Idén világszerte számos elemzés látott napvilágot az egy évtizeddel ezelőtt kirobbant „arab tavasz” elnevezésű, vérontásba és egyes országokban háborúkba torkolló tüntetéssorozat okairól és következményeiről. A társadalmi és gazdasági összeomlás, valamint a demokratikus átalakulás elmaradása miatt a Közel-Kelet és Észak-Afrika fiatal népessége egyre inkább a migrációban mint univerzális megoldásban látja jövője zálogát. A kivándorlás választása számos taszító és vonzó tényező összjátékának eredménye, amelyben a munkanélküliség, a szabadságjogok hiánya, az egészségügyi és oktatási rendszer összeomlása, valamint a férfiak esetében az évekig húzódó hadkötelezettség mind nyomós érv az indulásra.

Ezt a feszültséggel és kilátástalansággal terhelt légkört jeleníti meg az Alephia 2053 című, az interneten angol felirattal szabadon megtekinthető libanoni animációs sci-fi.

A film a tragikus véget ért forradalmi megmozdulások tizedik évfordulójára készült, és márciusi debütálása óta csak a YouTube-on több mint nyolcmillióan látták, pedig néhány arab országban le is tiltották a hozzáférést. A történet 2053-ban játszódik egy fantáziaországban, az „Alefiai Népi Demokratikus Köztársaságban”, ahol fiatal ellenzékiek azt tervezik, hogy megdöntik Alef II. zsarnok hatalmát.

A film egyik alkotója, a libanoni Rabi Sweidan szerint a történet számos észak-afrikai és közel-keleti ország több százmillió lakosának tapasztalatán alapul. Sweidan elmondása szerint a 2017 elején felvetődött ötlet abból indult ki, hogy az arab világra a múltba tekintés jellemző, amely mintának tekinti az elképzelt aranykort, ám alig van olyan drámai alkotás, amely a jövőt igyekszik megjeleníteni. Az arab drámákban és filmsorozatokban a – vallási vagy törzsi – „dicső múltra” helyezik a hangsúlyt, hipnotizálva a közönséget, hogy a valóságtól elszakadva elmeneküljenek a „borús jelenből”. A film készítői ezzel a hagyománnyal akartak szakítani, ezért az Alephia 2053 központi kérdése az, hogy miként fog kinézni az arab világ néhány évtized múlva. A művészi próbálkozás figyelemre méltó és némely elemében tabudöntő, ám az általa kínált megoldás végső soron mégis a valóságtól való menekülés gyakorlatát erősíti.

A cselekmény középpontjában Alaa Ibn Iszmail Al-Alef, becenevén Alef II, „Alefia örökös vezetője, az Alefiták vezére, az Alef-dinasztia uralmának hűséges őrzője” áll, aki a 40 évvel korábban vérbe fojtott népfelkelés óta az ország teljhatalmú ura.

A film érzékletesen ábrázolja Alefia lehangoló hétköznapjait az óriásképernyőkről szónokló vezért, a nyomort, a letartóztatásokat, a kínzásokat és az akasztásokat.

Sweidan szerint az Alefiai Köztársaság lehetne az Arab Liga 23. országa. A szintén libanoni keresztény George Abu Mahya által rendezett film felidéz néhány közelmúltbeli eseményre emlékeztető jelenetet, köztük a vezér szobrának ledöntését és az arab nézők számára jól ismert jelszavak skandálását.

Kép

Kép: Alephia 2053

Az események főszereplői az életüket is feláldozni kész ellenzéki fiatalok, akik számítógépes támadást indítanak a rezsim ultrabiztonságos megfigyelőrendszerei ellen. Három erős női egyéniség rajzolódik ki előttünk: egy 17 éves hackeré, egy kormányzati propagandistáé, aki valójában az ellenzéknek dolgozik, és egy hírszerzőé, akit befolyásos apja arra akar kényszeríteni, hogy feleségül menjen a diktátor fiához. Az optimista forgatókönyv szerint az ellenzék ügyével szimpatizáló biztonsági szolgálatok tisztviselői segítségével az ellenállóknak sikerül megdönteniük a diktátor hatalmát. Közülük a legfontosabb figura Alefia biztonsági erőinek hadnagya, Madzsid (Dicsőség), aki Alef rezsimjének kulcsemberéből vált a lázadás támogatójává, hogy bosszút álljon a húgáért.

A film címe egy szójáték, mivel az „alef” az arab ábécé első betűje, amely ugyanakkor nem teljesértékű, mert magánhangzó, amely a mássalhangzók sorát bevezeti. A diktátor tehát mindenki előtt áll, ugyanakkor gyenge. A betű alakja egy lándzsára vagy kardra emlékeztet, ami egyértelmű utalás az erőszakra.

Az alcím, A zsarnokság sorsa szintén többféleképp értelmezhető, hiszen a sorsba mint eleve elrendelésbe vetett vallásos hit a passzivitást és ezáltal az elnyomást erősíti.

Ugyanakkor a filmben ismétlődő szlogen megértése, hogy „a zsarnokság nem a mi sorsunk”, megkerülhetetlen egy jobb jövő formálásához.

A történetet az utópia és a sci-fi irodalmi és filmes műfaja ihlette, politikai képzeletvilága átfogja a nyugati és a közelkeleti horizontot. A film nagy visszhangot váltott ki az arab világban, fogadtatása többnyire kedvező volt, kivéve az erotikus jelenetet és a forradalmár lány, Leila öngyilkosságát, mert ez a két cselekmény ellentétes az iszlám vallás törvényeivel. Az erotikus jelenetet a film készítői az arab-iszlám világ elfojtott szexualitása elleni tiltakozásnak szánták. A jelenet körüli polémia azonban annak a jele, hogy az arab fiatalság nagyrészt még mindig konzervatív beállítottságú. A szabadság alatt nem a szexuális szabadságot értik, valamint szerintük a muszlim uralkodó elleni forradalomnak nem szabad magában foglalnia az öngyilkosság lehetőségét – ez csak a nem muszlim ellenség megtámadásában lehet indokolt áldozathozatalként a közösség jövője érdekében.

Az Alephia 2053 megmutatja a művelt, nyugati életstílust áhító fiatalok demokráciáról alkotott ideáit, valamint azt is, hogy az elnyomásból való kitörést részben technikai, részben szentimentális eseményként képzelik el.

Az arab fiatalság egy része a diktátorok elleni permanens forradalom reményében él.

A film hűen tükrözi ezt az életérzést, s talán éppen ezért „egy elitista lázadás” veszélyes mintáját népszerűsíti a fiatalok forradalmaként, akik vakmerő, magas információs technológiai ismereteket feltételező szabotázsokat és digitális támadásokat vetnek be a rezsim megdöntésére. A mű azonban nem beszél arról a jövőről, amely a szobordöntés után következik, s ebben ugyancsak a valóságot idézi. 

Az arab tüntetőknek 2011-ben nem volt semmiféle elképzelésük arról, hogy miként építhető fel az áhított új rend, a gazdasági válságról, amely a régi rend összeomlását követi. A tömegmegmozdulások főszervezői a mérsékelten kedvező helyzetben lévő közép- és felső középosztálybeli fiatalok voltak, akik az ingyenes oktatást és a viszonylag alacsony árakat biztosító, szekulárisként és szocialistaként aposztrofált önkényuralmi rendszerek stabilitásában nőttek fel. Ezt a rendet a demográfiai robbanás tette fenntarthatatlanná, hiszen az iskolából kikerülve sem az állami, sem a magánszektor nem tudta a fiatalokat foglalkoztatni. Ezt a generációt továbbra is a stabilitás iránti igény, a konzervatív vallásosság, a távlatos gondolkodás hiánya és az irreális elvárások jellemzik.

Ugyanezen attitűdök képezik fő akadályát annak a felismerésnek, hogy a demokratikus átalakulást szellemi megújulásnak, az individuum tiszteletének és egyéni felelősségvállalásnak kell megelőznie. A forradalmi megmozdulásokban és az illegális migrációban megmutatkozó vakmerő és távlatos stratégiát nélkülöző kockázatvállalás, valamint az áldozattudatból táplálkozó vallási fundamentalizmus a valóság elől való menekülés (ön)pusztító formái. A térség társadalmai napjainkban, tíz évvel az úgynevezett arab tavasz után a szélsőséges iszlamizmus és a magukat újratermelő diktatúrák összecsapásának színterei. A lázadás szelleme arra ösztönzi a közelkeleti fiatalokat, hogy káoszt teremtsenek és radikális változást követeljenek. Az erőszak és a radikális ideológiák azonban nem képesek javítani az ő helyzetükön.

Négyszáz lóerő, vezetéstámogató rendszerek, négykerékhajtás, ülésfűtés, harmonikus, bőrrel kárpitozott belső tér, sportos, elegáns karosszéria. Tizenöt évet melóztam ezért a kocsiért, és egy családi ház árát költöttem rá, de már az első kilométeren félre kellett állnom vele. Nem romlott el benne semmi, tökéletesen működött, tette a dolgát, amire tervezték. Én nem bírtam tovább vezetni, ezért kellett lehúzódnom az útról.

Nem tudtam, mi lelt, csak ültem ott, és néztem magam mellett a fűthető, négyféle beállítást memorizálni képes, mégis rettenetesen üres anyósülést. 

Ekkor kopogott az ablakomon. Csak annyit mondott, hogy kövess engem, én pedig kiszálltam, és mentem utána. Talán ennek a gyors döntésnek köszönhetem, hogy sikerült elengednem a házat, a kocsit, a melót és az üres kapcsolataimat. Egyetlen mozdulattal téptem le magamról az addigi életemet, mint egy sebtapaszt. Még egy váltás ruhát se vittem magammal, hetekig jártam ugyanabban a kapucnis pulcsiban. Attól a naptól mindenem közös volt, a testvéreimmel megosztottuk egymással az utolsó falatokat is. 
Egy titkom azért maradt előttük, én sem lettem rögtön tökéletes. A pulóverem zsebében ugyanis még ott maradt az autó kulcsa. Éreztem a kemény, hideg fémet, akárhányszor zsebre dugtam a kezem. Csendben, titokban lapult ott, mint a kísértés magja: az utolsó darabka fényűzés a régi életemből, amit nem tudtam elengedni.

