A Nagy Marikának nevezett nő azzal vonta magára a sajtó figyelmét, hogy százszor kísérelt meg öngyilkosságot – szerencsére sikertelenül.

Bizonyára ez utóbbi körülmény is arra sarkallta Marcelt, hogy tollat ragadjon és közölje a budapesti rendőrséggel, ő bizony hajóra száll, Magyarországra siet, megkeresi és boldoggá teszi ezt a szomorú hölgyet. Így képzelhette a megmentést egy gépkocsis amerikai donkihóte 1935-ben.

A pesti rendőrök azonban hiába keresték nyilvántartásaikban Nagy Marikát. Szerencsére a „rikordernő” két önpusztítási kísérlet között Az Estet olvasta, és rohanvást feladta magát. Igaz, nem Nagy Marikának hívták, hanem dr. Munkácsi Károlyné Széles Juliannának, de ez nem okozott zavart az ügymenetben. Munkácsiné hajlandónak mutatkozott holttá nyilváníttatni tizenöt éve lefalcolt urát („csak leugrom ide a Balkánra, szívem, de az is lehet, hogy Amerika lesz belőle, ugye nem baj?”), ha a személyes találkozás Marcellel kölcsönösen a megfelelő érzelmeket sarjasztja.

Gyanús, hogy Széles Julianna (a tudósításokban olykor Irén, néha Erdős Juci) nem jutott el a százig, ami az öngyilkossági kísérletek számát illeti. Kevesebb is elég volt, hogy a harmincas évek mentősei „Ó, csak a Juci!” – legyintéssel reagáljanak, amikor megtudták az öngyilkosjelölt lakcímét. Ám azért mindig a segítségére siettek.

Egy öngyilkossági kísérlet még tragikus. Száz már szenzáció.

Ha föllapozzuk a Horthy-kori sajtót, Juciról hamar kiderül, sorsa sajnos nem csak az amerikai sofőr miatt keltette föl a tudósítók figyelmét. Először egy 1925 februári lapban találkoztam a nevével: egy kurta hírben közlik, hogy az „artistanő” (ami körülbelül táncosnőt jelentett) szublimátot (higanykloridot, korabeli fertőtlenítőt) ivott.

Kép

Kép: Az Est, 1935. április 25.

Júliusban viszont már nem ő, hanem egy férfibanda tört az életére. A mulató fiatalemberek és Juci éjjel kettőkor kocsikázni indultak egy újpesti vendéglőből. Hajnalban rendőrök állították meg az autót, miután a huszonöt éves asszony segítségért kiáltozott.

Fél évvel később a Rákóczi úti Skála kávéházban találjuk, ahol cigarettát kér egy Bagi nevű fiatalembertől. Néhány perc múlva rendőr tartóztatja le nemzetgyalázásért, hogy a következő évben a bíróság egy hónap fogházra ítélje. Hogyan lett egy szál cigarettából fogházbüntetés? Átadom a szót a kortársnak:

Amilyen fantáziadús volt a védekezés, olyan csekély hatást gyakorolt az ítélethozóra. A cigarettás eset és a tárgyalás között Juci megpróbálkozott a kokain-túladagolással. Utána a Dunába vetette magát, biztos, ami biztos. Csónakosok húzták ki.

Nyugodt, hírmentes esztendő következik. 1929-ben azonban már a következő címet olvashatjuk Az Estben: „A rendőr és a makacs öngyilkos nő izgalmas birkózása”. (Az újságírók már kilencven éve is sokat tudtak a kattintásvadász címadásról.) Juci ezúttal a Rudolf (ma Széchenyi) rakpartról sétált a vízbe, és nem akarta, hogy a rendőr kimentse. Mégis sikerült kivonszolni a partra, ahonnan rögtön a Dunába vetette magát megint.

Öt hónap csend után jön egy zajos Dohány utcai epizód részeg kereskedővel, pofonnal és söröskriglivel. A tárgyaláson Juci így adta elő az esetet:

„A vádlott szó nélkül helyet foglalt asztalomnál. (…) Elkezdte az orromat ütögetni, mire én elhárító mozdulatot tettem, és lehet, hogy eközben ütöttem meg. Ez azonban nem akarattal történt. Ő ekkor felkapott egy poharat, és teljes erővel hozzám vágta, úgyhogy elvesztettem eszméletemet.” A kereskedő két hónap fogházat kapott, Munkácsiné egy műtéti heget a bal arcán.

Kép

1933-ban új módszerrel próbálkozott: a Ferdinánd hídról akart a sínekre ugrani. A korlátról rángatták vissza. 1934-ben ismét a Dunát választotta. A lapok szerint ez volt a tizennegyedik kísérlete.

Amikor a következő évben Munkácsiné a Vigadó előtt gyalogolt a folyóba (matrózok mentették ki), a sajtóban öngyilkosság-kísérleteinek száma minden átmenet nélkül fölugrott százra. Ekkor közölte Az Est a mellékelt fotót is. Érthető, öngyilkossági centenáriumra egy fényképes megjelenés minimum dukál.

A fotó, mint tudjuk, meghozta gyümölcsét: rábírt egy férfit az óceán túloldalán, hogy jegyet vegyen az Île-de-France nevű, Európába tartó hajóra. Nincs ebben semmi új, hiszen már Szép Helénáért is Trójáig lapátoltak az akháj sofőrök.

Én őszintén remélem, hogy Marcel van de Werken egyszer partot ért, ahogy Odüsszeusz is abban a másik eposzban. Aztán vonatra ült, a pesti pályaudvaron leszállt, vett egy csokor rózsát, és meg sem állt vele Újpestig, a Tavasz utca 22-ig. Kis lakásában ugyanis még két év múlva is ott várta az asszony, akivel Nádas Sándor, a korszak talán legnevesebb újságírója beszélgetett el annak okán, hogy egy héttel azelőtt a gázra is sort kerített. (Ezek szerint időközben azt is bevezették. Talán nem kellett volna.)

Doktor Munkácsi Károlyné, a rekorder- és artistanő, aki mindvégig úgy ragaszkodott a férje teljes nevéhez, mint mások zivatar idején az esernyőhöz, ezzel az ebéddel lépett le a nyilvánosság színpadáról, ahol tizenhárom éven át gondosan följegyezték öngyilkossági próbálkozásait. Hogy mi lett a sorsa, nem tudom. Abban biztos vagyok, ha a százharmadik kísérlete sikerült volna, azt címlapon kürtölték volna világgá az újságok.

Inkább bízzunk Marcel van de Werkenben.

Fotó: Az Est, 1935. április 25.
A történet nem kerekedett volna ki az Arcanum Digitális Tudománytár archívuma nélkül.

Vendégeket ellátni – öt hatévest, húsz tizenkétévest vagy egész osztályt a társadalmi igazságosság nevében, valamint nagyszülőket, keresztszülőket, barátokat. Döntéseket hozni a meghívandók listáját illetően – vagy bevállalni, hogy nem hozunk döntéseket. Igazságot tenni. És mindeközben figyelni, hogy jó legyen, hogy az ünnepelt ünnepelve érezze magát, és a hangsúly ne kerüljön át oda, ahova nem kéne.

Felnőtt feladatok ezek. Sőt, szülői feladatok. A bennünk élő belső szülőt igénylik: okosnak és felelősségteljesnek kell lenni, koncentrálni és egyensúlyozni. Tegye fel a kezét, akinek a családjában ezek nem anyukára hárultak! Köszönöm.

A héten születésnapom volt. Ez a hétfő reggel nem kedvezett a magánéleti részletkérdéseknek, hiszen közvetlenül az önkormányzati választások mindenkit kicsit felkavaró éjszakája után voltunk.

Így a munkatársaim felköszöntése valóban meglepetésként ért. Személyes is lett, jólesett.

