Az ajándék hajókat a Srí Lanka-iak kilyuggatták – A segítségadás nem egyenlő a segélyosztással

Amikor a tálibok átvették a hatalmat Afganisztánban, honfitársaink mellett olyan afgánokat is kimenekített az állam, akik valamilyen módon segítették a magyarokat. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet hosszú ideig munkálkodott a közép-ázsiai országban. Az önök látóterébe is kerültek olyanok, akiket ki kellett hozni? 

Igen, a kimenekítésben mi is együttműködtünk. Van, aki könyvelőként dolgozott nálunk, a másik munkatárs orvos, ő vitte az egészségügyi programokat, amikor kórházaknak segítettünk, és egy projektvezetőt is kimenekítettek, akinek az volt a feladata, hogy kijárjon a helyszínre, és ott irányítsa, ellenőrizze a munkálatokat.  

A Segélyszervezet 2001 óta hajt végre humanitárius és fejlesztési programokat az évtizedek óta háborúktól sújtott országban. Nehéz volt meghozni a döntést a kivonulásról? 

A bölcsesség azt kívánta, hogy szüneteltessük a munkát. Ottani kollégák is jelezték, hogy kétségbeejtő, ami most Afganisztánban zajlik.  

Ön többször járt a térségben. Meglepődött azon, hogy a tálibok úgy kerültek hatalomra, hogy nem ütköztek nagyobb fegyveres ellenállásba? 

Nem kimondottan. Amikor ott jártam, azt tapasztaltam, hogy sokan nem igazán szerették az ottaniak közül, ahogy éltek. Ez a fajta erős külföldi jelenlét számukra a megszállással volt egyenlő. Ha tetszik, ha nem, hiába végeztek a különböző országok katonaságai humanitárius munkát, segítettek az újjáépítésben, a helyiek egy része nem így fogta ezt fel. Ennek az lett a következménye, hogy egy pillanat alatt összeomlott az egész rendszer. Nagy tanulságokat lehet ebből levonni, de nem vagyok biztos abban, hogy tanulni fog ebből a világ.  

Milyen következtetéseket érdemes levonni az ottani helyzetből? 

Hogy nem kell nekünk mindent átszervezni, megoldani.  

Nem szabhatjuk meg egy ország felépítését, politikai berendezkedését kívülről.  

Ha elfogadjuk, hogy a muszlim kultúra más, és nem kell belőle nyugat-európait varázsolni, akkor talán működhet a segítség. Ők nem akarnak hozzánk idomulni sem a saját hazájukban, sem miután átjönnek Európába. A nyugatiak pedig abban látják a megoldást, hogy még nagyobb toleranciát kell gyakorolni. Sok naivitást és a valóságérzet hiányát látom ebben.  

Több olyan esetről is keringenek történetek, amelyek arról szólnak, hogy a nemzetközi szervezetek által telepített infrastruktúrát a helyiek tönkretették. Ön mit tapasztalt, a fejlődő országokban a legjobb szándék mellett is meg tud rekedni a segítségnyújtás? 

Nem kell olyan infrastruktúrát oda vinni, amelyet nem tudnak beépíteni az életükbe, a kultúrájukba. Mondok egy példát: Srí Lankára vittek gyorsnaszádokat abból a meggondolásból, hogy ezekkel a csillivilli motoros hajókkal mennyivel hatékonyabban megy majd a halászat. Ment a tengeren néhány ilyen jármű, aztán egyszer csak összeverekedtek az emberek, mert akinek jobb hajó jutott, az több halat fogott. A végén kilyuggatták az egészet, és visszatértek a régi módszerhez. Az követett el súlyos hibát ebben az esetben, aki ezzel az ötlettel előállt! Nem európai gondolkodás szerint kell az infrastruktúrát sem építeni. Egyeztetni kell a helyiekkel, meg kell ismerni őket, meg kell tanulni a társadalmuk működését és azt, hogy mivel tudok valós segítséget nyújtani. Nem kell egyszerre hármat lépni, mindig csak egyet. Általában ott tudunk eredményesen dolgozni, ahol értjük a közeget. Az elmúlt harminc év tapasztalata az, hogy bizonyos értelemben Kelet-Európában és Közép-Ázsiában a magyar mentalitást jobban elfogadják, mint mondjuk a nyugat-európait vagy az amerikait.  

Mi ennek az oka? 

Mi nem akarunk ideológiát exportálni, megváltoztatni őket. Emellett az észjárást tekintve a magyar és a közép-ázsiai is furfangos ember, és amikor összetalálkozunk, jobban értjük egymást céljait. 

