Nálunk kiskoromtól kezdve közös családi program volt a temetőlátogatás. Halottak napján évről évre nagyszüleimmel mentünk, a sírnál imádkoztunk, gyertyát gyújtottunk, és elmeséltek egy-két történetet az emberekről, akik a sírban fekszenek: az ő szüleik és nagyszüleik, akikkel én és a testvéreim sosem találkoztunk. Csak ebből a néhány apró mozaikdarabkából próbáltuk összerakni, kik is lehettek ők valójában. Majd bóklásztunk a sírok között, és az elhagyatott helyeken is elmondtunk egy-egy imát. A kezünket fogták, hogy ne szaladjunk messzire, később már mi az övéket, hogy el ne essenek a kiálló kövekben. Sokáig tartott ez a kiváltságos helyzet, amikor a látogatások alkalmával nem mély fájdalmat, hanem a meghitt együttlét örömét éreztem. Egyetemista voltam már, amikor megértettem, mit jelent valakit elveszíteni. Majd az évek alatt a gyász nyomasztó szomorúsága szépen lassan visszaalakult megnyugvást hozó bizonyossággá, hogy éltek, és nem éltek hiába.

A fiam még nincs egyéves, de halottak napján velünk fog jönni a temetőbe. És azután évről évre mindig. Ha majd kérdez, igyekszem úgy válaszolni neki, hogy megértse, és jól értse: a halál az élet része kell hogy legyen.

Ha hiszünk, és igazán hisszük, hogy a nagypapa már a mennyországban van, akkor bár szomorúak vagyunk, mert már nincs velünk, de örülünk is, mert neki már semmije nem fáj, elmúlt a betegsége, és ott fent szeretetben és békében vár bennünket, egyszer pedig majd újra találkozunk vele. Ezt egy gyerek meg tudja emészteni, még ha időbe is telik neki. Ha azt látja, hogy a szomorúságot ki lehet fejezni, szabad sírni, szabad dühösnek lenni, de mindemellett idővel meg is lehet békélni, ő maga is eszerint fog cselekedni. A saját gyászunk fog neki is mintát adni.

Érdekes paradoxon, hogy annak ellenére, hogy fogyasztói társadalomban élünk, és mi magunk mindent kihajigálunk, ami elromlott, az elmúlással nem tudunk szembenézni. Toldozzuk, foltozzuk, felvarrjuk, simítgatjuk magunkat egészen addig, amíg az emberi méltóság kis szikrája is kialszik, és nem sikerül többé méltóságban megöregedni és meghalni.

A látható test nélküli kis életeket nem vesszük emberszámba, az élet nélküli testeket pedig nem tudjuk elengedni. Mennyire megfoghatatlan ma az élet, és mennyire kézzelfogható a halál?!

Az ősz utolsó hónapja jön, de mintha csak nyárutónak álcázná magát. Nehogy kizökkentsen bennünket, megzavarja nyugodt és monoton, unalmas hétköznapi földhözragadtságunkat az elmúlás gondolatával.

„Bárcsak megtehetném, hogy az egész országban olyan minőségű ételt adjak az embereknek, mint amit mi termelünk. Hú, de boldog lennék!” – folytatja Tamás. „Ha rajtam múlna, minden (élelmiszeripari) termék magyar lenne, hiszen a Kárpát-medence adottságai lehetővé teszik, hogy teljesen eltartsuk magunkat. Lennének külföldi termékek, de különlegességként delikatesz üzletekben vagy a hipermarketek polcain. A gasztronómiában nem véletlenül alaptétel, hogy a legmagasabb szintet helyi alapanyagokból lehet elérni.”

Egy átdolgozott, mégis családias hangulatú nap után tartunk Répáshutára alapanyagmustrára, a mályinkai kerülőt a panoráma miatt iktattuk be. A sajt és bor távolról sem csak egy borvacsorán illik össze, készítésükben is sok a közös vonás. Ízvilágukat alapvetően meghatározza a terroir és az időjárási viszonyok, a legizgalmasabbakat gondosan érlelik, kezelik, ápolják és feldolgozásuk során a technológiai lépések precíz betartása nélkülözhetetlen a magas minőség eléréséhez. Egy igen lényeges különbség azért akad: a sajthoz a tehén tőgye, a borhoz a szőlőtőke szükséges.

„Látod, ott legelnek tavasztól őszig a borzderesek. A központtól egészen a hegytetőig övék az egész mező, de a téli takarmányt is innen gyűjtjük. A környék mikroklímája az ausztriai és svájci legelőkkel vetélkedik, ezért is kitűnő a Répáshután termelt tejünk” – mutat ki az autóból Tamás, ahogy naplementekor megérkezünk az apró zsákfaluba.

„Répáshután jelenleg 10 kárpáti borzderes tehenünk van, két szemtelenül fiatal helybéli, Szilárd és Lili gondozzák őket. Három éve nyertek a fiatal gazda pályázaton, de mindkettőjük felmenői pásztorkodással foglalkoztak, így a vérükben van az állattartás. Óriási szerencsém van velük. A borzderes egyébként ősi Kárpát-medencei fajta, tiszta vérvonallal. Vastag, ásványi anyagokban és nyomelemekben gazdag tejet adnak, ami a legjobb alapanyag a sajtkészítéshez. Modern világunkban, amikor a legtöbb gazdaság intenzifikációra, vagyis a lehető legtöbb tej előállítására koncentrál, nem állja meg a helyét.”

Ezért napjainkra csaknem eltűntek, Tamásék is egy fajtamentő génmegőrzési programon keresztül jutottak borzderesekhez. Jelenleg 10 ilyen tehenük van – a sajt­üzem igényét ezek részben fedezik, bértartásban magyar tarkáik vannak még a bükkszentkereszti Hegedűs család gondozásában –, közülük 3 borjús, így jelenleg 7 állatot fejnek Szilárdék minden reggel és este.

„Télen 10-15 litert ad egy borzderes, ugyanakkor nyáron már 20-22 literrel számolhatunk, hiszen ilyenkor a legelő tele van tejserkentő bioszférával. Ezt a tartalmat a rengeteg gyógynövény és különböző here- és fűfélék adják. A bennük található ásványi anyagok és vitaminok legelés után bekerülnek az állat vérébe és a tőgy körül található érhálózatból a tőgy mirigysejtjei kiválasztják a legértékesebb anyagokat. Tulajdonképpen így keletkezik a tej.”

„Miért fényképezted le Szilárd apját?” – kérdezi Tamás az autóban, miközben Egerbe menet megállunk a falu felett épülő csillagdánál, hogy megcsodáljuk a felkelő újholdat és a tejútrendszer ilyenkor jól látható szeletét. „Mert ő az egyik legfontosabb szereplő az életedben, hiszen, ha nem adja át a tudását Szilárdnak, most nem lenne pásztorod.”„Való igaz” – tűnődik el Tamás. „Addig lesz Bükki Sajt, amíg Szilárd csinálja. Ő még nem tudja, de neki fogom adni az összes borzderesem.” Így motiválná a fiatalokat, hogy ne adják fel. Mert Lili beszélt arról is, hogy nagyon szeretik csinálni, de huszon­évesként néha elgondolkodnak azon, hogy mennyi áldozattal is jár a napi kétszeri fejés.

