A jég – csakúgy, mint a víz – sokak számára hívogató, ám az élmények mellett komoly veszélyeket is tartogathat. Ezért is fontos, hogy mindenki, aki a téli sportolás helyszínéül szívesen választja a szabad vizek jegét, tisztában legyen a jég tulajdonságaival és az adott partszakasz jellemzőivel. Vegyük most sorra a legfontosabb tudnivalókat.

Mikor mondhatjuk, hogy biztonságos vastagságú a jég?

Van egy nemzetközi szabály, a „4-8–12–16-os szabály”, amely a fagyásban (vagy más néven hízásban) lévő jég vastagsága alapján – 4, 8, 12, illetve 16 centiméteres jégvastagságot alapul véve – határozza meg a biztonságos jégen tartózkodás szabályait. Ezt a szabályt figyelembe véve általánosságban elmondható:

Legalább 12 centiméter vastag, egyenletes jégnek kell lennie ahhoz, hogy egyszerre többen is biztonságban tartózkodhassanak rajta.

Arról, hogy alkalmas-e a jég a sportolásra, soha ne magunk próbáljunk meggyőződni, hanem minden esetben a friss híradásokat és a helyi önkormányzat által közölt információkat vegyük figyelembe. Amennyiben korcsolyázásra alkalmassá válik a jég, akkor a helyi önkormányzatok kijelölik a sportolásra alkalmas területeket. Fontos, hogy mindig csak a kijelölt területeken lépjünk jégre! Minden más jégfelület veszélyes lehet!

A jég olykor megtévesztő

Van olyan, amikor látszólag megfelelőnek tűnik a jég vastagsága, ám jól tudjuk, hogy a látszat néha csal. A jég esetében ez különösen igaz: szerkezetét, vastagságát, minőségét számos tényező befolyásolja. Például a víz mozgása, a széltevékenység, az élőlények – madarak, halak – jelenléte, a jég alatt húzódó meleg áramlatok és feltörő források, a vízbefolyások, a víz és a külső hőmérséklet változásai miatt a jég vastagsága és minősége adott területeken belül is változó lehet.

Mire figyeljünk? Mire vigyázzunk?

Közvetlenül a part közelében, a parti kövek mentén vékonyabb a jég, ezért könnyebben törik.

Kerüljük a nádasok környékét és azokat a jégfelületeket, ahol a jég tele van levegőbuborékokkal, mert ezeken a helyeken a jég szerkezete gyengébb. Gyengébb szerkezet jellemző a rianások közelében is.

Figyeljünk az időjárás változásaira. Ha napokig jelentős a nappali felmelegedés, az meggyengíti a jég szerkezetét (olvadásnak indul), ám az éjszakai visszafagyás miatt ennek jelei nehezen észrevehetőek.

Nem ajánlatos hóval borított jégfelületre lépni. Egyfelől mert nem tudhatjuk, mi van a hóréteg alatt, másfelől a hó szigetelő hatása miatt a jég nem tud hízni, ezért a hótakaró alatt mindig vékonyabb a jég vastagsága. Ha nem fedi hó a jeget, sokkal jobban hízásnak tud indulni, hisz a víz fagyása mindig felülről, a hideg levegő hatására következik be.

Nem árt odafigyelni a tavakon vágott lékekre sem. A lékekre valamilyen kiálló tárgy – például nád, fadarab vagy piros-fehér szalaggal körbekerített terület – figyelmeztet, amelyet a halászok és horgászok helyeznek ki. (A lékek megjelölése kötelező! A jól látható jelölés elmulasztása komoly balesetveszélyt jelent a jégen tartózkodókra nézve!)

Erősen ajánlott elkerülni a bányatavakat, mert a meder mélysége miatt nagyon veszélyes lehet egy esetleges beszakadás esetén.

 

Egy fontos figyelmeztető jel:

Ha a jégen tartózkodásunk során gyanús ropogást, recsegést hallunk, azonnal feküdjünk le a jégre.

Testsúlyunk eloszlatásával kisebb nyomást gyakorolunk a jégre, ezért minél nagyobb testfelülettel – hason vagy háton fekve, karjainkat oldalra nyújtva, lábainkat terpeszben tartva – próbáljuk meg óvatosan csúszva elérni a partot.

Mit tegyünk, ha mégis megtörténik a baj?

Amennyiben váratlanul, minden előjel nélkül beszakadna alattunk a jég, akkor azonnal tárjuk szét kezeinket, mert azzal esélyt kapunk, hogy megtartsuk magunkat. Törekedjünk arra, hogy ne kerüljünk a jég alá, fejünket próbáljuk mindvégig kiemelve, a vízfelszín fölött tartani.

Beszakadás esetén a legtöbb ember pánikba esik és ösztönösen intenzív mozgásba kezd. Azonban, hogy minél tovább meg tudjuk őrizni a ruházatunk és testünk között kialakult szigetelő légréteget, tudatosan kerülni kell a felesleges mozdulatokat.

Fontos, hogy a lehetőségekhez képest próbáljunk meg nyugodtak maradni és nyugodtan lélegezni. Kapaszkodjunk meg a jég szélében, testünket pedig igyekezzünk vízszintes helyzetbe hozni (párhuzamosan a jég felületével). Amennyiben lehetséges próbáljuk meg elérni lábunkkal a jég szélét és lökjük el magunkat a part irányába, kezeink segítségével pedig húzzuk fel magunkat a jég felületére. Ha sikerült a jég felszínére jutni, maradjunk fekve és gördülve távolodjunk el a beszakadás helyétől, csakis a part irányába. Mindenképp ügyeljünk rá, hogy minél nagyobb testfelülettel feküdjünk és mozogjunk a jégen.

Beszakadás esetén nagyon jó szolgálatot tehet, ha van nálunk jégszög.

A speciálisan erre a célra kifejlesztett önmentő eszköz segítségével könnyebb a jégen megkapaszkodni és felhúzni magunkat a felszínre. Ezt az eszközt boltban is megvásárolhatjuk, vagy akár otthon, házilag is könnyedén elkészíthetjük. (Nem kell más hozzá, csak egy seprűnyél, két erős szög, vagy nagyobb csavar és egy darab kötél.)

Ha sikerül partot érnünk, azonnal menjünk meleg, fedett helyre (de ne túlfűtött helyre, mert kihűlés esetén a hirtelen melegítéssel akár árthatunk is). Szabaduljunk meg a jeges ruházattól, és testünket dörzsöljük át jól, ezzel is serkentve a vérkeringést. Vegyünk fel száraz ruhát, vagy takarózzunk be egy pléddel és fogyasszunk meleg italt. Amennyiben jeges vízbe estünk, mindenképp orvosi vizsgálatra és szükség esetén szakszerű ellátásra lesz szükségünk!

Hogyan segíthetünk annak, aki bajba került?

Újra és újra hangsúlyozzuk, hogy soha ne kezdjünk felelőtlenül mások mentésébe, mert ezzel saját életünket is kockáztathatjuk. Igaz ez a vízből mentésre és a jégről mentésre egyaránt.

Lehetőleg azonnal hívjunk segítséget és a mentéshez használjunk valamilyen eszközt. Nézzünk körül a parton és keressünk mentéshez használható eszközöket, például egy szélesebb deszkát, egy létrát vagy egy leakasztható ajtólapot, amire a mentést végző személy rá tud feküdni. Ha más nincs kéznél, akkor keressünk egy hosszú, erős ágat vagy egy ruhadarabot, és azt nyújtsuk oda a jégbeszakadtnak. Ha többen vagyunk, akkor hason fekve, egymás lábát fogva alkossunk élőláncot, hogy elérjük a bajbajutottat. Óvakodjunk a közvetlen – eszköz, vagy társ nélküli – mentéstől. Veszélyes lehet.

 

A lényeg, hogy készüljünk fel tudatosan! Ha betartjuk a jégen tartózkodás alapvető szabályait, akkor nagy valószínűséggel megóvhatjuk magunkat a nagyobb bajtól. Legyen elsődleges szempont a megelőzés és a biztonság! Igaz, hogy a jég látványa erősen vonzza az embert, de ennek ellenére soha ne menjünk meggondolatlanul a jégre! A tudatosság és a felkészültség életet menthet!

Azt hiszem, még az egyetemi vizsgákra készülés indított el a nem olvasás lejtőjén, akkoriban ugyanis sok kín kapcsolódott össze az addig oly frissítőnek érzett könyv­illattal, ami miatt valahogy az államvizsga után már a könnyed kikapcsolódást jelentő Rejtő Jenőt se bírtam kezembe venni.

Felnőttként pedig azt kellene képviselnem a diákjaim felé, hogy olvasni öröm, töltődés, és az a jó, ha a napi egy-két fejezet olyan természetes, mint az esti fogmosás.

De a hiteltelen prédikáló tanárokat már gimisként is messziről kiszúrtam, semmiképp sem szeretnék azzá válni. Idén elhatároztam hát, hogy teszek magamért, és visszaszokom az olvasásra. Képzett biosztanárként tudom, hogy hiába az inspiráció, a konkrét viselkedésmintázaton is változtatnom kell.