Harminc éve építik a társadalmat itthon és külföldön. Ugyanazokkal a célokkal és motivációkkal végzik a segélyszervezeti munkát, mint három évtizeddel ezelőtt? 

Az 1991-es alapszabályunkban két célt jelöltünk meg. Az egyik a különbségtétel nélküli segítségnyújtás humanitárius katasztrófák esetén, a másik, hogy nézzük meg azokat az okokat, amelyek a szegénységet létrehozzák, és próbáljunk megoldásokat találni. Ha visszatekintek az elmúlt harminc évre, azt kell mondanom, hogy alapvetően nem változott semmi, mert ezek a célkitűzések a mai napig érvényesek. Ott vagyunk külföldön is a katasztrófáknál, sok tapasztalattal és elismeréssel gazdagodtunk, itthon pedig egy spontán segítségnyújtás felől közeledve eljutottunk oda, ami számunkra a konzervatív gondolkodást jelenti a szociális munkában. 

Segíteni is lehet konzervatív vagy liberális megközelítésből? 

Hogyne! A liberális szemlélet azt szorgalmazza, hogy alanyi jogon adjunk segélyt, ne kérdezősködjünk, ne kérjünk semmit számon, csak adjuk oda azt, ami kell.  

A konzervatív felfogás ezzel szemben azt mondja, hogy ha én adok neked valamit, akkor azért nem csak nekem, hanem neked is dolgoznod kell.  

A segítségnyújtás nem lehet egyoldalú, a másiknak is részt kell vennie a saját élete alakításában. Ez a „valamit valamiért” elv az oktatásban sem világos mindenki számára, aki szociális munkát tanul. 

Miért nem elég egyszerűen csak odaadni, amire szükség van? 

Ha valaki csak segélyt kap, benne marad a nyomorúságban, elveszíti az ambícióit, a felelősségtudatát, és így szocializálódnak a gyerekei is. Ez rossz jövőt épít! Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy a szociális segély egyik feltétele például, hogy a gyerek iskolába járjon. Bevezettük a tallérrendszert, ami azt jelenti, hogy ha valaki plusz munkát vállal, például kiemelten foglalkozik a gyerekeivel, akkor tallért kap, amelynek megneveztük az értékét. A tallérért lehet kapni például új ruhát, mozijegyet, színházjegyet. Volt olyan édesanya a Családok Átmeneti Otthonában, aki azt mondta, hogy szeretne elmenni színházba, és ez 10-12 tallérjába került. 

Egy segélyszervezet lelkét az emberi sorsokra adott reakciói adják. Emlékszik az első emberi történetre, amely megérintette a karitatív tevékenység során? 

Akkor még formailag nem is voltunk segélyszervezet, de már elkezdtünk szerveződni. Kozma Imrével beszéltem erről, aki bátorított és megerősített abban, hogy szükség van a szervezetre. A Zugligeti templomban és Csillebércen is elkezdtünk meditatív zenei alkalmakat szervezni. Bejöttek a sátorba százan-százötvenen. Az egyiknek gyógyszer kellett, a másik tőlünk szeretett volna hazatelefonálni a szeretteinek, hogy a bántalmazója nehogy beazonosítsa. De sok szép történetre emlékszem. Például amikor elindult a romániai forradalom, és elkezdtük az első konvojokat szervezni, Beregfürdőn volt egy nemzetközi tanácskozás, amelyen segélyszervezeti munkatársak is részt vettek. Délután megérkeztek a teherautók, mert ott is fel kellett pakolni dolgokat, és el voltak képedve, hogy milyen gyorsan reagálunk az eseményekre.  

Érezni kell a pillanatot, amikor lépni kell. 

Ezen a területen van, hogy az ember hiába érzi, mikor kell lépnie, mégsem tud. Mennyire van jelen a segélyszervezet életében a tehetetlenség? 

A szociális munkára jellemző, hogy vannak benne buktatók, kudarcok, hiszen megpróbáljuk a magunk gondolatvilága szerint a másik életét befolyásolni, és nem mindig találkozik a két nézet.  

Mekkora a felelőssége ebben a szociális munkásnak? 