Sándor Tamás összefüggésekben gondolkodik, szeretett munkáján keresztül is azt nézi, hogyan segíthetne tágabb közösségén. Meggyőződése, hogy a Kárpát-medence adottságait kihasználva rengeteg állatot kéne tartanunk egészséges módon, amely hosszabb távon megváltoztatná az egész ország mikrobiológiáját. Erre nagy szükség lenne, ugyanis a szocializmus időszakának tervgazdasága kizsigerelte a földet, és ennek hatása ma is érezhető a megtermelt alapanyagokban.

A változás azonban elképzelhetetlen dolgozni akaró fiatalok nélkül, akik közül szerencsére egyre többen fordulnak az egészséges életmód felé, és igencsak megválogatják, hogy milyen ételt esznek. „Mi erre mutatunk példát kicsiben. Pár állatot tartunk, de ebből megél az egész családunk, és másoknak is munkát tudunk adni. Nagyon sokat nyerhetne az egész ország, ha ez a felfogás elterjedne és az állam is célzottabban támogatná a családi gazdaságok elterjedését.”

Sándor Tamás sok helyen oktat és sajtmanufaktúrák létrehozásában, fejlesztésében segít szerte a Kárpát-medencében. Kollégáival megalkotta egy új sajt, a havasi gyopár receptjét: „a tervek szerint 50-100 hazai és külhoni magyar manufaktúra azonos technológia alapján készítene egy olyan sajtot, amelyben megmutatjuk, hogy mi, magyarok hogyan látjuk a világot. Szeretnénk elérni, hogy az új sajt hasonló üzenetté érjen idővel, mint például a svájci ementáli.”

Erről (sajt)reggeli közben beszélgetünk Tamással a Bükki Sajt manufaktúrában. És sajtkészítés, nőnapozás, kávézás, csomagolás, könyvelés, fotózás közben, mert egy riport miatt nem állhat le a sajtmester. Beérkezik a magyar tarka teje Bükkszentkeresztről, ezt egyből öntjük a termizáló üstbe, ami alacsony, 63–65 fokos hőmérsékleten elpusztítja a káros mikrobákat és baktériumokat. Ebből metélőhagymás gomolya és 30 napos érlelésű hegyvidéki sajt készül. A faszenes kályhán reszelt szarvasgombát melegítetjük a sajtkrémhez. Tamás felesége, Anett közben reggelit készít, sajtot csomagol, rendeléseket állít össze, a Bélapátfalváról ingázó Zsuzsa néni pedig főleg a hűtőházban végzi a napi feladatokat. Megérkezik látogatóba Mónika, aki a mónosbéli üzem kezdete óta dolgozik a manufaktúrában, jelenleg gyesen van Kende fiával. Nőnap van, így minden hölgy virágot kap, Tamás édesapja is beállít három csokor tulipánnal. És közben három tavaszváró sajttál is elkészül.  

Sándor Tamás gyerekkori álma volt a sajtkészítés. 22-23 évesen külföldre ment a megélhetés miatt: a Rajna-vidéken, majd Észak-Olaszországban szakácskodott, ezután elment három évre Svájcba egy síterep szállodájába a Thunersee környékére. Ott először szakácssegéd volt, majd szakács, pár hónap múlva pedig már Zürichben önállóan vezetett éttermet. Ebben az időszakban ismerkedett meg svájci sajtmesterekkel, tőlük, valamint Kiss Ferenc sajtmestertől tanulta a szakma alapjait. Később elvégezte Somogyi Imre csermajori tejipari iskoláját és a 2000-es évek elején hazatért Egerbe. Egy panelház pincéjében készítette első sajtjait, ezeket akkori munkahelye, az egerszalóki Mesés Shiraz Hotel vendégei kóstolhatták először. Később egy kis egri borházat béreltek az üzemnek, következő lépésként hitelből vásároltak területet Mónosbélen, ahol 2011-ben indították el üzemüket. Kétszer (2007, 2017) választották meg Az év sajttermelőjének. Felesége Javora Anett, két gyermekük van. Tamás a közeljövőben a Balaton-felvidéken szeretne hidegkonyhás sajtbisztrót nyitni. Manufaktúrájának termékeit viszonteladóknál (Zsendice, Delizia és A Sonkás Budapesten) vásárolhatjuk meg, éttermekben többen közt a Costesben, a Gresham palotában vagy az egerszalóki Shirazban van étlapon Bükki Sajt.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT!

A nevük után biggyesztett nemi és egyéb identitásokkal címkézett fiúk és/vagy/vagy mégsem? lányok szimbolikusan és valóságosan is az európai hanyatlás hullócsillagai. Csak azt nem értem, a magukat még nemzetnek nevező országok hogy nem érzik ennek az unalomig szánkba rágott, politikai szándékok mentén előre lemeccselt „versenynek” a méltatlanságát?

Bevallom, nekem régóta fájt, hogy egy ilyen színjátékhoz málészájjal asszisztáltunk, és nemzeti főadónkon adtunk helyet a műsornak. Nem értettem sose, hogy az EBU (Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége)-tagság mellett kötött-e még valami bennünket az Eurovízióhoz. Egy olyan dalfesztiválhoz, amelyről a róla szóló Wikipédia-szócikk is leírja, hogy „az évek során kinőtte magát egyszerű televíziós kísérletből, és egy óriási méretű nemzetközi intézménnyé vált.” Márpedig a nagy, multinacionális intézmények általában nem l’art pour l’art léteznek, hanem befolyással kívánnak lenni a világ alakulására, amire a popkultúra az egyik legjobb terep.

A dalfesztivál köztudottan politikai intézmény, már csak a baráti nemzetek egymásra szavazása miatt is, ami ellehetetleníti a valódi teljesítmény mérését.

Megtörtént, hogy emiatt brit parlamenti képviselők még beadvánnyal is fordultak a Parlament felé, amelyben elítélték a politikai szavazást, és az európai népek közti kapcsolatra nézve kifejezetten károsnak ítélték a dalversenyt.

Az Eurovíziós Dalfesztiválra a politikum jelenléte masszívan érvényes, tulajdonképp már 1956-os létrejötte is efféle célokat szolgált, igaz, egészen más színezettel, mint ma: akkoriban a szétzilálódott Európa összekovácsolása volt a küldetés. A kontinentális misszió azóta globálissá nőtt (legalábbis Európán kívül is számtalan országban közvetítik a műsort), és az európai közösségteremtés célja is mintha gellert kapott volna: ma úgy tűnik, inkább ennek ellenkezője, a szélsőséges liberalizmus elveit követve a közösségek szétzilálása, a normalitás feloldása a trend. Sőt, van, aki cinikusan nevet: hát tényleg nem tudnák az emelt díjas SMS-re lelkesen költő magyarok, hogy Európa legnagyobb homoszexuális és „genderfluid” buliját támogatják?

2019-ben sem volt ez másképp, hisz az esélyesként számon tartott Bilal Hassani, a valaha oly büszke francia nemzetet képviselve egy marokkói, meleg, hímnős (vajon az milyen?!) énekesként indult dalával versenybe, akinek ki más is lehetett ideálja, mint Conchita Wurst.

E sorokat írva akadtam rá a Magyar Narancs egy régi cikkére, amelyben a szerző a következőket írta a szakállas énekes(nő) 2014-es győzelme kapcsán: „Lehet törekedni a szexuális másság kijavítására, marginalizálására, akár még elfogadására is, ezzel szemben Conchita Wurst arra kényszerít bennünket, hogy valamilyen módon reflektáljunk gondolkodásunk egyik alapstruktúrájára, a bináris nemi kategóriák létére. Ebben az értelemben Neuwirth (Conchita eredeti neve) akciója valóban provokáció, másként gondolkodásra kényszerítés.”

