– Mi az első uszodai emlékük?

István: Nagyon nehezen tanultam meg úszni, mert féltem a víztől. Apu levitt az uszodába, amely tele volt híres vízilabdázókkal, és mindenki azon fáradozott, hogy megtanítson, de nem ment. Nemhogy úszni nem akartam, a medencébe sem voltam hajlandó bemenni! Pedig már akkor is késő volt elkezdeni, lehettem nyolc-kilenc éves. Aztán jött egy komoly sérülés – eltört a bal karom –, és az orvosok is azt tanácsolták, járjak le úszni. Kénytelen voltam hát elsajátítani alapszinten, és mivel az uszodai társaság megfogott, ott ragadtam.

Márton: Talán még járni is alig tudtam, amikor apa már vitt le magával az uszodába játszani, gurítani vissza a labdákat. Egyre gyakoribb program volt, a felnőtt játékosok medicinlabdának, súlyzónak használtak… Majd jött az úszásoktatás – nálam könnyebben ment – és a vízilabda.

– Szívós nagypapáról mi jut először eszükbe?

István: Emlékszem, ahogy felém passzolta a labdát… A mérkőzéseimet higgadtan, szó nélkül nézte, csak utólag értékelt. De ha valaki bántott, kegyetlen volt az illetővel! Hamar bekerültem ugyanis a nagyok közé, akik eleinte meg akartak fegyelmezni, mert náluk többet úsztam, pimaszkodtam velük, de még nem voltam elég erős.

Apu ilyenkor megkergette az adott játékost, még a lelátón is elkapta azt, aki belém kötött! Az uszodában mindig nagy tekintélye volt.

Márton: Nagyapámmal inkább balatoni emlékeim vannak. Nyaranta sokat voltam Szigligeten, ahol együtt horgásztunk. Érdekes, hogy apa ezt a vehemensen védelmező szerepet nem vette át tőle, a higgadt énjét viszont igen. Nem terhelt túl a szakmai észrevételeivel, csak az uszodából jövet-menet adott egy-két tanácsot.

– A sportág ilyen fokú szeretete a génekben, a vérükben lehet, vagy tanulható, tanítható?

István: A sport szeretete van inkább bennünk, általánosan. Édesapám rengeteg sporteseményre elvitt: játszott, majd másnap mentünk együtt ökölvívást, birkózást nézni. Családi program volt. Sok sportembert megismertem, akikkel aztán együtt öregedtünk meg. Teniszeztem, kosaraztam is, apu nem várta el a vízilabdát, de amikor az már jól ment, óvott, hogy a többitől le ne sérüljek.

Márton: Szerintem a sport szeretete minden gyerekben ott van. Nálunk, egy sportolócsaládban még jobban kijött.

Imádok mindenfajta sportágat nézni és űzni, de adta magát, hogy az uszoda világában fogok felnőni.

Előbb születtek ott baráti kapcsolataim, minthogy elkezdtem volna a vízilabdát. Kiskamaszként előfordult, hogy azt mondtam: elég ebből, kipróbálok valami mást. Lementem edzeni a pincénkben akkor működő pingpongszakosztályhoz, de mivel nem tudtam visszaadni egyetlen felém ütött szervát sem – nyilván úgy voltak megütve –, hamar beleuntam, mert nem volt sikerélményem. Szerettem focizni is, apa levitt, hogy kipróbáljam a Fradiban, még stoplis cipőt is kaptam. Egy edzésen vettem részt, majd menekültem vissza az uszodába! A közeg sem tetszett, és „egész véletlenül” azon az edzésen nem találkoztunk labdával… A mai napig nem vallja be, de alighanem ő intézte el (édesapjára néz), hogy labdás edzés helyett aznap futóedzés legyen… Ilyenfajta terelgetés a vízilabda felé azért működhetett.

István (visszafogott mosollyal, a fejét csóválva): Ugyan! Tényleg jól focizott, de a foci nemcsak abból áll, hogy lövöd a gólokat elöl, hanem futni is kell. Bemelegítésnek futottak egy ligetkört, Marci magas fiú volt, és aki nem tanult meg futni, az nem tud futni… (Márton csóválja a fejét)

– Az, hogy az édesapjuk ilyen sikeres sportoló volt, hátrányt vagy előnyt jelentett inkább?

István: Eleinte hátrányt, aztán ez elmúlt. Hamar felkerültem a nagyokhoz, híres játékosok közé. Idősebbek ellen játszottam, és volt, aki fenyegetett, hogy mit ugrálok. Próbált megfélemlíteni. Ahogy kiszorítottam a csapatból az idősebbeket, jöttek a megjegyzések, de ez csapatsportágban óhatatlan. Amit apu kivívott a Szívós névvel, annak biztos volt előnye is, ám ez nem érdekelt.

Márton: Én nagyon sokáig nem éltem meg sehogy az ő ismertségüket, mert nem fogtam fel, mit értek el. Beszéltek a nagy eredményekről, de gyerekként még nem tudod ezeket hová tenni. Ahogy nőttem, fokozatosan értettem meg, mit jelentenek a klubsikerek, a válogatott, az olimpia, az eb vagy a vb.

Nehézséget pedig csak egy-egy rosszindulatú ember megnyilvánulása jelentett, hogy „csak azért, mert neked ez a családi múltad, kivételezett vagy” – de ezek engem motiváltak, hogy bebizonyítsam, nem ezért történnek a dolgok.

Egy idő után már a legrosszabb rosszakaró sem tudott mit mondani, mert ciki lett volna kritizálnia. Úgyhogy mindez előre vitt.

– A vízilabdázók többsége tanult ember. A családjukban mennyire volt fontos, hogy a sport mellett diplomát is szerezzenek?

István: Amikor ’68-ban eljöttem a Ferencvárostól, nagyon komoly dolgot kaptam volna, ha maradok: felajánlottak egy gebines boltot, ez – a maiak kedvéért mondom – vendéglátóipari egység lett volna, amit üzemeltethetek. De én az akkori legnagyobb európai csapathoz, az OSC-hez mentem, az orvosi egyetem csapatához, ahová – a fogorvosi karra – felvételt nyertem. Ott példaképek szerepeltek, a vízilabdatörténet leghíresebbjei. Akkoriban azt mondták, a vívók és a vízilabdázók között van a legtöbb diplomás, és a szüleim is úgy neveltek, hogy a sport remek ugródeszka, de bármi közbejöhet, úgyhogy civil foglalkozás is kell.

Márton: Én a Testnevelési Egyetemen végeztem el a szakedzőit.

A vízilabdára azt is szokták mondani: észjáték. Én nagyon sok másik sportágról is azt gondolom, hogy bizonyos szintet egy bizonyos IQ alatt nem tudsz bennük elérni.

A vízilabdázók nagy része tanul, és erre biztatja a fiatalabbakat is, akik hálaistennek követik a hagyományt.

– Az életútjukat figyelve nemcsak a tanulás, a tanítás is az igényüknek tűnik. A karrierjük egy ponton túl arról is szól, hogy átadják a tudásukat másoknak.

István: A „nagy” szövetségi kapitányi poszton kívül mindent betöltöttem ebben a sportágban. Azt is megpályáztam egyszer, de mást választottak. Amikor esténként kijövök az uszodából, úgy érzem, én vagyok a legöregebb, mert olyat, aki többet tud a medencék, a Margitsziget meg a Komjádi uszoda világáról, keresni kell. Már kihaltak, vagy eltávolodtak a szakmától. Voltam utánpótláskapitány – nálam mutatkozott be a válogatottban Benedek Tibor –, tíz évig az FTC elnöke, a fogorvosi praxissal együtt álláshalmozónak tűnhettem. Szóval, van mit továbbadnom, már a volt játékosaim gyerekeit is tanítom.

Márton: Mindig vonzott a fiatalok nevelése, már most, játékosként is. Magyarországon azért is válhatott az elmúlt évszázadban a vízilabda ilyen sikeressé, mert az idősebb játékosok vették a fáradságot, hogy elmondják a saját tapasztalataikat az utánuk jövőknek.

Ha összetalálkoztál egy nagynevű játékossal, az mindig szólt hozzád egy-két jó szót, hogy ő hogyan csinálta volna vagy csinálná azt, amivel te éppen küzdesz.

Legyen akár uszodai vagy magánéletbeli történés. Ugyanígy már én is igyekszem továbbadni, amit tudok, és úgy néz ki, van is rá fogadókészség.

– Az egész életük a sport körül forog, vagy más tevékenység is össze-összehozza a családot?

István: Amíg Marci aktív, még a sport körül forog az életünk, illetve én már az unokámmal, a lányom kisfiával is járok le az uszodába. Ádám hétéves, még csak ismerkedik a sportággal, ám az uszodában már mindenki ismeri, mert ő az egyetlen Muki! És ami még összeköti a családot, az 1957 óta a kedvenc búvóhelyünk a Balaton partján: Szigliget. Édesapáméktól örököltem ott egy kis helyet, amit folyamatosan szépítgetünk. Nyaranta leköltözünk a feleségemmel meg az unokával, és a családtagok, rokonok jönnek látogatni.