A munkatárs kétféle hibát követhet el. Az egyik, hogy nagyon engedékenyen jár el, a másik, hogy prekoncepcióval áll neki a munkának, és megpróbálja a saját ötlete szerint elmondani, hogy mit kéne csinálni. Izgalmas feladat megtalálni az egyensúlyt, mert a célunk az, hogy segítsünk a másiknak felkapaszkodni, de ez nem mindig sikerül. Vannak olyan esetek, amikor be kell látni, hogy csak vegetálásra van lehetőség, tehát abban segíthetünk, hogy életben maradjon a másik. A hajléktalanellátásban sokszor el kell fogadnunk a tényt, hogy nem tudunk nagy változásokat elérni, csak megőrizni az emberek életét, és bizonyos pillanatokban szebbé, értelmesebbé tenni azt. Az igazi nagy kihívás az, amikor például olyan családdal dolgozunk, amelyik családok átmeneti otthonában él. Több mint százhúsz ilyen intézmény van Magyarországon, és másfél évig lehet egy helyen lenni. Ott sokszor azt látjuk, hogy vándorol az anyuka az intézmények között, a gyerek pedig így szocializálódik, nem látja, hogy a szülő dolgozna. Ezt a láncot meg kell szakítani! Ekkor találtuk ki a központi projektünket, amely Kastélyosdombó településhez kapcsolódik. Ennek keretein beül megkérdezzük a családokat, nem tanulnák-e meg a háztáji gazdálkodást, az apró jószággal való dolgozást. Mert ha igen, segítünk nekik letelepedni egy általunk rendbe rakott házban. 

Kép

Lehel László - Kép: Jónás Jácint

A Kastélyosdombó-projektet sikertörténetnek látja? 

Úgy gondolom, hogy az! Szép számmal vannak, akik eljöttek az állami rendszerből, és dolgozni kezdtek. Hetente értékeltük a tevékenységüket, megvoltak a célok, tartottunk elméleti és gyakorlati oktatást. Létrehoztunk sajtműhelyt, vannak fóliasátrak, az ott élők mezőgazdasági tevékenységet végeznek. A paradicsomot, hagymát eladjuk helyi vállalkozásoknak, éttermeknek. Létrehoztunk vendégházat, oda is kell ember, aki rendben tartja és felügyeli. Úgy kell elképzelni ezt a programot, mint egy gazdaságot: meg kell etetni az állatokat, ahhoz fel kell kelni, és nem lehet azt mondani, hogy túl korai az ébresztő! Volt, aki azt mondta, hogy hétkor nem tud felkelni, mi pedig erre azt válaszoltuk, hogy azért próbálja meg. Amikor egy hét után sem sikerült neki, akkor világossá vált, hogy nem tudunk többet segíteni.  

De olyan is volt, aki első nap nyolcra jött, második nap hét után kicsivel, a harmadik napon pedig pontosan érkezett.  

A felelősségérzetből és az ambícióból kell valamit visszahozni, és ha ez sikerült, tovább kísérjük a család életét. Ez a projekt jól mutatja, hogy mit jelent az, amikor az osztogatás helyett a fejlesztésre helyezzük a hangsúlyt.  

Hogyan hatott a világjárvány a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet életére? 

Egyértelműen felértékelődött a digitális képzés szerepe, különösen a szegregátumokban, ahol arról, hogy mondjuk laptopról bekapcsolódik a gyerek a távoktatásba, szó sem lehet. Az iskolai tananyagért nem mentek el, ezért lefénymásoltuk a feladatokat, és odatettük az ajtóhoz. A folyamat következő szakaszában összeszedtük a gyerekeket, és nyári képzésen segítettük őket a tananyag pótlásában, még hétvégeken is. Igyekszünk minden lehetséges formában elérhetők lenni. Az utóbbi időben egyre több olyan település van, ahol próbálunk a jelenlétünkkel közel kerülni a problémához. 

Ez mit jelent? 

Olyan egyszerű dolgokra kell gondolni például, hogy minden megszületett gyerekről tudni szeretnénk, hogy megismerjük a körülményeiket, és figyeljük, hogy mikor és milyen módon kell esetleg beavatkozni. Ez egy újfajta megközelítés, nagy reményeket fűzök hozzá.  

Nem teszi a rászorulókat ellenségessé az, hogy odamegy valaki, aki azt lesi, mikor avatkozzon bele az életükbe? 

A legelső gondolatuk mindig az, hogy jön a segélyszervezet, és elkezd osztogatni. Kell egy kis idő, mire megértik, hogy nem erről van szó.  

Jobban mondva erről is lehet szó, de abban nekik is együtt kell működniük. Először értetlenek, aztán csinálni kezdik, amit kell, hogy hozzájuthassanak ahhoz, amit szeretnének.  