Nos, szóról szóra erről van szó: a teremtett világ rendjét kívánja felforgatni a provokáció – és jó alappal vélelmezzük, hogy ugyanez a másként gondolkodásra kényszerítés várható 2020-ban is az Eurovíziós Dalfesztiváltól.

De miért is kéne nekünk másként gondolkodnunk? És mit üzen számunkra ez a nyilvánvaló presszió az európai vízióról, a jövőképről és arról, hogy kik az elismerésre, követésre méltó ideálok az öreg kontinensen? Egy saját végét túlélt ideológia mentén, a szélsőséges liberalizmus szivárványszínes lobogója alatt tovább zajlik az agymosás, az arcunkba tolása annak, hogy senkik vagyunk, ha normálisak vagyunk, egyáltalán, nem is létezik norma. Ennyi az üzenet.

Ez nem kevesebbet közvetít a felnövekvő európai nemzedékek felé, hogy csak akkor emelkedhetsz ki a szürkeségből, ha származásod vagy mások elé tárt nemi identitásod elüt a csökött többségétől.

És persze meg ne merd kérdőjelezni e szabály érvényességét, mert akkor nemcsak a győztesek, de a résztvevők közül is azonnal kiiratkoztál.

Ma sajnos ez az európai vízió, de én (és még nagyon sokan) más (m)értékrendszert remélek a gyerekeimnek, úgyhogy nagyon örülök, hogy végre nem nevezünk be ebbe a buliba.

A WHO adatai alapján évente 800.000 ember vet véget önkezűleg az életének, vagyis minden 40. másodpercben valaki megöli magát a világon. Az öngyilkosság globális jelenség, ráadásul bármelyik korosztályt érintheti. Érdemes azonban kiemelt figyelmet szentelnünk a fiataloknak, körükben ugyanis évről évre gyorsabb ütemben növekszik a befejezett öngyilkosságok száma.

A 15–29 éves korosztályban a közúti balesetek mögött az öngyilkosság a második leggyakoribb halálozási ok.

Miért?

Amikor fiatalok öngyilkosságáról beszélünk, adja magát a kérdés, vajon mi vezethet ahhoz, hogy egy gyermek vagy kamasz ilyen végérvényes, megváltoztathatatlan tettre sarkallja magát. A kívülállók gyakran szerelmi csalódást, iskolai vagy családi konfliktust gyanítanak a háttérben, mások digitális világunk különféle, öngyilkosságba hajszoló kihívásait okolják. Valójában viszont csak elfedi a problémákat, ha ezeket hozzuk összefüggésbe egy fiatal szuicid viselkedésével. Természetesen hat a tizenévesekre minden trend, amit a kortárs csoportjukban vagy a médiából látnak, de mindezek csak azokat a sérülékenyebb fiatalokat találják meg, akiket egyébként is foglalkoztat az öngyilkosság gondolata. A kép tehát jóval árnyaltabb, mint elsőre gondolnánk.

Rizikófaktorok

Az öngyilkosságért nem csak egyetlen esemény vagy körülmény tehető felelőssé, mivel ez egy több összetevős, ún. multifaktoriális jelenség.

„A rizikófaktorok három típusát különböztethetjük meg – kezdi dr. Mészáros Gergely, gyermek- és ifjúságpszichiáter szakorvos, a Vadaskert Alapítvány részlegvezető főorvosa. – A harmadlagos rizikófaktorok közé azok a tényezők tartoznak, amiket nem változtathatunk meg, ilyen a biológiai nem és az életkor. Ebből a szempontból a férfiak és az idősek, valamint a serdülőkorúak veszélyeztetettebbek. A másodlagos rizikófaktorok közé azokat az életeseményeket soroljuk, amelyek ideális esetben nem következnek be az ember életében, mégis az élet gyakori együttjárói. Ilyen lehet egy haláleset, válás, iskolai bántalmazás, tanulmányi sikertelenség, fizikai vagy szexuális bántalmazás, egy kapcsolat vége. Az elsődleges rizikófaktorok közé a különböző pszichés zavarok tartoznak.”

„Ez a csoport azért érdemel kiemelt figyelmet, mert az öngyilkossági kísérletek 90%-ának hátterében valamilyen kezeletlen pszichés zavar, többnyire depresszió áll.”

Depressziós gyerekek

A mindennapi szóhasználatban hajlamosak vagyunk depressziósként emlegetni azt, aki lehangolt, kedvetlen, pesszimista. A klinikai értelemben vett depresszió ennél összetettebb betegség, ráadásul a gyermekkori depresszió tünetei eltérnek a felnőttkorban megszokottaktól, ezért nem könnyű felismerni az árulkodó jeleket. „Míg a felnőtt lehangolt, semminek nem tud örülni, sokszor van negatív gondolata, megváltozik az étvágya vagy az alvási szokásai, sokat sír, önmagát lekicsinyli, katasztrófahíreket olvas, addig a gyermekkori depresszió különféle magatartástünetekkel jár együtt” – sorolja dr. Mészáros Gergely. Csecsemő- és kisdedkorban a sírás, visszahúzódás, apátia, gyarapodási elégtelenség, fejlődési lemaradás, alvászavar, tartós ingerlékenység, elbátortalanodás, fokozott kötődés hozható összefüggésbe a depresszióval. Óvodáskorban az alvást, az étvágyat és a pszichomotoriumot érintő változások, valamint a fokozott szégyenérzet jelez problémát.

Kisiskolások körében akkor gyanakodhatunk depresszióra, ha magatartási zavarok (ingerlékenység, nyugtalanság, dühkitörések, nyafogóssá, nyűgössé válás), begubózás, túlkompenzálás, önértékelési zavar, önvád, hangulatzavar (levertség, közömbösség) vagy testi panaszok (has- vagy fejfájás, fáradékonyság) jellemzik a gyermek mindennapjait. Mészáros doktor szerint a legárulkodóbb tünet az, ha a gyermek irritábilis, vagyis könnyű felbosszantani, hirtelen dühbe gurul.

Mitől lesz egy gyerek depressziós, személyiségzavaros pszichiátriai beteg?

„Akárcsak maga az öngyilkosság, a depresszió is mindig több tényezős folyamat” – kezdi R. Csekeő Borbála pszichológus, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője. – Nem lehet száz százalékban sem a családi körülményekre, sem stresszfaktorokra vagy kizárólagosan biológiai okokra hivatkozni. Inkább mindezen tényezők egymásra hatása az, ami megbetegítő folyamatokat indíthat el. Gyakran kiderül, hogy az öngyilkossági gondolatokkal küzdő fiatal bántalmazás, családon belüli erőszak, szexuális abúzus áldozata, esetleg állandó el nem fogadottságot él meg családjában. Ha nincs egy megtartó érzelmi biztonság, akkor minden veszteség, kudarc nehezebb. Ha nem ismerjük elég jól a fiatalt, könnyen tűnhet az öngyilkossági kísérlet egyedüli okának egy szomorú folyamat utolsó eseménye: egy párkapcsolat vége vagy egy rossz bizonyítvány.”

