Van olyan vers, amelyhez saját történet köt?

Igen, hirtelen kettő jut eszembe. Az egyik József Attila Óda című műve. Két év kellett hozzá, hogy egy részletét megzenésítsük. Ez számomra a szerelmes versek Cadillacje. Annyiféle ábrázolást mutat be ebben a versben a költő, amennyit mástól nem tapasztaltam. Egész testet átjáró alkotásról van szó. A másik Kányádi Sándor tollából a Valaki jár a fák hegyén. Amikor ezt a verset énekeljük, mindig az a képsor jut eszembe, hogy repülőgép száll egy sűrű erdő fölött, köd van, és pásztázza a szemem a fákat, a messzeséget, a hegyeket a háttérben. Akkor mindig úgy érzem, hogy közelebb vagyok Istenhez.

Honnan, mikortól indul a versek iránti szereteted?

Úgy emlékszem, az első komolyabb kapcsolatom a versekkel másodikos korom körül alakult ki, amikor jó eredményt értem el egy szavalóversenyen. Ott még nem a költészet szeretete jött ki, hanem a sikerélmény. Ez vitt előre.

Mindig a hosszabb műveket szerettem, úgy éreztem, azokban lehet igazán megmutatni különböző hangulatokat, érzelmeket.

Hogyan találkoztál mellette a zenével is?

Nagyon fiatalon, kilencéves koromban kezdtem énekelni tanulni. Nem volt szokványos, mert ebben a korban még nem nagyon lehet mit kezdeni a hanggal. Abban az időben színitanodába jártam, ahol mozgáskultúrát, beszédtechnikát, éneket tanultam, és zongorázni is újrakezdtem. Itt énekeltem az első popdalomat, amely meghatározó volt a későbbiekben. Ez a Szent Karácsony volt a Happy Gangtől. Amikor felvettük a stúdióban, ott annyira tetszett a hangom, hogy felajánlották, írnak nekem egy dalt. Mondtak egy összeget – nem volt óriási –, de nekünk erre nem nagyon volt pénzünk. Úgy döntöttem, hogy ha más tud írni zenét, akkor én miért ne tudnék magamnak, ingyen.

Ezek szerint vannak saját dalaid?

Igen, sok dalom van, amelyek nem a Kávészünetnek íródtak és stílusukban is eltérnek tőle. Eleinte elég kezdetlegesek voltak, így, utólag van, hogy visszahallgatom, és jókat kacagok magamon, hogy milyen dallamokat és akkordokat fogtam, hogyan gondolkodtam. Nyilván az ember minél többet gyakorol, annál ügyesebb lesz. Különböző előadóknak is írtam zenét, szöveget is, például Kocsis Tibornak, Oláh Gergőnek, Zámbó Krisztiánnak, Tandi Flórának. Ezeket valószínűleg sokan ismerik, de a saját magamnak írt dalok háromnegyede sosem fog kimászni a fiókból. Bár most van egy gondolatom, pár hónapja elkezdtem gitárt tanulni, hogy tudjak inspirálódni, és meg is született nyolc mű. Szeretném egy mellékprojektként kihozni. Világmegváltó terveim nincsenek vele, de ha hatással tudok lenni az emberekre, akkor már megérte.

Hogyan jött az ötlet, hogy verseket zenésítsetek meg?

Tizenöt éves korunkban egy kollégiumi szobában született meg az első, a Csonka vers. Úgy voltunk vele, hogy de jól állna ez a hangulat ennek a műnek, mert ez számunkra ilyen. Eleinte nem volt annyira tudatos. Éveken keresztül csak a kollégiumban koncerteztünk, a vízválasztó 2010-ben a Csillag születik műsor volt.

Mi alapján választotok műveket?

Az elején random választottuk őket, az alapján, mi tetszett, ki mit ajánlott. Egy dolog volt fontos, hogy ne legyen görcsös a végeredmény.  A tehetségkutató műsor után annyi fellépésünk és megkeresésünk lett, hogy rájöttünk, nem szabad ezt félvállról vennünk. Így kezdtünk tematikusan összeválogatni műveket, a lemezeink meg akartak felelni a közönségnek, a rádióknak is.

Nagyon sokfelé játsszák a zenénket, de nem titok, hogy a nagy rádiók a verseket valamiért nem tudják értelmezni, mintha a vers szó náluk akaratlanul is egyfajta gátat képezne. 

A célotok ezt a gátat leküzdeni?

Igen, természetesen. Viszont az eddig megjelent utolsó lemezünk nem akar megfelelni senkinek sem. Olyan verseket válogattunk össze, amelyek hatással voltak ránk, különböző hangulatokat váltottak ki belőlünk. Számunkra nagyon érett és felnőtt lemez lett. Most készül az újabb lemezünk, amelyik szintén kakukktojás lesz: azt tartjuk szem előtt, hogy magunknak készítjük a felvételt, szeretnénk jól érezni magunkat közben.

Kép

Kép: Bikali Sanyi

Mitől lesz különleges?

Minden egyes dal közreműködővel fog megszólalni, azaz lesz egy-egy zenész, illetve zenekar, akikkel közösen adjuk elő. Szeretnénk a közönséget is belevonni, hiszen minden évben kapunk több száz verset fiatal kortárs költőktől, önjelölt költőktől. Arra gondoltunk, mi lenne, ha ezek közül is minél többet felvennénk erre a lemezre. Előszedtem a régi beküldött verseket, át fogom nyálazni őket, illetve az is a kérésem, hogy aki érez magában késztetést, ne fogja vissza magát, és a weboldalunkon található e-mail címre küldje el nekünk a művét!

Van hatása a költészetnek az életedre a zenei vonalon kívül?

Biztosan! Ha valamivel foglalkozol, és érdekel, az hatással lesz rád bármilyen módon. Nem véletlenül kell ilyenfajta táplálékot is magunkhoz vennünk. Egyszerűen hozzátesz a mindennapjainkhoz. Ceremóniamesterként is tevékenykedem, hazafelé hajnalban a Kossuth Rádió egyik műsorát szoktam hallgatni, amelyik a költészet és a gasztronómia találkozásával foglalkozik. Sokszor inspirálódom innen a saját felkonfjaimhoz.

Zelk Zoltán barátja volt József Attilának, találtam egy YouTube-beszélgetést, amelyben arról beszélt, milyennek ismerte a költőt. Rengeteg pozitív dolgot mesélt, ez rám is hatással volt, teljesen felvillanyozott. Másképp kezdtem látni a verseit.

A zenétek hidat képez a mai fiatalság és az irodalom között. Éppen ezért iskolákba is hívnak titeket.

Igen, rendhagyó irodalomórákat tartunk, a tanárok élnek ezzel az alternatív oktatási módszerrel. Nagyon sok pozitív visszajelzést kapunk a diákoktól, igény van rá, és nem csak a mi zenénkre. Lackfi János is tart például előadásokat, úgy gondolom, zseniális, amit az iskolában véghezvisz.

Szóval van helye a mai rohanó világban a költészetnek? Tud érvényesülni?

Azt mi is látjuk, hogy a világ felgyorsult. Idáig az volt a trend, hogy YouTube-csatornán három percnél ne legyen hosszabb egy videoklip, mert nem nézik meg. Aztán jöttek az Instagram-sztorik, ami megint egyfajta gyorsaságra késztette az embert. A Tiktokról nem is beszélve. Jöjjön a tartalom, haladjon, haladjon! Ezért is tudja beszippantani a közönséget.

Ha valamikor, most nagyon nagy szükség van arra, hogy ezt a kulturális réteget minél többen hirdessék, minél több emberhez jusson el! Azt gondolom, reneszánszát éli az irodalom, ha nem is úgy, mint a nagy költőink életében, de jelen van. Ott van a Irodalmi Lépegető Instagram-oldala, amely verseket, versrészleteket közöl, rengeteg követővel. Vagy Szabó Erika ruhamárkája, a Simple On You: versrészletek vannak ruhákon, pólókon jó grafikákkal. És persze a slam poetry képviselői, akik nemzetközi szintű eredményeket érnek el. Lehet, hogy a fiatalok nem olvasnak annyi verset, vagy nem úgy gondolkodnak egy versről, mint húsz évvel ezelőtt, de jelen megvan a közegük, nem is fognak eltűnni, kikopni. Biztos vagyok benne, hogy a költészet hosszú távon minden ember életéhez hozzátesz.

Hol lehet veletek legközelebb találkozni?

December 2-án lesz a budapesti Gödör Klubban az évadzáró koncertünk. Vendégként többen is fellépnek azok közül, akik előadóként szerepelnek a készülő lemezen. Szeretettel várunk mindenkit, aki egy kicsit is nyitott az effajta kulturális élvezetekre!

A Szlavónia keleti szegletében, Eszéktől mintegy 35 kilométerre délkeletre, a Duna jobb partján fekvő, Jugoszlávia felbomlásakor még 45 ezer fős város napjainkban alig 25 ezer főt számlál. Sokat szenvedett vidék ez: a török hódoltság alatt az itteni mocsárvidékről csalogatták elő az otthonaikból elmenekülteket a reformátorok, például Sztárai Mihály vagy Szegedi Kis István. A magyar történelemben ez a kis szeglet a reformáció otthona, ahol eleink anyanyelven dicsérték az Istent és hirdették az Igét.

A fenti sorokból úgy tűnhetne, mintha színmagyar vidékről beszélnénk, pedig Vukovár – vagy magyar nevén: Valkóvár – hajdanán vérbeli multikulturális kisváros volt.

