– Magam is rendszeresen futok, pontosan tudom, milyen az, amikor az embert elkapja a flow és elárasztja az adrenalinnal kevert belső béke. Ön, aki több tucat maratont tudhat maga mögött, s akit a Magyar Olimpiai Bizottság a londoni olimpia hivatalos fáklyafutójává választott 2012-ben, mit szeret ebben a sportban?
– A futás számomra szabadságot, pozitív életérzést jelent, és mindenekfelett energiát. A mozgás feltölt, jókedvre sarkall és boldogságérzetet eredményez. A kikapcsolódást és a befelé figyelés élményét is adja egyben.

– Emlékszik még az első futására?
– Persze. Hatévesen kinéztem otthon, Bodajkon az ablakon, és azt mondtam: ma addig fogok elfutni, amilyen messzire ellátok! És ez így is lett. A házunktól két kilométerre lévő vasúti töltésig futottam el. Az volt az első hosszútávom. Az első jótékony futásomnál szintén az foglalkoztatott, hogy vajon melyik lehet az a maraton, ahova a legnehezebb bejutni.

– Ez volt a New York City Marathon 2009-ben?
– Igen. New Yorkban sorsolással döntik el, hogy ki az, aki indulhat a versenyen. Én is így kerültem be. Talán az univerzum így üzent, hogy jó az út, amin haladni szeretnék, mert rögtön elsőre kisorsoltak.

2009 óta úgy futok, hogy mindig valami jótékony cél vezérel. S hogy mi motivált? Szerettem volna még jobbra – és mások javára – fordítani azt, ami számomra nap mint nap pozitívumot ad.

– Az adni akarás alapítványi méreteket öltött végül: létrehozta a Team Heart – Csemete Alapítványt, amely halmozottan sérült gyerekeknek nyújt futással adományokat.
– Amikor a Normafa közelébe költöztünk a családommal, a futásaim során többször láttam sérült gyermekeket a Széchenyi-hegyen a kerítések mögött álldogálni. Kiderült, hogy az az intézmény, ahol ők laknak, egy állami gyermekotthon. Érdeklődtem és megtudtam, hogy kisgyerekek, csecsemők és fogyatékkal élő gyermekek laknak ott. Egyszer futás közben elestem egy kiálló gyökérben, amit jelnek vettem, hiszen 12 évesen is egy gátfutás során változott meg „gyökeresen” az életem. Ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy szeretnék idehaza elindítani egy futómozgalmat, létrehozni egy alapítványt, amely maratonfutással gyűjt rászorulóknak adományokat. Elmentem a legnagyobb magyarországi futóversenyeket szervező Budapest Sportirodához (BSI), ahol az először számukra idegennek tűnő ötletemből végül egy forradalmian új dolog született. Létrejött a Csemete Alapítvány, és a Team Heart futócsapat, ahol jótékony célért mozognak az emberek. Az Alapítványhoz befolyt adományokat száz százalékban a gyermekek megsegítésére fordítjuk, a pénz életkörülményeik jobbá tételét szolgálja. Az a célunk, hogy ne falak mögött, egész nap bezárva éljék le a sérültek az életüket – ez az egészségeseknek is erőt próbáló feladat –, hanem integráljuk őket a társadalomba, vezessük be őket a mindennapok apró szépségeibe.

Kép

Kép: Hullan Andrea

Az Alapítvány 2009 óta folyamatosan szervez különböző terápiás programokat és olyan alkalmakat, amivel vidámságot viszünk a gyerekek és a fiatalok mindennapi életébe. Valljuk, hogy apró dolgokból születhetnek nagy csodák. Most itt ülünk a Four Seasons Gresham Hotelben. Anno egy svéd ingatlanfejlesztő cég magyarországi leányvállalatának értékesítési és marketing-igazgatója voltam, és jó kapcsolatom alakult ki itt is a vezetőséggel.

Három évig a Four Seasons Gresham Hotelben karácsonyozhattak a Csemete Alapítvány által támogatott gyerekek. Számukra az a nap maga volt a mennyország.

Évről évre finom falatokkal, csodás élményekkel, sőt ajándékokkal, szebbnél szebb játékokkal is megörvendeztették a szálloda vezetői a gyerekeket.

– A jótékonysági tevékenységéből mennyit lát Sarah, a lánya? Mit szól ahhoz, hogy az édesanyja hol a rákkutatásért, hol a sérült gyerekek megsegítéséért fut le rendszeresen több mint negyvenkét kilométert?
– Nekem sosem kellett arra kérni a lányomat, hogy kísérjen el egy maratoni versenyre. Mindig mindenhol ott volt velem, végigélte a versenyeket, szurkolt nekem és a csapatnak, de volt, amelyik futáson ő is aktívan részt vett. Nyolcévesen például nyolc kilométert futott a kínai nagy falon, és természetesen ő is gyűjtött adományokat. Fontosnak tartom, hogy a sport a mindennapjai része legyen, ugyanis a rendszeres sport a tanulásban is kitartáshoz vezet és fegyelmezettséget ad. A lányom mára az angol úszócsapat tagja, Millfieldben tanul és olimpikonokkal edz. Szerintem a gyereket nem nevelni kell, hanem példát kell neki mutatni: úgy kell élni, hogy azzal értéket teremtsünk.

Akkor lehet a sporthoz és a jótékonysághoz hozzászoktatni a következő generációt, ha mi magunk ugyanezt a példát mutatjuk.

A célom az, hogy a körülöttem élők megértsék, amit csinálok, és ez számukra is egy követendő életforma legyen. Az első néhány jótékonysági futással összegyűlt annyi pénz, hogy egy speciálisan kialakított kisbuszt vehetett az Alapítvány. A megalakulás óta már három kisbusz szállítja a csemetéket a programokra. A fogyatékkal élő fiataloknak így kinyílt a világ – naponta visszük őket fejlesztő foglalkozásokra, uszodába, kisállat-terápiára, lovagolni. Mindig azt mondom, hogy Sarah-n kívül még több tucat gyerekem van. A csemeték olyanok, mintha mind a sajátjaim lennének.

Kép

Kép: Hullan Andrea

– Van még egy lánya, a tizenhárom éves Aimée, akit évekkel ezelőtt fogadott örökbe Ruandában.
– Afrikában tíz évvel ezelőtt voltam először egy misszionárius segítő úton, Kigaliban.

Az egyik árvaházban egy hároméves kislány odaszaladt hozzám, és azt mondta: „Mama!” Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen. A kislány kiválasztott engem.

Elhatároztam, hogy örökbe fogadom, de semmiképp nem szerettem volna kiszakítani őt a megszokott környezetéből, elszakítani a gyökereitől – Aimée azóta a nagynénjeivel és a nagymamájával él, szerető családban nevelkedik, akiket egytől egyig segítek. Tizennyolc évesen majd az ő döntése lesz, hol akarja folytatni tovább az életét. Minden héten beszélünk telefonon, vagy interneten tartjuk a kapcsolatot.

– Az elmúlt tíz évben volt olyan „esés”, kudarc, amiből sokat tanult?
– Szinte minden csapás elért, ami nőt elérhet: voltak a testemnek olyan jelzései, amelyeket nem vettem mindig komolyan. Egyedül vittem a hátamon az Alapítvány ügyeit, 28 ezer kilométert futottam (még az autómban sincs ennyi!). Kimerültem, lázasan, sérülten is versenyeztem. Három évvel ezelőtt megcsípett egy skorpió, kórházba kerültem, ahol kiderült, hogy szívelégtelenségem van. Pacemakert akartak beültetni, de szerencsére erre végül nem került sor. Egy évre rá daganatot diagnosztizáltak, majd a műtétet követően bevérzett a hasam. A lányom Londonba költözött tanulni, és közben sajnos a férjemmel különvált az utunk.

– Amikor közölték, hogy daganata van, nem volt dühös? Nem mondta, hogy pedig ön folyamatosan csak adott az embereknek, jót tett, hol itt az igazság?
– Sosem azért adtam, hogy visszakapjak valamit. Ha valami visszajár, azt az univerzum maradéktalanul visszaadja. Minden egyes tragédiát és akadályt jelzésértékűnek fogtam fel.

Rájöttem, hogy bár mindig jó szívvel és odaadóan fordultam mások felé, önmagammal szemben kevésbé voltam elfogadó. Idővel megtanultam értékelni magam, megbocsájtóbb lettem.

Az világos volt, hogy fel kell állnom a padlóról, nem hagyhattam el magam, nem hagyhattam magukra a rászoruló gyerekeket. A feltápászkodás képessége, az erő mindenkiben megvan, csak hallgatni kell a belső hangunkra, s a problémák helyett a megoldásokra kell összpontosítanunk. A futást nem hagytam abba, nemrég 40 ezer nőtársammal Párizsban futottam a rákkutatásért. Ma már nem tervezem, hogy maratonokat futok, de egy-egy félmaratont reggeli előtt bármikor szívesen lefutok. Jelenleg Toszkánában, egy pici faluban élek egy csodaszép másfél hektáros területen, ahol bőséggel vannak olajfák is, és ahol a futás mellett jógázom és meditálok. Elsősorban azért költöztem Olaszországba, hogy a saját lelkemen segítsek és meggyógyuljak, de közben rájöttem, hogy másokon is tudok majd itt segíteni.