Módszerem első lépése a sportpszichológusokéval megegyező: hetekig csak vizualizáltam, hogy milyen lesz majd, amikor olvasok: hogy hol olvasok, melyik napszakban olvasok, forró teát vagy kakaót iszom-e majd mellé, és melyik pokrócomba csavarom be magam. Adott esetben még tereprendezésbe is fogtam a lakásban, kialakítva a tökéletes olvasókuckót. Amikor már elégszer elképzeltem ahhoz, hogy azt érezzem, akár meg is valósíthatnám, akkor jött az önmotiválás második lépése: a terepszemle. Javaslatokat és ötleteket kértem ismerőseimtől – és kaptam is, vagy száz különféle könyv­cím gyűlt össze. Természetesen nem tudom megvenni mindegyiket, egy részüket kölcsönkérhetem, de azért a saját könyv tapintása valamiért sokkal jobb. Így harmadik lépésként az online elérhető leírások, kritikák és saját emlékeim alapján készítettem egy prioritási listát, amelyet igyekeztem színesen összeállítani:

•           Alessandro Barrico bármelyik könyve, mert lenyűgöz ahogy ír: ritmusa, nyelvezete, stílusa, írástechnikája.

•           Yuval Noah Harari: Homo Deus, mert mindenki erről beszél, és szeretnék bekapcsolódni ezekbe a roppant magasröptű társalgásokba.

•           Barabási Albert-László: A képlet, mert ő a kedvenc magyar kutatóm, elképesztően okos és szuper jófej, és a sikerkönyv nem hiába sikerkönyv.

•           Al Gaui Hesna: Félj bátran!, mert döbbenetesen fontos dologról ír, lenyűgözően kedves és emberi nyelven.

•           Rejtő Jenő: Csontbrigád, mert ezt kihagyni az életműből anyukám szerint emberiség ellen elkövetett vétek.

•           Brandon Bays: Belső utazás, mert ezt a könyvet legalább ötévente újra kell olvasom, olyan inspiráló és gyógyító.

•           Margaret Atwood: A szolgálólány meséje, mert a borzongató futurisztikus történetek után mindig jobban becsülöm az életem.

•           Ittzés Szilvia: Anyu, figyelsz?, mert a családos-gyerekes történeteknél cukibb és pihentetőbb kevés dolog van.

•           Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak, mert pont ezt hagytam abba anno, amikor államvizsgára készültem.

•           Beau Lotto: Láss csodát – A valóság más szemmel, mert ha az idegtudományok egyik világhírű professzora, akinek a TED-előadásait többször megnéztem, arról ír, hogy hogyan űz velünk tréfát a saját agyunk, azt biosztanárként el kell olvasnom.

Negyedik lépés maga a beruházás. A „ha már megvettem, muszáj lesz olvasnom” reflexben bízva az eddig tankönyvekkel és szakmódszertani kiadványokkal terhelt polcom tíz új lakót kapott. Ezen a ponton a legjobb szórakozás a könyvek szín szerinti rendezése – van, aki szerző szerint csoportosít, van, aki méret szerint rakja egymás mellé a műveket, az én könyvespolcom pedig a szivárvány színsorrendje szerint pompázik. Indulhat a megvalósítás!

A karácsonyi szünet után majd kiderül, megírom‑e „Hogyan szokjunk vissza az olvasásra?” című sikerkönyvem.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!

Negyedikeseim vannak, remek kis társaság. Jól fejlett humorérzékkel rendelkeznek mind a huszonhatan, és a legtöbben képesek arra is, hogy a megfelelő időpontban csillogtassák azt meg. Az időzítés nem mindig tökéletes, de mi lehet az néhány nappal a szünet előtt?

Reggel az iskolába érkezés fáradalmait kiheverő növekvő baráti társaság átmenetileg felélénkül. Kezdődik a „Hányan férnek a sakkasztal alá?” című, kacagásba forduló program. Zord fellépésem szakítja félbe a hahotázó gyerekek székről székre szökellésének kísérletét. Nem, ilyesmi eddig eszükbe sem jutott – állítják.

Az órai fegyelmet a csalétekként bedobott, udvaron eltölthető testnevelés órákkal tartom fenn.

(Ez…hmm…maradjon titok.) Ezért az összes fiú dolgozik, mint a kisangyal. Időnként összenézünk, és látszólag indokolatlanul mosolygunk. A számnevek erre nem adnak feltétlenül okot, ez már a túlélés eszköze. Vidám tekintetünk végül megpihen egy teljesen véletlenül a tanteremben pihenő focilabdán.

A lányok mással trükköznek. Megunom a táncoló csigabiga szarvacskákra hasonlító ujjacskákkal jelzett kérések özönét, és apró táblácskákat készítek „Hátra mehetek a hegyezőmért?” „Borzasztóan szomjas vagyok, ihatok?” és más hasonló feliratokkal. Ezeket kell némán felmutatni a feledékeny hölgyeknek. Tudom, hogy a terem másik végébe tervezett túra lényege a lábak csendes megmozgatása, és az út során titkos kommunikáció fenntartása a barátnőkkel, kuncogással fűszerezve. Megpróbálok szigorú maradni, de hát én is voltam gyerek. Az óra rendje a kirándulásoktól nem borul fel, mi már nagy, negyedikesek vagyunk nagy feladattudattal. No és nagy adag jókedvvel. A szünet már az ajtó előtt van, de még nem ért ide. Számoljuk a napokat. Vágyakozunk. És nevetünk.

A legfárasztóbb időszak a délutáni tanulási idő. Egy örökké virgonc kislegény most csokoládészín szemével tekintget az ablak felé, azon morfondírozva, hogy vajon mi lehet a neve annak a bizonyos hegységnek, amiről a házi feladat szól, majd lendületesen beírja: Csarancs. Aztán javít: Narancs. Gyereket nem nevetünk ki, ez alapszabály, de ő rám nézve sejti, hogy valami nem stimmel, és elmosolyintja magát. Kijavítjuk, radírozás közben mindkettőnkből kitör a cinkos nevetés. Szemem sem rebben az amúgy teljes komolysággal feltett kérdésekre: a síelés szó pontos vagy elipszilonos? Hány méter hatvan dekagramm, nem találom az átváltást!

Végül már mindenki nevet, vicces a „die Tür” a németeseknek, és a „ball” az angolosoknak. Miért? Csak. Fáradtak vagyunk.

Mókás az uborka az uzsonnán, az elcsúszott dekoráció (na jó, a „melléknevek” szóból tényleg eltűnt az „ék” egy lecsúszott papírhópehely miatt). A virgonckodást élvezve vetítőnk, azaz Jancsi bácsi 2.0 Projektor Úr is hunyorogni kezd, remélem, nem óhajt elromlani.

Döbbenten látom az egyik legjobb tanuló füzetében ezt a rejtett számneveket tartalmazó mondatot: „Az efbiáj kétpúpú tevét és százszorszépet lát.” Diszkrét radírozás és javítás következik. Már ő is sejti kikerekedett szemem látva, hogy kacifántosra sikeredett mondatot írt. Nevetni kezd, a többiek, noha nem is tudják, mi történt, csatlakoznak. „A veszprémi állatkertet Kettenberger Kálmán alapította Afrikában.” A mondat elkövetője hamar kapcsol, de annyira kacag, hogy csuklani kezd. A nevetés ragadós, az ilyenkor, december közepén már erősen lecsökkentett mennyiségű házi feladat vidám hangulatban készül. Egyikük megjegyzi: „Még a parafadugókból készülő napkeleti bölcsek is nevetnek a polcon!”

Miért fáradt egy életerős gyermek december közepén?

Rengeteg cikk, riport válaszol erre itt is, ott is a gyerekek és pedagógusok túlterheltségéről, a napi sokadik óráról, a csekélyke szabad időről, a kevés fényről, korán jövő sötétségről. A gyerekek közt eltöltve gyakran több mint napi nyolc órát, pontosan érezzük ezt. Szövetségesek vagyunk. A tanítókra otthon még vár a tervezőmunka, a következő napra készülődés. Most még nehezebb, mert a szokottnál is színesebben kell az órákat tartanunk, hogy a fáradt mókusok megértsenek minket. Tanító társaimmal mindent elkövetünk, hogy a szükséges fegyelmet és követelményeket betartva könnyítsünk a gyerekek terhein. Ez csak nagy mennyiségben adagolt vidámsággal lehetséges.

Mi, tanító nénik is elfáradtunk, és a gyerekekhez hasonlóan rajtunk is kezd kitörni, a „mindenen lehet nevetni”, az ép elmével való túlélés egyik lehetősége. A szinte a fejünket is beborító adminisztráció, portfólióírás, belső ellenőrzés és más csúnya nevű tevékenység diszkrét mókával kezelve valahogy elviselhetőbb. Ha nagy ritkán eljutunk a tanáriba, hosszú körmondatokat alkotunk hétköznapi dolgokról, és a vége nevetésbe fordul:

 

A legnagyobb decemberi merénylet, a cseppet sem hatékony szombati munkanap puszta említése is megborzongat. Mindenki elítélően nyilatkozik erről. Röviden: Neeee! Csak Balázska nem kritizálja ezt az értelmetlen túlmunkát. Őt egész héten a boldogság fűti, mert egy légtérben lehet majd szíve hölgyével. Micsoda motiváció! Nyuszifüles sapkás barátunk imádatának tárgya sajnos otthon marad, így a szombati munkanap egyszemélyes rajongótábora is megszűnik.

A fárasztó szombatot követő rövidke vasárnap nem pihentet eléggé, hétfőn a legtöbb kisgyermek vonszolódva érkezik. Derrick főfelügyelő is megirigyelhetné a néhány szemecske alatt keletkezett karikákat. Kialvatlanok, nyúzottak. Nem az éjszakai gépezés, tévénézés az oka.

A legtöbb kisgyermek fürdés és vacsi után szinte beájul az ágyba, reggel pedig ki tudja, miféle ígéretekkel sikerült kicsalogatni onnan.

A szülőket riasztja a reggeli araszolás az autóval a túlzsúfolt utakon, így érthető a koránkelés, több gyermekecske már a reggeli ügyeleti időben velünk van.