Jó hír viszont, hogy nemcsak rizikó-, hanem védőfaktorok is befolyásolják, ki mekkora valószínűséggel fog öngyilkosságot elkövetni. A gyakorló vallásosság, a jó egészségi állapot, valamint a stabil, érzelmi, családi és szociális háttér egyaránt védőhálóként funkcionál.

Éppen ezért kiemelt szerepük van társas kapcsolatainknak, vagyis minél több figyelmes, együttérző családtag és barát veszi körül az embert, annál inkább csökken az öngyilkosság rizikója. Talán nem is gondolnánk, de életet menthet, ha odafigyelünk egymásra, erősítjük a kapcsolatunkat azzal, aki magányos és izolálódott.

Cry for help: A segítségkérés, amire oda kell figyelnünk

Az egymásra figyelés már csak azért is lényeges, mert az öngyilkosság elkövetése előtt szinte mindenki jelzi a külvilág felé öngyilkos szándékát. A prevenció szempontjából kiemelt fontosságú, hogy a környezet felismerje ezeket az ún. „cry for help” segítségkéréseket, és megfelelő válaszokat adjon rájuk. Az öngyilkosságra készülő ugyanis nem meghalni akar, hanem a korábbitól eltérő módon élni. Pont emiatt kell ezeket a jelzéseket minden esetben komolyan venni.

Ha valaki öngyilkosságra készül, azt többféleképpen is kommunikálhatja a hozzá közelállók felé. „Megkülönböztethetünk direkt szóbeli („Nekem már mindegy, úgyis megölöm magam.”) vagy indirekt szóbeli jelzéseket („Nincs semmi értékes az életemben.”).

„Ha az illető elkezd végrendelkezni, a cselekvése előrevetítheti az öngyilkosságot. Amikor valaki kötelet, fegyvert, gyógyszert vásárol, a direkt viselkedés is jelzésértékű” – sorolja dr. Mészáros Gergely.

Kapuőrök az élet védelmében

Az öngyilkosságot előre sejtető jelek felismerésében mindenkinek szerepe lehet, a „gate keeper” vagy másnéven kapuőr-funkciót bármelyik felnőtt – szülő, tanár, szomszéd, ismerős – betöltheti, aki kapcsolatba kerül a gyermekkel. „Fontos, hogy a kapuőr ne ítélkezzen, ne legyen elutasító; nyitottan és megértően forduljon az illető felé.”

„Ne féljünk rákérdezni arra, hogy az illető öngyilkosságot fontolgat-e! Ez a kérdés nagyon fontos, és nem ettől fog valaki öngyilkosságot elkövetni”

 – hívja fel a figyelmünket dr. Mészáros Gergely.

A Kék Vonal munkatársa hangsúlyozza: ha valaki életéért aggódunk, ne hagyjuk egyedül; ha azt érezzük, nem vagyunk urai a helyzetnek, hívjunk mentőt! Nyilvánvalóan a mentő vagy pár nap egy pszichiátriai osztályon nem old meg mindent, de elindíthat egy hosszú segítő folyamatot, és az akut életveszélyt is elháríthatja. „Gyakran elhangzanak közhelyes vigasztaló szavak, de el kell fogadni, hogy van, amikor nem látszik szépnek az élet, és egyáltalán nem biztos, hogy pusztán az idő múlásától minden jobb lesz – fűzi hozzá R. Csekeő Borbála. – A vigasztalás helyett az érzelmi támogatás segít: az, hogy az adott személy mellé állok, megpróbálom átérezni a másik fájdalmát, neki adom az időmet, figyelmemet, hogy elmondhassa, ami bántja. Ezt a lépést nem lehet átugrani, hiszen csak ezután kezdhetünk gondolkodni a megoldásokon. Hogy mi lehet valódi kulcs, az sok mindentől függ. Ha a gyerek vagy a fiatal rossz bánásmódnak van kitéve a családjában, ha bullying áldozata a kortársai között, ha bármilyen reális fenyegetettséget él meg, nem várható el a lelkiállapot-változás, amíg nem tudjuk garantálni a biztonságát. Nem a laikus feladata annak eldöntése, hogy a háttérben depresszió vagy más lelki baj áll-e. A legfontosabb, amit tehetünk, hogy szakemberhez irányítjuk a fiatalt.”

Életének 77. évében vasárnap meghalt Foltin Jolán koreográfus-rendező, táncpedagógus, a nemzet művésze – tudatta a család hétfőn az MTI-vel.

A Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas alkotó életművét a magyar népművészethez, folklórhoz való viszonya, mély ismerete és különleges megközelítése határozta meg. Műveiben emberi történeteket, kapcsolatokat, sokszor női sorsokat fogalmazott meg: korát megelőző bátorsággal beszélt nőként a nőkről; társas és társadalmi szerepeinkről, együttélésünk vélt, vagy valós szabályairól, a Kárpát-medence történelmének kiszolgáltatott emberéletekről. Anyanyelve a folklór volt, de ezt a nyelvet olyan személyes, alanyi beszédmóddal használta, hogy az műveiben költészetté vált – olvasható a család közleményében.

Csaknem hat évtizedes aktív tevékenysége rendkívüli a magyar néptánckultúra modernkori történetében: pedagógiai és módszertani munkája teremtette meg a műfaj szervezett utánpótlásának lehetőségét, országos, sokgenerációs hálózatát. A Magyar Művelődési Intézet munkatársaként kollégáival ő alapította meg az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesületet. Módszertani kiadványait a mai napig használják óvodákban, iskolákban táncpedagógusok országszerte. Gyermekeknek készült színpadi művei egyedülállóak a magyar táncművészetben. Foltin Jolán volt az egyik kitalálója és szervezője az első budapesti táncháznak – írták, hozzátéve, hogy hatása az utána jövő generációkra megkérdőjelezhetetlen.

Alkotói életének két fő színhelye és műhelye volt. A Novák Ferenc által alapított Bihari János Táncegyüttes, amelynek 1959-től tagja, majd tíz évig művészeti vezetője, haláláig mentora volt. A másik műhelye a Honvéd Táncszínház, ahol több évtizeden keresztül, annak megszűnéséig alkotta olyan jelentős műveit, mint az Asszonyok könyve, Harangok, a Lagzi, Ki népei vagytok, Bartók útjain, A tánczmester.

Műveinek olyan jelentős írók nyújtottak alapanyagot, ihletet, mint Kiss Anna, Kormos István, Nagy László, Szilágyi Domokos, Szakonyi Károly, Dobozi Eszter, Balogh Robert. Életének utolsó évtizedében független alkotóként dolgozott, elsősorban tanítványaival: a Müpa és a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2016-ban mutatta be Elmúlik / Táncdráma a kitelepítések idejéből és 2018-ban Feketetó című művét. Kiapadhatatlan alkotói tevékenységére jellemző, hogy 2014-ben, hetvenegy éves korában, a Magyar Táncművészek Szövetsége az évad legjobb alkotója díjjal tüntette ki.

Munkásságát 1984-ben Erkel Ferenc-díjjal ismerték el, 1988-ban Gyermekekért Díjat kapott. 1993-ban neki ítélték a Népművelésért Díjat és 1995-ben a Magyar Művészetért Alapítvány díját. 1995-ben Kossuth-díjat vehetett át három évtizedes eredményes koreográfiai munkásságáért, a gyermektáncmozgalom fellendítéséért, a gyermektáncoktatás metodikájának új alapokra helyezéséért. 2002-ben Lagzi című alkotásával elnyerte az Év Koreográfusa díjat. 2007-ben megkapta a Magyar Táncművészek Szövetsége életműdíját, 2009-ben Prima-díjat vett át. 2015-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozat kitüntetésben és Nemzet Művésze díjban részesült.

