– Miért kezdtél el szülés előtti és körüli gyászterápiával foglalkozni?
– Először dúlaként találkoztam azzal a fájdalommal, amit egy várva várt baba elvesztése okoz. Hallottam a gyászoló anyák méltatlan kórházi helyzetéről: a személyzet érzéketlen hozzáállása az elvesztett babához és a gyászhoz súlyosbítja az alaptraumát. Megtudtam: az orvos- és szülészképzésben is nagyon hiányosan tanítják e veszteségek támogatását; mára ugyan javult a helyzet, de még mindig nem túl hangsúlyos része az alapképzésnek. Ezek hatására elvégeztem a Napfogyatkozás Egyesület keretein belül a gyászcsoport vezetői és a gyásztanácsadói képzést, és rögtön elkezdtem csoportokat vezetni.
– A csoportban abortuszon átesett nők is lehetnek. Együtt tud gyászolni az, aki elvetélt, azzal, aki elvetette a magzatát?!...
– A gyászcsoport vezetésében is nagyon fontos a dúlai szemlélet: értő figyelemmel, elfogadással, türelemmel, empátiával, ítélkezésmentesen fordulni a másik felé. Ha valakire így figyelek, a szemébe nézek és tényleg kíváncsi vagyok, mi történik vele, akkor már nem tudok felette ítélkezni. Mindig abban kell segíteni egy embert, ahol ő éppen tart a személyes útján. Ha nem is értek egyet azzal, amit ő mond vagy tesz, nem kritizálom, nem győzködöm, hanem segítem, ahogy ő igényli. Ez mindig, minden alapvető emberi kapcsolatban fontos lenne, a gyászcsoportban pedig különösen akkor, amikor egy abortuszon átesett nő is jelen van. Nem ítélkezhet felette sem a vezető, sem a tagok, hiszen nem tudjuk, mi vezette odáig; sokszor kiderül, hogy a döntése mögött nagyon fájdalmas történet húzódik. Egy abortuszt átélt nő nagyon félve jön a csoportba, mert borzasztó bűntudata van. A csoporttagok eddig mindig megértették, hogy azért van velük, mert neki is súlyos a vesztesége, a fájdalma; ráadásul neki nemcsak ezzel kell megküzdenie, hanem a lelkiismeretével is. A csoporttagok egyébként sem szokták összehasonlítani veszteségeiket.
Az anyaság első jele az, ha a nő annak érzi magát. Amikor egy nő elveszít egy tízhetes terhességet, már ugyanúgy anyának érzi magát, mint egy középidős várandós, vagy az, aki karjában is tarthatta gyermekét.
Senkinek sem dolga, joga a fájdalom mérlegre tétele. És az sem számít, ki hány éves, milyen anyagi vagy szellemi háttere van. Az egyszerű munkásasszonytól az egyetemi professzorig, a 18 évestől a 48 évesig, a két hete és hat éve gyászolón át sokféle nő és férfi megfordult már nálunk.
– Ezek szerint apák is járnak gyászcsoportba?
– Hét éve még ritkaságszámba mentek a férfiak, ők rendszerint „csak” a feleségeiket kísérték, hiszen „nekik ezzel nincs dolguk, de látták, hogy a párjukat mennyire megviselte, ezért az ő kedvéért eljöttek”. A negyedik-ötödik találkozáskor rendszerint rájöttek: a gyászmunka nekik is fontos és jó, hisz a baba az övék is volt. Később egyre több apa jött el, sőt, tavaly három csoportomból kettő már csak párokból állt, és az is előfordult, hogy egy párból csak a férfi jött el, a felesége más módon dolgozta fel a történteket.