– Mit jelent önöknek a szigligeti móló?

István:

Édesapámról nevezték el, azt hiszem, ez egyedülálló! Uszodát, egyebeket neveznek el emberekről, de a Balaton egyik leghíresebb helyén egy mólót? Apu évtizedeken át horgászott ott.

Ma nem kevés ember szerez róla tudomást, ki is van írva, megállnak, megadják a tiszteletet. A polgármester megható ünnepség keretében adta át ezt az elismerést.

Márton: Rengeteg csodaszép emlék köt oda, a gyerekkorom igazán jó része, a nyarak ott teltek. A második otthonom, otthonunk. Sokszor inkább oda megyünk haza, mint a fővárosba. Az a nyugalom, az a légkör, ami Szigligeten körbevesz, sokat jelent a családnak. És ahogy időm engedi – ha nem is annyit, mint régen –, kiülök pecázni is, ahogy nagyapám tette.

István: Kavarognak az emberben az érzések. Ahogy apuval lementem horgászni, úgy Marcit és a barátait már én vittem le. És most Mukit is. És mindegyik generáció hasonlóan viselkedik! Muki pont, mint Marci… Nekiállunk, és ha látja, hogy máshol fognak egy halat, rögtön átmegy oda, majd félóra múlva visszajön, hogy volt-e kapás. Mintha Marcit hallanám! Nyilván ahogy idősödik, ott marad majd a botnál, de egyelőre ugyanúgy én ülök a peca mellett, ahogy Marci idejében, pedig elvileg akkor is és most is csak kísérő vagyok…

– Ezek a szoros családi kötelékek nyilván pályafutásuk, életük nehezebb periódusaiban is erőt adtak a háttérből, segítettek átlendülni az akadályokon.

István: Nem emlékszem, hogy lett volna a sportpályafutásomban nehéz időszak. Minden perc, amit a magyar sportban töltöttem, élmény volt! A feleségem velem izgulta végig az utolsó aktív éveimet, majd Marci teljes pályafutását. De soha nem ült mellém mérkőzésen!

Marci: De, a vége felé már igen! Igaz, sokszor inkább otthonról szurkol.

István: Jó, de eleinte idegesítette, hogy ő nem ért hozzá, én meg mindenre másképp reagálok. Inkább velem szemben ült, vagy máshol, tőlem távol, és hagyta, hogy magamban izguljak…

Márton: Azért ma már egymás mellett ülve is tudtok szurkolni!

Igazság szerint a család ad egy hátteret, ami segít, de egy másik hátteret az uszoda is ad. Az is fontos, ott is baráti, szinte családi kötelékek alakulnak ki.

És a kettő együtt lendíti át az embert a nehézségeken, hogyha vannak. Mindkettő kell, akkor van siker, ha a sportbeli közeged meg a családod szellemisége találkozik. És a mi esetünkben ez mindig működött.

Sokszor azok az emberek igyekeznek a legjobban másokért tenni, akik maguk is megtapasztalták, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben lenni. Zichy Mária Budapest ostroma idején született, a kitelepítéskor az egyik pribék puskatussal verte szét a kislány lábujjait, mert nem szabályosan sorakozott. Az ’56-os forradalomban kamaszlányként vöröskeresztes önkéntesként ápolta a sebesülteket. A forradalom bukása után a család emigrált, átúszva a jéghideg Fertőtavat. A grófnő ekkorra már annyi nyomorúságnak és szenvedésnek volt a tanúja, hogy az érettségi után úgy döntött, szociális gondozó lesz.

„Soha nem felejtem el, hogy honnan jöttem, és azt sem, hogy milyen volt mélyszegénységben élni – meséli Caramel. – A szeméttelepen üres gyógyszeres üvegeket kerestünk, amiket akkoriban vissza lehetett váltani. Hazavittük, kimostuk, anyukám fertőtlenítette, és vitte a gyógyszertárba. Ebből éltünk. Akkor nem támogatott minket senki. Ha gyerekkorban senkitől nem kapsz egy jó szót sem, az elég nehéz.

Válhattam volna egy bezárkózott, negatív emberré, megbélyegezhetett volna a gyerekkorom, de nem ez történt. Ezekben a kilátástalannak tűnő helyzetekben Isten mutatta meg nekem a reményt: elvezetett a zenéhez.

Szeretem megfigyelni az embereket, hallgatni a történeteiket, és a saját tapasztalataimra hagyatkozva próbálok tanácsokat adni a dalszövegeimmel is. Hiszem, ahogy Isten terel engem az úton, úgy terel mindenkit a boldogság felé. Amikor a tavalyi díjátadón egy színpadon álltam a Máltai Szimfónia-programban résztvevő gyerekekkel és együtt zenéltem velük, határtalan nyugalom és szeretet járta át a szívemet. Nagyon megtisztelő, hogy idén nagykövetként állhatok ki a Jószolgálat-díj mellett.”

„A Jószolgálat-díj az ország cselekvő segítőit jutalmazza: olyan személyeket és szervezeteket, akik sokat tesznek a segítségre szoruló emberekért – emeli ki a Jószolgálat-díj szóvivője, Gáspár Judit. – A díj missziója, hogy a díjazott személyek és intézmények, közösségek széles körű bemutatásával a szociális munka különböző közegeinek mindennapjaiba is betekintést adjon. Egész éven át tartó médiakampánnyal hívjuk fel a figyelmet a rászorulók különböző rétegeire, valamint az irántuk megnyilvánuló tolerancia és cselekvő szeretet fontosságára.”

„A segítségnyújtás olyan lehetőségeit ismerhetjük meg a jelöltektől, amelyek által mi magunk is jobb emberekké válhatunk. Hiszen a hivatásos szociális munkások és önkéntes segítők azok, akik az összetartás erejével fellépnek a szegénység ellen, és harcolnak az esélyegyenlőségért” – mondja Caramel.

„A Jószolgálat-díj egyfajta alternatív Oscar, amely a segítő szakmában dolgozókat jutalmazza”

 – fogalmazza meg Barabás Éva. – „Zichy Mária szekszárdi birtoka alig 15 km-re van Bonyhádtól, ahol én születtem. A szőlőtőkék összekötnek minket. Gyerekkoromtól kezdve azt láttam, hogy segíteni jó dolog. A sváb nagymamám a kertjében paradicsomot szedett, amikor hátizsákos, németül beszélő fiatalokra figyelt fel a 6-os út mellett. Behívta magához a vadidegen vándorokat, megetette, megitatta, és azzal engedte tovább őket, hogy reméli, majd az ő unokáinak is segítenek mások, ha bajba kerülnek. Székely nagyanyám a szomszéd fiúról gondoskodott, figyelt, ha jó szóra, ebédre, nyugalomra volt szüksége. Édesanyám mindig azt tanította nekem: »Évikém, ha másnak segítesz, ha másnak készítesz bármit, az még szebb legyen, jobb legyen, mintha magadnak készítenéd!«”

Barabás Éva egész életét meghatározza, hogy ahol csak tud, segít. Hosszú évekig volt az SOS Gyermekfalu nagykövete, munkájáért a Mosolyrend lovagja is lett. „Sokszor hallani, hogy az emberek közönyösek, nem érdekli őket semmi, csak a maguk dolga. De ez nem igaz – állítja Évi. – Az emberek nagyon is képesek önzetlenül cselekedni. Minden attól függ, hogy mit szeretnénk látni, hova esik a fókuszunk. Segíteni a legönzőbb dolog, mert segíteni jó, segíteni felemelő érzés, segíteni jólesik. Mindemellett persze a legönzetlenebb dolog is, mert adunk és nem várunk érte semmit. A segítségben nincs kérdőjel.

Ha tudok segíteni, az azt jelenti, hogy mázlista vagyok, mert van miből adnom.

Rengeteg tehetős ember van a világon, s reméljük, egyre többen gondolkodnak úgy, mint Twickel György, amikor megalapította a Jószolgálat-díjat: »megtehetem, és meg is teszem«.” 

„A média mindig a szenvedést mutatja, és túl kevésszer szól arról, ki az, aki segít másokon: adakozik, levágja a hajléktalan haját – teszi hozzá Caramel. – Ezért jó, hogy ezzel a díjjal most kicsit róluk szól a show. Ezek az emberek nem a dicséretért csinálják, hanem azért, mert így vannak összerakva, nem tudnak nem segíteni. Én úgy látom, hogy a szociális szektorban dolgozóknak sajnos természetes, hogy nincsenek megbecsülve. Ők tudják, hogy amit tesznek, azt majd a Jóisten megköszöni nekik. Ezért jó, hogy most a figyelem rájuk irányul. Ezért bátorítok mindenkit, hogy használja ki ezt az időszakot, vegye észre a segítő embereket a környezetében, és jelölje őket a díjra!” 

„Igen, nagyon fontos, hogy vegyük észre egymást – mondja Éva. – Akik tesznek, kiteszik a lelküket, számukra a cselekvés fontos, és nem érnek rá arról beszélni, hogy milyen értékes feladatot végeznek. Ezért lényeges, hogy mi vegyük észre őket, és most itt az alkalom, hogy ezt megtegyük, jelöljük őket az idei Jószolgálat-díjra!”