A nap többi részével kapcsolatban nagyjából tudtam, mire számíthatok. Egy korábbi családi programegyeztetés kapcsán elhangzott „ne hétfőn menjünk”-ből tudtam, hogy otthon lesz a család, és valamivel készülnek. Megfelelő pillanatban elejtettem a megfelelő megjegyzést valamire, aminek a beszerzése nem volt irreális feladat a család többi tagja számára, tehát ajándék is lesz. Mindenkinek jobb, ha olyan ajándékot kap egy anyuka, aminek örül, nem igaz? (Nagy virág meg minek a nőknek? Nem eszik meg, és elhervad!) Érzékeltem egy délutáni extra bevásárlás lezajlását – így feltehetően ünnepi vacsora is készül. (Erről később a férjem szóban biztosított is.)

45 évesen az ember nem szervez magának gyerekzsúrt – ennyi megkönnyebbülés nekünk is jár. Tettem azért egy kísérletet a barátnőim rábeszélésére egy spontán koccintásra – már csak a választási eredmények kibeszélése is indokolhatta volna ezt. De ötünknek 14 gyereke van, tudtam magam is, hogy a próbát ugyan megérte, de az esélye nagyjából nulla. Ki is mentették magukat, ilyen az anyukasors.

Szép este lett volna így is, a kontrollom alatt tartott komfortzónámon kényelmesen belül maradva, kipipálva, elintézve. És aztán egészen varázslatosan nem ilyen lett. Tele volt meglepetésekkel.

A vacsorában, az igazán meglepetés, mégis eltalált ajándékban (és azért az irányítottat is megkaptam!), a nagy virágban, mert a haszontalan dolgoknak lehet a legérdekmentesebben örülni, az idegeskedés teljes elmaradásában, a meglepetésvendégként betoppanó barátnőkben (és a barátnők érkezése előtt a lakásban még rendet is rakó családtagokban!), hogy tényleg nem jöttem rá, hogy jönni fognak, amíg meg nem érkeztek. A legcsodásabb az volt, hogy az egészben nem szülőként, hanem gyerekként lehettem jelen. Azt hiszem, talán 30 éve először! A felnőttszerepből, sőt, szülőszerepből kiesve, a bennem élő szabad gyerek élvezhette, hogy őt – igen, őt! – ünneplik, és hagyhatta.

Megengedhette magának, hogy őszintén meglepődjön, hogy egyszerűen csak örüljön. Hogy úgy érezze, szeretik ott, ahová mindenekelőtt tartozik: a házasságában, a családjában és a baráti közösségében. Boldogító volt.

Réges-rég emlékszem ilyen gyerekkori születésnapokra, amikor átéltem, hogy ez az alkalom értem van, működött a meglepetésfaktor, spontán, őszintén és maradéktalanul tudtam örülni. Amikor nem jutott eszembe az elpakolás meg a mosogatás (elvégre az nem az ünnepelt gyerek dolga). Nem jelenti ez azt, hogy a többi születésnapért ne lennék hálás, vagy azok rosszak lettek volna. Felnőtt-születésnapok voltak. Rendben vannak azok is.

De rendkívül hálás vagyok mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy itt és most, ennyi felnőtt-születésnap után sütkérezhessen mások szeretetében a bennem élő gyermek. Nehezen írható le az a pillanat, amikor egyszer csak tudatosult bennem, hogy nicsak, kibújt, jól van, sőt, nagyon jól van.

Mi kellett ehhez? Egy kis pszichológia.

Az imént körbeírt „felnőtt-születésnapok” szereposztásában bennem, a családanyában – még a saját születésnapjaimon is – a belső szülő került előtérbe. A mostani születésnapon viszont a férjem tudatosan és átgondoltan beleállt a szülőszerepbe, így én ráérezhettem, hogy nekem nem kell most fenntartanom a kontrollt, és előengedhettem a gyereket magamból.

Egy születésnap amúgy is alkalmas arra, szimbolikus ereje lévén, hogy a belső gyereket előhívjuk.

Most azért érezte ennyire biztonságban magát a bennem élő kislány, mert ezt a konkrét helyzetet előkészítette, megelőzte egy hosszabb párterápiás folyamat, amelyben épp ezt az egyensúlyt tanultuk: a szülő és a gyerek helyett a két felnőtt kezébe adni az irányítást a házasságunkban, megengedve, hogy olykor mindenki lehessen kicsit gyerek, és érezhesse a másik segítő gondoskodását minden tekintetben. Ezen a születésnapon meglepetésszerűen felszabadult bennem ez a gyermeki öröm, mert biztonságban éreztem magam érzelmileg, fizikailag egyaránt.

És ez jó. Ne féljetek.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

„Megtanulni elégedettnek lenni fontos lépés lehet nem csak abban, hogy megbirkózzunk a világban lévő választási lehetőségekkel, de abban is, hogy élvezzük az életet.” (Barry Schwartz)

A lehetőségek csapdájában       

A heti bevásárlást egy hipermarketben intéztem, holott általában kerülöm az ilyen típusú üzleteket, rossz érzéssel megyek be, nem szeretek ott vásárolni, és úgy általában, az egész folyamatban nincs egyetlen momentum sem, ami elégedettséggel töltene el. Sokáig kakukk­tojásnak tartottam magam, hiszen miért is építenének ilyen komplexumokat, ha a fogyasztók többségének nem okozna valamilyen számomra megmagyarázhatatlan okból örömet, hogy egy olyan üzletben vásárolhat, amelynek az alapterülete meghaladja a 3000 négyzetmétert, és a polcok roskadásig vannak pakolva a különböző termékek összes létező variációjával. Egyetlen emberrel osztottam meg az ezzel kapcsolatos kételyeimet és utálatomat, a férjemmel, de legnagyobb sajnálatomra kiderült, hogy ő még nálam is jobban tartózkodik attól, hogy ilyen helyre betegye a lábát. Így történt, hogy ezen a délutánon nekem jutott a feladat, hogy a telepakolt polcok körül addig körözzek, amíg meg nem találom apukám születésnapi tortájának titkos összetevőjét, amelyet legnagyobb bánatomra nem árulnak a kedvenc (áttekinthető méretű) boltomban. Természetesen, ha már itt voltam, elintéztem az egész heti bevásárlást, így egy óra elvesztegetését, illetve sok száz olyan döntést követően, hogy melyik paradicsomsűrítményt vagy száraztésztát válasszam a számtalan lehetőségből, újra azon kaptam magam, hogy

próbálom megfejteni a rejtélyt: a sok választási lehetőség csak engem (és persze a férjemet) fáraszt le és tölt el frusztrációval, vagy van valamiféle tudományos magyarázat a jelenségre?

Pontosan ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Barry Schwartz a választás ellentmondásosságáról szóló TED‑előadásában, illetve „A választás paradoxona” című zseniális könyvében. A pszichológiaprofesszor szerint: „Ha az embereknek nincs választási lehetőségük, az élet csaknem elviselhetetlen számukra. Ahogy a lehetőségek száma nő, mint ahogy fogyasztói kultúránkban is történik, a függetlenség, a szabályozás, a szabadság keveredése pozitívan és erőteljesen jelentkezik. A választási lehetőségek számának további növekedésével a negatív körülmények is jelentkeznek, és odáig szaporodnak, mígnem túlterheltnek érezzük magunkat. Ettől kezdve választásaink már nem szabadítanak fel többé, inkább gátolnak.”

A választási lehetőségek kirobbanó sokaságát nemcsak az üzletek kínálatában tapasztaljuk, hanem az élet szinte minden területén, legyen szó iskolaválasztásról, munkavállalásról, családalapításról vagy egy egyszerű orvosi beavatkozásról.