Kép

Kép: Hullan Andrea

– Hogyan?
– A Thriving in Tuscany, azaz a Virágzó Toszkána a 2020-as évem projektje. Szeretnék ismét segíteni és inspirációt adni, ezúttal azoknak az embertársaimnak, főképp nőknek, akiket hozzám hasonlóan valamilyen nagy trauma ért. Meg szeretném mutatni, hogy nincs reménytelen helyzet. Ha bennünk béke van, és ha mozgással pozitív energiát teremtünk, akkor erőnk is lesz.

Ha minél több embertársunk javára ajánljuk fel akár a megtett kilométereket, vagy csak az életünk pillanatait megosztjuk másokkal, akkor sokkal szebb világban élhetünk.

A megtett út által leszünk jobb emberré. A cél mindig az, hogy szeretetet és támogatást tudjunk adni mindenkinek, mindennap.

Az utóbbi években jobbnál jobb filmekkel, nemzetközi sikerekkel kényeztet bennünket a magyar filmgyártás, és ami még ennél is fontosabb: meglepetésekkel! Ilyen meglepetés volt többek között a kultfilmmé vált Kojot vagy az Akik maradtak, amely immár az Oscar-jelölés szűkített tízes listáján szerepel. A november végén bemutatott Valan – Az angyalok völgye című film, Bagota Béla krimije is felüdítően jó alkotás. A film hófödte, hegyes, szikár világát pazarul fényképezte Garas Dániel operatőr. Az elsőfilmes rendező Erdélyben, a Hargitán forgatta krimijét, szinte ismeretlen színészekkel – többségük erdélyi magyar.

Lefegyverez a dialógusok kétnyelvűsége: a szereplők szituációtól, emberi kapcsolattól függően váltogatják a magyart és a románt, s már az is, hogy ki mikor beszél egyik vagy másik nyelven, hiteles képet ad a mai Erdély etnikai-emberi viszonyairól.

A valamikori bányaváros bányáit a rendszerváltás után bezárták, az azóta megfogyatkozott lakosság a munkanélküliséggel, testi-lelki-szellemi kilátástalansággal küzd a múlt egyre reménytelenebbül omladozó díszletei – és árnyai – között. Bagota Béla egy interjújában elmondta, hogy az erdélyi színhelyre először azért esett a választás, mert a film fő motívuma, a hó, a havas táj csak itt volt biztosítható a forgatás hónapjaira. Maga a táj is alakítja a történetet, szinte főszereplővé válik.

A szociografikus megalapozottság nem idegen a krimi műfajától, s a Valanban is alaptéma korunk egyik szégyene, a prostitúcióval is összefonódó emberkereskedelem. A filmhez kapcsolódik a rendőrséggel közösen vitt társadalmi kampány, a „Ne várj 72 órát!”, amelyben rendőrtisztek mesélnek történeteket eltűnt és megtalált, emberkereskedők kezébe került, prostitúcióra kényszerített lányokról.

Ezért is fehér holló a Valan: nem nagyon tudunk más filmet említeni, amelynek alkotói a társadalmi felelősségvállalásban ilyen direkten is részt vesznek.

A forgatókönyvet, operatőri munkát, zenét csak dicsérni lehet. Külön erénye a filmnek, hogy minden egyes szereplő, ha csak egy-két percet szerepel is, kontúrokat, karaktert kap, legyen az pultos lány a brassói bárban vagy a valani diszkóban, túlsúlyos törvényszéki orvos-szakértő, fájdalmas gyónási titkokat őrző katolikus pap. A főszereplőt, Pétert játszó Krisztik Csaba szinte szétpattan a benne örvénylő indulatoktól, fájdalomtól, s bizony, jól jön neki táncos-mozgásszínházas múltja: néhány jelenetben nem hétköznapi fizikai teljesítményeket kell felmutatnia. Dragos, a valani rendőrfőnök szerepében Tollas Gábor erőteljesen alakítja a korrupcióba fulladó vidéki zsarut, aki azért ha kell, tesz erőfeszítéseket, de a módszerei bizony nem a legemberibbek.

Kép

 Kép: Valan – Az angyalok völgye

Ez egy kemény világ, inkább a férfiak világa, mint a nőké. Így van ez, ahogy egyre keletebbre megyünk a térképen: a nők és a lánygyerekek egyre kiszolgáltatottabbak, sokukat megölik vagy elrabolják, eladják, megerőszakolják.

A női szerepekben vagy nagyon fiatal lányokat látunk, vagy nagyon törékeny és megtört nőket, de ez a megtörtség nem hiányzik a főhősből, Péterből sem. Ennek is köszönhetjük a magyar filmművészet egy olyan szexjelenetét, amely lélektanilag mélyen indokolt, mégis sokan nehezményezik, hogy nem maradt ki a filmből. Magam úgy gondolom, hogy ez a film egyik érzelmi csúcspontja, kár lett volna kihagyni.

Úgy tűnik, Bagota Béla nagyon tudatos, szakmailag felkészült rendező, aki kézben tartja munkáját az első ötlet megszületésétől a film utómunkálataiig, s ennek is köszönhető a Valan hitelessége. Ugyanakkor nemcsak kézben tartja az alkotás folyamatát, hanem rendelkezik azzal az ugyanennyire fontos képességgel, hogy el is tudja engedni azt, hátra tud lépni, és teret tud engedni a munkatársainak, a helyzetnek, a körülményeknek. Ennek köszönhetően a film nemcsak hiteles lett, hanem valahogy túlnőtt önmagán: több van benne, mint a rendezői szándék megvalósítása.

A film a szürkesége, a vigasztalansága ellenére valahogy elkezd ragyogni, kiváltképp a gyakori, a várost, az erdőket, hegyeket felülről megmutató drónfelvételeket látva megjelenik valamiféle spirituális távlat.

Különösen fontos ez azért is, mert a történetben szerepet játszanak a rosszul, betegesen vagy éppenséggel sehogy sem feldolgozott traumák, a torz istenkép, s az ezek nyomán a világ szövetén eluralkodó bűn. Ebből a spirituális távlatból nézve lehetséges az, hogy bár a zárlat egyszerre tragikus és groteszk, s emberi léptékkel akár kilátástalannak is mondható, mégsem teljesen reményvesztetten jövünk ki a moziból.

Valahol a lelkünk mélyén pislákol egy kis remény: van út Valanból kifelé.

Régen anyukám azzal a népi hiedelemmel rémisztgetett, hogy amit az ember szilveszterkor csinál, azt fogja egész évben (egyes jólértesültek mindezt január elsejére teszik, ami lássuk be, még rosszabb jóslat). Nem mintha a családunk babonás lett volna, de azért a kényszeres lencsefőzés és a szárnyasok kerülése melletti intelmek mellé tudat alatt ez is beivódik az agyunkba. Mégsem efféle okkult dolgok alapján tartom a két ünnep közötti időszakot különlegesnek.

Ez a szűk hét – annak ellenére, hogy Krisztus születésének ünnepével, vagyis a keresztény időszámítás kezdetével indul – bizonyos értelemben időn kívül helyez minket.

Kivesz a játékból, hogy aztán január elsején újra visszapottyantson a következő év startmezőjére (kit kíméletesen, kit kevésbé, ez például attól is függ, hogy sikerült a szilveszteri buli).

Ilyenkor a népesség nagyobbik, szerencsésebb fele szabadságon van, és a karácsony előtti nagytakarítás és sütés-főzés jótékony utóhatásaként mintha kissé fáradt, de jól tartott vendégek lennénk a saját kiglancolt, feldíszített otthonunkban, akár napokig el lehet élni a karácsonyi maradékokon. A hivatalok, bankok csak alapjáraton dolgoznak, az orvosi rendelőkbe ilyenkorra senki nem kap időpontot, így aki teheti, még a fogfájást és a vakbélgyulladást is elhalasztja. Vásárolni sem érdemes, mert a legtöbb üzlet bezárt vagy kiürült és majd szilveszter napján töltődik föl az újabb rohamra. (A házasságunk elején még azt hittem, vehetek a férjemnek ilyenkor is ajándékot a december 29-i születésnapjára. Nagy tévedés volt.)

Hányszor sóhajtunk fel, hogy bárcsak megállna a pörgés, lenne egy kis időnk erre vagy arra, bárcsak ne darálnának be a hétköznapok. Hát tessék!

Mit kezdünk ezzel a kurta héttel? Van, akinek már novemberben tele a két ünnep közötti naptárja az év közben halogatott találkozókkal. Beülni valahová a régi osztálytársakkal, vendégül látni a családtagokat, akik ahhoz távoliak, hogy a szentestét velünk töltsék, de ahhoz közeliek, hogy nélkülük teljen a karácsony; és a vidéki, félig elfelejtett nagynénihez is be kellene ugrani. „Lejárjuk” az ajándék mozi- és színházjegyeket és egyéb ajándékprogramokat, filmmaratont tartunk karácsonyi sütimaradékokkal megerősítve, összerakjuk a gyerekkel az új legót, végigrágjuk magunkat az új társasjátékok szabályain, végre elmegyünk kirándulni, fürdőbe… És persze azért el lehet tölteni ezt a pár napot a karácsonyi ajándékok visszavitelével is, otthoni pluszmunkával, a gyerek nyüstölésével, hogy javítson a félévi matekjegyén. Belevághatunk nagy évzáró feladatokba is, mint a fotók rendszerezése vagy a tavalyi számlák leselejtezése. Egy ismerősöm például ilyenkor írja be a következő évi napárába a fontos időpontokat.