Tévúton járunk, ha a magyar eredetmítosz mesélése közben elfelejtkezünk mindazokról a szerbekről, horvátokról, németekről, zsidókról és bosnyákokról, akiknek ez a régió ugyanúgy a szülőföldjük, ahogyan a reformáció bölcsőjét ringató magyar reformátusoknak. Veszélyes tévút lehet ez: ebbe a tévedésbe estek azok is, akik harminc évvel ezelőtt a nacionalista propaganda és az amiatti kollektív paranoia miatt fegyvert ragadtak saját (nácinak és terroristának bélyegzett) szomszédjaik ellen.

A Baja-méretű, pisztáciaszínű barokk házairól ismert, valaha pezsgő életű, multikulturális kereskedő- és kikötőváros történetét pont ezért nehéz elmesélni: akárhogy is szeretnénk a bűnösöket és áldozatokat megnevezni, a valóság valahogy mindig kitüremkedik a megnevezések alól. Egy biztos: Vukovár védői a délszláv háború egyik legelső csatájában közel kilencven napig állták a tizenötszörös túlerővel érkező Jugoszláv Nemzeti Hadsereg nehéztüzérségének támadását. Olyan mértékű volt ez az offenzíva, hogy „a város (…) pusztán a ráhulló ólom súlyától összeroppant” – írta a történtekről Jean Hatzfeld 1994-ben magyarul megjelent, Vukovár eleste című szövegében. Az 1991. november 18-i áttörés után valóságos káosz alakult ki, amelyre szerény kifejezés a humanitárius katasztrófa.

A későbbiekben több tömegsírt is feltártak a környéken: egyet például a vukovári kórháznál, ahonnan az ostrom végén közel háromszáz sebesültet hurcoltak el, akik soha többé nem kerültek elő élve.

Az európai politika akkoriban éppen ocsúdott Temesvár ostromából, és újabb polgárháborús konfliktus tehetetlen szemtanúja lett. Az évforduló kapcsán számos visszaemlékezést, híradást, tudósítást olvastam a korabeli sajtóból, és minden egyes cikkel csak nagyobb lett bennem az értetlenség. Nem csoda: a politikai vezetők mellett az őket kiszolgáló sajtó is igyekezett feszültséget szítani és dezinformálni, a nemzetközi megfigyelőket pedig nemes egyszerűséggel nem engedték oda, ahol lett volna bármi látnivaló, ahol életeket menthettek volna.

Kép

Vukovár, a helyreállítás után - Kép: Wikipedia

Megint felmerül a kérdés: kik tették mindezt? A legfájóbb sebe a vukováriaknak, hogy erre a mai napig nem kaptak választ, a polgárháborúval kapcsolatban nem történt meg az elszámoltatás. A Magyar Szó című újság úgy fogalmazott 1991. november 23-i cikkében, hogy „a politikusok és az újságírók között valamiféle konszenzus alakult ki, tudniillik, hogy ezeket a kérdéseket még nem kell feszegetni, mert a háború még tart, nincs mód a részletes vizsgálatok megindítására”. Nos, elnézve az elszámoltatás állapotát, valójában a háború még most sem fejeződött be.

Ha valaki ma Vukovárra érkezik, azonnal szembeötlik neki a város és a horvát függetlenség fő szimbóluma: a több mint hatszáz találatot kapott, ötven méter magas víztorony, amely évtizedeken át riasztó mementóként állt a város felett. Mára állapotát konzerválták, és látogatóközpontot alakítottak ki benne, ahogy látogatható a vukovári kórház alagsorában megnyílt múzeum és az ovčarai emlékközpont is – az ottani mezőgazdasági objektumban mészárolták le a várost elfoglaló erők azokat a sebesülteket, civileket és hadifoglyokat egyaránt, akiket az őket kimenekíteni akaró segélyszervezetek orra előtt hurcoltak el a közeli kórházból.

Aki odamegy, és saját szemmel látja a helyszínt és az áldozatokra emlékező, fehér keresztek százait, utána egy darabig még nehezen kap levegőt.

Főleg, ha Jakumetović Rozália, a Vukovári Magyarok Szövetségének elnöke vezeti körbe, aki gyógyszerészként maga is ott volt a kórházban az ostromkor, és akinek horvát apósa és anyósa is az etnikai tisztogatás áldozata lett.

Kép

Vukovár - Kép: Pixabay

A város 1998-ban került Horvátországhoz, és lassan visszatért belé az élet. A porig rombolt, kifosztott épületeket először a természet vette vissza: nárciszok, rózsák hajtottak ki az elaknásított romok alól, reményt adva azoknak a túlélőknek és visszatérőknek, akik újra akarták itt kezdeni az életet. A halott város azonban csak részben támadt fel: ennek okát jól megvilágítja az a beszélgetés, amelyet szintén Jean Hatzfeld írt meg: „A városból kifele menet megálltunk (…) az újonnan felszerelt vukovári rádió központjában. A kifűtött és kivilágított házban szerb újságírók és különféle szervezetek aktivistái tárgyalták a város jövőjét. A cigarettafüstös szoba közepén egy ökológiai mozgalom tagja, egy zöld szerb szónokolt. (…) Szerinte eljött az ideje annak, hogy az igazi ökológiai tapasztalatokat bevessék. Vukovár életét természetbarát életmódra kell alapozni. A természet fel fogja támasztani a várost. Megkérdeztem gonoszul, hogyan gondolja a horvátok tízezreinek a feltámasztását. Mielőtt lefordították volna a válaszát – melyből tisztán kivehettem a »fasiszta« és a »terrorista« szavakat –, Arsa kituszkolt a szobából, és belökött bennünket egy fehér Opel Kadettbe.”

Ma párhuzamos Vukovárok léteznek: a város több mint fele horvát, harmada szerb nemzetiségű, és magyarok is élnek az újjáéledő településen.

A szerb és horvát gyerekek szegregált osztályokban tanulják a saját nyelvükön a saját történelmüket, az egyes nemzetiségek külön-külön kávézókba járnak, a béke azonban törékeny. 2013-ban elrendelték ugyanis, hogy a város lakosságának több mint harminc százalékát jelentő szerb kisebbség nyelvén is helyezzenek ki a középületekre feliratokat. A döntést iszonyú felháborodás követte, és a helyi horvátok leverték a cirill betűs táblákat.

Vukovárról szörnyen nehéz beszélni, mert lehetetlen róla igazat mondani, tisztán és világosan megnevezni a felelősöket. Déli szomszédjaink nagy tragédiája ez, hogy mindenki bűnös, és mindenki áldozat: Vukovár támadói és védői között egyaránt voltak szerbek, horvátok, magyarok. Az igazság talán az, hogy nem test és vér ellen kell küzdeni, hanem a gonoszság és a kegyetlenség ellen. És el kell menni Vukovárra, és kérdezni kell, minél többet. Az ugyanis valóban őrjítő, ha már kérdéseink sincsenek.

 – Hallottam már valamennyit „az elmúlt negyven év” koncepciós pereiről, és a kirakatper szót is. Ezek ugyanazt jelentik?

 – Nem, ezeknek teljesen más az üzenete és a lebonyolítása is. A koncepciós per legtöbbször titokban vagy nagy hallgatások közepette zajlott, sokszor még az ítélet is titkos volt. A kirakatper viszont éppen ellenkezőleg, széles nyilvánosság előtt folyt, hogy megmutassa a népnek, milyen tettért milyen büntetés jár, sokszor úgy megrendezték, akár egy színházi darabot… Az enyém kirakatper volt.

– Te eredetileg egy község termelőszövetkezetének műszaki vezetője voltál, hogy kerültél ehhez a bizonyos nagyvárosi céghez?

 – Szólt egy barátom, hogy kilép a munkahelyéről, egy széles körben ismert autóipari trösztből. Én azt gondoltam, hogy a kinevezésemet pártvonalon nem fogják megerősíteni, mert nem voltam párttag…

 – Mégis kineveztek.

 – Behívtak a pártbizottságba: „Elvtárs, hol lakik?”. Mondom: egy szolgálati lakásban, Adonyban. „És hol szeretne?” Hát, Dunaújvárosban. „Jó, elintézzük! Elvtárs, a felesége hol dolgozik?” Az Adonyi Általános Iskolában. „És hol szeretne dolgozni?” Dunaújvárosban, a főiskola nyelvi lektorátusán. „Megoldjuk, elvtárs!” Három nap múlva minden el volt intézve. Magyarország egyetlen autószerelői hálózata volt a cég, abszolút monopólium, és kellett oda egy számukra megbízható káder.

Később persze jöttek, hogy elvtárs, ugye meg tudjátok csinálni az autót soron kívül? Szóval ezért adtak meg a pártbizottságnál minden segítséget.

 – Ebben az időszakban volt az, hogy te rájöttél, hogy ez már nem az éjjel-nappal dolgozós termelőszövetkezet, és megpróbáltad a férjedet bevonni a háztartásba? – kérdezem az asszonyt, és ő hamiskásan mosolyogva rábólint.

 – Azt mondta az asszony: te is dolgozol, én is dolgozom, szóval menjél, és mossad ki szépen a ruhákat. Én fogtam a kis Szokol rádiómat, bevonultam a fürdőszobába, és mostam a ruhákat. Ez kétszer történt meg összesen. Másnap elkezdtem érdeklődni, hogy milyen másodállási lehetőség van, amiből pénzt lehet csinálni, így lettem igazságügyi műszaki szakértő és műszaki vizsgáztató. Ebből vettem egy automata mosógépet protekcióval. Mi úgy voltunk egyenlők a háztartásban, hogy inkább többet dolgoztam a szakmámban, több pénzt adtam haza, csak megszabadulhassak a házi teendőktől.