Barry Schwartz megkérdőjelezi, hogy a választási lehetőségeink maximalizálásával valóban növekszik a szabadságunk, illetve az elégedettség- és boldogságszintünk. Bár néhány választás jobb, mint a semmi, de ez nem jelenti azt, hogy a több választás jobb, mint a néhány. Lehetséges, hogy a modern, gazdag, nyugati társadalmakban már túlléptük azt a számot, ami még hozzájárul a jóllétünkhöz és annyi választással küzdünk, ami már megnehezíti a mindennapjainkat – veti fel szempontként a professzor.

Elképzelése szerint az a nézet, hogy bármit megtehetünk, boldogtalansághoz vezet, mert valójában nagyon is szükségünk van korlátra. Éppen ezért a sokszínűség nemcsak lehetőségeket, hanem négy csapdát is magában rejt:

1. A túl sok lehetőség megbénít bennünket: ha a legjobb választást szeretnénk megtalálni, akkor számba kell vennünk az összes lehetőséget és következményt, majd értékelni ezeket a céljaink mentén, ami óriási munka, így gyakran döntésképtelenné válunk. Egy kutatásban, ahol az önkéntes nyugdíjpénztárakba való befektetés hajlandóságát vizsgálták, azt találták, hogy minden tíz újabb felajánlott befektetési lehetőséggel két százalékkal csökkent a befektetési hajlandóság, vagyis 50 befektetés felkínálásakor már tíz százalékkal kevesebb volt a belépő, mint amikor csak ötöt ajánlottak fel.

2. Csökken az elégedettségünk: az elképzelt alternatíva magában hordozza egy jobb lehetőség ábrándképét, amiről azonban kénytelenek voltunk lemondani. Minél több a lehetőség, annál több a vonzó alternatíva és annál több okunk van arra, hogy megbánjuk a választásunkat.

3. Várakozásaink felfokozódása: Túl sok opció esetén a kiválasztott lehetőséggel kapcsolatos várakozásaink rendkívül nagyok lesznek. Amíg egyetlen vagy kevés számú választási lehetőségünk van, addig az elvárásaink is jóval alacsonyabbak, mint amikor találkozunk a választások hihetetlen nagy számával, és azt gondoljuk, hogy a sok alternatíva között kell lennie egy tökéletesnek, ami a boldogság illuziójával kecsegtet. Alacsony elvárások esetén a meglepetés örömével is számolhatunk, míg a tökéletes választás reményével ez szertefoszlik.

4. Önhibáztatás: Amikor szinte végtelen számú választási lehetőséggel szembesülünk, azt gondolhatjuk, hogy egyedül mi tartozunk felelősséggel a döntésünk sikeréért, hiszen ha bármennyi lehetőség nyitva áll előttük, akkor nincs mentség a bukásra. Gyakran hajszoljuk a tökéletes választást, majd a döntés utáni csalódottságért önmagunkat okoljuk, ami akár depressziós tünetekhez is vezethet.

Kép

Kép: needpix

Ki dönt valójában?

Bár szeretnénk azt hinni, hogy mi döntünk az életünk fontos és kevésbé fontos kérdéseiben, valójában a döntéseink nagy részében csak a döntés illúziója a miénk, nem a valódi választás. Dan Ariely, a pszichológia és a viselkedési közgazdaságtan professzora szerint nemcsak észlelési, hanem döntéshozatali illúzióink is vannak. Szemléletes példájában azt mutatja be, hogy a különböző országokban élő emberek hány százaléka járul hozzá a szervei felhasználásához. Az eredmények szerint a felajánlók száma nem kulturális meghatározottságú, és nem is arról szól, hogy az emberek mennyire törődnek egymással, hanem azon múlik, hogy a beleegyező kérdőívnek milyen a megfogalmazása (aktív vagy passzív beleegyező nyomtatványt töltenek-e ki a résztvevők – vagyis abban az esetben kell a kérdés mellé x-et tenni, ha részt akarnak venni a szervdonor programban, vagy akkor, ha nem akarnak részt venni).

Azokban az országokban magasabb a szervdonorok aránya, ahol akkor kell jelölni a lapon, ha nem akarunk részt venni a programban. A jelenség magyarázata abban rejlik, hogy amikor nem igazán tudjuk, hogy mi a helyes és mit szeretnénk, vagyis a döntés túl bonyolult és nehéz, akkor azt választjuk, amit elénk tesznek.

Ilyenkor aszerint döntünk arról, hogy mi a helyes, hogy mások mit tartanak helyesnek az adott dologgal kapcsolatban.

Természetesen nemcsak az ilyen és az ehhez hasonló erkölcsileg bonyolult kérdésekben van ekkora hatása a befolyásolásnak, hanem a különböző termékek piacán is hatalmas meggyőző gépezettel kell szembenéznünk. A reklámok és a fogyasztás világában korántsem elhanyagolható kérdés, hogy a saját életünk szerzői vagyunk, vagy a termékgyártók és marketingesek írják a történetünket.

Az „elég jó” döntés

„Miről írsz cikket?” – tette fel a kérdést a férjem. „A döntéshozatal elméletéről, és arról, hogy hogyan döntsünk jól, ha olyan fontos dolgokról van szó, mint például az iskola- vagy munkaválasztás” – reagáltam. „De hát a legtöbb esetben nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntés, pláne nincs tökéletes döntés, csak kielégítő döntés van” – mondta erre, és teljesen igaza van. Utólag persze könnyű okosnak lenni, és azt gondolni, hogy nem jól választottunk, de ilyenkor csúsztatunk: hiszen valójában soha nem leszünk tisztában az összes körülménnyel és következménnyel, sőt azt sem tudjuk, hogy a másik alternatíva hova vezetett volna, vagy hogy hol tartanánk azok nélkül a tapasztalatok nélkül, amiket annak a döntésünknek köszönhetünk, aminek nem vagyunk maradéktalanul elégedettek a végkimenetelével. Albus Dumbledore szerint: „A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.”

Persze vannak helyzetek, amikor egyérelmű, hogy mi a legjobb megoldás, de általában nem ezek miatt vergődünk kétségek között. Ha van egyértelműen jó vagy erkölcsileg helyes döntés, esetleg leírható matematikai képletekkel a jó választás, akkor természetesen azt kell választani. Viszont

az életünk során számtalanszor kell szembenéznünk olyan nehéz döntésekkel, ahol a két alternatíva közül egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, vagyis szólnak érvek az egyik, de a másik választás mellett is. Ezek a kérdések nem írhatóak le matemaikai műveletekkel, nem tudjuk teljes bizonysággal megjósolni a lehetséges kimenetelt, a hasznot vagy a költséget.

Vagyis az életünk számtalan fontos döntése kapcsán nem látjuk a jövőt.

Bár lehetséges, hogy az érvek, amik az egyik vagy a másik döntés mellett szólnak, azonos értékterületen vannak, de nagyon különbözhetnek az értékek fajtáját illetően (pl. a zabkása egészséges, de a csokisfánk finom). Ruth Chang filozófus arra hívja fel a figyelmet, hogy az értékek világa nem mérhető valós számokkal, de mindannyiunkban megvan az erő és a képesség, hogy indokokat hozzunk létre magunknak, hogy miért azt választjuk, amit. Véleménye szerint „a döntési helyzetek nem mások, mint esélyek, hogy megünnepeljük emberi mivoltunk különlegességét. Képesek vagyunk okot teremteni arra, hogy pontosan azok az emberek legyünk, akik vagyunk.” Nehéz választások esetén nem azon kell gondolkodnunk, hogy melyik opció a jobb, inkább a belülről fakadó okokra érdemes figyelni és megválaszolni a kérdést: „Ki legyek?” Amennyiben képesek vagyunk ezt meglépni, és a céljainkkal, illetve az értékrendünkkel egybehangzóan dönteni, vagyis énazonosnak maradni, akkor a döntést követően elégedettek leszünk, és azt fogjuk érezni, hogy a helyünkön vagyunk. Sőt, képesek leszünk teljes szívvel kiállni a döntésünk mellett.

