Tervezés a nappaliban

Emlékszem, bő harminc évvel ezelőtt, gyerekkoromban a nappali közepén, a szőnyegen kiterítettük a hatalmas térképet, és felcsaptuk az utazási katalógusokat. „Nyugati útról” álmodoztunk a rendelkezésünkre álló valutakeretből, ami akkor 300 dollárt jelentett. És volt is időnk álmodozni róla, hiszen egyénileg csak három­évente mehettünk Nyugatra, szervezett úttal évente egyszer, feltéve, ha a munkahelyünkről vagy iskolánkból engedélyt kaptunk. Néhány hazai iroda útjai közül válogathattunk, és hosszú tervezés, szervezés, rohangálás előzte meg az álomnyaralást.

Ma mindent a nappaliból intézhetünk: az úti cél megtervezését, foglalásunkat, a biztosítás megkötését, az autóbérlést, még a bőröndöt és a naptejet is megrendelhetjük online felületen. Az értékelések, visszajelzések mind-mind segítenek bennünket az alapos tájékozódásban, döntéseink meghozatalában. Utazásra sarkall a közösségi média is, ismerőseink szinte percről percre tájékoztatnak minket hollétükről, egy izgalmas kalandtúráról, a fehér homokos tengerpartól vagy eljegyzésükről a párizsi Eiffel-torony elől. E képeket látva kinek ne lenne kedve útra kelni?

A turizmus Európa iparága?

„A világ turizmusának 50 százalékát ma Európa bonyolítja le. A növekedés motorja a középosztály megerősödése – mondja Michalkó Gábor, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, az MTA Földrajztudományi Intézetének ­tanácsadója. – Ha Kínában és Indiában is megerősödik a középosztály (kétmilliárd ember közül kb. 500 millió), akkor további óriási tömegek vesznek részt a turizmusban. Becslések szerint 2030-ra 1,8 milliárd ember fog útra kelni.”

A totális turizmusba – ahogy Michalkó Gábor fogalmaz – minden ország, város, falu igyekszik bekapcsolódni. Az ipar és a mezőgazdaság egyre inkább kivonul, kitelepül Európából. Helyette a turizmus száll versenybe.

Gyerekkoromban boldogok voltunk, ha a szünidőről visszatérve az iskolában elmondhattuk, hogy a Balatonon nyaraltunk, arról nem is beszélve, ha eljutottunk egy síelésre Szlovákiába. Ma többször kelünk útra egy évben, utazásaink azonban rövidebb ideig tartanak. A fapados járatok olcsó európai úti céljai számos lehetőséget kínálnak a választásra. Ha sikerül kedvező árú szállást is találnunk az adott városban, semmi sem lehet akadálya az utazásnak.

Az online felületeken sorra megjelennek a legszebb, legnépszerűbb, legtrendibb városok ranglistái, amelyek versenyeznek az utazókért. Erősödik a szolgáltatóipar, nő az éttermek, szállodák forgalma. Ugyanakkor egyre többet hallunk turistaellenes tüntetésekről, nemcsak Európa nagyvárosaiban (Amsterdam, Dubrovnik, Velence…), hanem világszerte. Az utazók megjelenése zavarja a helyiek nyugalmát, zsúfoltságot teremt, dugókat okoz, árfelhajtó ereje van.

Ahol a madár se jár

A városlátogatások mellett állandó trend a turizmusban a menekülés a városi létből. Keressük a szabad vízpartokat, az öko nyaralóhelyeket, a még fel nem fedezett területeket, azonban ezek a helyszínek is kezdenek telítődni. „Ma már sarkvidéki túrákat kínálnak az utazóknak, a Himaláját is meg akarják mászni két-háromszázan – mondja Michalkó Gábor. – Van rá pénzük, felkészülnek rá, el tudnak jutni odáig, hiszen szinte kiépült az infrastruktúra. Elvonulásra világszerte egyre kevesebb a lehetőség. A fapados légitársaságok rendre olyan célállomások felé nyitnak, ahol korábban nem volt komoly turizmus. Folyamatos a keresés, mindig újabb és újabb trendi »jó helyeket« kutatunk.”

Emlékszem, gyerekkoromban azért is szerettem vidékre utazni, mert sehol nem volt olyan finom a paradicsom és a málna, mint nagymamám kertjében. A szálláshelyek, éttermek a helyi alapanyagok beszerzésével nemcsak népszerűsíthetik az adott régió termékeit, hanem tehermentesíthetik a közutakat, megtakaríthatják a távoli szállítás költségeit is. A Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége 25 éve hirdette meg először a „Zöld Szálloda” pályázatot, hogy a környezettudatos gondolkodást fókuszba állítsák. Számos helyen már napkollektorok működnek, led‑izzókat használnak, fúrt kúttal oldják meg a kert locsolását, és van, ahol a helyi termálvizet használják a fűtéshez. Ezek mellett egyre több gondot fordítanak munkatársaik környezettudatos képzésére és a turisták szemléletformálására is.  

Mit tehetünk utazóként a fenntartható turizmusért, a környezeti és társadalmi örökségünk megőrzéséért?

– Utazásunk előtt ismerkedjünk meg a helyiek vallásával, kulturális hagyományaival, és tartsuk tiszteletben azokat. Tájékozódjunk az ottani szokásokról: öltözködés, borravaló stb, és eszerint viselkedjünk!

– Tanuljunk meg néhány alapkifejezést (köszönés, ételek nevei) a helyiek nyelvén! Sokkal kedvesebb fogadtatásban lesz részünk.

– Igyekezzünk helyi terméket vásárolni! Így jobban megismerjük a minket vendégül látó ország ízeit, lakosai életmódját, és támogatjuk az ottani gazdaságot is.

– Ha online vásároljuk meg jegyünket, ma már nem szükséges kinyomtatnunk. Elektronikusan is letölthetjük és mobiltelefonunkon is érvényesíthetjük.

– Ne gyűjtögessük feleslegesen a szóróanyagokat, prospektusokat, azok hamarosan úgyis a kukában végzik. Szinte minden információ elérhető az interneten. Írjunk egy‑két szavas emlékeztetőt a telefonunkba, ami alapján később utána tudunk nézni a szükséges információknak.

– Mielőtt lefényképezünk egy idegent, próbáljunk kontaktust teremteni vele, hogy egyértelműen kiderüljön számunkra, hozzájárul-e a fotózáshoz!

– Őrizzük meg úti célunk természeti és épített örökségét! Ha mindenki magával hozna egy ritka növényt, egy ókori épületdarabkát, már rég nem lenne miben gyönyörködnünk a turisztikai célpontjainkon.

– Más országokban is használhatjuk a tömegközlekedés mellett a bérelhető alternatív közlekedési eszközöket: kerékpárt, elektromos motort, elektromos autót.

– Ne pazaroljuk szálláshelyünkön sem az energiát! Figyeljünk a víz- és áramfogyasztásra, ne használjuk a légkondicionálót feleslegesen, például, amikor nem vagyunk a szobában! Kapcsolódjunk be a helyi szelektív hulladékgyűjtésbe!

– A szállodákban jelzésként veszik, ha a fürdőszobai törölközőt a földön hagyjuk, ilyenkor kimossák. Használjuk úgy, ahogy otthon is tennénk, ne kerüljön minden törölközés után a földre!

A cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Amikor a fenti mondatokat hallottuk szüleinktől, tapasztalhattuk, hogy a hangjuk utasító, erőteljes, kioktató, testtartásuk fenyegető, fölénk magasodtak, mutatóujjukat akár még rázták is felénk. Ekkor ők „kritikus szülői” én-állapotban voltak. De mit is jelent ez? Egy pszichológiai elmélet, az ún. tranzakció-analízis szerint háromféle én-állapotban lehetünk, függetlenül attól, hogy van-e gyermekünk, szülők vagyunk-e és mennyi idősek vagyunk. Ezek a szülői, felnőtt és gyermeki én-állapotok. A szülői én-állapotokat is tovább bonthatjuk még, a szülőit a gondoskodó szülői és a kritikus szülői én-állapotra. Akkor találjuk meg az ideális fegyelmezési módszert, ha felnőtt én-állapotban vagyunk, mert ekkor a gyermekkorból hozott élmények, érzelmek nem torzítják el a viselkedésünket.

Amikor kritikus szülői én-állapotban vagyunk, kizárólag akkor cselekszünk helyesen, ha oltalmazni, védeni próbáljuk a másikat valamitől. Akár életveszélytől vagy más veszélyes helyzettől, durva igazságtalanságtól.

Ekkor nem állunk neki részletesen elmagyarázni, hogy „fordulj csak hátra, kicsim, látod, épp jön egy autó, ami elüt, ha nem szaladsz be az útról”. Ehelyett egyszerűen rákiabálunk és elrántjuk onnan. Ilyenkor nem célunk ártani a másiknak, megbántani őt vagy bűnbánatra, önmaga megváltoztatására késztetni.

