A maláriának hosszú története van, a betegséget már időszámításunk előtt is említették a Védákban, India legrégibb irodalmi emlékeiben. Az európai írásokban csak később találni utalást a lázas kórra, használják rá a mocsárláz, a korzikai láz, a negyednapos láz és római láz megnevezést is. Utóbbi arra vezethető vissza, hogy a trópusi maláriát a rómaiak hozták a kontinensre abban az időszakban, amikor a gabonát elkezdték Karthágóból és egyéb déli területekről beszerezni. Akkor még nem tudták, hogy a fertőzést a szúnyog terjeszti, kórokozóját pedig végképp nem ismerték. Egyedül a betegségről tudtak, aminek számos nyoma van a képzőművészetben és az irodalomban is. A lázas kór még Shakespeare drámáiban is gyakran feltűnik, azok harmadában utal rá a szerző. „Ugyan Európában a trópusi malária járványokat nem okozott, de térségünk hosszú ideig szenvedett a betegség egyéb formáitól. A maláriának ugyanis négyféle típusa van, nem mind ugyanolyan veszélyes” – mondja dr. Kiss Árpád gyógyszerész, aki a malária gyógyszerének, a kininnek a történetét kutatta, nemrég könyve is megjelent a témáról. A grófné csodálatos fái című kötet a kinin útját mutatja be, a gyógyszerészt a téma személyesen is érinti: évekig dolgozott Kelet-Afrikában, ahol két családtagját a malária miatt majdnem elvesztette. A téma ekkor kezdte el érdekelni. 

Karöltve az ezüsttel 

A kinin története Dél-Amerika felfedezésével kezdődött, pedig maga a malária nem is volt jelen az Újvilágban, azt csak az európai ember hurcolta be oda a gyarmatosítás során. Furcsa, de a betegség ellenszerét ennek ellenére ezen a földrészen találták meg. Ez volt a kínafa kérge, ami a spanyol hódítók révén került Európába. „Porát eleinte a jezsuiták terjesztették, vittek belőle a Vatikánba is. Mivel a pápai állam – különösképp de Lugo bíboros – komoly erőfeszítéseket tett a kínakéreg elterjesztéséért, sok helyen gyanakodva fogadták a bíborosporként is emlegetett gyógyszert. Az orvosok is nehezen adták fel a több mint másfél évezredes világképüket, amely szerint a maláriát érvágással és piócázással kell kezelni” – emeli ki Kiss Árpád.

Mert bár a gyógyszer több uralkodó életét is megmentette, a konzervatív orvosi szemlélet és az Újvilágból hozott kinin nem igazán fért meg egymás mellett.

Azt nem tudni pontosan, hogy a kínakéreg maláriaellenes hatását hogy fedezték fel, erről több feltételezés is van. Az egyik szerint az ősi indiánok használták másra, és annak kapcsán – amikor a maláriát behurcolták hozzájuk – fedezték fel az új lehetőséget. Az elmélet szerint a kínafa kérgéből a magas hegyekben főztek teát a hideg ellen, és annak hatására szűnt meg a vacogás. Mivel a malária is hasonló tünetekkel – hidegrázással – indul, kipróbálhatták annak jelentkezésekor is, és ugyan más miatt, mint a hidegnél, de sikereket érhettek el vele. A spanyol jezsuita szerzetesek is juthattak ugyanerre a következtetésre. Magát a kinint először két francia gyógyszerész vonta ki a kínafa kérgéből, nagyjából 200 évvel ezelőtt, 1820-ban. A hatóanyag nélkülözhetetlen kelléke lett a trópusi gyarmatosításoknak is. Később a gyarmatokon hoztak létre kínafaültetvényeket, a 19. század végén, 20. század elején pedig kiningyárakat is létesítettek. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Mindent és semmit 

A kinin történetének legérdekesebb része az, hogy segítségével úgy tudtak kezelni egy világjárványt okozó betegséget – mert a malária is ilyen volt –, hogy közben azt sem tudták, mi okozza a kórt. A 19. század közepén már azt is felismerték, hogy a malária nemcsak kezelhető, hanem meg is előzhető a kininnel. Ekkor kezdték a britek Indiában ginnel keverni a kínakéreg porát, míg azok a haditengerészek, akik Afrika partjainál hajóztak, borral elegyítették. Ezzel sikerült megelőzni már magát a megbetegedést is. Arra, hogy magát a maláriát mi okozza, csak később derült fény. „A betegség kórokozóját egy francia kutató 1880-ban fedezte fel egy maláriás katona vérében, Algériában. Ez egy plazmódium, ami egy, a sejtfal nélküli, amőbaszerű egysejtű. Viszont hiába volt meg a kórokozó, azt ekkor még nem tudták, hogy a fertőzés szúnyogcsípéssel terjed” – mondja Kiss Árpád.

Később egy angol orvos fedezte föl – szúnyogok boncolása közben –, hogy a malária vektora a szúnyog. Eredményét 1902-ben Nobel-díjjal ismerték el, bár ő nem az ember, hanem a madár maláriáját mutatta ki a vérszívókban.

Ez viszont elég volt ahhoz, hogy meg tudja határozni a terjedés útját, rájöjjön, hogy a plazmódium gazdaállata a szúnyog, és köztes gazdája az ember. Az emberi malária kórokozóját később azonosította egy olasz orvos, Rossi. A lázas kór járványtanának megismerése után a betegség kezelése és megelőzése sokkal egyszerűbb lett, de az út nem volt egyszerű, a megoldás pedig ma sem tökéletes. 

Ma sincs párja a kininnek 

A helyzetet nehezítette, hogy a világháborúk idején kininhiány lépett föl, a hadiállapotok ellehetetlenítették a beszerzést, emiatt felgyorsult a mesterséges vagy szintetikus kininpótlók (úgynevezett kinin analógok) kutatása. Fontos cél lett emellett a maláriát terjesztő szúnyogok irtása, aminek eszköze a DDT volt. „Ezt először katonáknál használták a tetű ellen, majd elkezdte alkalmazni a mezőgazdaság, később segítségével – a szúnyogok kiirtásával – akarták felszámolni a maláriát is. Emiatt is permetezték vele végig Afrikát és Ázsiát is” – meséli Kiss Árpád. Ez a próbálkozás nagyon sikeres volt, azonban az egyre nagyobb dózisokban alkalmazott DDT súlyos károkat okozott a környezetben. Miután a szúnyogokkal leszámolni nem lehet, a malária ellen a fertőzés megelőzésével, majd ha az sem sikerül, kezelésével lehet védekezni. Ennek legjobb eszköze még mindig a kinin, amelyet igyekeznek egyfajta aranytartalékként kezelni, a rezisztencia kialakulását megelőzendő, csak a legsúlyosabb eseteknél bevetni.

Ezt a hatóanyagot ma is a kínafa kérgéből nyerik ki, lévén szintézise bonyolult és drága.

Persze jók a szintetikus kininpótlók is, de azok csak átmenetileg jelentenek megoldást, idővel rezisztencia alakul ki velük szemben. A malária elleni harc emiatt ma is tart, a betegséggel állandó a versenyfutás. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az érzékenység megszüntetése szemmozgásokkal és újrafeldolgozás – Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) – egy olyan pszichoterápiás eljárás, amelyet traumatikus élmények következtében kialakult maradandó problémák kezelésére fejlesztettek ki. Egy amerikai pszichológusnő, Francine Shapiro dolgozta ki a '80-as években. Rosszindulatú betegsége volt, ami nagyon nyomasztotta őt. Ezen tépelődve sétált egy parkban, ahol a párhuzamos fasor leveleit pásztázva létrejött egy szakkádikus, tehát egy gyors jobbra-balra szemmozgás. Azt vette észre, hogy azok a nyomasztó gondolatok és érzések, amiken rágódott éppen a betegségére vonatkozóan, gyorsan enyhültek, és egyfajta megkönnyebbülést él át. Vizsgálni kezdte, hogy lehetséges-e, hogy mindez a gyors szemmozgásokkal áll összefüggésben. Kutatni kezdte a jelenséget, először kollégákon, barátokon, majd pácienseken próbálgatva. Elsőként Vietnámot megjárt amerikai veteránok poszttraumás stresszzavar-tüneteit kezelte nagy sikerrel, már kifejezetten ezzel a technikával.

Az EMDR tehát traumatikus események feldolgozására született meg, de azóta sok más pszichés nehézséget is kezelnek vele sikeresen. Mindenféle olyan kórképet vagy problémát, amelynek valamilyen traumatikus esemény áll a hátterében.

A terapeuta segít felidézni a rossz emlékeket, vagy spontán módon is megjelenhetnek ezek, mert annyira felszínen vannak?

A páciens jelenlegi nehézségeit próbáljuk feltérképezni és adott esetben összekötni olyan múltbéli eseménnyel, amelynek kapcsán azok kialakultak. Ami a jelenben neked nehézséget okoz, az valószínűleg valamikor a múltban hasznos és értelmes válasz lehetett. Például, meg se tudsz szólalni egy tekintélyszemély, mondjuk a főnököd előtt. Ezt jó lenne megváltoztatni, de akkor, amikor megtanultad, hogy így válaszolj valamire, ez a viselkedés a túlélét segítette. Ezzel a jelenlegi, mára már inkább akadályozó, mint hasznos viselkedéses vagy érzelmi válasszal tudunk visszamenni a múltba, megkeresni és elkezdeni feldolgozni azt a traumatikus emléket, ami a jelenlegi nehézség kialakulásához vezetett. Például amikor a tornatanár leüvöltötte a fejedet az egész osztály előtt, vagy a túl szigorú apádnak vagy anyádnak járt el a keze. Ezekben az esetekben nagyon is helyénvaló volt, hogy ne szólalj meg, hiszen valószínűleg még nagyobb bajba kerültél volna, ha visszabeszélsz.