Olykor persze előfordul, hogy utólag látjuk meg, hogy másik irányba kellett volna indulnunk, mert az úton, amelyen járunk, nem olyan emberekké válunk, akik lenni szeretnénk. Ez azonban nem kudarc, nem leszünk kevesebbek azért, mert elsőre nem jófelé indultunk, hiszen a legtöbb esetben a későbbiekben módosíthatunk a választásunkon, és a megélt tapasztalattal mindenképpen gazdagabbak leszünk.

Ha szeretnénk mégis mérlegre tenni a választásunkat, akkor az egyszerű előny-hátrány lista helyett érdemes a SWOT analízist segítségül hívni. Ez a módszer segíthet abban, hogy meghatározzuk a választásunk erősségeit (strengths), gyengeségeit (weaknesses), lehetőségeit (oppurtunities) és veszélyeit (threats). A fentiek végiggondolása abban is segíthet, hogy a céljaink ne legyenek homályosak, és világosan lássuk a feladatainkat.

Dönteni soha nem könnyű, elégedettnek lenni a választásunkkal pedig pláne nem az. Nincs titok, de segít, ha nem azt nézzük, hogy miről mondunk le, hanem hogy mit választunk helyette. Miért is bánkódnánk olyan dolgok miatt, amelyek a saját döntéseink következtében nem lehetnek a mieink?  

Ez a cikk a Képmás magazinban meg. Fizesse elő a lapot ITT!

– Honnan jött az ötlet, hogy színdarab készüljön Szabó Magda és Szobotka Tibor közös életéről?

Mészáros Tibor: Porkoláb Gyöngyi, az előadás produkciós vezetője, a „CSAK egy nő?!” és a „CSAK 1 Est” programsorozat alapítója keresett meg minket azzal az ötlettel, hogy állítsunk színre egy olyan egyfelvonásos darabot, amelyik Szabó Magdát, az embert, a nőt, a feleséget mutatja be, bepillantást engedve élete négy fal között játszódó területeire is. Azt kérte, hogy mutassuk meg azokat a viszonyulásokat, igazodási pontokat, amelyek az írónőt is meghatározták, és a ma embere számára is irányt mutathatnak. Eredetileg kizárólag Szabó Magdára akartunk fókuszálni, ám az életművét olvasva egyértelművé vált számunkra, hogy a férjéhez fűződő kapcsolatra kell helyeznünk a hangsúlyt.

– Hogyan állítottátok össze a darabot?

Krajcsi Nikolett: Az előadást hosszú kutatómunka, könyvtárba járás előzte meg: a legfőbb forrásaink Szabó Magda naplói, levelezései és interjúi voltak, így a házasságáról szóló „Nyusziék” és a férje halála után íródott „Liber Mortis”, emellett Keczán Mariann Szabó Magda-kutató is sokat segített. A személyes hangvételű sorokat olvasva a két író egészen új arcát ismertük meg.

– Mi volt számotokra a legmeglepőbb, amit megtudtatok róluk?

Mészáros Tibor: Maga az életük. Más életutat jártak be, ám az otthonról hozott különböző mentalitás az ő esetükben nem kioltotta, hanem erősítette egymást.

Összeillettek, mint a puzzle: ami az egyikőjükből hiányzott, azt kiegészítette a másik. De a kapcsolatuk érzelmi túlfűtöttsége is nagyon meglepő volt számunkra: Szabó Magda arcpirító őszinteséggel írt a házaséletükről, így a szexualitásról is.

Krajcsi Nikolett: Rengeteg saját játékuk volt, nyelvi párbajok, egymás becézése, Magda például Apjámnak szólította a férjét. Máskor azzal szórakoztatták egymást, hogy valamelyikük csak magánhangzókban beszélt, és a másiknak ki kellett találnia, milyen szóra gondolt.

Mészáros Tibor: Ennek később szomorú aktualitása lett, amikor Szobotka Tibor agyvérzése következtében csak magánhangzókat volt képes kiejteni – mintha előre készültek volna a nehéz időkre.

Kép

Kép: Porkoláb Gyöngyi / Facebook

– Hogyan indult ez a szenvedélyes szerelem?

Mészáros Tibor: Szobotka Tibor már ismert író volt, amikor bemutatták neki a pályakezdő Szabó Magdát egy lehetséges együttműködés reményében. Az első találkozásra egy angol író közönségtalálkozóján került sor, ahová nem a másik miatt mentek el, sokkal jobban foglalkoztatta őket a svédasztal. De amikor Magda megpillantotta Tibort, rögtön érezte, hogy vele fogja leélni az életét. Szobotka Tibor, aki bevallottan alsóbbrendűnek tekintette a nőket, és több szeretőt is tartott, akkor figyelt fel rá, amikor megmutatta neki a verseit: lenyűgözte a fiatal nő műveltsége, és egyenrangúnak érezte saját magával. A kezdeti vonzalom fél év alatt, fokozatosan alakult át szerelemmé.

– Mi lehetett az oka Szobotka nőgyűlöletének?

Mészáros Tibor: Nehéz gyerekkora volt, hiszen az eltérő kulturális háttérrel rendelkező szülei állandóan veszekedtek, ami nagyon megviselte. Tizenéves kora óta foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata, gátlásos kamaszként nem mert ismerkedni, a nővére udvarolt a nevében a lányoknak.

Később aztán megnősült és gyermeke született, de a háborúban elveszítette a feleségét és a kisbabáját, akiket katonaszökevényként maga temetett el.

Ezek a traumák vélhetőleg erősen hozzájárultak ahhoz, hogy attól kezdve pusztán szexuális eszközként használta a nőket, nem akart ismét érzelmileg kötődni valakihez. Egyfajta védekező mechanizmus lehetett ez a részéről, hogy megkímélje magát egy újabb sérüléstől.

– Az őt ért tragédiának szerepe lehetett abban, hogy Szabó Magdával nem vállaltak közös gyermeket?

Mészáros Tibor: Az írónő egy interjúban úgy fogalmazott, nem akart rabszolgákat szülni a fennálló rendszernek, de nagyon valószínű, hogy a történtek is közrejátszottak az elhatározásukban. Emiatt is mondta Szobotka Tibor, hogy nem akarja magát továbbörökíteni, sem mást szeretni Magdán kívül. Bár maguk döntöttek így, a lehetőség mégis ott lebegett előttük és foglalkoztatta őket, erre utalnak Szabó Magda sorai, miszerint „tizenöt gyerekünk lesz ebből az egy ölelésből” illetve „megfogantam volna, ha engedjük”.

Kép

Kép: Porkoláb Gyöngyi / Facebook

– A két írónak nemcsak a személyisége különbözött, hanem a pályája is ellentétesen alakult. Az energikus, életvidám Magda ünnepelt íróvá vált, az önbizalomhiányos, depresszióra hajlamos Tibor viszont kiszorult az irodalmi életből. Mi az, ami miatt mégis működött a házasságuk?

Krajcsi Nikolett: Szobotka Tibor erőteljes nőképet hozott otthonról, és talán az anyja határozottságát találta meg Magdában, aki pedig az apja tulajdonságait vélte felfedezni az íróban: Szobotka külsőleg és belsőleg egyaránt hasonlított Szabó Elekre. Emellett összekötötte őket a maximalizmusuk is a hivatásukban.

Mészáros Tibor:

Számukra a munka ugyanolyan szent volt, mint a szerelem. Ha valamelyikük dolgozott egy íráson, az a másikat is éltette, olyankor lábujjhegyen járt a lakásban. A férfit a legkevésbé sem zavarta, hogy Magda sikeresebb nála, sőt, arra tette fel az életét, hogy felesége elismert íróvá váljon, akár a saját sikertelensége árán is.