Ilyenkor csak valamiféle biztatás segít. Egy kis ölelés, simi a buksikon. Néhány barátságos mondat aztán meglöki a vidámsághullámot. Ezek máskor rémesen lapos poénok volnának, de most beindítja a lepukkant lélekmotorokat: „Van kispárnád?” „A táskád hozott iskolába?” Felfedezzük, hogy az öltözőpad egy iszogató zsiráfra hasonlít (és szerényebb igényűeknek aludni is lehetne rajta). Mire kikerülnek a tanszerek az asztalra, már jobb a kedvünk.

Délután négyig tartanak a napközisek vidámságtartalékai. Az ezt követő ügyeletre már elfogy a jókedv, az addig összegyűjtött viccesebb emlékek, tréfák nem működnek. Akad olyan is, aki a reggeli iskolanyitás óta itt van.

Szinte rátapadnak az ablakra, üvegajtóra a sötét utcát figyelő apróságok, úgy várják az értük érkezőket.

Akiért csak az ügyelet végén jönnek, az poroszkál ki a legfáradtabban az ajtón.

Reggel folytatjuk, töltődjetek éjjel, hamarosan itt a szünet, kitartás!

Itt van a tíz között például a könnyebbé és olcsóbbá váló űrutazás. Már 2017 igen sikeres év volt az Egyesült Államok űrkutatása számára a 29 rakétakilövéssel, köztük éppen december 22-én a SpaceX Falcon 9 egyik verziójával, amelynek egy része újra felhasználható maradt. És ez itt a kulcs. Hiszen hiába vonz sokakat a multigalaktikus lét, az űrközlekedés még mindig horribilisen drága közlekedési forma. És közel 50 éve szinte semmit nem változott az ára. Fél kiló súly űrpályára állítása ma is hárommillió forintba kerülhet, úgyhogy vagy súlytalanná méregtelenítjük magunkat, vagy meg kell oldani az újrahasznosítható járművet, esetleg a lézerrel hajtott kilövést.

De a precíziós, személyre szabott orvoslás is ott van a tízes listán. E szerint nincs többé szimptóma, hanem minden fájás, viszketés, szívdobbanás a sejtek és sejtések szintjén is „biomarker” – élő anyagunk sajátos jelzője. Egyedi biomasszánkra szabható lesz minden egészégügyi megelőzés és kezelés is. Megőrizhető lesz a „por és hamu”, amiből vagyunk és amivé egyre később válunk majd. Közben pedig az óvatossággal is spórolhatunk. Hiszen működik már a bioprinting, az élő szövet nyomtatásának lehetősége.

A sok dorbézolás miatt új máj kellene? Nem kell megkeresni sok százezer közül az alkalmas emberi donort, elég beprogramozni a bioszálnyomtatót, hogy elkészüljön az új szerv, csak itt, csak nekünk.

És azért a szintetikus biológia se kutya! Szó szerint tényleg nem az, vagy mégis? Hisz él, és kutyának is néz ki – a DNS-LEGO eredményeként. De nincs vége! Alig karnyújtásnyira vagyunk az agy-komputer fúziótól is, mondják a szerzők. Számos disztópia és utópia szól arról, milyen hátrányunk és előnyünk származik majd abból, hogy az agyunk kapacitása a sokszorosára nő. Az emlékeink állandóan frissek maradhatnak, mindent gyorsabban, hatékonyabban és okosabban tanulunk és döntünk majd el. Félre keresztrejtvény, félre hitvány rövidzárlat, vizsgadrukk – a fejlesztett agy korában mindenkinek maximális az egyetemi felvételi pontszáma!

Azért közben ne feledkezzünk meg a napenergiáról sem, amiből erőt, az aszteroidák bányászatáról, amiből fémet, a robotkészítésről, amivel szabadidőt, a programozható anyagról, amivel rugalmasan ellenálló tartósságot, és persze, a fejlesztett valóságról, amivel élménydúsabb tapasztalást nyerhetünk.

Nekem csak amiatt a korszerűtlenség miatt fő a fejem, hogy ez a sok jó miért nem jöhet egyben. Tudják, 10 in 1! Azon aggódom megint, hogy az egyik változás és fejlődés majd jól agyoncsapja a másikat, hisz nem egy irányban dolgoznak. Kellene ide valami igazi, valami tényleg nagy találmány, lényeges változás, ami végre mindent megold.

Aki mindenkit megvált.

Talán megszületik. Hamarosan.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!

A közgazdász végzettségű Luca és Viki a BME-ről ismerik egymást: együtt végeztek egy kurzust, amely során kidolgoztak egy szállodákkal kapcsolatos startupot, de nem érezték közel magukhoz a témát. Jó pár éve az Amigos a Gyerekekért Alapítvány önkéntesei, és szociális érzékenységük arra ösztönözte őket, hogy inkább valamilyen társadalmi problémára nyújtsanak megoldást. Tanáruk tanácsára összekapcsolták a két kérdést, ebből született meg az ötlet, hogy speciális nevelési igényű gyerekeknek és családjaiknak szervezzenek szállodai üdüléseket és egyéb programokat, kizökkentve őket a kimerítő mindennapokból.  

A két lány először feltérképezte, mennyire lennének nyitottak ötletükre a hazai szállodák. Az első intézménnyel egyik mentoruk révén kerültek kapcsolatba, azóta pedig már három hotellel is együttműködnek. Viki és Luca családbarát szállodákat választottak, hogy otthonos környezetet teremtsenek a gyerekeknek, az egyik hotelben például a bátrak csúszdán csúszhatnak le az ebédlőbe, míg máshol játszóházzal és jelmezes figurákkal várják a kisebbeket. A lányok évente öt programot szerveznek, ebből egy-egy háromnapos pihenés a partnerszállodákban, amin egyszerre három-négy család vehet részt, illetve négy közösségépítő esemény, amire mindenkit várnak.

Idén voltak játszóházban, piknikeztek a Normafánál, csokit készítettek a Kockacsoki kávézóban, és egy Kaposvárhoz közeli tanyára is ellátogattak.

Mivel többen is vidéken, például Siófokon, Sopronban, Kecskemét közelében élnek, próbálnak nem a fővárosra korlátozódni.

A résztvevő családok az interneten közzétett felhívásukra jelentkeztek, és eltérő motivációk vezérelték őket. Az egyik fiú nehezen nyílt meg másoknak, ezért szülei abban bíztak, itt barátokra talál. Meglepetésükre ez a srác a háromnapos üdülés során már az első este táncra perdült, majd együtt rollerezett és futkározott a többiekkel, akikkel aztán táncversenyt rendeztek. A programok átlagosnál olcsóbb árát is vonzónak találták: a hotelek szolgáltatásait kedvezményes áron vehették igénybe, így egy négyfős családnak körülbelül 20–30 ezer forintba került a két éjszaka, a nyaralás egyéb költségeit, például a fejlesztéseket és az egynapos programokat pedig a lányok által létrehozott alapítvány állta. „A terápiák költségei és a csekély otthonápolási díj mellett a szülők nem engedhetnének meg maguknak egy ilyen nyaralást, a legtöbben még a Balatonra sem jutottak el” – magyarázza Luca. Amikor leültek beszélgetni a kiválasztott szülőkkel, az egyik anyuka elsírta magát; ez megerősítette őket, milyen sokat jelent valakinek, amit terveznek.

A gyerekek 80 százaléka autista, Lucáék szerint nekik van a legnagyobb szükségük erre a támogatásra.  Mivel az autizmusnak nincsenek külső jelei, ezért a környezetük nem gondolja róluk, hogy segítségre szorulnak, ám a pervazív fejlődési zavar az érintettek és szeretteik életének minden területét áthatja, beleértve szociális kapcsolataikat is.

Sokaknál hiányzik egy támogató családi-baráti háló, így nem tudják kire bízni a gyereket, iskola után rohannak gyógyterápiára, és nincs lehetőségük minőségi beszélgetésre vagy kikapcsolódásra.

Spitzer Éva és férje egy autista kamasz- és egy ép kisfiút nevelnek. Mivel otthonuktól távol találtak megfelelő iskolát Tomnak, az odautazás megszervezése sok energiát igényel, emellett a fiút fejlesztésre is hordják, így stresszesebbek a mindennapjaik. A család meghatározott napirend szerint éli az életét, az autisták ugyanis állandóságot igényelnek. Éváék a KIKAPCS. előtt is voltak közösen nyaralni, a mostani viszont azért volt számukra ideális, mert fiuk pontosan tudta, mire számítson.

Gábor Adrienn-nek szintén két fia van, akik mindketten Asperger-szindrómások, a nagyobbik emellett figyelemzavaros is. A testvérek között hét év a korkülönbség, és mostanáig nehezen jöttek ki egymással, ami nagy terhet rótt az anyára. „A kicsi komolyabban érintett az autizmusban, és meglehetősen akaratos természet, amit Zalán nehezen visel, Domi pedig bátyja lobbanékonyságára érzékeny. Emiatt 0–24-ben figyelő üzemmódban vagyok, hogy megelőzzem a konfliktusokat” – mondja. Adrienn egyébként maga is autista, és ő sem érzi magát komfortosan nagyobb társaságban, emiatt tartott tőle, hogyan fogja viselni, hogy három napig össze lesz zárva másokkal, de az üdülésen hasonlóan introvertált embereket ismert meg.

A szállodai pihenésnél Lucáék figyeltek rá, kinek milyen szenzoros érzékenysége van, például akit zavarnak az élesebb hangok, azt nem a harsányabb típusokkal osztották be, emellett a gyerekek életkorát is szem előtt tartották.