„Az idei év újdonsága a külhoni vándordíj kategória. A külhoni elismerést a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek számára ajánljuk, akik hivatásszerűen vagy önkéntes alapon kiemelkedő munkát végeznek a rászoruló családokért, fogyatékos emberekért, hajléktalanokért, kisebbségekért vagy idősekért.”

Idén Kárpátalja területéről várjuk a jelöléseket, majd minden évadban más határon túli térség részére ajánljuk fel az elismerést, a jószolgálati tevékenységet végző személyek részére – teszi hozzá Gáspár Judit. – Zichy Mária Terézia különös gonddal támogatta a kárpátaljai magyarságot. 1995-ben az ő segítségével alakult meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat beregszászi szervezete, és a székházat is az ő támogatásával újíthatták fel.”

Hétvégén szüreteltünk. Figyeltem a dolgos sokaságot: a társaság fele elmúlt már 60 éves. Mi, „fiatalok” csak tátottuk a szánkat azon, ahogy reggeltől estig cipekedtek, hajlongtak és koordinálták a munkát a „nagy öregek”. Nekünk, a javarészt számítógép mögött tespedő „fiatalságnak” akkora élményt jelentett ez a közösen eltöltött nap, hogy még sokáig emlegetni fogjuk. A kétkezi munka és a természet tisztelete, a család, a barátok fontossága – mind-mind olyan értékek, amelyeket a nálunk idősebb emberek tudnak a leghitelesebben közvetíteni, hisz jóval többet tapasztaltak az életből. Jócskán megfizették már a tanulópénzt, sokkal biztosabban tesznek különbséget érték és értéktelen, fontos és haszontalan között. Alapvetően mi is segíteni mentünk, de sokkal többel gazdagodtunk az idei szüreten, mint reméltük.  

A nagymamám sajnos már nem tudott velünk tartani. Igazán szép kort megélt, nemrég, 93 éves korában hunyt el.

Emlékszem, még kilencvenévesen is törte a diót, foltozta a ruháinkat, és főzte az isteni ebédeket – ott segített, ahol csak tudott. Hatalmas űrt hagyott maga után. Vele kapcsolatban sem jutott soha eszembe az öregség. Világ életében keményen dolgozott, küzdött a megélhetésért, inkább magától vonta meg a falatot, csakhogy az utódainak, nekünk egyszer majd jobb legyen. Mindig a család volt számára az első, számomra pedig ez az attitűd a legértékesebb a hagyatékából. Ha konfliktusom van a férjemmel, a testvéremmel, a szüleimmel, mindig arra gondolok, hogy vajon a mama hogyan kezelne egy hasonló helyzetet – és ez sokat segít. Igazi példakép, családunk lelke és motorja volt ő. Egy ízig-vérig társasági ember, aki özvegyen sem zárkózott be, rendszeresen járt istentiszteletre és az idősek klubjába, ahol aktív résztvevője és szervezője volt a közösségi programoknak, amíg járni tudott.

Kimeríthetetlen erővel és jósággal áldotta meg a Teremtő, és a talentumait soha nem volt rest mások javára fordítani. Küzdött a szegénység, később a betegségek ellen olyan élni akarással és derűvel, amit tanítani kellene.

Mindenkihez volt egy jó szava, rengeteget mesélt régi idők szokásairól, varrni tanított és főzni, hol a vállán sírtam ki magam egy-egy csalódás után, hol hangosan kacagtam a történetein. Amióta az eszemet tudom, ősz volt a haja, de az évtizedek során a szememben semmit sem öregedett. Szerintem eldöntötte, hogy soha nem fog megöregedni, így nem is aggasztotta túlságosan az évek múlása. Soha nem kesergett azon, hogy mit vett el tőle az élet, és másoknak mijük van, képes volt mindenben és mindenkiben a jót látni és keresni, és őszintén tudott örülni az élet legapróbb történéseinek is. Mindig talált magának feladatot, hogy még véletlenül se jusson ideje a panaszkodásra. Emlékszem, még halálos betegen is képes volt felkelni csak azért, hogy bundás almát süssön nekem, mert tudta, hogy az a kedvencem. Annyira előttem van, ahogy ott állt a konyhában görnyedten, a botjára támaszkodva a tűzhely előtt, és mosolygott akkor is, amikor már az is komoly erőfeszítés volt a számára. Szerintem tisztában volt vele – az utolsó időszakban pedig az is éltette –, hogy mekkora szükségünk van rá.

Vele kapcsolatban értettem meg igazán, milyen az, ha valakit kortalannak neveznek. Igaz szívű ember volt ő, akinek a puszta jelenléte is gazdagít és harmóniát sugároz.

Fiatalság. Öregség. A kor tényleg relatív? Valójában magunk döntjük el, hogy megöregszünk-e? Én vajon a közel negyven évemmel fiatalnak számítok-e még? Lehet-e jól öregedni? Miért sóhajtunk megkönnyebbülve, ha azt hirdetik úton útfélen, hogy a 40 az új 30? Egy frászt! A 40, az 40, és meg kell barátkoznunk ezzel is, ahogy annak idején a 30-cal tettük. Minden életszakasznak megvan a maga szépsége, csak fel kell tudnunk fedezni! A rendszeres mozgással, a sok alvással és a helyes táplálkozással, no meg a különféle anti-aging kencékkel nyilván lassíthatjuk látszólag az idő múlását, de a valódi fiatalságelixír szerintem belülről fakad.

Harmónia? Lelki béke? Vajon mi lehet az örök fiatalság titka? Szerintem az, ha szeretjük és megelégedéssel elfogadjuk a saját életünket, hiszen aki boldog és elégedett, az sugárzik, függetlenül attól, hogy hány éves.

Hatalmas szerencsénk, hogy ezen a sokszor rögös úton már jártak előttünk. „Jól jön az öreg a háznál” – ideje újra komolyan vennünk ezt a már-már elfeledett, régi mondást! Figyeljünk és vigyázzunk az idősebb generáció tagjaira, mert olyan titkok tudói ők, amikre nekünk is nagy szükségünk lesz, hogy aztán megöregedvén tovább adhassuk az utánunk következő nemzedékeknek.

„Ha kimarad, lemarad” – állította a '90-es évek reklámja, de hol voltunk még akkor attól, ami ma már egész generációt gyötör! Fear of missing out, vagyis a félelem attól, hogy valamikor valamiből kimaradunk. A gimnazista korosztály talán mindig érzékeny volt erre, de az online térbe áthelyeződött életben, ahol non stop tudhatunk egymásról, ez még jobban felerősödik.

A „FOMO”, Hartung Attila filmje szerencsére nem ennyire görnyedt hátú szociológusos, inkább csak azt a fajta létbizonytalanságot érzékelteti, ami a legkülönbözőbb módon megjelenhet. Mindezek mellé pedig oda tudja tenni azokat a kérdéseket és témákat, amelyek a tinédzserek gondolkodását jellemzik, és amelyekről nekünk, felnőtteknek sokszor fogalmunk sincs.

Ilyen, a filmben vaskosan megjelenő téma, hogy miként vagyunk jelen az online térben, milyen lábnyomot hagyunk magunk után, illetve hogy a négy főszereplő fiú hogyan viszonyul a másik nemhez, milyen játszmákat enged meg és nem enged meg velük szemben. Vagy hogy mennyire tudatosak ezek a lépések.

Mindezt a tizenévesek számára befogadható stílusban teszi. Ez nem véletlen, hiszen Hartung Attila – aki eddig kisfilmjeivel mutatta meg tehetségét – 28 évesen a legfiatalabb rendező, akit a Magyar Nemzeti Filmalap nagyjátékfilm elkészítésében támogatott. A pályakezdőknek szóló Inkubátor-program több alkotása is – mint például tavaly a „Virágvölgy” és az „Egy nap” – nagyon kevés pénzből tudott fesztivál- vagy közönségsikert elérni. Ennek keretében készült el az eredetileg „Senki nem megy sehova” munkacímű „FOMO” is, amely így egy éven belül a második film a mai középiskolás korosztályról. A „Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)” a cyberbullying, vagyis az internetes zaklatás témakörét járja körül egy fiú és egy lány történetével, a FOMO viszont sok szálon elindult. Főszereplője az a négy fiú, akik egy osztályba járnak, és Falka néven jól menő YouTube-csatornát működtetnek. Tartalmaik különböző kihívásokra, YouTube challenge-ekre szorítkoznak, amik ma jellemzően elárasztják az internetes felületeket.

Egy tavaszi kerti parti azonban a kelleténél több alkoholfogyasztásba torkollik, az éjszaka kompromittáló fényképei és videói másnapra kiszivárognak. A tudtán kívül így megalázott helyzetbe került főszereplő lány, Lilla (László Panna) másnapra szégyenében eltűnik.