Novák Ferenccel kötött első házasságából született Novák Eszter Jászai Mari-díjas színházrendező és Novák Péter színész, énekes, táncos, rendező, második házasságából született Pavelka Sára, aki kulturális menedzserként dolgozik.

Sok mindent hallottam már a Kuflik kapcsán baráti és rokoni körből. Volt, aki egyenesen azt mondta, nemcsak a három-négyéves gyermek nem érti, nem tud mit kezdeni vele, hanem ő maga sem, ezért nem szívesen olvassa. Volt, aki mókás kívülállással beszélt róla („na, mi is megvettük azt a se nem uborka, se nem kifli, se nem izé könyvet”), és persze volt, aki a teljes Kufli-sorozat beszerzésére adta a fejét rögtön az első kötet olvasása után.   

A tapasztalatom az, hogy amint egy családban a gyermekek elérik a nagyobb bölcsis, kisebb ovis kort, előbb-utóbb bekerülnek a Kufli-könyvek a repertoárba, és velük együtt Dániel András világa is bekúszik a gyerekszobába. Abba a gyerekszobába, amelyben azelőtt nagy valószínűséggel a Bogyó és Babóca (Bartos Erika), Boribon (Marék Veronika) és Maszat (Berg Judit) táboroztak. Ahol ők vertek tábort, ott valóban nem egyszerű hirtelen a Kufli-világ felé nyitni, hiszen azokból az alternatív valóságokból hiányzik az a valami, ami viszont a Kuflik és Dániel András írás- és rajzművészetének alapvető kelléke, talán mondhatjuk, esszenciája is: az irónia.

Az irónia nehezen értelmezhető közlésmód, talán ezért is hiányzik általában a gyermekkönyvekből, az önirónia meg pláne. Ez nem jelenti azonban azt, hogy gyermekeink ne lennének képesek megbirkózni vele – főként, ha vizuális kiemelést is kapnak, például szövegbuborékos, képregényes illusztrációs formával.

Ha megfigyeljük, a Kuflik szövegbuborékjai általában valami ironikus, önironikus megjegyzést tartalmaznak. Amikor mi először olvastuk a két és fél- és a négy és féléves gyerkőcökkel, bevallom, földön fetrengős röhögésben törtünk ki, lőttek az alvásritmusunknak aznap este. Akkor megtanultam, hogy Dániel András könyveit nem elalvás előtt kell olvasni.

Nemcsak a nagyon vicces megjegyzések, történetfordulatok miatt, hanem azért is, mert meséi rendkívül intelligens szövegek, sok-sok zavarkeltő elemmel.

S ha egy szöveg zavarba ejt, akkor működik. Ha sok üres hely van benne, sok kipótolni való, nyitva hagyott kérdés, akkor dolgozni kezd a gyermekben.

A Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című kötete például így indul:

„Képzeljük azt, hogy volt egyszer egy öreg dió. Vagyis hogy: van. Ebben a dióban él Kicsibácsi és Kicsinéni, meg Imikém, a felhúzhatós bádognyúl: a madaruk. Kicsibácsi és Kicsinéni persze tudják, hogy Imikém igazából nyúl, nem madár, mégis. Talán a kalitka miatt van ez, ki tudja. Mert Imikém ott lakik, egy kalitkában – máshová nem is nagyon tudnák tenni, kevés a hely.”

Amikor ezt olvassuk, igencsak zavarba jövünk attól az ellentmondástól, amire a szöveg maga is rámutat, és amin a gyerekek is felnevetnek, hiszen ez hatalmas butaság: ha valaki egy felhúzhatós bádognyúl, akkor nem lehet madár. Vagy mégis? Bőven akad töprengenivaló, pedig még csak a könyv felütésénél járunk.

Amikor Dániel András könyveit olvassuk, sose feledjük a felütést: „Képzeljük azt…” Azt képzelünk, amit csak szeretnénk.

Képzeljük el, hiszen megtehetjük, képzeljük el azt, hogy bemászunk az ágy alá az odagurult üveggolyóink után, és ott hirtelen azt tapasztaljuk, hogy fel tudunk egyenesedni, elfér az egész Eiffel-torony is alatta, meg egy havas hegycsúcs óriással. Szóval képzeljük azt, hogy hatalmasabbak vagyunk, mint a rettegésünk a sötéttől és az ágy alatt lakó szörnyektől! (Mit keresett Jakab az ágy alatt? és mi történt ott vele?)

Képzeljük el azt, hogy Matild és Margaréta, a két boszorkánytesó udvarába egy nap beköltözött a hatalmas, szürke, terpeszkedő unalom, és nem akart tágítani. Pont úgy, ahogy hozzánk is be szokott időnként. Hogy is kergette el a két boszi onnan azt a lustaságot?

Képzeljük azt, hogy egyszer liftkezelőkké változunk, mint az az ötéves kisfiú, akinek a világon egyedülállóan zöldbab az ovis jele, és aki húsz emeletnyi liftezés és rengeteg érdekes karakterrel ismerkedés után felhőtaxival utazik vissza a Fondorka Emília utcai óvodához. (És most elmondom, hogyan lifteztem)

Dániel András minduntalan arra tanít minket, olvasóit, hogy határtalan lehetőségek mezején járunk-kelünk, amikor mesekönyveket olvasunk. Hajókázhatunk Szőrtüsző Szódaszifonszonnal (Smorc Angéla nem akar legóba lépni), a vigyorkahalásszal, aki mit se sejt arról, hogy kik azok a holdbéli óriásretkek.

Dániel András rajzművészetével azt is megmutatja, hogy a képzelet tereiben nem csak csillámpónik és hercegnők ugrabugrálnak, ne elégedjünk meg azzal a vizuális élménycsomaggal, ami gyakran ránk mosolyog a könyvesboltok polcairól.

Nála mindenféle összetákolt élőlények járkálnak, elefánt-zebra-malacok, bogár-kutya-tevék és hasonlók, amik elsőre lehet, hogy félelmetesek, aztán kiderül róluk, hogy inkább viccesek, barátságosak, segítőkészek vagy nemtörődömök, de semmiképp se veszélyesek.

Dániel András olyan fontos kérdéseket feszeget könyveiben, amelyekről beszélnünk, gondolkodnunk kell, s amiket olvasnunk kell gyermekeinknek, akiknek igenis szükségük van ironikus, önironikus megszólalásmódra, és annak tudatosítására, hogy a képzeletvilág határtalan, mindenre képes, begyógyítani a sebeket, megoldani a problémáinkat, amikkel az ovis, kisiskolás, családos, testvéres mindennapokban találkozunk.

Az Always termékeket gyártó Procter and Gamble hivatalosan is bejelentette, hogy 2020-tól eltávolítja a menstruációs termékeinek csomagolásáról a női nem jelképét (♀), miután LMBTQ-szervezetek erre sürgették a vállalatot arra hivatkozva, hogy a csomagolás nem eléggé inkluzív a transznemű és non-bináris vásárlók számára – olvastam a hírt néhány napja, és azóta próbálom megérteni, hogy mi szükség volt erre. A döntés előzménye egyébként, hogy egy Ben Saunders nevű transzaktivista kijelentette, a cég diszkriminálja azokat a non-bináris nemi identitású és transznemű személyeket, akik menstruálnak.

