesszük, mert később még szükség lesz rá. Ha konzerv csicseriborsóval dolgozunk, akkor az áztatás körét megspóroljuk. A következő fogós hummusz-kérdés a tahini: ha tudunk készen venni, akkor adjuk hozzá a csicseriborsóhoz. Én azonban szezámmagot használok, amit először olívaolajon enyhén barnásra pirítok, majd mozsárban összetörök. Ezt a szezámpépet, az összetört fokhagymát, a sót és a borsot adom a csicseriborsóhoz, amit aztán meglocsolok olívaolajjal, zöld pestóval és a frissen facsart citromlével, majd az egészet együtt pépesítem. Ha nem elég krémes az állaga, két turmixolás között a félretett főzővízzel hígítjuk.

Kép

Kép: Unsplash

5. Házi ajvár

Sokat vacilláltam, hogy a nyári grillezések elmaradhatatlan, balkáni kellékét, az ajvárt, vagy Erdély isteni padlizsánkrémét, a zakuszka receptjét hozzam-e ötödiknek – de mivel az utóbbit általában nagyobb mennyiségben, télire elraktározva készítjük, az előbbi mellett döntöttem. A kettő egyébként a régióból adódóan elég hasonló, kenyérre kenve és főételek mellé is fogyasztják, és egyaránt elkészíthetők csemege vagy ultracsípős változatban is.

• 1 nagyobb padlizsán
• 2 db kápiapaprika
• ½ fej paradicsom
• ½ fej fokhagyma
• só
• frissen őrölt feketebors
• extra szűz olívaolaj
• pár csepp citromlé
• Opcionális: ½ hegyes erős vagy chilipaprika

A padlizsánt hosszában félbevágjuk, a belsejét megvagdossuk, hogy később könnyebb legyen kiszedni a húsát. A felületét megsózzuk, és bekenjük olívaolajjal. A fokhagymát némi olívaolajjal együtt alufóliába csomagoljuk, a kápia paprikáknak kiszedjük a csumáját, majd ezeket a zöldségeket a paradicsommal együtt egy olívaolajjal meglocsolt tepsire helyezzük, és 200 fokon, alul-felül programon addig sütjük, amíg a paprika bőre el nem kezd feketedni (kb. 30 perc). Ekkor kivesszük a tepsit a sütőből, és a paprikát lefedve hagyjuk kihűlni. Addig a többi sült zöldséget egy keverőtálba tesszük: kikaparjuk a padlizsán húsát, kinyomkodjuk a fokhagymát, hozzáadjuk a sült paradicsomot. A kihűlt paprikákról könnyedén el tudjuk távolítani a héjat, ennek a húsát is hozzáadjuk a zöldségekhez. Mehetnek bele a fűszerek, a frissen facsart citromlé és 3 ek olívaolaj, majd az egészet pépesítjük. Én rusztikusan, darabosan szeretem, és ha nem elég krémes, még adhatunk hozzá olívaolajat.