– Én gépeltem le a baleseti jegyzőkönyveket egyébként… Erika táskaírógépünk volt, két papír között egy indigó. Négy példányt is vitt – teszi hozzá a feleség olyan arckifejezéssel, amely a büszkeség és a szarkazmus határvidékéről származik.

– Két évig tartott a békés időszak, akkor építkezni kezdtem, melóztam minden hétvégén péntektől vasárnapig. Többször volt olyan, hogy szóltak, most kell hozni a cementet, de nem ér rá a sofőr, ugorj ide! Én beültem a kocsiba, 10-re felértem Pestre, azután pakoltuk felfelé a cementeszsákokat. Este úgy mentem haza, hogy belekötött a cement az izzadt nyakamba.

 – Az építőiparban akkor áruhiány volt, jól tudom?

 – Olyankor szóltam az apósomnak, aki egy borgazdaságnak volt a kereskedelmi igazgatója, hogy baj van, áll az építkezés, nincs anyag. Feljött két láda borral, és elmentünk a barátjához, aki meg a Tüzép egyik vezetője volt, és akivel mindig együtt iszogatott a pinceborászatban. Szevasz, Pistám, a vejemnek egy kis problémája akadt, nem baj, lássuk, mit tehetünk. A borosládák csöndben gazdát cseréltek, ő meg kiszólt a sameszának: Pista barátom vejének kellene cement. Mondja a samesz, de hát egy szem sincs, tudod. Ezért mondom, hogy már ebben is politika volt, a rendszer szerves része volt, hogy az informális kapcsolati hálózat kellett a működtetéséhez.

A raktárban hátul volt egy függöny, és mögötte pihent a cement. Akár egy színházi díszlet…

– Tehát volt a trösztben egy felelősségteljes munkád, mellette a budapesti építkezésed, egy igazságügyi szakértői munkád a mosás elől menekülve, és izzítottad az informális utakat a „keresztapákkal”, meg működtetted az építkezési kalákát. Közben az asszony vitte a hátteret.

 – Amikor bejelentettem neki, hogy van lehetőség Budapesten építkezni, ő azt mondta sírva, hogy nem megy bele. Hogy akkor megint évekig zsíros kenyér lesz… Megmutattam neki, hogy néz majd ki a lakás, és szép lassan beleédesgettem a gondolatba…

– A szüleink meg mind azt gondolták, hogy az én sznobságom hozott fel minket Budapestre! – emlékezik vissza a feleség. – Vidéki lány voltam eredetileg, persze hogy vágyódtam Pestre, a színházakra, a barátokra. Csak a hozzávezető utat én túl gyorsnak találtam.

 – Milyen frizurád volt akkor?

 – Sasson-vágás. Ezt tincsenként vágták, szinte hajszálanként, kívülről befelé haladva, komoly divatja volt.

Kép

Kép: Csongor Andrea

 – Úgy szereztünk az építkezéshez elég időt, hogy volt 15 nap szabadságom, meg ott volt a marxizmus-leninizmus szeminárium – mi foximaxinak hívtuk –, ami hároméves volt, és még főiskolai végzettséget is adott. Erre adtak 40 nap szabadságot. A feleségem szépen átvette az anyagot, kidolgozta a tételeket, én meg építettem a házat, a kidolgozott tételeket átnéztem, azután levizsgáztam.

 – Sosem hallottam még ilyen gyönyörű összjátékot, a konspiráció hátterében magával Marxszal… A gyerekek mennyi idősek voltak ekkor?

 – Egy felsős, egy alsós és egy ovis. ’79-től ’81-ig épült a ház. Ebben is volt egy tipikusan szocialista buktató: a pesti építkezéshez pesti munkahely vagy lakóhely kellett, és nekünk egyik sem volt. Feleségem nagynénjének a háztömb-megbízottját győztük meg némi hozzájárulással, hogy hozzá bejelentkezhessünk.

 – Hogyan kezdődtek a megpróbáltatások?

 – Mi garanciális javításokat is csináltunk, és sokszor olyan cserék is bekerültek a tételek közé, amelyek nem voltak jogszerűek. Ez köztudott volt. De ez nem szervezeti szinten folyt, hanem a munkások saját boltjaként. Ha kellett egy olyan alkatrész a kocsiba, amit a gyár csak garanciális javításhoz gyártott, csináltak egy munkalapot ehhez, és megigényelték az alkatrészt, az autótulajdonos meg fizetett a szerelő zsebébe. Zaporozsec, Moszkvics, Volga, Lada… Ezek álltak ott az udvaron, néha hónapokig, ha nem volt alkatrész.

Az egész országban, minden autószerelő műhelyben ez folyt, és mindenki tudta is. Volt egy érthető közfelháborodás a szerelők ellen.

– Ezt a közfelháborodást szerették volna lecsitítani, kielégíteni a bosszúvágyat?  

 – Példát akartak mutatni az embereknek, hogy látjátok, ezeket megbüntetjük, mert disznólkodtak, ahelyett, hogy a szerelőket érdekeltté tették volna a munkában, vagy gyártottak volna elég alkatrészt. A csapda az volt ebben, hogy a gyakorlat valóban megszegte a jogszabályt, viszont törvényesen meg megoldhatatlan volt a feladat… Hagylak én téged törvénytúlsónak lenni, amíg jó fiú vagy, de ha nem akarom, nem hagylak – ez volt az üzenet. Úgyse tudsz eleget tenni a jogi elvárásnak, mert csalnod kell ahhoz, hogy hozd a tervet.

 – Hogyan választották ki, hogy melyik műhely kerüljön a kirakatperbe?

 – Olyat kerestek, ahol belső feszültség volt. Nálunk a párttitkárom, aki a délutáni műszak műszakvezetője volt, másodállást is vitt, és amikor én elhagytam az üzemet, utána ő is elszivárgott. Egyszer visszamentem ellenőrizni, és sehol a műszakvezető. Nagy nehezen elbőgte magát valaki, hogy kinn autóvezetést oktat a hatos úton, én meg adtam neki egy írásbeli figyelmeztetőt. Ez kiverte a biztosítékot a pártbizottságban, behívattak, én meg elmondtam, hogy muszáj volt figyelmeztetnem, mert vezetőként elhagyta a munkaállomását. Csak azt hajtogatták, hogy írásbeli figyelmeztetést nem adhatok egy funkcionáriusnak. Ezt nem értettem. A pesti igazgató is lebaltázott, én pedig nem fogtam fel, hogyan tartsak fegyelmet, ha nem inthetem meg azt, aki súlyos vétséget követ el. Egy ideig rendben mentek a dolgok, azután ez a csinovnyik kezdte újra az egészet. Én újra figyelmeztetőt adtam. Nemsokára szóltak nekem, hogy a szemben lévő házból a rendőrség lesi a műhelyt, jegyzetelnek. Bűnszövetkezetben elkövetett államellenes lopás lett a vád.

A rendőrségi szakaszban rögtön a kiabálás, fenyegetődzés ment, de érzelmileg az volt rettenetesen megterhelő, hogy a kihallgatótiszt teljesen felzaklatva kirohangált a kihallgatószobából, és másfél órákig nem jött vissza.

Pipa volt, hogy nem akarok bűnös lenni. „Elismeri, elismeri?” – ezt hajtogatta.

Nem ismertem el, így elsőre ad acta tették az ügyet. Jóval később mégis ügyészi szakba került.

 – Hogyan értesültél erről?

– Addigra felköltöztünk a felépült házunkba, ám egyszer csak jött egy idézés. Azt gondoltam, hogy egy jó ügyvéd simán megment, ő viszont azt mondta, hogy kettőtől hét évig terjedő börtönbüntetésre lehet számítani. Első fokon tényleg egy év hat hónapot kaptam, egy olyan „bűnszövetkezet” tagjaként, amelyre tizenegy év börtönt szabtak ki összesen, holott a jogtalan garanciális cserék összes értéke 23 ezer forint volt, ami körülbelül egy ember négy-öt havi fizetése lehetett akkoriban… Ezután három évig jártam a tárgyalásokra, elfoszlott ezalatt az Eszterházy-kockás érettségi öltönyöm is, amelyikben udvaroltam a feleségemnek… Álmatlan éjszakáim voltak, és azon morfondíroztam, hogy mi fog történni velem a börtönben. Meg hogy elveszítem a diplomámat, és mehetek kazánfűtőnek, ott majd jól megtanulok angolul. Ez volt a vízióm a jövőre.

 – Voltak feszültségeink – szól hozzá Nagymama. – A férjem aludt két órát nyugodtan, azután jött a belső ébresztő a fejében, és már a tárgyaláson ült lélekben, és ez így ment órákig. Mi a gyerekeket kímélni akartuk, titkoltuk a pert. Miután lefektettük őket, kiültünk a konyhába „konspirálni”.

 – Az első tárgyaláson az ügyésznő felolvasta a vádiratot, én felszólaltam, kértem, hogy mondja meg, pontosan mi a vád, és az a fiatal bíró olyan ordenáré ordítozásba kezdett, olyan megalázó módon lebarmolt, hogy teljesen elvesztettem az értelmes tárgyalásba vetett hitemet. Szünetben minden ügyvéd odajött, és mondták, hogy nem szólalhatok meg, ne csináljam ezt. Mindenkinek külön ügyvédje volt, az egész „bűnszövetkezetnek”. „Uram, ne csinálja!” – mondta az enyém, és éreztem, hogy bármi megtörténhet, ki vagyok szolgáltatva teljesen.

 – Nem az volt köztünk a feszültség forrása, hogy a férjem valóban bűnt követett volna el – mondja az asszony. – Ingerültek voltunk mindketten a félelem miatt, és ebben a légkörben jártak a gyerekeink iskolába.