Minden más esetben, amikor kritikus szülői énünket mutatjuk, azt feltételezzük, hogy aki rosszul viselkedett vagy nem engedelmeskedett, az rossz, tehát bűnhődnie kell. Azt gondoljuk, ha őt megbüntetjük, akkor a büntetés elszenvedése során felismeri majd, hogy hibázott, emiatt bűnbánatot érez és változtat viselkedésén. A gyakorlat azonban épp ennek az ellenkezőjét igazolja, mivel a büntetés nem tanulást és megbánást eredményez, hanem haragot és ellenséges magatartást és ellenállást a büntetést kirovó személlyel szemben.

A gyerekek büntetésére sok megoldás volt és van, mindenkinek van erre vonatkozó emléke gyerekkorából és kialakult elve szülőként. Egyik eszköz lehet a testi fenyítés. Magyarországon a gyermekvédelmi törvény (1997. évi XXXI. tv.) 2002-es kiegészítése (2002/IX.) tiltja a testi fenyítést: „a gyermek nem vethető alá kegyetlen, embertelen, megalázó testi fenyítésnek, büntetésnek vagy bánásmódnak” – ezért erre nem is szeretnék kitérni.

Egyszerűen fogadjuk el, hogy tilos megütni a gyermeket.

A megvert gyermeknek folyamatosan figyelnie kell szülei minden rezdülését, hasonlóan az űzött vadhoz, hogy megpróbálja elkerülni a bántalmazást. Ebben az állandó készültségben nem tud a szükséges ütemben fejlődni, tanulni, és nagy valószínűséggel ő is hasonlóan fogja nevelni gyermekét, mivel ő is ezt a nevelési eszközt ismeri.

Bár nem hagy látható nyomot a gyermek testén, de az érzelmi bántalmazás ugyanúgy rombol, mint a verés. Az érzelmi távolságtartás, a figyelem és szeretet megtagadása, a gyerek megfélemlítése, becsmérlése, megalázása komoly pszichés zavarokat okozhat.

A gyermek megrekedhet az értelmi és érzelmi fejlődésben, magabiztossága alacsony lesz, nem tudja megfelelően kifejezni érzelmeit, nem tud kiegyensúlyozott kapcsolatokat teremteni.

Hogyan fegyelmezzünk büntetés nélkül?

Az erőszakmentes vagy más néven együttműködő, empatikus kommunikáció módszerét elsajátítva nagyobb eséllyel érjük el, hogy a másik, legyen az gyermek vagy felnőtt, saját indíttatásból, meggyőződésből végezze el az általunk kért feladatot.

Az első és talán legnehezebb feladatunk, hogy az adott helyzetet tényszerűen lássuk, és elválasszuk előítéletünket a tényleges helyzettől. Lehet véleményünk róla, de ne mossuk össze azzal.

Nézzünk egy példát: Este a fürdőszobában engedjük a kádba a vizet, míg gyermekünk a szobájában van. Szólunk neki, hogy jöjjön fürdeni, de ő nem jön és nem is válaszol. Ha összekeverjük a véleményünket a ténnyel, ezt mondjuk: „Már megint nem figyel arra, amit mondok, biztos jól szétpakolt a szobájában és belemerült a játékba.” Ha csak a tényekre szorítkozunk, ezt állapítjuk meg: „Szóltam a gyermekemnek, hogy jöjjön fürdeni. Ő nem jön és nem válaszol.”

Miért érdemes szétválasztanunk a véleményünket a ténytől? Mert nem tudhatjuk, hogy mit csinál a gyerek: lehet, hogy azért nem jön, mert lefeküdt a szőnyegre játszani, és elaludt. Vagy épp pakolja a játékokat, zörög és nem hallja, hogy szólunk. Vagy szeretne meglepni minket azzal, hogy összepakolt és várja csendben, mikor toppanunk be a szobába. Ha mi automatikusan rákiabálunk, hogy: „Miért kell nekem százszor szólnom, miért nem vagy képes végre szót fogadni?!” – a gyerek csalódott, zavarodott és szomorú lesz, és azt tapasztalja, hogy igazságtalanok vagyunk vele.

El is érkeztünk a második és harmadik alappillérhez, az érzésekhez és szükségletekhez: Mit érzek én, amikor azt tapasztalom, hogy szólok és nem jön a gyerek? Mire volna szükségem?

Vegyünk egy gyakori esetet: „Úgy érzem, a gyerek semmibe veszi, hogy mit mondok neki, és szándékosan ellenkezik. Kihasználtnak érzem magam. Arra vágyom, hogy végre azt csinálja, amit mondok neki!”

Ha az erőszakmentes kommunikáció szerint szeretnénk fogalmazni, akkor csak ilyen én-üzeneteket mondjunk! Az érzéseinkért ugyanis csak saját magunk vagyunk felelősek, azaz rajtunk múlik kizárólag, hogy az adott helyzetben pontosan mit érzünk.

Sokszor nehéz megfogalmazni a valódi saját érzésünket. Ezért sokszor fogalmazunk úgy, hogy mások tettei alapján határozzuk meg az érzésünket, mint pl. „kihasznált”, azaz a másik kihasznál engem. Máskor pedig nem is érzéseket fogalmazunk meg, csak leírjuk a másik viselkedését: „a gyerek semmibe veszi, amit mondok”.

Szükségleteinknél pedig akkor hibázunk, ha a kérésünkkel keverjük össze azokat. Ebben a példában az már maga a kérés a gyerek felé, hogy csinálja azt, amit mondok neki. Lássuk, mi lehet egy helyes megoldás: „Fáradtságot, tehetetlenséget és frusztrációt érzek, mert pihenésre és együttműködésre vágyom.” Ezek után fogalmazzuk meg a megcselekedhető és egyértelmű kérésünket: „Azt szeretném, ha jönnél, amikor szólítalak a fürdéshez, hogy mindketten mielőbb mehessünk pihenni. Vagy szólj, ha mást csinálsz, és nem tudsz azonnal jönni.”

Ha azt mondanánk, amit szülőként sokszor mondunk is, hogy: „Ne legyél már ilyen neveletlen, ne kuksolj csendben a szobádban!” – akkor azt mondtuk neki, hogy mit NE csináljon, valamint kifejeztünk egy olyan általános kérést, amit mindenki másképp értelmezhet.

Ha mind a négy lépést betartjuk, sokkal valószínűbb, hogy a másik megérti a kérésünket, és teljesíti azt. Valószínűbb, de nem biztos! Ha úgy gondoljuk, ennek biztosan működnie kell, akkor jó eséllyel már nem kérés hagyja el a szánkat, hanem követelés.

A követelés pedig nyíltan vagy éppen burkoltan büntetést vagy rosszallást helyez kilátásba, ha a másik nem teljesíti.

Fontos, hogy miután tisztáztuk saját érzéseinket, szükségleteinket, gondoljuk végig vagy akár kérdezzük meg a másik érzéseit és szükségleteit. Az ő érzéseire és szükségleteire sose tényként gondoljunk, hiszen csak ő tudhatja ezeket. Ha sikerült kiderítenünk, érzésünk megfogalmazásakor már mindkettőnk igényeit figyelembe vehetjük, tehát még nagyobb az esély arra, hogy a másik teljesítse azt.

Muszáj helyett érdemes

Ez a módszer akkor is használható, ha két rossz közt választunk. Egyrészt belátjuk, hogy mindig van választásunk, másrészt mi döntünk, tehát elköteleződünk a feladat mellett és vállaljuk érte a felelősséget. Gyerekeinknek is megtaníthatjuk ezt, rávezethetjük őket néhány példával. „Muszáj iskolába mennem” – helyett: „Iskolába megyek, hogy megtanuljak olvasni, és a kedvenc könyveimből annyit olvashassak, amennyit akarok.”

A legjobb módszer, ha megelőzzük azokat a helyzeteket, amik engedetlenséget, konfliktust okoznak. Ha vannak olyan helyzetek, amik sokszor problémásak, akkor ezekről beszéljünk akkor, amikor épp nem vagyunk bennük. Hozzunk rájuk szabályokat, amiket mindketten elfogadunk.

Kössünk „szerződéseket” a gyerekkel. Ha nem is értünk mindig egyet vele, de őt is bevonjuk, meghallgatjuk, nagyobb eséllyel fog együttműködni.

– Hogyan találtatok egymásra az életvédelemmel?
– Személyes indíttatásból: engem nem terveztek a szüleim, de egy percig sem volt kérdés számukra, hogy megszülethetek, életet kaphatok, ami csupa lehetőség.