Az, amit te említesz, amikor spontán módon betör a tudatba egy traumatikus esemény, a poszttraumás stresszzavarhoz kapcsolódik. A traumatikusan tárolt emlékek egyik sajátossága, hogy nem úgy működnek, mint a normál emlékek, hanem töredezetten tárolódnak. Általában, amikor normál módon dolgozod föl az eseményeket, amik veled történnek, akkor az agyad ezeket az emlékeket rendszerezi. Olyan, mintha egy könyvespolcon tematikusan rendezné el a szépirodalmi, a szórakoztató irodalmi könyveket, a krimiket, a tudományos-fantasztikusokat. Leszűri a lényeget, rátesz egy címkét, fölrakja egy polcra, ahonnan azt veszed le, amit éppen szeretnél. Lefordítva ezt az emlékezeti folyamatokra: arra emlékszel vissza, amire akarsz, és ha éppen nem akarsz emlékezni, akkor képes vagy félretenni az emléket, és a jelenre koncentrálsz. A traumatikus emlékek nem így működnek. Olyan, mintha egy könyv lapjai hevernének szanaszét, és nem is áll össze, hogy a könyv miről szól.

A traumatikus emlékek akaratlanul is be tudnak törni a tudatba akkor is, amikor te nem akarod. Nem is lehet könnyen visszaszuszakolni őket, hogy most nem szeretnék vele foglalkozni.

A másik furcsa sajátosságuk pedig pont az ellenkezője ennek: vannak olyan részletei, amelyre ha akarsz sem tudsz visszaemlékezni akaratlagosan.

Ez egy tudattalan túlélési technika?

Igen, az is, és az emlékezeti tárolásból fakadó szükségszerűség. Mondjuk volt egy autóbaleseted. Megtörténhet, hogy valamilyen, a traumatikus eseményre emlékeztető, ahhoz hasonló, váratlanul felbukkanó inger hatására aktivizálódik a trauma, úgy is, hogy te nem akarod. Mondjuk meghallasz egy szirénát, és attól elkezdesz izzadni és remegni. Vagy ha valamikor egy piros autóval ütköztél, és egy piros autó megy el melletted, az is beugraszthatja a traumatikus élményeket. Ezeket hívják úgy, hogy flashback vagy emlékbetörés, újraátélés. Ott van a memóriában, csak nem konszolidálódik, nem ülepszik le rendszerezetten.

Kép

Kép: Unsplash / Vince Fleming

Ha valaki mondjuk bántalmazást szenvedett el gyerekkorában, vagy szexuális erőszak áldozata lett, ezek olyan súlyos esetek, amelyek felidéződve akár ledermesztik az embert, nem?

A traumatikus emlékek betörhetnek a tudatba akár képek, emlékfoszlányok, akár álmok, érzelmek, testérzetek vagy gondolatok formájában is. Ezzel szemben áll az amnézia: nem emlékszel arra, hogy mi történt veled, vagy bizonyos részeire nem emlékszel, vagy a rémületre nem emlékszel. Előfordulhat valóban, hogy a tudat így védekezik a traumát követően, megpróbálja elkerülni az emlékezésnek a lehetőségeit. A traumatikus tünettannak, a PTSD-nek (poszttraumás szindrómának) egyébként pont az újraátélés az egyik tünetcsoportja, az elkerülés pedig a másik csoportja. Ezek szorosan összefüggenek. Ha állandó emlékbetöréseid vannak, aminek ki vagy szolgáltatva, persze, hogy megpróbálsz úrrá lenni valahogy ezen, és elkerülni a rossz emlékek állandó, kínzó megjelenését.

Kerülni kezdesz mindenféle olyan helyzetet, ami téged erre a nagyon rossz eseményre emlékeztethet. Először csak az autóvezetést kerülöd el, aztán súlyosbodó esetben végül már ki sem mész az utcára.

Egy terápia során a terapeutának fel kell mérnie, hogy egy közelmúltbeli egyszeri eseményről van szó – mondjuk egy rablásról, egy autóbalesetről, egy háborús élményről –, vagy pedig korai történetről, elhúzódó, többször ismétlődő esetről, kapcsolati vagy gyerekkori traumatizációról... Ugyanis, ha előbukkan egy olyan trauma, amire nem számított az illető, de a terapeuta sem, az újratraumatizáló hatású lehet. Fontos, hogy felmérjük a páciens érzelemszabályozó képességét, azt, hogy a vele történt dolgok hatására ebben a pillanatban hol van, mennyire tudja megnyugtatni saját magát, milyen a jelenlegi élethelyzete, vannak-e támogató kapcsolatai.

Sokan azt hiszik, hogy a terápia során emléktörlés történik (ami egyébként lehetetlen), pedig valójában az emlék érzelmi semlegesítése következik be, ha jól fogalmazom meg...

Valóban, nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat. Arra vágyunk, hogy bárcsak az a borzalom soha ne történt volna meg velem, de ez nem lesz így. Nem maga az esemény, hanem az ahhoz való viszonyunk az, ami traumatikus, ahogyan elkezdünk ennek hatására gondolkozni önmagunkról és a világról. Vannak hiedelmeink saját magunkról és a világról, hogy a világ jó és igazságos, a szükséges dolgokat megteremthetem saját magamnak, a családomnak. Ha történik egy traumatikus esemény, ezek az alapvető hiedelmek megrendülnek. Nehéz már utána azt gondolni, hogy az élet és a világ alapvetően jó. Tulajdonképpen ezt a korábbi pozitív viszonyrendszert állítjuk vissza a terápiában. Abban segítünk az illetőnek, hogy a traumatikus eseményeket integrálva képes legyen azt gondolni, hogy bár mindez megtörtént, de ezzel együtt mégis érdemes élni.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy megnézzük, milyen múltbeli emlékek azok, ahol azt a diszfunkcionális viselkedést, érzelmet, gondolatot, viszonyulást tanulta, ami őt hátráltatja most. Ezeket az emlékeket kezdjük feldolgozni a szemmozgásos újrafeldolgozással.

A terapeuta és a páciens röviden felidézi, újra intenzívvé teszi az emléket, minél részletesebben, hogy mit gondolt akkor önmagáról, milyen érzelmei voltak, hogy mi az a kép, ami megjeleníti számára az emléket. Utána kérjük a pácienst, hogy kezdjen el erre az emlékre gondolni, majd ezzel egyidőben szemmozgásokat kiváltó, elterelő ingereket kap. Ezek lehetnek kétoldali vizuális ingerek, vagy felváltva mindkét fülbe adott auditív ingerek, illetve kézre, lábra vagy más restrészre adott érintéses stimulációk. A hatásukra végzett jobbra-balra gyors szemmozgások az EMDR terápia specifikus hatótényezői, segíteni tudnak az agynak abban, hogy az emlék konszolidálódjon. Egy ilyen emlékfeldolgozás során a jelen egyre inkább elválik a múlttól, azaz világossá válik, hogy annak a múltbeli történésnek vége van. A jelen idejű fenyegetettség, az, hogy mintha ez most is állandóan jelen lenne, lebomlik, így elveszíti kényszerítő erejét. Például, ha a főnököm csúnyán néz rám a munkahelyemen, mert ő éppen ideges, akkor nem kezd el bennem nőni egy iszonyú feszültség, hogy őt kiengeszteljem, vagy túlórázzak, hogy őt megenyhítsem. Szabadon tudok dönteni arról, hogy erre hogyan reagáljak. A folyamat végén belülről születik meg a felismerés: velem tényleg megtörtént valami borzalom, de felnőttem, és már vége van. Megértem, hogy mindezek dacára vagy ezzel együtt értékes, szerethető ember vagyok.

A hulladék voltaképpen az értelmetlen és indokolatlan üvegházgáz-termelés szinonimája – hiszen minden, ami idővel hulladékká válik, energiafelhasználás és szén-dioxid-kibocsátás árán jött létre*. Ráadásul az általunk megtermelt hulladékmennyiség, illetve annak kezelése önmagában is hatalmas üvegházgáz-kibocsátással jár, ebből a szektorból származik a teljes üvegházgáz-mennyiség 3 százaléka. Mindez azt is jelenti, hogy a hulladékmennyiség csökkentése a klímavédelem egyik legkézenfekvőbb és legfájdalommentesebb módja, hiszen semmiről nem kell lemondanunk érte, ami igazán fontos a számunkra.

A hulladékcsökkentés az üzletben, a bevásárlásnál kezdődik, a kevesebb és könnyebben lebomló csomagolóanyagba csomagolt termékek választásánál. Ha van olyan opció, akkor célszerű a visszaválthatót, a többször felhasználhatót választani. Jó megoldás a szelektív gyűjtés is, de szükséges hozzá a gyűjtőrendszer ismerete. (Melyik nap és milyen formában szállítják el a papírt, a műanyagot, esetleg a fémet, az üveget, a zöldhulladékot; mit milyen formában kell kitenni, hogy valóban elvigyék; mit kell gyűjtőszigetre vagy hulladékudvarba vinni.) Az egyszer használatos műanyagok forgalmát ma már uniós irányelv is korlátozza – szerencsére az üzletekben is egyre ritkábban találkozunk velük, és mindnek van bevált helyettesítő terméke (például az egyszer használatos plasztikszatyor helyett a vászon bevásárlószatyor). A háztartási veszélyes hulladékot például csak a hulladékudvarok, illetve egyes speciális hulladékfajták esetén a gyógyszertárak és a benzinkutak veszik át.

Minden élelmiszercsomagolást meg kell tisztítani az élelmiszermaradéktól – ez elsősorban nem is technológiai, hanem higiéniai okokból fontos. Bonyolultnak tűnik, de erre is igaz, ami az egész klímavédelem alapgondolata: sokkal egyszerűbb megőrizni élhetőnek a Földet, mint valahol egy másik bolygót megpróbálni lakhatóvá tenni.

*Az energiahasználat elsősorban az évmilliókkal korábban élt állati és növényi szervezetek maradványiból képződött fosszilis tüzelőanyagok elégetésével járul hozzá a földi életfeltételek rontásához. A füst szén-dioxid-tartalma a légkörben üvegházhatású gázként viselkedve fokozza a felmelegedést. Nem ártalmatlan ugyanakkor a füstgáz többi összetevője sem: az égéstermékek számos légúti és daganatos megbetegedés okozójaként ismertek. Hasonló a helyzet az égéssel és füsttel járó hagyományos dohánytermékek esetében is. A cigarettafüst szintén tartalmaz szén-dioxidot, de emellett közel száz olyan egyéb égésterméket is, amelyek bizonyítottan ártalmasak a dohányzóra és a környezetére is. Az égés és füst nélkül működő alternatívák használatakor lényegesen kevesebb káros- és potenciálisan káros anyag szabadul fel, mint a hagyományos dohánytermékek esetében. Hiteles, megbízható forrásból történő tájékozódással és a megfelelő alacsonyabb károsanyag-kibocsátással járó alternatívák kiválasztásával nagy lépéseket tehetünk az ártalomcsökkentés útján.