A legtöbb gyerek a wellnesselést élvezte a legjobban, de az egyik hotel automata palacsintagépe is nagy sikert aratott. „Míg a felnőttek átmentek a szomszéd szobába, mi vigyáztunk a gyerekekre a medencében. Eleinte bizalmatlanok voltak, de egy óra múlva olyan felszabadultan játszottak velünk, hogy a szállodában üdülő ismeretlen, ép gyerekek is csatlakoztak hozzánk” – meséli Luca. Habár nekik nincsen speciális végzettségük, hamar megtalálták a közös hangot a gyerekekkel. „Ópusztaszeren, a nemzeti parkban sétálva az egyik kisfiú megfogta a kezem, ami egy autistánál nagyon nagy dolog, hiszen sokan közülük nem szeretik, ha megérintik őket” – emlékezik vissza Viki, aki azt is megtanulta, hogyan kell kézjelekkel elmutogatni a nevét, ugyanis a gyerekek közt van, aki nonverbális úton kommunikál.

Mivel az autisták szeretik a monotonitást, szívesen utaznak tömegközlekedéssel, ezért Luca egyikükkel egy órán át villamosozott, hogy a szülők nyugodtan meg tudjanak vacsorázni.

Máskor esti felfedezőtúrára indult négy fiúval – amikor visszatértek, az egyik srác szülei alig akarták elhinni, hogy az ő fiuk futkározik olyan önfeledten. „Nem értettem, hogy ez a két csinos, fiatal lány mit keres az autizmus nehézségekkel teli világában, de a lelkesedésük meggyőzött, hogy jó kezekben van az ügy” – mondja Adrienn.

A felnőttek számára ajándékot jelentett a rövidke énidő: szállodai pihenésük során, amíg az anyukák salsát táncoltak, addig az apukák a medencében fürödtek. A legtöbb programon ennek ellenére a két generáció együtt vett részt, Mayer Nikolett például speciális jógaórát tartott nekik, este pedig közösen készítettek vacsorát.

„Annyira jó volt, hogy kaptunk egy órát beszélgetni a többi szülővel!” – árulja el Éva. Sorstársaik személyében megértő fülekre találtak, függetlenül különböző élethelyzetüktől és gyerekeik eltérő diagnózisától.

Ezt fejezi ki a KIKAPCS. logója is, egy több kis elemből összeálló K betű, ami az SNI-s gyerekek kromoszómáját jelképezi, és egyben azt is jelenti, mindenkiben találni egy közös pontot. A kikapcsolódás az ép gyerekeknek szintén sokat adott, mivel láthatták, hogy másoknak is van SNI-s testvére, és jó példát mutathattak egymásnak: Áron két évvel fiatalabb autista bátyjánál, mégis olyan Tom számára, mint egy pót gyógyterapeuta.

A háromnapos üdülésen animátor, terápiás jógaoktató, az egyik hotelben pedig gyógypedagógus is segítette a lányok munkáját, emellett az ELTE Bárczi Gusztáv Karának oktatóival is konzultáltak, a logisztikai ügyekben pedig üzletemberek, cégvezetők véleményét is kikérték. Elmondásuk szerint azonban a tapasztalataikból és a szülőktől tanulják a legtöbbet, Éva például a csokikészítés előtt egy-egy útmutatót állított össze, a kisebbeknek illusztrációkkal, a nagyobbaknak pedig könnyen érthető szöveggel, hogy tudják, hogyan közelíthetik meg a helyszínt, mi vár rájuk a program során, és hogy kihez fordulhatnak probléma esetén.

Az autistáknak nagyon nehéz kiszakadni a megszokott környezetből, és míg más gyerekek imádják a meglepetéseket, ők a kiszámíthatóságot szeretik. Vikiék óráról órára beosztják, mit fognak csinálni, de ezt nem egyszerű betartani, hiszen bármi közbejöhet.

A lányok azt tervezik, hogy a jövőben VR-technológiával lemodellezik az adott program helyszínét, aminek főleg külföldi utazás előtt vennék hasznát: a gyerekek egy szemüveget fölvéve virtuálisan körbejárhatnák a repteret vagy a szállást.

Idén húsz családdal zárták az évet, és jövőre ötvenre szeretnék emelni ezt a számot, a jelenlegi három helyett nyolc szállodával, ezen kívül külföld felé is nyitnának, és később pszichoedukációs estet is szerveznének a szülőknek.

Jövőre az ELTE Bárczi Gusztáv Kar hallgatóinak bevonásával elindul önkéntes programjuk is, így a nyaralásokra három-négy, speciális tudással rendelkező animátor kísérné őket. A lányok a korábban részt vevő családoknak hosszútávon kívánnak segíteni, hogy elindítsanak egy életminőségbeli változást, így visszavárják őket az újabb programokra. A cél, hogy a KIKAPCS. egy nagy közösséggé váljon, es ha valaki ötévesen csatlakozik hozzájuk a szüleivel, akkor egészen a felnőtté válásáig tagja legyen a csapatnak.

Történetük 25 évvel ezelőtt kezdődik, amikor elmentek az ausztráliai Antióchia közösség Magyarországra látogató vezetőinek előadására a XI. kerületi Szent Imre Plébániára. Bár tetszett nekik, amit hallottak, és tudták, hogy Európában nincs ilyen ifjúsági missziós tevékenység, azzal tértek haza: ez egy nagyon jó, de nagyon távoli ügy, nekik ezzel nincs dolguk. Fél évvel később megkeresték őket azzal: ők lehetnének az a házaspár, akik meghonosíthatnák itthon (és Európában) az Antióchia programot. Vajon miért gondolták ezt – kérdezem, mire János lakonikusan így válaszol: „Mert ismertek minket”. Sári elmagyarázza: a közösség kulcsszereplője a vezető házaspár. Feladatuk több, mint amit általában egy ifjúsági mozgalom támogatása jelent, mert bár a fiatalok szervezik saját maguk számára a közösségi programokat, ők ketten jelentik a stabilitást, a biztos pontot, a megtartó erőt a fiatalok számára. Szerepük annál is több, hogy felnőtt férfi és női szerepmodellt biztosítsanak. Az ő tanúságtételük és házasságuk szentsége olyan dimenziót ad a közösségnek, amely különbözik attól, amit egy pap vagy egy egyedülálló adhat; és ez azért is különösen jelentős, mert sokan jönnek sérült háttérrel, nem hagyományos családból.

„Az otthonunknak és a szívünknek mindig nyitva kell állnia a közösség számára, ahová bármikor be lehet ugrani. Késznek kell tehát lennünk arra, hogy részt vegyünk a fiatalok életében és megosszuk az életünket velük.”

Mindez jelentős időbeli elköteleződéssel jár, ezért az a legjobb, ha az ilyen missziót vállaló házaspárnak már legalább tizenévesek a gyerekei, akik lehetőleg maguk is benne vannak az Antióchiában – így velük együtt élnek a közösségben, és nem tőlük elválasztva foglalkoznak más fiatalokkal.

János és Sári élete és házassága megfelelt e feltételeknek. Hívő keresztény családban nőttek fel, hitük gyakorlása gyerekkoruk óta a mindennapjaik természetes része volt, ahogy később a saját, és most a gyermekeik családjában is történik. Négy gyermekük és tíz unokájuk van. János édesapja korán meghalt, s ezt valamelyest pótolandó édesanyja fiúközösséget keresett számára, így lett ministráns. Beépült egy keresztény baráti közösségbe, amelyben megismerkedtek Sárival. Hihetetlennek tűnik, de az ötven évvel ezelőtt alakult társaság most is létezik, a házasságok – János hamiskás mosollyal hozzáteszi: vagyis a feleségek – és a gyermekek születése sem szakította őket szét. Kisgyerekekkel együtt is szerveztek különböző közös programokat, és azóta is rendszeresen találkoznak, immár gyerekek nélkül is, és évente egy hetet együtt is nyaralnak.

Sári idegenforgalmi főiskolát végzett, rövid ideig az IBUSZ-nál dolgozott, de gyerekeik születése után nem tért oda vissza. „Sokáig, 17 évig és nagy örömmel maradtam otthon a gyerekekkel, közben bedolgoztam az Akadémia Kiadónak, majd öt évig a Magyar Kurír szerkesztője voltam. Ezeken a helyeken ki tudtam használni az adottságaimat; később pedig bekerültem egy svájci oktatási projektbe, ahol fontos volt a szervezőkészség, a folyamatban gondolkodás képessége.”

„Életem jó példa arra, hogy a családot és a munkát össze lehet egyeztetni; ha nem is feltétlenül egyidőben, hanem egymás után.”

Tíz éve az Esztergom-Budapest Főegyházmegye családreferenseként többek között a plébániák házas közösségeinek működését segíti egy általa kidolgozott képzési rendszerrel, amit átad a házas közösségek vezetőinek, akik egy-egy ilyen képzésen nemcsak szóbeli és írásos szakmai anyagot kapnak, hanem tapasztalati muníciót is egymástól. „Az Antióchiában rengeteget tanultam a közösségi életről, annak dinamikájáról és szervezéséről, ami a munkámban is hasznomra vált, emellett részt vettem egy csoportvezetéssel foglalkozó felnőttképzésen, ami ugyancsak sokat segített, mind a mozgalomban, mind munkámban.” János életútja egyszerűbb: mindig is kertészmérnökként dolgozott, a legalsó szintről került a kecskeméti Zöldségtermesztő Kutatóintézet vezetői székébe, ahonnan húsz év után, öt éve ment nyugdíjba. Szerinte saját életútjának és vezetői tapasztalatának nem kifejezetten volt szerepe az Antióchia mozgalomban. Sári ezt kedvesen vitatja, majd hozzáteszi: a szervezés valóban elsősorban az ő feladata volt, Jánost a fiatalok békés, csendes, ugyanakkor erőt, tartást sugárzó személyiségéért szerették.