Iszonyú igazságtalannak érzem, hogy a XXI. században még vannak, akik nem születhetnek meg, mert rosszkor vagy rossz helyen fogantak.

Hogy a többség még mindig elnézi ezt, ahogy anno elnézték a zsidók deportálását is néhány egyházi személyen és szervezeten és jó néhány igaz emberen kívül, vagy ahogy természetesnek vették a színes bőrű emberek tárgyként kezelését. Hogy még mindig van egy kaszt, amelynek a tagjairól egyesek nem veszik tudomásul, hogy emberek – persze, ha vágytak rájuk, akkor cuki kisbabák, akiket babamozin néznek meghatva a szülők, ha pedig nem vágytak rájuk, akkor csak sejtcsomók.

– Mindketten ismerjük és elfogadjuk a tudomány álláspontját, miszerint az élet a fogantatással kezdődik.
– Pontosan tudjuk: a fogantatás pillanatától készen van az ember génállománya, amely változatlan a haláláig. Borzasztóan kicsinyesnek találom, hogy ha kimondjuk azt, hogy az anya méhében egy emberi élet van, akkor rögtön bűntudatkeltéssel meg ítélkezéssel vádolnak minket.

– Szerinted minden egyes erkölcsi határhelyzetben, ahol felmerül az abortusz lehetősége, van helyes megoldás?

– Nagyon fontos leszögezni, hogy a valós határhelyzetek (vagyis amikor a várandósság nemi erőszak következménye, vagy az anya életét veszélyezteti, vagy súlyosan károsult a magzat) az abortuszoknak mindössze három százalékát teszik ki. A többi 97 százalékot szociális nehézségre hivatkozva végzik el.

A szociális körülményeket gyakorlatilag nem vizsgálják, hanem bemondásra elfogadják. Ebbe tehát gyakorlatilag bármit bele lehet húzni, rengeteg indoklással találkoztam: a szülők nem akarták, hogy a negyedik gyermekük is lány legyen; épp elkészült az új ház, és nem terveztek bele még egy gyerekszobát; az anyának volt már két kamasz gyereke, és attól tartott, megszólják őket a kortársaik, hogy az anyjuk várandós lett ebben a korban… Persze, ezek zavarhatják az anyákat, de nem lehet elsiklani afelett a tény felett, hogy a szívük alatt egy másik kicsi szív dobog, egy élet van ott.

– De előfordul, amikor nem tehet arról az anya, hogy egy élet fejlődik benne. Ismerünk egy analógiát: képzeljük el, hogy egy ünnepelt hegedűművész életfunkciói összeomlanak, és hogy életben maradjon, a keringési rendszerét rákötik egy ismeretlen ember keringésére kilenc hónapra, annak engedélye nélkül. Amikor magához tér, realizálja, hogy kilenc hónapig tőle függ majd a híres hegedűművész élete, noha ő erről egyáltalán nem tehet. Szerintem ez elég jól leírja az erőszakból fogant gyermekek esetét. Tudjuk mindig, hogy erkölcsileg mi a helyes megoldás?
– Én azt gondolom, hogy egy erőszakos cselekedetet nem lehet egy másik erőszakkal, vagyis egy élet kioltásával semmissé vagy jóvá tenni. És ne felejtsük el, hogy nemcsak a gyermekre vonatkozik az életvédelem, hanem az anya életére is, márpedig abortuszok után nagy eséllyel kialakul a posztabortusz-szindróma, amelyet kísérhet depresszió, öngyilkossági gondolat és önvád. Gyakran előfordul, hogy az anya évekig vádolja és elítéli magát, hiszen tudja, hogy egy életet szakíttatott meg.

– Mégis, létezik-e olyan emberi válsághelyzet, amelyben megoldásként elfogadod az abortuszt?
​​​​​​​– Semmilyen esetben sem gondolom megoldásnak, egyetlen kivételes helyzet van, ami nem is klasszikus értelemben vett abortusz: amikor a magzat az anya életét veszélyezteti. Ebben az esetben két emberi élet van már veszélyben, és ilyenkor az anya természetesen dönthet a saját élete megmentése mellett, még ha az a magzat esetleges halálával is jár. Az összes többi válsághelyzet elkerülhető vagy enyhíthető lenne, ha segítő emberek és szervezetek állnának a válságba jutott terhesek mellett.

Nagy a felelőssége a társadalomnak abban, hogy az anya mellé álljon, mert több esetben éppen a környezete szorítja rá az anyát az abortuszra.

– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy az abortusz távolról se mindig a nő saját döntése. Rengeteg példa van erre: amikor az apa megfenyegeti az anyát, hogy elhagyja vagy bántani fogja, ha nem veteti el; amikor a szülők kényszerítik rá a lányukat; amikor a magára hagyott lánynak nincs kihez fordulnia támogatásért, pedig amúgy megtartaná a babát; amikor a védőnők azzal keltenek pánikot a rossz anyagi körülmények között élő sokgyerekes anyában, hogy el fogják venni a gyerekeit, ha még egy születik… – hosszan sorolhatnánk a példákat, amikor az anya nem saját jószántából dönt a gyermeke élete megszakíttatása mellett.

– Terepen mik a tapasztalataid?
– Engem jellemzően olyan fiatal lányok keresnek meg, akik teherbe estek, pontosan tudják, hogy egy gyereket hordanak a szívük alatt, és van bennük hajlandóság arra, hogy megszüljék – de egyszerűen nem látják a kiutat. Fontos, hogy ne csak abban erősítsük meg őket, hogy hordják ki a babát, hanem utána is velük maradjunk, beszélgessünk, vigyázzunk a gyerekeikre – hiszen ilyenkor ugye általában lelépnek az apák.

Azt tapasztalom, hogy ahol a férfi a nő mellett áll, ott szinte minden esetben megszülethet a baba.

De az életek többségét bizonytalan kapcsolatban élők szakíttatják meg: akik például elmennek hétvégén bulizni, „élnek”, megfogan a baba, az apa lelép – vagy belekényszeríti az anyát az abortuszba, de sok jövője ezeknek a kapcsolatoknak nincs.

Volt egy lány, aki már túl volt az abortuszon. Nála tanultam meg és éreztem át, hogy ítélkezni sose szabad. Sose. Senkinek nem kívánom azt, amit én átéltem vele: öngyilkossági gondolatai voltak, és nagyon nehezen viseli az évnek azt a napját, amikor a gyerekének a születésnapja lenne. Ezekről az abortusz utáni tünetekről se divat beszélni.

– Lídia Lelléről, az életvédő aktivistáról már van egy képünk. Ha most arra kérnélek, hogy megmondd, ki vagy te, mit válaszolnál?
– Skatulyákba tudnám tenni magamat – pszichológia szakos hallgató, életvédő –, amiktől ódzkodom. Úgyhogy inkább azt mondom, hogy én igazából csak Bartos Lídia Lelle vagyok, és nagyon szeretem érezni, hogy élek: szeretem a finom ételeket, szeretek utazni. Legutóbb a barátaimmal bepakoltuk a sátrainkat egy kisbuszba, és Barcelonáig meg sem álltunk.

– Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?
– Akkorra már nagyon szeretnék családot, remélem, nem itt a szobámban fogok egyedül ücsörögni! (Nevet) Nem hiszem, hogy az életvédelmet abba tudnám hagyni. Sem karrierista, sem otthonülő nem akarok lenni – vagy inkább mindkettő!

– A ligetbudapest.hu oldalon az áll, hogy család- és gyermekbarát Városligetet építenek. Mit jelent ez pontosan?

– A Városliget családbarát fejlesztéseinek keretében elkészült Budapest egyik legnagyobb, de egész biztosan a legizgalmasabb játszótere, amely minden korosztály számára úgy nyújt valami különlegeset, hogy a képességeit is fejleszti, mindezt biztonságos körülmények között. A Nagyjátszótér központi eleme és egyben legnagyobb attrakciója egy háromszintes, hatalmas léggömb alakú mászóka, amelyet Szinyei Merse Pál Léghajó című festménye inspirált.

– A Nagyjátszótér tervezési munkálataiba az építész-szakembereken kívül gyermekpszichológusokat, gyógypedagógusokat is bevontak. Miért volt rájuk szükség? Laikusként azt gondolnám, hogy ha külföldön már amúgy is létezett sok modern játszótér, kis túlzással, csak le kellett volna másolni azokat…

– A skandináv országokban és Németországban vannak olyan játszóterek, amelyek részleteiben hasonló színvonalúak, számos eszközt a világszínvonalú Berliner eszközgyártó készített. Ugyanakkor ismereteink szerint olyan összetett, gyerekeknek épített játszótér, amelyik minden korosztályra fókuszál, kalandpark-jellegű elemekkel is bír, és tervezésekor hangsúlyos szempont volt az inklúzió, nincs másik Európában térítésmentesen. Nagy hangsúlyt fektettünk az akadálymentesítésre és az érzékenyítésre: számos integrált játszóeszközt is telepítettünk a parkrészbe, amelyeket akadálymentesen lehet megközelíteni, hogy a különböző fogyatékossággal élő és a speciális nevelési igényű gyerekek is együtt tudjanak játszani ép társaikkal. Ezért is vontunk be már a tervezési szakaszban speciális tudású szakembereket, hogy egy modern, integrált játszóbirodalom jöjjön létre.