A cikk társadalmi célú reklám, megrendelője a Philip Morris Magyarország Kft.

„Nem tudtam, hogy meg tudom-e csinálni. Féltem. Antoniótól is féltem – abszolút úriember volt, és nagyon kedves, közeli barátok vagyunk azóta is, de akkor is: ő nagyon szabad volt, és megijesztett, hogy neki ez semmiség. Sírni kezdtem, mire ő azt mondta, nagyon rosszul érzi magát. Szégyelltem, hogy sírok. (…) Nem bírtam elengedni a törölközőt. Próbáltak megnevettetni. Aztán levettem a törölközőt, de nagyjából két másodperccel később újra sírva fakadtam. De valahogy túljutottunk a dolgon. Kihoztuk abból a kis időből, amit tudtunk” – így nyilatkozott Salma Hayek nemrég Dax Shepard podcastjában, ahol arról beszélt, hogyan traumatizálta az 1995-ös Desperado forgatása. A színésznő folyton az apjára és a bátyjaira gondolt, hogy vajon látják-e majd, és hogy piszkálni fogják-e ezért.

Hayek 2017-ben arról is őszintén beszélt, hogy Harvey Weinstein több szexjelenetet követelt a Fridába, és gyakorlatilag belezsarolta őt a snittek eljátszásába annak ellenére, hogy a felvételek előtt hányingere volt, és sírógörcsöket kapott. 

Sharon Stone egyáltalán nem akarta, hogy az Elemi ösztön nézői lássák a nemi szervét, a forgatáson azt mondták neki, hogy direktbe semmit nem mutatnak majd. Amikor a vetítésen végül mégiscsak meglátta a legintimebb testrészét, teljesen kiborult, még a rendezőt is pofon vágta. Nicole Kidman arra panaszkodott, hogy nehezen viselte a Hatalmas kis hazugságok erőszakos jeleneteit, a forgatás után dühösnek és megalázottnak érezte magát. Natalie Portman karrierje során kerülte a vetkőzést, a Hotel Chevalier című rövidfilmben mégis láthatjuk a színésznőt meztelenül. Portman később az MTV News-nak elárulta, hogy megbánta a jelenetek leforgatását, de nem azért, mert a forgatás traumatizálta volna, hanem mert a bemutatót követően a képkockák pornóoldalakra is felkerültek, és ez már „túl sok volt neki.” „Nem szeretem, amikor visszaélnek valamivel. Ez egy drámai jelenet, egy történet része, nagyon dühít, hogy pornóoldalakra került” – fakadt ki a színésznő. 
A férfiaknak is lehet gondja a meztelenséggel a filmvásznon. Nők milliói rajonganak az Alkonyatban játszó Taylor Lautnerért, aki sokszor tűnik fel póló nélkül a trilógiában. „A motivációmat a film és a rajongók jelentették, de nem akarom, hogy csak a testem miatt ismerjenek. Ha lenne választásom, többé nem venném le a pólómat egyik filmben sem, de gondolom erről senki nem fog megkérdezni” – fűzte hozzá Lautner egy interjúban. 

Bár Hollywoodban intimitáskoordinátorok alkalmazásával igyekeznek kényelmesebbé tenni a meztelen jelenetek forgatását, sokan továbbra is arról számolnak be, hogy csak azért veszik le a ruhájukat, mert nyomás alatt tartják őket. 

Az én testem, az én döntésem! 

Dienes Angéla pszichológus szerint nem meglepő, hogy sok színész nehéz érzésekkel éli meg az erotikus jelenetek forgatását. Mindenkinek van intim tere, ahová nem enged be akárkit. Azt, hogy mikor, illetve ki előtt vetkőzünk le, szeretjük mi szabályozni, és amikor mások ki akarják venni a kezünkből az irányítást, az kiszolgáltatottságérzéssel, kontrollvesztettséggel, szorongással járhat. 

Kép

Kép: Pexels/Anete Lusina

A Be Balanced Pszichológiai Pont pszichológusa szerint a színészet egyike azoknak a szakmáknak, amelyben folyton erős a versengés és nagy a bizonytalanság. Még a sikeres, foglalkoztatott színészek karrieríve is pillanatok alatt megváltozhat, ami felerősítheti a megfelelni vágyást. „Ebben a hivatásban könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy mélyebb önismeret híján akkor érezzük magunkat igazán értékesnek, ha külső visszaigazolásokat kapunk, mondjuk kiválasztanak egy szerepre. Nagyon nagy lehet a nyomás, az attól való félelem, hogy mi történik, ha kiesem a pixisből, ha visszautasítanak engem vagy ha nem vállalok egy valamit” – magyarázza Dienes Angéla. 
A szakember szerint Salma Hayek és Sharon Stone esete jól példázza, hogy az is előfordul, hogy a forgatás közben változnak a feltételek, például bekerül a filmbe egy olyan erotikus jelenet, amiről korábban nem volt szó, és ez újabb nehéz döntési helyzetet teremt. „Hogyha valaki aláír egy szerződést, azzal igent mond egy produkcióra, és ha nem vállalja a rendező kéréseit, akkor úgy érezheti, hogy cserben hagy másokat. Még akkor is, ha olyan jelenetekről van szó, amelyekbe korábban nem egyezett bele. Ez pszichológiai szempontból úgy néz ki, hogyha képletesen betesszük a lábunkat az ajtóba, tehát elindultunk valami felé, akkor sokkal kevésbé vagyunk hajlamosak arra, hogy visszalépjünk, mint a folyamat elején. Inkább besétálunk a szobába” – teszi hozzá a pszichológus. 

A meztelenség közönségcsalogató eszköz 

Tóth-Bertók Eszter filmszakértő úgy véli, hogy a meztelenség filmbéli megjelenése lehet polgárpukkasztó, hangulatkeltő, illetve -fokozó eszköz, és szolgálhatja a néző szexuális vágyainak felébresztését – kiváltképpen az erotikus film és a szexfilm műfajában –, ugyanakkor ennél fontosabb funkciója is lehet, méghozzá az, hogy egyértelművé és átélhetőbbé tegye a film mondanivalóját, üzenetét, kérdésfelvetését. „Ez utóbbi mondható el George Foster Platt Inspiration című 1915-ös alkotásáról, amely a film­történet első olyan filmje, amelyben megjelenik egy meztelen női test. Ez a fajta alkotói törekvés a film története során igen jellemző, de természetesen számos olyan – elsősorban – közönségfilmmel találkozhatunk, ahol inkább az a tét, hogy egy ismert és rajongott színész vagy színésznő megmutatja a testét, ezzel pedig a szigorúbb korhatárbesorolás ellenére is biztosítja a hatalmas érdeklődést és a nézettségi rekordokat” – fűzi hozzá a filmszakértő. 
Dienes Angéla szerint nem véletlenül tartják úgy ma is sokan, hogy szexszel, kisbabával és kiskutyával mindent el lehet adni. „Manapság sokkal több szexuális tartalom érhető el, ennek ellenére még mindig van egyfajta izgalma annak, ha egy másik embert meztelenül vagy szexuális helyzetben látnak a nézők a filmvásznon. Olyan, mintha beleshetnének a kulcslyukon és megtudhatnák, hogy milyen a színészek teste, vagy hogyan néznek ki szexuális helyzetekben. Emellett kutatások kimutatták, hogy a nőknél és a férfiaknál egyaránt észrevehető, hogy az erotikus jelenetek aktivizálják a szexuális vágyhoz kapcsolódó agyterületeket” – teszi hozzá a pszichológus. 