Nehezebb napokon, amikor sokat gyalogoltunk, vagy a szabad ég alatt kellett aludni, gyakran markolásztam a kulcsot, miközben alig bírtam ellenállni a vágynak, hogy megkeressem az autót, és visszatérjek oda, ahonnan jöttem.

A többiek ilyenkor csak azt látták, hogy szenvedek. Nem kérdeztek semmit, inkább imádkoztak értem, és talán ennek köszönhetem, hogy képes voltam velük maradni. 
Idővel teljesen el is feledkeztem az autóról. A közösség szeretete elfeledtette a mindennapok fáradalmait, és egészen megkedveltem a gyaloglást is. Egyfajta meditatív állapotba kerültem a hosszabb utakon, ilyenkor tudtam a legjobban imádkozni. Talán ezért is voltam én az egyetlen, aki nem vette észre, hogy egy testvérünknek kibicsaklott a bokája a járdaszegélyen, és nem tud továbbmenni. Hangosan kellett rám szólniuk, hogy nem tudok-e kocsit szerezni valahonnan. Rögtön eszembe jutott a sportautó, ami ráadásul onnan alig tízpercnyi gyalogútra parkolt. A zsebembe nyúltam. Még ott volt a kulcs. 
A testvérek csodálattal bámulták, alig mertek beleülni. Te aztán nem voltál akárki, jegyezte meg a sérült barátom az anyósülésen, amikor beindítottam a motort. Még azt is alig merte megkérdezni, hogy felteheti-e a lábát a szélvédőre, úgy talán lejjebb megy a daganat. A hátul ülők meg azon viccelődtek, hogy ki fogunk-e tudni szállni ebből a túlvilági kényelemből. Megkértek, hogy lépjek csak nyugodtan a gázpedálra, hadd lássuk, mit tud a gép. Csak nekem volt olyan érzésem, mintha autót lopnék. Jogilag az enyém volt az a járgány, de közben mintha mégse lett volna az. Égett a fenekem alatt, pedig magamnál direkt be sem kapcsoltam az ülésfűtést. 
Ezért pattantam ki olyan gyorsan belőle a kórháznál, talán még fürgébben is, mint amikor a Mester hívott, hogy kövessem. Mondtam a többieknek, hogy ha nem baj, hazafelé gyalog mennék. Nevetve lapogatták a vállam. Ne félj Máté, mondták, ott leszünk veled a hazaúton is, nem fogsz az autóban ragadni örökre. 
Majd mi segítünk kiszállni a végén. Nem vagy egyedül. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

– Matematika- és fizikatanárnak tanultál az ELTE-n. Hogyan lett belőled súgó?

– A családomból többen dolgoztak színházban: a felmenőim között van Pintér Imre színész, aki még Blaha Lujzával játszott együtt, az apai nagymamám pedig statisztálni járt a Hunnia Filmgyárba. Én már középiskolásként a színház bűvöletében éltem. Az Andrássy úton volt az iskola, hazafelé a barátnőimmel az Operettszínház mellett mentünk el, mindig be is néztünk oda. Péntek esténként segítettünk a jegyszedőknek behordani a Pesti Műsort, ezért ők cserébe megengedték, hogy belógjunk a próbákra. Engem az akkor népszerű együttesek, az Illés, a Metro, az Omega zenéje nem annyira foglalkoztatott, én operett- és operarajongó voltam.

Még az egyetem előtt a gyógyászati segédeszközök gyárában, majd a fényképész szövetkezetben dolgoztam. Közben több színházban kaptam lehetőséget, például – előadásonként 20 forintért – játszottam egy kis szerepet Honthy Hannával A nagymama című darabban. Mindenképpen színésznő akartam lenni, egyetemre nem is terveztem menni, de rájöttem, hogy ha odajárok, akkor kapok kollégiumot, és nem kell albérletet fizetnem. Még középiskolásként megnyertem egy matematikaverseny budapesti fordulóját, ezért az egyetemre automatikusan felvettek. Felvételiztem a színművészetire is, de ott kicsit nevetséges voltam, az az igazság. Képzeld el, hogy elmentem felvételizni egy úttörő-egyenruhában! Az egy más korszak volt, de ott már akkor is nőiesen kellett megjelenni. Nem vettek fel, de gondoltam, hogy majd megpróbálom a következő évben is.

Közben meghallgatott Vámos László: azt mondta, kicsi vagyok, és jól énekelek – az a baj, hogy egy ilyen már van, az Oszvald Marika. Még egy ilyen karakter nem kell.

Jó rendező és egyenes ember volt, hálás voltam az őszinteségéért. És hát remek szubrettek voltak Oszvald Marikán kívül is, Zentai Anna például egy csoda volt!

Kaptam egy kisebb szerepet a Mesél a bécsi erdő című Ödön von Horváth-darabban is, egy prostituáltat játszottam egy telefonbárban. A főszereplő Benkő Gyulával keringőztem, életemben olyan jó táncossal nem táncoltam, repített engem. Sajnos az emberek a darab címe miatt azt hitték, hogy ez egy szép, keringős darab, közben súlyos dráma volt. A közönség csalódott, le is vették a műsorról.

– Akkor az eszedbe sem jutott, hogy az egyetem elvégzése után tanárnak állj?

– Egyáltalán nem. Én már tulajdonképpen tízévesen is tanítottam, 10 forintért korrepetáltam az osztálytársaimat. Aztán a középiskolában is – szükség volt rá, mert szegény családból származom. Amikor a színházban dolgoztam, akkor is vállaltam tanítványokat, de tanítási terveim nem voltak. Nappal az egyetemen tartózkodtam, este játszottam, utána pedig bementem a rádióba, ahol éjszakai felvételek voltak.

Aztán egy nap egy kedves barátom, Papp Kornél, az Operettszínház epizódszínésze levelet hagyott nekem a portán. A színház egyik súgónője tragikus körülmények között meghalt; a barátom azt írta, ha szeretnék egy biztos állást, most menjek be a színházba, mert szerinte felvesznek. Amikor megkaptam a levelet, arra gondoltam, én nem leszek súgó, de aztán rájöttem, hogy ez rendes fizetéssel jár. Tudtam, hogy nem előadások után kapnám a pénzt, hanem fix összeget minden hónapban, nyáron is. Végül felvettek. Ez 1979-ben volt.

Kép

Kép: Pexels / Cottonbro

Érdekes, hogy már az elején jól csináltam. Ismertem a színészeket, mert játszottam velük, tudtam, hogy kinek kell súgni, és barátságos voltam velük, így ők is szerettek engem.

Persze nem könnyű feladat, mert van, hogy a színész azt mondja a próbán, hogy „ne súgj!”, aztán egy perc múlva meg azt, hogy „na, most súgjál!”.

Legjobban a zenés darabokat szerettem, súghattam operákat is. Az operaénekesek általában nem tudták a szöveget, azt folyamatosan mondani kellett, pontosabban túlüvölteni a zenekart, hogy hallja a színész. Számolni a traktusokat, figyelni a kottát és a karmestert is, mert azt nem lehetett, hogy korábban súgok, és emiatt esetleg az énekes rosszkor lép be a zenébe. A nézőtér persze ezt nem hallotta, hiszen háttal voltam nekik, ráadásul a zenés színpadok elég nagyok is. Nekem ez már az elején jól ment, hiszen korábban énekeltem.

Az operettszínészek többnyire tudják a szöveget, a táncosok számolnak, tudják, hogy mikor kell belépni, de a versszakok elejét azért jó súgni, hogy nehogy a harmadikat kezdje az első helyett a színész.

– Volt olyan, hogy valaki elfelejtette a szöveget, és la-la-lázott egy zenés darabban?

– Ennél rosszabb is volt. Egy csudajó színész, aki mindig tudta a szöveget, nem mondott el egy mondatot, csak állt. Valami rövidzárlat lehetett az agyában. Ráadásul ez a mondat volt a végszó, amelyre a karmester beintette volna a zenét. Csend volt, súgtam neki a mondatot, de nem mondta. Aztán már az egész énekkar súgta, hiába. Végül valaki más elhadarta gyorsan a mondatot, és felhangzott a zene.

Sokszor tudták ilyen ügyesen kezelni a váratlan helyzeteket. A szenzációs Lehoczky Zsuzsa például ének közben is odaszólt nekem, ha kellett. Elizát játszotta a My fair lady-ben, és a nézőtéren egy reflektor mellett kisebb tűz keletkezett, jött a füst a színpad felé. Zsuzsa énekelt és táncolt, majd a dal egy rövidke szünetében odajött hozzám, és azt mondta: „Szólj, ha futni kell!”. Majd folytatta a dalt. Szerencsére nem volt nagy baj, lement az előadás.

Prózát már nehezebb súgni, azt halkan kell. Olyan halkan, hogy a közönség ne vegye észre, de elég hangosan ahhoz, hogy a színész hallja. Nehéz ezt bemérni.

– Olyan örömmel meséled, látszik, hogy nagyon szeretted ezt csinálni.

– Igen, jó korszak volt. A csúcs a televízió volt, sok tévéjátékot súgtam, remek rendezőkkel, kiváló színészekkel dolgozhattam. Én egy nagy rajongó vagyok, ez az igazság. A jó színészekkel könnyű a munka, a probléma mindig inkább a középszerűekkel van.

A filmgyárban volt olyan is, hogy egy amúgy ragyogó színésznek hosszú monológot kellett mondania, de sajnos már idős volt, látszott, hogy nem fogja tudni megtanulni. Kitalálta a rendező, hogy egy olyan paróka lesz rajta, amelytől majd nem látszik a fülhallgató, amibe én mondom a szöveget. Én monotonon súgtam a mondatokat, ő mégis remekül előadta a monológot – ezt csak a nagyon jó színészek tudják.