Kép: Designed by rawpixel.com / Freepik
A férfiak eleve más lelkülettel viseltetnek a lélek dolgai iránt. Másképp szocializálódtak, nincs vagy teljesen eltérő az eszköztáruk érzelmeik kifejezésére. Mivel azonban látják, feleségük iszonyatosan szenved, még jobban megerősítik magukat, hiszen „nekik kell tartani a frontot” – emiatt sokszor úgy tűnik, mintha nem is érdekelné őket. A nők gyakran panaszkodnak, ez mennyire fáj nekik. Viszont ha meghallják, hogy más ugyanezt éli meg, rájönnek, nincs is akkora baj az ő férjükkel, hiszen más férfiak is így viselkednek. Vagy ha egy férfi a csoportban mégis beszél az érzéseiről, akkor a nők otthon megkérdezik a saját férjeiket is, elbeszélgetnek.
Csak amikor a nők már jobban vannak, akkor mernek kiengedni a férfiak és kezdenek el ők is gyászolni. És mivel nekik nincsenek fizikai élményeik a várandósságról; ők a gyermekkel elképzelt, de elmaradt focizást, kirándulást, esti mesét gyászolják el.
– Ezek szerint már nem tabutéma a vetélés?
– A halál is tabutéma még, a magzati-újszülöttkori halál pedig sokszorosan az. Nagyon sokan otthon sem tudnak beszélni róla, se a párjukkal, se a szüleikkel, se baráti körben, se a munkahelyen. A környezet gyakran nem engedi meg a gyászt, mert nem tud vele mit kezdeni. Az anya még csak-csak beszélne róla valakivel, elsírná a bánatát, a környezet egy darabig talán meghallgatja, de egy idő után tehetetlen, hiszen nem élte át. Ilyenkor jönnek a „lépjél túl rajta, fiatal vagy még, lesz másik” típusú segítő szándékú, de gyilkos hatású mondatok.
A baba nem egy kiló krumpli, hogy utána veszek egy másikat. Ha lesz is másik gyermek, az nem ugyanaz.
Egy idő után a környezet még a legjobb szándékkal sem tud segíteni; ez ugyanis már nem az ő dolga, ügye, hanem a gyászolóé.
– Ilyenkor lehet szükség egyéni vagy csoportos támogatásra. De vajon kell-e, való-e mindenkinek?
– Nyilván van, aki egymaga is képes feldolgozni a gyászt, de a gyászolók többségének jót tesz. És ezt nemcsak én mint csoportvezető állítom, hanem a tagok is. Egész más az, amikor másoktól is halljuk: hasonló nehézségekben volt részük.
Nem kell magyarázni, miről van szó, szavak nélkül is megértik egymást, egyszerre rezdülnek az érzések, és ez sokat segít.
Nem véletlenül állítjuk: „a sorstársközösség az egyik legnagyobb gyógyító erő.” De sokszor szükség lehet egyéni terápiára is, az önismeret elmélyítésére, ahol arról is szó eshet, hogy alapvetően hogyan áll a veszteségekkel, hogy reagál akkor, amikor az élet nem úgy alakul, ahogy ő eltervezte. A kettő tehát jól ki tudja egészíteni egymást.
Nálunk nyolc-tíz fős csoportok vannak, kéthetente találkozunk, kb. öt hónapon keresztül. Mindig ősszel kezdünk, mert halottak napja körül sokan döntenek úgy, hogy kezdenek valamit a veszteségeikkel. Elindulunk a sötét, hideg időjárásban, és a vége fele a kitavaszodó természet is segíti a munkánkat. Először van egy személyes találkozó, ott részletesen elmondhatják, mi történt; később erre már nem térünk ki ilyen mélységben. A csoportban ugyanis az a lényeg, hogy ő hogyan élte meg, hogy van vele azóta, mi van az anyaságával, a párkapcsolatával, jövőképével, hogyan viszonyul a környezetéhez és az hozzá, a családja hogyan kezeli a veszteséget, mit kezdtek az ő gyerekkorában azzal, ha valaki meghalt, hogy képzeli a jövőjét a csoport után. A veszteséggel élők amúgy is sok mindenben bizonytalanok lehetnek, így a külső megerősítés („téged a csoport kezdete óta sokkal felszabadultabbnak látlak”) is sokat segíthet. Vannak otthoni feladatok is, de ennél többet nem mesélnék, fontos az újdonság ereje.