Később azt mondták, jobb lett volna, ha tudják az okot. Évekig éltünk feszültségben, ezt a levegőt lélegezte be az egész család.

 – Találtak néhány gyanús munkalapot, és pár embert le is ültettek. Rólam azt kellett volna bizonyítaniuk, hogy mindenről tudtam, de én nem tudtam semmiről, és nem ismertem be semmit. Amikor a másodfokon voltunk, írtam a Kádár János titkárságára egy levelet. A régi KISZ-es barátok bekerültek addigra a titkárságra, és egy szép kis episztolát alkottunk az ártatlanságomról. Akkor megváltozott körülöttünk a légkör, következő héten már nem ordítottak velem, hanem azt bizonygatták, hogy mindent meghallgatnak, amit mondani szeretnék. Visszatették első fokra az eljárást. Maradt addigra egy négyezer forintos tétel, amit be kellett volna ismernem, okirathamisításért, mert aláírtam a munkalapot. Az ügyvédem azt mondta, ez jó, ezt már fogadjuk el. Ez volt az a pillanat, ahol döntenem kellett arról, hogy ki vagyok, milyen ember vagyok, milyen anyagból gyúrtak… És eggyé váltam a döntésemmel. Nem fogadtam el, mert akkor ugyan már csak négyezer forint büntetés nézett ki nekem, de az is priusz lett volna. Ezt nem vállalhattam.

 – A feleséged tudott erről az ajánlatról?

 – Persze. Én azt mondtam: „Ha ártatlan vagy, ne fogadd el!”. De nagy kockázat volt, súlyosbítás is lehetett volna. Féltettem magunkat, mi lesz, ha börtönbe megy.

 – Már csak én egyedül mentem tovább újra a másodfokra. Az egyetlen tanú ott azt mondta, neki nincs miről beszámolnia, így lezárták a tárgyalást. Meghívtam az ügyvédemet ebédelni, és ott mondta el nekem, hogy erre a felmentésre ő sem számított. Ez már a gulyáskommunizmus ideje volt, a hatalom már nem volt annyira erős, én éreztem, hogy nem szabad beismerni semmit. Nem akartam az erkölcsi bizonyítványomat elveszíteni, ez komoly tét volt számomra. A közvéleményt pedig már az is kielégítette, hogy vizsgálatot indítottak, ez a napilapokban megjelent, és az ítéletet ezek az olvasók már nem követték nyomon.

A hatalom megtette a kötelességét, megvédte a polgárait – mondták, de utána is minden ugyanúgy ment tovább. A szisztémában semmi nem változott.

 – Mi történt, amikor hazajöttél a jó hírrel?

 – Elmentünk sörözni a barátainkkal, akkor mondtam el nekik az egészet. Később az elsők között voltam, aki magánvállalkozásba kezdett.

 – Zöld spriccelt bevonatú egyszemélyes heverőink voltak, összetolva, én ültem a szélén és bőgtem, hogy annyi pénzt hozott haza, ebből biztos börtön lesz – szól hozzá a feleség, és én látom magam előtt azt a zöld heverőt, amin a gyerekeim – az ő unokáik – ugrálták szét ezt a korszakot és a zöld szövetbe ivódott félelmet.

 – Nagypapa, te Kiváló dolgozó is voltál akkoriban. Lefényképezhetem az érmedet?

És tényleg eltette, én pedig lefényképezem.

Kép

Kép: Csongor Andrea

Winter története

2005 decemberében kezdődött Winter, az akkor két hónapos delfinbébi nyilvános élete, akire Florida partjainál, egy rákcsapdába szorulva talált rá Jim Savage halász. Addigra a kis palackorrú úgy belegabalyodott a rákcsapda zsinórjába, hogy az elszorította a farka vérkeringését. „Amikor odaértem, feljött, hogy levegőt vegyen, zihált és maga köré tekerte a csapdát” – mesélte a megmentője, aki elvágta a kötelet, és felhúzta őt a csónak fedélzetére. A sérült állatot dr. Clay Haskett, a Clearwater Marine Akvárium orvosa vette kezelésbe. Az akvárium a balesetet szenvedett vagy beteg tengeri állatokat gyógyulásuk után rendszerint visszaengedi a természetbe, a kis delfinlánynak azonban örökre el kellett búcsúznia a nyílt víztől, mert a sérült testrésze darabonként lemorzsolódott róla. Kérdéses volt az is, hogy újratanulja-e az úszást. Az akvárium dolgozóinak azt javasolták, hogy altassák el a fogyatékos delfint, mert nem fogja túlélni a történteket. De nem adták fel, mint ahogy Winter sem, aki a Tél nevet azért kapta, mert decemberben találtak rá.

Winter szokatlan, kígyózó mozgását látva egyre sürgetőbbé vált az elveszített végtag pótlása. Olyan protézist kellett a szakértőknek kifejleszteniük, amelyik nem irritálja a delfin bőrét.

A szilikonból és műanyagból kikísérletezett műfarok végül bevált, így Winter – ha nem is a családjával a tengerben – mégis teljes életet élhetett 16 éven át hatalmas medencéjében.

A kis delfin hamar híressé és filmsztárrá vált, hiszen a 2011-ben bemutatott Delfines kaland című filmben önmagát alakította. A filmdráma végigköveti útját a kiszabadulástól a rákcsapdából egészen addig, amíg Winter otthonra talál az akváriumban. A fikció a valóság mellett a tizenegy éves Sawyer alakja, a film szerint ő menti meg a delfint, akivel utána elválaszthatatlan jó barátok lesznek. Ez azért fontos motívum, mert a fiú korábban egy zárt világban élt, nem voltak barátai, szabadidejében a kis műhelyében bütykölt. A „terápia” hatására viszont kinyílt a környezete felé: barátságot kötött a filmbeli orvos lányával, dolgozni járt az akváriumba, rávette Wintert az evésre és a művégtag kipróbálására, ráadásul akcióba kezdett, hogy az akvárium ne zárja be a kapuit. A valóságban is Winter jelenléte billentette helyre a csőd szélén álló Clearwater anyagi helyzetét: attól fogva tódultak a látogatók, hogy megcsodálják a ritka látványt, a művégtaggal élő delfint.

Winter életének így értelme lett, története pedig milliókat inspirált. Orvosi szempontból is új lehetőségeket kínált a delfin problémájának megoldása: az ír Kevin Carroll és csapata másfél éven át tervezte és tesztelte Winter farkát, mígnem rátaláltak a legjobb megoldásra, amit a delfinlány is elfogadott. A tapasztalatokat végül emberek végtagpótlására is használni tudták.

Kép

Winter művégtagja - Kép: Wikipedia

Mindezek mellett azok a végtag nélkül születettek vagy művégtaggal élők, akik személyesen találkozhattak az élő csodával, Winterrel, óriási erőt és reményt kaphattak ahhoz, hogy fogyatékosan is teljes életet éljenek.

A Clearwater Marine Akvárium honlapja több megható találkozás pillanatát örökítette meg. Idézzünk fel most néhányat ezek közül!

Winter hatása az emberekre

Stephanie Evans súlyos genetikai rendellenességgel küzd, amely többek között máj- és vesekárosodást okoz, így felkerült az országos szervátültetési listára. 17 évesen járt a szüleivel az akváriumban, a transzplantációs hívásra várva. Veseproblémája miatt nagy mennyiségű vizet kellett innia, de nem volt hajlandó elegendő folyadékot és ételt magához venni. Stephanie a saját szemével látta, hogyan él Winter normális életet, miközben sok orvosi beavatkozást elviselt. Néhány havonta látogatta sorstársát, így sikerült jobb étvággyal átvészelnie a műtétre várakozás idejét. Stephanie azóta jobban van, és végtelenül hálás Winternek, hogy tartotta benne a lelket.

A New York-i Braedon Monthony hétévesen került kapcsolatba a delfinnel. Egy vírusfertőzés miatt kellett amputálni térd alatt mindkét lábát, s a filmet látva határozta el, hogy összegyűjti az utazás költségét. Limonádéstandot állított fel az udvarán, a média is felkarolta az ügyet, így Braedon 4000 dollárt gyűjtött össze.

Így kiáltott fel, amikor Wintert meglátta: „Ő is olyan, mint én!”. Eleinte nem akarta elfogadni a protéziseit, végül ezt fogalmazta meg: „Ha Winter képes rá, én is az vagyok”.

Azóta megtanult úszni, és biciklizni is szokott a környéken.

A 17 éves Maddi is ellátogatott a Clearwater Marine Aquariumba, hogy találkozzon inspiráló hősével. Maddi cisztás fibrózissal született, erre a genetikai betegségre jelenleg nincs gyógymód. Emiatt Maddi évente három-négy alkalommal jár kórházba, de sosem panaszkodik az órákig tartó terápiára és a több mint húsz gyógyszerére. Az a vágya, hogy tengerbiológus vagy állatorvos legyen, és egy nap olyan akváriumban dolgozhasson, mint a Clearwater Marine Akvárium.

Kép

Kép: Flickr / Imagine Communications

Ellie Challis az Egyesült Királyságban él, és csecsemőkorában egy betegség miatt mind a négy végtagját amputálni kellett. 13 évesen érkezett el élete legszebb pillanata, amikor találkozhatott Winterrel. Felismerte, hogy neki is ugyanazokkal a küzdelmekkel kell szembenéznie. Vágy ébredt benne, hogy megtanuljon úszni, és paralimpiai sportoló legyen. El is indult ezen az úton.

Jim Savage halász, aki a rákcsapdából mentette meg a kis palackorrút, 14 év múltán találkozott vele újra. Magával vitte a dédunokahúgát, Gracie-t, aki kromoszóma-rendellenességgel született.