A filmgyárban meg a televízióban a technika is nagyon fontos volt. Jól el kellett találni a hangerőt. Többször előfordult, hogy mondta a színész, mondjam hangosabban, erre rám szólt a hangosító, hogy mit csinálok, ezt így behallani… De nagy színészeket láthattam, nem volt unalmas munka, szerettem.

– „Egy nap majd a színre lépek, és a deszkák lánggal égnek” – énekli Kulka János A súgó című dalban, amelyet nemrég fedeztem fel a YouTube-on. Ha szeretted is, néha azért álmodoztál arról, hogy kilépsz a súgólyukból?

– Nem, utána már nem bántam, hogy súgó vagyok. Ennyi jó rendezővel, remek színésszel, ennyi színházban nem dolgozhattam volna színészként. Olyan énekesekkel dolgoztam, mint Melis György, Ilosfalvy Róbert és Zempléni Mária, aki nemrég lett a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Szerettek engem a színészek, ez fontos. Látod, miket írt nekem? (Közben mutatja a nagy becsben tartott ereklyéket.) Itt vagyok Lehoczkyval a Ne bánts virágban, itt meg Honthy Hannával A nagymamában. Mély barátságok is köttettek, Galambos Erzsivel a mai napig jóban vagyok.

Kép

Kép: Pexels / Donald Tong

Egy szomorú történetre is emlékszem: Ruttkai Éva még az előadás előtt mondta, hogy köhögni fog, de utána majd folytatja, nem kell neki súgni. „Ó, hát, ha köhögsz, akkor igyál meleg tejet mézzel” – mondtam én.

Ő akkor már tudta, hogy tüdőrákja van, én még nem. Talán akkor is tudta már, amikor megköszönte nekem a kedves gyötrelmeinket, látod, itt van a fotón…

– Miért jöttél el az Operettszínházból?

– Fegyelmi eljárás indult ellenem. Volt egy elég rossz rendező, akivel nehezen haladtunk, a bemutató előtt három nappal még nem tudták a színészek, hogy honnak fognak bejönni. Végül egy másik rendező mentette meg a helyzetet, így be tudtuk mutatni a darabot. A felújítópróbán a súgópéldány alapján mondtam a rendezőnek a helyzeteket, de ő belekötött, hogy most máshogy lesz. Végül a vita hevében én odavágtam neki a súgópéldányomat, amelyben minden be volt jelölve. Mivel a színpadon történteket mindig felvették mikrofonnal, ez eljutott a titkárságra, azt mondták, nem beszélhetek így a rendezővel. Valószínűleg nem rúgtak volna ki, de közben a Radnóti Színház súgót keresett, átmentem oda. Onnan pedig az akkori Nemzeti Színházhoz (ma Pesti Magyar Színház – a szerk.) kerültem, ami nagy szerencse volt, hiszen ez a nemzet legfontosabb, kiemelt színháza volt akkoriban, és ezt a színvonalat is tükrözte.

– Mit tapasztaltál, gyakran volt lélekölő a hangulat a próbákon?

– Nem, ez akkoriban nem volt jellemző. 

Én végül azért jöttem el a színházból, mert a rendszerváltás után megváltozott a hangulat, ráadásul vállalkozóként kellett volna dolgoznom. Azelőtt szigorúan betartottuk a szabályokat, kettőkor befejeztük a próbát. Ha mégsem, akkor a szakszervezet reklamált. ’89 után kezdődött az, hogy éjjel-nappal próbáltak, a pincétől a padlásig mindenhol. Mindenki bizonyítani akart. Teljes őrület volt, ráadásul a színészek is elkezdték fúrni egymást, és olyanok rendeztek, akik nem is értettek hozzá. Ma is nagyon érdekel a színház, de már nehéz néznem. Celebek is játszanak a színházakban, egyes énekesek rossz technikával énekelnek, így nem élmény. Persze ma már mikroporttal sok mindent megoldanak.

Én szerettem azt, amikor a közönségnek elég volt, hogy például Zentai Anna egyedül kiállt a színpadra, nem kellett füst, látvány, tánckar, ő egyedül is betöltötte a színpadot.

A fent említett vég nélküli próbák meg a munkahangulat miatt hagytam ott a Vígszínházat, és mentem át a Játékszínbe. Amikor ott dolgoztam, akkor mondta az egyik ismerősöm, hogy matematikatanárt keresnek az iskolába, ahol ő is dolgozik. Gondoltam, megpróbálom.

– Hány éves voltál akkor? Nem volt túl nagy váltás?

– 47 voltam. Érdekes, hogy gyorsan visszajöttek a dolgok, ment a tanítás. Kamasz fiúkat tanítottam, és azt vettem észre, hogy ha megdicsérem őket, akkor kivirulnak. De sajnos megismertem sok rossz tanárt is, és ez a munka elég fárasztó is tud lenni. Ha az ember jól csinálja, akkor kimerül benne. Sokszor arra sem volt időm a szünetben, hogy kiszaladjak a mosdóba, mert annyi kérdésük volt a gyerekeknek. Ahány gyerek, annyiféle probléma. Fegyelem volt az óráimon, de nagyon szerettem a tanítványaimat.

– Meg tudod fogalmazni, hogy mi volt a legjobb abban a sok évtizedben, amit a színház szolgálatában töltöttél?

– Eseménydús életem volt, a színház varázslatos világ! Sok értékes emberrel lehettem együtt, köthettem barátságot velük, és a színházi emberek őszinték. Ha valaki sumákol, legyintve azt mondjuk, hogy „Á, csak egy civil!”.

Épp ezen töprengtem, amikor észrevettem, hogy a kertben a jeles futballista, van der Vaart bóklászik, legalábbis a rajta lévő narancssárga holland válogatott mezen ezt a nevet lehetett olvasni. Mint tudjuk, nem a ruha teszi az embert, én is gyorsan rájöttem, hogy a fiam játszik kint, s közben magában beszél, mert a Zebra című (általa írt, rendezett és játszott) film harmadik része forog. (Alcíme: Pisztolylövés, nem vitás.)

Mielőtt – teljes joggal – felhördülnénk, micsoda gyalázat, hogy magyar gyerek holland dresszben feszít, mentségére gyorsan elmondom, hogy a nagyszülők hozták neki a tulipánok hazájából; sajnos, a mi csapatunkhoz az utóbbi időszakban inkább kudarcok, vereségek kötődtek, és a kissrácok győzni akarnak. Ő különösen, mivel harmadik gyerek. Sokáig legkisebb volt, de ezt a státuszát elveszítette, s azóta nehezen találja helyét a világban. A nagyobbak természetesen – korukból fakadóan – mindenben jobbak, ezért őt számtalan kudarc éri. A kicsit ugyan még legyőzné bármiben, de hát egy kétévessel mégsem rivalizálhat (ámbár néha tesz rá kísérletet), így onnan sem számíthat dicsőségre. Ha gyorsabban is fut nála, nem fogják azt mondani: milyen ügyes voltál, inkább a kicsit dicsérik: de helyesen szedi a lábát.

A hármas számúnak tehát ritkán terem babér, noha vágyik rá erősen. Még rendes identitása sincsen, hiszen van a legnagyobb, a legkisebb, továbbá a lány, valamint ő.  A testvérei még nem elég érettek ahhoz, hogy megfelelő taktikával hozzásegítsék, ezért rám marad a vesztes szerepe. Ha velem focizik – sokszor hihetetlen bravúrok és szerencse árán – a végén mindig győz. Ha sakkozunk, hiába állok jobban, az utolsó lépéseknél elnézem a vezért. Ping-pongban ő az egyetlen a családból, aki megver engem, ami azért érdekes, mert a többiek viszont mind megverik őt. A társasjáték veszélyes terep, azt többen játsszuk, s ott bizony az én kapitális baklövéseimnek nemcsak ő lehet a haszonélvezője, hanem a nagyobbak is, akik ezt kíméletlenül kihasználják. Nehéz egyensúlyozni a mindenkiben meglévő győzniakarás és az empátia között. Kizárólag a szeretet képes ezt áthidalni.

Azért a személyiséget az is megterheli, ha valaki a nagyobbtól folyton kikap, a kisebbel szemben pedig türelmet kell gyakorolnia. Tudnék erről is mesélni, mert én meg középső vagyok…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Nézzünk először egy kézenfekvő gyakorlati példát, az áramfelhasználásét. Ezen a területen két iránya is van az ártalomcsökkentésnek: ha kevesebb áramot használunk, és ha tisztább forrásból szerezzük be az elektromos energiát. Nem kis tételről van szó: az elektromos áram termelése és felhasználása hozzávetőleg a teljes szén-dioxid-kibocsátás egynegyedéért felelős, amiből közel egyharmadnyi a háztartások áramfelhasználása. A fogyasztás csökkentésében sokat segíthetnek az energiatakarékos háztartási készülékek, de még többet a vízmelegítés karbonlábnyomát (vagyis az ehhez a tevékenységhez kapcsolódó szén-dioxid-kibocsátást) a nullára csökkentő napkollektor, azaz napenergiával működő vízmelegítő felszerelése. Aki pedig napelemmel fedi be a háztető egy részét, akár a teljes áramfogyasztását „zölddé” változtathatja. A magyar háztartások többsége a hőenergiát vezetékes gáz elégetése útján nyeri. Természetesen itt is van mód a környezeti ártalmak csökkentésére. Egyrészt a gázfogyasztás is csökkenthető – hőszigeteléssel, a nyílászárók cseréjével, fűtéskorszerűsítéssel, vagy akár azzal, ha napközben lejjebb állítjuk a termosztátot.