– 2019-ben ön szerint mit várnak el a szülők, és mit a gyerekek egy játszótértől?

– Elsősorban a biztonságos és önfeledt játék feltételeit. Ennek érdekében a területet egy másfél méter magas, egyedi tervezésű kerítés védi, amelyen öt bejáratot alakítottak ki. A játszótér szerkezetét úgy tervezték, hogy a legkisebbek egy védett belső körben játszhatnak, miközben a szüleik kényelmes ülőalkalmatosságokon követhetik a gyerekek mozgását. A külső részek felé haladva pedig a nagyobb gyerekek számára találhatóak attrakciók. Más, ingyenesen használható játszóterekhez képest a városligeti Nagyjátszótéren animátorok fogják a biztonságos játékot és a családok eligazodását segíteni.

Másodsorban fontos elvárás, hogy a játékok fejlesszék is a gyerekek képességeit. A tervezők ezért nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy teret engedjenek a szabad játéknak, a játszótér kialakításával és eszközeivel inspirálják a gyerekek alkotóenergiáit. A kisebbek homokos játszórészében például előásható őskori régészeti leleteket imitáló fosszíliamásolatok ösztönöznek a játékos tanulásra.

 

A megújuló Városligetben összesen hét játszótér várja majd a családokat:

- A Vakok Kertjében már helyet kapott egy speciális játékokkal felszerelt játszótér.
- A Nagyjátszótér mellett lesz egy 1 000 m2-es terep-játszótér, amely elsősorban a nagyobb iskolások számára kínál különleges ügyességi-mozgási lehetőségeket: pl. pump-track pálya, mászófal.
- A városligeti tájépítészeti megújítás további ütemeiben a KRESZ-park területén egy közlekedési tematikájú játszótér lesz.
- A Magyar Zene Háza szomszédságában egy speciális, zenei tematikára épülő játszóteret alakítanak ki, ahol több hangképző játékot is kipróbálhatnak a kicsik és a nagyok is.
- A visszatérő Páva-szigeten a meglévő játszóteret felújítják, és új, tematikus elemekkel bővítik.
- Az Új Nemzeti Galéria szomszédságában pedig egy családi kutyás játszóteret is kialakítanak.

– Szokott a kisfiaival játszóterezni? Édesapaként a Nagyjátszótér mely fejlesztéseinek örül kifejezetten?

–  Természetesen. Nehéz kiemelni akár csak egyet is, hiszen az összesen mintegy 50 játszóelemet úgy válogattuk össze, hogy korosztályonként csoportosítva megfelelően fejlesszék a gyerekek képességeit. Amit mindenképpen kiemelnék, hogy nagy figyelmet fordítottunk a kismamákra, a baba-mama hintával akár már a pár hónapos csöppségek is kipróbálhatják a ringatózás nyugtató élményét, és a parkrészben nyugodt, szoptatásra alkalmas részeket is elkülönítettünk, ahol pelenkázni is lehet.

–  Milyen tervük van az állagmegóvásra? Ki lehet védeni a vandalizmust, a rongálást, hogy ne csúfítsák graffitik a létesítményeket?

– Nagy hangsúlyt fektettünk a parkrész fenntartására, a kollegáink már a tervezési szakaszban komoly üzemeltetési koncepciót és tervet állítottak össze. Folyamatos és intenzív karbantartás fogja jellemezni a Nagyjátszóteret, a zárást követően pedig mindennap felkészítik a parkrészt a következő nyitásra.

– Többen aggódnak a városligeti fejlesztések kapcsán a zöld területekért. Sok fát kellett „beáldozni” a Nagyjátszótérért?

– Egyetlen egészséges fát sem kellett eltávolítani a Nagyjátszótér építése miatt, főleg, hogy nagyrészt leburkolt területeken dolgoztunk, a zöldet érintő részeken pedig nagy gondossággal óvtuk a növényzetet a munkálatok ideje alatt. Ugyanakkor nagyon fontos megjegyezni, hogy az érintett terület növényzetét teljesen rehabilitáltuk.

 

A harctéri fotográfusok nagy úttörője egy Mathew Brady nevű, ír származású amerikai volt. 1822-ben született, és abban a korban nőtt fel, amikor a fényképezés még nagyon közeli rokonságban állt a festészettel. Ő is azzal kezdte a pályafutását, hogy rajzolni tanult, a hozzá hasonló lelkes fiatalokat azonban legalább ennyire érdekelte az új találmány, a dagerrotípia.

Brady New Yorkban összeismerkedett a Morse-jelrendszer feltalálójával, Samuel Morse-szal, aki még Európában, magától Daguerre-től tanulta a forradalmian új képalkotási módszert. Kísérleteztek, újítottak, és közben népszerűsítették a fotográfiát az Egyesült Államokban.

A technológiák rohamos fejlődésével és a duzzadó lelkesedéssel párhuzamosan az üzlet is beindult. Brady alig volt huszonkét éves, amikor a New York-i Broadway-en nyitott fotóstúdiót, öt évre rá pedig Washingtonban, nem messze a Fehér Háztól és a legfőbb kormányzati hivataloktól. Hamar sikerült komoly karriert építenie: híres személyiségek fotografálását is előszeretettel végezte. Az ő képéről ismerjük nagy írók, például Edgar Allan Poe és James Fenimore Cooper arcvonásait.

Mire kitört a nagy amerikai polgárháború, ő már majdnem mindent elért, amit a szakmában lehetett. Ekkor az az ötlete támadt, hogy szívesen dokumentálná a hadműveleteket és a hadseregek mindennapi életét.

Azzal kezdte, hogy a hadba induló katonák portréját akarta elkészíteni. Ennek érdekében hirdetést adott fel a nagyobb napilapokban a következő szöveggel: „Lehet, hogy nemsokára már késő lesz hozzá”.

Addig lobbizott kormányzati körökben, amíg nagy nehezen megadták neki az engedélyt, hogy jelen lehessen a hadszíntereken. Állítólag az billentette az ő oldalára a mérleg nyelvét, hogy sikerült megszerezni az ügynek egy Winfield Scott nevű tábornokot. Először nagyvonalú ajándékként fényképet készített a hiú katonáról, amint meztelen felsőtesttel, ókori római katonaként pózolt, majd a biztonság kedvéért küldött neki néhány kacsát is. A tábornok végül elintézte Abraham Lincoln elnöknél az engedélyt.

Ezt persze csak nagyon komoly technikai előkészületekkel és szervezőmunkával lehetett megvalósítani. A legmodernebb fotóeljárás akkor már nem a dagerrotípia volt, hanem az üveglapra készült, úgynevezett ambrotípia. Az ilyen kép elkészítése is hosszadalmas, bonyolult folyamat volt. Ehhez először is kellett egy sötétszoba, ahol minden egyes üveglapot óvatosan bevontak egy jódozott kollódium nevű, sűrű, átlátszó folyadékkal. Ezután ezüstnitrát-fürdőben érzékenyítették, majd a fényt át nem eresztő kazettába helyezték. A fénykép elkészítéséhez a kazettát az állványra tett fényképezőgépbe csúsztatták, majd a megfelelő pillanatban levették az objektívsapkát, és a fényviszonyoktól függően legalább öt másodpercig, de akár fél percig is exponáltak. Ezután megint be kellett vonulni a sötétszobába, kivenni a lemezt a kazettából, előhívni, kétszer öblíteni, majd fixálni.

Ehhez komoly infrastruktúra kellett, ezért Brady minden pénzét, százezer dollárt a harctéri fotográfiára költötte. Ló vontatta kocsikban rendezett be lesötétített stúdiókat, teljes fotólaborokat, és ezekkel vonult ki a csatákba.

Asszisztensek egész csapatát bérelte föl, akik vele tartottak a tűzvonalba. A pályafutása csúcsán több mint húszan fotózták a nevében a táborokat, katonákat, ágyúkat és hadműveleteket. Az 1850-es évektől kezdve folyamatosan romlott a látása. Mivel a vállalkozás akkorra már biztos alapokon nyugodott, ő abba is hagyta a harcterek látogatását, ezért a Brady-féle képekről a mai napig viszonylag kevés esetben lehet tudni, pontosan ki készítette őket.