„Úgy gondolom, hogy volt egy magasabb hatalom, amely ezt az egészet összehozta, és tudta, hogy erre a delfinre szükség van” – mondta akkoriban könnyek között Gracie édesanyja.

Azért Winter életében is volt egy mélypont, amikor eluralkodott rajta a magány, ami kedvetlenné tette. Dr. Clay Haskettnek azt tanácsolták, hogy szerezzen egy másik nőstény delfint, hogy Winternek legyen társa. Öt évvel Winter megmentése után találtak rá egy kicsi, néhány hónapos delfinre, aki elvesztette az anyját. A Delfines kaland 2. része ezt az újabb sikeres mentőakciót mutatja be: megmentik a Hope, azaz Remény névre keresztelt kisdelfin életét, ugyanakkor segítenek Winternek is.

Hope-nak most nagyon hiányozhat a barátnője. Nemcsak neki persze, hanem fogyatékossággal élők és lelkes rajongók millióinak. A delfines kaland november 11-én este 8 órakor véget ért. Egy műtétre készülve ekkor szállt el végleg az élet a bélproblémákkal küzdő delfin testéből, akit, hiába igyekeztek, már nem tudtak megmenteni.

A Clearwater akvárium ebből az alkalomból meghirdette az Élet ünnepét, amely november 20-án, szombaton kezdődik. Öt napon át ünneplik az életet és Winter sokakra gyakorolt hatását, a belépődíjat pedig a megmentett és ott tartózkodó állatok ellátására, rehabilitációjára fordítják.

Az ügyeletes orvos arcát fürkészem megnyugvásért, szeretném, ha megfogná a kezem, és azt mondaná, minden rendben lesz. 
Hajnalodik, mire kiderül, hörgőgyulladásom van. Szirénázó mentőautó szállít át egy tüdőszanatóriumba a csípős márciusi reggelen. Percekig kóválygunk a sötét, poros folyosókon, és egyre elveszettebbnek érzem magam. Az egyik szobából fény szűrődik ki, egy kedves tekintetű ápoló éppen előkészít nekem egy ágyat. Egy idős hölgy lesz a szobatársam, Erzsébet. Alig tudok bemutatkozni, pillanatokkal később lázas, zaklatott álomba zuhanok. 
Sötét van, amikor felébredek, álmosan pislogva nézek körbe a szobában. Egy apró lámpa fényénél Erzsébet olvas. Amint észreveszi, hogy felébredtem, elteszi a könyvet, odalép az ágyamhoz és vízzel kínál. Úgy tűnik, mint aki a legnagyobb természetességgel teszi mindezt, és bennem végre valami halvány biztonságérzet dereng. Sírva fakadok, az elmúlt napok félelme, tehetetlensége és fájdalma jelenik meg az arcomon lecsorgó forró könnycseppekben.

Elmesélem neki a balesetem történetét; talán neki mondom el először, fogalmam sincs, milyen irányba haladhatnék tovább. Mintha egy sötét gödör mélyén tapogatóznék, de nem találom a felfelé vezető létrát. 

Figyelmes arccal hallgat, nem szól közbe. Kérdeznie sem kell, ömlik belőlem a panasz, az önsajnálat, és egyetlen kérdést ismételgetek: miért éppen velem történt mindez? A harmadik vagy negyedik kérdésemnél gyengéden a kezemre teszi a kezét, mire azonnal elnémulok. Kedves arccal mosolyog; most jutok el oda, hogy igazán megfigyeljem az arcát. Gyermeki játékosság és évtizedes bölcsesség csillog egyszerre a szemeiben, hirtelen nem is tudom megállapítani, mennyi idős lehet. Bár semmit nem tudok róla, mélységes bizalmat és nagyon erős kapcsolódást érzek, és nem is csalódom. Egyetlen váratlan kérdéssel az egész világomat megváltoztatja: Orsika, hogyan lehet ebből a helyzetből számodra erőforrás?

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Történelmi és modern épületek

Amikor Budapestre költöztem, úgy éreztem, sosem lehet betelni a magyar főváros látványával. A gyönyörű történelmi épületek, a polgári lakások számomra örök kedvencek maradnak. Nagyon szerettem az érzést, hogy ha elmentem egy esti sétára a Duna-partra, elképesztő látvány fogadott. Ezzel szemben Varsóban a második világháború pusztítása révén sajnos nem sok történelmi épület maradt meg. Jó néhányat újjáépítettek, de az egyik legszembetűnőbb különbség Budapesthez képest az, hogy a lengyel főváros nagyon modern, számos felhőkarcolóval és új épületekkel. Amikor először jártam itt, őszintén szólva nem tetszett a New Yorkra emlékeztető városközpont, de amióta itt élek, annyira a mindennapjaim részévé váltak ezek az épületek, hogy egy-kettőt közülük kifejezetten megszerettem.

Érdekes élmény úgy orvoshoz menni, hogy a rendelő egy felhőkarcolóban van, és a vizsgálat során szinte egész Varsót beláthatom – vagy épp beülni egy kávézóba a huszonhetedik emeleten...

Zöld területek

Míg Varsó Európa egyik legzöldebb fővárosa, addig Budapest hasonlót nem igazán mondhat el magáról… Van néhány nagyobb park, zöld terület, de alapvetően sajnos nem jellemző a természetközeliség a városra. Ezzel szemben Varsóban rengeteg park, természetes felület van, amelyeket az itt élők előszeretettel ki is használnak. Csak amerre én lakom, tíz perc sétán belül négy nagy, gyönyörűen rendben tartott parkot találok. A belvárosra is számos zöld terület jut, így igazából soha nincs az az érzésem, hogy egy nagyvárosban élnék. Hiszen bármikor ki tudok szakadni a természetbe, ami számomra óriási pozitívum.

Szépség, élhetőség

Számomra nem kérdés: Budapest egyértelműen szebb hely. Mindkét várost kettészeli egy-egy nagy folyó, de a látvány össze sem hasonlítható. Míg Budapestnek ez az egyik legfőbb vonzereje, addig Varsóban a Visztula partja kellemes hely, de nem különösebben látványos. A két főváros parlamentje küllemében meg sem közelíti egymást, a varsóit megtalálni sem egyszerű, és látványnak sem túl érdekes. Ez nem azt jelenti, hogy Varsó ne lenne mutatós, hiszen számos látványos pontja van, egyszerűen csak nem nyújtja azt a „hűha” élményt. Viszont ha az élhetőséget nézzük, Varsó van előnyben. Miután az egész várost lebombázták, logikus, könnyen átlátható, élhető módon tudták újjáépíteni. Az említett zöld területeken túl rendkívül jó a közlekedés, sőt bárhová el lehet jutni két keréken is, mert mindenhol található jól kiépített bicikliút, illetve az is tény, hogy túl sok emelkedő nincs a városban. Feltűnő a tisztaságbeli különbség is: Varsó rendkívül tiszta, ami Budapestről sajnos nem mondható el.

Kép

Kép: Pexels / Adam Borkowskij

Budapest tehát látványosabb, Varsó kialakítása pedig kényelmes, kellemes életet biztosít.

Vallásosság

Lengyelország a világ egyik legkatolikusabb országa, ami teljesen át is itatja az itteni életet. Bár Varsó maga Budapesthez hasonlóan baloldali, nem kimondottan a keresztény értékekre hagyatkozó város, a lengyel fővárosban kis túlzással szinte minden sarkon látni akár két templomot is, amelyek vasárnaponként teljesen megtelnek, de hétköznaponként is sűrűn látogatottak. Ez otthon nem jellemző.

A tömegközlekedésről is sokakat, fiatalokat és időseket egyaránt, látok keresztet vásárolni a templomok előtt, és itt jóval több autón is megfigyelhetők keresztény jelölések.

Családbarát országok

Otthon sokat halljuk, hogy családbarát ország vagyunk, ami sok szempontból igaz, de sok szempontból nem egészen... Tény, hogy a magyar kormány rengeteg támogatást nyújt a családoknak, sokkal többet mint Lengyelország, viszont Varsó jóval gyerekbarátabb, mint Budapest. Egyrészt számtalan gyönyörű, modern játszótér van a városban, másrészt a legtöbb helyen, legyen az orvosi rendelő, bank, étterem vagy iroda, kialakítottak a gyerekeknek külön játszósarkot, ha nem külön játszószobát. És persze szinte mindenütt található rendben tartott pelenkázó is. Jó pár olyan kávézóba ültem már be, amelyeknek az egyik fele a felnőtteknek lett kialakítva, a másik pedig a gyerekeknek (ahol lakom is, egy ugrálóvár várja a kicsiket).  Ezek mind nagy biztonságérzetet adhatnak a szülőknek, hiszen látják, hogy bármerre járnak, a gyermekeik is szívesen látott vendégek. Mindkét fővárosnak megvannak tehát a maga pozitív és negatív oldalai, egyedi vonásai. Hogy ki melyiket tartja szebbnek, jobbnak, ízlés kérdése, ám ellátogatni, pár napot eltölteni mindkét városban igazán érdemes!

A cikk megírását a Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet támogatta.