„Minket együtt szeretnek a fiatalok” – szól mosolyogva János, és olyan szeretettel néz feleségére negyvennyolc év házasság után is, hogy bárki megirigyelhetné.

Számukra éppen jókor jött a felkérés: gyerekeik akkoriban már húsz év körüliek voltak. Két nap gondolkodási időt kaptak, ami Sárinak sok vívódást jelentett, hiszen rengeteg kérdése volt önmagukkal és a programmal kapcsolatban, János viszont nem sokat töprengett rajta. Végül rábólintottak, és lányukkal együtt elmentek Ausztráliába egy hónapra; az ottani közösség meghívására részt vettek egy Antióchia Hétvégén és néhány ezt követő heti találkozón. Az őket kísérő nyolc fiatal közül ketten titokban még arról beszélgettek odafelé, hogy majd bérelnek egy motort és körbejárják az országot, de erre nem került sor, azonnal „beszippantotta” őket az ottani közösség. A nyitottság, az elfogadás és a közösségben megélt hit nyújtotta lelki élményekkel gazdagon jöttek haza, és akkor már nem volt kérdés a számukra: belefognak.

Első feladatuk volt, hogy megszervezzék az első magyar Antióchia Hétvégét (az egyik, az utazást korábban kalandként felfogó fiatalember lett annak egyik vezetője), és ehhez résztvevőket, leendő közösségi tagokat „toboroztak”, majd ezt követően meghívták őket a heti találkozókra. Nemcsak a plébániai közösségekbe tartozó, hívő fiatalokat, hanem a közösség nélküli istenkeresőket is megszólítják: baráti körben, iskolákban, egyetemeken. „Ez bizony egyáltalán nem könnyű feladat, sok benne a kudarcélmény – csípőből elutasítás, késői lemondás, lemorzsolódás –, de meg kellett tanulnunk mindezt nem saját kudarcként megélni. Ahogy egyébként a sikert sem önmagunknak tulajdonítjuk, hanem a Jóisten közreműködésének.”

Először húsz főt sikerült meghívniuk, aztán egyre többet. A 25 év alatt 5-6 ezer fiatal került be valamelyik Antióchia közösségbe; ezekből sokan házastársra is itt találtak – ahogy Bittsánszkyék legnagyobb fia is –, és később nagyon sokan a kamaszgyerekeiket is elküldték a közösségbe. Így tettek ők is, így a közösségi élményt a gyerekeikkel együtt élték meg. Ez persze jó dolognak tűnik, ugyanakkor van a kockázata is, ezért mindvégig figyeltek arra, hogy a család legyen az első, és ne a mozgalom: otthon ne csak a mozgalomról legyen szó, vagyis legyen saját, családi életük az Antióchián kívül is.

Kíváncsi vagyok, hogy az Antióchia miért épp ezt a korosztályt szólítja meg.

„A 16–24 éves kor egy nagyon érzékeny időszak: leválnak a szülőktől, keresik az élet értelmét és a saját hitbéli, magánéleti és szakmai útjukat. Az első komoly párkapcsolatok kialakításának is ez az időszaka, és egyáltalán nem mindegy, milyen impulzusok érik őket ekkor”

– kapom a választ. Sok erőt és hitet adhat a számukra a rendszeres beszélgetés a saját korosztályukkal az élet nagy kérdéseiről, és János és Sári „pótszülői” jelenléte is. Amikor az ehhez szükséges szakmai kompetenciákról kérdezem őket, összenéznek: nekik ilyen jellegű végzettségük nincs, ők a fiatalok meghallgatásában és a saját élettapasztalataik átadásában jók, szükség esetén természetesen szakemberhez irányítják a fiatalokat.

Nemcsak a fiatalok megszólítása nehéz, hanem a mozgalom terjeszkedése is, vagyis az olyan házaspárok megtalálása, akik hozzájuk hasonlóan tudnak egy-egy Antióchia közösséget vezetni, szolgálni. Jelenleg 15-16 ilyen közösség van szerte az országban, de a 25 év alatt 30-40 is működött, néhány a határainkon túl is. A közösségek létszáma nagyon változatos, húsztól akár száz főig. Mivel ezek a közösségek folyamatosan alakulnak és „utánpótlás” hiányában időnként megszűnnek, nehéz ennél pontosabban megvonni a 25 év mérlegét. Ők két éve megtalálták utódjaikat a saját közösségükben, egy év közös szolgálat után átadták szerepüket, de még mindig gyakran „visszahívják” őket.

A beszélgetés még sokáig folytatódik, a hangrögzítő kikapcsolása után is; valamiért nehezen tudok elindulni. Valahogy így érezhettek azok a fiatalok is, akik huszonöt éven keresztül (pót)szüleikként tekintettek rájuk...

Az Antióchia programot az 1960-as években fejlesztették ki az Egyesült Államok Indiana államában működő Notre Dame katolikus egyetemen, és eleinte kollégiumi programként szervezték. 1973-ban átalakították a középiskolás korosztály számára, és plébániai alapokra helyezték; fő céljuk a Krisztus-központú korosztályos missziós közösségépítés lett. A mozgalom 1980-ban került Ausztráliába, onnan pedig 1994-ben jutott el hozzánk, nyolc fiatal, egy házaspár (Bittsánszky János és Sára) és egy atya révén. Ők szervezték az első Antióchia Hétvégét a Szent Rókus plébánián, 1995 februárjában, húsz fiatal számára.

Marék Veronika: Télapó és Ezüstmackó

Marék Veronika nagy klasszikusa, a Kippkopp karácsonya aligha hiányzott a mára szülővé cseperedett korosztály gyerekszobájából. Hasonlóképpen szívmelengető, de komolyabb történet a kevésbé ismert Télapó és Ezüstmackó, amelyet a Ceruza Kiadó 2018-ban újra kiadott a szerző saját illusztrációival. Egészen mindennapi testvérkonfliktussal indul a mese: egy testvérpár, Mónika és Marci a Télapótól egy labdát és egy különleges, ezüstszínű játékmackót kapnak ajándékba. Mónika azonban nem örül a labdának, ő is a mackót szeretné. Marci ragaszkodik az ezüstmackóhoz, de sajnálja is testvérét. Útnak indul, hogy a Télapótól kérjen segítséget, s ezzel újra visszataláljon testvéréhez.

A Télapó és Ezüstmackót a 2–6 éves korosztály számára ajánljuk!

Kőszeghy Csilla: Karácsonyi böngésző

Szinte már közhely, hogy ha jó böngészőt keresünk, első és egyetlen, megbízható választás Rotraut Susanne Berner évszakos böngésző sorozatának valamely kötete. A Berner-féle böngészők kultusza miatt kevesebb figyelem irányul a magyar böngésző könyvekre, pedig akadnak köztük fantasztikus darabok, amiket azonban gyakran már csak nagy szerencsével tudunk összevadászni innen-onnan, mint például Pikler Éva Balatoni böngészőjét. Örvendetes látni, hogy a Naphegy Kiadó a Karácsonyi böngésző új kiadásával lepi meg a rajongókat a 2019-es ünnepi időszakban. Ha eddig nem járt a kötet a kezünkben, érdemes adni neki egy esélyt, s az ajándékbontogatás után közösen bekukucskálni Kőszeghy Csilla téli mesevilágába, kideríteni, ki miként készülődik a karácsonyi éjre.

A Karácsonyi böngészőt a legkisebbtől a legidősebb korosztályig mindenkinek ajánljuk!

Sven Nordqvist: Lesz nemulass, Findusz!

Aki szívesen megismertetné gyerekeit más nemzetek karácsonyi hagyományaival, de ódzkodik az amerikai, kéményen bemászós, tetőn járkáló mikulásos történetektől, annak érdemes Sven Nordqvist, az egyik legismertebb svéd író- és illusztrátor könyvét választania.

A korábban magányosan élő öreg Pettson és az életét megváltoztató különleges macskája, Findusz történetében a szülők és gyermekeik örök karácsonyi forgatókönyvét olvashatjuk. Míg a szülők számára a mindennapi teendők mellett csak úgy repül az idő az ünnepekig, beleadnak szó szerint apait, anyait, hogy igazi varázslat történjen otthon szenteste, addig a kicsik számára ez a soha véget nem érő türelmetlen várakozás időszaka. Pettson azt ígéri Findusznak, hogy karácsonyeste maga a Mikulás fogja őt meglátogatni, ahogy azt a macska már korábban a falubeli gyerekektől is hallotta. Pettson úgy tervezi, saját kezével fog építeni egy mozgó, beszélő Mikulás-gépet, nehogy Findusznak csalódnia kelljen, ám a dolog nehezebb, mint gondolta, az idő szalad, Findusz pedig egyre türelmetlenebbül várja, hogy Pettson betartja-e az ígéretét.

A Lesz nemulass, Findusz!-t a 4–10 éves korosztály számára ajánljuk.

Matt Haig: Igazmondó Glimpi

Matt Haig angol író hazánkban is elsöprő népszerűségnek örvendő Karácsony-trilógiája (A fiú, akit Karácsonynak hívnak, A ​lány, aki megmenti a karácsonyt) a 2018-ban megjelent Karácsony apó és a csokitojás című kötettel lezárult. A rajongóknak azonban nem kell elkeseredniük, 2019 őszén végre hazánkban is megjelent Matt Haig Igazmondó Glimpi című kis kötete Szabó T. Anna remek fordításában, amely ezúttal a trilógia egyik legszerethetőbb mellékszereplőjét, a csak és kizárólag igazat mondó, és ezért megannyi kalamajkába keveredő glimpilányt kíséri végig útján. Haig mesekönyve azt a közhelyet fordítja visszájára, miszerint tanácsos az igazmondás, a hazugság viszont mindig bajba sodor. Glimpit sorsa állandó igazmondásra kényszeríti, és egyszerre társtalanságra is ítéli, hiszen az őszinte szavakat nem mindig egyszerű elfogadni. Glimpi barátok nélkül marad egészen addig, amíg nem találkozik végre valakivel, akinek épp az ő kérlelhetetlen igazmondására van szüksége, s akivel együtt rájönnek a nagy igazságra: „Ha nincs sírás, nincs vigasz.”