A Bárány Boldizsárt például az ő közbenjárásának köszönhetően adták ki, amiben jobban hitt, mint a saját novelláskötetében. Később Szabó Magda is segített volna a férjének, ám ezt dühösen elutasította, mert nem általa akart érvényesülni. Nem csupán a rendszer hibája tehát, hogy nem lett része a kánonnak: volt benne egy tüske, amiért mellőzték az irodalmi életben, és amikor később érdeklődni kezdtek a munkái iránt, dacból, sértettségből nem mutatta meg azokat. Néhány írását Szabó Magda előtt is titokban tartotta.

Kép

Kép: Porkoláb Gyöngyi / Facebook

– Az írónő több könyvében is emléket állít férjének. Szobotka Tibor is írt Szabó Magdáról?

Krajcsi Nikolett: A naplóiban igen, de ezek egyáltalán nem olyan szenvedélyesek, mint az írónő kitárulkozásai, annál ő jóval gátlásosabb volt. A megismerkedésükkor például csak annyit jegyzett fel róla, hogy szépnek találja, és hogy az anyjáéhoz hasonló a járása.

Mészáros Tibor: A naplóbejegyzései rendkívül tárgyilagosak: többek között arról ír, hogy hová ment vagy hogy mennyit költött. Utánaolvasva, hogy az adott időszakban mik történtek vele, úgy tűnik, ez menekülés lehetett a részéről, hogy addig se forduljanak gondolatai az elkeseredés vagy akár az öngyilkosság felé. Ennek tükrében óriási mélysége van annak, hogy hogyan nem ír az őt ért fájdalmakról.

Kép

Kép: Porkoláb Gyöngyi / Facebook

– Az egyik jelenetben betoppan hozzájuk az írónő egykori vőlegénye, amit férje nem fogad kitörő lelkesedéssel, mire ő Szobotka korábbi szeretőivel vág vissza. Volt alapja a féltékenységüknek?

Mészáros Tibor: Miután Szabó Magda közszereplővé vált, szárnyra keltek pletykák, és ő maga is ír róla, hogy sokan udvaroltak neki, de nyíltan soha nem vádolták meg a másikat megcsalással, ezért igyekeztünk óvatosan kezelni ezt a kérdést. Akármi is az igazság, az nem csorbítja a szerelmüket. A féltékenységi jelenetekkel inkább az volt a célunk, hogy megjelenítsük a parázs vitáikat, amikbe a szenvedély olykor átcsapott – egy-egy hevesebb veszekedés után előfordult, hogy két napig nem szóltak egymáshoz.

Krajcsi Nikolett: Amikor Szobotka Tibornak újra lett állása, ő is felkeltette mások érdeklődését, érdekes módon azonban Szabó Magda kifejezetten büszke volt arra, hogy a férje tetszik másoknak, de rajta kívül nem vesz tudomást más nőről.

– Házaspárként mennyire tudtatok azonosulni a két főszereplővel?

Krajcsi Nikolett: Mialatt Szabó Magda írásait tanulmányoztam, Tibi a Szobotka-naplókat olvasta, és közben izgatottan újságoltuk el a másiknak, ha újabb meglepő részletet tudtunk meg az írókról. Elkezdtünk pletykálni róluk, és Magdaként és Tiborként emlegetni őket, mintha csak az ismerőseink lennének. Amikor összeállt a darab szövegkönyve, hangos olvasópróbákat tartottunk otthon ‒ könyvtárszobájukban ők is gyakran olvastak fel egymásnak.

– Mi jelentette számotokra a legnagyobb kihívást a darab színpadra állítása során?

Mészáros Tibor: Porkoláb Gyöngyi kérésére a mértéktartás, az írónő iránti tisztelet volt a fő vezérelv: ő közeli kapcsolatban állt Szabó Magdával, ezért is éreztük fontosnak mindannyian, hogy női méltóságát, magánéleti érzéseit – mint az anyaság kérdése és a szakmájához, házastársához fűződő viszonya –, ezt szem előtt tartva mutassuk be, úgy, hogy megfelelő kontextusban kerüljenek a néző elé. Tudtuk továbbá, hogy a két szereplőt nem utánzatként szeretnénk megidézni. A legnagyobb fejtörést az okozta, hogy a darab első változata két és fél–három órát ölelt fel, de le kellett szűkítenünk hetven percre, így Szabó Magda életének számos fontos mozzanatát kénytelenek voltunk kihagyni, például a Bécsben töltött éveket vagy a kapcsolatát az előző vőlegényével. Szobotka Tibor múltjának részletezésére szintén nem maradt idő, ami egyébként megérne egy külön előadást.

–„Vajon leszünk-e olyan irodalmi házaspár, mint Elisabeth és Robert Browning? Vajon lesz-e belőlünk film valamikor?” – tette fel a kérdést az írónő a Nyusziékban. Ti kikhez tudnátok hasonlítani Szabó Magda és Szobotka Tibor kapcsolatát?

Mészáros Tibor: Néha úgy éreztük, olyanok, akár a Mantovába száműzött örökifjú Rómeó és Júlia, mivel kapcsolatuk legalább olyan mély, mint amilyen a két tragikus sorsú fiatal szerelme. Míg Shakespeare szereplőit saját szüleik állították próbatétel elé, addig őket a politikai rendszer igyekezett ellehetetleníteni. Az író gyakran eljátszott az öngyilkosság gondolatával, akárcsak Rómeó. Nehéz jó választ adni erre a kérdésre. Ahogyan Szobotka is mondta: „Ha meghalsz, meghalok, ez olyan bizonyos, hogy hasonlatot sem kell kitalálni mellé”.

A God is love-kampány ugyanott jeleníti meg a keresztény üzenetet, ahol a kólagyártó is megszólította az embereket: az utcán, az aluljárókban, a metrómegállókban. Ez az új üzenet – Isten a szeretet – túlmutat a love is love népszerű, ám pusztán önmagát önmagával igazoló állításán.

Kép

Döntéseink nemcsak a világot alakítják, minket is formálnak. Néha durva vésőnyomokkal, máskor láthatatlanul finom csiszolással. Vajon miféle meggyőződés, vágy, elv vagy érzés irányítja őket? Erről faggatja vendégeit Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője. Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Képmás podcast egy interneten közzétett, kéthetente jelentkező, rádióadásszerű műsor. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.)

Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

1938-ban házasodtak össze a szüleim – meséli Irén –, és egy kisebb szabó- és méteráru boltot tartottak Szerencsen, mert mindketten szabók voltak. Nagy szó volt ez akkoriban. Rengeteget dolgoztak, segédtanulójuk is volt, rendszeresen jártak vásározni, ahol konfekciódarabjaikat árusították. Anyukám egy kis borsodi faluból, Megyaszóról származik. Fontos szerepet töltött be ez a település családunk történetében. Kicsi falu volt, de Kassa és Miskolc közelsége jelentős befolyással volt a helybeliek ízlésére. Érezhető hatást gyakorolt igényességükre, öltözködésük színvonalára. 

Manapság már nem tudunk olyan méltósággal öltözni és ruhát viselni, mint ahogyan a szüleim esküvői fotóin vonuló násznép.

Anyai nagyapám kovács volt, mellette persze földműves is – mint akkoriban sok falubelinek, gazdasága volt. A lánykérés hírére megjegyezte, hogy két tűvel nem lehet pénzt keresni. Az egybekelésüket követően szüleim gyönyörű éveket éltek – szorgos és jómódú család volt a miénk –, így persze kuláklistára is kerültünk később.

Ezután jött a háború, ami mindent felülírt. A környéken nagy csaták zajlottak, szüleim a teljes szerencsi bolt készletét elásták a megyaszói családi ház udvarán, és odaköltöztek, gondolva, hogy ott talán kisebb a veszély, mint a városban. Ekkoriban, 1942-ben született meg bátyám, négy év házasság után. Ami viszont azután jött, derékba törte az életüket.

1945 januárjában, a németes hangzású Soltész vezetéknévre hivatkozva, anyut és aput elhurcolták málenkij robotra.