Kép

Kép: Unsplash

Persze előfordul, hogy nem a miénk a döntés, mit is teszünk az év utolsó hetében, de azért ezt a megállapítást is érdemes kritikával szemlélni. Mert hivatkozhatunk arra, hogy de hát illik áthívni a szomszédot, ki kell takarítani a vendégjátás után és előtt, el kellene menni egyet futni, meg kéne sütni még a dédnagyi receptjét is – de valójában mindezt azért tesszük, mert ezek a fontosak számunkra. Vagy mert az a fontos, hogy megfeleljünk annak a képnek, amit magunkról látni szeretnénk.

Lássuk be, a legtöbben egész évben nem vagyunk olyan szabadok, mint a két ünnep között.

Sokat elmond rólunk, mivel is töltjük ezt a különleges időt. Maradunk-e még a karácsony varázsában? Elég-e számunkra a Megváltó születésének öröme, hogy ne lássuk szomorúnak a karácsonyfa száradó, megereszkedett ágait, az ünnep összesöpört maradékait? Igyekszünk-e hatékonyan kihasználni a napokat?

Ebbe a szűk hétbe sok minden beleférhet, az is, hogy nem kell feltétlenül mindennek beleférnie.

A tét az, hogy mire elérkezik az új év reggele a maga szokatlan és kijózanító évszámával, sikerül-e felvértezni magunkat a játék folytatásához.

Hogy mivel is? Elsősorban talán önismerettel. Mert ez a kis időkapszula, amelyben általában tényleg azt csinálhatjuk, amit szeretnénk, olykor egész másnak mutat minket, mint az év többi részében.

– Emlékszel még az első sikerélményeidre a zenében?
– Talán fénykép is készült rólam, amikor egész pici koromban – épphogy felértem a zongorát – már hallás után játszottam vissza dallamokat, amelyeket az édesanyámtól és a nővéremtől hallottam, akik zongoraművészek. Én is ezen az úton indultam, de nem éreztem teljesnek magam, ezért édesapám beíratott énektanárhoz, mert szolfézsórán hallották, milyen tiszta hangom van. A magánéneket 15 éves korom körül kezdtem, hiszen ehhez fejben is, testben is érettebbnek kell lenni – mégiscsak a saját testünk a hangszerünk –, majd a kóruséneklést is próbáltam, de ott is inkább szólórészeket kaptam. Klasszikus zenéket, operákat hallgattam, s három év után középiskolát váltottam: művészeti gimnáziumba mentem. Magával ragadott ez a világ, jöttek a megerősítések: a versenyeken dobogós lettem, és a legfontosabb: felvettek a Zeneakadémiára.

Álmok és áldozatok

– Az is fontos jel lehetett, hogy éppen a világhírű Marton Éva osztályába kerültél.
– Évával egy versenyen találkoztam először. Részt vettem a  mesterkurzusán, majd a felvételin megkérdezte, kihez szeretnék kerülni. Hozzá akartam természetesen, titkon reménykedtem is benne. Hálás vagyok a Jóistennek, mert Éva azóta sem csak arra tanít, hogy jó énekes legyek, hanem emberileg is rengeteget ad. Ez nagyon fontos, mert talán kevesen tudják, mennyi erőfeszítés és áldozat egy ilyen karrier. Összetett ez a pálya.

– Lelkileg vagy fizikailag megterhelőbb?
– Fizikailag nekem szerencsére nem fárasztó. Kiskorom óta sportolok, a jó kondíció segít, hogy az éneklést és a fellépések megpróbáltatásait bírjam. Hobbi szinten röplabdáztam, edzőterembe és úszni jártam, a futás a mai napig a szerelmem.

Sokszor felteszem a futógépre a kottát, és futás közben memorizálom a darabokat. Ha mozgok, az agyam sokkal jobban fog, ilyenkor magamban, belső hallással tanulom a szöveget, a ritmust.

– Hány nyelven kell tudnod énekelni?
– A fő nyelvek az olasz és a német, de angolul, oroszul, csehül, és persze, magyarul is énekeltem már. Az olaszt intenzíven tanulom, mert a legtöbb opera olasz, sok karmester anyanyelve ez, így fontos olyan szintre hoznom, ahogy angolul és németül már jó ideje beszélek.

– Hosszú távon itthon vagy külföldön képzeled el a karriered?
– Itthon és külföldön is, hiszen mindenkinek nagy álma a Scalában vagy a Metropolitanban énekelni, de boldog vagyok, hogy a budapesti operában lehetőséget kaptam már a diploma megszerzése előtt. Az arany meg az asszonyban debütáltam, jött egy Puccini-dalest, a Rigoletto, hamarosan benne leszek a Carmenben, a Parsifalban, a Tannhäuserben és mellette számos rangos előadásban.

Kép

​​​​​​​Kép: Megyimórecz Ildikó 

– Van álomszereped vagy álomszerződ?
– Van, amit nagyon szeretnék elénekelni, már tudom is a szerepet, de még érnem kell hozzá. Szeretném majd énekelni a Tannhäuserben, illetve a Don Carlosban Elisabeth-et, A trubadúrban Leonorát. Érzem, mi áll hozzám közel, van egy repertoárom, amelyről, remélem, mielőbb minél többet énekelhetek. Szerzőből Puccini, Verdi és Mozart a kedvencem, de mindenevő vagyok. Csak a Mozart-kugelt nem szeretem (nevet).

Akik utat mutatnak

– Éva inkább a szigorú vagy a kedves mentortípus? Nem mintha a kettő kizárná egymást.
– A növendékeivel nagyon kedves, de rengeteget kell tanulni nála, mert kíméletlenül számonkér. Eleinte óriási szintbeli különbséget kellett ledolgoznom ahhoz képest, ahol a középiskolát zártam, de a hangképzésre is nagyon megtanított. Minden reggel a skáláival indítom a napot.

Marton Éva sok személyes tapasztalatát is megosztotta velem, mintha belecseppentem volna a karrierjébe, átélve az ő varázslatos világát.

Tanárként elvárja a precizitást, összetett nézőpontból elemzi az előadásokat. Talán a leghosszabb időn át mentorált növendéke vagyok, mert az akadémia óta is minden mozdulatomról tud, úgy összenőttünk, mintha családtag lenne. Barátnőmnek csak azért nem nevezem, mert annyira felnézek rá.

– Ő a példaképed?
– Egyértelműen, inspirál a személye és a karrierje, persze úgy, hogy önmagam maradjak. Én is szoprán vagyok, bár a hangfajomat most még korai lenne megmondani. Bízom benne ,hogy hasonló szerepeket fogok énekelni, mint ő. Amikor együtt dolgozunk, és énekelek egy áriát, néha ő is kiereszti a hangját, ami valami fantasztikus!

– A kritikáit hogyan fogadod?
– Ő és a segítője, Gyökér Gabriella sosem tartanak hamis tükröt elém. Éva a legapróbb részletekre is reagál: hogyan megyek ki a színpadra, éneklés közben milyen mozdulatokat teszek, hogyan tartom a kezem, milyen az arckifejezésem. Igyekszem a legtöbbet megvalósítani az instrukciókból, és próbálom utólag én is értékelni az előadásaimat. Évával hét éve dolgozunk együtt, a tudatos életre is megtanított, hogy ne nagyon érjenek meglepetések, minél kevésbé legyek sérülékeny.

– Abban, ahol tartasz, gondolom, sokat segített a háttér is, hiszen művészcsaládba születtél.
– Édesapám fagott- és furulyatanár volt, az anyai nagypapám pedig a mai napig szeret klasszikus dalokat énekelni – noha könyvvizsgálóként végzett –, otthon még kíséri is magát zongorán. Édesanyám Pécsett, a nővérem Ausztriában zongorát tanít, a bátyám csellistaként kezdte, most fitneszedző és masszőr, az öcsém könnyűzenei alapokat készít – már nemzetközi rap-sztároknak is. A nyarakat az Egyesült Államokban tölti stúdiózással, a többi évszakban itthonról dolgozik. Összetart a családunk, édesapám 2015-ben történt váratlan halála még közelebb hozott minket egymáshoz. Nehéz időszak volt, amely sok mindenre megtanított.

A zene világa fantasztikus: feltölt, elrepít a hétköznapokból, előadások után elaludni sem tudok a felfokozott állapottól.

És igen, mindez akkoriban is erőt adott, sőt a mai napig érzem, hogy édesapám velem van, a koncertjeimen is.

Kép

Kép: Megyimórecz Ildikó

– A Junior Prima díjátadón vetített kisfilmedből is kiderült, milyen fontos számodra a hit.
– Kiskorom óta erre neveltek a szüleim, és sok mindenért hálás vagyok. Azért is, hogy a mentorom ennyire hisz bennem. A Jóisten visszajelzései pedig egyértelművé teszik: az az én utam, amin járok. Figyelek a jelekre, amiket küld, tudom, hogy mellettem van. Érzem, hogy jófelé terel.

A hétköznapokban is a célért​​​​​​​

– Miként lehet óvni a hangodat, és mit teszel azért, hogy még jobb legyél?
– Télen beöltözöm, hatalmas sálat hordok, nem iszom hideget és szénsavasat, nem eszem fagyit. Nagyon ritkán vagyok beteg, ha mégis, általában felül tudom énekelni, egy kis nátha nem hallatszik az énekhangomon, csak a beszédemen. A mozgásra és az étkezésre is figyelek – mostanában tésztából eszem többet, hogy a bevitt energia hosszan kitartson az énekléshez.