Ez a rövid történet adja a film dramaturgiai alapját, ez viszi egyfajta lelki utazásba a budapesti éjszakában a másik főszereplőt, a Falka egyik tagját, a jól menő budai családból származó, ezzel az éjszakával sok mindent kockáztató Gergőt (Yorgos Goletsas). Hogy a tinédzser kanosszajárás végén van-e igazi bűnbánat, kérdés lehet, de hogy a főszereplő fiú lelkileg megsemmisül tettének súlya alatt, egyértelmű.

A FOMO közel sem tökéletes film. Elvitathatatlan látványelemei mellett a forgatókönyv például gyakran egyenetlen, a film második fele gyakran leül, nem tudja fenntartani kellő módon az érdeklődést. Mindezek ellenére a fiatal rendező és a fiatal – többségében amatőr – színészek játéka garancia arra, hogy gyakran nyomasztó, drámai hangvétele mellett is ez a film esetleg tényleg meg tudja szólítani a képregényadaptációkon nevelkedő plázamozi generációt. Rengeteg filmnyelvi elemmel érik el az alkotók azt a fajta fiatalos lendületet, amit eddig talán semelyik magyar filmben nem tapasztaltunk: a klipszerű, gyakori vágásokkal, a sokszor használt kézi kamerával, az önmaga testiségét felfedező korosztály apró, elcsent pillanataival vagy csak egyáltalán a spontán, életszerű, 18 évesek szájából autentikus – ezért néha éppen a jó ízlést sértő – beszédstílussal.

Nem megítélve a Vasember, A galaxis őrzői vagy a Bosszúállók filmeket, az ilyen hozzánk, a mi történeteinkhez, problémáinkhoz hasonlító, azt érzékletesen megmutató, rólunk szóló történetek valóban közelebb vihetik a mai fiatalokat is a mai magyar mozihoz. Így idővel talán le lehet váltani az „az csak egy magyar film!..." mentalitást. Új generáció, új esély.

Forgatással telt a nyár a Bethesda Gyermekkórház „egészségügyi szakdolgozó” kategóriában díjazott munkatársai számára. Tizenkét részes videósorozatuk a klinika működésébe, az ápolók munkájába enged bepillantást. „Az endoszkópos beavatkozásoktól kezdve a lóterápiás foglalkozásokon át a laborban zajló munkáig rengeteg képet felvettünk” – sorolja a csapat egyik tagja, Tamásné Bese Nóra kommunikációs vezető, aki azért tartotta fontosnak ezeket, hogy eloszlassa a családok ismeretlentől való félelmét. „Egy kórházban a szülők számára minden idegen, ezért úgy érzik, elvesztették a kontrollt gyermekük sorsának irányítása felett” – magyarázza. A Bethesda csapata a szülők mellett a gyerekeket is meg akarta szólítani, akiknek egy plüss maci segítségével mutatják be, mit is csinálnak az orvosok műtét közben. A videókat a folyosókon található nagyképernyőjű televíziókon folyamatosan fogják vetíteni, hogy bátorságot öntsenek a várakozókba, de az intézmény internetes oldalára és közösségi felületeire is felkerülnek majd.

A kisfilmeken keresztül nemcsak a klinika működésébe láthatunk bele, hanem annak dolgozóit is jobban megismerhetjük, akik vonakodva álltak kamera elé, ám kezdeti aggályaikat hamarosan öröm váltotta fel.

„Boldogsággal töltötte el őket, hogy valaki végre rájuk is kíváncsi” – meséli Kemenesiné Lakatos Eszter ápolási igazgató, az imázsfilmek ötletadója. A kezdő ápolókról és az oktatónővérekről szóló felvételeket iskolákban is szeretnék levetíteni, hogy kedvet teremtsenek a fiatalokban ehhez a mostanában kevésbé népszerű szakmához. Bese Nóra szerint az emberek szeretik a pozitív történeteket és vágynak rá, hogy betekinthessenek a kulisszák mögé. A hasonló videók jellemzően nagy nézettséget érnek el a közösségi oldalakon, ezért úgy tervezik, később vágatlan anyagokkal is jelentkeznek majd.

A közösségi média jelentőségét a Semmelweis Egyetem „orvos” kategóriában elismert, emlőrákkal foglalkozó szakemberei is felismerték, akik a daganatos megbetegedés megelőzéséről készítettek kisfilmet, a mammográfia életmentő szerepét hangsúlyozva. Magyarországon minden nyolcadik nő érintett a betegségben, mégis kevesen járnak szűrésre. Prof. Dr. Dank Magdolna onkológus úgy vélte, szavak helyett nagyobb hatást érhetnek el a képekkel: az animációs kisfilm könnyed hangon beszél a súlyos témáról.

A „gyógyszerész” kategória győztese, a SzeddViddVédd projekt a gyógyszerhulladékok veszélyeire kívánja felhívni a figyelmet. A Magyar Gyógyszerészhallgatók Egyesületének csapata 500 fő körében végzett közvéleménykutatást, és a válaszadók fele nem volt vele tisztában, mit kell tenni a lejárt orvosságokkal. „A kommunális szemét közé dobva a gyógyszer egy komplex szemétlerakó helyre kerül, ahol hatóanyagai a nedvesség hatására könnyen feloldódhatnak, majd beszivárognak a talajba, onnan pedig a felszíni tavakba vagy a folyókba kerülhetnek" ‒ figyelmeztet dr. Kulcsár Nikolett, a csapat vezetője. Ezért is fontos, hogy a patikában adjuk le a tablettákat, ahol a megfelelő technológiával semmisítik meg azokat, ezáltal összetevőiknek nincs esélyük visszakerülni a természetbe. A használt injekciós tűket azonban a gyógyszertárak nem veszik vissza, ami miatt nagy valószínűséggel végzik a kukában. A vakcinákat rendelőintézetekben és kórházakban gyűjtik, a projekt következő célja egy ezek összességét mutató térkép létrehozása. A felmérésből az is kiderült, az emberek hajlamosak megfeledkezni a korábban kiváltott gyógyszereikről, ami különösen az idősekre igaz. „Az otthon tartott orvosságokat célszerű negyedévente átnézni, mivel bizonyos idő után lejár a szavatosságuk” – tanácsolja a csoport egyik tagja, dr. Kocsis Janka, aki az idősek védelme mellett a fiatalok tudatosságra nevelését is küldetésének tartja, és azt reméli, ez a kérdés is olyan természetessé válik, mint például a műanyagmentesség.  Ennek érdekében két edukációs jellegű játékot is fejlesztettek, hogy szembesítsék őket ismereteik hiányos voltával.

A Richter Anna-különdíjat a Vadaskert Alapítvány tagjai kapták. A Németh Laura klinikai szakpszichológus és Papp Bence élményterapeuta által kidolgozott terápiás szabadulószoba a kényszerbeteg gyerekeken és azok szülein kíván segíteni, mivel a betegség a fiatalok egész környezetét érinti. A repetitív módon végzett cselekvések rengeteg időt felemésztenek, emiatt gyakran okoznak konfliktust a családban, például ha a gyerek tisztálkodással kapcsolatos szokásai miatt túl sokáig tartózkodik a fürdőszobában vagy ha ellenőrzési kényszerei végett nem tudnak időben elindulni az iskolába – ezekben az esetekben kiterjesztett kényszerekről beszélhetünk.

Az élménypedagógia módszerein alapuló szabadulószoba koncepcióját nyolc család bevonásával alakították ki, kifejezetten a helyzetükhöz igazítva a játékokat.

Ahol például nehézséget okozott a szülőknek, hogy önállóságra neveljék gyermeküket, ott kimondottan a kényszerbetegnek kellett megoldania a feladatokat, míg mást egy számkód megadásával ösztönöztek arra, hogy tevékenységét adott időn belül fejezze be. „A családoknak remek élmény volt, hogy egy rájuk szabott, közös programon vehettek részt, ami már önmagában felért egy terápiával” ‒ meséli az első tapasztalatokat dr. Kollárovics Nóra pszichiáter, aki úgy látja, a küzdelem a közös célért még közelebb hozta egymáshoz a játékosokat.

A pályázat egyébként nemcsak az egészségügyben, de az oktatásban dolgozókat, sőt, még a tizenéves korosztályt is megmozgatta, a szó legszorosabb értelmében: például egy egész iskola dolgozott az oktatás kategóriában elismert Richter Anna Tanösvény és Mezítlábas Park létrehozásán. A lőrinci Egri SzC Március 15. Szakgimnázium és Szakközépiskola tanárai és diákjai elsősorban a környező falvakban élő gyermekeket várják ide, akik homokból, folyami kavicsból és gyepszőnyegből álló járófelületen sétálhatnak, emellett játékokon keresztül megismerkedhetnek a park területének élővilágával. Ha a díjazottakon múlik, az ő generációjuknak rideg kórtermek és elgyötört ápolók helyett már valami egészen más fog eszébe jutni a hazai egészségügyről. 

– A te művészeted komoly és játékos egyszerre. Az ember felvillanyozódik a képeid­től – még akkor is, ha néha beletörik az agyveleje a megfejtésükbe. Te is szeretsz játszani?
– Igen, szeretek. Gyerekkoromban legjobban gombfocizni szerettem, később sakkoztam is.