A fűtéshez hasonló nagyságrendű tételt jelent az egyéni, illetve háztartási szintű kibocsátásban a közlekedés, amelynek káros melléktermékei nem csak az üvegházhatást, hanem a légúti megbetegedések gyakoriságát is fokozzák. A legnagyobb mértékben az autózás terheli a környezetet, az egy utaskilométerre jutó kibocsátás a szárazföldi alternatívák közül ebben az esetben a legmagasabb. Az ártalmak csökkenthetőek a ritkább autóhasználattal, a kisebb karbonlábnyomú hibrid vagy elektromos autók használatával, a közösségi közlekedés előnyben részesítésével, és persze a nulla kibocsátású gyaloglással vagy kerékpározással. A hosszú utazásnak különösen nagy a karbonlábnyoma, főként akkor, ha repülővel megyünk (a közösségi közlekedéshez képest az autó háromszoros, a repülő kilencszeres gázkibocsátási többletet jelent). A nemzetközi turizmus egymagában a teljes globális szén-dioxid kibocsátás 8 százalékáért felel.

És ahogyan a repülő helyett választhatjuk – Európán belüli utazásnál – például a vasutat, ugyanúgy a kisebb, hétköznapi fogyasztói döntéseink is befolyásolják, milyen világot hagyunk majd az utódainkra. Közismert, hogy a vegetáriánus vagy vegán étrendnek alacsonyabb a szén-dioxid kibocsátása, mint a húsevésnek, és azt is sokan tudják, hogy a helyben termelt élelmiszer (a kisebb szállítási igény miatt) klímabarátabb, mint amit távolról hoztak. A divat, illetve annak egyik ága, a fast fashion is a nagy szennyezők közé tartozik: az áruk 40 százaléka anélkül válik benne hulladékká, hogy valaki egyszer is hordta volna, de környezeti szempontból az is fenntarthatatlan, hogy egy jó minőségű ruhadarabot azért nem hordunk többet néhány hónapnyi használata után, mert a színe vagy a gombolása „kiment a divatból”.

A korábban bemutatott példákhoz hasonlóan a dohányzásnak is van ártalomcsökkentett változata, ami első pillantásra még talán azok számára sem nyilvánvaló, akik maguk is dohányoznak. Pedig a káros anyagok és káros hatások mérséklése itt is rajta van az opciós listán. Amikor valaki rágyújt egy cigarettára, az elégő dohánynövény széntartalmából gáz halmazállapotú szén-dioxid, vagyis üvegházhatású gáz is keletkezik. A füstben lévő több ezer vegyi anyag közül 93-ról már megállapította az FDA, az Amerikai Egyesült Államok Gyógyszerengedélyeztetési Hivatala, hogy káros vagy potenciálisan káros az egészségre. Ha valaki leszokik, akkor 100%-kal csökkenti a dohányzáshoz kapcsolódó károsanyag-kibocsátást – ez a leghatékonyabb módja az ártalomcsökkentésnek. De azon dohányzó felnőttek, akik az ismert és hangsúlyozott környezeti és egészségügyi káros következmények tudatában sem szoknak le, tájékozódhatnak a füstmentes alternatívákról, amelyek égés és füst hiányában akár 70-95 százalékkal kevesebb káros anyagot bocsátanak ki, mint a cigaretták. A károsanyag-kibocsátás csökkenésének mértéke és az egészségkárosító hatás csökkenése közötti összefüggés vonatkozásában azonban jelenleg nem áll rendelkezésre bizonyíték. Mivel a füstmentes technológiák esetében nem történik égés, így a közvetlenül a használatuk során keletkező szén-dioxid kibocsátás is jelentősen kevesebb mint a hagyományos dohánytermékek estében. A teljes ártalomcsökkentést azonban kizárólag a leszokás biztosíthatja, a leszokással a dohányzáshoz köthető károsanyag-kibocsátás teljes megszűnése mellett ugyanis bizonyítottan csökken a dohányzáshoz köthető betegségek kialakulásának kockázata.

Kép

Kép: Shutterstock

A füstszűrőkben lévő cellulóz-acetátról is elmondható, hogy (egy módosított cellulózból készült bioműanyag) a mikroműanyag-szennyezés egyik forrása, korommal, kátránnyal és más szennyezőkkel is terheli a talajt, illetve közvetve a talajvizet is. Bár sok fogyasztó megfelelően kezeli és helyezi el a dohányzással keletkező csikkeket a hulladéktárolókban, így is túl sok hulladék kerül a környezetbe. A szemetelés megszüntetésének legegyszerűbb és legkézenfekvőbb módja, ha nem tesszük. Tehát az a cél, hogy a dohányzók tartózkodjanak attól, hogy a csikkekkel szemeteljenek, és azokat a kommunális hulladékkal együtt megfelelő hulladékgyűjtőkbe gyűjtsék.

A hulladékok, így a csikkek témája is átvezet minket egy másik jelentős környezetterhelési faktor, a hulladéktermelés területére. Minden olyan termékkel, amelynek az igénybevétele során hulladék keletkezik, fölöslegesen terheljük a környezetet. A teljes üvegházgáz-mennyiség 3 százalékáért a hulladékaink felelősek – ami más szóval azt jelenti, hogy a hulladékmennyiség csökkentése a klímavédelem egyik legfájdalommentesebb módja, hiszen semmiről nem kell lemondanunk érte, ami igazán fontos a számunkra: elegendő, ha kevesebb szemetet termelünk. Azaz már eleve úgy vásárolunk, hogy kevesebb csomagolási hulladék kerüljön a háztartásunkba; ami mégis bekerül, azt szelektíven gyűjtjük, a zöldhulladékot pedig komposztáljuk. A helyettesítő termékek listája végtelen: eldobós műanyagtasak helyett textil bevásárlószatyor, egyszer használatos flakon helyett betétdíjas, visszaváltható és többször újratölthető üveg, műanyagpalackos üdítő helyett otthonról hozott kulacs, feltöltve vezetékes ivóvízzel, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük.

A komposztálásra külön is érdemes ráirányítani a reflektorfényt, hiszen itt nem csak a hulladékmennyiség csökkentése a tét, hanem az is, hogy azok a mikro- és nyomelemek, amelyeket a növénytermesztés során elvettünk a talajtól, visszakerülnek-e oda, fenntartva a földjeink termőképességét. A jó hír, hogy minden növényi eredetű háztartási hulladék komposztálható, az pedig csupán a ráadás, hogy erre az újabb zöldtechnológiák révén már a társasházi vagy lakótelepi lakásokban is van lehetőség.

A fentieket összeszámlálva néhány apró, de a környezet szempontjából fontos életmódbeli változtatással akár 100 kilogrammal is csökkenthető az éves üvegházgáz-termelés. Nekünk is jobb lesz, a jövendő generációk pedig hálásak lesznek érte!

A cikk társadalmi célú reklám, megrendelője a Philip Morris Magyarország Kft.

Alice és Eileen legjobb barátnők, akik hosszú ideje nem látták egymást. Alice sikeres író, aki már túl van két regényen és egy idegösszeroppanáson, s nehezen tudja megélni az irodalmi világban elért sikereit. Bizonytalanságát és az emberek iránti bizalmatlanságát mesterkélt közönnyel próbálja leplezni, de ha jobban megfigyeljük, kiderül, belül ő is érző lélek. Eileen egy irodalmi lapnál dolgozik, unja a munkáját, és bevásárlás közben szegénységről, előrecsomagolt ebédekről és klímaválságról elmélkedik. A lány önbizalomhiányát jól mutatja, hogy bár felkérést kap egy könyv megírására, félelmében végül félbehagyja az írást.

Bár mindkét lány szingli, erősen foglalkoztatja őket az anyaság kérdése.

Ezzel együtt bizonytalanok a családalapítás kérdésében, hiszen olyan alapvető dolgok hiányoznak az életünkből, mint a bizalom, a kötődés vagy az elköteleződésre való hajlandóság. Alice online próbál ismerkedni, egy randiapplikáción találkozik Felixszel, aki egy gyárban dolgozik, szabadidejét a bulizás és az élet végtelen élvezete tölti ki. Eileen nem tudja elengedni gyerekkori szerelmét, Simont, akivel a történet során először se veled, se nélküled kapcsolatba bonyolódik, az olvasó pedig izgulhat, vajon beteljesülhet-e ez a szerelem.
A négy különleges, okos, mégis erősen bizonytalan fiatal életútja egy bizonyos ponton keresztezi egymást, megpróbálnak egymáshoz kapcsolódni, támaszra lelni az útkeresésben. Az önbizalomhiány, a társadalmi kényszerek azonban erősebbek, ezért sem önmagukban, sem egymásban nem tudnak megbízni.

A regény főszereplői élik a mai harmincasok megszokott életét: dolgoznak, online felületeken kommunikálnak egymással, és nosztalgikus hangulatban vágyakoznak a kapcsolódásra.

Alice, Eileen, Felix és Simon egymástól alapvetően eltérő személyiségek, karaktereik mégis kiválóan bemutatják az Y-generáció lelkivilágát, aktuális közérzetét és problémáit.
Személyes drámáik az élet leglényegesebb kérdéseit boncolgatják: milyenné váltak az emberi kapcsolatok a 21. században, hogyan teremthetnénk meg a munka és a család egyensúlyát, egyáltalán mi értelme van az életnek a posztmodern világban. Életükön és beszélgetéseiken keresztül rájövünk, nem az számít, kinek milyen diplomái, lehetőségei vagy eredményei vannak, vagy hová tart a körülöttünk lévő világ, hiszen csak egyetlen dolog számít: szeretni és bízni abban, hogy viszontszeretnek.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ, 21. Század Kiadó, 2021.

Mikor és miért vált ennyire fontossá önnek az életvédelem ügye?