– Milyen pszichés folyamaton mennek át a gyászolók?
– Nagyon változó, kinek mit nyújt, hiszen az is nagyon különböző, ki hogyan éli meg a történteket. Van, akinek arra jó, hogy túlélje a holnapot és a félév alatt megtanul elboldogulni a mindennapokban. Van, aki a végén úgy érzi: még mindig nincs rendben a történtekkel, de felismeri, hogy önismereti terápiára van szüksége, mert alapvetően nem tud mit kezdeni a veszteségekkel, és ezért nem tud továbbjutni a babával kapcsolatos gyászfolyamatában sem. És van, aki tavaszra azt mondja: újult erővel tud a holnap elé nézni. Ez nem jó vagy rossz, nem siker vagy sikertelenség, mert másfélék vagyunk.
A gyász fázisai egyébként se rögzített sorrendben zajlanak: a sokk, a harag, a tudatosulás, az elfogadás keverednek, sokszor fel is cserélődnek. Van, aki a csoportban újra a harag fázisába kerül, holott azt hitte, már túl van rajta. De ez nem jelent visszalépést: ha még ott van benne, annak ki kell jönnie. Ettől persze én látom, ahogy ő maga és a többiek is látják, hogy halad, de nincs egy kipipálható sorrend, nem vegytisztán működnek az egyes fázisok. És nem is az a cél, hogy valaki A-ból B-be eljusson, hanem az, hogy elinduljon, önmagához képest haladjon. Például volt valaki, aki azt mondta: számára nagyon fájóan végleges a „feldolgozás” szó, ő nem akarja feldolgozni, elfelejteni, nem akar túllépni rajta. Igaza van.
Ezt nem is lehet feldolgozni, ezzel meg lehet tanulni együtt élni. A hiányérzet mindig is ott lesz, de idővel más jelleget ölt: a maró fájdalmat lassan felváltja a megértés, elfogadás.
– És mi van akkor, ha valaki nem dolgozza fel a veszteséget?
– Az el nem gyászolt baba okozhat olyan krónikus betegséget, levertséget, depressziót, aminek nincs más magyarázata. Lehet gátja egy következő várandósságnak vagy egy természetes lefolyású szülésnek: egy újabb veszteségtől való félelemtől esetleg nem fogan meg a baba vagy a szülés folyamata elakadhat és császármetszésre lehet szükség. Az is előfordulhat, hogy a szülő emiatt nem vagy nehezen tud kötődni következő gyermekéhez, hiszen az ember vagy gyászol, vagy örül – a két ellentétes érzelem megnehezítheti az érzelmi elfogadást. A tervezetten vigaszként született gyermekek eleve teherrel születnek. Még most is előfordul, hogy ugyanazt a nevet adják a következő gyermeknek, mint a halottnak, összemosva a kettő sorsát – ahogy egyébként velem is megtörtént és csak hosszú önismereti munka árán sikerült megszabadulnom ettől a tehertől. Ezért fontos például kimondani, hogy meghalt, vagy nevet adni a halott gyermeknek, s ezzel külön személyiséget adni neki. A párkapcsolati hatását illetően két lehetőség van: vagy szétválasztja – mivel gyakori az egymás hibáztatása, a nem egyidőben történő gyászolás – vagy összehozza őket. Előfordult már, hogy amikor a nő után a férfi is eljött a gyászcsoportba, rendeződött a párkapcsolatuk, és kisbabájuk született.
De fontos tudni: nemcsak az a siker, ami annak néz ki. Minden részvétel egy sikertörténet, ha az illető úgy érezte, hogy hasznos volt. Nekem még senki se mondta, hogy feleslegesnek érezte a csoportban eltöltött estéket.