– De nemcsak gombfocizni szeretsz, hanem saját lábbal is játszol. Nekem az a tapasztalatom, hogy a csapatjátékok nagyon sokat elárulnak az ember valódi jelleméről. Te milyen poszton játszol a legszívesebben?
– Tudom, hogy ez egy elég rossz pont, de az a helyzet, hogy én csatárt szeretek játszani. Nyilván, aki csatár akar lenni, az valamennyire önző alak, az gólt akar rúgni. Olykor azért vállalom, hogy beállok a kapuba, mert úgy akarok tűnni, mint aki tesz a közösségért valamit. De általában csak olyankor, ha már egy kicsit elfáradtam…

– Ezt nem gondoltam volna rólad! Szerény embernek tűnsz.
– Az is vagyok, természetesen.

– Igen, miközben egy kicsit provokatív is. A legtöbb képed rejtvény: anamorfózisok, optikai csalások, lehetetlen geometriai alakzatok vannak elrejtve bennük. Ismerd be, hogy van egy kis piszkálódás ezekben a művekben!
– Beismerem, bár azért a kegyed kérdéseiben is van egy kis piszkálódás! Nyilván az izgat ebben is meg a játékban is, hogy ezekből a furcsa, rejtett képekből talán kiderül egy picit a világ bonyolultsága. Én kedvelem, ha valami nem egyértelmű, nem azonnal átlátható. Azt szeretném, hogy ha bemész a múzeumba, akkor nemcsak három másodpercig állnál a kép előtt, hanem talán egy kicsit tovább.

– Amikor beléptem ide, megláttam azt a képet a falon. Sejtettem, hogy egy anamorfózis van benne elrejtve, és kerestem a megfelelő helyet, ahonnan nézve összeáll az elrejtett kép. Abban a pillanatban, amikor megtaláltam, éles szúrást éreztem a bal fülemben. Egy kaktusz állt pont azon a helyen, az ablakpárkányon, ahonnan látni lehet. Azt akartad, hogy fájjon az igazság pillanata?
– Bevallom, erre nem gondoltam eredetileg, de tetszik az ötlet! Te nagyon önálló voltál, de azért én azt vettem észre, hogy néha nem árt egy kis segítség a nézőnek, hogy megfejtse ezeket a rejtvényeket. És ilyen segítségeket olykor meg is szoktam adni. Például a 2004-es kiállításomon, az Ernst Múzeumban, ahol két teremben is ilyen bonyolultabb képek, anamorfózisok voltak kitéve, azt találtuk ki Keserű Kati művészettörténésszel, aki a kurátor volt, hogy pöttyöket teszünk a padlóra és a pöttyökből nyilakat húzunk. Így jelezzük a nézőknek, hova kell állni, hogy meglássák, amit akartam. De egyébként annak mindig nagyon örülök, ha egy néző valami olyasmit gondol a képemről, ami nekem még nem jutott eszembe.

– Kissé bosszantó, de az a helyzet, hogy még írni is tudsz. Több könyved is van, az én kedvencem A követ és a fáraó, ami tulajdonképpen egy kultúrtörténeti krimi. Miért vágtad új fába a fejszéd, miért kezdtél írni?
– Nagyon régóta rajzolok. Még azt is mondhatnám, hogy ebben profi vagyok. Ennek viszont megvan az a hátulütője, hogy ha elkezdek egy rajzot, akkor körülbelül tudom, hogy mi lesz belőle. De ha valamit elkezdek írni, akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz a végeredmény! Úgyhogy ez számomra sokkal érdekesebb terep. Egyébként elég régóta írogatok én, csak nem rendszeresen, és nem tanultam a mesterséget.

– Most is írsz valamit?
– Nevetni fogsz: történelmi regényt! Már megvan belőle kétszáz oldal.

– Szóval érdekel a történelem. És a politika?
– A „Sakkparti a szigeten” című könyvem a politikáról szól, nyilván ezért teszed fel ezt a kérdést. Én valamikor, úgy a rendszerváltás táján, kicsit megmártóztam a politikában. Plakáttervező voltam, az pedig ugye a legpolitikusabb műfaj, így keveredtem bele. De ma már nemigen foglalkozom vele.

– Ez azért furcsa, hogy te plakátokat is rajzoltál (te készítetted a kultikus „Tavarisi, konyec” plakátot is 1989-ben), mert elvileg ez nem egy sokrétegű műfaj. Azt gondolnánk, egy plakát akkor működik, ha első ránézésre átjön az üzenete.
– Jó, most akkor vegyük ki a Tavarisit, mert az tényleg egy ilyen mellbevágó vagy szemkiszúró plakát volt. De amúgy a plakát nézésének a mechanizmusa az, hogy te meglátsz valahol egyet – nyilván jó messze látod meg, ugye, mert a plakátok az utcán vannak –, és ha érdekel, amit látsz, akkor közelebb mész.

– Ez az idézet szerepel az egyik albumod elején: „Vannak dolgok, amiket el tudok képzelni és le tudok rajzolni. / Vannak, amiket el tudok képzelni, de nem tudok lerajzolni. / Vajon le tudok-e rajzolni valami olyat, amit nem tudok elképzelni? Ez az, ami igazán érdekel.” Ezt ki írta?
– Én írtam, és nagyon büszke is vagyok rá!

– Szóval ezért szereted annyira Dürer rinocéroszát? Mert ő is úgy rajzolta le, hogy nem látta soha?
– Igen, lehet, hogy összefügg a két dolog. Azt hiszem, Goethe írja le, hogy milyen hülye volt ez a Dürer: a gyönyörű metszeteit meg rajzait pávatollakra, kókuszdiókra meg ilyesmikre cserélte! Imádta ezeket az Újvilágból érkező dolgokat! És tényleg odaadott egy Melankóliát mondjuk egy kagylóért. A rinocérosz létezéséről egy Valentim Fernandes nevű pasas leveléből értesült, ő írta meg neki, hogy látott egy ilyen furcsa állatot. Ez alapján készítette rajzát Dürer, és ez lett az alapja az összes bestiáriumnak – mivel ugye újabb rinocérosz évszázadokig nem jött Európába. Az ő rajzaiból tudhatjuk, hogy a rinocérosznak a hátán nagy szarv található, ami egyébként egyetlen igazi rinocérosznak sem volt soha.

Dürer azért rajzolta oda azt a szarvacskát, mert amikor ez a Valentim látta az állatot, akkor I. Emánuel portugál király éppen össze akarta veszejteni egy elefánttal. Azt olvasta ugyanis Pliniusnál, hogy a rinocéroszok és az elefántok óriási, látványos harcot szoktak egymással vívni. Azt is írta a történetíró, hogy a rinocérosz erősebb és mindig győz, de azért Emánuel a biztonság kedvéért – hátha az elefánt nem olvasta Pliniust – felpáncélozta a maga rinocéroszát, innen a harci szarv a hátán. Ezt persze Dürer nem tudhatta, azt hitte, ez az állat anatómiai része.

– Erősen kapcsolódsz a hagyományokhoz, számodra fontos alkotókhoz, amilyen Dürer vagy Escher. Gyakran jelennek meg a képeiden rejtett formában írók arcmásai is. Katona Józsefé, Babits Mihályé, olykor az enyém…
– Bizony, ilyen hatalmas alkotók arcmásait szoktam én rajzolni! Babits Mihály, Szabó Borbála… Vagy lehet, hogy rosszul van a sorrend: te vagy elöl, csak aztán Babits.

– Nyilván, csak én is próbáltam szerény lenni. Különben életem egyik nagy sikereként könyvelem el, hogy rávettelek téged: rajzold meg a regényem borítóját! Megtiszteltetés volt.
– Fel szoktak ismerni a borító alapján?

– Persze, direkt úgy állok a könyvesboltban a pénztárnál, hogy az arcom mellett tartom a könyvet, hátha! De nemcsak engem, saját magadat is gyakran elrejted a képeken.
– Igen, ez olyankor szokott megtörténni, amikor többjelentésű a kép, és az egyik jelentés valahogyan rám, az alkotóra vonatkozik. Ez kicsit olyasmi, mint nálatok, íróknál, a posztmodern. Persze ez már a reneszánszban, a barokkban és a manierizmusban is szokás volt. Ez a jelentés valahol az Utisz-lényemhez tartozik, amit álnévként használok.

– Ezt a nevet az Odüsszeiából vetted, és azt jelenti: „senki”. Nem nagyképűség ez részedről?
– Lehet, hogy megint a futballcsatár-lényem megnyilvánulása? Mindenesetre van benne egy kis felelősséghárítás is. Barátaim szokták mondani egyébként, hogy illik hozzám ez a név, jellemző rám ez a „senkiség”, valami kívülállás.

– Nemcsak engem és magadat, hanem halálfejeket is szívesen rejtesz el a képeiden. Egyszer még a könyvespolcodon is kiraktál fehér könyvekből egy hatalmas a koponyát.
– Igen, vagy fél évig úgy volt, aztán visszarendeztem. Nem találtam meg a könyveket.