A LIFE International megalapítása előtt lelkészként szolgáltam egy templomban, ahol újra és újra olvastam a Szentírás fontos részeit, például a Teremtés könyvét, amelyből kiderül, hogy Isten a saját képmására teremtett minket. Az egyik alkalommal, amikor erről prédikáltam, az Úr személyesen is megszólított. Addig csak annyit gondoltam az abortuszról, hogy helytelen dolog, azaz nem támogattam. De akkor Isten azt mondta: „Kurt, te nem teljesen érted az én atyai szívemet ebben a kérdésben.” Holott én addig is az élet pártján álltam, de akkor rájöttem, hogy ez nem csak a gyerekek megmentéséről vagy a nők jogairól szól, noha ezek is kétségkívül fontosak Istennek és nekem is. Ám az Úr azt üzente: „az abortusz támadás ellenem”. Akkor egy kicsit megtörtem, hiszen lelkészként már addig is tökéletesen értenem kellett volna őt. Amint felfogtam az üzenetét, sok minden megváltozott bennem. Megértettem, mit szeretne tőlem az Isten, ez vezetett 20 éve a Life International megalapításához. Akkoriban nem sok igyekezetet fektetett az emberiség világszerte az élet védelmébe, számos országban ma is hiányolom ezt a törekvést.

A munkámon keresztül viszont én igyekszem az Úr szívének hangja lenni ebben a kérdésben.

Mit tapasztal, mennyit változott a világ hozzáállása az abortuszhoz az elmúlt két évtizedben?

Nem eleget. A változás csak egyénenként lehetséges. Mi próbálunk összeterelni vezetőket, pásztorokat a különböző országokban, ők főleg papok, olykor politikusok, jogászok, tanárok. Arra tréningezzük őket, hogyan adhatják át a mi életvédő bibliai szemléletünket az embereknek más világnézetek helyett. Sokszor a lelkészek is azt mondják, erről ebben a formában még sosem beszélgettek, így máris érezzük, hogy képesek vagyunk változtatni emberek életén. Már több mint száz országban jelen vagyunk, de a célunk valamennyi országba eljutni és eljuttatni az Úr üzenetét. Segítenénk az embereknek az életet választani, a várandós nőkben tudatosítani, hogy Isten szereti őket és a gyermeküket. Az emberi élet értéke mintha csökkenne, ezért mi Jézus nevében szeretnénk elmondani, hogy minden élet értékes. Az Istennel való kapcsolat pedig igazi kincs, nemtől, származástól, nemzetiségtől, életkortól függetlenül.

Mivel korántsem mindenki keresztény – vagy követ bármely más világvallást – nem mindig lehet könnyű meggyőzni az embereket. Milyen érvekhez szoktak folyamodni?

Ahogy járom a világot, azt tapasztalom, hogy a legtöbb ember sosem hallott arról, hogy Isten szereti őt. Úgyhogy én Isten követőjeként törődöm velük. Az Efezusi levél is azt mondja: Isten arra hívott meg minket, hogy utánozzuk őt. Én ugyanazzal a méltósággal próbálok fordulni az emberekhez, ahogy Jézus fordult hozzánk. Ha várakozom egy repülőtéren vagy leülök egy étterembe, meg szoktam kérdezni mondjuk a pincért: „Ha valaki ma imádkozna önért, mit kérne, miért imádkozzon? Imádkozhatok önért?” Van, hogy erre kicsordulnak a könnyek, mert még soha senki nem fordult az illetőhöz ilyen figyelemmel.

Figyelni a másikra, meghallgatni a történetét, ahogy ön hallgatja most az enyémet, kérdéseket feltenni azt jelenti: értékeljük egymás életét.

Ezt ön sem újságíróként teszi, noha ez a szakmája, hanem Istent utánozva szentel figyelmet a másiknak. Krisztus híveiként arra kaptunk meghívást, hogy bárkivel is találkozunk, figyeljünk rá oda. Ha így teszünk, az emberek megnyílnak, érdeklődővé válnak. És akkor elmondhatjuk nekik, hogy Isten szereti őket, olyannyira, hogy az egyetlen fiát küldte, hogy meghaljon értük a kereszten. A hozzáállásunkon és a szívünkön múlik: aki érzi, hogy törődünk vele, az fogékonnyá válik az üzenetünkre. Sokan így fogadják be Jézust az életükbe, noha korábban nem is hallottak róla.

Ha jól sejtem, Isten szeretetén túl a legfontosabb üzenet az, hogy az élet nem a születéssel, hanem már jóval előtte elkezdődik. Sokan ebben az időszakban még magzatnak nevezik a fejlődő kis embert…

Nemrég tartott előadást egy lelkészünk Kambodzsában, egy kis faluban a dzsungel közepén, ahol Pol Pot diktatúrája alatt rengeteg férfit megöltek vagy elüldöztek, így többségben vannak a nők. Az előadáson százhúsz buddhista nő jelent meg. A pásztor két órát beszélt nekik az élet csodájáról, a fogantatásról, na meg onnantól az összes fejlődési fázisról a születésig. Hogy mi történik az anyaméhben, hogyan fejlődik a személy. Mert mi a Life Internationalnál őt is személynek hívjuk. Mikor kezd dobogni a szíve, működni az agya, a keringése, a légútjai, hogyan fejlődik ki a tüdeje… Mikor áll készen megszületni. Kiderült, hogy azok közül a nők közül egy sem hallott korábban erről. Utána a lelkész megkérdezte, hogy szeretnének-e találkozni Istennel, aki – ahogy a 139. Zsoltár mondja – már az előtt meghatározta a napjainkat, hogy egy is lezajlott volna közülük. Vagyis már az előtt gondolt ránk, hogy az anyaméhben kifejlődtünk volna. Hitem szerint onnantól létezünk, hogy Isten először gondolt ránk. És azok a hölgyek nyitottá váltak a teljes evangéliumi üzenetre, azzal együtt, hogy ha hisznek Jézusban, örök életük lesz. Aznap mind a százhúszan a lelkükbe fogadták Jézust.

Ha értékeled a másik embert, a legszebb kincs, amit adhatsz neki, az, hogy bemutatod őt Jézusnak, aki értelmet ad az életének. A Life Internationalnál mi ezt tesszük.

El tud képzelni olyan helyzetet, amelyben mindezek ellenére az abortusz az egyetlen lehetséges megoldás? Létezhet ilyen krízis egy anya számára?

Napjainkban ez már nem jellemző. Az egyetlen ilyen szituáció az lehet, amikor az anya élete veszélybe kerülne, ha megtartaná a babát. De az orvostudomány és a technológia fejlődése révén ez a fejlett országokban már extrém módon ritka eset, talán inkább a fejlődő országokban, a harmadik világban fordulhat elő, ahol még nem férnek hozzá minden eszközhöz, orvossághoz. Ha az anya a várandósságba belehalhatna, akkor ő, az orvosa és – amennyiben mellette van – a férje együtt észszerű döntést hoznak. Az orvos az élet megmentésére esküdött fel, ezért ebben a helyzetben nyilván az anya életét kell elsődlegesen mentenie, de alapvetően a baba és az anya életének együttes megmentése a cél, ha lehetséges.

Kép

Kurt Dillinger

Az Egyesült Államokban igen extrém szélsőségek vannak abortuszkérdésben. New York államban például egészen a születésig legális a terhességmegszakítás, Texas törvényei azonban a terhesség hatodik hetétől teljesen tiltják azt. Ön milyennek értékeli a tengerentúli helyzetet?

Az USA egyes államai saját irányelveket dolgoztak ki – valamelyik szigorúan tiltja az abortuszt, más meg teljes szabadságot ad benne, bármilyen indokkal. Dinamikus párbeszéd zajlik, de a jelenlegi kormányzat a terhességmegszakítást széles körben elérhetővé tenné. Vannak konzervatívabb államok és közösségek, ilyen például az említett Texas, Florida vagy Idaho. Olyan is akad, ahol a helyi lakosság követel szigorúbb szabályozást. Az is érdekes, hogy számos várandóssági krízisközpont is működik az államokban, amelyek támogatják a nehéz helyzetű anyákat, ezek viszont alig szerepelnek a hírekben, mert a média nagy része túl liberális, így nem érdeke bemutatni ezt a fajta gondoskodást.

Pedig ezek a központok igen jól szervezett, képzett segítséget nyújtanak, évente nők százezreit támogatják a szülés előtti krízishelyzetekben.

Helyi templomokhoz is kiközvetítik az anyákat, akár élelmiszerhez, ruhához is segítenek hozzájutni. Hiszen ők sokszor egyedülállók, akikkel nem törődik a gyermekük édesapja.

Egy ilyen megosztó kérdésben hogyan mérhető az erőfeszítéseik sikeressége?

Említettem a száz országot, ahol jelen van a szervezetünk – nos, mivel az Egyesült Nemzetek összesen 193 országot ismer el szuverénnek, tisztában vagyok vele, hogy még csak félúton járunk a célunkig. De abban a százban is időről időre új kihívások adódnak, hiszen minden ország más. Magyarországon például az alaptörvénybe is bekerült már az élet védelme az anyaméhben, mégis van lehetőség abortuszra. Felemás a helyzet, de megvan az alap, amelyre építve az emberi élet védhető, és ez már önmagában fantasztikus. Az önök országa az élet pártján áll, jó úton járnak, jó irányba tartanak. Sok más ország számára ez követendő példa lehet, úgyhogy csak bátorítani tudom a vezetőket és az egyházat, hogy ne is adják fel, hiszen a példamutatással akár a környező országokra is hathatnak.

A bajba került fiatal nőket ugyanis nem hibáztatni kell, vagy figyelmen kívül hagyni, hanem szeretni.

Nem azért, hogy reklámozzuk mindazt, ami velük történt, hanem hogy melléjük állva vezessük őket a bibliai útra. Ez a feladatunk, én is ezt teszem, tekintet nélkül arra, hogy számokban mérhetők-e az eredményeim. Nem állok meg kudarc esetén sem. Szerencsére látom a gyümölcsöt: a kambodzsaihoz hasonló történeteket a világ más részeiről is hallok.

Mit gondol, mennyire foglalkoztatja a társadalom férfitagjait is ez a téma?