Kép

Kép: Hadis Safari/Unsplash

A művészet szolgálatában 

Az Eszter és a filmek blog szerzője szerint van különbség az alkotói szemléletmód, a hozzáállás és a törekvések tekintetében szerzői film és műfajfilm között, de a műfajfilmekben is lehet a meztelenség megjelenítése rámutatás valami mélyebb, összetettebb dologra, mint például az Amerikai szépség vagy a Diploma előtt című filmek esetében. 
„A szerzői filmeket a legtöbb esetben markáns személyes hang jellemzi, ami azt jelenti, hogy bennük könnyedén felfedezhető az alkotó személyes kézjegye, világlátása, beszédmódja és mondandója, ily módon az is, hogyan viszonyul és mit akar mondani, üzenni a meztelenséggel. A szerzői filmekben a meztelenség és a szexualitás ábrázolása sokszor túlmutat önmagán – gondoljunk csak Jancsó Miklós filmjeire, ahol a meztelenség allegorikus jelentéssel bír, vagy Roy Andersson mérhetetlenül távolságtartó alkotásaira, amelyekben az ember testileg és lelkileg a végletekig lecsupaszítva áll a néző előtt, mintegy rámutatva: ezek vagyunk mindannyian. A meztelenség, a szexualitás tehát nem csak önmagáért lehet; bemutathatja az emberi kapcsolatok gazdagságát vagy éppen kiüresedettségét, magába foglalhatja a társadalmi rendszer kritikáját, az ember törékenységét és még számos dolgot, és ha ilyen törekvéssel jelenik meg egy filmben, akkor nemcsak elfogadható, de bátran mondhatjuk: szükséges is lehet” – fejti ki szakember, aki szerint arra is van példa, amikor a rendező meztelenkedés nélkül ábrázolja a szexualitást. Ez a visszafogott – és önmagán messze túlmutató – érzékiség érhető tetten többek között a Szerelemre hangolva című Wong Kar-Wai-műben, valamint a Kizárólag öttől hétig, a Fény az óceán felett és a Hidegháború című filmekben is. 
Bár az internet korában könnyen hozzáférhetővé váltak az erotikus tartalmak, szexuális töltetű jeleneteket tenni a filmekbe még ma is kockázatos lehet. Tóth-Bertók szerint ennek kereskedelmi okai vannak, hiszen egy fedetlen mell vagy egy pőre test látványa már önmagában indokolja a szigorúbb korhatárbesorolást, ami pedig együtt jár az alacsonyabb bevételszerzés lehetőségével. „Ha megnézzük például az álomgyár múltját és visszatekintünk Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteményére, a Will H. Hays 1927-ben tett javaslatára megszületett Hays-kódexre, akkor láthatjuk, hogy az 1934-es évtől 1968-ig szigorúan betartatott kikötések között megjelent többek között az is: kéjvágyó vagy erkölcstelen szexuális tartalmú megjegyzés a filmben nem hangozhat el, és a meztelenség ilyen formában még árnyképként sem jelenhet meg. Emellett javaslatok szerepeltek a szabályzatban arra vonatkozóan is, hogy különös gonddal kell eljárni a házas­élet gyakorlása, a szenvedélyes szerelmes csókolózás, a nők elcsábítása, illetve a férfi és nő egy ágyban mutatása esetén” – magyarázza a szakértő. 
A filmes hangsúlyozza, hogy bár e szigorúságnak ma már mondhatjuk, hogy nyoma sincs, ám a meztelenséget, a nemi aktust bemutató filmekre jelenleg is vonatkozik korlátozás, mégpedig a tekintetben, hogy kik és milyen idősávban nézhetik meg azt a moziban vagy a televízióban. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Alig múltam harminc, amikor anyukám egy betegség következtében nem tudott többé lábra állni. Jó egy évig az ágyból sem tudott felkelni, nemhogy visszamenni dolgozni, pedig akkor még hatvanéves sem volt. Hosszú ideig fűztem, hogy menjünk orvoshoz. Amikor végre rászánta magát, már késő volt. Apukám, aki akkor már nyugdíjas volt, sosem örvendett túl jó egészségi állapotnak, mindig voltak problémái, hol ez, hol az fájt neki, több kisebb stroke-on is átesett. Akkoriban Pesten laktam és dolgoztam, csak hétvégéken jártam haza. Főztem, mostam, takarítottam, mindent elintéztem nekik. Egyáltalán nem éreztem tehernek, szívesen mentem és segítettem, amiben csak tudtam, nem csak azért, mert egy szem lányuk vagyok. Aztán férjhez mentem, és vidékre költöztünk. Szüleim akkor már nem nagyon hagyták el a lakást, ezért úgy döntöttünk, hogy a közelben veszünk nekik egyet, hogy gyakrabban tudjak hozzájuk menni. Örültek neki, még ha a költözködéssel járó hercehurca nem is volt ínyükre. Mindenkinek könnyebb lett az új helyzet, bármikor szükségük volt rám, rövid időn belül ott tudtam lenni.

Négy-öt éve azonban anyukám állapota rohamosan rosszabbra fordult, újra ágyba kényszerült. Segítséggel át tud ülni tolókocsiba, de talpra állni már nem bír. Több orvosnál jártunk, de betegsége pontos okát senki sem tudja.

Lelkileg akkor érintett meg nagyon az állapota, és hogy már nem valószínű, hogy valaha is jobban lesz, amikor először pelenkáztam és fürdettem. Nem is maga a cselekvés hatott rám, hanem az, hogy ilyen kiszolgáltatott, »fordított« helyzetben látom a saját anyám.

Attól kezdve apukám állapota is hanyatlani kezdett. Éreztem már néhány éve, hogy szerepet cseréltünk, én lettem a szülő és ők a gyerekeim, de igazából akkor tudatosult bennem. Míg a velem egyidősek a gyermekeikről gondoskodnak, én már évek óta a szüleimről, mind fizikailag, mind anyagilag. Nem erre készültem, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha – pláne nem ennyire fiatalon – ilyen helyzetbe kerülök.

Állapotuk romlásával egyidőben megjelentek a demencia tünetei is, főleg anyukámnál. Már nem lehet velük beszélgetni, anyukám hússzor megkérdezi ugyanazt egy nap, majd következő nap megint, semmire sem emlékszik. Apukám még úgy, ahogy, de ő nem kérdez. Bármit mondok, azt válaszolja: »jól van, kislányom«. Már nem is nagyon mesélek, csak általánosságokat, vagy azt próbálom a »fejükbe vésni«, ami számukra fontos információ: melyik nap megyünk orvoshoz, mit hova tettem stb. Anyukám néha őrmesternek hív, amiért mindent megmondok és elmagyarázok nekik, de szükségük van rá, mert semmit sem tudnak elintézni, megcsinálni maguknak, mindent elfelejtenek. Néha ellenségként tekintenek rám, mondván, mit parancsolgatok nekik, olykor még azzal is megvádolnak, hogy ellopom a nyugdíjukat, vagy eldugom a cigarettájukat. Hiába mondom az igazamat, nem értik.

Sokszor türelmetlenné válok, felmegy bennem a pumpa, hogy ugyanazokat a dolgokat kell nap mint nap, hétről hétre elmagyaráznom. Lehet, hogy sok vitába belemegyek, amelyekbe nem kellene, de ha rájuk hagynám, úgy érezném, becsapom őket. Fájdalmas látni gyerekként, hogy így hanyatlik az állapotuk, és milyen személyiségváltozásokat okoz náluk a demencia.

Olykor az az érzésem, mintha már nem is ugyanazok az emberek lennének, mint akik felneveltek. Néha elgondolkodom azon is, melyik a valódi énjük: ez, amit most tapasztalok, csak korábban elnyomták magukban, vagy az, amit gyerekként ismertem.

Mit tegyek, hogy ne kérdőjelezzem meg a közös életünket, a kapcsolatunkat, a hozzám fűzött érzelmeiket? Hogyan ne írják felül a mostani rossz tapasztalatok az elmúlt negyven évet?

Az utóbbi években azon kaptam magam, hogy állandóan értük aggódom, és azon pörög az agyam, mi van velük, vagy mit tehetnék még, hogy nekik jobb legyen. Megijedek, ha napközben nem tudom felvenni a telefont, és több nem fogadott hívásom van tőlük: sejtem, hogy baj van. Míg másnak szüntelenül a gyerekei, nekem a szüleim körül járnak a gondolataim. Talán ez is az oka annak, hogy még nem született gyermekünk. El sem tudom képzelni, hogyan tudnék akkor gondoskodni róluk.

Egy ponton éreztem, ez nem mehet így tovább. Bármennyire szeretem őket, és szeretek róluk gondoskodni, megálljt kell parancsolnom magamnak.

Egészséges szinten kell tartanom az irántuk érzett felelősséget, különben én magam is belebetegszem ebbe a helyzetbe.

Férjem éveken keresztül ajánlkozott, hogy segít, de mindig visszautasítottam. Úgy éreztem, az én szüleim, az én feladatom, erős vagyok, megoldom. Aztán beláttam, hogy egyedül nem megy: ma már ő is vásárol nekik, és elviszi őket orvoshoz, ha szükséges. A legnagyobb lépés mégis az volt, hogy nővéreket fogadtunk, akik felváltva minden reggel és este felmennek hozzájuk. Én tovább a is látogatom őket a hétvégéken, és főzök, takarítok, de a hétköznapok terhe alól felszabadítottam magam. Inkább vállaltuk ezt az anyagi terhet, mintsem én rokkanjak bele.

A segítségkérésen és az elfogadáson kívül talán az a legnehezebb az egészben, hogy elengedjem azt, amiért nem én vagyok a felelős. Éveken keresztül marcangoltam magam, miért nem tettem többet értük, miért nem vittem el több orvoshoz anyukámat, miért nem keresek jobban, hogy még többet tudjak nekik adni, mi mindent tehetnék azért, hogy nekik boldogabb életük legyen. Rá kellett jönnöm, és nap mint nap tudatosítanom is kell magamban, hogy az életük alakulásáért ők a felelősök, ők hoztak olyan döntéseket, amelyek következtében ilyen helyzetbe kerültek, még akkor is, ha anyukám szerint mindenki hibás, csak ő nem. Azért felelős vagyok, hogy legyen fedél a fejük felett, és legyen mit enniük, de a boldogságukért nem. Azt gondolom, szülőként örülni kell annak, ha olyan a kapcsolat a gyermekünkkel, hogy szívesen jön és segít, de semmit sem szabad elvárni, végképp nem szabad a feladatokat és a felelősséget őrá hárítani. Nem azért vállalunk gyereket, hogy majd legyen, aki ápol és gondoskodik rólunk.

Nyáron derült égből villámcsapásként ért anyukám azon mondata, hogy ők idősek otthonába szeretnének menni. Ezt azután mondta, hogy apukám újra stroke-ot kapott. Egymás között megbeszélték, de engem kihagytak belőle. Az igazi okát nem árulták el, hiába kérdeztem. Lehet, hogy azt gondolják, anyagilag jobb lesz nekik, vagy csak az én vállamról akarnak terhet levenni, nem tudom. Kitöltöttük a papírokat, és beadtuk a jelentkezésüket a város egyik otthonába. Várólistára kerültek, akár 6-8 hónap is lehet, mire bejutnak.

Tudom, hosszú távon ez az egyedüli jó megoldás, mert a jelenlegi helyzet csak addig tartható fenn, amíg nem rosszabbodik tovább valamelyikük állapota, mégis kétségek gyötörnek.

Jobb lesz-e nekik? Hogyan viselik majd, hogy nem a megszokott környezetükben vannak? Nem akarnak-e inkább hazamenni? Ha nem érzik jól magukat, biztos, hogy lelkiismeret-furdalást érzek majd. Hogy nekem jobb lesz-e? Könnyebb? Nem tudom. Lehet, hogy napi szinten igen, de amíg élnek, aggódom értük, gondoskodom róluk, mert ők a szüleim, és szeretem őket.”

A klímaváltozás és a mindent elborító műanyaghulladék szorításában nem csoda, hogy a 20. század a zöld életmód reneszánszát hozta el. A tudósok és a média által kongatott vészharangok pedig a fogyasztók mellett a vállalatokat is egyre inkább a környezettudatos gondolkodás és megoldások felé terelik. Azt, hogy ez a szemlélet a vendéglátóiparban is egyre nagyobb szerepet tölt be, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2020 óta a Dining Guide által díjazott legjobb hazai éttermek már a Fenntarthatósági Díj kategóriában is megmérettetnek. Tavalyelőtt az őriszentpéteri Pajta, 2021-ben pedig a SALT Budapest érdemelte ki a megtisztelő elismerést. De mi tesz egy vendéglátóhelyet környezettudatossá? Lássuk!