Kedves Nőtársaim! Szálljatok egy kicsit magatokba, csendesedjetek el, és gondoljátok végig: Ti eddig mennyi időt szántatok a szóban forgó termékek csomagolásának szemlélésével?

Biztos én vagyok hanyag, társadalmilag kevésbé érzékeny, egy csöppet sem empatikus nőszemély, de sem „azokon a napokon”, sem pedig más napokon nem keresgéltem női nemre utaló jelképeket a betéteken, tamponokon. Használom őket, és kész. Nem érzem magam mindig úgy, mint a menstruációs termékek reklámjaiban szereplő nők, akik szűk, hófehér nadrágban, semmi kis szoknyában, ajkukon boldog mosollyal élik meg a menzeszt.

Sosem filózom a klotyóban a csomagoláson lévő Vénusz-jelen sem, mivel észre sem vettem eddig, hogy ott van – mert nem volt fontos a számomra, nem üzent semmit. És nem szégyellem magam emiatt ebben a szép új polkorrekt világban.

Forog a gyomrom a Procter and Gamble álszent CSR-kampányától, de még mielőtt az LMBTQ-szervezetek kiakadnának, szeretném leszögezni, nem a transznemű, illetve non-bináris (a két nembe nem sorolható) emberek léte miatt.

Az utóbbi időben nagyon trendi lett a cégek között a társadalmi felelősségvállalás, PR szakemberek százai agyalnak azon nap mint nap, milyen fontos társadalmi ügy mellé kellene vállalati szinten odaállni. Vannak, akik informatikai eszközöket ajándékoznak hátrányos helyzetű térségek iskoláinak, lefestik egy ovi kerítését, vagy épp – tetszik, nem tetszik – ennek jegyében borulnak szivárványszínbe a céges közösségi média-profilok is a Pride ideje alatt. Ezek az akciók azonban általában jól átgondolt marketingstratégia mentén valósulnak meg – az érintett szakemberek pontosan tudják, ki a célcsoportjuk, és hogyan tudják növelni a márkahűséget.

Éppen ezért roppant gyomorforgató az említett vállalat döntése, akik látszólag olyan embereket akarnak megnyerni fogyasztóiknak, vagy éppen még elkötelezettebb vásárlóikká tenni, akiket hónapról hónapra zavar a tény, hogy menstruálnak, és akik alig várják, hogy a hormonterápiájuk következtében többet lehetőleg ne kelljen betétet, tampont tartani otthon a fürdőszoba-szekrényben. Mert szép dolog a cég léleksimogató, szivárványszínű üzenete a sokszínűségről meg az elfogadásról, de azért ne felejtsük el, hogy a végső cél a vásárlásra ösztönzés. Ez a látszólag megcélzott vásárlói réteg azonban nagyon kicsi – a szándékok mélyén tehát még valami más oknak is meg kell bújnia. Valami sokkal jelentősebb fogásnak.

Egy biztos: attól, hogy lekerül a Vénusz-jel a csomagolásról, még senkinek nem lesz jobb.

Nem gondolom, hogy szemléletformáló hatása lenne, és az eddig „ultrakonzervatív” nők milliói, akik kizárólag a két nemben, férfiben és nőben gondolkoztak, inkább az Always termékeit fogják levenni a drogériák polcairól, demonstrálva, hogy ők már milyen elfogadók és nyitottak. És azt sem gondolom, hogy a megváltozott csomagolás majd bármit is segít abban a lelki tusában, ami a menstruáció kapcsán kialakulhat – legyen szó egy transznemű embertársunkról, vagy egy tinédzser lányról, aki nem tud mit kezdeni a teste változásaival.  Mert akit zavar a tény, hogy már megint megjött neki, az már attól hülyét kap, hogy betétet vagy tampont kell a kezébe vennie… a csomagoláson lévő mintákkal valószínűleg nem sokat foglalkozik.

2020-tól nem lesz nőiességre utaló jel a csomagoláson, mivel ez a szimbólum kizárja azokat, akik nem nőként tekintenek magukra, mégis menstruálnak, illetve azokat a nőket, akik nem menstruálnak. Kizár. Állítólag.

Ugyanez a cég borotválkozás utáni arcszeszt is kínál férfiak számára – ezzel mi a terv: idővel cuki rózsaszín csomagolást kap majd a nemek közötti egyenlőség jegyében? Ha minden vállalat ilyen szellemben járna el, akkor ki sem ismerhetnénk magunkat az üzletekben – persze ettől az életben még minden maradna úgy, ahogy a biológia „megköveteli”. Skandalum. Ja, nem.

A Procter and Gamble-féle polkorrekt, álszent döntésektől nem változik a valóságban semmi, mert ezek nem valódi problémák, nem oldanak meg semmit. Éppúgy hazug illúziók, mint az, hogy a menstruációs vér kék.

A MOME új campusa több mint egyetem. Alkotóműhely, innovációs és kutatási központ, ugyanakkor városépítő tett is egyben. A magyar kreatívipar zászlóshajója jött létre: olyan különleges intézmény, amelyhez hasonló Közép-Európában eddig sem tartalomban, sem építészeti minőségben nem létezett. Az új campus városépítészeti érték is, hiszen világszínvonalú, a 21. század elvárásainak megfelelő, kortárs építészeti alkotás született. Mindeközben Budapest is zöldebb lett: a környék lakói számára barátságos környezetet, a kikapcsolódás, pihenés lehetőségét teremti meg az új, tizenötezer négyzetméteres zöld közpark, amely nyitott a lakosság számára is.

A fotópályázat célja, hogy művészi módon, egyéni látásmóddal mutassa be a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem új campusát, az épületeket, a most létrejött új közparkot, illetve a campuson zajló egyetemi életet.

A pályaművek kizárólag digitális formában, a http://www.momefotopalyazat.hu címen, regisztrációt követően tölthetők fel.

Nevezési díj nincs. A díjazott alkotásokból szabadon látogatható kiállítás nyílik az egyetem campusán.

A pályázat kiírója a Kiemelt Kormányzati Beruházások Nonprofit Zrt. A pályázaton mindenki részt vehet, aki elmúlt 16 éves, és elfogadja a pályázati feltételeket. A pályázók fotósétákon is részt vehetnek, ahol szakértői vezetés mellett ismerkedhetnek meg Budapest legújabb építészeti és egyetemi csodájával. A fotósétákra kizárólag regisztrált pályázók jelentkezhetnek, ők a pontos időpontról e-mailben kapnak értesítést.

A pályaművek négy kategóriában nyújthatók be:

1. Épület, épületegyüttes
2. Élet a Campuson – ember és épített környezet
3. Részletek és absztrakt képek
4. Képsorozat (legfeljebb öt kép)

A pályázat díjazása:

Fődíj (mind a négy kategóriában):                        200.000.- Ft.
Második díj (mind a négy kategóriában):             100.000.- Ft.
Harmadik díj (mind a négy kategóriában):             50.000.- Ft.

A pályázaton egy pályázó legfeljebb hét pályaművel (egy fotó egy pályamű) nevezhet, sorozat kategóriában viszont csak egy művel lehet indulni. (egy sorozat egy pályaműnek minősül). 