A tizenhetedik-tizennyolcadik századi Angliában igen népszerű sportnak számított a bikahergelés. Az állatot egy vascölöphöz kötötték úgy, hogy nagyjából tíz méter sugarú körben tudjon mozogni, majd egy méregdrága „doppingszert”, borsot dörzsöltek az orrába. Amikor már kellőképpen felingerelték, ráeresztették a harci bulldogokat. A cél az volt, hogy addig marcangolják a bika fejét, amíg harcképtelenné nem válik. A szervezők pénzjutalmat kínáltak, amelyet a legeredményesebb kutya tulajdonosa nyert el. 
Ilyen bikahergelések lebonyolításával foglalkozott a közép-angliai Oakham városában élő John Hudson. Bár nem nevezhette magát jómódúnak, kiváló állása volt, mert Buckingham hírhedt hercege, George Villiers szolgálatában állt. Villiers-t több mindenről is ismerik a történelem és az irodalom kedvelői. Dúsgazdag udvaronc, a király kegyence, nagyhatalmú államférfi, műgyűjtő, veszélyesen jóképű csábító volt, aki állítólag még a francia király, XIII. Lajos feleségét is kísértésbe ejtette a vonzerejével. Udvarában komoly infrastruktúra épült ki a nemes társaság szórakoztatására. 

Szórakoztatásra születve 

Amikor John Hudsonnak és feleségének 1619-ben megszületett az ötödik gyereke, hamar látták, hogy Jeffrey alig nő valamicskét, hétéves korában is alig volt magasabb negyven centiméternél. Szülei biztosítani akarták a jövőjét, bizonyos tekintetben pedig szerencséjük is volt: a kisfiú testének arányai tökéletesek voltak. 
Egy ilyen „játékszerrel” szerezhettek néhány kellemes percet a Buckingham-udvartartásnak, sőt biztosíthatták a kis Jeffrey megélhetését. A Villiers házaspár el volt ragadtatva, amikor 1626-ban bemutatták nekik a gyereket. Olyannyira, hogy ők is ki akarták használni ebben a „természeti ritkaságban” rejlő lehetőségeket. Buckingham hercege a király, I. Károly szolgálatában állt, és feltörekvő fiatalember lévén minden eszközt bevetett az uralkodó szórakoztatására. Károly nagyon kedvelte a jóképű fiatalembereket, és ebben az időben George Villiers volt a legújabb, legkedveltebb felfedezettje. Jeffrey Hudsont rövidesen a királyi udvarban is bemutatták, méghozzá egy látványos show-műsor keretében.

Az uralkodó és szinte még gyermekkorú felesége, Henrietta Mária fényűző fogadást és lakomát tartott, amelynek csúcspontján Jeffrey-t is szó szerint felszolgálták. Egy hatalmas tálon gyönyörű pástétomot hoztak be, majd amikor a királyné meg akarta vágni, a ravaszul megépített alkotmány teteje felemelkedett, és előugrott belőle az aprócska páncélruhába öltöztetett törpe.

A hatás nem maradt el, a királyi pár tetszését azonnal elnyerte az újdonság. Buckingham hercege azon melegében fel is ajánlotta a fiúcskát ajándékként, az uralkodói pár pedig kegyesen elfogadta. 

A gyerekkort idéző játékszer 

Különösen a királynét érintette mélyen Jeffrey Hudson felbukkanása. Henrietta Mária mindössze tizenöt évesen házasodott össze a huszonnégy éves Károllyal, és a törpe megjelenésekor is még csak tizenhét éves kamasz lány volt. A gyerekkora nagyon hirtelen ért véget, és a sors kíméletlenül penderítette őt a felnőttek világába. Óriási amplitúdójú érzelmekkel fogadta ezt az élő, mozgó, beszélő „játékbabát”. Szüksége is volt a támogatásra: francia katolikus uralkodói családból érkezett, ezért a szigorúan protestáns Angliában eleve gyanakvással és bizalmatlanul fogadták. 
A férje nála kilenc évvel idősebb, makacs fiatalember volt, aki a házasságnak ebben a korai szakaszában még nem sok vonzódást mutatott a feleségéhez. Már maga az esküvő is szokatlan körülmények között zajlott. A párizsi Notre Dame-ban rendezett szertartáson ugyanis nem vett részt a vőlegény. Károlyt a francia Chevreuse herceg helyettesítette, ő mondta ki a nevében az igent. A helyettesítés azonban nem ért véget a katedrálisban: az újdonsült királyné és a herceg egész éjszaka egymás mellett feküdtek a nászágyban, a házasság elhálását pedig azzal a szimbolikus gesztussal fejezték ki, hogy összeérintették az egyik lábukat. 
Londonban Henrietta Mária ideje legnagyobb részét a saját palotájában, saját udvartartása társaságában töltötte. Az állam vezetésébe nem sok beleszólása volt, és katolikus lévén meg sem koronázták. Ennek ellenére igyekeztek őt a szerepének megfelelő munkára fogni. A fő feladata az volt, hogy utódokat szüljön az angol korona számára. Ezt egyébként példásan teljesítette is: kilenc gyermeket szült, akik közül hatan életben maradtak, ketten pedig később angol királyok is lettek. 

A királyné szoros kapcsolatot ápolt Jeffrey Hudsonnal, úgy kezelte, mint egy nagyra becsült, szeretett házikedvencet. Ez meg is mutatkozik Anthony van Dyck híres festményén. Ezen Henrietta a törpéje társaságában látható, akinek a karján egy másik háziállat, a Pug nevű majom üldögél.

A fiú hétéves korától az udvarban nevelkedett, és megkapott mindent, amiről csak álmodhatott. Taníttatták, lovaglásra oktatták, és még a ruháit is a királyné szabója készítette, méghozzá ugyanazokból az anyagokból, mint az egymás után születő hercegek és hercegnők öltözékét. Jelmezes-álarcos színi előadásokon szerepelt, sőt állandó mutatványa is volt. Ezek alkalmával az udvar másik látványossága, a két méter tíz centis walesi óriás, William Evans az egyik zsebéből a törpét húzta elő, a másikból pedig egy vekni kenyeret, majd szendvicset készített magának, amit jóízűen megevett. 

Kép

Henrietta Mária és Jeffrey Hudson Anthony van Dyck egyik festményén, kép: Wikimedia

A pici lovaskapitány 

A fiút tízéves korában már a politikai színtéren is felhasználták: Franciaországba küldték egy diplomáciai delegáció tagjaként. A feladatuk az volt, hogy az angol udvarba vigyék a kiválasztott francia bábaasszonyt Henrietta első terhességéhez. Az út nem volt veszélytelen, és nem is telt nyugodtan. A visszaúton kalózok ejtették fogságba a hajót, kirabolták, majd mindenkit elengedtek. Tizennyolc éves korára Jeffrey kiváló lovas lett; saját, méretre szabott, díszes nyerget is készítettek neki. A fegyverhasználathoz is értett, ami nem sokkal később a bukásához vezetett. Az elkövetkező években – miközben ő a hatalom farvizein evezgetett – a király gőgös, makacs természete egyre nagyobb veszélybe sodorta Angliát. Amikor 1642-ben kitört a polgárháború, Henrietta minden ismeretségét felhasználta, hogy segítsen a férjének. Népes kísérettel – köztük Hudsonnal – Hollandiába utazott, és még egy rakás vagyontárgyát is pénzzé tette, hogy segítséget szerezzen a parlamenttel szemben. Kedvencét a háborús veszélyre való tekintettel, szeretetből és talán szórakozásból „lovaskapitánynak” nevezte ki. Akármi is volt ez a rang, Jeffrey ettől kezdve Hudson kapitánynak vagy Sir Jeffrey-nek neveztette magát. A protestáns holland kormány végül nem segített a protestáns angol nép elleni harcban, és a polgárháború súlyosbodása miatt a királyné teljes udvartartásával Franciaországba menekült, a király oltalmába. 
Itt aztán sanyarúbb idők következtek Jeffrey számára.

A pirinyó „kapitány” általános derültséget váltott ki az udvarban, olyannyira, hogy hamarosan állandó gúnyolódások céltáblájává vált. Különösen egy Crofts nevű nemes lelte nagy örömét ebben. Jeffrey-nek viszont a húszas éveiben járva már nagyon elege volt az ilyesmiből. Párbajra hívta ki a gőgös férfit, de ezzel csak tovább szította maga ellen a hangulatot.

A párbajra összegyűlt nézőközönség nevetgélve várta a szórakoztatónak ígérkező előadást. Crofts is humorosan fogta fel az egészet, és egy nagy vízipisztollyal jelent meg a színen. Eltúlzott mozdulatokkal próbálta lespriccelni Hudson pisztolyát, hogy eloltsa a fegyver gondosan meggyújtott kanócát. Senki nem érzékelte, hogy Jeffrey számára mindez a legkevésbé sem játék. Gondosan célzott, és egyetlen fejlövéssel megölte a nemest. 
A nézőseregnek az arcára fagyott a mosoly, és a karneváli hangulat gyűlöletté változott. Franciaországban ebben az időben már tilos volt a párbajozás, ez az eset pedig a vendégszeretet súlyos meggyalázásának számított. Ráadásul Crofts bátyja a királyné testőrségének volt a kapitánya, így a halála az egész ország megsértését jelentette. A törvény értelmében Jeffrey Hudsont halálra ítélték. Az életét Henrietta Mária mentette meg azzal, hogy közbenjárt Ausztriai Annánál, az akkor még gyermekkirályként uralkodó XIV. Lajos anyjánál. A halálos ítéletet végül száműzetésre változtatták, és Hudsont hazaküldték Angliába. 