A hosszú expozíciós idő is komoly korlátozásokat jelentett: semmi olyasmit nem tudtak megörökíteni, ami nem maradt egy helyben. A mai értelemben vett, akciódús, drámai csatajelenetek szóba sem jöhettek. Voltak viszont olyan alanyaik, akik garantáltan nem mozdultak meg: a halottak.

A nagyközönség borzongva nézte a sáros lövészárkokban egymás hegyén-hátán heverő holttesteket. Az átlag amerikai el sem tudta képzelni, mi zajlik az országa csataterein. A legtöbben akarták látni a leplezetlen valóságot. A polgárháború a világtörténelem egyik legpusztítóbb konfliktusa volt, hatalmas öldöklés jellemezte, és nagyon mély társadalmi szakadékot ásott. Legalább tízszer annyi amerikai áldozatot követelt, mint a száz évvel későbbi vietnami háború, ötször annyit, mint az első világháború, és másfélszer annyit, mint a második. Összességében körülbelül hatszázhúszezer ember halt meg az 1861-től 1865-ig zajló csatározásokban.

Amikor mindez véget ért, Mathew Brady végre pénzre akarta váltani a rengeteg befektetett munkát és a sok életveszélyes helyzetet. Mivel korábban megegyezett az Abraham Lincoln vezette kormánnyal, hogy az állam jó áron fölvásárolja a fotódokumentumokat, megkönnyebbülten jelentkezett a pénzéért. De csalódnia kellett. Kiderült, hogy ezekre a képekre senkinek sincs szüksége. Nemcsak Lincoln, hanem a legegyszerűbb farmerek is, szinte a teljes társadalom el akarta felejteni még azt is, hogy ez az egész megtörtént, nem szívesen látták a halál aratását a fotókon. Brady a vállalkozásával együtt viharos gyorsasággal csődbe ment. Bár a Kongresszus végül mégis megszavazott neki huszonötezer dollár kártérítést, ez távolról sem volt elég az adósságai törlesztésére.

Az általa készített több mint tízezer harctéri felvétel közül a legtöbbet elkótyavetyélték, sok pótolhatatlan, dokumentumértékű fotólemez üvegházakba beépítve végezte, ahol a napsütés néhány nyár alatt könyörtelenül kifakította őket. Maga Brady, akinek legtöbben a létezését is ki akarták törölni a történelemből, sem testileg, sem lelkileg nem viselte jól a bukást. A látása tovább romlott, és az élete hátralévő harminc hosszú évét már nyomorban töltötte. 1896-ban elütötte egy lóvasút egy New York-i utcán. Néhány hónap múlva végleg megtörve, hajléktalanként halt meg egy presbiteriánus kórház szegényosztályán.

Több mint hatezer fotója maradt fenn, köztük a mesteri portrék az elnökökről (az élete során szolgáló húsz elnökből tizennyolcról készített képet). Az ötdolláros bankjegyet a mai napig a Lincolnról készült egyik fotója díszíti.  

A cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

2019. június 23-án a villámárvíz Heves megyében több mint 13 településen, néhány nappal később pedig a vihar Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében több mint 80 településen okozott károkat. Nyitrai Zsolt kiemelt társadalmi ügyekért felelős miniszterelnöki megbízott az adománygyűjtéshez kapcsolódó júliusi sajtótájékoztatón elmondta, a helyreállítás Heves megyében több mint 350 millió, míg Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében több mint 600 millió forintba kerül. 

A Magyar Asszonyok Érdekszövetsége, a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület, a Bánffy Szalon, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete, a Magyar Piac Szövetkezet, a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete, a Magyar Testnevelési Egyetem Támogató Köre Alapítvány. Kiegészítés: Magyar Libamáj Szövetség és a Nívót Produkció csatlakozva a Magyar Református Szeretetszolgálat országos felhívásához júliusban adomány gyűjtést indított az árvíz- és viharkárosultak megsegítésére.  

Az akció 2019. október 29-én egy nagyszabású gálaesttel zárul a Fővárosi Nagycirkuszban, közéleti személyiségek, művészek, tudósok és sportolók közreműködésével.

A Körösök partján fekvő Szarvas egykor szebb napokat látott mezőváros volt, ma már inkább sörfőzdéjéről és a határában fekvő, elvarázsolt arborétumról híres. Utóbbi az ország legnagyobb botanikus kertje, amely megközelítőleg 1600 növényfajtának ad otthont.

Az úgynevezett Pepi-kert története az 1880-as évekre nyúlik vissza, amikor a Szarvason letelepedő, olasz származású, arisztokrata Bolza család egyik tagja, Bolza József nekilátott a feleségéről elnevezett Anna-liget telepítésének.

Ezt később unokaöccse, a szintén Szarvason élő Bolza Pál bővítette arborétummá áldozatos, de mindig optimista munkával. A múlt század elején már Európa-szerte a díszkert csodájára jártak, hiszen több kontinens növényeit sikerült telepíteni a nagyszerű adottságokkal rendelkező területen. A park egyik leghíresebb lakója például minden bizonnyal a Kaliforniából importált, 1873-ban elültetett mamutfenyő, amely csodával határos módon szépen és méltóságteljesen öregszik az eredeti élőhelyétől merőben eltérő természeti viszonyok között. Az arborétum kiépítése tulajdonképpen a botanika iránt rajongó gróf életművének tekinthető, aki felesége elvesztése után még inkább szeretett kertjének gondozásába feledkezett.

A terület különlegessége, hogy a Körös egyik holtágának partján fekszik, így a parkban sétálva a legváratlanabb helyeken bukkan elő a fák közül a folyómeder.

A növényeken kívül számos madárfajnak is otthont ad az arborétum, sőt, a szemfüles kiránduló még tollukat szélesre táró pávákkal is találkozhat itt, akik a létező legmeglepőbb helyeken – többnyire a magaslati pontokon – telepednek le, hogy onnan kémleljék területüket. Aki még több egzotikumra vágyik, felkeresheti Emmát és Kareszt, a park két rezidens emuját. Az arborétum minden évszakban más és más arcát mutatja, és éppen ősszel a legszínesebb: egészen misztikus, ahogy a ködön átsejlik a holtág, vagy felvillan néhány élénk színű termés.

Az arborétumban múzeumpedagógiai műhely is működik, így rengeteg interaktív szemléltetőeszköz és játék teszi izgalmassá a látogatást az egész család számára.

A botanikus kert egyik épületében még meg is szállhatunk, akár baráti társasággal, akár családdal érkezünk, mert e különleges hely felfedezése mégiscsak csapatban a legjobb.

Nem érdemes kihagyni az arborétum mélyén álló épületben berendezett egyszobás kis kiállítást sem, ami Bolza Marietta festőnő naiv, főként természeti szépségeket ábrázoló képeiből kínál ízelítőt. Bolza Pál lánya gyakorlatilag végigélte a 20. századot, és származásánál fogva a lehető legszélsőségesebb fordulatokban bővelkedő életútja ellenére képeiből árad a derű és a béke. Egy megrögzött újrakezdőről van szó, akit a sors az előkelő bécsi báloktól a kitelepítésen át egészen a börtöncelláig vezetett, hogy aztán végül tolmácsként és festőként öregedjen meg apró, budai lakásában. Ám még innen is szívesen járt vissza gyermekkora színterére, és előszeretettel festette az arborétum számára kedves növényeit és tájait.

Az arborétum szomszédságában található a Mini Magyarország makett-park, ahol a Kárpát-medence derékig érő, arányosan megépített épületei között bóklászhatunk.

A részletgazdag másolatok némelyike gombnyomásra hangot ad vagy világítani kezd, a makettek között még kisvasút is kanyarog. Híres váraink (például Gyula, Eger, Diósgyőr) mellett kastélyok, templomok, középületek is éppúgy helyet kaptak itt, mint az egyes tájegységek tipikus épületei vagy néhány különlegesebb vonatállomás. Még felnőttként is emlékezetes egyben látni hazánk ikonikus épületeinek óriási makettjeit.

Ahogyan a botanikus kert, úgy a Körösvölgyi Látogatóközponthoz tartozó állatpark is remek időtöltés gyereknek és felnőttnek, abszolút nagykorúaknak javallott program viszont a Szarvasi Sörfőzde, amely kihagyhatatlan a kisüzemi sörök kedvelői számára.

A közlemény szerint az alapítvány magyar orvoscsapata által szétválasztott ikrek miatt, de különösen Rukia állapotának és rehabilitálhatóságának felmérésére orvosaik Bangladesbe utaznak.

Beszámoltak arról, hogy az Operation Freedom (Szabadság hadművelet) nevű szétválasztó műtétsorozat a negyedik szakasznál tart, amely koponyarekonstrukciós műtétekből és az ikrek rehabilitációjából áll.

