Könyvajánlóm elejére három olyan könyv kerül, amelyek szó szerint lenyűgöznek, ámulatra késztetnek mindenkit tartalmi és külső gazdagságukkal, pazar kivitelükkel. Be kell látnunk: egy könyv nemcsak olvasnivaló, hanem esztétikai élményt adó tárgy is. A most következő három könyv esetében a külső szépség összhangban van a gazdag tartalommal.
Az elmúlt esztendő történelmi könyvkiadásának egyik zászlóshajója ez a nagyszerű kiadvány, amelynek nemcsak a témája hiánypótló és különleges, hanem különféle világnézetű, ám magas szakmai kvalitásokkal rendelkező szerzőgárdája is. Szalay-Berzeviczy András nemzetközi sajtószakértő, e könyv kiadójának és egyik szerkesztőjének előszava sok olyan alapvetést elénk tár, amelyek segítenek értelmezni az egyes korszakok sajtóvisszhangját. Ilyen alapvetés például, hogy címlapra olyan események vagy személyek kerülhettek, amelyek és akik „történelmet csinálnak”. A címlap a legnagyobb PR-értékű médiamegjelenés. Egy kis ország, amilyen hazánk, csak percgyőzelmeket arathat a nemzetközi hírversenyben. A könyvben publikált eredeti címlapok és sajtótartalmak jelentős hányada Szalay-Berzeviczy András magángyűjteményéből származik. Az 1848-tól 1867-ig tartó időszak nemzetközi sajtótükrét a korszak neves történész-kutatója, Hermann Róbert tárja elénk. A kiegyezéstől a tanácsköztársaságig tartó évszázadváltó időszak nyugati sajtóját ifj. Bertényi Iván történész elemzi. A Horthy-korszak, a „király nélküli királyság” nyugati sajtóvisszhangját Romsics Ignác történész mutatja be, míg Eörsi László tárja elénk az 1945-től 1956-ig tartó bő évtizednek a nemzetközi sajtótörténetét. Valuch Tibor a kádárizmus „arcait” tárja fel a nyugati sajtóban, végül mindannyiunk közelmúltjának, a rendszerváltástól 2020-ig tartó bő három évtized sajtóreflexióit Tölgyessy Péter alkotmányjogász .
A magyar történelem nemcsak a mindenkori országhatárokon belül zajlik, hanem azokon kívül is. Történelmünk egy-egy kiemelkedő eseménye – többnyire kudarca – világosan megmutatja, mennyire fontos, hogy milyen képet alakítanak ki rólunk a minket körülvevő népek és vezető politikusaik. A Rákóczi-szabadságharc, az 1849-es fegyverletétel, a trianoni békediktátum csak néhány ezek közül a nemzetközi értékelésünkkel szembesítő események közül. Ezért is jó szembesülni külföldi megítélésünkkel, értékelésünkkel több mint négyszáz nyugati sajtócímlap, több száz cikk és rengeteg eddig ismeretlen sajtófotó tükrében. Milyen magyar események és emberek lépték át a nyugati sajtó ingerküszöbét? Nem nehéz kitalálni, mégis van valami bizsergető érzés – egyszerre szorongás és lelkesedés – amikor ismert magyar emberek arcát látom a Time, a National Geographic, a The New York Times, a Tempo, a Die Presse, a Der Spiegel vagy a Paris Match címoldalán. Ez a könyv ide-oda lapozgatva vagy végigolvasva egyaránt élmény.
Az Országház Könyvkiadó új reprezentatív kiadványa számomra hatalmas öröm és meglepetés. Több mint háromszázötven magyar politikai gúnyrajzot mutat be 120 év parlamenti munkájáról, annak tereiről, történeteiről. Vidám perceket okoz, hiszen karikatúrákról van szó, de meg is döbbent, amikor azzal szembesülünk: nincs új a nap alatt, a politika világának szereplői régen is ugyanolyan vadul és keményen csépelték egymást, mint manapság. És mindig voltak éles szemű és tehetséges rajzkészségű karikaturisták, akik az események mozgatórugóit, a személyek legjellemzőbb vonásait meglátták és ábrázolni is tudták.