Vannak szerep- és nyelvtanulós napjaim, amikor minden időt arra fordítok, hogy még jobb legyek, a koncert pedig a folyamat megkoronázása.

– Otthon is tudsz gyakorolni?
– Igen, a szomszédok szerencsére szeretik a hangomat, de a tanulási fázisban nem mindig kell teljes hangon énekelni. A tehetség viszont önmagában nem elég, sokat foglalkozom pluszban is a darabokkal, miután hazaérek. Imádok dolgozni, otthon is ezzel együtt tudok kiteljesedni, sokszor főzés közben is énekelek!

– A szomszédokon kívül van, aki hallgassa?
– A párommal, aki daganatos betegeket gyógyít, egy koncerten ismerkedtünk meg, ahol én felléptem, ő nézőként volt jelen. Jól kiegészítjük egymást, gyerekkora óta járt a szüleivel színházba, operába, ismeri a darabokat, zongorázni is tud – neki az a kikapcsolódás, ami nekem a munkám. Abban is segít, hogy tudatosan építsem a pályám, mindenben támogat. De leghűségesebb hallgatóm és leghitelesebb kritikusom Helga, a kétéves angol vizslám.

– 2020-ra mit szeretnél, ha kívánnánk neked?
– Hogy folytatódjon, ami elkezdődött. Nagyon sok munkám van, sok új megkeresés érkezik: úgy fest, megtérül a hivatásomba fektetett energia. A zenével feltöltődve kerek a világom. A díjak pedig – amilyen most a Junior Prima volt – motiválnak, visznek előre. Éreztetik, hogy jó helyen vagyok, arra ösztönöznek, hogy továbbra is mindent megtegyek, hogy ezen az úton maradjak. A sok pozitív megerősítés ad erőt ahhoz, hogy a nézőknek még többet tudjak adni estéről estére.

A gyermekéért aggódó párt látjuk a betlehemi jászolnál. A gyermek életét féltő párt látjuk az egyiptomi meneküléskor is. A gyermekért aggódó szülőket látjuk, amikor a tizenkét éves Jézust felviszik Jeruzsálembe a templomba. 

A család nem csupán együtt-élés. Egymásért élő emberek állnak előttünk a Szentírás lapjain is, amikor körvonalazódik előttünk Jézus, Mária és József alakja a gyermekségtörténet elbeszéléseiben. Ami ennek a családnak az életét alakítja: az Isten törvénye. A Mózes által előírt rituális szabályokat teljesítik az Isten templomában. Amikor a gyermeknek örülnek és életéért aggódnak, előre tekintenek, az Úr felé. Amikor útra kelnek a templomba, ezt azért teszik, mert szívükben él az Úr törvénye. Ezért lépnek ki otthonról, s mennek előre, miként az Úr megkívánja azt. 

A gyermeket karjukon viszik: úgy ajánlják föl, úgy szentelik az Úrnak. 

Később, mikor a gyermek tizenkét éves lesz, ugyancsak együtt mennek, együtt kelnek útra. Akkor már nem karjukon hordozva, de mindenképpen kézen fogva mennek Jeruzsálem felé, az Úr szentélyéhez. Mert tudják, hogy a gyermeket nem küldeni kell, hanem vele együtt kell menni. Mert a gyermek számára az a fontos, ami a szülők számára is az. Együtt, közösen haladni a cél felé, együtt tekinteni a szentély felé: példa ez minden családnak, minden közösségnek. 

Istennek szentelni a gyermeket: visszaadni az ajándékot, áldást kérve rá, s Isten ajándékát az áldás birtokában bizományban megőrizni, fölnevelni, hogy majd Isten akarata szerint a saját útját járhassa. 

Nem csak a család, de minden közösség a Szent Családra kell hogy tekintsen. Isten ajándékaként tekinteni minden új gyermeket, Isten áldását kérni rá, vele együtt menni a szentély felé, és aggódó szeretettel nézni, hogy a családon, a közösségen belül ki-ki hogyan járja az Isten áldásával a maga életének útját.

Mert nem semmisíti meg az egyéniséget a család, sőt: kifejleszti, felnöveszti azt. S nem szűntetheti meg az egyéniséget a közösség, hanem kiteljesedni kell, hogy segítse azt.

De hogyan? Szükség van mindig a mintákra, értékrendre, amelybe bele lehet nőni, - szükség van igazodási pontokra, hogy az úton tájékozódni lehessen. Idősebbek és fiatalabbak egyként kell hogy tekintsenek az Úr törvényére, idősebbek és fiatalabbak együtt, egymásra tekintve, egymással törődve, egymásért aggódva kell hogy járjanak együtt az úton, - tekintetüket mindig a Szentély, Jeruzsálem, a Béke Városa felé fordítva. 

Legyen oltalmazója a Szent Család minden családnak és közösségnek!

Korzenszky Richárd bencés szerzetes, pedagógus, a Tihanyi Bencés Apátság elöljárója 1994 és 2018 között, elismerései többek között: Prima Primissima díj, a Magyar Érdemrend középkeresztje, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje és Magyar Örökség díj.

– Milyen volt azzal a tudattal felnőni, hogy te vagy Csáth Géza dédunokája?
– A családomban nem nagyon volt téma Csáth, mondhatni, tabuként kezeltük, és csak kamasz koromban tudtam meg, ki is volt a dédapám. Sokaknak meglepő, de Csáth nekünk is kicsit idegen, hiszen nincsenek róla kedves, nosztalgikus emlékeink.

Nagymamám, Csáth Olga az író egyetlen lánya, aki maga sem ismerhette személyesen, ezért ritkán beszélt róla. Gyakran olvasta a műveit, és csodálta művészi nagyságát, ugyanakkor neheztelt rá, amiért elvette tőle az édesanyját.

– Vele milyen volt a kapcsolatod?
– Habár haláláig velünk élt, nem alakult ki köztünk hagyományos nagymama–unoka viszony, és sokat veszekedtünk, mivel mindketten kicsit magunknak való személyiségek vagyunk. De a lányaival, azaz édesanyámmal és nagynénémmel sem volt túl bensőséges a kapcsolata, hiszen nem állt előtte egy pozitív anyai minta. Szülei tragikus halála az egész életét befolyásolta, és a depresszióra való hajlam nála is megjelent, ami az egész családi légkört meghatározta. Utólag már bánom, hogy nem kérdeztem gyakrabban az édesapjáról.

– Iskolásként nem volt számodra furcsa, amikor irodalomórán Csáth Géza volt a téma?
– Rossz érzés volt hallani az osztálytársaim reakcióját, akik szerint ő csupán egy drogos író volt. Mivel csak futólag vettük órán, a benyomásuk nem is változott róla. A függősége, szabados életvitele, liberális nézetei miatt mások számára is megosztó, és szerintem sokan nem tudják megemészteni az írásait.

Kép

In memoriam Csáth Géza I.

– Neked mit jelent Csáth Géza?

– A novellái segítettek elfogadni önmagamat, amire előtte egyetlen irodalmi mű sem volt képes.

Korábban volt egy időszak az életemben, amikor nehezen tudtam kezelni az indulataimat, ám az írásai ráébresztettek, a kellemetlen érzések, mint a harag vagy az agresszió, a lényünkhöz tartoznak, és ezeket nem szégyellni kell, hanem megtanulni kordában tartani. Ellenkező esetben szélsőségekbe fordulhatnak, ahogyan azt a műveiben bemutatja, ami ezért figyelmeztetés is az olvasóknak.

– Miért választottad az író novelláit a diplomamunkád témájának?
– Édesapám ösztönzött rá, és bár eredetileg voltak kétségeim, hogy szabad-e ilyen mértékben feldolgozni Csáth örökségét, rájöttem, ki más készíthetne a műveihez illusztrációt, ha nem én. Minél jobban beleástam magam a munkásságába, annál inkább a hatása alá kerültem. Kiapaszthatatlan témát nyújt számomra, különösen az újonnan megjelent naplói, amelyek háromrészes, fóliakarc sorozatom alapját adták. A diplomamunkám hét képet tartalmaz, amiket az Anyagyilkosság, A kis Emma, A varázsló halála, a Délutáni álom, A vörös Eszti és az Egy elmebeteg nő naplója inspiráltak.

Bár a képeimet illusztrációknak nevezem, Csáth novellái csak ihletforrásai voltak az alkotásaimnak, és a történetek helyett inkább a benyomásaimat, értelmezéseimet jelenítik meg a saját figuráimmal, az író szimbólumainak felhasználásával.

Az Anyagyilkosságot olvasva elborzasztottak az állatkínzások, az, hogy valaki örömét leli más szenvedésében, A kis Emma pedig rávilágított, milyen fontos szerepe van a nevelésnek a gyerekek személyiségének alakulásában. A főhős diákok szülei nem kezelték megfelelően azok viselkedését, Csáth azonban felfogta annak súlyosságát, és egy modernebb megközelítést vetített előre. Szomorú, hogy a saját lányával szemben már nem volt ilyen következetes. A Délutáni álom esetében annak mesés, a századelő misztikus hangulatát idéző világa fogott meg, ami hozzám is közel áll, az Egy elmebeteg nő naplójánál pedig magával ragadott Kohn Gizella fantáziavilága, és rendkívül izgalmasnak találtam ennek Csáth-féle értelmezését szimbólumokkal. Az egyik ilyen szimbólum a ló, amit Csáth a férfiassággal kapcsol össze. Gizellának ambivalens viszonya volt az ellenkező nemmel, egyszerre vágyott rá és félt tőle, ezt próbáltam én is kifejezni. A fekete szín egy pokolbéli, bestiális állat megjelenését adja a lónak, ám a fejét utasa ölébe hajtja. A nő dédelgeti ezt a tévképzetet, s bár tudatosan megszabadulna tőle, érzelmileg ragaszkodik hozzá, hiszen a rémalak gyakorlatilag az ő képzeletbeli vőlegénye.