Az első rekonstrukciós beavatkozás szeptember 11-én volt, a következő pedig az elkövetkező hetekben esedékes, ezért Csókay András, a végső szétválasztást vezető idegsebész és Pataki Gergely, a műtétsorozat koordinátora, a plasztikai sebészeti csapat vezetője visszalátogat Bangladesbe. A rehabilitáció keretein belül novemberben Dakkába utazik a Semmelweis Egyetem Pető András karának konduktora is a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány csapatának tagjaként.

Felidézték: a fejüknél összenőtt bangladesi sziámi ikreket 33 órás maratoni műtéttel választotta szét a Cselekvés alapítvány magyar orvoscsapata augusztus 1-jén és 2-án. Az egyik hároméves gyermek, Rabia már az operáció utáni ötödik napon magához tért, s azóta fejlődik, beszél és játszik, így már korábban elhagyhatta az intenzív osztályt.

Rukiánál azonban a végső szétválasztó műtét utáni 33. napon súlyos agyi bevérzés lépett fel, aminek oka a korábban eredményesen kezelt fertőzéses szövődmények visszatérése miatti véralvadási zavar. Ennek következményképpen a tudathatárt elérő gyermek állapota jelentősen romlott, de jelenleg is képes a végtagjait mozgatni, a szemét kinyitni. Esetében a felépülés várható mértékéről „felelős nyilatkozat továbbra sem tehető” – írták.

A Cselekvés alapítvány magyar orvoscsapatát 2017-ben kérték fel az akkor másfél éves Rabia és Rukia szétválasztására.

A teljes egészében magyar tervezésű és kivitelezésű szétválasztó műtétsorozat első fázisa a közös agyi fő szállítóérszakasz szétválasztása volt endovaszkuláris (érpályán belüli) módszerrel, Hudák István vezetésével 2018-ban Dakkában. A második – plasztikai sebészeti – fázis, a speciális magyar tervezésű szövettágító implantátumrendszer beültetése és fél évig tartó fokozatos tágítása Budapesten zajlott Pataki Gergely vezetésével. Az augusztus eleji végső szétválasztás a műtétsorozat harmadik fázisa volt Csókay András vezetésével.

Az Operation Freedom jelenleg zajló negyedik fázisát a rehabilitáció, illetve a plasztikai és idegsebészeti szakterülethez tartozó koponyarekonstrukciós műtétek jelentik Pataki Gergely és Csókay András vezetésével.

Kiemelték, a lépések külön-külön is tudományos jelentőséggel bírnak: több orvosszakmai területen is új kezelési lehetőségek előtt nyitják meg az utat. A műtétsorozat folytatásához a Cselekvés alapítvány magyar orvoscsapatának továbbra is nagy szüksége van minden anyagi és lelki támogatásra – áll a közleményben.

A Dr. Csókay András idegsebésszel készült Képmás-prodcast itt hallgatható meg.

– Mi áll a névjegykártyádon?
– Nincs olyanom.

– És a kisfiad mit mond az iskolában, ha megkérdezik, hogy az apukája mivel foglalkozik?
– Egész életemben sikeresen elblicceltem a választ: jogi egyetemet végeztem és történelem szakot, aztán filmezésbe fogtam, de valahogy mindig elmaradt a konkrét pályaválasztás. A filmesek között ma is történész vagyok, a történészek között filmes. De hogy ne kerüljem ki a választ, a filmezésből élek.

– A két egyetem mellett végeztél filmes iskolát is?
– Nem, teljesen sorsszerűen kerültem ebbe a világba, a bátyám forgatott egy sorozatot hátrányos helyzetű, megszűnés határán álló településekről, besegítettem neki. Ebből született az „Elsodort falvak”, az első filmem. Rengeteg izgalmas történettel találkoztam, és azon kaptam magam, hogy egyre erősebb lába lett az életemnek a filmezés. Amit tanultam, azt barátoktól, kollégáktól lestem el, Szekeres Csaba dokumentumfilmestől a legtöbbet.

– A filmjeidben megjelensz személyesen is?
– Előfordul, bár alapvetően nem szeretek szerepelni, de rá kellett jönnöm, hogy a képi történetmesélés átélhetőbb a nézőknek, ha van egy hőse, aki elmeséli. A Biszku filmnél is ezt a módszert választottuk Skrabski Fruzsival, akivel kettesben, párbeszédes formában sokkal könnyebb volt narrálnunk a történetet. Később is használtuk ezt a módszert: a „Becsengetünk és elfutunk” oknyomozó sorozatunkban, az élelmiszeriparról készített „Globálmenü” című filmben vagy a most elkészült, mesterséges intelligenciáról szóló filmben is megjelenek.

– A Skrabski Fruzsinával forgatott „Bűn és büntetlenség” című, Biszku Béláról készített film hozott áttörést az ismertségedben. Emlékszem, a Margit körúton, a Menta Terasz előtt kis híján nem tudott elmenni a villamos, olyan sokan szerettek volna bejutni a vetítésre. A tömegben jobb- és baloldali értelmiségiek egyaránt voltak. Hogy látod, mennyire lehet egy filmmel áttörni a világnézeti sáncokat?
– Az ember próbál nem az egyik vagy másik ideológiai csoportnak készíteni filmet, de érzékeljük, hogy ez az ország vallásháborús helyzetben van, és meglehetősen nagy igyekezettel gyűlöljük egymást – könnyebb is így érvényesülni, bármelyik táborba is tartozunk.

De ha megszólal bennünk az igazságérzet, érezzük, hogy a világ nem fekete és fehér. A Biszku-film forgatása közben is ezt éreztem.

– Volt benned rossz érzés, hogy egy körmét vesztett oroszlánról forgattatok leleplező filmet?
– Igen, miközben azt is fontosnak éreztem, hogy az elkövetett bűnök napvilágra kerüljenek. Ahogy haladtunk előre a filmben, mégis felmerült bennem, hogy vajon mennyire van jogunk ehhez a gyerekei, unokái miatt, és ezzel nem a bűnlajstromot akarom kisebbíteni.

– A film picit naiv vagy inkább álnaiv volt, nehéz eldönteni…
– Sokan kifogásolták a szakmai felkészületlenségünket, de ez a film sosem akart történelmi feldolgozás lenni a kommunizmus áldozatairól, hanem egy késői, kissé groteszk kutakodás volt egy – akkor még élő – felelőssel kapcsolatban. Ahogy elmentünk Márokpapira és felépítettük a régi Úttörőház díszleteit, az is bolondozás volt. Béla bácsihoz is úgy mentünk, hogy féltünk, nehogy lelőjön, ha kiderül, kik is vagyunk…

– A bemutató után érkeztek felkérések?
– A Heti Választól Borókai Gábor keresett meg minket, oda készítettünk tényfeltáró kisfilmeket, ami akkoriban újdonságnak számított. Aztán Szalai Annamária révén kerültünk a magyar tévéhez, ahol egy évet éltünk meg, elég önjárók voltunk, talán azért sem tartott tovább.

– A történelmi érdeklődésed nemcsak a Biszku-filmben van jelen.
– Készítettem filmet Rajkról, de az Operában is rendeztem egy érdekes darabot, Kádár utolsó beszéde címmel. Először nem hittem benne, nem tudtam, mi sülhet ki abból, hogy Kádár utolsó beszédét összekeverjük a Rajk-kihallgatás jegyzőkönyvével, és ezt az Opera nézőtere alatti pincében előadjuk. Nagy kihívás volt, de sikerült egy izgalmas darabot összehozni. A XX. századi magyar történelem iránti érdeklődésemben az egyetemen Szerencsés Károly tanár úrnak volt meghatározó szerepe, aki a legizgalmasabb órákat adta és a mai napig inspirál.

– Honnan merítesz új témákat?
– Nemrég például egy volt osztálytársam ajánlotta figyelmembe egy ismerősét, aki 70 éve kutatta Budapest ostromakor eltűnt édesapja sorsát. Atzél Ede erdélyi arisztokrata volt, aki a második világháború végén Horthyék mellett próbált a kiugrásban részt venni, tárgyalt az oroszokkal. Budapest ostromakor megpróbálta a magyar katonaságot átállítani, hogy megkímélje a várost. Az ellenállás katonai szárnyának kulcsfigurája volt, aki aztán nyomtalanul eltűnt. Hiába próbált a magyar diplomácia a legmagasabb szinten utánajárni, hogy mi történt vele, nem jártak sikerrel. A titok nyomába szegődtünk mi is. Szerencsések voltunk, mert találtunk egy könyvet, amely a szovjet kémelhárításról szólt, és ebben volt egy lábjegyzet Atzél Edéről és a kihallgatási jegyzőkönyvéről.