A könyvet a 8–12 éves korosztálynak ajánljuk.

Dödölle – Gyerekirodalmi és hagyományőrző kalendárium – Ünnepi receptekkel

Abszolút friss megjelenés, hiszen még csak november utolsó hetétől találkozhatnak a lelkes gyerekkönyvrajongók a könyvesboltok polcain a Dödöllével, ami a Cerkabella Kiadó gondozásában jelent meg, s hozza a kiadótól megszokott magas minőséget. Ha az adventi időszakban nem került be a kötet a gyerekszobába, a karácsonyfa alá mindenképp varázsoljuk oda, hiszen ez egy olyan könyv, amelynek a forgatását sosem lehet megunni. A Dödölle Keszeg Ágnes szemet gyönyörködtető illusztrációival ellátott öröknaptár, amely a legkülönbözőbb magyar jeles napokhoz nyújt bőséges olvasnivalót, felidézi és leírja a hagyományos ünnepi játékokat. Emellett, ahogy a címe is ígéri, receptgyűjtemény is egyben.

A magyar gyerek- és ifjúsági irodalom nagy klasszikusainak és a kortárs gyerekirodalom képviselőinek szövegeit gyűjti egybe a kötet. Nagyon sok más mellett például Kányádi Sándor, Both Gabi, Zalán Tibor, Mészöly Ágnes, Varró Dániel, Szabó T. Anna, Békés Pál, Benedek Elek, Berg Judit műveit olvashatjuk a Dödöllét fellapozva.

A Dödöllét az ovis korosztálytól az egész családnak közös szórakozásra ajánljuk!

A minap egy barátom megkérdezte, hogy mi volt életem legszebb ajándéka. Szerencsés vagyok, a környezetem mindig elhalmozott szuper holmikkal, de az egyik legcsodásabb dolog, amit valaha kaptam mégis valami apróság volt: egy kis barna „kacsakő”. Egy lapos és kerek kavics, amit ha egyszer eldobnék többször megpattanna a víz felszínén, mielőtt végleg elmerül.  Azért olyan kedves számomra ez a rusztikus kis csecse-becse, mert attól a barátomtól kaptam, aki megtanított kacsázni.  

Most jöhetne az a rész, amikor sóhajtozva méltatlankodom, hogy „mivé lett a karácsony” bezzeg amikor még mindenki személyes apróságokkal lepte meg a másikat mennyire más volt minden, de az igazság az, hogy a karácsonyi ajándékozás is egy összetett társadalmi hagyomány, amiben a materiális dolgoknak is megvan a maguk szerepe. Más szabályok vonatkoznak az „iskolai húzásra”, a hivatali karácsonyra, és megint más szempontok szerint választunk ajándékot közeli hozzátartozóinknak. Ugyanakkor érdemes azt is szem előtt tartani, hogy a tárgyak okozta boldogság jóval hamarabb elmúlik, mint gondolnánk, ezért is tesznek egyre többen „élményeket” a fa alá. Nem kell feltétlenül világkörüli utazásra gondolni, egy reggeli kávé az édesanyáddal, egy közös mozi a testvéreddel is ér annyit (ha nem többet), mint egy all inclusive utazás.

Az ajándékozás fontos társadalmi rítus

Marcel Mauss francia szociológus szerint az ajándékozás fontos kifejezője a társadalmi státusznak, szigorú rítusok szerint zajlik és mivel kölcsönösséget feltételez, erősíti a közösség összetartását. A karácsonyi vásárlás időszakában megnövekszik a családok kiadása, sőt vannak, akik már októbertől a költekezésre spórolnak.  A Google keresési trendek azt mutatják, hogy már október elején megjelenik a keresések között a karácsonyi ajándék kifejezés, a keresési csúcsot pedig két héttel az ünnepek előtt éri el. A szeretteink mindig örülnek a személyes apróságoknak, de sokan vásárolunk használati tárgyakat is. A legnépszerűbb ajándékok még mindig a könyvek, illatszerek, szórakoztató és háztartási elektronikai eszközök, számítástechnikai eszközök és a ruházat.

Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!

A Jófogás idén novemberen készített egy online felmérést, amelyből kiderült, hogy egy átlag magyar a szűk családi körnek 10-50 ezer forint között költ ajándékra. Az MNB idén karácsonykor is arra figyelmeztet, hogy mérjük fel alaposan az anyagi helyzetünket, és gondoljuk át, hogy tényleg adósságot magunkra véve akarunk-e ajándékozni. Ha mégis kis összegű hitelre van szükségünk az ünnepek előtt, szánjunk időt a megfelelő hitel és pénzügyi intézmény kiválasztására.

„Egy 200 ezer forint összegű, egy éves futamidejű személyi kölcsön esetében akár 35 ezer forint is lehet a különbség az összes visszafizetendő tartozásnál a legdrágább és a legolcsóbb ajánlatok közt. Érdemes átgondolni azt is, hogy milyen típusú fogyasztási hitelt vegyünk fel. A THM – amely legjobb iránytűnkként egy mutatószámban tartalmazza az adott kölcsön minden költségét – maximuma a jogszabály alapján a (jelenleg legnépszerűbb) személyi kölcsönöknél maximum 24,9 százalék lehet. Ezzel szemben az egyéb kölcsönfajtánál – áruhitel, hitelkártya, folyószámlahitel, – 39,9 százalék a THM-plafon – nyilatkozta a Képmás.hu-nak Binder István, az MNB felügyeleti szóvivője.  

A személyi kölcsönöket (egy részüket a köznyelv „gyorskölcsönöknek” hívja) viszont nem meghatározott árukhoz, hanem szabad felhasználásra igényelhetjük. Az egyes gyorskölcsönökhöz kínált kényelmi szolgáltatások (pl. a szerződéskötés vagy a részletek fizetése otthonunkban) viszont nem a THM részei, ezek a költségek azon felül fizetendők.

„A hitel nem ajándék, azt egyszer vissza kell fizetnünk! Ha utólag úgy érezzük, hogy túlvállaltuk magunkat, 14 napon belül indoklás nélkül elállhatunk a hitelszerződéstől, vagy ha már megkaptuk a kölcsönt, díjmentesen felmondhatjuk azt. Utóbbi esetben a már eltelt időszak hiteldíját meg kell térítenünk, és a kapott hitelösszeget 30 napon belül vissza kell fizetnünk. A hitelszerződés felmondása a megvásárolt egyéb terméket nem érinti, utóbbitól is elállhatunk, felmondhatjuk az arra megkötött szerződést.” – figyelmeztet a szakértő.

Mindenkinek jobb, ha a karácsonyi időszak után is inkább a szeretet tölti el a szívünket, nem pedig az eladósodásból fakadó aggodalom.

– Mi motiválta, amikor húsz évvel ezelőtt létrehozta a Szívárvány Házat?

– Eredetileg a ’80-as években megszűnt magyar iskolák újraalapítása volt a célom, amikor még több magyar gyerek élt Magyarfülpösön, később azonban ez megváltozott. Sok harcot kellett megvívnom a bürokráciával, mire engedélyt kaptam egy 12 fős osztály indítására, ám egy nappal az iskolakezdés előtt értesítettek, hogy még két gyerekre van szükség. Az egyik közeli szórványfaluban sikerült két kislányra találnom, akiket a nagyapjuk nevelt, és örömmel adta be őket az iskolába. Akkor még nem volt bentlakásunk, így egy évig velünk éltek a parókián.

Ennek híre ment, és egyre több szülő keresett meg a környező falvakból, tanyákról, hogy fogadjuk be az ő gyerekeiket is.

Egy, a faluban üresen maradt házat vettünk bérbe, ott alakítottunk ki szállást, aminek nemsokára a tetőszerkezetét is át kellett építeni, olyan sokan jelentkeztek. Lassan 16 éve itt működik a szórványkollégium egy része. Mivel Magyarfülpösön csak négy évfolyam működik, ezért Szászrégenben, a katolikus egyház egy használaton kívüli épületében is létrehoztunk egy kollégiumot, ahol a nagyobbak folytathatják tanulmányaikat.

– Hány gyereknek viselik gondját jelenleg?

– Az óvodásokkal együtt negyvenkilencen vannak a két szórványkollégiumban, közülük tizenhatan bentlakásosak. Több gyereknek nem tudunk szállást biztosítani, így a messzebb élőket kisbusszal hozzuk-visszük az iskolába és onnan haza. Nemcsak Magyarfülpösről járnak hozzánk, hanem több környező településről is, például Kozmáról és Tancsról, és olyan farmokról, amiknek nevük sincs. A nagyobb, ötödikes diákokat a szászrégeni kollégiumban szállásoljuk el, akik onnan járnak a helyi vagy a marosvécsi iskolába.

– Hogyan döntik el, hogy kit vesznek fel az iskolába?