Kép

In memoriam Csáth Géza III.

– Az elmebeteg nő fej nélkül, egyetlen hatalmas szemmel tekint vissza ránk, ahogyan az Anyagyilkosság című képed nőalakjának sincsen arca. Miért így ábrázoltad őket?
– Az Anyagyilkosságnál Csáth nem mutatja be az anya érzéseit, és nem is próbálja megértetni azokat, mivel az volt a célja, hogy az asszonyt negatív színben tüntesse fel. Ő csak egy eszköz volt a fiai kezében vágyuk beteljesítéséhez, így nem éreztem szükségesnek az arca megmutatását. Az anya nyakán ülő bagolynak ellenben emberi arca van – nagy hatással volt rám Francisco Goya „Los Caprichos”, magyarul Ötletek, Szeszélyek című sorozata, ő alkotott ilyen emberszerű, eltorzult arcokat. Kétségbeesett tekintete egy segélykiáltás, akárcsak a Witman-fiúk élete. A ló hátán ülő nőnek pedig azért nincsen feje, mert egy konkrét személy, Kohn Gizella ábrázolása helyett az őrültséget akartam megtestesíteni. Ugyanezért készítek aktokat is – számomra az ember mint archetípus mindig meztelen, akárcsak Ádám és Éva. Kohn Gizella a saját, énközpontú világlátásába volt zárva, ezt jelképezi a nyaka felett lebegő szem.

A világ nem kizárólag jó vagy rossz, hanem ezek egyensúlyából áll össze, ahogyan őt sem jellemezhetjük egyetlen pozitív vagy negatív jelzővel, erre utal a kezére szálló fekete-fehér szarka.

– Milyen technikával készítetted a képeket?
– Egy klasszikus grafikai sokszorosító eljárással, hidegtű technikával, amely során egy lemezlap – ez esetben alumínium – szolgált a nyomataim festékhordozó nyomódúcául, amiről a nyomatlevonatokat készítettem. Az eljárás finomabb vonalvezetést tesz lehetővé, mint egy savmaratott vonal a rézkarc technikánál, illetve nagyobb festékfelvevő képessége miatt drámai feketék kialakítására is alkalmas. Ezen tulajdonságai miatt úgy gondolom, jól illik Csáth világához, és közel áll az én művészi világomhoz is. A technika kispéldányos sokszorosításra kínál lehetőséget, így körülbelül nyolc-tíz nyomat készül egy képről, amik így a diplomamunkám esetében kisebbek lettek, mint egy A/4-es lap, ennek ellenére egyenként egy hónapig dolgoztam rajtuk.

– Alkotásaidon az emberek mellett gyakran más élőlények is feltűnnek.
– Az állatok valamilyen ösztönt, a tudatalattit testesítik meg – kultúránként eltérő, milyen szimbólumokat társítanak hozzájuk. Kedvelt motívumom a macska, ami a Lányok, macskák című erotikus sorozatomban például a női függetlenséget szimbolizálja. De madarakat is szívesen rajzolok, a diplomamunkám első és utolsó képén például egy-egy bagoly is szerepel, ami keretbe foglalja a sorozatot. Az emlősökkel ellentétben ezeket az állatokat ritkábban antropomorfizáljuk, és míg egy kutyának kiszámíthatóak a reakciói, a madaraknak nem látunk a gondolataiba, ezért sokkal titokzatosabbak számunkra.

– A csontvázmotívum ugyancsak több képed eleme. Ennek mi a szerepe a művészetedben?
– Az egyetemi órákon gyakran készítettünk anatómiai rajzokat, ezért egy koponya bennem nem kelt viszolygást. Ugyanakkor nálam is a halál szimbóluma, és sokszor magát Csáthot jelképezi, aki morfiumfüggőségével halálra ítélte önmagát.

Kép

In memoriam Csáth Géza V.

– Csáth mellett milyen alkotók hatottak rád?
– Elsősorban képzőművészek, például Klimt, Schiele és Frida Kahlo, és nagy kedvencem Edvard Munch, „A sikoly” alkotója is. Dédapám szintén készített rajzokat, és hasonlóságot fedeztem fel a vonalvezetésük, felületkezelésük, témaválasztásuk között, pedig Csáth nem ismerhette Munch munkáit.

A sorsuk szintén hasonlóan alakult, mindketten elvesztették az édesanyjukat és a húgukat, ami óriási törést jelentett az életükben; Csáth a drogfüggő lett, Munch az alkoholba menekült.

Festmények mellett irodalmi alkotásokból is merítek ihletet. A Rókafeleség című képem David Garnett azonos című kisregényéből indul ki, de túlmutat a történeten: a másikhoz fűző erős ragaszkodás, a fojtogató szeretet kifejezése, aminek a hibájába korábban én is beleestem. Az Anyagyilkosság illusztrációján látható gólya pedig A gólyakalifa című Babits-regényre utal, amelynek főhőse álmaiban találkozik sötétebb énjével.

– Mikor fordult érdeklődésed az alkotás felé?
– A szüleim mindketten művészek, édesanyám keramikus, édesapám pedig szobrász, így gyerekkoromtól kezdve nyitott voltam a képzőművészetre, és már óvodásként is a rajzolás volt a kedvenc elfoglaltságom. Később aztán gyakran vittek kiállításokra és sokszor lapozgattunk művészeti albumokat. Felsőfokú tanulmányaimat az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskolában, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végeztem. Sokáig kerestem a stílusomat, ami a diplomázásom idejére alakult ki.

– Milyen irányzathoz sorolnád a művészetedet?

– Szimbolikus jellegű képeket készítek, de szeretek expresszív hatásokat is belevinni, hogy mozgalmasabbá, szenvedélyesebbé tegyem ezt a kicsit elvont, távolságtartó szürrealista világot.

Többen is kérdezték, miért nem alkotok vidámabb témákban, de szerintem az ember csak a negatív érzéseivel tud dolgozni. És míg az örömöt sokféle módon megtapasztalhatjuk, a boldogtalanságot ugyanolyan kiszolgáltatottan, annak terhe alatt összezsugorodva éljük meg, ebből adódóan mindannyian tudunk egy ezt ábrázoló alkotáshoz kapcsolódni.

Kép

Rókafeleség

– Hogyan látod a nők helyzetét a képzőművészetben?
– Sosem volt ilyen jó a helyzetük, mint most, abszolút egyenrangúak a férfi alkotókkal. A képzőművészetire járó diákok zöme is lány, és sokan érnek el kiemelkedő eredményeket. Azt vettem észre, hogy leginkább modern női témákra fókuszálnak, mint a feminizmus, amit én is fontosnak tartok, de nem szeretem a művészetet aktualizálni, mert akkor csak a jelenkornak szól – ehelyett inkább az általános emberi érzéseket igyekszem megragadni.

– Mivel foglalkozol jelenleg?
– Festészeti foglalkozásokat tartok felnőtt- és gyerekcsoportoknak egy művészeti intézményben, emellett több tervem is van. Az ELTE vietnami tanszékének oktatója, Nguyễn Hồng Nhung felkért, készítsem el egy kiadvány borítóját, ami Csáth novelláinak vietnami fordítását tartalmazza. Az ázsiai országban nagyon kedvelik az írásait, sok hasonlóságot találni a keleti mentalitás és dédapám lelkivilága között. Várhatóan a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában megjelenő Csáth-gyűjteményeskötethez is én fogok rajzokat készíteni, illetve szeretném folytatni a naplóbejegyzései illusztrálását. Rájöttem, a galériák helyett a könyv a közegem, mivel a képeim szöveg kontextusában válnak teljessé.

A Petőfi Irodalmi Múzeum Csáth Géza-emlékkiállítása 2020. május 31-ig látogatható.

– Az emberek általában úgy ismernek téged, mint a CitizenGO magyarországi vezetőjét. Milyen út vezetett idáig, hogyan váltál életvédő aktivistává?
– Visszatekintve úgy érzem, hogy mindig is az életvédő hivatás felé tartottam, minden erre készített fel. 20 évesen elmentem a Műegyetemi Katolikus Közösség egy alkalmára, ahol éppen Keresztes Ilona, a Vendég a Háznál című rádiós magazin szerkesztője beszélt az élet védelméről a foganástól a halálig. Itt tudatosult bennem, hogy amíg én biztonságban vagyok, vannak olyan embertársaink, akiknek az életét az abortusz miatt ma és holnap is kioltják. És hogy a világ nagy része szemet huny e borzalmas gyakorlat fölött. Megérintett, hogy az anyáknak mekkora fájdalmat és törést jelent az abortusz. Ekkor engem megszólított a Jóisten, és megbízott ezzel a szolgálattal. Úgy érzem, azáltal, hogy a munkatársának hívott, hogy mások megmentésén dolgozzak, engem is megmentett.