Összefér egyáltalán az országgyűlés és a humor? Úgy tűnik, igen, ám a karikatúrák nem egyszerűen a humor gyümölcsei, hanem legalább annyira az iróniáé, a szatíráé. Furcsa így, alul- (vagy felül?) nézetből látni az elmúlt közel másfél évszázad történelmét. A már távoli események szereplőit látni általában szórakoztató, bár néha torokszorító is, hiszen tudjuk, hogy gyakran járt tömeghalállal és nyomorúsággal mindaz, amit kifőztek a történelem vegykonyhájában. Ennek a könyvnek a lapjain azonban mindez vitriolos humorrá és művészi invencióvá szelídül.
A túlburjánzó vizualitást még nem ismerő korban a karikatúrák, gúnyrajzok a tájékoztatás, értelmezés, kritika és befolyásolás eszközei voltak. A humornak pszichológiai funkciója volt: szelepként is működött, hozzájárulva a társadalmi feszültségek levezetéséhez. Ugyanakkor ismerték „a szatíra metsző pengéjét” is, amellyel a társadalmi „fekélyeket” kívánták eltávolítani. A gúnyrajz minden korban élt a torzítás eszközével, és hatása a szelíd kinevettetéstől akár a karaktergyilkosságig is terjedhetett.
A kötet tematikusan, a témákon belül pedig időrendben tárja elénk az országgyűléshez kapcsolódó politikai karikatúrák gazdag világát. Görbe tükröt tartanak a választásoknak, a parlament munkájának, a Ház üléseinek, a büfében zajló egyezkedéseknek, a kormányalakításoknak. Bevallom, az én kedvenc fejezetem az, amely a nők választójogi küzdelmeivel és parlamentbe jutásával foglalkozik. Az itteni illusztrációk közül mosolyt csalt az arcomra annak az 1870-es években keletkezett gúnyrajznak az aktualitása, ahol egy turnűrös szoknyás dáma éppen búcsúzik a férjétől, aki kötényt és papucsot visel, két kisgyerekről gondoskodik, és a lábasban éppen az ételt kavargatja. A felirat pedig: „No apjok, most a Deákklubba kell sietnem, mert egy javaslatomat fogják tárgyalni. Mig odaleszek készitsd el a vacsorát, fejd meg a tehenet, szoptasd meg a gyereket.”
Köszönet a könyv valamennyi szerkesztőjének a magas színvonalú, gyönyörű kiadványért, és különösen a könyv szerzőjének, Tamás Ágnes történésznek lényeget láttató összefoglalóiért.
A könyvbe itt belelapozhat.
Meglepett ez a szakácskönyv: miért pont a katolikusok? Aztán belelapozva megválaszoltam magamnak a kérdést: Miért ne? Sok ismert és kevésbé ismert katolikus főz jól, vagy ha nem is kiváló szakács az illető, de annyira figyelemre méltó jellem, hogy még egy egyszerűbb receptet is érdemes elfogadnunk tőle. Ez a rendhagyó, nagyon igényes kivitelű, kétnyelvű szakácskönyv 58 ismert katolikus – művészek, papok, tanárok, orvosok és mások – személyiségére és receptjeire épül. Az sem csalódik, aki változatos, könnyen vagy fifikásan elkészíthető receptekre vágyik, és az sem, aki csak a „szakácsokat” szeretné jobban megismerni. A könyv írója ugyanis mindenkivel készített röpinterjúkat, kis életmozaikokat négy témakörben: gyermekkori ízek, főzési tapasztalatok, külföldi élmények és ars poetica. Bevallom, engem ugyanannyira érdekeltek azok a bemutatkozó sorok, amelyeket tőlük olvastam, mint az, amit főztek-sütöttek. Élvezettel „ízleltem” például Böjte Csaba atya élménybeszámolóját kongói gasztronómiai kalandjáról, amikor tudta nélkül tarajos sülből készített pörköltet evett, Petres Lúcia domonkos nővér kamaszkori történetét a szétfőtt krumplilevesről, ami az apai szeretet csodaszép példázata is egyben. Azt hiszem, egy életre megjegyzem Lúcia nővér egyik sorát, amely tulajdonképpen idézet egyik rendtársától: „Nem az a bárka szabad, amely üresen úszkál a tó közepén, hanem az, amelyik ki van kötve, s bele lehet szállni.” A szabadság nem valamitől van, hanem valamire szól. Kovács Gergely gyulafehérvári érsek atya elmeséli, miért ért jól a házi munkákhoz: édesanyja ugyanis azt mondta, mivel nincs lánya, így a két fiának kell megtanulnia az ő munkáit is. Isten humorérzékéről tanúskodik, hogy később, 16 év korkülönbséggel megszületett az érsek atya húga, ám akkorra a két báty már remekül értett minden nőinek tartott munkához, beleértve a főzést is. Tőle olvastam ezt a nagyszerű sort is: „A papnak mindennap vízen kell járnia, és ez csak Isten erejével lehetséges.” Örömmel dobbant meg a szívem, látva többek között Boros Misi ifjú zongoraművészt is a „szakácsok” sorában.