– A hírünk szájról szájra terjed, így – jellemzően a tanévkezdés előtt – a szülők maguktól keresnek fel minket, hogy a kollégium biztonságot nyújtó falai közé helyezzék a gyerekeiket. Mivel korlátozottak a férőhelyek, ezért a jelentkezés sorrendje a döntő abban, kit tudunk befogadni. A szülőknek nagyon vonzó, hogy a gyerekek ingyen járhatnak hozzánk, nem beszélve arról, hogy hétfőtől péntekig nem kell törődniük sem az élelmezésükkel, sem a ruházkodásukkal, sem a tanszereikkel.

– Milyen környezetből érkeznek a gyerekek?

– Leírhatatlan körülmények közt élnek, a családjukban gyakori a bántalmazás és az éhezés. Volt, aki úgy került hozzánk, hogy nem ismerte az evőeszközöket, és az első étkezésnél kiitta a leves levét, a húst viszont meghagyta, mivel, ahogyan ő fogalmazott, a vastagját otthon az édesapja eszi meg.

Más azért nem tudott iskolába jönni, mert az anyja eladta a cipőjét három pár cigarettáért. A szülők az italt sem vetik meg: az anya ad az apának 10 lejt, hogy vegyen belőle egy-egy nápolyit a hét gyereküknek, és az két üveg borral tér haza. Sok gyereknek nincs orvosa, így nem tudjuk, milyen védőoltásokat kaptak. Otthon nem figyelnek oda rájuk, és a legkedvesebb szó, amit hallanak, hogy „Hallgass”.

– Hogyan próbálják lelkileg megerősíteni őket?

– Nekik az adja a legnagyobb kapaszkodót, hogy hétfőn jöhetnek az iskolába, és amire hétvégén nem volt lehetőségük, azt itt pótolhatják. Hétfőn különösen oda kell figyelni rá, hogy ne kapjanak zsírban gazdag ebédet, mert megterhelné az üres gyomrukat.

A gyerekek nagyon szeretnek itt lenni, és csütörtökön már könnyes a szemük, ha arra gondolnak, pénteken újra haza kell menniük. Számukra itt válik természetessé, hogy a szidáson, bántáson túl szeretetet is kaphatnak, amit ki is követelnek maguknak: állandóan rajtunk csüngnek, megölelnek, az egyik kislány pedig a kisujját nyújtja, azt kell megszorítani.

A kisebbek szeretik megosztani a problémáikat. Mivel nem mindegyik gyerek fér be a kisbuszba, vannak, akiket én viszek reggel az iskolába, és ilyenkor gyakran mesélnek róla, mi történt velük hétvégén, például, hogy a szülők bulit tartottak otthon, ami pár pohár ital után veszekedéssé, verekedéssé, ruhatépéssé fajult. Én magamtól nem faggatom őket, de el akarják mondani, hogy megszabaduljanak ettől a tehertől.
A szászrégeniekkel, akiknek hittant tartok,szintén napi kapcsolatban vagyok. Szívesen járnak bibliaórára, mivel más, mint egy hagyományos tanóra. Az osztályzatok helyett egy önzetlen, isteni szeretetről, a Gondviselésről beszélek nekik, amit a mindennapok során ők is megtapasztalhatnak, ha észreveszik az élet apró csodáit, például, hogy meleg étel kerül az asztalra. A kisebbekkel ellentétben viszont ők nem beszélnek az otthoni körülményekről, mert szégyenként élik meg, és ha mégis megnyílnak, akkor a szüleiket védik.

– Nincs bennük harag a szüleik iránt?

– Volt, aki szakmát szerezve megszakította velük a kapcsolatot, de a legtöbb gyereknek ők mindig édesapa és édesanya maradnak – hittanórán a diákok még a velük rosszul bánó mostohájukért is imádkoznak. Olyan is előfordult, hogy valaki a verekedő szülei közé állt, hogy megfékezze az anyjára támadó apját.

– Mennyire épül be a viselkedésükbe az otthon látott minta?

– Nem rosszabbak, mint más gyerekek, bár néha előfordulnak problémák, épp ezért tartjuk fontosnak, hogy már négy-öt évesen hozzánk kerüljenek, hogy megtanulják az alapvető viselkedési normákat.

Ha kiskoruktól kezdve megtapasztalják a szeretetet, kevesebb eséllyel válnak később ők is agresszívvá.

– Milyen az élet a kollégiumban?

– A Háznak van iskolai és óvodai részlege is. Az óvoda legfőbb szerepe a felzárkóztatás. Van, aki ennyi idősen még nem szobatiszta, és sokan nem tudnak magyarul beszélni, mivel vegyesházasságban élő szüleik csak románul kommunikálnak velük – ezeket mind meg kell tanulniuk, hogy aztán megkezdhessék az iskolát. A diákok állami oktatásban részesülnek, a kötelező órák mellett pedig délutánonként szakképzett pedagógusok tartanak nekik foglalkozásokat, amikor kézműveskednek vagy mezőségi néptáncokat, népdalokat tanulnak. Az ünnepeket mi is megtartjuk, így karácsonykor összegyűlik a magyarfülpösi kis szórványközösségünk, és fát díszítünk, ajándékozunk. A téli szünidőre viszont hazamennek, ami nélkülözéssel telik számukra, ezért ilyenkor is próbáljuk segíteni őket, például tűzifát viszünk nekik. Nyáron programokkal készülünk, például bibliatáborral várjuk őket, a marosvásárhelyi Világló Egyesület pedig tavaly egyhetes tánctábort szervezett a kicsiknek és a nagyoknak. Ennek ellenére még így sem tudjuk lefedni a szünidő nagy részét, és augusztus végén úgy érezzük magunkat, mint Kőműves Kelemen: amit addig elértünk, azt újra fel kell építenünk. Más iskolákban anyák napi ünnepséget is tartanak, de hogyan is taníthatnék meg egy ilyen verset annak a gyereknek, aki hiába várja az anyját? Előfordult, hogy három testvért nem tudtunk hazavinni szünidőre, mert a tanyán dolgozó szüleik eltűntek, és hiába kerestük őket telefonon, így a gyerekek a kollégiumban töltötték a hétvégét. Hétfőn aztán könnyes szemmel jelent meg az anyjuk, bizonygatva, mennyire hiányoztak neki a lányai.

– Miért süllyedtek így le ezek a családok?

– Ez generációs probléma, már a szülők szülei is így éltek. Ők a kommunista érában állami gazdaságokban dolgoztak, és napról napra tengődtek, tőlük örökölték ezt a mentalitást.Sok szülő farmokon dolgozik, és nem képviselnek megbízható munkaerőt. Egyszer nagypéntek előtt egy család egy teljes hónapra eltűnt. Mint kiderült, a munkáltatójuk többet várt el tőlük, ezért egy másik tanyára mentek, de ott nem az várta őket, amire számítottak. Amikor elfogyott a pénzük, telefonon kértek tőlünk segítséget, így sikerült megtalálnunk őket, távol a lakott területektől. Házat béreltünk nekik és elhoztuk őket.

– Ezek szerint valójában nemcsak 49 gyereket, hanem 49 családot segítenek.

– Igen, a szülőknek is próbálunk segíteni, egy anya például azzal keresett meg, hogy rákos, de nincs biztosítása, ezért mi fizettük ki a kezeléseit – egy ilyen súlyos betegség után életmódváltás javasolt, ő viszont jelenleg az ötödik gyerekét várja. Volt, akinél befedtük a kitört ablaküveget, legutóbb pedig egy régeni barátunk révén három használt televíziót adományoztunk rászorulóknak. Nagy álmom egy éjjel-nappali menedékház, ahová a szükségben lévő családok költözhetnének.

– Egy ilyen menedékház azonban nyilvánvalóan még több energiát és pénzt jelentene. Hogyan tudják fenntartani a két kollégiumot?

– A Szívárvány Házat egy holland testvérkapcsolat révén építettük. Ez a támogatás azóta elapadt, így pályázatok útján tudjuk biztosítani az anyagiakat, de ezeken akkor van esélyünk, ha fel tudunk mutatni valamit, és az eredményig is kell enni adni valamiből a gyerekeknek. Szeretném, ha két évre előre tudnék tervezni.

Az EMMI, a Bethlen Gábor Alapítvány és az RMDSZ által alapított Communitas Alapítvány mellett a magyarországi Szórványmagyarság Gyermekeiért Alapítványra is számíthatunk: előző héten lángra lobbant a főzőkályha, és a segítségükkel két nap múlva tudtunk venni újat. Advent idején egyébként nagyobb az adakozási kedv, ám ahogyan a Neoton Família is megénekelte, „Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég”, pedig az ünnepek után sem áll meg az élet.

– A Szívárvány Házban negyedikes korukig tanulhatnak a diákok. Milyen lehetőségek várnak rájuk ezután?

– A gyerekek Szászrégenben kezdhetik meg a felső tagozatot, és ezt követően támogatjuk középfokú tanulmányaikat.

Olyan nagy hátránnyal indulnak, hogy nehéz velük komoly eredményeket elérni, így az elsődleges cél, hogy egy szintre kerüljenek a normális családi körülmények közt élő társaikkal, és tisztességesen megállják a helyüket az életben.

Sokan szereznek szakmát, de egyetemet végzett tanítványunk is van, aki most tanítónőként dolgozik. Egy másik fiatal Németországban vállalt munkát, nemrég viszont hazatért és telket, házat vásárolt. Alkalmanként ellátogat hozzánk, és olyankor egy-egy tábla csokoládét hoz a gyerekeknek. A modern technológiának köszönhetően a régi diákjaink telefonon, Messengeren keresztül is szoktak keresni, a szívük egy része itt maradt. Ugyanakkor vannak, akiknek rossz irányt vett az élete, egy kamaszlány például, az anyai mintát követve, tizenöt évesen teherbe esett.

– Ilyenkor nem érzi úgy, hogy szélmalomharcot vív?