A kirakott kedvenc 

Nem csak kiesett a pártfogói kegyeiből, még ugyanebben az évben egy hajóútja során berber kalózok ejtették fogságba. Észak-Afrikába adták el rabszolgának, ahol az elkövetkező huszonöt évet keserű rabságban töltötte. A mindennapjai kemény munkával teltek, és rengeteg verésben, megaláztatásban, erőszakban volt része. A huszonöttől ötvenéves koráig eltelt negyed évszázadról szinte semmit nem lehet tudni. A következő híradás 1669-ból származik, amikor az angol kormány missziót szervezett Algériába és Tunéziába a rabszolgasorban élő angol foglyok kiváltására. 
A királyi udvarba nem térhetett vissza többé, pedig az ország a restauráció révén újra királyság volt, és Henrietta fia, II. Károly uralkodott. Hosszas könyörgés után sikerült elérnie, hogy egy szerény évjáradékot folyósítottak neki, de a balszerencse többé már nem engedte el. 1778-ban egy Titus Oates nevű, gátlástalan, többszörösen büntetett álpap zavaros összeesküvéselmélettel állt elő. Azt állította, hogy a katolikus egyház és különösen a jezsuiták a király meggyilkolására szövetkeztek. Az ügyből először botrány, aztán hisztéria keletkezett. Az állítólagos összeesküvés miatt huszonkét embert kivégeztek, és balszerencséjére Hudson is a gyanúsítottak közé került. Sokan emlékeztek még a katolikus királyné melletti kiállására és franciaországi menekülésére, így börtönbe zárták, ahonnan 1680-ban szabadult. Szabadulása után két évvel halt meg. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Makacs hiedelem

Az Eurobarométer egyik felmérése az uniós országokban vizsgálta az emberek antimikrobális szerekkel kapcsolatos ismereteit. A 27 tagállam válaszadóinak mintegy 40 százaléka használt antibiotikumot a kérdezést megelőző egy évben, körükben pedig minden ötödik meginterjúvolt azt a választ adta, hogy konkrétan influenza miatt szedte e gyógyszert. A felmérés egyik kérdése külön is firtatta, hogy a kutatásban résztvevők hamisnak tartják-e azt az állítást, mely szerint az antibiotikumok hatásosak a megfázás és az influenza ellen. Míg az összes megkérdezett 46 százaléka tartotta ezt – helyesen – fals információnak, addig hazánkban a válaszadóknak csak 29 százaléka volt ezen a véleményen. Az összes válaszadónak csak 36 százaléka tartotta hamisnak azt a jóval általánosabb, ám ugyancsak helytelen állítást, mely szerint az antibiotikumok megölik a vírusokat. Hazánkban a megkérdezettek 27 százaléka vélekedett úgy, hogy ez az állítás nem igaz. A jó hír egyedül az, hogy a megkérdezettek legalább a rezisztencia veszélyével tisztában voltak. A megkérdezettek 83 százaléka tudott arról, hogy a szükségtelen alkalmazás hatástalanná teszi az antibiotikumokat, Magyarországon is tudta ezt a válaszadók 75 százaléka.

Sülve-főve

Sokan gondolják azt, hogy nyers zöldségek és gyümölcsök tápanyagban jóval gazdagabbak, mint főzött változataik. És ez bizonyos szempontból igaz is, hiszen egyes hőérzékeny anyagok – így például a C-vitamin és egyes B-vitaminok – tényleg odavesznek főzés közben, de a növények rengeteg olyan hasznos komponenst is tartalmaznak, amelyek hő hatására alig bomlanak le. Sőt olyanokat is ismerünk, amelyek hasznosulását a hőkezelés éppen hogy segíti. Ez utóbbira jó példa a paradicsomban lévő likopin, amelyet a főzés sokkal hozzáférhetőbbé tesz a szervezet számára. Szervezetünk ugyancsak sok olyan hasznos tápanyaghoz juthat hozzá a főtt répából, hagymából és burgonyából, amelyet a nyers zöldségekből nem tudna ugyanolyan jól "kivonni". A főzéssel a sejtfalak ugyanis föltárulnak, és emiatt a növényekből amúgy nehezen hozzáférhető komponensek is könnyen felszabadulnak. Másrészt a főzés segít azon anyagok lebomlásában is, amelyek nehezíthetik vagy gátolhatják egyes ásványi anyagok – például a cink, a kalcium és a magnézium – felszívódását. Fölösleges tartani attól is, hogy a főzés az enzimek elpusztítása miatt csökkenti a zöldségek és gyümölcsök értékét, mert ezek az eledelek számunkra nem az enzimek miatt értékesek. Azokat ugyanis mi magunk is meg tudjuk termelni. (Emiatt nem igaz az sem, hogy probléma, ha a mézet forró teába tesszük, mert azt sem az enzimek miatt fogyasztjuk.)

Vegyük szemügyre!

Azt senki nem állítja, hogy egészséges dolog hosszú órákat tévé és számítógép előtt ülni, az azonban nem igaz, hogy árt a szemnek. Pusztán a képernyő bámulása ugyanis nem ártalmas (legalábbis a szemre nézve nem...). Az viszont már igen, ha valaki sokáig, megszakítás nélkül mered a kijelzőre, és közben „elfelejt pislogni”. Ettől ugyanis kiszárad a szem, emiatt érzékenyebb és fáradékonyabb lesz. (Ez az oka annak, hogy ha ilyen probléma lép föl, a későbbi gondok megelőzése végett érdemes szemtornát végezni, illetve műkönnyet vagy speciális szemcseppet a szembe csöpögtetni). Nem igaz az sem, hogy ha valaki túl közel ül a televízióhoz, akkor azzal árt a szemének – legalábbis ezt ez idáig bizonyítani nem sikerült. A gyerekek például egyszerűen azért telepednek közel a képernyőhöz, mert jobban tudnak fókuszálni, emiatt a készülék közelsége egyáltalán nem zavarja őket. A kijelzőhöz való közeledés persze jelezhet problémát is, utalhat például arra, hogy a tévénéző rövidlátó.

Vélelmezett átváltozás

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha sokat sportolunk, akkor a zsírpárnáink izommá alakulnak. Pedig erről szó sincs, a zsírszövet ugyanis nem alakul izomszövetté, a két folyamat egymástól függetlenül zajlik szervezetünkben. Azaz a mozgás miatt a zsírpárnák kisebbednek, és ezzel párhuzamosan az izomszövetek gyarapodnak. De nem az egyikből alakul ki a másik. Ezért nem igaz az sem, hogy a sok hasizomgyakorlattól eltűnnek a hasi zsírpárnák. A felülésektől ugyanis valóban izmosabb lesz a hasunk, de ahhoz, hogy a zsírszövetünk vastagsága is csökkenjen, a táplálkozásra is oda kell figyelnünk. Az igaz, hogy minél tovább sportolunk, annál több zsírtól szabadulhatunk meg, viszont tudni kell azt is, hogy a zsír akkor ég a legjobban, ha a percenkénti pulzusszámunkat 120 fölé tornázzuk. Ekkor ugyanis szervezetünk már nem a cukrokat bontja, hanem a zsírt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mikor és milyen indíttatásból vándoroltál ki Amerikába? Milyen országot hagytál itt akkor?

1982-ben ismerkedtem meg azzal az orvostanhallgató fiatalemberrel, aki később a férjem lett: dr. Kovács Ákossal. Három évvel később azzal a feltétellel kérte meg a kezem, hogy ő az élete további részét Amerikában képzeli el, és ha vállalom, hogy vele megyek, akkor elvesz feleségül, de ha nem, ő akkor is elmegy. Nem érezte jól magát az akkori szocialista Magyarországon, sem a politikai rendszer, sem az egészségügy állapota miatt. Amerikába egyrészt a szabadság vonzotta, másrészt az, hogy ott már kezdő orvosként is tudta, mire számíthat: nagyon nehéz vizsgák után önálló, professzionális életre. Erre vágyott, és meg is szerezte.

Én pedig azt mondtam neki akkor, hogy „veled akár még Moszkvába is elmegyek”, annyira tudtam, hogy mellette a helyem egy életen át. Így kötöttünk ki New Yorkban.

Magyarországot akkor másképp ítéltük meg, mint mai szemmel visszanézve. Akkor kilátástalanságérzés volt bennünk, önálló lakásra semmi lehetőség nem adódott. Utazni sem tudtunk, mert az a fiatal, aki világot szeretett volna látni, csak minden harmadik évben kapott nyugatra útlevelet, de pénzt hozzá már nem volt szabad váltani. Külföldön munkát vállalni szintén nem volt megengedett, itthon pedig elég szűkösnek bizonyultak a lehetőségek. Nekem kivételezett helyzetem volt, mert angol–spanyol szakra jártam először a Külkereskedelmi Főiskolára, utána az ELTE-re, és nagyon jó állást kaptam Budapesten, azonnal felvettek egy amerikai cég magyar képviseletére, utána pedig az argentin nagykövetségre. Nagyon jó fizetésem volt itthon is (pont háromszor annyi, mint a kezdő orvos férjemnek). Ha egyedül lettem volna, biztosan nem vágok neki a nagy, ismeretlen útnak, de kettesben már szívesen mentem.

Hogyan kezdődött az amerikai életetek? Voltak ismerősök, akik segítettek munkát találni, beilleszkedni?

A mi történetünk, mint később megtudtuk, nagyon is tipikus volt. Megérkezik két kofferrel és nagy reményekkel a fiatal pár, és akikre számítottak, azok nem segítenek. Valószínűleg megijednek, hogy a nyakukon maradunk, ezért pár nap után elbúcsúztatnak sok szerencsét kívánva. És akkor jön valaki más, akire nem is számítunk, és sínre tesz. Velünk is így történt. Kalandos kezdet után kikötöttünk egy családnál, ahol az édesapa magyar, a feleség belga, és volt két nagyobbacska gyermekük, valamint két kutya és egy macska. Mivel a szülők sokat utaztak, a gyerekek iskolába jártak, a házba már többször betörtek, épp kerestek valakit, aki állandóan ott lakik, őrzi a házat, vigyáz az állatokra – és még munkát is találtak nekem egy szomszéd faluban. Egy háztartást kellett vezetnem, mert az édesanya a három gyermek születése után visszament tanulni, az apa a Wall Streeten kereste a pénzt, és én lettem a mindenes. Vittem a gyerekeket iskolába, tanultam velük délután, közben főzés, takarítás, vasalás, kutyasétáltatás.... Nagyszerű bevezetés egy 25 éves nőnek az amerikai életbe. Akkor láttam életemben először bankkártyát, megtanultam az ottani élet rejtélyeit. Közben a férjem éjjel-nappal tanult egy egész éven át, készült az orvosi honosítási vizsgára, amit végül sikerrel le is tett.