1. Farm-to-table szemlélet, azaz helyi termelőktől vásárolj!

Amikor a kosarunkba helyezünk egy-egy narancsot vagy avokádót, vajon elgondolkodunk-e azon, hogy ezek a külföldön megtermelt élelmiszerek mekkora karbonlábnyommal bírnak pusztán a szállításuk miatt?

Ezért az élelmiszervásárlás egyik legzöldebb módja egyéni szinten is az, ha lokális beszerzésre törekszünk.

Ez a szemlélet azonban a vendéglátóipar zöldítésére is könnyedén kiterjeszthető: azok az éttermek, amelyek gyakorlatban valósítják meg a farm-to-table koncepciót – azaz helyi termelőktől vásárolják az alapanyagokat –, a szállítással járó környezetszennyezést elkerülve kevésbé terhelik a bolygót, mint azok a vendéglátóhelyek, amelyek jellemzően importáruból főznek. Az pedig csak hab a tortán, hogy így a magyar termelőket is támogatják.

A farm-to-table koncepció jegyében született meg az őriszentpéteri Pajta is. Ez a lassan nyolc éve működő őrségi bisztró nyerte 2020-ban a Volkswagen-Dining Guide Díjátadó Gála Fenntarthatósági Díját. A zsűri döntésében elsősorban az alapanyagok beszerzésének módja játszott szerepet, a Pajta konyhája pedig Őrség hagyományos ételeiből és alapanyagaiból indul ki, ehhez teszi hozzá a modern csúcséttermek szakmai tudását és technológiáját. Hasonló gondolatiság mentén működik a díjat idén bezsebelő SALT Budapest is: a szeptember óta Michelin-csillagos fine dining étterem magyaros ízvilágú fogásaihoz helyi farmerek termékei, a hazai erdők és mezők vadon termő kincsei, valamint Tóth Szilárd séf kertjének terményei biztosítják az alapot. 

2. Szezonális menü

Egy korábbi interjúnkban a fenntartható főzés kérdéskörét boncolgattuk Mautner Zsófival. A magyar és nemzetközi gasztronómiában is jártas szakács, gasztroblogger szerint ennek – a helyi beszerzés mellett – a szezonális alapanyagok választása az egyik legfontosabb pontja. Az idényzöldségek és -gyümölcsök ugyanis nemcsak olcsóbbak, de magasabb a vitamintartalmuk, és a termesztésük is jóval inkább környezetbarát, mint mesterséges körülmények között nevelkedett társaiké.

Itt az ősz, és ezzel a sütőtökszezon – akár krémleves, rizottó, sütemény formájában is elkészíthető, rendkívül sokoldalú és vitaminokban, tápanyagokban gazdag ez a zöldség. A szezonális különlegességeket pedig nemcsak otthon, de számos hazai étteremben is elfogyaszthatjuk.

Azok a vendéglátóhelyek ugyanis, amelyeknek a kínálata idényszerűen változik, vagy a fix menü mellett kínálnak szezonális fogásokat is, működésük egyéb területein is jó eséllyel odafigyelnek a környezetvédelemre.

3. Választható adagok

Nem vagyok madárétkű, de nekem mindig is gondot jelentett, hogy az éttermekben elém tett, jellemzően ínycsiklandóan finom, de túlságosan bőséges fogásokat elfogyasszam, miközben sajnáltam a kukát etetni az otthagyott maradékkal. Ezért is üdvözlendő, környezettudatos kezdeményezés az éttermekben a féladag (esetleg a kicsi, közepes és nagy adag) választásának lehetősége. Így a vendéglátóhelyek a fogyasztóra bízzák, hogy éhségének és/vagy gyomorméretének megfelelően rendeljen, így pedig potenciálisan spóroljon, valamint kevesebb ételhulladékot termeljen.

4. Környezetbarát tálalás és csomagolás

Az Európai Tanács irányelvei mentén Magyarországon 2021. július 1-jétől tiltott az egyszer használatos műanyag termékek és csomagolóanyagok használata. A környezetvédelem szempontjából mindenképpen pozitív intézkedés hatása pedig már most érzékelhető a vendéglátóiparban. A szórakozóhelyeken egyre gyakrabban találkozhatunk repoharakkal, a műanyag szívószálakat, tányérokat és evőeszközöket fém, bambusz vagy papír verzió váltja le. A tiltás a habszivacs ételhordókat is érinti, ennek folyományaként szerencsére egyre több étterem és kifőzde nyitott a vendég által hozott dobozok használatára. A műanyag ételhordók leváltásáért és a vonatkozó higiéniai szabályok betartásáért jött létre az idei év egyik ígéretes hazai startupja is. A Rakun Dobozközösség havidíjas rendszerében a felhasználók visszaváltható, fém dobozokban kapják kézhez az ételeket a partner éttermekben, így nemcsak a környezetet, de a pénztárcájukat is kímélhetik.

Kép

Kép: Freepik

Hiszen a leginkább környezetbarát megoldás az, ha az étkezések után nem, vagy alig termelődik szemét.

Azok az vendéglátóhelyek, amelyek mosható és így újrahasználható tányérokat, evőeszközöket, netán még szalvétákat is használnak a tálaláshoz, jóval kevésbé terhelik a földet, mint az eldobható termékekkel működő társaik.

Emellett az is beszédes, hogy az asztalokon üvegtárolókban található-e a só, a bors és a különböző szószok, vagy netán ezeket is porciózva, nem újrahasznosítható csomagolásban kapják a vendégek.

A zöldebb vendéglátóipar kapcsán talán ritkábban kerül szóba, pedig az italok csomagolása is sokat tesz hozzá az éttermek környezeti lábnyomához. E tekintetben is elmondható, hogy a hazai termékek jóval kevésbé terhelik a bolygót, mint a külföldről exportált italok. Emellett mindenképpen dicséretes, ha egy vendéglátóhelyen a PET-palackos üdítők és ásványvizek helyett a csapolt szóda, a száz százalékban újrahasznosítható alumíniumdobozos vagy a visszaváltható, üveges csomagolás szerepel a kínálatban. Alkoholos italok közül a csapolt sörnek és cidernek az egyik legkisebb a környezeti lábnyoma, hiszen a rozsdamentes acélhordók szinte zero waste módon, újra és újra visszakerülnek a vendéglátás körforgásába.

5. Mentsd meg a maradékot!

A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (NÉBIH) 2016-os kutatása szerint a magyarok átlagosan évi 68 kilogramm ételhulladékot termelnek fejenként, és ennek csaknem a fele, 33 kilogramm lenne elkerülhető egy kicsit tudatosabb személettel és életmóddal. Ennek a megdöbbentő mennyiségnek ráadásul mintegy 40 százaléka készétel, ami így nemcsak a termelési, csomagolási és logisztikai folyamatokon ment keresztül teljesen feleslegesen, hanem még az elkészítéssel járó környezetterheléssel is szennyezi a bolygót.

Bár tény, hogy az ételhulladék jelentős részét a háztartások termelik, azért nem elhanyagolható a vendéglátóipar felelőssége sem. Ezért különösen üdvözlendő, ha az éttermek lehetőséget biztosítanak a maradék elvitelére (akár saját tárolóban is), illetve tudatosan küzdenek az ételpazarlás ellen. Például a konyhai zöldhulladékot komposztálják, a nap végén megmaradt felesleget rászorulóknak adományozzák, vagy haszonállatok takarmányaként hasznosítják újra.

Nemzetközi példák nyomán hazánkban is elindult már néhány kezdeményezés az éttermek, kifőzdék, pékségek és cukrászdák nap végén megmaradt, egyébként kidobásra váró, de kifogástalan minőségű ételeinek értékesítésére, megmentésére.

A 2016-ban indult ReDinner mintájára 2020-ban a Tudatos applikáció is tett egy próbát az ételfelesleggel küzdő vendéglátóhelyek és az árérzékeny, környezettudatos fogyasztók összekapcsolására, de az üzleti modell a négy egyetemista által elindított MUNCH-nak vált be igazán. Még úgy is, hogy csak „meglepetés” ajánlatokra csaphatnak le a felhasználók a startup netes és applikációs felületein. Eddig több mint 60 ezer adag ételt mentettek meg a kidobástól, 160 tonna üvegházhatású gáz kibocsájtását megelőzve ezzel.

A történet

Az, hogy mit is kezdjünk önmagunkkal, hogyan találjunk rá a saját utunkra, nem csupán a fiatal generáció számára sarkalatos kérdés. Walt Kowalsky meglett háborús hős, éppen most temette el szeretett feleségét – aki minden bizonnyal sorvezetőül szolgált neki ebben a felgyorsult világban –, és most igen csak tanácstalan azt illetően, hol van a helye a saját életében. Első látásra mogorva vénember, akitől elhidegült a családja. Két fiával a felszínes, erőltetett csevegésen kívül semmilyen érzelmi kapcsolata nincsen, unokái idegenek számára, egyetlen barátja öreg kutyája, Dorothy. A koreai háború emlékei a mai napig kísértik, érzelmileg képtelen megnyílni az emberek előtt, inkább magába zárkózik, ráadásul ki nem állhatja, mélységesen megveti a szomszédságában lakó ázsiai népséget. Talán a legmeghittebb kapcsolat ahhoz az 1972-es csillogó-villogó Gran Torino autóhoz köti, amit annak idején még maga szerelt össze a gyárban. Nem meglepő, hogy közvetlen környezete pusztán a megkeseredett, megközelíthetetlen öregembert látja benne, pedig legbelül csupán egy elveszett, lelki fájdalmakkal, illetve a régmúlt traumatikus élményeivel küszködő magányos ember.