A beadási határidő: 2019. november 19., 16:00 óra.

Bővebb információ: http://www.momefotopalyazat.hu

Zoltán: 1982 szeptemberében két gimnázium közös, hagyományos tánciskolát indított, ahova minden héten egyszer összegyűltek a fiatalok táncot tanulni. Nem volt választásunk, de úgy emlékszem, fiúk és lányok egyaránt izgatottan vettek részt a táncórákon. Mindnyájunkban volt hátsó szándék. (nevet) Tudtuk, hogy itt az esély ismerkedni. Szeptemberben kezdődött az iskolai tánckurzus, és én két hónap múlva, november 20-án láttam meg őt. Dús fekete haj, porcelán fehér bőr és feltűnően piros, de természetes, élettel teli ajkak.

Ágnes:

Tipikus Hófehérke-szindróma. (nevet) Odajött hozzám, felkért táncolni, majd annyit kérdezett, hogy írhat-e nekem. Itt kezdődött a kalamajka.

Nem értette a zajban a nevemet, csak annyit, hogy Ágnes, és hogy kaposvári vagyok. De az évfolyamon volt öt Ágnes, két Ágota, és ebből kettő kaposvári volt.

Zoltán: Nem okozott ez nekem olyan nagy problémát. (nevet) Megkérdeztem az egyik osztálytársamat, aki Kaposvárról jött a gimnáziumba, nem ismer-e véletlenül egy Ágnes nevű kaposvári lányt. „Szőkét vagy feketét?” – kérdezte. Meg is lett a szükséges név és cím. (mosolyog) Azóta 150 levelet váltottunk.

Ágnes: A levélváltások következménye lett, hogy többet nem váltottunk párt. Csak egymással táncoltunk. Jó volt érezni az illatát, a közelségét, a keze érintését, az erős karját a derekamon. Sokáig ezek voltak a legközelebbi pillanataink fizikailag.

Másfél évig csak kerülgettük és gondolatban mertük szeretni egymást. A táncórákon kívül még a kezünk sem érintkezett, annak ellenére, hogy hosszú órákon keresztül róttuk Budapest utcáit.

Ő 16, én 15 éves voltam. Nem mertünk átlépni bizonyos határokat, amelyek ismeretlennek és veszélyesnek bizonyultak, és ez megtanított minket vágyakozni a másik után. Amikor valamire sokáig vársz, megbecsülöd, amikor végre a tiéd lesz.

Zoltán: A kollégium szigorú szabályai szerint délután fél kettő és fél négy között találkozhattunk.

Ágnes: Sok virágot kaptam, és szinte mindet lepréseltem. Ezek az eltelt idő miatt törékennyé vált virágok még ma is megvannak, és még mindig jó rájuk nézni. A táncvizsgára készülve megbeszéltem a szüleimmel, hogy szeretnék bemutatni nekik egy fiút. Édesanyám azt mondta, rendben, de ezt a szerelmet úgyis „elfújja a szél”. Fájt, hogy ezt mondta. Hiszen az érzelmeim Zoltán iránt már rajtam is túlnőttek, hogyan fújhatná ezt el bármi is? (mosolyog) Aztán megértettem édesanyámat, túl fiatal voltam, és féltett. Ki tudja, mit jelent a szerelem egy tinédzser szívében? (nevet)

„Csendet szeretnék magam körül” – ezzel a mondattal lepett meg Zoltán a következő év áprilisában. Rendben, ha csendet akarsz, legyen csend. Eltűntem az életéből.

És igen, itt megéltem a tinédzserszerelem legnagyobb szélsőségeit. A józan gondolkodás elhagyott, a könnyek viszont jó barátaim lettek. (nevet)

Zoltán: Jól van, szégyellem magam. (nevet) Októberben ismét volt egy táncesemény, ott találkoztunk legközelebb. A külön töltött idő alatt rájöttem, hogy szeretem őt, már akkor is szerettem, amikor csendet kértem. Felkértem táncolni, és hála a zenének, sokáig nem kellett megszólalnom.

Ágnes: Csak annyit kérdezett: „Nem kezdhetnénk újra?”

Zoltán: „Nem, de folytathatjuk, amit elkezdtünk!” – ezt válaszoltad. Emlékszem rá, mert tetszett és meglepett ez a mondat. Az érettségid után én költöztettelek vissza Kaposvárra, ahova hetente jártam hozzád Kókáról vagy Budapestről. Elkértem a szüleim kocsiját, és pénteken, munka után indultam is hozzád. Mennyi energiám volt! (nevet) Fél évig így teltek a hétvégéim, majd úgy éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Nem sokkal később kértem meg a kezedet. 19 éves voltam, de nem féltem a kérdéstől, sem a választól. (mosolyog) A házasságkötésünk után Kókára költöztünk, így lett a városi lányból vidéki nő.

Ágnes: 1986-ban egy átlagos áprilisi napon éppen Zoltán szüleinél ebédeltünk. Nagyon vártak minket, ezt nemcsak rajtuk, hanem a „terülj-terülj, asztalkám”-ból is láttuk. Egyikünk sem tudta, hogy közben történik valami, ami megváltoztatja az életünket, minket, a világunkat, ami miatt belőlem, egy felhőtlenül önfeledt lányból erős nő válik. 

Zoltán: Ekkor történt a csernobili katasztrófa.

Ágnes: 1986. júliusában megesküdtünk, majd októberben várandós lettem. Csernobil utóhatásának pedig következménye volt. A kisbabánkat huszonkét hetesen meg kellett szülnöm, aki egy rendellenesség miatt halva született. Nagyon érzékeny nő voltam, aki nem ismerte még az élet okozta fájdalmakat.

Itt nem volt alkalmam elfordulni, keresni a szépet, meglátni a jót. Mert vannak helyzetek, amikor semmi jót nem látsz – pedig akkor is ott van valahol, akár a férjed szemében vagy a jövőben. Hónapokig azt hittem, hogy összeroppanok a teher súlya alatt.

Elvesztettem a régi önmagam. Éjszakákat imádkoztam át, hol egyedül, hol közösen a férjemmel, hogy megnyugodjak. 

Zoltán: Mindig nagy családot szerettünk volna, három, négy gyerekkel, de az előzmények miatt Ágnes minden várandósságát végigizgultuk. 

Ágnes: Veszélyeztetett terhes voltam, de teljesült a vágyunk, amikor 1988-ban megérkezett az első kislányunk, majd 1989-ben a második, és három év múlva a harmadik. Ahogy növekedtek a gyerekeink, elmondtuk nekik, hogy volt egy testvérük, aki halva született. Sok évet töltöttem otthon a gyerekekkel, és bevallom, igazi anyatípusként nagyon élveztem az otthonlétet. Az első lányunk születése után három héttel diplomáztam először, két szoptatás közben államvizsgáztam.

Amikor megkaptam a diplomát, hazavittem, és mondtam a családnak: „Köszönöm, íme a mi közös diplománk!” (mosolyog)

Aztán a harmadik gyermek születése után levelező tagozatra felvételiztem a tanárképző főiskolára, mert a tanítás volt a másik álmom amellett, hogy édesanya legyek. Ha nem lenne ilyen férjem, családom, nem lett volna lehetőségem arra sem, hogy elkezdjem, nemhogy átlépjem az élethelyzetemből fakadó akadályokat. 

Zoltán: Emlékszel, amikor a házat építettük?