Egészen biztosan elkészítem majd Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi bencés főapát Rákóczi túrósát, mert ez az egyik kedvenc süteményem, de még sosem készítettem el otthon; Barcsák Mariannának, a Katolikus Pedagógiai Intézet vezetőjének „Zacser” néven becézett (Sacher) tortáját és Véghseő Tamásnak, a Görögkatolikus Hittudományi Főiskola rektorának darázsfészek-tésztareceptjét (ő azért is belopta magát a szívembe, mert együtt fotóztatta magát a sütijével és a feleségével, vagyis nem titkolta, hogy női segítséget is igénybe vett). Schanda Balázs, a Pázmány alkotmányjogi tanszékének vezetője megnyert aszaltszilvás-sütőtökös-csirkemelles receptjével, mert épp mindhárom alapanyag van itthon. Örömmel fedeztem fel, hogy az általam nagyon kedvelt Bábel Balázs érsek atya ugyanúgy készíti a lecsót, ahogy én (csak ő kiveszi a szalonnapörcöket a zsírból, mielőtt a hagymát dinsztelné, én meg benne hagyom). A kovászos uborkát jövő nyáron úgy fogom készíteni, ahogy Marton Bernát ciszterci szerzetestől olvastam, mert saját specialitása ugyan, de nagyon profinak tűnik. És végre megtanulom Fazakas Zoltán Márton csornai premontrei apáttól a káposztás cvekedli készítését, mert bevallom, az eddigi próbálkozásaimmal nem voltam elégedett.
Aki tehát egyszerre szeretne lelki és táplálékot ajándékozni, bátran válassza az „Így főznek a magyar katolikusok”-at. Ráadásul megvásárlásával az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthont és a bakonyszűcsi Daganatos Gyermekek Rehabilitációs Lelki Otthonát is támogathatjuk.
Három nagy és tartalomban gazdag kiadvány után következzen három könnyedebb, ám kiváló regény, mert ilyen kikapcsolódásra is sokunknak szüksége van. A végén pedig következik a bónusz!
Kép: redcharlie/unsplash.com
A 2021-es év igazi szenzációt tartogatott a fantasykedvelőknek: megjelent egy olyan színvonalas magyar fantasy regény, amely bátran felveheti a versenyt a Trónok harcával, sőt, egész biztosan leköröz jónéhány népszerű, filmre vitt külföldi fantasyt. Ráadásul ez még csak az első része egy folytatásos regénysorozatnak. Schmal Róza kiváló minőségű irodalmi művel állt elénk. Mivel festő és könyvillusztrátor, ő maga rajzolta fantáziavilágának, a ladanni birodalomnak aprólékos térképeit, részletgazdag városképeit. Így írt a könyv keletkezéséről: „Ladann-völgy első terveit kamaszkoromban, a szentendrei HÉV-en és balatoni nyarakon firkáltam a füzeteimbe, de csak akkor tértem vissza hozzájuk, amikor már a fiam volt kamasz, és nem nagyon lehetett vele másról beszélgetni, mint a Trónok harcáról. Ezek a beszélgetések felidézték, hogy milyen jó volt a saját kitalált királyságom történetét szőni. A felfedezés, hogy ezt most is megtehetem, hirtelen jött, és a mai napig örömmel tölt el.”