– Te a halállal is játszol? Vagy félsz tőle?
– Nézd, kétféleképpen lehet a halálhoz viszonyulni. Az ember vagy számontartja, gondol rá, foglalkozik vele, lerajzolja, mint ahogy az ősember lerajzolta a bölényt, akit le akart győzni – vagy pedig nem vesz róla tudomást és a homokba dugja a fejét. Lehet, hogy ez a második kényelmesebb. De én, azt hiszem, mégis inkább az első úton járok.

Orosz István
Kossuth-díjas grafikusművész, animációsfilm-rendező, író. Grafikáin szívesen kísérletezik a térbeli illúziókeltés eszközeivel, valamint az anamorfózis technikájának megújításával, amelynek során úgy torzít el képeket, hogy csak bizonyos nézőpontokból, illetve tükröződő felületek közbeiktatása révén kapjon értelmet a kép. Autonóm művészeti tevékenysége mellett alkalmazott grafikával pályája kezdete óta foglalkozik. Munkáival rendszeresen részt vesz nemzetközi képzőművészeti tárlatokon, grafikai biennálékon, filmfesztiválokon és elméleti szimpóziumokon. Szépirodalommal is foglalkozik, több verses, novellás és esszékötet mellett „A követ és a fáraó” című kultúrtörténeti „krimije”, illetve nemrég a „Sakkparti a szigeten” címmel egy regénye is megjelent.

A cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Bosnyák tér egyik szerény sarkában, kedvenc tölgyfám mellett kell elmennem, alatta a földön rengeteg csodaszép dundi makkocska fekszik. Biztosan a szél verte le őket. Micsoda klassz holmikat fogok én ebből készíteni, technika órán makkemberkét, nyelvtanra szófajok megnevezéseit, évszaknak megfelelő dekorációt az osztályomba! Ötletek tömege bukkan fel bennem. Gyűjteni! Egy aranymezőt feltáró kincskereső érezhet ilyen mohóságot. A szemergő esőben sűrűn hajlongó piros kapucnis néni (szerény személyem) szemet szúr pár arra haladónak, főleg, amikor meglátják, mit is gyűjtögetek. Ők már régen jártak iskolába.

Hová tegyem az esőtől vizes zsákmányomat? A piaci bejárót ellepő politikai pártok képviselői szórólapokkal nyomták tele kezem, ezekből pompás környezetbarát gyűjtőtasakokat készítek. Zsebeimet is teleraktam a kívánatos kinccsel, nincs több hely, kényszeredetten indulok hazafelé. A kosaramban, táskámban a zöldségek és husik mellett vígan terpeszkednek a makkszemek és kalapocskák.

A buszon zsúfoltság fogad, ezt már megszoktam. Sok néni az ismerősöm, Rózsika néni harsányan jelzi, hogy a mi megállónknál találkozunk. Beszorulok az ajtóhoz, mellettem egy csapat néni csivitel kerekes táskáját szorongatva, a hátam mögött egy erősen szuszogó személy.

Ez a szuszogó emberforma több merényletet hajt végre vesém ellen, majd letáboroz szorosan mellettem. Döbbenten veszem észre, hogy nyitott cipzáras zsebembe nyúl.

Hogyan kell kommunikálni egy zsebtolvajjal? Féloldalasan ránézek, ő meg ártatlanul elbambul, mint egy bágyadt eb a vasárnapi mócsingvacsora után. Keze a zsebemben. A busz megáll, kis mozgolódás, több törpe harci járműhöz hasonló kocsi mozdul az ajtó felé. A fickó döbbenten engedi el zsebem. Nem vagyok egy hőscincér, de most odavágok neki:

– Meglepődtél, mi?

A fiatal férfi a gyerekeknek gyűjtött termésekből szorongat egyet. Hátrébb lépne, de ott egy harcias néni lepkemintás kocsija állja el az útját. –  Másra számítottál, mi? – folytatom számomra is meglepően felbátorodva.

Többen felfigyelnek. Hallom, ahogy Rózsika néni tudósít:

– Gabika zsebtolvajt fogott, egy pénztárcával a kezében kapta el!

– Na szálljon le, maga szerencsétlen – ez nem is az én hangom.

A fickónak mázlija van, a nénik lassan vontatják le piaci szerelvényeiket. Szinte átugorja őket. Látom, ahogy szalad a patak felé.

Mérges vagyok. Elvitt egy szép makkszemet, pedig olyan sokat hajlongtam érte.

Te megcsináltad már a gyerek háziját? – beszélget két általános iskolás gyermek anyukája a városi rendezvényen vasárnap koradélután. Mindketten pironkodva vallják be, hogy még nincsenek kész vele. Egyikük elmeséli, hogy amíg a gyerek tanul a tankönyvből és a füzetből, addig ő besegít neki a háziban, különben mehetne az egész délután a levesbe, és a napsütést lecserélhetné az íróasztal magányára. Így csak a vasárnap koraeste megy rá az iskolára. Tanárként kicsit feszengek közöttük, de nem ismernek, így a másik anyuka bátran válaszol. Ő csak ellenőrizni szokta a házikat, de sokszor többet dolgozik a javítással, a csiszolással, mintha egyedül oldaná meg a gyerek helyett. Felszabadultan nevetnek, majd legurítanak egy-egy kávét, mert tudják, hosszú lesz az este, még valami verset is kell magolnia a gyereknek. Himnusz vagy Szózat, ők sem emlékeznek pontosan. Mindegy, a gyerek néhány hónap múlva úgyis összekeveri.

Szünetfelügyelő tanárként látom a házi feladat elkészítésének folyamatát a gimnáziumban. Az egy vagy két jó tanuló szétosztja a többi harminc közt a megoldást, a szünetben kézről kézre jár a füzet, mindenki agyatlanul másol.

A leglazábbak lemaradnak, kapják az újabb karót. „Mit írtál oda, bazze’? Máskor olvashatóbban, lécci!” Érkeznek a kritikák a vagányoktól, akiknek a hétvégéjük vagy az estéjük helyett a szünetüket és a reggelüket nyomja szét a feladat kipipálása. Nem baj, megérdemlik a trehányak! – vághatjuk rá, de a bajok a házi sikeres lemásolása után is tovább folytatódnak.

Sok tanár csak az elkészítés tényét ellenőrzi. Ha nincs, jön az egyes. Ha kész van, akkor nem jár a dicséret, a potyaötös, mert ezt meg kell csinálni, és kész. Tök mindegy, hogy helyes vagy nem. Megvan, kipipálva, ellenőrizni nincs idő, mert haladni kell az anyaggal, nem érünk rá helyben topogni. Persze vannak az alapos tanárok, akik közösen átveszik a tanulókkal az óra elején a házit. Erre általában az óra fele rá szokott menni, és ekkor merül föl a legfontosabb kérdés. Ha úgyis megoldják az óra elején, akkor mi értelme van házinak adni?

A házi feladat nem más, mint az ingyen túlórára nevelés egyik leghatékonyabb eszköze. Meg kell csinálni, és nem kapsz érte semmit. Különben bünti.

Motivációs ereje nulla, megalkotásának motorja a félelem, hiszen a legtöbb esetben nem válthatja be ötösre a jó tanuló sem. És talán az is csak a szülői kitartás eredménye, hogy a középiskolás leül a nap vagy a hét végén, és megoldja a feladatokat. Különben nem lesz zsebpénz, hétvégi koncert, satöbbi, és még ezekhez a fenyegetésekhez jön az anya-féle homlokráncolás.

Egy feladat elkészítésének a lényege éppen az elmélyülés lenne, de a napi hat-hét iskolában töltött tanóra után tanulni és örömmel elmerülni egy-egy érdekes matekfeladatban olyan, mintha valaki a munkahelyéről hazaérve még bérszámfejtene egy kicsit. Egyszerűen túl kevés az örömmel megoldható házi. Ráadásul OECD- és PISA-vizsgálatok sora bizonyítja, hogy minél több a házi, annál rosszabbul teljesítenek a diákok.

Az oktatási rendszer már frusztrációvá és szorongássá formálta a házi feladat intézményét.

A hatosztályos gimnáziumba bekerült kicsi hetedikesek szó szerint megrémültek, amikor nem adtam nekik sem irodalom-, sem pedig nyelvtanórán otthoni túlmunkát. „Tanár, úr, nekünk ezt nem fogják elhinni a szüleink!” – szólalt meg egy fiú az osztály lelkiismereteként. Szinte megsajnáltam, és majdnem kerestem neki egy-egy munkafüzeti oldalt, de aztán inkább mást tettem. A házi feladatra szánt időben pihenjenek, ez most a házi, és ha valamelyik szülő problémázik, küldjék hozzám – feleltem, és elfogadták.

Mit tegyünk házi helyett, hogy a gyakorlandó készségek elmélyüljenek, a képességek fejlődjenek, a diák pedig kellőképpen motivált legyen?

A sokféle választható szorgalmi pártján állok, amellyel javíthat tanulmányi eredményén a diák.