Az élet úgy hozta, hogy én is ezzel foglalkozom, és mi most két férfiként beszélgetünk erről. Persze ha általánosságban nézzük, a férfiak nem annyira vonódnak bele a témába, főleg a nők törődnek ilyen értelemben a többi nővel. Azért talán egyre több férfi ismeri fel a szerepét, ők meg is ragadják a lehetőséget, hogy beszéljenek róla. De ez is függ attól, hol járunk a világban, mert valahol egyszerűen kijelentik, hogy ez a nők dolga. Pedig a várandóssághoz egy nő és egy férfi kell, tehát a férfi is a probléma része. Más kérdés, hogy a megoldásnak is hajlandó-e a része lenni. Ha hallgat a Jóistenre, akkor igen.

Ha megenged egy személyesebb kérdést: az ön családjának a többi tagja is hasonló területen dolgozik, illetve hasonlóan elkötelezett az életvédelem ügye mellett?

Én 45 éve végzem a szolgálatomat, és 42 éve vagyok házas. Ugyanazzal a hölggyel. És ő napról napra csodásabb számomra, jobban szeretem ma, mint amikor feleségül vettem. Isten folyamatosan bontja ki számomra azt a gyönyörű ajándékot, amit a feleségem jelent. Három gyermeket neveltünk fel együtt, két fiút és egy lányt, akik már házasok, hat unokánk is van. Sokat beszélgettünk a gyerekekkel arról, amivel foglalkozom. A feleségem a családnak szentelte az életét, miközben én olykor 3-4 hétre is elutaztam, olyankor mindig mutatta a gyerekeknek a földgömbön, épp merre járok. Tinédzserként megkérdeztem őket, akarják-e, hogy folytassam, amit elkezdtem. Azt hittem, a fiam azt mondja majd, legyek inkább én is otthon. De azt mondta, Isten azt szeretné, hogy folytassam, úgyhogy ő is támogat benne. Féltem, hogy a gyerekeim haragudni fognak Istenre, de mind örömmel szolgálják őt a maguk hivatásában. Van, aki ápoló, más pénzügyi területen dolgozik. Elfogadták a tőlem kapott értékeket, és azokkal élik a maguk életét, úgyhogy igen szerencsés apa vagyok. A Szentírás azt mondja, ha az Úr útján vezetjük gyermekeinket, ők mindig visszatalálnak oda. Hálás vagyok, amiért ezt meg is tapasztalhatom.

A LIFE International magyarországi partnerszervezetének elérhetőségei:
Kiáltás az Életért Egyesület
www.kialtasazeletert.org
www.terhessegkozpont.hu
24 órás segély- és infóvonal:
+36-70-225-2525

Egy baráti beszélgetés során szóba került, hogy meddig mehet el az edző annak érdekében, hogy a legtöbbet hozza ki a sportolóból. Felmerült a kérdés, hogy mindenkiből, aki Tokióban felállt a dobogóra, szó szerint kiverték-e az érmeket? A válasz nyilvánvalóan nem, de a társalgás egy pontján ismerősöm elkomorult, mert előtörtek belőle a gyermekkori emlékek abból az időből, amikor még megvolt az esélye arra, hogy teniszcsillaggá váljon. Miután szeretett edzője elköltözött a városból, és új szakember vette át a helyét, a fiúban egy világ omlott össze. A lelkesedése egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor azzal szembesült, hogy a foglalkozás végén társaival sorfalat kellett állniuk, és az edző adogatógép módjára küldte feléjük a labdákat, amelyek akár több mint 200 km/h-val is képesek repülni.

Az ütések a testük különböző pontjain érték őket, és ez többük kedvét egy életre elvette a versenysporttól.

Az élsportolók már gyerekként arról álmodoznak, hogy egyszer ők lesznek a legjobbak, és ahhoz, hogy ezt elérjék, akár már öt-hat éves koruktól kezdve kemény edzéseken vesznek részt. Ebben az életkorban még nagyon befolyásolhatók, így ha arra nevelik őket, hogy mindent el kell viselniük, ha győzni akarnak, azt el is hiszik. Főleg akkor, ha ezt az edző szájából hallják, akiben bíznak, akinek adnak a szavára, és aki miatt akár sérülten is visszamásznak a gerendára, vagy beugranak a medencébe, hogy ne okozzanak csalódást.

„A sportbéli fejlődésben az edző útmutatásai jelentik a vezérfonalat. Nagyon meghatározó személy a gyerek életében. Erre látunk pozitív és sajnos negatív példákat is. Kifejezetten jó hatással van a gyerekre az az edző, aki olyan személyiség, hogy példaként, mentorként is szolgál és biztonságos kötődést tud kialakítani a sportolójával. Persze létezik a fordítottja is, amikor az edző lelkileg vagy akár fizikailag is bántalmazza azt, akivel foglalkozik, ezzel tartós károkat okozva” – hangsúlyozta Tolnai Nóra sportpszichológus.

Az elmúlt évtizedben a sportélet generációkon átívelő sérelmei kerültek felszínre Ausztráliától Nagy-Britannián át egészen Magyarországig.

A nyilvánosság elé álló sportolók nyilatkozataiból leginkább az tűnik ki, hogy bizonyos helyeken normalizálódott a bántalmazás, vagyis az edzők és a szülők egy része úgy gondolja, hogy a cél szentesíti a kemény eszközöket.

Fontos ugyanakkor azt is megjegyezni, hogy sok olyan élsportoló is megszólalt a közelmúltban, akik saját példájukat elmesélve álltak ki amellett, hogy az edző–sportoló kapcsolat alapvetően egy olyan erős kötelék, amibe nem fér bele a bántalmazás. Vannak, akik amiatt aggódnak, hogy a botrányok esetleg elriasztják a szülőket attól, hogy támogassák pályájukban a tehetséges gyermekeket. A szakértők ezért arra figyelmeztetnek, hogy a felszínre került problémákból valójában azt kellene leszűrni, hogy milyen fontos odafigyelni a megfelelő edző és környezet kiválasztására.

Bántalmazásnak nincs helye!

A visszaéléseknek többféle formája lehet. Fizikai bántalmazásnak nemcsak a fájdalommal járó szankciók, vagyis az ütés, a rúgás, a rázás, minősül, hanem például az is, ha az edző olyan feladatokra kényszeríti ifjú sportolóját, ami meghaladja a fejlődésben lévő szervezet fizikai határait. Gyakori büntetőeszköz például a túlnyújtás, ami nagy fájdalommal jár, és akár sérüléshez is vezethet.

A fizikai bántalmazásnál nehezebben érhető tetten a verbális erőszak, pedig hatásait tekintve ugyanolyan veszélyes, mint a testi agresszió, mert az érzelmi abúzus traumatizálja a gyerekeket. A trauma beépül a személyiségükbe, hosszútávú negatív hatásokat keltve. Ilyenkor nem arra kell gondolni, hogy az edző fel sem emelheti a hangját a teremben, hiszen sokszor szükséges határozottan közbelépnie, amikor például a versenyző nem koncentrál eléggé a gyakorlatra, és az veszélybe sodorja őt.

Egyértelműen átlépik viszont a határt az edzők akkor, amikor sportolóikkal azt éreztetik, hogy csak akkor értékes emberek, ha jó eredményeket érnek el, vagy amikor gúnynevekkel vagy testképüket, önértékelésüket romboló kritikával illetik őket.

 Ezek hatásait magukkal cipelik az áldozatok, ami többek között önértékelési problémákhoz, testképzavarhoz vagy akár depresszióhoz is vezethet, ráadásul a trauma feldolgozása hosszú folyamatként jelenik meg az életükben. Emellett az is előfordul, hogy éppen azzal helyez nagy nyomást a gyerekre az edző, hogy látványosan levegőnek nézi, kizárja őt a közösségből, így érzékeltetve vele, hogy mekkorát csalódott, amiért nem teljesített úgy, ahogy azt elvárta. Az edző által elkövetett szexuális abúzusra is találunk példákat, ez a gyermek kiszolgáltatottságával történő legsúlyosabb visszaélés.

Kép

Kép: Szása Lazarev/Pexels.com

Gyakran jelentkező tünete a „teljesítmény minden áron” felfogásnak a bagatellizálás is, amikor az edző nem figyel oda a gyermek teljesítőképességének határaira sportolás közben, és ezáltal veszélyezteti a fizikai biztonságát. Például sérülésveszélynek teszi ki, vagy egy rehabilitációs folyamat közben olyan edzéstempót diktál, ami akár maradandó károsodáshoz is vezethet.

„A sportéletben mindenki eredményt akar, azonban fontos, hogy a sportolóra az edző ne tegye át saját szorongását. A teljesítmények elérésében sokat számít az edző saját kompetenciájába vetett hite, hogy mennyire látja azt, hogy nemcsak megfélemlítéssel lehet eredményeket kicsikarni, hanem úgy is, ha figyel a sportoló testi-lelki jóllétére, és aktuális állapotához igazítja az edzésmunkát, reflektálva önmagára és a folyamatra” – fűzte hozzá a sportpszichológus.

A legkorszerűbb megközelítés szerint a szakszerű felmérésekre alapozott egyénre szabott terhelés a leghatékonyabb módszer, amellyel az edző támogathatja a sportolót képességeinek kiaknázásában.

Új típusú hősök az élsportban

Néhány évtizeddel ezelőtt még azokat a sportolókat nevezték bátornak, akik törött lábbal is visszaszálltak a sportszerre, és végigcsinálták a gyakorlatot. Ma már azokra a sportolókra néznek fel inkább, akik nem hagyják, hogy feláldozzák őket a siker oltárán, akik kiállnak magukért és felvállalják a nyilvánosság előtt, hogy a teljesítésnek vannak mentális és fizikai korlátai.