Bátyám, aki akkor két és fél éves volt, itt maradt a nagymamával és anyám 15 éves öccsével. Nagyapám éppen akkor, 1945 januárjában halt meg, szüleim még a temetésére sem tudtak elmenni – akkor már a szerencsi bíróságon voltak, rabosítva. A nagymama egyedül maradt a birtokkal, a totyogó unokával és kamasz fiával.

A távolban töltött évekről nem sokat tudunk. Később néha átjártak hozzánk a szomszéd falvakban lakó ismerősök vendégségbe, és a furcsa sustorgásból sejthettük, arról lehet szó. A titkolódzáson és az állandó félelemen túl otthon nem tudhattunk semmit ezekről az évekről. Csak a rettegés maradt. Szüleim csodával határos módon túlélték a meghurcoltatást: anyám három év múlva, apám négy év után hazajött.

Kép

Irén szülei, Násznép, Irén édesanyja –​​​​​​​ Kép: Boros Viktória

Talán még nagyobb csoda, hogy mindezek után, 1951-ben megszülethettem.

A mi családunkat a csapások és a terhek összetartóvá tették. Anyuékat nagyon tisztelték a faluban, mert élve hazajöttek, nagyanyót pedig, hogy talpon maradt, én meg – mondanom sem kell –, mindezek után burokban nőttem fel. Nagy szeretet és oltalom vett körül. Amit csak lehet, megkaptam a szüleimtől. A textil, az anyag becsületében nőttem fel. Nagyanyámnak volt egy gyógyító selyemsálja. Bárkinek bármi baja volt a családban, azt rákötötte, és ettől meggyógyult. Azóta tudom: a selyemnek gyógyhatása van.

A szüleimnek mindent újra kellett kezdeniük. Apám önállóságot már nem remélhetett, boldog volt, hogy egyáltalán munkához jutott. A szerencsi szabó KTSZ-ben helyezkedett el, és onnantól többet dolgozott, mint valaha – úgy emlékszem rá, hogy otthon is mindig a gépnél ült. Anyukámat imádta és kímélte a munkától. Anyu háztartásbeli maradt, bár Szerencsen bőven akadt volna női munka, nagyon sokan dolgoztak a cukor- és csokoládégyárban, gyakran szezonálisan. A szüleim, amit lehetett, újraépítettek. Mindenünk megvolt: udvarunk, pincénk, kis gazdaságunk, és soha nem elégedetlenkedtünk semmivel.

Apukám sok helyi kiválóság szabója volt, így például a szerencsi szálloda prímása is nála varratott.

Az ő ösztönzésére kezdtem el zenélni és kitartottam kilenc évig – igaz, a hegedű felé tereltek volna, de engem a zongora sokkal jobban vonzott. Érettségit követően magam döntöttem úgy, hogy nem folytatom tanulmányaimat, mert apám akkor már nyugdíjas volt, nem tartottam volna illőnek azt, hogy ne a saját lábamra állva folytassam utamat. Elhelyezkedtem a szerencsi KIOSZ-ban, vagyis a Kisiparosok Országos Szövetségében, bejártam Miskolcra gyors- és gépírást tanulni. Nem sokkal ezután megismerkedtem életem szerelmével, Imrussal, aki akkoriban gépészmérnökként épp Szerencsen dolgozott, de Pesten élt. Így kerültem az esküvő után a fővárosba. 38 gyönyörű évet töltöttünk együtt, hét éve hunyt el.

1974-ben sikerült elhelyezkednem a KIOSZ budapesti irodájában, és a rendszerváltásig ott dolgoztam. 1989 után elindult a leépítés, készültem a felmondásra, ezért elmentem egy becsüs tanfolyamra. Hogy pénzügyi asszisztensként miért épp a becsüsi szakmát vettem célba, arra csak annyit válaszolhatok: nincsenek véletlenek.

Férjem egy háromfivéres család legidősebb gyermeke volt, és a régi tárgyak szeretete az évek során szép lassan magával ragadott minden családtagot. Végül mindhárom feleség standot nyitott az Ecserin, mindhárman régi textilekkel, ruhákkal kereskedtünk (én voltam az utolsó, aki 40 évesen felmondott a munkahelyén, és beszállt az akkor elég jó megélhetést biztosító piacozásba).

Férjem a GMK-jának becsődölése után jött ki az Ecseri piacra, az egyik szomszédos asztalnál árult órákat, porcelánokat. Készítettet nekem egy zárható házacskát az asztalomra, sógornőmtől pedig megkaptam az első árukészletet. Így kezdődött, mára pedig már csak én maradtam itt talpon.

A textil az első pillanattól elvarázsolt, magába szippantott. Mindent megvettem, ami régi volt és szép. A férjem őrjöngött, hogy csődbe viszem a családot. (Szomorú mosoly kíséri az emlékeket.)

Kép

Irén a ruháit mutatja – Kép: Boros Viktória

Akkor még gyönyörű hagyatékok voltak piacon. A boltom egyre bővült, tíz évvel ez előtt készült el a mai épület. Ma már tudom: a textilnek sosem elég a hely, nyeli a teret.

A kilencvenes évek elején nagyon sok fiatal járt ki hozzám, divat volt a piacozás és az egyedi, régi ruhák viselése. Kézről kézre adtak, társasági találkozópont volt az asztalom, imádtuk egymást, a mai napig nagyon sokan visszajárnak hozzám. A kezdet tehát nagyon szép volt, rengeteg lehetőségünk volt. Külföldi viszonteladók, osztrák és német turisták jártak ki, szerették a damasztárut. A munka nemcsak beszerzésből és árusításból állt; nálam csak mosott és vasalt árut lehetett kapni... Idővel persze megtaláltak a jelmeztervezők is. Neves alkotóknál nyertem el „az ecseri legjobb boltja” címet. Amíg ez divat volt, rengeteg vidéki színház is nálam szerezte be jelmezeinek és kellékeinek legjavát.

Nem tudom miért, és hogyan változhatott meg ennyire a világ, talán ma már nem divat a régi jelmez a színházakban, és a fiatalokat sem érdeklik ezek a ruhák. Igaz, még mindig sok olyan film van, amelyben viszontlátom darabjaimat, így például legutóbb a Napszállta című film kalapos műhely-jelenetében, vagy az Örök télben. Utóbbi filmet nem a textiljeim miatt néztem meg, nem is tudtam, hogy szerepelnek benne. Sára Sándor óta nem foglalkozott senki a málenkij robottal, örültem, hogy végre téma, és ilyen megrázó és komoly film készült róla.

Már a film elején elsírtam magam, mert kiderült, hogy a főszereplő is Irén, mint az édesanyám, aztán megjelent az a kis horgolt szélű kockás ágyterítő, ami Irén batyuja lett, és állandó társa az úton. Ez a batyu az én boltomból került a filmbe...

Még ha az üzlet és a piaci élet már nem is a régi, a textiljeimnek ma is, mindig, egyenként tudok örülni, és boldogsággal töltik be az életem.  

– Ezek szerint Judit nem fogadta meg öccse tanácsát…

Imre: Még most is pontosan emlékszem, hogy nézett ki akkor, milyen ruha volt rajta és milyen erősen vonzott. Három évig voltam kispap, addig dolgozott bennem a kérdés. Juditnak barátja volt, nekem pedig komoly terveim a papi hivatással. Három év múlva fogyatékos gyerekeket táboroztattunk közösen Bodrogolasziban. Ezek a gyerekek elég érzékenyek ahhoz, hogy pontosan „levegyék” a kapcsolódásokat – gyorsan össze is párosítottak minket. Egyik este elmentünk sétálni és kiderült: három éve szerelmesek vagyunk egymásba.

Arra gondoltam: arra sincs ráhatásom, kibe legyek szerelmes, de arra még kevésbé, ki legyen belém szerelmes. Isten üzenetének vettem, és arra jutottam: szolgálhatom Őt egyedül is, de párban is, Judittal. Így aztán nem mentem el a noviciátusba...