Összeállt a kép: ez az ember nemcsak a magyar titkosszolgálat fontos figurája volt, hanem az angolszászokkal is kapcsolatban állt. Innentől kezdve érthetővé vált, hogy miért titkolta el a Szovjetunió a sorsát…

– Egy ilyen izgalmas dokumentumfilm vajon mennyire jut el a nézőkhöz?
– Lejátssza a tévé, de a nézőink többsége az internetről érkezik. Amikor a jogok hozzánk szállnak, feltesszük a filmeket, hogy elérhetőek legyenek az érdeklődők számára. Természetesen tudjuk, hogy ezek rétegfilmek.

– Játékfilmet nem akartál rendezni?
– Épp most készült el az első, hamarosan be is mutatják. Békés Márton írt egy sorozatot „Vérügyészek, vérbírók” címmel egy blogon. Ennek kapcsán keresett meg egy producer. Grátz Endrének a történetét választottuk ki, aki 25 éves volt, amikor 1956-ban, Győrben ügyész lett, s mivel senki nem akarta elvállalni, rábízták a mosonmagyaróvári sortűzpert. A neofiták hitbuzgalmával állt bele, egyszerre hét emberre kért halálos ítéletet, végül hat embert végeztek ki, ami példátlan a magyar ítélkezési rendszerben, és a Nagy Imre-per előjátéka volt.

Grátz Endre országos hírű, rettegett ügyész lett, aztán 1958-59-ben látszólag eltűnt. Kiderült, hogy elkezdett pénzért és szexért ítéleteket adni-venni. Gátlástalan ember volt, aki minden pillanatban megérezte, hová érdemes állni, miben van üzlet: ha halálos ítéletetekkel lehetett hatalomra szert tenni, akkor azzal, ha a privatizációban volt lehetőség a rendszerváltást követően, akkor azzal.

 Számomra az igazán érdekes pontja ennek a sorsnak a rendszerváltás volt. Fiatal voltam akkor, és abban a naiv hitben éltem, hogy eljött az igazság órája, de utólag szembesülni kellett vele, hogy nem így történt – Grátz élete is ezt példázza, aki ebben az időszakban is feltűnt kétes ügyleteivel. Leányfalun, a Kádár villában találtuk meg a forgatási helyszínt, ebben a villában dőlt el 1957-ben, hogy kivégzik Nagy Imrét, később pedig Kádár pihenőhelyként használta. Ebben a miliőben elevenedik meg a filmben 1989 szilveszterének éjszakája, a fordulónap, amikor beléptünk egy új világba; sokan új reményekkel, sokan pedig régi titkokat hordozva. Ezen az éjszakán játszódik a „Halálügyész” című tévéjáték.

– Mindeközben készülnek újabb dokumentumfilmjeid is…
– A Károli Gáspár Református Egyetem megbízásából Ablonczy Bálinttal forgatunk filmet „Trianon és a reformátusok” címmel. Nemrég jöttünk vissza Kárpátaljáról, most megyünk Erdélybe, aztán a Délvidékre. Hatalmas öröm azoknak, akik elmondhatják a saját történetüket, és hogy kíváncsi valaki a kutatásaikra. Aztán csináltunk egy körpanorámás mozit is Tihanyban, ami Magyarország és a Balaton történetét mutatja be. Itt teljesen új technológiával hoztunk létre egy látványos és izgalmas képi világot.

– Közben bemutatták Jelenits István piarista szerzetesről készült portréfilmedet is: egyet a reformátusoknak, egyet a katolikusoknak?
– Édesapám református volt, édesanyám katolikus, én a Piarista Gimnáziumba jártam, katolikus nevelést kaptam. A feleségem református, a gyermekeinket is reformátusnak kereszteltük. Nem érzek ebben semmi konfliktust, ha valaki a felekezete miatt piszkálja a másikat, csak mosolygok. Maróti-Agóts Ákos régi évfolyamtársam, barátom adta az ötletet, hogy készítsünk egy portréfilmet Jelenits atyáról, amit az örökfogadalmának hatvanéves évfordulója alkalmából mutattunk be. Hihetetlen adomány volt, hogy a súlyosabb, történelmi, és a jövőt kutató, vészjóslóbb témák mellett találkozhattunk egy olyan emberrel, aki igazi tanúságtevő. Különösen jó volt ez nekem így az élet közepén, amikor már kopik a lelkesedés és megfontoltabban nézem a világot. Sokat beszélgettünk Tanár úrral, maradandó útravaló számomra a forgatás minden perce.

– Mire tanított téged diákként és most, a forgatás alatt?
– Gimnáziumban egy évig tanított csak hittanra, de már gyerekfejjel is éreztük, hogy milyen adomány az a látásmód, amit ő közvetít. A lelkigyakorlatoknak súlya volt. Ő mindig az alázat fontosságára tanított bennünket, és arra, hogy mennyi veszélyt rejt és mennyi frusztrációt okozhat ennek a hiánya. Az a bölcsesség, ahogy a világot a Tanár úr látja, ma is követendő példa. Egy írásában arról beszél, hogy sok konfliktusunk oda vezethető vissza, hogy az ember egyszerre akar több szerepet betölteni: értelmiségiként előrejelezni a közösség számára a jövőt és közben a hajó kormánylapátjánál is ülni, márpedig a kettő egyszerre nem megy.

Az erős Istenhit, ami Jelenits Istvánból sugárzik, megmutatja, hogy ezzel a kapaszkodóval mindenféle pszichológus és más korunkbeli sámán nélkül is képesek lehetünk állva maradni, viharosabb időszakokban is.

A film bemutatóján találkoztam egy nénivel, aki a nagykanizsai piarista gimnáziumot indította el annak idején. Ő mondta azt, hogy „bármit csinál az ember, azzal vesződés van, ezért olyan pályát, olyan feladatot kell választani, amin áldás van”. Azóta is ez az intés jár az eszemben.

– És a filmezés ilyen „áldott tevékenység” számodra?
– Hosszútávon nem biztos. Nagyon szeretek a gyógynövényekkel foglalkozni, igyekszem tanulni róluk a szabadidőmben, igazi jótéteményt látok bennük. Az is vonz, hogy a fizikai munka világában kevésbé szembesül az ember a hiúságok vásárával, mint filmesként. De persze mindig ott az utolsó lépés, hogy az ember elrúgja a ladikot a parttól, mert nem lehet egyszerre egyiket sem, másikat sem félszívvel csinálni. Ez is önbecsapás lenne.

– A gyermekeiteknek mi az, amit tovább szeretnétek adni?
– Feleség, egy fiú, egy kislány és egy családi ház – minden együtt van, amit szerettem volna. A gyerekek nevelése során a hitet szeretnénk leginkább átadni, meg persze igyekszünk sok szeretetet tenni a puttonyukba és kíváncsiságot a világ iránt. A jövő ugyan aggasztó, de hálát kell adnunk az életünkért, a jólétünkért, a gondolataink szabadságáért. Emberi válaszaink sok kérdésre még nincsenek, ilyenkor csakis fölfelé lehet nézni.

Az időnként dalra fakadó előadót, a sok személyes történetet, a levetített filmrészleteket, a munkafüzet tesztfeladatait, a páros és kiscsoportos beszélgetéseket lehetetlen írásban rögzíteni, így maradnak a tények.

1. A szülők leggyakoribb kihívásai

David. H. Olson 50.000 párral végzett kutatásából kiderült: a problémás párok 82%-ánál a gyermekvállalással párhuzamosan csökken az elégedettség a házassággal, 65%-ánál az apa nem vesz kellőképpen részt a gyereknevelésben, 64%-a elégedetlen a gyereknevelési feladatok elosztásával; 63%-a különböző nézeteket vall a fegyelmezésről, és 64%-a szerint a társuk több figyelmet fordít a gyermekre, mint a házasságukra.

„A bölcső, amely a gyermeket ringatja, a szülők egymással való kapcsolata”

Nem a gyermek az első, ahogy sokan tévesen gondolják, hanem a szülők kapcsolata egymással.

A gyermeknevelés első lépése tehát, hogy a kettőnk kapcsolatát tegyünk rendbe: ápoljuk a kapcsolatunkat és kezeljük a konfliktusokat. A John M. Gottman-féle „ökölszabály” szerint „napi fél óra, heti egy este, havi egy nap, negyedévente egy hétvége és évente egy hét” szükséges. A konfliktusokat ne söpörjük szőnyeg alá, de négyéves korig ne veszekedjünk a gyerek előtt, négy–nyolc éves kor között a gyerek lássa a kiengesztelődést is, nyolc év felett legyünk különös tekintettel a gyerek legnagyobb félelmére: szülei el fognak válni és ennek ő az oka.