„Ez egy jó tendencia, mert a határtalanság illúziója minden szinten káros. A teherbírásnak igenis van határa, és ezt fontos tudatosítani. Amikor arra nevelnek valakit, hogy mindenáron, akár sérülten is teljesítenie kell, az kizárólag a szorongását növeli. A reális célok és téthelyzetek megválasztása adhat terepet a magabiztosság és a sportoló saját magába vetett hitének kimunkálására” – magyarázta Tolnai Nóra.

A pszichológus szerint bár lassan, de mégis elindult a szemléletváltás, a sportélet egyre több szereplőjének vált fontossá, hogy erről a tabusított témáról lehessen beszélni. A szakember szerint az átalakulás azért nehéz, mert a katonás szigor generációról generációra adódott át, és ebből a körforgásból csak azok tudnak kilépni, akik felismerik, és képesek átalakítani a káros mintákat. Tolnai Nóra úgy véli, ehhez fontos, hogy minél több pszichoedukációs tartalom – könyvek, cikkek, podcastok, előadások – szülessen a témában. A szakértő azt tapasztalja, hogy az új edzőképzésekben egyre hangsúlyosabban jelenik meg a sportpszichológia és sportpedagógia.

A szülők felelőssége megvédeni gyerekeiket

A szülők szerepe kiemelten fontos az élsportoló gyerekek életében, ami nem csupán abban nyilvánul meg, hogy hordozzák őket a hajnali edzésekre, hanem abban is, hogy odafigyelnek arra, hogy a fiatalok sportszeretetének és tehetségének fizikai és lelki értelemben is biztonságos kereteket adjanak.

„Fontos, hogy mindig figyeljük a gyerek reakcióit! Ha testi tünetei, például hányingere van edzés előtt, az mindenképpen intő jel. Lényeges olvasni a gyerekek jelzéseiből, jó lenne, ha minden esetben biztonságban el tudnák mondani az érzéseiket, mert sokszor a szégyen, a megfélemlítettség miatt ezek rejtve maradhatnak, így a gyerek sokszor egyedül marad a történtekkel. Ha lenne olyan felelős csapat a sportkörnyezetben, amelyikben például sportpszichológus is van, az védőhálóként vehetné körbe a gyereket” – hívta fel a figyelmet a környezet fontosságára Tolnai Nóra.

A sportpszichológus kitért arra, hogy egy gyerek életében az is lényeges, hogy ki tudja fejezni, ha valamit zsigerből elutasít. Sokszor a szülők jószándékból nem hagyják, hogy a gyerek szakítson a korábban elkezdett sporttal, mert attól félnek, hogyha abbahagyja, akkor soha semmit nem fog végigvinni az életében. A szakember szerint ez egyáltalán nincs így, mert az, hogy autonóm módon megválasztja, miben köteleződik el, a személyiségfejlődés szempontjából fontos tényező. A sportolásnak sok pozitív hozadéka van a gyerekek életében, így a teljes szakítást a mozgással nem ajánlatos támogatni, de annak szintjével és a sportágválasztással kapcsolatban érdemes meghallgatni a gyerek véleményét.

A gyerekeknek joguk van ahhoz, hogy megvédjék őket az erőszaktól, és tiszteletben tartsák a méltóságukat. Ezért, ha bántalmazásról, zaklatásról vagy annak gyanújáról szerez valaki tudomást, akkor lépéseket kell tennie.

Egyre több sportszövetség foglalkozik a megelőzéssel és a gyanús esetek feltárásával. Ha azonban szülőként úgy érezzük, hogy az intézménynél, klubnál nem kapunk elég segítséget, akkor a gyermekorvoshoz, a gyermekjóléti szolgálatokhoz, családsegítőhöz vagy a rendőrséghez is fordulhatunk a problémával.

A november előrehaladtával a szülők figyelme egyre inkább arra terelődik, hogy milyen játékokra vágynak a gyerekeik. Melyik babára mutat rá a kirakatban? Milyen színben tetszik neki a nyuszis pulcsi? Melyik könyvet lapozgatja a boltban? Sok időt és energiát szánunk arra, hogy alaposan átgondoljuk és kiválasszuk a tökéletes ajándékokat, amelyek szórakoztatóak, mégis fejlesztenek, de legfőképp nagy örömöt okoznak csemeténknek.

Aztán amikor azt hisszük, hogy már mindent elintéztünk és hátradőlhetünk a kanapén, amíg mások az utolsó pillanatban ajándékokért rohangálnak a plázába, egyszer csak hazajön a gyerek, és áradozni kezd egy ugató, cumizó plüsskutyáról, amit mindennél jobban szeretne. Ilyenkor van, hogy elgyengülünk és visszamegyünk a játékboltba, mert annyira szeretnénk boldognak látni a gyerekünket, és elhisszük, hogy tényleg ezen múlik. Később, amikor a gyerek kibontja az ajándékot, meg is kapjuk a visszaigazolást, amire vágytunk: „Ugye milyen jó, hogy elmentem érte?” – duruzsoljuk ilyenkor elégedetten a párunk fülébe, a kicsi pedig akkora eufóriában van, hogy úgy tűnik, az érettségiig sikerült feltölteni a boldogságtankját.

Pár hét elteltével az újdonság varázsa halványul, és azon kapjuk magunkat, hogy a kutyust jóformán csak mi etetjük, hogy legalább ne ugasson. Hiába kérjük csemeténket, hogy játsszon velünk ő is, a játék, aminek a beszerzéséért tíz boltot is bejártunk, már alig köti le a gyerek figyelmét, és csak egy újabb földön heverő kacattá válik, amire rálépünk, amikor esténként kibotorkálunk a mosdóba.

Claire Lerner amerikai kutató szerint, ha a gyerekeket töménytelen mennyiségű játékkal halmozzuk el, akkor valójában kevesebbet játszanak, mert a túl sok tárgy megosztja a figyelmüket, és beszűkíti a fantáziájukat. Az 1990-es évek végén Rainer Strick és Elke Schubert német kutatók elvégeztek egy kísérletet, melynek során egy müncheni óvodát arra kértek, hogy három hónapra pakolják el a játékokat, csak asztalok, székek és takarók maradtak a teremben. Először az ovisok unatkoztak, kis idő elteltével azonban az asztalokat és a takarókat barlangokká változtatták, és önfeledt szerepjátékba kezdtek. A kutatásból az derült ki, hogy a kísérlet jó hatással volt a gyerekek fantáziájára, a koncentrációs képességeikre, valamint a beilleszkedésükre.

Kép

Az Ohio állambeli Toledói Egyetemen végzett kutatás során is ugyanerre az eredményre jutottak a szakértők. A kísérletben résztvevő gyerekek fél órát játszottak négy, illetve tizenhat játékkal. Akik többet kaptak, azok gyakrabban váltogatták a tárgyakat, míg akiknek kevesebb játék jutott, azok több szerepet, funkciót találtak ki az eszközöknek és kreatívabban használták őket.

Thomas Gilovich, a Cornell Egyetem pszichológia professzora arra a megállapításra jutott, hogy a tartós boldogság sokkal inkább az élményekből fakad, nem pedig a tárgyakból. Ma már sok szülő dönt úgy, hogy egy vágyott baba vagy játékautó mellé ajándékutalványt is választ ajándék gyanánt a sokadik plüssállatka helyett. Ezek jellemzően olyan helyre szólnak, ahol a család minden tagja jó emlékekkel gazdagodhat, miközben a kisebbek játszva tanulnak.

Ilyen helyszín például a közel két hektáron elterülő, tizenhárom játékszigettel rendelkező, négyféle ajándékutalványt is kínáló fővárosi Tarzan™ Park, ahol a gyerekek a szabad levegőn, szórakozás közben sajátíthatják el azokat a készségeket, amelyek a felnőtt életükben is fontosak lesznek számukra. A kötélhágcsókon, rugós eszközökön, csúszdákon, hintákon, billegőkön végzett mozgások, csúszások, pörgések, forgások, mászások úgy fejlesztik a gyerekek gondolkodását, mozgáskoordinációját, finommotoros képességeit, térlátását, izomerő kifejtését, valamint a másokkal való együttműködést, hogy közben izgalmas kalandként élik meg a készségek elsajátítását. A parkban a gyerekek megtapasztalhatják a játékos mozgás örömét, ami felüdülést jelenthet a digitális ingerek világában. A Tarzan™ Park eszközeinek használata kifejezetten ajánlott hiperaktív, autista, beilleszkedési tanulási és magatartási nehézségekkel (BTMN) küszködő, illetve sajátos nevelési igényű (SNI) tanulók számára is. Az ajándékutalványok átadására is számos kreatív megoldást lehet találni, például a Tarzan™ Park esetében segítségül hívhatjuk azt a vidám zenés videót, amely bemutatja, milyen kalandokat rejt magában az ajándékutalvány.

Legyen szó születésnapról, karácsonyról, vagy bármilyen más ünnepi alkalomról, a gyerekek ajándékainak kiválasztásánál mindenképpen érdemes figyelembe venni azt, hogy a közös élmény, az együtt töltött játékidő mindig többet ad, mint a tárgyak önmagukban. 

A TARZAN™ védjegy, Edgar Rice Burroughs, Inc. tulajdonában és engedéllyel használva.

Támogatott tartalom.

Szakmai szempontból miért annyira problémás a bölcsességfog?

Rengeteg oka van ennek. Harmincéves kor előtt jellemzően gyulladás miatt, vagy a fogszabályozó orvos kérésére szoktuk a fogat eltávolítani. Harminc év fölött pedig ugyanolyan problémákat okozhat, mint az összes többi fogunk, tehát a gyulladások összes válfaját produkálhatja. Maga a fog a leghátsó a sorban, ezért a fogmosás során nem mindig figyelünk annyira a tisztítására, emiatt a gyulladások is könnyebben kialakulnak, és a fogszuvasodás is gyakoribb. Fiatalkorban az áttörési nehézség okozhat kellemetlenséget. Ha nincs elég hely, a fog nem, vagy csak részben tud előtörni, és ha részben előtör, az azt jelenti, hogy a fog és a nyálkahártya között kialakulhat egy tasak, ahova az ételmaradék bekerül. Itt kialakul a fogkorona körüli gyulladás. Meg kell említeni, hogy a fogszabályzás az utóbbi 15 évben nagyon elterjedt, és a fogszabályozó kollégák nagyon sokszor kérik, hogy vegyük ki a bölcsességfogat, hogy legyen hely a fogakat hova mozgatni, hátrafelé húzni, hogy elférjenek a fogínyben. Ez egy preventív indikáció, tehát nem terápiás, hanem azért kérik, hogy a kezelésük eredményes legyen.