Döntsön ő arról, hogy szüksége van-e további elmélyülésre, jobb jegyre! De hogy ne dobjuk oda őt egyedül a munkának, a projektmunkát is kipróbálhatjuk, ahol többen dolgoznak együtt egy mestermunkán (egy plakáton, egy diasorozaton, egy filmen, egy fotóalbumon, egy fotómontázson, egy cikken).

Magyartanárként sajnos elkerülhetetlen a fogalmazás gyakorlása, ami a leghatékonyabban otthoni, nyugodt környezetben készíthető el. Ilyenkor használom legerősebb ütőkártyaként a házi-ellenességemet. Gyerekek, nincs házi, de most válasszatok az alábbi fogalmazástémák közül! És így már nyitottabbak arra a másik őrültségre, hogy majd tizenkettedik osztályban egy terembe kényszerítve, bizonyos időkeretek közt kell nekik elemzéseket gyártani versekről és novellákról, amiket szintén nem erre találtak ki. De ez már egy másik történet. Ha kedvünk van, gondolkodjunk rajta! Most ez a házi feladat. Nem kötelező. Szorgalmi.

2007 nyarán az amerikai New Jerseyben egy nyolcvankilenc éves építési vállalkozó, Bradley McManus, kissé nehézkesen beszállt egy Mustang típusú, felújított, második világháborús repülőgépbe. Százhatvan kilométeren át repült utasként: a világ egyik legnevezetesebb repülőgépét követte azon az útvonalon, amit hatvanöt évvel korábban pilótaként egyszer már megtett. Igaz, az 1942-es repülés életveszélyes volt, és hajszál híján tragédiával végződött. Ezúttal viszont kilenc gyereke, tizenhat unokája és hat dédunokája figyelte izgatottan.

Az 1941 decemberében végrehajtott japán támadás után az amerikaiak meglehetősen felpaprikázva léptek be a második világháborúba. A nagyszabású és szerteágazó hadmozdulatok egyike volt a Bolero hadművelet. Ennek során igyekeztek minél több amerikai repülőgépet eljuttatni távoli, eldugott, észak-európai légibázisokra.

Így indult el 1942 júliusában két B 17-es bombázó Izlandra, a reykjavíki repülőtérre. A biztonság kedvéért hat Lockheed P 38-a vadászgép kísérte őket. Csakhogy a sarkvidék környékén röpködni nem egyszerű dolog, így ez a nyolc gép is a legalapvetőbb problémával találta magát szembe: a hideggel. Akármilyen profik és bátrak is voltak a pilóták, arra nem számítottak, hogy a pilótafülkékben jócskán mínusz húsz fok alá hűl a hőmérséklet.

Grönland fölött már elfagyott végtagokkal, akadozó motorral, vakon haladtak a ködös, havas hóviharban ameddig tudtak, de rövidesen elfogyott az üzemanyag.

Az összes repülőnek kényszerleszállást kellett végrehajtania valahol a jeges gleccserek tetején. A huszonöt éves Bradley McManus volt az első: megpróbált annak rendje és módja szerint, kieresztett futóművel leszállni, de a kerék belesüllyedt a kásás nyári hóba, és kiszakadt a helyéből. A repülő fejre állt, de a pilótának szerencséje volt: egyetlen jelentéktelen vágással megúszta. A többi gép már sértetlenül, a hasán landolt. A huszonöt férfi végül megtalálta egymást, majd összegyűlt a jégen.

Felhalmozták az összes enni- és innivalójukat, és magukra borítottak mindent, ami meleget adhatott. Jobb híján a fölöslegessé vált repülőgépmotorokból fabrikáltak maguknak olajradiátorokat. Ezek után megpróbáltak kapcsolatba lépni a külvilággal.

Három teljes napba telt, mire a recsegős rádión keresztül végre sikerült Morse-jelekkel hírt adniuk a tartózkodási helyükről, és a szövetséges repülőgépek ejtőernyővel ételt, italt dobtak le nekik. Innentől további egy hétig tartott, mire a bajtársaik nagy nehezen – kutyaszánok segítségével – kimenekítették őket Grönlandról.

A háború hevében szó sem lehetett arról, hogy a repülőgépeket is megmentsék, így aztán ott maradtak a jégen, és lassan, de biztosan elkezdte elnyelni őket a gleccser. Mind a két típus gyorsan elavult, ki is vonták a forgalomból, így ezeknek a daraboknak legföljebb eszmei értéke maradt. Ennek ellenére sok lelkes rajongó és történész továbbra is nosztalgiával gondolt rájuk.

A hetvenes években fellángolt az érdeklődés, és az elkövetkező két évtizedben tizenkét próbálkozás történt a repülők előkerítésére. Hiába.

Aztán 1988-ban, kitartó keresés után egy radar megtalálta őket. Mélyen a jég belsejében voltak; globális felmelegedés ide, üvegházhatás oda, negyvenhat év alatt több mint nyolcvan méter vastag hótakaró rakódott rájuk, miközben a gleccser öt kilométert haladt a tenger irányába. Az egykori pilóta, a hetvenes éveiben járó Brad McManus lelkesen csatlakozott a kutatókhoz, és a tapasztalataival a helyszínen segítette őket. Kénytelenek voltak feltalálni egy új szerkezetet, hogy egyáltalán a repülőgépek közelébe juthassanak. 1990-re megépítettek egy majdnem embernagyságú, kúp alakú eszközt, amelyben rézcsövekben forró vizet cirkuláltattak. Ez a Szuperürge nevű fúró kínos lassúsággal, óránként fél méterrel mélyebbre ette magát a gleccser belsejébe, mialatt egy vízpumpa folyamatosan a felszínre nyomta az olvadékot.

Végül az ürge koppanva érte el az egyik B 17-es bombázó szárnyát. Ekkor egy ember leereszkedett a nyolcvan méter mély, nedves jégaknába, és egy slag segítségével, forró vízzel locsolva lassan kiszabadította a bombázót a jég fogságából. Sajnos azonban kiderült, hogy a repülő teljesen tönkrement, és nem is érdemes a megmentésével próbálkozni. A keresők – a továbbra is lelkesen segítő McManusszal együtt – nem adták föl a harcot. Két évvel később visszatértek, és ezúttal az egyik P 38-ast vették célba. Miután a Szuperürge elvégezte a dolgát, egy egész csapat mászott a mélybe, és munkához látott. A küldetés nehéz és veszélyes volt: a mélységben kialakított jégbarlangban folyamatosan csöpögött a jeges víz, időről időre pedig hangos reccsenéssel rianások futottak végig a „mennyezeten”.

Végül egy egész hónapnyi megfeszített munkával szétszedték a repülőt, majd a darabokat egyenként felhúzták a felszínre. A meghatódott Brad McManus ekkor láthatta viszont az ötven évvel korábbi járművét. A csapat elnevezte Gleccserlánynak.

A Gleccserlányt vissza is szállították az Egyesült Államokba, és teljesen felújították. Amit lehetett, megmentettek belőle, amit pedig nem, azt utángyártott alkatrészekkel pótolták. Közadakozással és szponzorok segítségével tökéletes formába hozták, majd 2002-ben – húszezer fős tömeg előtt – újra a levegőbe emelkedett.

Csakhogy a lelkes rajongóknak ez sem volt elég. Elhatározták, hogy tiszteletből végrehajtják vele az eredeti küldetés útvonalát. Ez volt az a repülés, amelynek az első szakaszához a nyolcvankilenc éves McManus is csatlakozott. New Jersey-ből ismét megindultak Izland és Anglia felé, de sajnos ezúttal sem volt szerencséjük.

A hidegben megint bajba kerültek. A gép meghibásodott, így Labradorban le kellett szállnia. Ott megjavították, aztán kiállították egy múzeumban. Azóta nem repült, és valószínűleg már nem is fog. Ami nem megy, azt nem erőltetik.

Az egykori pilóta, Bradley McManus azóta elhunyt, de a családtagjai gyakran felidéznek egy anekdotát az 1942-es kényszerleszállásról. Miután mindannyian sértetlenül túlélték a vészhelyzetet, egy hanyag mozdulattal a pilótafülkébe hajították a repülők kulcsait, és becsukták a fedelet. – Ki tudja – mondták –, hátha szükség lesz még rájuk valamikor.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.  

– „Férfiidők lányregénye” a címe annak az erős irodalmi alapanyagnak, amelyből legújabb filmed, az „Akik maradtak” forgatókönyve készült. Hogyan találkoztál F. Várkonyi Zsuzsa regényével?
– A Momentán Társulat „Fröccs” címmel futó előadássorozatában mi jeleneteket rögtönzünk, és ott ül egy pszichológus, aki elemzi a történteket szakmai szemmel. Ő F. Várkonyi Zsuzsa, akitől megtudtam, hogy írt egy regényt. Elkértem, és nagyon megtetszett, éreztem, hogy jó filmet lehetne belőle készíteni. Mécs Mónika producerrel elkezdtünk pályázni vele egy nagyobb játékfilmre, és a televízióban éppen volt is egy pályázati kiírás, amelyre történelmi témájú filmeket vártak elsősorban. Muhi Klárával ketten írtuk a forgatókönyvet, ő tapasztalt dramaturg, és ezt a II. világháború utáni korszakot is jól ismeri. Olvasáskor nálam az az első szűrő, hogy megérint-e, nagyon jó-e az irodalmi mű. Ha igen, akkor a második szempont, hogy filmként megvalósítható-e. Van olyan mű, amely hiába nagyon jó, de filmen nem tudnám elképzelni. Ebben a regényben viszont konkrét helyzetek vannak, nagyrészt egy lakásban játszódik két ember főszereplésével, színes, változatos karakterekkel – szinte adta magát, hogy filmre lehet vinni.