Érzelmi amnézia

A háború történéseit átélő katonák körében nem ritka ez a fajta befelé fordulás, ugyanis a borzalmak megtapasztalása után egyszerűen képtelenek meghitt kapcsolatot teremteni, illetve nehezükre esik a gyengédség és az intimitás megélése. Ezt a csökkent válaszkészséget a pszichológia „lelki némaságnak”, illetve „érzelmi amnéziának” nevezi. Ma Magyarországon szerencsére igen ritka a háborúk okozta stressz-zavar felbukkanása, tekintve, hogy keveseknek vannak háborús élményei. Ugyanakkor más traumatikus történések (pl. katasztrófák, családon belüli erőszak, nemi erőszak, vagy olyan hirtelen és váratlanul fellépő betegségek, mint a rák vagy a szívinfarktus) is előidézhetik a stressz-zavart. A traumát átélő személyek gyakran nem beszélnek arról, ami a szívüket nyomja, sőt a rossz emlékeket igyekeznek háttérbe szorítani, elfelejteni. Mindazonáltal a szorongás nem múlik el nyomtalanul, továbbra is jelen van, de már nem kötődik tartalomhoz, így szabadon lebeg, állandó feszültségben tartva a traumát átélt személyt. Érdekes módon néhányan pozitív változásokról számolnak be a traumát követően, úgy érzik, hogy valamiképp többek lettek azáltal, hogy kénytelenek voltak végigmenni a borzalmakon: gazdagodott a személyiségük, pozitívabban tekintenek saját magukra, az életükre, továbbá a kapcsolataikra is.

Lényeges kérdés tehát, hogy melyek azok a kulcstényezők, amelyek hozzájárulnak a traumát követő növekedés átéléséhez. A kutatások szerint számos oka lehet annak, hogy különbözőképpen reagálunk a nehéz helyzetekre. Úgy tűnik, hogy egyes biokémiai reakciók heves átélése, a genetikai örökségünk, továbbá bizonyos korai életesemények összefüggést mutatnak a stressz-zavarok kialakulásával. A személyiségvonásoknak is hatalmas szerepük van abban, miként ítéljük meg életünk eseményeit: a céltudatos emberek sokkal könnyebben úrrá lesznek a kellemetlen eseményeken, mint akik úgy érzik, kicsúszott kezükből az életük irányítása. Természetesen a szociális kapcsolatok is rendkívüli jelentőséggel bírnak, ugyanis a megélt szörnyűségek és az ezzel kapcsolatos érzelmek megfogalmazása, kibeszélése hozzájárul a belülről feszítő szorongás csökkenéséhez.

Odafigyelés, terápia, gyónás

Walt élete akkor vesz gyökeres fordulatot, amikor a szomszédban lakó fiút, Thaót hatalmába keríti egy ázsiai banda, arra kényszerítvén őt, hogy lopja el az autót. Thaó persze lebukik, s innentől kezdve közte és Walt között egy különös barátság veszi kezdetét.

Kép

Részlet a Gran Torino c. filmből

A film sztereotípiák egész sorát felvonultatja. Walt és Thaó életén keresztül láthatjuk a generációs különbségek jelentőségét. Egyrészről a mai világban az idősebbek nem értik a mai fiatalokat, más elvek, szabályok szerint nevelkedtek, az ő életükben talán még több volt a rendszer, éppen ezért nem értik a nagyfokú szabadságot, amivel a mai ifjak rendelkeznek, nehéz számukra a kapcsolódás. Ugyanígy a mai fiatalok egyre kevésbé képesek kötődni az idősebb emberekhez, sokszor meg sem próbálják megérteni őket, megoldandó problémát látnak bennük, és valamiért úgy gondolják az idős emberek nemcsak öregek, hanem hibbantak is, akik képtelenek magukról gondoskodni, felelős döntéseket hozni. Walt fiai okos, értelmes üzletemberek, mégsem tudnak mit kezdeni idősödő, zsémbes apjukkal, állandóan saját kényelmüket, jólétüket helyezik előtérbe, miközben a segítés álarca mögé bújnak. Gyermekeik felé is ugyanezt a mintát közvetítik, nem gondolva arra, hogy egyszer ők is megöregszenek. Manapság az emberi kapcsolatok egyre inkább eltárgyiasodnak, különféle mérce szerint mérjük értéküket, és amikor már nem szolgálják tovább saját érdekeinket, eldobjuk, lecseréljük őket.

Walt közvetlen környezete, illetve a fiai nem képesek érzelmi támaszt nyújtani számára, talán éppen azért, mert ők maguk sem kapták meg édesapjuktól azt a kedvességet, tükröző figyelmet, amely megtanította volna számukra, hogy miként kell a másikat meghallgatni, illetve a másikra értően, jól odafigyelni. Elhunyt felesége azonban megérezhetett valamit a férjét belülről feszítő bűntudatból és fájdalomból, a kimondatlan, megvallatlan szavak súlyából, talán ezért is kérte az őt utolsó útján végigkísérő papot, hogy karolja fel Waltot és valamiképp érje el, hogy a férfi meggyónjon neki.

Családban marad?

Walt családjától való elidegenedése arra figyelmeztet bennünket, hogy a pár- és családterápiának mekkora szerepe lehet a traumák kezelésében és legyőzésében. Nagyon gyakran ugyanis a hozzátartozók szintén szenvednek a traumát átélt családtag érzelmi reakciói, bezárkózása, depressziója, alvászavara, bűntudata, esetleges dühkitörései miatt, így nekik is szükségük lehet a külső segítő támogatására, tanácsadására. Emellett az is előfordulhat, hogy maguk a családtagok is megnehezítik a trauma kibeszélését, feldolgozását, azáltal hogy a számukra kellemetlen, kínos emlékekről nem akarnak hallani, így tudattalanul, rejtett módon elutasítják azok meghallgatását.

Walt, talán a túlélők bűntudata miatt elfelejtette, hogyan kell élni, de Thaóval való sajátos barátsága felébreszti lényének azt a részét, amit mélyen eltemetettnek hitt. Nemcsak arra ébred rá, hogy ilyen idősen is lehet célt találni a létezésnek, és van még mit átadnia másoknak, hanem, hogy az addig lenézett és megvetett keleti kompánia sokkal inkább megérti őt, mint bármelyik közeli rokona. Nem hiába tartja a mondás, hogy az ember nem választhatja meg a családját, de a barátait igen. Thaóval közösen megélik azt, amit úgy is nevezhetnénk, hogy kölcsönös megértés. Walt megérzi, hogy a fiú mennyire elveszett, és pontosan egy ilyen határozott, ellentmondást nem tűrő irányító kézre, s egyben példaképre van szüksége, mint amilyen ő, mindemellett pedig pozitívan csalódik, belátván, hogy a mai fiatalság sem teljesen reménytelen, amíg olyan emberek is léteznek a világon, mint amilyen Thaó, vagy jólelkű  nővére, Sue. Ők ketten felkarolják Waltot, tégláról téglára bontják le a védősáncot, amit maga köré emelt, miközben tisztelettel bánnak vele és felnéznek rá.

Mindnyájan sztereotipizálunk

„Rossz szomszédság: török átok”– írta Arany János a „jószomszédi viszonyról” költött versében, jóllehet abban a korban még nem kellett azzal a kulturális sokszínűséggel szembenézni, mint manapság, amikor könnyedén előfordulhat, hogy a közvetlen szomszédságunkba teljesen más szokások és értékrendszer szerint élő emberek költöznek. A másik emberrel való találkozás során elkerülhetetlen a címkézés és osztályozás, mivel nap mint nap számtalan ingerrel találkozunk, így kénytelenek vagyunk a tapasztalatainkra, felhalmozott tudásunkra hagyatkozni, hogy gyorsan és hatékonyan hozhassunk ítéletet, dönthessünk és élhessük a mindennapi életünket. Mivel mindnyájan kategóriákban, sémákban gondolkozunk, s ezek szerint fogadjuk be és értelmezzük a külső ingereket, óhatatlanul sztereotipizálunk, és olykor hibákat vétünk az emberek megítélése során. Érdemes ezért elgondolkodni Thomas Cryle történész bölcs véleményén: „Szerintem az a legnagyobb hiba, ha egyetlenegynek sem vagyunk a tudatában.” Vagyis a legtöbb, amit tehetünk, hogy felismerjük és elismerjük, hogy pszichológiai vakfoltjaink vannak, s így nyitottak maradunk arra, hogy felülbíráljuk a világról és másokról kialakított elképzeléseinket. Ha megtanulunk a kategóriák és sztereotípiák mögé tekinteni, s megkérdőjelezni előítéleteinket, elkerülhetjük, hogy büszkeségünk balítéletre vezessen.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Milyen szakmai utat jártak be, amíg eljutottak a mostani foglalkozásukig? 

Dr. Oláhné Szakács Mariann: Négy évvel ezelőtt született meg a második gyermekünk, aki nagyon rossz alvó volt, emiatt állandóan fáradt voltam. Összehasonlítási alapként az első gyermekem pedig jó alvó volt. Amikor már a szervezetem is lázadt az állandó kialvatlanság ellen, elkezdtem komolyabban kutatni az alvás témakörét. Egy tengerentúli módszerben találtam meg a megoldást a saját problémámra – és innen indult a karrierváltásom is: rájöttem, hogy nagyon sok édesanya küzd ugyanezzel, nekik szerettem volna segíteni. 

Bereczné Babus Eszter: Mindig is gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Először képesítés nélküli óvónő lettem, majd az egészségügyi képesítés megszerzése után a Szent János Kórház koraszülött osztályára kerültem. Húsz évig foglalkoztam koraszülöttekkel, majd diplomás ápolóként a gyermekosztályt vezetem a mai napig. Alapító tagja vagyok a kórház „Együtt Baba-mama-papa” programjának. Jelenleg koordinátorként és szülő-csecsemő konzulensként tevékenykedem a programban. 

Milyen problémákkal fordulnak önökhöz a szülők? 

Dr. Oláhné Szakács Mariann: Az én klienseimnél legtöbbször az éjszakai alvás a problémás. Náluk sűrűn kel éjjel a gyermek és/vagy sokáig tart a visszaaltatása, illetve sok olyan szülő is keres, akiknél a nappali alvás a fő probléma, náluk vagy nem alszik eleget a baba napközben, vagy nehéz elaltatni. 