Ahány ember, annyiféle lefutása lehet a foggyökérnek. Valójában mi határozhatja meg, hogy kinél milyen a bölcsességfog elhelyezkedése és gyökere?

Sajnos ezt nem tudjuk meghatározni. Az a szerencsés típusú gyökér, amelyik összetartó és kúpos formájú, de nagyon sokszor olyan, mint a háromlábú vadászszék, tehát három irányba áll a gyökere. Ezek általában nehezebben eltávolíthatók. Nagyon gyakran távolítunk el úgy bölcsességfogat, hogy az még csíraállapotban van. Az ideglefutást, amely az alsó állkapocsban egy idegképlet, nem szerencsés megsérteni, de ezeket a csíraállapotban lévő fogakat könnyebben el tudjuk távolítani, mint egy kifejlett bölcsességfogat.

A bölcsességfog eltávolításának egyik veszélye éppen ezeknek az idegképleteknek a megsértése, de szerencsére ez nagyon ritkán fordul elő. A tartós idegsérülések aránya egy százalék alatt van.

Előfordulhat ideiglenes idegsérülés, úgynevezett paresztézia, vagy érzésideg-kiesés, amely az irodalom alapján egy és nyolc százalék közé esik.

Melyik a másik veszély?

A másik kockázat lehet az állkapocs törése. Ha nagyon nagy erővel dolgozunk, el lehet törni az állkapcsot, de ez is csak 0,05 százalék eséllyel fordul elő. Mielőtt megtörténik a beavatkozás, panorámaröntgennel szoktuk megnézni a fog pozícióját, de mivel ez kétdimenziós felvétel, térben nehéz elhelyezni az idegcsatornához képest a gyökércsúcsot. Ha felvetődik, hogy közel van az ideg, akkor szoktunk kérni háromdimenziós CT-felvételt. Ez egy hatékony képalkotó eljárás, a sugárdózisa nem nagy, financiálisan nem megterhelő, és nagyon pontosan megmutatja az éridegképlet lefutását a gyökércsúcshoz képest. A műtét tervezésében komoly szerepe van, mert ezeket a fogakat néha három, négy darabban vesszük ki, és ha például a két gyökér között megy át az ideg, akkor úgy kell eltörni, hogy lehetőség szerint az ideget ne húzzuk meg, ne rongáljuk. Egy rutinos szájsebész általában tudja, hogy egy egyszerű foghúzás vagy feltárás várható. Minden műtétet előre megtervezünk, nagyon alaposan átgondoljuk, hogyan szeretnénk kivitelezni, persze azt is tudjuk, a bölcsességfogak kétharmadánál műtéti beavatkozás történik, mert egyszerű foghúzással ez nem megoldható.

Ha esetleg gyulladást tapasztal a szakorvos, akkor mit tehet, milyen beavatkozásra lehet szükség, egyáltalán el kell-e távolítani a bölcsességfogat gyulladás esetén?

A gyulladásokat megkülönböztetjük az alapján, hogy egy fellángoló, éppen akut állapotban lévő gyulladásról beszélünk, vagy krónikus gyulladásról, mint amilyen egy ciszta is, amely csöndben ott ül a csontban, nem okoz panaszt, aztán egyszer csak fellángol, és akut gyulladás lesz belőle.

Az akut gyulladást gyógyszerrel átalakítjuk krónikus vagy teljesen gyulladásmentes állapottá, és akkor vesszük ki a fogat. Mind a műtét, mind az utána lévő pár nap sokkal kellemetlenebb lenne a betegnek, ha akut gyulladásban tennénk.

Vannak olyan esetek, amikor például szájzárral jön be valaki (egy bölcsességfog is okozhat komoly szájzárat), ilyenkor nem érünk rá arra, hogy több napig antibiotikumot szedjen. Ebben az esetben a szájzárat oldjuk, eltávolítjuk a bölcsességfogat, és utána kap konzervatív kezelést.

Kép

Kép: Unsplash / Jonathan Borba

Vannak, akik túl későn jutnak el a problémával a fogorvoshoz?

Sajnos sokan túl sokáig várnak gyulladás esetén is, mert félnek elmenni a fogorvoshoz. Ilyenkor a gyulladás körül kialakulhat egy tályog, amely a mellkas vagy a koponya irányába terjedhet tovább. Nem szabad nagyon sokáig várni a fogászati problémákkal, mert komoly szövődményük lehet, extrém ritkán akár életveszélyes állapot is kialakulhat. Műtét után, ha a beteg szeretne tejet fogyasztani, nem tiltjuk, de mosson fogat, öblögesse ki a száját. Vannak dolgok, amelyeket kifejezetten tiltunk, például az apró magvas ételeket, mert azok bekerülhetnek a sebbe, ami semmiképp nem tesz jót. A tömény alkohol és a kávé fogyasztását is tiltom műtét után, mert ezek fokozzák a vérzéshajlamot. A szájüregünkben önmagában is nagyon nagy mennyiségű baktérium, gomba és vírus van, de amikor a beteg nem tudja eléggé tisztítani, mert fáj, duzzadt a szája, akkor még jobban felszaporodhatnak a kórokozók, ami a sebgyógyulásnak semmiképp sem kedvez.

Az él a köztudatban, hogy ha már el kell távolítani a bölcsességfogat, akkor az alsóbbak eltávolítása nehezebb, mint a felsőbb fogaké.

Ennek egyszerű a magyarázata: az alsó állcsontunk nagyon kemény, kompakt, míg a felső talán a legpuhább csontterület, onnan viszonylag könnyebb a fogat eltávolítani. A felső bölcsességfog eltávolítása akkor nehéz eset, ha nem látunk rá jól, míg az alsó bölcsességfog műtéti területére remekül rálátunk. De összességében az alsó mégis nehezebb, mert sokkal vastagabb csont veszi körbe, sokkal többet kell fúrni ahhoz, hogy a fog megadja magát, és ki tudjuk venni. A felső bölcsességfogak gyökere sokszor belelóg az arcüregbe. Ha ezt műtétnél eltávolítjuk, akkor az arcüreget is be kell zárni, méghozzá jó szorosan, hogy ne alakuljon ki ott később fisztula. Már a harmadéves fogorvostan-hallgatóknak is a lelkére kötjük, hogy ezt mindig ellenőrizzék. Gyakorlatilag műhibának lehet tekinteni, ha megnyílt az arcüreg, és úgy marad. Ez a felső hármasoktól, tehát a szemfogtól a bölcsességfogig érvényes. Az arcüreget mindig ellenőrizni kell, hogy kinyílt-e foghúzásnál vagy sem.

A természet elég bölcs. Vajon miért nem írja felül ezt a bizonyos bölcsességfoggal kapcsolatos anomáliát? Miért van erre még mindig szükségünk?

Valóban bölcs a természet, ezt mi is tapasztaljuk többször, ugyanis a tendencia az, hogy vannak olyan fogak, például hölgyeknél a felső kettes fog (de ilyen a bölcsességfog is), amelyek egyre csökevényesebbek, kisebbek, és egy idő után el is fognak tűnni. Ez még nem a mi életünkben történik, de a tendencia mindenképp erre mutat. Amikor megpróbál előbújni a fog, de egyáltalán nincs annyi hely, gyakorlatilag csonttal fedve bent marad az állkapocsban, ráadásul nem is feltétlenül abba az irányba nő, amelyre az előtte lévő őrlők. Lehet, hogy előre dől, vagy éppen nagyon hátra, de van olyan is, amelyik gyakorlatilag fejjel lefelé van, tehát a koronarésze mutat lefelé, és a gyökérrésze meg a többi korona felé, situs inversus, fordított pozícióba is kerülhet. Rengetegféle módozat van, és a műtét típusát is ez határozza meg.

A bölcsességfog ugyanolyan rágófunkciót tud betölteni, mint az előtte lévő őrlőfogak, tehát ha kinő és beáll a rágósíkba, párhuzamosan a 7-essel meg a 6-ossal, ugyanúgy lehet rágófunkcióra használni, nem feltétlenül kell kivenni.

Azt szoktuk mondani, hogy ez egy harmadrendű pillérfog, ha lehet, akkor hídpillérként használjuk, csak azért ne húzzuk ki, mert kvázi nincs rá szükség.

A Berni Egyetem 2020-as kutatása szerint az európai populáció 20 százalékánál már most érzékelhető, hogy hiányzik legalább egy bölcsességfog, sőt más fogak csírahiánya is tapasztalható. Ez a fajta átalakulás a mostani gyerekeknél azért már érzékelhető lesz, ugye?

Lehet, hogy a fogak száma csökkenni fog, de az is tény, hogy az elmúlt 15 évben háromszor annyit bölcsességfogat operáltunk, mint korábban. Hozzáteszem, hogy instrumentálisabban jobban fel vagyunk szerelve, mint régen, 25-40 évvel ezelőtt mindezt kalapáccsal és vésővel csinálták, nyilván akkor nem is volt akkora lelkesedés a betegek részéről a művelet iránt... Ma már ők is tájékozódnak, ők maguk jelentkeznek például fogszabályozásra, a szakorvosuk tudatja velük, ha előtte ki kell venni a bölcsességfogat. Mi, szájsebészek is folyamatosan tanulunk, nem véletlen, hogy a szakmai kongresszusok és a szakirodalom nagy részét lefedi a bölcsességfog kérdésköre.