Ágnes: Két kézzel öntöttem a maltert, mert egy kézzel nem bírtam, és anyósommal együtt meszeltünk. Mekkora buli volt! (nevetnek)

Zoltán: És amikor a lányok egyik adventben levelet írtak, hogy ők kistestvért szeretnének? Annyira tiszta és édes érveket hoztak. „Még van egy üres szék az asztalnál! Amikor sétálunk, az egyikőtök keze még szabad.” Aztán „bekopogtatott egy kisember”, akit nagyon gyorsan elvesztettünk, majd nem sokkal később Ágnes édesapját is. 

Ágnes: 21 évesen szültem az első gyerekünket, majd 35 évesen a negyediket, egy fiút. Mostanra pedig már háromszoros nagyszülők vagyunk. 

Zoltán: Nagyon kérdezed ezt a monotonitás-dolgot. (nevet)

34 éves házasok vagyunk, ennyi év alatt simán megunhatjuk egymást. Tudjuk, ki mit csinál és hogyan, azt is, hogy mikor. (nevetnek) De van egy mondat, amit mi nagyon értünk és élünk: a döntésnél lemondunk az esetleges legjobbról. Mert mindenkinél lehet jobb. De csak lehet.

Lehet valaki szebb, alkalmazkodóbb, jobb szerető, kedvesebb ember. Kereshetjük a leg-et, de egy idő után rájössz, hogy senki sem a LEG. A lényeg, hogy neked az legyen a maga egyszerűségében, emberségében.

Ágnes: Én például mindig vezetni akarom őt, amikor táncolunk, és tudom, hogy azt nagyon utálja.

Zoltán: Én meg horkolok. (nevetnek)

Ágnes: És tévedés azt hinni, hogy a házasságban nem dobban meg a szív valaki más iránt. Egy lelkipásztor mondta még a gimnáziumban, hogy „Lányok, ne izguljatok, úgyis lesztek szerelmesek, még a házasságkötésetek után is.” Amikor ezt meghallottam, és épp fülig szerelmes voltam, nem értettem, hogyan mondhat ilyet. Legyintettem egyet. Én aztán nem leszek, gondoltam. De igaza volt. Rengeteg kísértés adatik ennyi év alatt. Megtanultam, hogy minden akkor válik gonddá, ha takargatjuk! Ha elmondjuk, elszáll. Ha oda mersz állni a lelked meztelenségében a másik elé, felszabadulsz. Ahogy azt is megtanultam, hogy akkor leszek boldog, ha odaadom magamat, a félelmeimet, a vágyaimat, ezt az életet, amiben én mellette döntöttem.

– Nem csupán a népmesei kincshez ragaszkodnak, hanem a mesemondás hagyományos módjához is. A kicsik együtt énekelnek, táncolnak a mesélővel, sőt, maguk is szereplővé válhatnak. Ez tudatos tervezés eredménye, vagy spontán alakult így? 

Betti: Játékosan muzsikáló mesebeszédnek hívjuk azt, amit csinálunk, ami persze nem műfaji besorolás, még kevésbé szakmai megnevezés.

Csilla: A hagyományos mesemondásnak nincs szüksége másra, csak a mesemondóra és a sztorira. Mi máshogyan nyúlunk a mesékhez, komplexebb élményt adunk. Énekkel, zeneszóval gazdagítjuk a történetmondást, a gyerekek bekapcsolódhatnak, és a történések részeseivé válhatnak.

Orsi: Ami nálunk létrejön, tudatos tervezés eredménye, és tudatos reagálás a gyermekek igényeire. A kicsik szeretnek átváltozni meseszereplőkké – királykisasszonnyá, szegénylegénnyé–, és a mi foglalkozásainkon ezt megtehetik. Ilyenkor, hőssé átlényegülve begyakorolhatnak problémamegoldó készségeket, és olyan megküzdést segítő tulajdonságokat érezhetnek magukénak, mint bátorság, kitartás, leleményesség, együttérzés, segítőkészség, lényeglátás, együttműködés. Ezzel az élménnyel felvértezve könnyebben helyt tudnak állni az igazi életfeladatok megoldása közepette is. 

Betti: Aki a hétköznapokban alkalmanként butának, csúnyának, ügyetlennek érzi magát, mesehősként szép, okos, ügyes lehet, olyan, akinek sikerülnek a dolgok.

Zsuzsi: Ez az élmény pedig elraktározódik, és amikor szembetalálja magát egy nagy feladattal, amire nem érzi magát képesnek, ehhez a tapasztalathoz fordulhat.

– Hogyan alkot a Csillangó Meseműhely? 

Betti: Csilla elmondja az új mesét, nekünk pedig népdalok, gyerekdalok jutnak eszünkbe. Ezeket először csak „behajigáljuk” egy képzeletbeli kosárba, hangeffekteket próbálgatunk a sokféle hangszeren, fontolgatjuk, mi illene ide vagy oda a mese folyamába. A dalok eléneklésével, csereberéjével, a hangszeres kíséret kialakításával építgetjük föl az előadást. 

Zsuzsi: Nekem a forgatókönyv elkésztésének folyamata elég kaotikusnak tűnik, próbára teszi a türelmemet, de az a tapasztalatom, hogy ebből a káoszból végül lassan, de biztosan kiemelkedik valami, lepucoljuk a felesleget, és marad a kész mese. 

Csilla: Egy-egy mesének több verzióját is felkutatjuk, elemezzük, átbeszéljük. Ki-ki hozzátesz néhány motívumot, majd a hangszerelés következik, a szöveg és a dalok összeillesztése.

Orsi: Maga a műfaj is olyan, hogy együtt van benne a tánc, a mese, az ének….

Zsuzsanna: A meséink olyanok, mint maga az élet: mozgás, csend, várakozás, ismétlődés követi egymást, érzelmek, fordulatok kavarognak, ezt hangsúlyozza a zene és a látványvilág.

Orsi: Fűszerezzük mindezt a magyar nyelv ízes, nagyon kifejező szófordulataival. Csilla különösen figyel arra, hogy ezek ne kopjanak ki a kultúrából, szinte vadászik is rájuk.

– Példamutató az együttes tagjainak együttműködése, hiszen még interjú közben is egybefűzik gondolataikat. Hogyan tudják mindamellett megőrizni színes, érdekes egyéniségüket?

Csilla: Senki nem akarja a másikat megváltoztatni, hiszen gazdagodunk egymás által.

Zsuzsi: Régi, mély és sokrétű barátság fűz a Csillangó tagjaihoz. Tiszteletet érzek mindegyikőjük iránt. Megértés és segítőkészség hatja át egymás közti kapcsolatainkat. A nézeteltérések szalmalángszerűek. Egész egyszerűen nem tudjuk egymás nélkül elképzelni ezt az egészet. Fontos még, hogy nem játszunk szerepet, nem akarunk mások lenni, mint akik vagyunk.

Orsi: Ugyanazért a dologért lelkesedünk, és ez már eleve összefog minket. Mindannyian úgy kerültünk ide, hogy munkáltak bennünk az előadáshoz szükséges törekvések: bennem a másokkal való együttzenélés, -éneklés, -táncolás, Bettiben az önkifejezés a hegedűvel, Zsuzsiban a dalszerzés, éneklés, versírás és a mások előtti megnyilatkozás, Csilluban pedig a kimagasló szintű foglalkozás vágya a gyermekekkel.