– Ezzel a hivatással sok hétköznapi konfliktus, kihívás jár. Hogyan készültél fel ezekre?

– Mindent elolvastam az első években az abortusz, a magzatvédelem, a várandósokat válságba sodró nehézségek témáiról, tudtam, hogy tanulnom kell, mielőtt belevágok, mivel ez nem egy rövid hóbort, hanem egy életre szóló hivatás lesz.

Pályát is módosítottam, a matematika szak helyett szociális területen folytattam az egyetemi tanulmányaimat. Először a krízisbe került várandósok, illetve az abortusz által megsérült anyák mellé álló Kiáltás az Életért Egyesületnél kezdtem önkéntesként dolgozni. Majd megismertem Frivaldszky Editet, akitől szintén kaptam feladatokat. Először az Egy közülünk kezdeményezésre gyűjtöttem helyi szinten aláírásokat, majd Edit bevont az Emberi Méltóság Központ munkájába. A CitizenGO-nál is segíteni kezdtem neki, először én válaszoltam a beérkező levelekre. Miután Edit az AnyaApaGyerekek európai polgári kezdeményezés vezetője lett, megkért, hogy szálljak be még jobban a CitizenGO munkájába, így 2016 elején megírtam az első petícióm. Nagyon hálás vagyok azóta is a bizalmáért. Rengeteg feladat van most is, ezért kérem azokat, akik szívesen csatlakoznának az életvédelemhez, hogy indítsanak helyi kezdeményezéseket, vagy pedig keressenek meg minket, hogy együtt ötleteljünk jó lépéseken.

– Hogyan kell elképzelni a munkádat? Sokan kapunk tőled hetente akár többször is levelet valamilyen emberi jogi kérdés vagy petíció kapcsán, de gondolom, a feladataid nem „csak” ennyiből állnak…
– Bár vannak időnként ismétlődő feladatok (pl. megírni egy-egy újabb petíciót), a munkám folyamatosan változik, minden nap mást hoz magával. Hol egy beszélgetést egy önkéntesünkkel, hol egy konferenciát, hol egy hosszú napot egy cikk vagy petíció megírásával vagy egy anyag lefordításával, hol egy tévéinterjút, hol egy utazást, hol egy találkozót egy politikussal.

– Nemrég házasodtál. Mennyire tudod megélni a hivatásodat a házasságodban?

– A legjobb dolog, ami történt velem, az a házasságunk! A házaspárok az élet szolgálói, hiszen hivatásuk, hogy nyitottak legyenek az életre, a gyermekekre. Isten munkatársai vagyunk ebben is, várva Rá, hogy mivel bíz meg minket, és amennyiben ez a terve, kit, kiket bíz ránk.

Kép

Kép: Schittl-Zaymus Eszter

Férjem régóta részt vesz az életvédő szolgálatban, ezért ebben is kiegészítjük és segítjük egymást. Múltkor például én kameráztam egy interjúja alatt egy konferencián, máskor pedig ő vitt el Iowába, hogy találkozhassunk a szívdobbanás törvények életre hívóival, így Amy Sinclair szenátor asszonnyal is, akit azóta már Magyarországra is elhívtunk. A férjem amerikai. Szeretnénk az Egyesült Államokban megmutatni és megélni a magyar értékeket és a hazai jó gyakorlatokat, Magyarországon pedig az amerikai jó irányvonalakat.

Rengeteget tanulok magam is az évtizedek óta aktív amerikai pro-life, életvédő mozgalom tagjaitól, férjemet pedig lenyűgözi a magyarországi kultúra és a nálunk természetes családbarát szemlélet. Például ahogy a családjaink összegyűlnek a születésnapokon, vagy hogy a szalagavatón ott van mindenki a dédmamától kezdve az unokatestvérekig.

Ez a fajta szemlélet Amerikában már kezd kiveszőben lenni. Vagy egy másik példa: míg Magyarországon természetes, hogy legalább egy, de sokszor három vagy több évig otthon maradjanak a kisbabájukkal az édesanyák, nyugaton gyakran egy-két hét vagy hónap után visszamennek dolgozni.

– Mivel töltődsz fel, mi az, amivel szívesen töltöd az idődet, amikor épp nem emberi jogi kérdésekért állsz ki?
– Lenyűgöz a természet, ezért amikor csak lehet, próbálunk kiszabadulni és sétálni egy nagyot a férjemmel. Emellett az imádság és az Istennel való napi kapcsolat az, ami feltölt. Amikor nem szánok rá időt, meglátszik a napomon: nélküle semmi nem megy, vele viszont még a lehetetlen is. Folyamatosan megtapasztalom, hogy nem várt helyekről, nem várt időben érkeznek áldások, ajándékok. Mostanában sokat foglalkoztat a katolikus, keresztény hitem és identitásom, ezért sokat olvasok erről.

A segítő tevékenységet végzőket gyakran érinti a kiégés veszélye. Ennek az árnya engem is elért, ezért most tudatosan tanulok nemet mondani. Voltak olyan hónapok, amikor tipikus munkamániásként éltem. Ezt fel sem fogtam teljesen, hiszen az életvédő szolgálatra főképp hivatásként, nem pedig munkaként tekintek. A kapcsolataink és az egészségünk viszont könnyen megsínylik az ilyen életmódot.

Kép

Schittl-Zaymus Eszter Iowában

Megfogadtam, és ebben a férjem nagyon sokat segített, hogy nem dolgozom éjszakákat, illetve a hétvégét sem fordítom arra, hogy befejezzem, ami nem fért bele az öt munkanapba.

– Milyen terveid vannak a jövőre, mi az álmod?
– Egyik részét egyszer te már szavakba öntötted a Nekem is van egy álmom írásodban. Abban erről olyan szépen írtál: „Álmodom egy világról… ahol »az én testem, az én döntésem« címszóval nem érezzük magunkat feljogosítva egy emberi élet kioltására. Álmodom egy világról… ahol látjuk, hogy a magzat emberségét nem az határozza meg, hogy várták e vagy sem...” Ez az én álmom is.

Másik álmom a Jóisten közelségében lenni. Harmadik pedig békés, boldog, meghitt családban élni a világ kihívásai között. Ez a két utóbbi mostanában naponta megélt valóság számomra – vágyam, hogy ez így is maradjon.

– A foglalkoztatási programjuk keretében egészen különleges ajándéktárgyakat készítenek a fogyatékos fiatalok. Mi jellemzi ezeket a termékeket?
– Egyrészt hagyományőrző iparművészeti tevékenységet végeznek, gyékénykosarakat fonnak, gyapjúszőnyeget szőnek, másrészt ékszert, táskát és egyéb ajándéktárgyakat készítenek. Foglalkoztatási programunkban nagy szerepet kap a környezettudatosság és az újrahasznosítás. Ennek megfelelően egyedi ékszereinket – amelyekben megőrizzük a virágok szépségét – selejtes optikai- és szemüveglencsék újrahasznosításával, decoupage technikával és kézi csiszolással készítjük. A munkában szociális szakemberek, kézműves mesterek segítik sérült munkatársaikat, illetve fejlesztési és munkahelyteremtési pályázatoknak köszönhetően különböző tervezők és dizájnerek is csatlakoznak hozzánk. A kezdetektől törekszünk arra, hogy piacképes termékeket állítsunk elő, amelyek megállják helyüket a hazai kézműves áruk között.

– Idén új termékkel rukkoltak elő. Mesélne erről?

– Fejlesztési programunkhoz csatlakozott egy iparművész, aki – miután sok időt töltött a fiatalokkal – arra lett figyelmes, hogy nagyon érdekes, olykor humoros gondolatokat, igazi életbölcsességeket fogalmaznak meg egészen sajátos módon. Kitalálta, hogy osszuk meg ezeket a társadalommal, hiszen bárki tanulhat belőlük.

Ebből az ötletből született különböző FSC minősített tömörfákból a „Wonder Words” doboz, amelyben egy különleges technológiával megmunkált optikai lencsén keresztül olvashatjuk az üzeneteket, gondolatokat. Ezeket egy tekerőkorong segítségével kedvünk szerint váltogathatjuk. A doboz megtervezésekor is, mint minden egyéb termékünk megvalósításánál, a környezettudatosság, az újrahasznosítás és a fenntartható fejlődés volt az elsődleges szempont, ezért megkerestük az ország legnagyobb optikai cégeit, hogy támogassanak bennünket, adják nekünk a már nem használható lencséiket. Örömmel tettek eleget kérésünknek. Ezek a gondolatok kicsit kiszakítanak minket a rohanó világunkból, lecsendesítik elménket.

Ha megismerjük az értelmi fogyatékossággal élők világát, érzékenyebben viszonyulunk hozzájuk, és rájövünk, ugyanúgy éreznek, gondolkodnak, dolgoznak, mosolyognak, mint mi, csak kicsit másképp szemlélik a világot.