A határon túli területeken is erős az Ökumenikus Segélyszervezet jelenléte, a kárpátaljaiaknak több gyűjtést is szerveztek a közelmúltban. Milyen célcsoportokkal foglalkoznak Ukrajna területén? 

Segélyszervezetünk a megalakulása óta jelen van Kárpátalján, az 1998. évi nagy árvíz utáni újjáépítési munka hatékony végzése érdekében önálló irodát nyitottunk Beregszászon, amelyet azóta is működtetünk. Gyerekek oktatásában segítünk, de foglalkozunk idősekkel is. Szép számmal vannak olyanok, akiknek nincs támogató családi hátterük. Ahol például tudjuk, hogy a gyerek Magyarországon él viszonylagos jólétben, azokban a családokban törődnek az idősekkel. De sokan egyedül vannak, magukra maradtak a szörnyen alacsony nyugdíjukkal. Ezen a területen a segélyezés is gyakrabban előfordul.  

Külföldön hol nyújtanak még segítséget? 

Az elmúlt harminc évben negyven országban fordultunk meg, és vannak olyan helyek, ahol folyamatosan jelen vannak munkatársaink. Afganisztánban hosszú ideig tevékenykedtünk, de ahogy korábban is említettem, ott most szünetel a munka. Irakban komoly stábunk van, három állandó munkatárssal és mintegy húsz helyivel. Millióeurós projekteket viszünk, iskolát építünk, víz- és áramhálózatot hozunk rendbe. 

Ezekre a gondolatokra szoktak ugrani a rosszindulatú hozzászólók azzal a kérdéssel, hogy „Miért nem a magyar infrastruktúrába ölik a pénzt, itthon nem lenne jobb helyen?!”. 

A menekültválság idején Európa egyik legfontosabb célja, hogy minél előbb visszatelepülhessenek a helyiek, és elinduljon ott az élet. Mert a menekülttáborokban reménytelen a helyzet, minden nap emberkereskedők ólálkodnak ott, akik azt mondják: „Hagyjátok itt ezt az egészet, elviszlek benneteket Európába!”. Ahhoz, hogy helyben tudjunk segíteni, gyorsan kell cselekednünk, hogy lássák a reményt, és részt akarjanak venni az újjáépítésben. Ez Magyarország érdeke is.  

Önök ott vannak természeti katasztrófáknál, ahol akkut helyzetekre reagálnak, és ott vannak a mindennapi nyomorban is, ahol sok kallódó élettel találkoznak. Euforikus és rettenetesen fájdalmas érzéseket is megtapasztalnak. Mennyire fontos érzelmi falat húzni ahhoz, hogy az ember jól tudjon segíteni? 

Mindenképpen kell. Ha nagyon bevonódnánk a folyamatba, az rossz irányba vinne bennünket, mert akkor egyéni igényekre próbálnánk válaszolni, és nekünk nem ez a dolgunk. Az a feladatunk, hogy ne vigyünk konfliktust a környezetbe, hanem próbáljunk olyan egységes megoldásokat találni, amelyek nem szülnek például féltékenységet a rászorulókban.  

A katasztrófáknál az ember egy idő után megedződik. 

Tudja, hogy mire kell felkészülni, milyen visszatérő gondok lesznek, mi lesz az első nap problémája, mi lesz a harmadik napon a gond és így tovább. Ezekben a helyzetekben komoly munka a segélyezés struktúráját összerakni, mert egy hét után már annyi segély jön, hogy nem tudják hatékonyan szétosztani. Meg kell szervezni a raktározást, elosztást, kategóriákat kell megállapítani, igazolványokat kiadni például arról, hogy az egyiknek az egész házát elvitte az árvíz, a másiknak pedig „csak” a húsz százalékát. Hogy jól menjen a munka, nem elég az, hogy gyűjtünk valamit, és odavisszük. Nem velünk történt, de sokszor előfordult, hogy hoztak ruhát, és kiderült, hogy nem kell ruha, inkább az összeomlott fészert kell rendbe tenni, önkéntes ácsbrigádra lenne szükség. A felebaráti szeretetnek, a keresztény elkötelezettségnek, a tudásnak, az ismeretnek, a szakmának egyensúlyban kell lennie, mert ha valamelyiket mellőzzük, az lelketlenné teszi a munkát. Ugyanakkor, ha az érzelmek vezérelnek, nem lesz professzionális segélyszervezeti tevékenység, hiszen a józan észre ezen a területen is nagy szükség van.