– Nem, Don Quijoténak azért nehezebb volt a dolga. A nemzetem motivál – hiszen mi fájhatna jobban egy lelkésznek, egy magyarnak, mint látni a szórványtelepülések elnéptelenedését és honfitársai elszegényedését? Ha csak a szülőkről lenne szó, nem koptatnám a cipőm sarkát, a gyerekek viszont nem tehetnek róla, hová születtek, miattuk minden tőlünk telhetőt meg kell tenni.A Szentírást idézve, aki a terhet adja, az erőt is ad mellé.

Feleségével, Nikivel tárnoki házukban beszélgettünk. Amikor beléptem hozzájuk, Fruzsi épp mesét nézett és a plüssfiguráival játszott. Endrét és Miksát épp a nagyi és Niki etette. Endre épp végzett, így Niki karjában a babával nyitott ajtót. A kicsi széles mosollyal, valószínűtlenül nagy kék szemekkel fogadott. „Igazi sármőr már most!” – mondta Niki, kedvesen mosolyogva.

Leültünk beszélgetni, és Niki elkezdte mesélni a történetüket:

– Amikor nálad jártunk, Szilvi, hogy segíts nekünk a párkapcsolati problémáink megoldásában, még nem sejtettük, hogy ennél még súlyosabb gondjaink lesznek. Pedig élhetnénk most már boldogan a gyerekekkel. Zolinak jó állása van, én az ápoló végzettségem mellett hamarosan végzek humán közgazdászként, nemsokára nagyobb házba költözünk, hogy ne egy szobában aludjon a három kicsi. A gyerekek szépen fejlődnek, egészségesek.

– Ha jól tudom, nem idén kezdődött Zoli betegsége…
– 2017. decemberében síelni voltunk. Már ott, majd hazaérkezésünk után is többször hőemelkedéssel küzdött Zoli, ami minden jiu jitsu-edzés után előjött. Hetekig nem akart múlni, aztán köhécselés is társult hozzá. Addig ijesztgettem, míg végül elment orvoshoz. Az első röntgenen úgy tűnt, hogy aorta aneurysmája (a főverőér kóros tágulata) van, de a röntgent egy CT is követte. A CT felvétel után az orvos azzal fogadott, hogy van egy jó és egy rossz híre: jó hír, hogy nem aortatágulat, a rossz hír, hogy tumor látható Zoli mellkasában.

– Mik voltak akkor a kilátások?
– Ez 2018. márciusában volt. Hamar elkezdték a kezelést, kapott kemoterápiás és immunterápiás kezeléseket. Úgy tűnt, reagál a szervezete, így bár nehéz hónapok voltak, de bizakodtunk. Zoli nagyon jó beteg volt. Összeesett, persze, minden kezelés után, nagy fájdalmai voltak, de néhány nap után visszatért a mindennapi kerékvágásba. Dolgozott, segített az akkor még alig egyéves Fruzsi körül. A kontrollvizsgálatok sorra azt mutatták, hogy legyőzte a betegséget.

– Sajnos azonban mégsem sikerült maradandó győzelmet elérnetek…
– Az egyéves kontrollra készültünk, bizakodóan, hiszen minden arra mutatott, hogy Zoli meggyógyult. Én akkor már hathónapos terhes voltam. Szerettünk volna még kistestvért Fruzsinak is. 2018. második felében kiderült egy nőgyógyászati problémám, s az orvos azt mondta: vagy lombikprogramra megyünk, vagy megműtenek. A lombikra szavaztunk, és megfogantak a fiúk. 2019. júliusára vártuk őket. 2019. áprilisában ment tehát Zoli a kontrollra. Izgatottan vártam a telefonhívását, hogy minden rendben van. Megcsörrent a telefon, és Zoli annyit kérdezett: éppen ülök-e. Én csak annyit tudtam mondani, hogy „Nem-nem-nem, ez nem lehet, ugye nem…?!” A vizsgálat azt mutatta, hogy kiújult a tumor, ráadásul testszerte áttétek jelentkeztek Zoli testében. Néhány hónapot jósoltak neki.

Niki, aki eddig mosolygott, nyüzsgött, beszélt, most elhalkul, és könnybe lábad a szeme. Néhány másodpercben átérzem azt a felmérhetetlen szomorúságot, amit ekkor érezhettek mindketten.

– Hogy teltek a következő hónapok?
– Újra elkezdődtek a vizsgálatok, a kemoterápiák, az immunterápiák, a kórházban töltött napok, hetek. Az ikreket a 37. héten, a rendkívüli helyzetre való tekintettel, császármetszéssel segítették a világra, hogy azelőtt megszülethessenek, hogy Zoli a következő kezelése miatt ismét hetekre kórházba vonuljon. Mára négy különböző kemoterápián és immunterápián van túl, amelyek egyike sem volt eredményes.

Oda jutottunk, hogy a magyarországi gyógyítási lehetőségek elfogytak, itthon már nem tudják megmenteni. De nem akartunk ebbe beletörődni, hiszen Zoli nem halhat meg. Nem hagyhat itt minket…

Elkezdtük bújni a netet, hátha találunk valamit, ami reményt adhat. Véletlenül találtunk rá egy előadásra, melyben Carl June, egy amerikai immunológus professzor beszél egy újfajta immunterápiáról, a CAR-T Cell terápiáról, amely Európa több országában már elérhető. Mint egy utolsó szalmaszálba kapaszkodtunk ebbe, és kapaszkodunk most is, amikor Zoli épp ismét heteket tölt a kórházban, várva az őssejt-transzplantációra, ami előkészítheti a külföldi kezelést. Gőzerővel kezdtünk kutatásba, hogy hol tudná Zoli ezt a terápiát elkezdeni. Éjszakákon át leveleztünk orvosokkal, kórházakkal, míg rátaláltunk a müncheni lehetőségre. Aztán következett a szükséges dokumentáció beszerzése, fordítása.

Végre ott tartottunk, hogy megkaphatja Zoli a kezelést, de ennek teljes költségét előre ki kell fizetnünk: 250 millió forintra van szükségünk. Újabb sokkhatás ért minket. Honnan szedhetnénk össze ennyi pénzt? Nem láttunk más megoldást, mint hogy az ismerős és ismeretlen emberek jóindulatára hagyatkozva adakozásra kérjük fel őket. Idén már többször tettek csodát az emberek. Ott volt Zente, aztán Levi esete.

– Hogy élitek meg ezt a helyzetet, hogy mások jóindulatán múlik Zoli élete?

– Rettenetesen megalázónak érzem a helyzetet. Ki kell állnunk egy ország elé, be kell engednünk az életünkbe mindenkit, hogy láthassák, érthessék, mi zajlik velünk, és csak reménykedhetünk abban, hogy úgy döntenek sokan, hogy segítenek nekünk.

Szomorú, hogy nincs további kezelési lehetőség itt, Magyarországon, és a külföldi kezeléseket nem támogatja automatikusan a magyar társadalombiztosítás. Az is megdöbbentő, hogy nincs sem nekünk, sem a hozzánk hasonlóknak egy olyan szervezet, amely tud segíteni a dokumentációban, az orvosi lehetőségek feltárásában, a pénz összegyűjtésében, sőt, az összegyűjtött adomány után még adót is kell majd fizetnünk. Többször elgondolkodtam, hogy aki nem ért az orvosi kifejezésekhez, aki nem olyan rámenős, mint én, aki nem tud idegen nyelveket, ő hogyan tud hasonló kezeléshez hozzájutni?

– Rengeteg munkád van abban, hogy megszervezd a kezeléseket és mellette gondoskodj a gyerekekről. Hogy bírod ezt te és a gyerekek?
– Az ikrek csak annyit tapasztalhatnak, hogy nem tudom annyit felvenni, babusgatni őket, mint szeretném, hiszen egyik kezemben mindig a telefon, hogy válaszolhassak Zolinak a kórházból jött üzeneteire, vagy épp a segítő embereknek, barátoknak, rokonoknak, alapítványoknak, a külföldi orvosoknak… Fruzsi, a két és fél éves lányunk biztosan érzi a feszültséget. Rosszabbul alszik, többször felkel éjszaka, bújósabb, dacosabb idén április óta. Hanna, Zoli nagylánya nehezen mutatja az érzéseit, ő mindig is ilyen volt. De néha kitör belőle a zokogás, a kétségbeesés, hogy miért az ő apukájával történik mindez. Ezek után én hogy lehetnék? Megengedhetem-e én magamnak, hogy összetörjek, hogy szomorú legyek? A gyerekek előtt semmiképp, sosem. Magamban vagy Zolival kettesben persze sok éjszakát átsírtam már. Rendszeresen vannak rémálmaim, hogy Zoli itt hagy minket. Azt is álmodtam már többször, hogy én meghalok. Pedig ezt nem tehetem. Mi lesz akkor Zolival, a gyerekekkel?

Annyit tehetek, hogy erős maradok, és szívből hiszem, hogy Zoli meggyógyul. Meg kell hogy gyógyuljon.

Elképzelem, hogy együtt motorozik a három fiú, hogy Zoli várja, milyen csinos barátnőket hoznak haza a fiai, és milyen pasikat kell a lányai mellől elzavarni, mert nem méltóak az ő pici lányaihoz. Látom, ahogy együtt síelünk, nyaralunk kettesben és mindannyian.

– Aki szeretne, hogyan tud segíteni nektek?

 

Zoli blogot is ír a betegségéről, ami itt érhető el. Facebook csoportunkhoz is lehet csatlakozni: Itt mindig megosztom a gyűjtés aktuális állását és friss híreket.

A legkisebb segítséget is köszönjük mindenkinek! Minden perc és minden forint számít!