Kép

Kammerer Ágnes férjével

Engem pedig egy évvel később felhívtak a New-York-i argentin konzulátusról, hogy van egy üresedés, szeretnék-e ott dolgozni. Röpültem – és így az Amerikában töltött éveim alatt végig argentin kötelékben dolgoztam. Kiderült, hogy a budapesti főnököm az én tudtom nélkül beajánlott az ottani kollégának, így vettek föl. Férjem pedig, mivel a bevándorlási papírokat csak nagy nehézségek árán tudtuk megszerezni, először egy gyógyszergyárnál kapott helyet, utána kezdhette meg a kórházi rezidensi programot.

Sokféle információt hallottam arról, hogyan vélekednek a magyarokról Amerikában. A pozitív szélsőség, hogy a magyarok fantasztikusan tehetségesek és különlegesek, a negatív pedig az, hogy barbár ázsiai nép lennénk. Te, aki hosszú ideig éltél kint, milyen tapasztalatokat szereztél e téren?

Soha nem volt rossz tapasztalatom, felénk mindig pozitív érdeklődéssel fordultak.

A kevésbé tanultak nem tudják, hol van Magyarország, a jobban informáltak viszont sokszor jártak is már nálunk, és nagy elragadtatással beszéltek a hazánkról. Mint európaira inkább elismeréssel tekintenek, mint hogy barbár népségnek gondolnának. Ez utóbbit inkább a nyugat-európai utazásaim során tapasztaltam, az embernek Ausztriában, Svájcban támadt régebben kisebbségi érzése, Amerikában soha.

Szereztetek amerikai barátokat is? Azt tudom, hogy az Amerikában élő híres magyar filozófussal, Molnár Tamással szoros barátságot kötöttetek, hiszen úgy ismertelek meg, hogy te gépelted le és küldted el nekem az ő munkáit. Vele hogyan ismerkedtél meg?

Sajnos az amerikai emberi kapcsolatokat is meghatározó „politikai korrektség” szinte lehetetlenné teszi az őszinte és mély beszélgetéseket. Egyszerűen nincs más téma, mint a közlekedés és az időjárás, ami nekünk nagyon unalmas és fárasztó volt. Ezért aztán nem is voltak amerikai barátaink, csak ismerőseink. Barátság a mi értelmezésünk szerint ott nem létezik. Mindenki nagyon kedves, segítőkész, de egy határon túl nem engednek közel. Szerencsére New Yorkban nagyon sok a más nemzetiségű, így az európaiakkal és a munkám révén az argentinokkal éltünk társadalmi életet. Az ottani magyar közösségben találtuk meg a barátokat és a méltó emberi kapcsolatokat.

Molnár Tamással is a magyar közösségben ismerkedtünk meg, rögtön az első alkalommal kiderült, milyen különleges emberről van szó. A társadalmi összefüggéseket, politikai eseményeket világosan elemezte, de nem napi pletykaszinten, hanem a legmagasabban szárnyaló gondolkodás szintjén. Óriási élmény volt a közelében lenni, szellemi és lelki táplálék volt minden találkozás. Kedves és közvetlen úriember volt, feleségével, Ildikóval gyakran meghívtak vacsorára, teljesen befogadtak a családba. Saját gyermeke nem volt, de Ildikó előző házasságából született gyermekeit a sajátjainak érezte. Nagyon jó érzés volt, hogy rám is családtagként tekintettek.

Kép

Kammerer Ágnes

Amikor fizikai állapota már nem engedte meg, hogy gép elé üljön és dolgozzon, de szellemileg még mindig a csúcson volt, akkor találtuk ki, hogy fölveszem a beszélgetéseket, és otthon leírom, utána ő átolvassa, és így küldjük neked.... Emlékezetes, hosszú esték voltak ezek, és élvezettel írtam le a magvas gondolatokat. Ő egy konzervatív értékrendszerrel bíró katolikus filozófus volt, és az élet minden kérdéséhez ebből a szemszögből közelített.

Mindig nagy szeretettel beszélt Magyarországról, és természetes volt számára, hogy ő magyar. Semmilyen akcentust nem lehetett érezni a beszédén még annyi év után sem.

Szerette a fogadott hazáját, Amerikát?

Ebben a témában nagyon egyetértettünk.

Nem hiszem, hogy ezt szeretetnek lehet nevezni, inkább elfogadásnak és egyfajta csodálatnak, hogy így is lehet dolgozni, együtt élni.

Ma persze már Amerika is más... De akkoriban a munkaerkölcs példaértékű volt, nagyon egyszerű volt ügyeket intézni, üzletben, bankban, orvosnál, autószerelőnél, kőművesnél… Mindenki készséges volt és megbízható, igyekezett a problémát megoldani. Szóval működött a rendszer, és ezt könnyű volt megszokni.

A munkád mellett vasárnaponként cserkészfoglalkozásokat tartottál magyar származású gyerekeknek. Mennyire tudják és akarják megőrizni a magyarságukat a kivándoroltak?

Én eredetileg úgy képzeltem az amerikai életemet, hogy majd a „gazdag” orvos férjem eltartja a családot, én pedig nevelem a sok gyermeket, akikkel a Jóisten megajándékoz minket. De a Jóisten másképp tervezte az életemet, és nem adott gyermekeket. Az anyai ösztön ennek ellenére dolgozott bennem, ezért mindig kerestem a kapcsolatot a gyerekekkel. Így lettem az ottani cserkészház vezetője nyolc éven át. Akik odajártak, fontosnak tartották a hagyományok őrzését, a magyarság összetartását. Ugyanakkor voltak olyan magyarok is, akiket ez egyáltalán nem érdekelt, fontosabbnak tartották, hogy beolvadjanak.

Miért döntöttetek a hazatelepülés mellett?

Harminc évet töltöttünk Amerikában, New Yorkban és New Jerseyben laktunk, 2015 februárjában tértünk vissza Budapestre. Én szerettem volna nagyon hazajönni, elég volt a kinti létből. Jól éreztem magam ott, honvágyam nem volt, ezt többek között annak köszönhettem, hogy az argentin konzulátus után az argentin ENSZ- missziónál dolgoztam, tehát nem amerikai, hanem argentin közösségben, akiknek a mentalitása, az élethez való hozzáállása nagyon hasonít a miénkhez. Otthon éreztem magam köztük, mégis elég volt a harminc év távollét.

Kép

Argentin fogadáson

Férjem, aki megtalálta a számítását mint infektológus egy nagy New-York-i kórházban, elég nehezen jött el, hiszen tudta, hogy itthon egész más az egészségügyi rendszer, és nem nagyon fog tudni visszaszokni. Ez sajnos így is lett... Nekem viszont nagyon jó dolgom van itthon. Mondogatom neki, hogy én harminc évet töltöttem ott az ő kedvéért, most ő következik...

Itthon is megtaláltad azt a munkát, ahol gyerekekkel foglalkozhatsz, és fontos a magyarság megőrzése. Mit csinálsz pontosan a Csibész Alapítványnál?

A Csibész Alapítvány csíksomlyói központtal egy olyan erdélyi szervezet, amely elhagyott gyermekeket fogad be és nevel nagy szeretetben, nemcsak tizennyolc éves korukig, hanem ameddig szükségük van a támogatásra.

Az utóbbi években főleg csángó magyar gyermekekről van szó. Árva gyerekek manapság nem nagyon vannak, inkább olyanok kerülnek ide, akiknek a családi hátterük – alkoholizmus, munkanélküliség – miatt egy ilyen közösségben jobb dolguk van, mint otthon. Az elnök úrral, Gergely István „Tiszti”-vel még Amerikában találkoztam, és egyből barátságot kötöttünk. Amikor hazaköltöztünk, felkért az itteni alapítvány vezetésére. A gyermekek számára magyarországi körutakat szervezünk, ahol fellépnek néptánccal, műsorokkal. Évente többször gyűjtünk adományokat neves fellépők önzetlen segítségével. Célunk, hogy a gyermekek szebb gyermekkort élhessenek meg, nagyobb lehetőséget kaphassanak a méltóbb emberi életre. Azért lelkesedem, mert látom, hogy milyen nagy szükség van erre, és hogy ennél az alapítványnál minden beérkezett fillér valóban a gyermekekhez jut el.

Kalandos és tartalmas életet éltél eddig. Visszatekintve levontál-e tanulságokat, kikristályosodott-e a történtek mögöttes értelme?

Idén lettem hatvanéves. Miután a családanyaság, amelyre készültem, nem sikerült, tudatosan kerestem, hogy akkor mi is lehetne az életem értelme és célja. Így jutottam el olyan szervezetekhez, mint a cserkészet és a Csibészek, akiknél olyan önkéntes munkát végezhetek, amelyben hasznos lehetek. Ha megteszi az ember a jót, akkor megkapja azt a lelki békességet és kiegyensúlyozottságot, amelytől sokkal könnyebb és szebb lesz az élete.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője. A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.