Judit: A tábor után Imre elment Svájcba, én pedig Taizébe, egy-egy hónapra, gondolkodni. Nekem nyilván egyszerűbb dolgom volt, nem kellett feladnom korábbi elképzeléseimet, viszont tanulnom kellett a várakozást és az „előre elengedést” – elfogadni azt, ha Imrét esetleg az Isten mégis a papságra hívja. Tudtam békében imádkozni érte, de azért pár kilót lefogytam a várakozásban…

Imre: Bennem az egy hónap alatt megerősödött a ketten együtt gondolata. Ugyanakkor a jezsuita „vonal” is megerősödött: nagyon tetszett az a fajta istenkereső szolgálat és szabadság, amit láttam náluk, bennük. Ez a párhuzam a párkapcsolati dinamikánkban is jelen van, hiszen sokszor együtt szolgálunk, de amikor nehezebb szakaszban vagyunk, én nem azt kérdezem Judittól: „Miért is nem a Hufnágel Pistihez mentél feleségül?”, hanem magamtól azt: „Miért is nem lettem jezsuita?”

– Gyakran kérdezed ezt magadtól?

Imre: Nem, de azért előfordul. Attól, hogy mindketten családterapeuták vagyunk, a kapcsolatunk egyáltalán nem mentes a problémáktól. Sőt, amikor korábban terapeutaként párban dolgoztunk, mások házassági problémái gyakran megterhelték a saját kapcsolatunkat. Olykor már este az ágyban is csak mások gondjairól beszélgettünk, ezért úgy döntöttünk: abbahagyjuk a közös terápiás munkát. Most is dolgozunk együtt, vezetünk különböző csoportokat együtt is, de elsősorban nem terápiában.

– Hogyan jött a vidékre költözés ötlete? Nagy váltás volt?

Judit: Abból a bizonyos táborból mindkettőnknek korábban haza kellett jönnünk; az emlékezetes vonatúton pedig alaposan átbeszéltük, mit várnánk az élettől, ha együtt folytatnánk, s kitaláltunk egy közös missziót valahol vidéken. Én a Zugligeti Plébánián nőttem fel, Imre is budapesti, és szerettünk volna ebből a közegből kilépve evangelizálni. Amikor egy év múlva összeházasodtunk és Mányra költöztünk, gyorsan kiderült a terv romantikus volta. Egy nagyon élő közösségből kikerülni egy olyan faluba, ahol két regnumi házaspáron kívül senkit sem ismerünk… Nehéz volt.

Szokták mondani: egyszerre ne változtass sok mindent – hát, mi nem tartottuk be: lakóhelyet, munkahelyet, életállapotot, sőt, családi állapotot is változtattunk, hiszen kilenc hónap múlva megszületett első gyermekünk, és aztán kétévente érkezett a többi három. Imre élete nem változott annyit, mint az enyém, hiszen dolgozni járt, nekem viszont abba kellett hagyni a tanítást.

Az „együtt szolgálni” egy csecsemővel már nem működött, és én eléggé egyedül maradtam. Később viszont egyre több regnumi család költözött Mányra, nőtt a helyi közösség, és a harmadik gyermek mellett elkezdtem továbbképzésekre járni – ez segített.

– Miért kezdtetek el családterápiával foglalkozni?

Judit: Úgy tűnt, Imrét jobban elfogadják a faluban az egyházközségi pozícióban, a nőnek ott más volt a szerepe, én nem találtam a helyem. Aztán egyre több család kezdett meginogni körülöttünk, és mi segíteni akartunk rajtuk. És magunkon. Rájöttünk: az erős katolikus háttér sem elég ahhoz, hogy egy házasság egyben maradjon.

Imre: Csak a mi családjainkban több válás történt, és ez a saját sérülékenységünkre is figyelmeztetett. Mi nem ezt az utat választottuk, hanem azt, hogy dolgozunk a házasságunkon. Ez azt is jelentette: szakmailag nyitottak voltunk új terápiás lehetőségek irányába. Hagyományos házasságot végigélni hűségesen ma már nagyon sok akadályba ütközik, ezért mi kerestük azokat az eszközöket, amik abban segíthetnek: a közös életet ne végigszenvedjük, hanem egyre mélyebb kapcsolatba kerüljünk egymással. Így kerültünk az Érzelem Fókuszú Terápia (EFT) és az „Ölelj át!” program közelébe.

Judit: Keresztényként családterápiát tanulni akkoriban még újdonságnak számított – ma már nem. Sokan még ma is azt gondolják: a hit elég, azonban a gyakorlat azt mutatja: mélyen hívő házaspárok is elválnak, és közben éppen a hitük miatt hatalmas kudarcot élnek meg.

Mi azt valljuk: a hit nagyon fontos, a terápiás alapeszközökhöz mindig érdemes hozzátenni Isten irgalmas szeretetének a megtapasztalását; de emellett fontosnak tartunk további eszközöket keresni, használni.

– Mi ennek a módszernek a lényege, és hogyan hatott rátok?

Imre: Az EFT a családterápián belül egy viszonylag friss irányzat. Kiindulópontja: az érzelmileg biztonságos kapcsolat a legmélyebb vágyunk. Arra ad választ: hogyan hozható létre és tartható meg a biztonságos kapcsolat, hogyan lehet a szerelmet megtanulni, hogyan lehet érzelmileg közel maradni vagy újra közel kerülni egymáshoz. Az „Ölelj át!” program egy nyolc beszélgetésből álló párkapcsolat-gazdagító tréning, ami az EFT-ra épül. Már családterapeutaként dolgoztunk, amikor részt vehettünk egy külföldi képzők által szervezett „Ölelj át!” csoporton, ahova szakmailag is érintett párokat hívtak meg. Ott olyan közelséget éltünk meg, amit azelőtt soha.

Judit: Olyan pontokat, akadályokat tudtunk akkor átlépni, amit korábban sosem. Például: amikor én otthon voltam egy idegen faluban, egyedül, pici gyerekekkel, volt bennem egy növekvő neheztelés Imre felé, aki ezt nem értette meg, hiszen szerinte ezen nem tudunk változtatni, és egyébként ő is dolgozott. Ezt félretettem magamban, de ezen a tréningen elővettük, és ott először éreztem, hogy Imre meg tudta érteni: nem arra vágytam, hogy ne menjen el otthonról, hanem „csak” arra, hogy megértse és elfogadja, hogy nekem akkor milyen nehéz volt. Fantasztikus érzés volt.

– Imre, neked is volt ilyen élményed?

Imre: Igen; korábban én azért nehezteltem Juditra, mert ő meg azt nem értette meg, milyen nehéz volt az elején számomra az egyházközségi munka, milyen frusztrációkat és visszautasításokat éltem át. Úgy éreztem, nem áll mellettem, nem ért meg vagy ő is kritizál. A tréningen viszont megtapasztaltam a megértését, érzéseim teljes elfogadását. Felszabadító érzés volt.

Judit: A házasságban van egy csomó olyan terület, amit egyszerűen elzárunk, mert a másik nem érti meg, és ezért fáj vele foglalkozni, inkább elkerüljük. Az „Ölelj át!” program során viszont gyakran megszületik az a közelség, ami révén vissza tudunk térni ezekhez a régen elzárt részekhez is, és együttérzéssel tudunk fordulni a másik felé. Ez nagyon gyógyító tud lenni. De ez nem egy egyszeri történet; ez „csak” egy eszköz, amit újra és újra elő kell venni és gyakorolni. Mi például sokszor szombat reggelenként – még az ágyban – fél-egy órát erre szánunk.

– És érzitek hatását a mindennapokban? Esetleg másokra vonatkozóan is?