– Játékfilmjeidre jellemző, hogy érzelmileg nagy hatásúak, szívet melengetők, még ha lelkileg nehéz vagy kegyetlen szituációt dolgoznak is fel. Sok kollégád nem meri felvállalni az érzelmességet, a nagy érzelmi hatást kiváltó emberi történeteket. Nem kapsz szakmai kritikát azért, mert nem vagy eléggé avantgárd, kísérletező?
– Sokáig éreztem, hogy nem vettek komolyan. De a közönség mindenért kárpótol: az a szeretethullám például, amelyet az „Újratervezés” váltott ki – másfél millióan nézték meg öt nap alatt! – nekem évekre erőt adott.

A filmkészítéshez rengeteg kitartás kell. És még csak nem is olyan, mint a sport, ahol a kemény munkának mérhető, objektív az eredménye – mert itt hiába dolgozol sokat, nem biztos, hogy a közönségnek és a szakmának tetszeni fog.

Ez a legköltségesebb művészeti ág, és a művész ebben van a legjobban ráutalva másokra. Rengeteg múlik egy jó és összeszokott stábon –az „Akik maradtak” sikerének is ez volt az egyik kulcsa.

– Az „Akik maradtak” kezdetben igényes kivitelezésű tévéfilmnek készült. Mégis mozifilm lett. Mi történt közben?
– Valóban egy tévés pályázaton nyertünk támogatást a filmhez, azonban mellénk állt egy amerikai filmforgalmazó, ráadásul beválogatták a filmet a világ egyik legrangosabb filmfesztiváljára, a Telluride-i Filmfesztiválra, és ott megjelentek az első, nagyon pozitív kritikák az amerikai filmes szaklapokban. Mécs Mónikával láttuk, hogy akár még Oscar-díjra is esélyesek lehetünk, ezért kérvényt nyújtottunk be, hogy előbb lehessen a mozibemutató, mert az Amerikai Filmakadémiának ez az előírása az Oscar-jelöléshez. Szerencsére megkaptuk az engedélyt.

– A forgatásról azt nyilatkoztad, hogy szappanoperai tempóban zajlott, csak egy kamerával vettétek fel, nem stúdióban, hanem egy kastélyban forgattátok a jelenetek zömét. Ezekre a kis költségvetés miatt kényszerültetek?
– A kevés pénzt a jó szakmai csapat tudja ellensúlyozni úgy, hogy a végén ne látszódjon a takarékosság. A gyártásvezetőket nem szokták kiemelni, pedig Bene Krisztina csodákra volt képes, Mónikával együtt ő osztotta be a pénzt. Rajk László díszlettervezőnek ez volt az utolsó munkája, ő is sokat segített a helyszínek megtalálásában, a forgatási terek gazdaságos berendezésében. Az éjszakai felriasztásos jelenethez is sok személyes, gyakorlati tanácsot adott, hiszen a nemzeti ünnepeken őt és a családtagjait három napra bebörtönözték. Az „Akik maradtak” hatásának az a titka, hogy egy intim kamaradráma, az emberi érzelmekre összpontosít. Ha sokkal több pénzből forgathatjuk, lehet, hogy megrészegültünk volna a lehetőségektől, és elterelődött volna a figyelmünk az arcokról.

Ez az arcok filmje: Hajduk Károlyé és Szőke Abigélé, akik a háború után árván maradt két, egymásba kapaszkodó főszereplőt alakítják.

– Különösen alakult a gyerekkorod: egészen kis gyerekként beszippantott a film, a színjátszás világa. Milyen családból származol, honnan kaptad ezt az indítást?
– Nem kaptam művészi indítást a családomból, viszont gyerekként szerettem szerepelni, viccekkel szórakoztattam a szomszédban lakó nagymamámat, és az ő barátnői mondták, hogy színészi vénám van. Hétévesen elvittek a Harlekin Gyermekszínházba – emlékszem, a felvételin is viccet meséltem –, és oda jártak rendezők, hogy megnézzék a gyerekeket, így kerültem a Mafilmbe.

– Mintha felültél volna egy csúszdára, innentől megállíthatatlanul ívelt a pályád. Gyerekszínészként például az Eldorádóban Eperjes Károly unokáját játszottad, Szabó Ildikó filmjében pedig tizenhat évesen főszerepet kaptál.
– Voltak azért kanyarok a csúszdán: a Könyves Kálmán Gimnázium után a Külkereskedelmi Főiskolára mentem, mert apám ragaszkodott hozzá, hogy legyen diplomám, és az angol és francia nyelvet nagyon jól tudjam. Utána visszahúzott a film, és bár színész szakra nem vettek fel, elvégeztem a Színművészetin a producer és a rendező szakot. A színjátszás is folyamatosan jelen van az életemben: a Momentán Társulatban, amelynek alapító tagja vagyok, nagyon sokat játszom – improvizálok –, és hívtak már néhány produkcióba forgatni is, többnyire külföldi stábok. Örülök, ha megkeresnek, de én magam nem keresem a színészi lehetőségeket.

– Mi a különbség az improvizátor és a színész között? Azt tudom, hogy a színészek közül egyesek jól improvizálnak, mások egyáltalán nem.
– És fordítva is gyakori: nagyon sok remekül improvizáló játékos bajba kerül, ha megírt szöveget kell elmondania. Sőt, az improvizátor inkább író: a néző megmondja, mi legyen a jelenet, és ő eljátssza. A cselekmény kitalálásához, megkomponálásához inkább írói képesség kell.

Élőben írok a színpadon a játékommal, és ha működik, akkor nevetnek rajta, ha nem, akkor másfelé kell vinni a cselekményt.

– Nagyon szimpatikus jellemvonásod az, hogy egy anyától van három gyereked. Ez a családi felállás és elkötelezettség ma nagyon ritka, különösen a művészi pályán.
– Sőt, még együtt is vagyunk Lisztes Lindával, és házasok is vagyunk. Csupa rendkívüli dolog! (nevet)

– Mátyás kisfiad szerepelt is már több filmedben.
– Igen, ha tehetem, bevonom a filmezésbe őt is és Lujza lányomat is. Ők is élvezik, meg én is. Gellért még csak négyéves, ő még csak tartalék játékos a cserepadon.

– Döbbenetes volt számomra a „Van egy határ” című rövid játékfilmed. Én nem tudtam, hogy a hidegháború idején, a korai szocializmusban létezett nálunk „álhatár”, amivel csapdába csalták a disszidenseket.
– Gonoszan zseniális ötlet volt. Szerintem a jó történelmi filmek gyakran kevéssé ismert tényeket mutatnak be, és többnyire a kisemberek szemszögéből. Erre törekedtem én is. Nagyon érdekelnek például a boszorkányok egy lehetséges filmtémaként. Forgattam Kongóban a gyerekboszorkányokról dokumentumfilmet 2012-ben, onnan jött az ötlet. Ez nem középkor, ez a mai Afrika, ahol alantas vagy szomorú gazdasági okokból boszorkánysággal vádolnak meg kislányokat – például, ha egy sokadik gyerek már nem kell, vagy valamiért nem felel meg a családjának, a közösségének.

– Az „Elmenetel” című kisfilmed is kemény alaphelyzetet dolgoz fel líraisággal átszőve. Egy mai abortuszt és Jézus születését játszod egymásra. Lehet, hogy ma egy fiatal kamaszlány elvetetné a Megváltót, akit annak idején a kamasz Mária megszült?
– Én azt akartam bemutatni, hogy ha ma jönne el a Megváltó, már nem vennénk észre. Tele van ráutaló jelekkel a film: angyal jelenik meg, az abortusz közben ömlik a vér, feltűnnek a stigmák, de már nem vagyunk ezekre fogékonyak, az orvosok mindent kimagyaráznak tudományosan, mintha semmi jelentősége nem lenne.

A racionális agy győzelmet arat a lelki látásmód felett.

– Milyen témákat dolgoznál fel még szívesen filmben?
– Vannak például tévésorozat-ötleteim: az egyik adóellenőrökről szólna, egy szupercsapatról, akik álruhában végzik a munkájukat; a másik egy mai vidéki kórház sürgősségi osztályán játszódna, ahol az orvosok a nehéz körülmények között is próbálják korrektül végezni a munkájukat. A Susotázsban ábrázolt és sokak által megszeretett két szinkrontolmács történetéből is írtam egy nyolcrészes sorozatot. Sok filmtervem van, már be is adtam jó néhányat korábbi pályázatokra – talán az „Akik maradtak” sikere lehetővé teszi majd, hogy többet is megvalósítsak.