Bereczné Babus Eszter: Hozzánk a legtöbb esetben táplálkozási zavarokkal érkeznek a szülők: nem szopik a baba, nem akarja a hozzátáplálást vagy keveset eszik, illetve az alvással kapcsolatos zavarok is ugyanilyen gyakoriak.  

Mi a rossz alvás gyökere a tapasztalataik szerint? 

Dr. Oláhné Szakács Mariann: A szülők sokszor nem tudják, mivel néznek majd szembe a baba megszületése után: mi az, ami normálisnak tekinthető az egyes életszakaszokban, és mi nem. Nagyon sokan nem ismerik az alvással kapcsolatos gyakori problémákat, útvesztőket. Úgy látom, ezek valahogy kevésbé vannak benne a köztudatban, én sem ismertem őket addig, amíg el nem kezdtem a témakörrel komolyabban foglalkozni.  

Régen, amikor a generációk együttélése volt a jellemző, a nagyszülők, dédszülők fizikailag is közel voltak, könnyebben átadták tapasztalataikat az utódaiknak.  

Ma ez a tudás elvész a generációk között, sokszor még a gyerekorvosok és a védőnők sem rendelkeznek elegendő információval a babák és kisgyermekek alvásával kapcsolatban. A szülők próbálnak segíteni – leggyakrabban ringatással, szoptatással – a gyereknek az elalvásban akkor is, amikor nincs szükség segítségre. Ezzel belekerülnek egy ördögi körbe, amikor a gyermek már nem tud segítség nélkül elaludni. Sok szülő nem olyan természetes folyamatként tekint az alvásra, mint például a mozgásfejlődésre. Amikor a baba megtanul kúszni-mászni, majd járni, az egy önmagától működő, természetes folyamat, amelyben adódnak esések, borulások, kisebb sérülések. Ebbe a folyamatba nem nyúlnak bele a szülők, az alvásba viszont sokszor igen, pedig az alvás megtanulása ugyanolyan magától működő, idegrendszeri érésen alapuló folyamat, mint a mozgásfejlődés. 

Bereczné Babus Eszter:  

Én azt tapasztalom, hogy a rossz alvás oka legtöbbször a szülő és a gyermek közti kommunikációs „elsiklás”, vagyis amikor a szülő nem ismeri fel, vagy nem érti teljesen a gyerek jelzéseit. A háttérben gyakran anyai – vagy ritkább esetekben apai – szorongás áll.  

A szülők szoronganak, hogy biztosan jól csinálják-e, jó szülei tudnak-e lenni a gyermeknek. Konkrét példát említve, nagyon sok szorongás hátterében az állhat, hogy a szülő fél, hogy éjjel légzésleállás vagy kimaradás következhet be. A gyerek érzi ezt a félelmet, emiatt nem is alszik jól, ébredéseivel igyekszik a szülőt megnyugtatni, hogy minden rendben van. Nagyon nehéz ezeket oldani, mert a félelmek egy része transzgenerációs. A konzultáción feltárjuk a lélek mélyén lévő szorongásokat, majd közösen megoldási lehetőségeket keresünk, hogy feloldjuk őket.  

Milyen következménye van a gyermek rossz alvásának a család egészére nézve?  

Dr. Oláhné Szakács Mariann: A felnőtt szervezetre is nagy terhet ró a nem alvás, energiacsökkenést, figyelmetlenséget, a fókuszálás képességének csökkenését vonja maga után, ami nagyon sok esetben párkapcsolati zavarokat is okoz. A krónikus fáradtság a gyerekkel való viszonyra is negatívan hathat: nem egy olyan anyukám volt, akinek a gyerekhez sem volt türelme, a kimerültségtől egyszerűen nem tudott úgy viszonyulni a gyerekhez, ahogy szeretett volna. Aztán amikor a gyerek elkezdett aludni, ezek a problémák megoldódtak. 

Bereczné Babus Eszter: Amikor a kialvatlanság hosszabb időn át fennáll, az szinte mindig feszültséget generál a szülők között. Arról nem is beszélve, hogy a gyerek alváshiánya az ő idegrendszeri fejlődésében is problémákat okozhat. 

Melyek a leggyakoribb tévhitek a gyerekek alvásával kapcsolatban? 

Dr. Oláhné Szakács Mariann: A leggyakoribb az, hogy ha a gyerek nappal keveset alszik, akkor majd éjjel pótolja. Minél kisebb a gyerek, ez annál kevésbé van így. Ha a nappali alvás kevés, akkor az alváshiányt generál, aminek nem az a következménye, hogy éjjel többet alszik, hanem az, hogy az éjszakák is „dőlni” fognak előbb-utóbb. A másik gyakori tévhit, hogy a cumi segít jól aludni. Az elmúlt években, amióta ezzel foglalkozom, csak az ellenkezőjét tapasztaltam! Sőt soha nem láttam még olyan gyereket, akinek az alvásán a cumi segített volna. 

Bereczné Babus Eszter: Én nem nevezném ezeket tévhiteknek, hiszen rengeteg irányzat van, és egyik sem fekete vagy fehér. Az egyik azt mondja, hogy aludjunk a baba mellett, hogy érezze, hogy biztonságban van, és azonnal tudjunk reagálni a jelzéseire. A másik irányzat azt mondja, hogy hagyjuk sírni, majd megtanul aludni.  

Nem lehet azt mondani a szülőknek, hogy az egyik jó, a másik meg rossz, hiszen minden családnak megvan a maga története, és megvannak az elgondolásai erről. A konzultáción figyelembe kell venni az egyéni hátteret, a szülő és gyerek együttes igényét. 

Milyen módszerrel segítenek a szülőknek? 

Dr. Oláhné Szakács Mariann: Én a Sleep Sense módszert képviselem, amely a kanadai Dana Obleman rendszerének a magyar viszonyokhoz igazított változata. Egy amerikai anyukának nincs három éve, hogy visszamenjen dolgozni, ott nagyon gyorsan be kell állítani a baba alvását, hogy az anyuka három hónap után újra munkába tudjon állni. Itthon több idő van az ilyesmire, így a család és a baba igényeit figyelembe véve készítek egy új, lépésről lépésre követendő alvásrendet a babának, és egy új napirendet is, ha szükséges.  

Bereczné Babus Eszter: A konzultációkon sokat beszélgetünk a várandósságról, az anyaságról. Fontos átbeszélni, hogy az édesanyának milyen elvárásai voltak az anyasággal kapcsolatban, milyen feladatokról tudta, hogy el kell majd látnia. Sok esetben a szülők nem készülnek fel arra, ami rájuk vár. Ennek egyik oka, hogy az internet és a közösségi média világában, ahol minden rózsaszín, a nehézségek ritkán jelennek meg, ez illúzióba ringatja a leendő édesanyákat. Azt hiszik, hogy ha megszületik a baba, akkor utána majd hónapokig csak eszik és alszik, és nem lesz semmi probléma. Aztán amikor kiderül, hogy ez nincs így, akkor nincsenek megküzdési stratégiáik sem. A konzultáció egyik alapvető eszköze a pozitív megerősítés: kiemeljük azt, amiben sikeresnek érzik magukat a szülők. Videó-feedback segítségével maguk is látják, hogy mik ezek, ami sokat segít. 

Mik a legnagyobb kihívások, amelyekkel a munkájuk során találkoznak?  

Dr. Oláhné Szakács Mariann: Minden embernek nehéz változtatni a megszokott rutinjain. A hozzám forduló szülők nagyon fáradtak, így számomra az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy a szülőknek segítsek merni változtatni.  

Én mindig tudom, hogy eredményes lesz a munka, és megtanul aludni a baba, de a szülők kezdetben sokszor ellenkeznek vagy elbizonytalanodnak, és ezen át kell lendítenem őket. 

Bereczné Babus Eszter: Nagyon kevés olyan eset van, amikor megpróbálom megmondani a szülőnek, mit hogyan csináljon. A konzultáció lényege, hogy közösen jöjjünk rá arra, milyen probléma állhat a háttérben, és mi lehet a megoldás. Viszont előfordul olyan, hogy a szülő azt mondja, nem szeretné azt a megoldást. Ilyenkor próbálunk máshogy közelíteni. Szerencsére nagyon ritkán történik meg, hogy nem tudok segíteni, de megesik. A sikeres konzultációk persze ezeket az élményeket felülírják. 

Nálam sajnos gyakran előfordult, hogy néhány órányi beszélgetést szabályosan ki kellett pihennem. És magamat hibáztattam. Rendben, valóban nem nagyon jutottam szóhoz, tényleg nem engedte, hogy egyetlenegy gondolatomat is alaposan kifejtsem, de ettől miért vagyok fáradt? Nem értettem, mi történik bennem. Azt gondoltam, nekem épphogy „csak” figyelnem kellett volna és befogadni, amit a másik közölt. Magamat hibáztattam, és legközelebb is igent mondtam a találkozóra. Szeretem az illetőt, ezért a forgatókönyv újra és újra megismétlődik, de lehet, hogy inkább távolságot kellene tartanom tőle.

Tényleg léteznek energiavámpírok?

Azokat az embereket tekinthetjük energiavámpíroknak, akik – néha akár szándékosan is – elszívják érzelmi energiáinkat. Az ő erejük pont abból ered, hogy mi hajlandók vagyunk meghallgatni őket és törődni velük, akkor is, ha épp kimerültek vagy túlterheltek vagyunk. Az energiavámpírok bárhol előfordulhatnak, iskola- vagy munkatársaink lehetnek, de a legjobb barátaink és akár a házastársunk is működhet energiaelszívó módon.

Ahogy szakértőnk, Mirk Zsófia pszichológus, coach és mediátor mondja, az energiavámpír nem diagnosztikus fogalom, de dr. Christiane Northrup szerint, aki könyvet is írt a jelenségről, az ezen az elven működő emberek személyisége hasonló lehet bizonyos pszichiátriai kórképekkel rendelkező emberekéhez (például antiszociális, narcisztikus és borderline személyiségzavarral küzdők között gyakran előfordul). „Az energiavámpír szó egy köznyelvben használatos terminus, arra az emberre használjuk, aki elszívja az erőnket. Azaz, ha az illetővel találkozunk vagy kapcsolatba lépünk, úgy érezzük akár rövid időn belül is, hogy enerváltak és kedvetlenek vagyunk” – fogalmaz a szakember.