– Milyen üzeneteket tartalmaz a dobozka?
– Amikor elkezdtük fejleszteni a terméket, megkértük az otthonainkban dolgozó szociális munkatársakat, segítőket, jegyezzék fel ezeket a mindennapokban elhangzó életbölcsességeket, mosolyra fakasztó gondolatokat, amelyek megnevettethetik, elgondolkodtathatják, olykor inspirálhatják az olvasót. Három csoportra osztottuk az üzeneteket – érzelem, bölcsesség és mosoly –, amelyek alapján háromféle nemesfa doboz született. „Döntsd el a mai napot! De úgy döntsd el, hogy jó legyen!” – ezt egy középsúlyos értelmi fogyatékos barátunk mondta, de akár egy versenyszférában dolgozó vezetőt is elgondolkodtathat, kiszakíthat a mindennapi mókuskerékből. „Ha belül hordozod a napot, nem számít, hogy kint esik.” „Minden pillanat egy új lehetőség.” „Ugyanúgy mosolygunk, mint Te.” „Oh, hát még sok dolgom lesz. Például nyernem kell a lottón” – azt gondolom, egyiket se kell megmagyaráznom. Erről és a többi különleges termékünkről is olvashatnak a honlapunkon.

Kép

– Mit jelent ez a fajta munka az értelmi fogyatékossággal élőknek?
– Nagyon sok mindent. Fejleszti őket, célt ad nekik, mindennapi életük minőségét javítja, segíti őket abban, hogy megvalósítsák álmaikat, mindeközben pedig kreatívak lehetnek és értéket teremthetnek. Hisszük, hogy egy súlyosabb értelmi fogyatékossággal élő ember is hasznos munkaerő lehet, csak meg kell találnunk a neki legmegfelelőbb munkát. Erre nagy hangsúlyt fektetünk a foglalkoztatási programunkban, ugyanúgy, mint az egyéni fejlesztésre. Az alapítvány megalakulása óta fontos célkitűzésünk, hogy minél teljesebb életet biztosítsunk sérült embertársainknak, ezért valódi, értékteremtő munkahelyeket hoztunk létre, vagyis például olyan kézműves műhelyeket alakítottunk ki, ahova nap mint nap bejárnak dolgozni, munkájukért pedig természetesen fizetést kapnak.

– Milyen álmaik vannak?
– Az álmaik nem sokban különböznek a mieinktől, csak másképp fogalmazzák meg őket. Álom lehet például egy közös utazás a lakótársakkal.

Az otthonainkban lakók 80-90 százaléka állami gondozásból került ki, nincsen hozzátartozójuk, semmilyen támogató háttér nem áll mögöttük. Az alapítvány a családjuk, az a kisközösség, amelyben élnek. Próbálunk minden kis „lámpást” segíteni az álmai megvalósításában.

Nemrég egy csoportunk Zalakaroson töltött el néhány napot, amelyet ezúton is köszönünk a vendéglátóinknak.

– Az alapítvány másik zászlóshajója a művészeti képzésük.
– Igen, ez a másik nagy büszkeségünk. Tizennyolc éve az egyik munkatársunk, aki amellett, hogy szociális szakember, kortárs képzőművész is, felfigyelt arra, hogy a fogyatékossággal élők sokkal könnyebben mondják el a bennük rejlő gondolatokat, érzéseket, vagy adnak választ a mindannyiunkat foglalkoztató kérdésekre a képzőművészet nyelvén. Elkezdett velük aktívan foglalkozni, és már az elején láttuk, hogy nagyon izgalmas alkotások születnek. Azóta évről évre képzőművészeti táborokat szervezünk, amelyben nemcsak az alapítvány lakói vesznek részt, hanem az ország számos pontjairól érkeznek tehetséges fogyatékos alkotók. Az idei tábor témája a hasonmás volt, erre épült fel az egész művészeti évünk is. A program vezetője Pető Hunor Munkácsy-díjas képzőművész. Ebben az évben – köszönhetően az ÉTA Országos Szövetségének és a Nemzeti Együttműködési Alapnak – nemcsak egyhetes táborunkban tudtak találkozni a fiatalok, hanem egy különleges fesztivált is szerveztünk nekik, ősszel pedig – köszönhetően a Duna Médiaszolgáltató Np. Zrt-nek – Torockón rendeztünk művészeti workshopot és kiállítást. Még tavasszal indítottunk egy országos tehetségkutató programot, amelyet sikerült Felvidékre és Erdélybe is elvinnünk. Megismerkedtünk határon túli – ipolysági és marosvásárhelyi – szintén értelmi fogyatékosokat foglalkoztató alapítványokkal, amelyeket meghívtuk erre a programra, ahol a fiatalok közösen, úgymond „határtalanul” alkothattak. Az elkészült munkákból aztán kiállítás is született. Művészeti évünk zárásaként december 11-én nyílt kiállításunk a K11 Művészeti Központban az idei kemencei művészeti tábor és a torockói közös workshop alkotásaiból, illetve a tehetségkutató kiválasztott festményeiből.

Kép

– Milyen élettörténetekkel találkoznak az alapítványnál?
– Általában állami gondozásból kerültek hozzánk a fiatalok, így történt Krisztinával is, aki tizennyolc évesen költözött be az egyik lakóotthonunkba. Párra is lelt nálunk, boldog párkapcsolatban él, aminek nagyon örülünk és támogatjuk őket. Aktív közreműködője a foglalkoztatási programunknak, a gödi kézművesműhelyben dolgozik, ékszerkészítéssel foglalkozik. Sok érzékenyítő programban vesz részt, mindennapi életét mutatja be a mesterségén keresztül, például iskolákban a gyerekeknek. Művészeti táborunkba is rendszeresen eljön, emellett lovagol és sok egyéb mást is csinál.

– A foglalkoztatási, illetve a művészeti program csak két kis szelete a Lámpás 92 Alapítvány tevékenységének. Mi mindennel foglalkoznak még?
– Valójában ez a kettő a munkánk leglátványosabb része, ezek keltik fel leginkább a társadalom érdeklődését.

A foglalkoztatás és a művészeti képzés mellett közel harminc éve több száz, főként értelmi fogyatékos fiatal felnőtt lakhatását és ellátását is biztosítjuk, valamint rászoruló családok támogatását is lehetővé tesszük tizenhét önálló intézményben, emberléptékű családias környezetben Budapesten, Pest és Fejér megyében.

Egy kisebb otthonban öten-hatan, a nagyobbakban tíz-tizenketten élnek. A ’90-es évek elején, amikor az alapítvány indult, eldöntöttük, hogy nagyobb intézményekből családi házakba, lakásokba költöztetünk értelmi fogyatékos fiatalokat. Mindezt megelőzte Makrai Józsefné tiszteletbeli elnökünk külföldi tanulmányútja, amely során személyesen tapasztalta, hogyan működik a legoptimálisabban egy ilyen integrációs program. Így indult el piciben az alapítvány az akkori váci püspök áldásával, támogatásával és néhány bátor és jólelkű szakemberrel. Se a társadalom, se a szakma nem volt akkor még erre felkészülve, ma meg már hatalmas szervezeti hálóval rendelkezünk.

– Nyitottabb-e a magyar társadalom a fogyatékossággal élők felé, mint húsz-harminc évvel ezelőtt?
– Sokkal nyitottabbak, rengeteget változtak ezen a téren az emberek. Küldetésünknek tekintjük, hogy közelebb hozzuk a társadalmat a fogyatékossággal élők világához. Ezért érzékenyítő programokat szervezünk oktatási intézményekben, cégek családi napjain. Szeretnénk, hogy minél fiatalabb korban találkozzanak a gyerekek sérültekkel, ismerjék meg az ő világukat. Azt tapasztaljuk, hogy amikor személyesen találkoznak velük, akár kiállításmegnyitón beszélgetnek velük az alkotásukról, vagy érzékenyítő program keretében ismerik meg a mesterségüket, rádöbbennek, milyen sajátosan mutatnak be egy érzést, milyen különleges módon gondolkodnak a világról.

Kép

Ezekből a találkozásokból gyakran barátságok is születnek. Sok ilyen lehetőséget kell teremteni, és akkor nagyon gyorsan működik az elfogadás.

– Ebben a média is nagy segítséget jelenthet. Mennyire élnek a média kínálta lehetőségekkel?
– Az alapítvány közel húsz éven át magas szakmai színvonalon végezte a munkáját, de kommunikációra se pénzt, se kellő energiát nem tudtunk fordítani. Enélkül pedig nem tudott rólunk a világ. Aztán körülbelül tíz éve újragondoltuk az egészet. Ma se tudunk többet költeni erre, de az évek alatt nagyon sok olyan emberrel hozott össze a sors, akik aztán a partnerünkké váltak. Például a közmédia rendszeresen tudósít rendezvényeinkről, programjainkról. Ismert emberek is segítik munkánkat, Rákóczi Ferenc rádiós műsorvezető már nyolc éve a „jószolgálati nagykövetünk” (bár ő ezt a kifejezést nem szereti), sok kampányunkban szerepel és támogat bennünket. Még hosszasan sorolhatnám, hány cégtől, magánszemélytől kapunk lehetőséget, hogy megmutassuk tevékenységünket.

– Gondolom, eseménydús a karácsonyi időszak.
– Sok meghívást kapunk karácsonyi vásárokba, bemutatókra. Több cég azzal támogat bennünket, hogy a székházukban karácsonyi kézműves vásárt szervezhetünk, vagy tőlünk rendelik meg a céges ajándékokat partnereiknek, mert fontosnak tartják, hogy ezzel is olyan szervezetet támogassanak, amelyik jó célt szolgál. Közös karácsonyi sütést is szervezünk a Gundel Károly Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Szakképző Iskola tanulóival és oktató mestereivel. Mindeközben pedig készülünk egy kiállításmegnyitóra, illetve a LAURUS komolyzenei díjátadó gálaestünkre, amelynek Márton Zsolt püspök atya a házigazdája a váci püspöki palotában. Minden évben ezen a rendezvényen köszönjük meg ünnepélyes keretek között támogatóink együttműködését és önzetlen segítségét.