Minden sikeres férfi mögött áll egy nő – de ki áll egy sikeres nő mögött?

A társadalmi szerepvállalások okozta (karrier és családi élet közötti) feszültségek csökkentéséhez szükség van a szerepek újraalkotására minden élethelyzetben, a családtervezéstől kezdve az iskolaválasztásig. A viták valójában nem a pelenkázásról szólnak, hanem a párok mélyebb szükségleteiről és a családon belüli hatalmi játszmákról. A hagyományos munkamegosztás alternatívájaként ma már sokkal élhetőbb az egyenlőségpárti, kompetenciákon alapuló szereposztás.

A gyermeknevelésben részt vevő férfi ma már nem segít a feleségének, nem szívességet tesz neki, hanem felépíti a saját kapcsolatát a gyermekeivel.

Mihalec állítja: ma Magyarországon ezzel a típusú szerepértelmezéssel nagyobb eséllyel leszünk boldogabbak a házasságunkban. A jelenlegi helyzet egyensúlytalanságát mutatja alá az a vizsgálat, amely szerint a vezető pozícióban dolgozó férfiak 90%-a nős és stabil párkapcsolatban él, míg ez a nőknek csak 58–64%-ára igaz.

Ki a szövetségesem: a gyerek vagy a társam?

Az „alig vagyok vele, miért én fegyelmezzem” téveszme helyett tegyük fel a legfontosabb két kérdést:

Ki a szövetségesem, a gyerek vagy a társam? Hogyan kezeljük, ha nem értünk egyet? Nem engedhetjük meg, hogy kétféle álláspontot lássanak gyerekeink, és az sem mindegy, hogy a közös álláspont kialakítása után ki az, aki azt közli azt a gyerekkel. Ugyanis „a szülők dolga a gyermek saját és a társunk iránti tiszteletének építése”.

A szülők is szexelnek?

A válások egyik leggyakoribb időszaka az első gyerek születését követő egy–három év (a másik az életközépi válság), aminek oka: a nőnek az anyaság teljesen kitölti a nőiességét, vagyis szülés után alig van szüksége a férjére, hogy nőnek érezze magát; míg a férjnek továbbra is szüksége van feleségére férfiasságának megéléséhez. Gottman szerint azonban három éven belül visszaállhat az eredeti elégedettség, ha a nők szóban elismerik férjük értékességét és férfiasságát, a férfiak pedig gyakran megérintik a feleségüket nem szexuális célzattal. Addig is fogadjuk el, hogy a dolgok megváltoztak; kérjük egymástól a szexet, beszéljünk az ezzel kapcsolatos érzéseinkről, kísérletezzünk, fogadjuk el a „gyors kajákat”, de tudatosan tervezzünk „ínyenc lakomákat” is.

2. Akarsz valami jót adni a gyermekednek? Neveld érzelmi intelligenciára!

Gottman 1986 óta tartó kutatásának eredménye négy szülői nevelési stílus: az elutasító, a helytelenítő, a laissez-faire (korlátmentes) és az érzelmileg fejlesztő típusú szülő.

A korlátoknélküliség nem szabaddá teszi a gyermeket, hanem szorongóvá, ahogy a túl szűk korlátok is. Az ésszerű korlátok nyújtják a szükséges biztonságérzetet.

Az első három nevelési stílus negatív hatása között nincs különbség; a negyedik a megfelelő (és tanulható) módszer. Technikái: meghallgatás, empátia, segítség az érzelmek megnevezésében és az érzelmek szabályozásában, elfogadható érzelmi kifejezési formák felajánlása, határszabás és problémamegoldási készség tanítása. Hosszú távú hatásai: jobb tanulmányi eredmények, jobb kapcsolat a kortársakkal, pozitív hozzáállás az élethez, magasabb önbecsülés, a válás negatív hatásainak jobb feldolgozása, stabilabb házassági kilátások.

3. Felejtsd el a majdani nagy felvilágosító beszélgetést!

Egy pedofilt idézett az előadó, sokkolva hallgatóságát: „A mi esélyünk az, hogy a szülők nem beszélnek a gyerekükkel a szexről.” A szexuális nevelés legfontosabb tételei: a szülő legyen az elsődleges és hiteles forrás; fontos az életkornak megfelelő információk átadása, a téves mítoszok eloszlatása és a kapcsolati készségek fejlesztése.

A cél: megismerni és elfogadni saját testük működését. A szexualitás egyidős az emberiséggel, így a gyereknevelésnek is természetes része, és a születéssel kezdődik.

Nem mindegy tehát, hogyan állunk a pelenkázáshoz, hogyan nevezzük az intim testrészeket, hogyan segítjük gyerekünk testének felfedezését. Mint általában a nevelésben, itt is nagyon fontosak a korlátok és a jelenlét: felejtsük el a majdani nagy beszélgetést, ha ugyanis a mindennapokban apró kérdéseinél nem vagyunk elérhetők, akkor gyerekünk nem fog hozzánk fordulni az élet nagy kérdéseivel sem. Bármikor kérdez, mindig válaszoljunk neki korának megfelelően.

Az én gyerekem is fog szexelni?

Két dologban bízhatunk: a gyerekünkben (hogy jó döntéseket hoz; vagy ha mégse, akkor is mellette állunk) és az átadott értékekben. És hogy miért fontos, hogy az első szexuális élmény minél később történjen? A legfontosabb készség egy kapcsolat működtetéséhez a kommunikáció, viszont amikor a szex belép a képbe, a kommunikáció fejlődése megáll – így minél jobban kitolódik az első szexuális kapcsolat, annál fejlettebb lesz a kommunikációs készség és a kapcsolat minősége. A sok partner veszélye: minél többször kötődünk, annál jobban csökken a kötődési képességünk, s mire az „igazihoz” érnénk, már nincs elég belőle.

Szexuális bántalmazás és homoszexualitás

Néhány sokkoló adat: a gyerekként bántalmazott felnőtt 20 évvel rövidebb ideig él; az esetek 75%-ban a bántalmazó egy családtag; fiúk és lányok ugyanúgy lehetnek áldozatok és elkövetők; az interneten minden nap 750 ezer pedofil keres magának áldozatot.

Óriási tévedés azt gondolni, elég akkor beszélni róla, amikor helyzet van. Már előtte meg kell tanítani a gyereket a „mondj nemet, fuss el és mondd el” szabályra, és figyelni kell az árulkodó jelekre.

Melyek lehetnek ezek az árulkodó jelek? Fizikai nyomok, összerezzenés, önkárosító magatartás, korai szexuális ismeretek, függőség.

Homoszexualitással kapcsolatos álláspontunkat képviselni kell gyerekeink felé is, mert ha nem tesszük, megteszik a lobbiszervezetek. Fontos az értékalapú, tudatos és emberséges hozzáállás a homoszexuálisokhoz, az emberi méltóság sérthetetlensége. Kifejezésre juttathatjuk, hogy a házasság egy nő és egy férfi életszövetsége, és különbséget tehetünk megítélésben az ember és tette közt.

4. A legnagyobb erő: a jellem

A jellemes ember „egy arccal él”, nem kell energiát fektetnie abba, hogy másnak mutassa magát, mint ami. Ez a legnagyobb erő, ami szülőként a kezünkben van – figyelmeztetett Mihalec, és butaságnak nevezte az „amit szabad Jupiternek...” és az „otthon miért ne ereszthetném ki a gőzt...” típusú gondolkodást.

„Ha jó embert akarsz nevelni, te magad is jó légy, hiszen a gyerek nem azt teszi, amit mondasz, hanem amit lát, hogy teszel; a legszebb szavaidat és a legjobb formádat tartogasd a hozzád legközelebb állók számára.” Döntsd el, hogy érdekek vagy értékek mentén akarsz élni, és egy idő után megtalálnak a hasonlóan gondolkodó emberek, és a gyerekeid is elkezdenek olyan emberekhez vonzódni, akik így gondolkodnak. E gondolkodásnak tükröződnie kell a gyermeknevelés minden aspektusában: a fegyelmezésben, a közösségi oldalak használatában, a szexualitáshoz való viszonyban, a szórakozásban és a zeneválasztásban.

5. És hol vagyok ÉN?

A szülőnek tudnia kell: nem első a sorban, de ez a „szükségletkésleltető” állapot nem tart örökké, a gyerekek felnőnek, és újra eljön az ő ideje is. A gyerekeknek az a dolguk, hogy elmenjenek a szüleik világából, hogy kialakítsák a magukét, de ha stabil alapokat kaptak, szeretettel fognak visszalátogatni. Addig pedig szülőként egyetlen dolgunk van: „a feltétel nélküli elfogadás, mert ez a legmélyrehatóbb élmény, amelyet az ember képes átélni.”