A Ladann könyvében nemesi családok sarjai és nemes lelkűnek született emberek vívják harcaikat az ármánnyal, a politikai cselszövőkkel és más alantas indítékú ellenfeleikkel. A Ladann-folyó városai és falvai önmagukban is kisebb világok, saját hagyományokkal. Versengésük, harcaik és szövetségkötéseik alkotják történelmüket. Az írónőnek sikerül egy olyan bravúr, ami csak a legtehetségesebb írók képessége: képzelt világának szereplőit sikerül hús-vér, a mai hétköznapjainkból is jól ismert személyiségű emberekként ábrázolnia, elkerülve a sablonos karaktereket. Környezetüket pedig olyan részletgazdag realizmussal festi köréjük, mintha mi is ott élnénk mellettük. Alig várom, hogy olvashassam a folytatást!
Végh-Fodor Mónika évek óta arra készült, hogy regényíró legyen. Megvalósította az álmát: első regényével máris vérbeli íróként lép elénk. Egy hétköznapiságában is rendkívüli szerelmi történetet mesél el, amellyel nemcsak az érzések mélyére, de egy család múltjába is utazást tehetünk. A váratlan szerelmet, a vonzódást és a menekülést, az otthonkeresést a jelenben és a múltban olyan valóságteremtő erővel meséli el a szerző, mintha velünk történne. A regény beszippant, magával sodor.
Főhőse egy fiatal nő, aki irodalomtörténész, és Móricz Zsigmond szülőfalujában született. Ő maga meséli el történetét. Iskolái és karrierje érdekében költözött a fővárosba, ám sosem lett belőle öntudatos pesti értelmiségi. A nagy Ő-vel egy irodalmi konferencián találkozik, de a két szerelmesnek hosszú utat kell megtennie (a maga fizikai valóságában is), amíg egymáshoz érkezhetnek. És a szerelem beteljesedésével a történetnek még távolról sincs vége...
Nekem úgy tűnt, ezt a regényt sok önéletrajzi szál szövi át, de végül mégiscsak fikció, olyan történet, amelynek örömeit és felismeréseit, érési folyamatát magunknak is kívánhatnánk.
Melyik kamasz ne vágyna arra, hogy valahová elutazzon az időben? Melyik érdeklődő srácot vagy lányt ne vonzaná a múlt egy-egy korszaka vagy éppen a jövő? Váradi Anna ennek a vágynak a beteljesülését segíti elő: Bence, tizenéves kamasz hőse váratlanul visszakerül a honfoglalást megelőző évekbe, Etelközbe, a magyarok ősei közé. A lóra született ősmagyarok fokozatosan maguk közé fogadják. Ha most valaki arra gondol, hogy ez egy olyan ifjúsági regény, amely érzékletes betekintést nyújt egy letűnt történelmi korba, így tulajdonképpen felfogható egy szépirodalmi történelemórának – nos, részben igaza van. Megtudjuk, hogyan épül a jurta, hogyan készül a kumisz, a nemez, a nyílvesszők, miért alakul ki élethosszig tartó kapcsolat ló és lovasa között… Ám az „Idővándor” ennél jóval több, nem véletlenül írtak róla a 10–13 éves gyerekolvasók olyan véleményeket, hogy „a regény olvasása közben arra gondoltam, milyen kár, hogy nem a végtelenségig tart, és ki lehet olvasni!”, „szerintem még a Harry Potteren is túltesz, hiszen időutazás a történelem legizgalmasabb korába” meg hogy „a könyv elolvasása több iskolai késésembe került, mert este olyan sokáig olvastam, hogy reggel nem bírtam fölkelni.”