Deák Kristóf sztorija talált kincs, igaz történeten alapul. A filmbéli kisfiú valós karaktere, Szüts Miklós festőművész osztotta meg a rendezővel azt a hihetetlen, mégis húsba vágón valószerű történetet, ami az ötvenes években a családjával megesett. E szerint a filmbéli Gaálékhoz 1951 júniusában becsöngetnek az ÁVO emberei, hogy aztán mindenkit, aki csak a lakásba betéved, néhány napra foglyul ejtsenek. Ennél többet nem lehet elárulni a cselekményről anélkül, hogy a poént le ne lőnénk, de talán nem is szükséges.

Elég az, hogy a Foglyok finom humorral átszőtten vetíti elénk az ötvenes évek mindennapjait a jegyrendszertől a csengőfrászig.

Szelíden és szórakoztatóan beszél arról, hogyan fordult fel a világ néhány év alatt fenekestől, hogyan vert éket a családtagok közé a hazugságokon és emberáldozatokon építkező rendszer, hogyan váltak még a legártatlanabb mondatok is duplafenekű üzenetté, és hogyan vált minden hétköznapi pillanat aknamezővé, évekkel a háború hivatalos befejezése után. A film egyik legnagyobb erénye, hogy jól használja a műfaj eszköztárát: a képek, gesztusok legalább annyit mondanak, mint a kiejtett szavak – köszönhető ez részint Gózon Francisco operatőrnek, részint a sok remek színészi alakításnak. A film egyik főszereplője egyébként a Mindenki tanárnőjét alakító Szamosi Zsófia. Ugyanakkor az már önmagában is elég abszurd, hogy ma Budapesten könnyűszerrel lehet olyan forgatási helyszínt, olyan lepukkant bérházat találni, ahol egy ötvenes években játszódó játékfilm leforgatható.

Minden bizonnyal szeretni fogja ezt a filmet a fiatal, retrórajongó korosztály, már csak azért is, mert a film a retró használati tárgyak igazi kincsestára, a motortól a (Szabad Európát a legrosszabbkor sugárzó) faborítású rádión át a ruhadarabokig ezernyi apró szépség felfedezhető benne.

A Foglyok éppolyan szerethető lett, mint az Oscar-díjas Mindenki.

A filmet már láthatta a miskolci Cinefest közönsége, szerepelt a rangos Indiai Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában, Goában, eljött hát az ideje, hogy a hazai közönség is megismerje. A Corvin moziban tartott díszbemutató azt igazolta, hogy bár televíziós alkotásként készült, mozifilmként is megállja a helyét.

Mozis vetítése csak néhány lesz, tévés premierjét viszont a Duna Televízióban, december 28-án, 19 óra 40 perckor láthatják.

Klímaváltozás, népvándorlás, mesterséges intelligencia-kutatás mind olyan folyamatok, amelyeket az emberiség indított el, és olyan léptékű jelenséggé nőttek, mintha természeti erők állnának mögötte. Az egyes ember számára éppen ezért talán szorongatóbbak, mint egy pöfögő vulkán lábánál éldegélni, mert még felelősnek is érezzük magunkat, amellett, hogy tehetetlennek is. Az emberiség ugyanis képes olyan dolgokra, amiktől az egyes ember aztán frászt kap – de hiszek abban, hogy az a bizonyos egyes ember mégsem tehetetlen.

Mondhatjuk, hogy a mesterséges intelligencia nem probléma, hanem kifejezetten akart eredmény, ezért nem helyes a klíma- és a menekültválság mellé helyezni. Abban azonban hasonlít ez a három trend, hogy minőségi emberi választ követel.

Kai-Fu Lee, mesterséges intelligencia-kutató egy TED-előadásban beszél arról, szerinte hogyan mentheti meg az MI az emberiséget. Úgy, hogy rákényszeríti az embert, hogy fókuszáljon arra, ami benne esszenciálisan emberi.

Kai-Fu Lee elmeséli, hogy kezdetben, mint a világ élvonalába tartozó kutatónak a munka határozta meg az életét annyira, hogy a feleségét is magára hagyta volna a szülőágyon, ha a gyermeke nem születik meg egy nagyon fontos prezentáció kezdetéig. Az ideje és figyelme csaknem kilencven százalékát töltötte ki a munka, amely ráadásul igen fontosnak is tűnt, és amelyben valóban világszínvonalat ért el. Az az értékrend, amely szerint az élet igazi értelme és az identitás alapja a munka, Kai-Fu Lee életében addig tartott, amíg súlyos betegséget nem diagnosztizáltak nála. Ekkor rádöbbent, hogy hibás döntés volt a munkát az emberi kapcsolatai elé helyezni. Szerencsére meggyógyult, és kapott egy esélyt, hogy változtasson. Ma kevesebbet dolgozik, többet van a családjával, ráadásul a munkájára is máshogyan tekint.

Kép

Kai-Fu Lee előadást tart a TED 2018-on – TED Conference / Flickr

Kai-Fu Lee szerint az MI lehetőség. Valóban munkahelyeket fog megszüntetni, változtat a megszokott életünkön, de lehetőséget is teremt arra, hogy sokkal több ember végezzen hivatásszerűen olyan tevékenységet, amit csak ember képes elvégezni, mert empátiát igényel és kreativitást.

Nem veszteség ér bennünket, hanem felszabadulunk az emberséget igénylő munkákra.

A mesterséges intelligencia ugyanis – a népszerű disztópiákkal ellentétben – nem tud együttérezni, nem tud szeretni, és nem kreatív. Csak olyan következtetésekre tud jutni, amelyek a nagyon nagy mennyiségű feldolgozott adatból származnak, de újat nem tud alkotni.

Én nem gondolom, hogy ez a téma egy ilyen egyszerű matematikai egyenletben megfogalmazható, mint amit egy TED-előadás tanulságként elbír, miszerint annyival több szociális munkás lehet a jövőben, amennyivel kevesebb fuvaros. A lényeg mégis benne van, miszerint korunk kihívása, hogy elkülönítsük és tápláljuk kizárólagosa humanoid tulajdonságainkat.

Az állatok nem tudnak olyat tenni, amivel el tudnák veszíteni állatmivoltukat. A nyúl nem tud olyat tenni, amivel elveszti az ő nyúlságát. Az ember vajon képes úgy élni, hogy közben elveszti emberségét? A kultúránkban mindig is jelen volt a gondolat, hogy az ember képes kimenni a vonalból, képes úgy viselkedni, amit az emberi közösség alantasnak, ember alattinak tart. De képes „emberhiányosan” is működni, amikor nem használja a gondolkodás, a szellem és az érzelmek mélységeit.

Úgy tűnik, az emberlét a puszta levésen túl valami többet is kíván tőlünk, ami fárasztó, amit szeretünk néha felfüggeszteni. A gondolkodás, a felelősség és a mély érzelmek elől pihentető az ürességbe menekülni.

A Harry Potter-féle varázsvilágban három főbenjáró átok létezik, amit tilos emberre szórni. Ebből az egyik fájdalmas, a másik halálos, de a harmadikat elszenvedni kifejezetten kellemes. Ez az imperius-átok, amellyel az átkot szóró teljesen a maga akarata alá vonja a másikat. Annak, akire az átkot szórják, teljesen kiürül az elméje, és megszabadul minden felelősségtől, minden döntéskényszertől, ami tulajdonképpen csodálatos könnyűséggel ajándékoz meg. Mégis annyira méltatlan, annyira ember-telen, hogy ugyanolyan súlyos vétség használni, mint a halálos vagy a kínzó átkot.

Ray Bradbury kisregénye, a „Fahrenheit 451” (amelyből François Truffaut 1966-os, azonos című kultfilmje készült) szintén azzal a gondolattal játszik, hogy az ember, sőt, egy egész társadalom képes úgy élni, hogy nem használja azt, ami benne igazán emberi. Az emberiesség helyén tátongó űrt nem egy imperius-átok idézi elő, hanem a kultúra hiánya és az ember eltompítása fogyasztással és folyamatos médiajelenléttel. Abban a világban a hatalom agressziója nem is az emberek, hanem a könyvek ellen irányul, amelyek megtestesítik azokat a lehetőségeket, amelyekkel az ember nem él. A jelen nagy változásai, a mesterséges intelligencia, a népvándorlás, a klímaváltozás mind olyan kihívások elé állítanak, amelyek speciálisan humanoid, emberi választ kívánnak.

Egy szülő vagy nevelő nem is tudja annál jobban felkészíteni a gyerekeket a jövőre, mintha minél mélyebben bevezeti az emberi világba. Ehhez nem kell mást tenni, mint lehetőséget adni az igazi tapasztalásra, az érzelmek megélésére és a gondolkodásra.

Csak azt kell tenni, amit tudunk, a kultúra még hozzáférhető, és mi magunk is hozzáférhetők vagyunk egymásnak, ha engedjük. Az újesztendőre mást nem is tanácsolhatok, mint hogy legyetek sokat együtt, ne térjetek ki a kis és nagy érzelmek elől, menjetek ki a természetbe, olvassatok, zenéljetek, beszélgessetek sokat! És kívánom, hogy tudjatok egyedül is lenni, otthonosan, magatokkal! (És csak keveset kütyüzzetek.)