Judit: Mivel levettük a páncélokat, sokkal sebezhetőbbek vagyunk. Ez az a sérülékenység, ami miatt tartanak tőle az emberek. Nem könnyű, de érdemes vállalni, mert a régi sérelmeket csak így tudjuk feloldani, és később már akár nevetve beszélni róla. Nekem abban nyújtott nagy segítséget, hogy tényleg el tudjam fogadni Imrét, tudjam érzékelni, ami bennem történik, és el is tudjam mondani neki.

Imre: Az érzelmi fókuszú megközelítést a családban és a közösségépítésben is tudjuk használni. Ennek is köszönhetően például a gyerekeinknek extrán fejlett az érzelmi intelligenciájuk; akár ambivalens érzéseket is ki tudnak fejezni. A másik, amit nagyon fontosnak tartok: bár az én szüleim sosem veszekedtek, nekem nem feltétlenül ez a célom, azt viszont fontosnak tartom: ha mégis megtörténik a gyerekeink előtt, akkor azt is lássák, hogy kibékülünk.

Judit: A módszer lényege a másik elérhetősége, jelenléte. Ez nekem az anyaságomban is nagyon fontos: a gyermekeim számára is elérhetőnek lenni. És tudom használni a lelkigondozásban, a betegek kísérésében is: nem tudom megoldani a problémájukat, csak velük tudok lenni a fájdalomban, az úton, amin járnak.

Imre: A családunkat, közösségünket az utóbbi időben ért tragédiákat és betegségeket könnyebb úgy feldolgozni, elfogadni, ha tudjuk: a másik ott van, nem vagyok egyedül, számíthatok rá, fontos vagyok neki. Ha ez megvan, akkor minden más túlélhető. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.

A megoldás persze nem az, hogy azt mondjuk, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve, hiszen az is képmutatás volna. De a gyerekeket meg kellene óvnunk attól a meta-létezésől, ami egyébként a Kádár-korra volt jellemző, és ami megzabálta a szüleink életét. Emlékszem, a történelemtanárom milyen szenvedéllyel mesélte, hogyan lopott el évtizedeket tőle a zárójeles létezés, és kért minket, ne engedjük, hogy hozzánk visszalopakodjon ugyanez. Hát ne engedjük!

Tisztában vagyunk vajon azzal, hogy a gyerekekben sokszor milyen fensőbbséges, kiábrándult és cinikus hozzáállás alakul ki az iskola iránt, ahol egyébként idejük nagy részét töltik?

Az oktatásról szóló közbeszéd aprópénzre váltva úgy hangzik, hogy micsoda értelmetlen hülyeség a bogarakról vagy a növény részeiről tanulni, de bezzeg Angliában botanika óra van, ami azért már valami… Micsoda időpocsékolás az énekóra, bezzeg Amerikában mindenki énekelt az iskolai kórusban! Magyarországon amúgy is minden vacak és nevetni való. Amikor ezeket hallom, tényleg fájdalmasan felidéződik az a régi, szánalmas sóvárgás, amikor bármi értékesnek tűnt, ami nyugatról jött.

Milyen jövőre számíthatunk, ha olyan madarakat nevelünk, akik a saját fészkükbe piszkítanak?

Azt gondolom, többet adunk a gyerekeinknek, ha olyan közösséget hagyunk nekik örökül, ahol számít, amit tesznek, ahol többet érhetnek el, mint ami egyedül telik az erejükből, ahol nagyobb dolgok részesei lehetnek, mint a mindennapi gondok. Többet adunk ezzel, mintha ugródeszkát faragunk nekik, ami magányosan repíti őket magasra.

Elhagyván a szóképeket, arról van szó, hogy kutya kötelességünk lenne valós, nem demagóg, színvonalas és elkötelezett vitákat folytatni közös ügyeinkről, amilyen például az oktatás is, különben egészen elidegenítjük a következő generációt, ezzel pedig elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy közösségben éljenek.

Nem a valóságot kell megszépíteni, csak olyan módon kritizálni, hogy közben nem tesszük nevetségessé. Ne leválasztani akarjuk magunkról, hanem megjavítani.

Családban sem lehet úgy élni, hogy közben azon nevetünk, milyen szánalmas népek vagyunk a szomszéd Kovácsékhoz képest, „szegény kisfiam, de kár, hogy nem Kovács néni az anyukád, hanem én”.

Az mutatná, hogy élő közösség vagyunk, ha sok fiatal gondolkodna úgy, hogy „orvos leszek, mert látom, hogy arra nagy szükség van, és én jó orvos lehetnék”. Avagy: „tanár leszek, mert jó tanár lennék, és szükség van rám”. De elég, ha felmerül a kérdés: ki vagyok én, és mit adhatok abból, amim van? Ehelyett sokszor már nevet is úgy adunk a gyerekünknek, hogy majd ha külföldre megy, ne tudják, hogy honnan jött. Biztos, hogy jól van ez így?

A magát bistrot-ként aposztrofáló Monk’s a főzés és az evés folyamatát kapcsolja össze olymódon, hogy az összes érzékszervünket egyidejűleg stimulálja, igazán különleges gasztronómiai élménnyel kényeztetve bennünket, vendégeket. A hagyományos magyar és kifinomult francia ízvilág párosítása első blikkre nem tűnhet magától értetődőnek, de az étlapot végigböngészve ennek pont az ellenkezőjéről győződhetünk meg. Ennél izgalmasabb kreációkat keresve sem találhatunk!

Kép

Kép: Monk's Bistro

Persze, ahogy a mondás is tartja, „a puding próbája az evés”. Ez egy étterem esetében pedig hatványozottan igaz. Ám a kicsit is szkeptikus vendég ellenállása abban a pillanatban szertefoszlik, miután megrendeli a kiválasztott fogásokat és végignézi, ahogy a friss, roppanós alapanyagokból mesteri kompozíciók születnek.

A magyar-francia fúziós konyha nagymesterének, Piróth Zoltán séfnek és csapatának az ereje azonban nem csak a tudásában van! Érezhető, hogy itt bizony egy igazi csapat dolgozik, amelynek tagjai egy ritmusra mozognak, félszavakból is értik egymást. Köszönhető ez többek között a tulajdonosi szemléletnek, amely fontosnak tartja a csapatkohéziót. „Hiszem, hogy a kollégák közötti baráti kapcsolat pozitív rezgését megérzik az ide betérő vendégek is” – mondja Tóth-Deme Miklós, az étterem tulajdonosa.

Természetesen mit sem érne mindez kellő profizmus hiányában, de a Monk’s esetében erről szó sincs, hiszen a konyha lelke, a rendkívül ambíciózus és kreatív séf folyamatosan, minden fórumon – interneten, könyvekben, piacokon és utazásai során is – keresi az inspirációkat, fejleszti tudását. Ennek pedig szerencsés élvezői mi, vendégek vagyunk.

Kép

Piróth Zoltán séf – Kép: Monk's Bistrot

De ne ragadjunk le csupán az ételek élvezeténél, hiszen meg kell említeni a hely másik nagy attrakcióját, a páratlan italkínálatot, a saját fejlesztésű „Monktails” koktélokat, a széles sör- és párlatválasztékot és a páratlan borlapot, amelyhez természetesen egy vérbeli sommelier dukál. A Monk’s tulajdonosának nem titkolt szándéka, hogy elsősorban a hazai borkínálatot ismertesse meg a vendégeivel, hiszen nagyon széles, izgalmas és sokrétű az itthoni pincészetek kínálata. Közel százféle bor között válogathatunk, ezeknek mintegy 80 százaléka hazai, 20 százaléka külföldi – és pohárral is kóstolhatunk, nem csak palackkal!

A szezonális ételekhez Czenki Tibor – a sommelier – segít megtalálni az ideális nedűt, a legjobb pincészetekből származó borok között szemezgetve. Ám ha igazi kuriózumra vágyunk, csak annyit említsünk neki, hogy a „reserved” tételekre lennénk kíváncsiak.

A támogatott tartalom a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.