Bence és barátai, Cseke, Lóri, Kincső lebilincselően izgalmas küzdelmekbe keverednek, közben pedig megtanulják becsülni a legfontosabb emberi érzéseket és értékeket: a barátságot, a szerelmet, a családot, a hagyományt. Megelevenednek és felfedik valódi jelentésüket a magyar népmesék szereplői. Az időutazáshoz persze hozzá tartozik a konspiráció, az idősíkokon átnyúló összeesküvés, egy titokzatos hagyományőrző testvériség, egy varázserejű festmény (mi más, mint a Feszty-körkép Ópusztaszeren) – gondosan felépített mozaikjai egy lebilincselő kalandregénynek.
Akár gyerekek veszik kezükbe ezt a könyvet, akár felnőttek, nem fognak csalódni. Váradi Anna három fiának dedikálta könyvét, amelyhez Böjte Csaba írt ajánlást. A könyv megvásárlói ugyanis támogatják a Dévai Szent Ferenc Alapítványt. És az időutazás hamarosan folytatódik…
Végül következzen egy zavarba ejtően érdekes könyv, amely egyszerre mesekönyv és tudományos mű felnőtteknek. Néhány éve nagy kultusza volt a vámpíroknak: filmek, regények özöne szólt róluk, amelyben keveredtek a történelmi vámpírhit jellemző toposzai a kortárs fantáziavilággal. Ez a könyv azoknak szól, akiket érdekel a vámpírmítosz eredete, amely egyidős az emberiséggel, újabb és máig ható hulláma azonban Közép-Európához kötődik. Magyar László András, a Semmelweis Orvostörténelmi Múzeum és Könyvtár (ma már a Nemzeti Múzeum filiája) nyugalmazott főigazgató-helyettese régóta és tudományos igénnyel foglalkozik vámpírtörténelemmel, igazi „vámpirológus”. Idén jelentette meg három alapmű magyar fordítását, az Európát az 1730-as években hatalmába kerítő vámpír-hisztéria dokumentumait.
A Habsburg Birodalom felvilágosult hivatalnokai döbbenten kerültek szembe a tömegeket félelemben tartó és kétségbeesett tettekre sarkalló vámpírhiedelmekkel. Mivel ezeket a néphit a járványokkal is kapcsolatba hozta, több császári vizsgálóbizottság is tüzetesen foglalkozott az eseményekkel. Kezdetben ezek a hiedelmek kizárólag a szláv népek körében virágoztak, majd Erdélyen és a Magyar Királyságon keresztül egész Európában elterjedtek. A beszámolókat ugyanis átvette a korabeli bulvársajtó, így aztán hamarosan egész Európa vámpír-lázban égett.
A három vámpír-dokumentum élvezetes olvasmány minden történelmi érdeklődésű (no meg vámpírrajongó) ember számára. Az első egy 1732-ben keltezett okirat, Johannes Kramer orvos beszámolója a magyarországi és erdélyi vámpírjelenségekről. A második irat szerzője Gerhard Van Swieten, Mária Terézia nagy hatalmú orvosa, aki gyakorlatilag irányítója volt a birodalom oktatás- és egészségügyének. Vámpírokról szóló tanulmányát ma is élvezet olvasni. A kötet legérdekesebb része mégis a harmadik: Georg Tallar német sebészorvos beszámolója a vámpírbetegségről. Őt a bécsi udvar bízta meg azzal, hogy gyűjtsön adatokat a dél-erdélyi, oláhországi, bánáti román és szerb falvakban. Tallar beszámolója első kézből tudósít tehát az erdélyi vámpírhiedelmekről, és miközben ő nem hitte és elítélte ezeket a babonákat, mégis alaposan elemezte és megőrizte az utókor számára.
A kultúrtörténeti csemegének is beillő kis könyv nem hiányozhat egyetlen Drakula-, Nosferratu-, Lugosi Béla-, Buffy-, Alkonyat-, Vámpírnaplók- és True Blood-rajongó könyvespolcáról sem, és még nagyobb kíváncsisággal olvashatják az orvos- és kultusztörténet, a néphagyományok és mítoszok iránt érdeklődők.