Az energiavámpírok problémáikat előszeretettel teszik más emberek vállára. Nem vállalnak felelősséget azért, hogy életük folyamatosan jelentkező nehézségei bizony az ő viselkedésük következményei.

Folyamatos megerősítésre vágynak, érzelmi támogatást keresnek önbecsülésük növelésére. Maguktól nem fognak megváltozni, az egyetlen célra vezető út, ha mi megtanuljuk, hogyan kell felismerni és reagálni erre a mérgező viselkedésre, hogy megőrizzük energiánkat, és képesek legyünk megvédeni magunkat a sok érzelmi stressztől.

Miért fontos felismerni ezeket az embereket?

A pszichológus szerint az ilyen kapcsolatok akár károsan is hathatnak az önbecsülésünkre. Sokszor egy-egy interakció, találkozás után keletkező rossz érzéseink gyökerét magunkban keressük, úgy érezzük, mi rontottunk el valamit, mi fáradtunk el idejekorán és ok nélkül, csak magunkra vethetünk, amiért nem tudtuk saját igényeinket jobban képviselni. A szakember szerint, ha nemhogy töltekezni nem tudunk, hanem úgy érezzük, érzelmi deficitbe kerülünk az ilyen mérgező kapcsolatok által, fontos, hogy meghúzzuk a határainkat. Ha szükséges, redukáljuk le a kapcsolattartást egy minimális szintre, ehhez sajnos általában némi konfliktust is be kell vállalnunk. Erőt adhat hozzá a tudat, hogy ha az illető, aki energiavámpírként működik körülöttünk, sokáig megmaradna a környezetünkben ebben a minőségében, esetleg a mindennapjaink részévé válna, krónikus stresszt okozhatna az életünkben.

Hatféle „energiavámpír-típust” különböztethetünk meg: van áldozat vagy mártír, narcisztikus vámpír, uralkodó vámpír, melodrámavámpír, ítélkező vámpír és ártatlan vámpír.

Kik válnak a leggyakrabban áldozattá?

Az energiavámpírok általában olyanokra tapadnak, akiknek sok az energiájuk, akik vidáman, optimistán élik az életüket, mert az ő életerejüket könnyen el tudják szívni. Gyakran az átlagon felüli empatikus képességekkel, érzelmi intelligenciával rendelkezők is egy ilyen mérgező kapcsolat szenvedő oldalán találják magukat.

Kép

Kép: Freepik

Távolságot tartani sem egyszerű 

Az energiavámpírok gyakran nagyon karizmatikus emberek, ezért is vonzanak be sokakat, vibrálásuk könnyen energikusságnak, sziporkázásnak tűnhet.

Megkönnyíti a felismerésüket, azonosításukat, hogy mindig éppen egy nagy dráma vagy katasztrófa közepén vannak, és elhitetik velünk, hogy csak mi tudunk rajtuk segíteni.

Ehhez nem kell mást tennünk, csak meghallgatnunk őket, hogy a tanácsainkkal irányba állítsuk életük megfeneklett hajóját. Közben ezeknek a mérgező viselkedésű embereknek sokszor szinte fejlődés nélkül telik el az életük, mert személyes bájuknak köszönhetően minden szorult helyzetből kiszabadulnak, a legritkábban éri őket olyan nagy tragédia, amelytől állandóan rettegnek.

„Az energiavámpírokban erős vágy élhet a narcisztikus szükségletek állandó kielégítésére: az a fél, aki ebben hiányt szenved, állandó figyelmet követel magának, mindig róla kell, hogy szóljon a beszélgetés” – magyarázza Mirk Zsófia. Sokszor megfigyelhető dinamika rajzolódik ki a következő szituációból: a beszélgetés egyik tagja épp azt újságolja, mennyire jól érzi magát új munkahelyén. Az erre adott, ízig-vérig „energiavámpíros” reakció így hangzik: „Nagyon jó hírek, képzeld, pont én is jelentkeztem egy új helyre ma, és nagyon nagy szükségem lenne egy kis segítségre az önéletrajzom kapcsán. Át tudnád nézni még ma este?” A valódi pszichopatákkal vagy szociopatákkal ellentétben az energiavámpírok nem szándékosan működnek így, tudattalanul manipulálnak, hangsúlyozza a szakember, hozzátéve, hogy sokszor ezt a viselkedési mintát otthonról, mondjuk az egyik szülőtől hozzák.

Hogyan válhatunk szabaddá?

„Első lépésként érdemes számba vennünk az ilyen jellegű kapcsolatainkat. Készüljünk fel a helyzetre, hogy a következő invitációra majd nemet fogunk mondani, vagy jól behatárolt keretek közé szervezzük a találkozót. Ha nem szeretnénk, de mégis muszáj részt vennünk rajta, kommunikáljunk inkább írásban, hiszen úgy van időnk végiggondolni a reakcióinkat. Folyamatosan figyeljük, milyen érzések kavarognak bennünk egy-egy találkozó, kapcsolatfelvétel után, és ne mindig magunkban keressük a hibát” – tanácsolja Mirk Zsófia.

Ha testileg és lelkileg is odafigyelünk magunkra, előbb-utóbb észrevehetjük, milyen típusú emberi kapcsolatokból tudunk töltekezni. Ne féljünk nemet mondani, ha valami nem hat ránk építő jelleggel. Ha kölcsönösen fontos a másik fél számára is az adott kapcsolat, akkor jelezhetjük szükségleteinket olyan formában, ami rólunk szól, és nem a másik személyről. Például megfogalmazhatunk olyasmit, hogy amikor legutóbb találkoztunk, nem éreztük olyan komfortosan magunkat. Majd megkérdezhetjük a másik felet, mit gondol, mi lehet ennek az oka, és mit tudna tenni, hogy legközelebb másként legyen?

A szakember szerint semmiképp sem szabad „leírni” az ilyen viselkedéssel működő embereket, mindig van esély, hogy kibillentsük őket mérgező működésükből, de ez sokszor hosszú munka eredménye még egy baráti kapcsolatban is, és állandó visszajelzést igényel a másik féltől.

„Amikor elbizonytalanodnánk az igazunkban, gondoljunk azokra a kapcsolatainkra, amelyek építenek bennünket, és ezeket hasonlítsuk össze azok jellemzőivel, amelyek leszívnak minket. Nagy kontrasztot fogunk tapasztalni. Gondoljuk végig, mennyi energiát és időt vesz el tőlünk egy mérgező kapcsolat, ezeket összesítve már meg is találhatjuk a motivációnkat, hogy keretek közé szorítsuk az illetővel a kapcsolatot, netán meg is szakítsuk azt. Valószínűleg teljesen nem tudjuk megváltoztatni ezeknek az embereknek a zsigeri működését, de az elvárásainkat a realitáshoz igazíthatjuk, és ez már fél siker. Ez magába foglalhatja az érzelmi szelep elzárását, és azt, hogy ne adjunk tanácsot, amikor az energiavámpír csak panaszkodik, a problémáiról beszél. Ha csak meghallgatjuk őket, nem fognak minket az érzelmi felszabadulásukra használni. Nem leszünk csupán eszközök, és ettől sokkal jobban fogjuk érezni magunkat” – összegez a pszichológus.

Forrás:
http://www.megerteskozpont.hu/index.php/blog/69-az-energiavampir-csapdajaban

„Étteremcsaládunk a vendéglátási szektor többi szereplőjével együtt a koronavírus kezdetekor bezárásra kényszerült. A házhozszállítás megkezdése után indítottuk útjára a VakVarjú #szeretetszolgálat jótékonysági kezdeményezésünket, amellyel célunk az volt, hogy a tőlünk is rosszabb helyzetben lévő családokat, gyermekeket, rászorulókat lehetőségeinkhez mérten támogatni tudjuk. A célkitűzéseink megvalósítását követően újabb támogatásra szorulókat keresünk, együttműködve helyi önkormányzatokkal, civil és jótékonysági szervezetekkel, így biztosítva azt, hogy felajánlásunk biztosan jó helyre kerüljön. Adományoztunk idősek otthonának és hátrányos helyzetű családoknak digitális eszközöket, nélkülözőknek élelmiszercsomagokat, kórházi Covid-osztályt leptünk meg húsvéti finomságokkal, és hajléktalanok számára karácsonyi vacsorát is készítettünk. Büszkék vagyunk rá, hogy a sokszínű karitatív tevékenységünknek köszönhetően eddig közel 2 millió forint adomány gyűlt össze éttermeinkben” – mondta el Semsei Rudolf, az étteremcsalád tulajdonosa.

Most a jubileumi, 10 éves évfordulóját ünneplő Együnk Egymásért programhoz, a magyarországi gasztronómiai élet egyik legnagyobb hatékonyságú adománygyűjtő akciójához csatlakoznak. A Magyar Élelmiszerbank Egyesület által életre hívott Együnk Egymásért a rászorulók élelmezését segíti az őszi hónapokban.

„Örömmel veszünk részt a programban, amely 250 ezer ételadag eljuttatását tűzte ki, mert hisszük, hogy együtt képesek leszünk minél több rászoruló étkeztetéséhez hozzájárulni. Az adományozó kampány nem csak egyszerű jótékonykodás: az Élelmiszerbank és kampánya egyszerre áll ki a fenntarthatóság és a környezetvédelem mellett, ami iránt mi is elkötelezettek vagyunk. A kampánnyal hosszútávon, közvetve pedig korunk egyik legnagyobb problémájával, az ételpazarlással is felvesszük a harcot.”

Négy VakVarjú étteremben készülnek ínycsiklandó ajánlatokkal, mégpedig külön erre az alkalomra összeállított Varjúséfek Együnk Egymásért menüjeivel. A vendégek bármelyik fogást is választják az ajánlatból, a VakVarjú #szeretetszolgálat 100 Ft-tal támogatja a programot! Érdemes több helyre is ellátogatni, ugyanis minden étteremben más és más finomság közül lehet majd választani. A program október 14-én startol és egészen november 4-ig rendelhetők az ajánlatok, így finomabbnál finomabb ételekkel közösen járulhatunk hozzá egy jóllakottabb világ létrejöttéhez.

Bővebb információ az Együnk Egymásért programról itt található. 

Támogatott tartalom.