Még az Eiffel-tornyot is eladta: ő volt a történelem legszemtelenebb szélhámosa

Aki eladta az Eiffel-tornyot

Az 1920-as években az Eiffel-torony már elég elkeserítő állapotban volt. Amikor az 1889-es párizsi világkiállításra elkészült, még nem is tervezték, hogy ilyen sokáig ott marad. Legkésőbb húsz év múlva le akarták bontani. Ez nagyrészt azért nem történt meg, mert szokatlan, sokakat felháborító formájával, háromszáz méteres magasságával komoly bevételeket hozott a városnak. Az újságok mégis gyakran cikkeztek arról, hogy itt lenne az ideje megszabadulni tőle.

Egy ilyen írás keltette föl az akkor éppen Victor Lustig néven tevékenykedő csaló figyelmét. Olyan tervet dolgozott ki, amit méltán lehet zseniálisnak nevezni.

Szerteágazó alvilági kapcsolatrendszerében hamar talált valakit, aki meggyőzően tudott iratokat hamisítani bármilyen kormányhivatal fejlécével. Ezek után keresett öt feltörekvő üzletembert, akik hulladékfém-kereskedelemmel foglalkoztak. Hivatalos levélben meghívta őket egy versenytárgyalásra, amelyen licitálhattak az Eiffel-tornyot alkotó több mint hétezer tonna vasra. Bennfentes információkra hivatkozva megsúgta nekik, hogy a kormány megbízható üzletembereket keres az üzlet lebonyolításához, mert várhatóan nagy lesz a közfelháborodás.

A találkozót Párizs egyik legelegánsabb szállodájában, a Crillon Hotelben tartotta. A megbeszélés végén még egy pezsgőzéssel egybekötött exkluzív „bejárást” is megszervezett az erre az időre ravaszul kiürített toronyba. Miközben az alkudozás folyt, Lustig alapos elemzésnek vetett alá mindenkit a helyiségben. Gyakorlott szélhámosagya tévedhetetlenül gyűjtötte a szavakat, a gesztusokat – figyelt, és elemzett. Hamarosan kiválasztotta a legbefolyásolhatóbb kereskedőt, egy bizonyos André Poissont, aki láthatólag tele volt kisebbségi érzésekkel, és a társadalom krémjéhez szeretett volna tartozni. Röviddel később értesítette hát, hogy ő nyert, de éreztette vele, hogy ennek ára van. A megvesztegethető tisztviselő szerepében százezer frankot csalt ki tőle, majd természetesen magát a vételárat.

Miután végrehajtotta a világtörténelem talán legorcátlanabb csalását, Bécsbe utazott, és várta a fejleményeket. Amikor nem történt az égvilágon semmi, érezte, hogy beigazolódott a sejtése: a megalázott Poisson szégyell feljelentést tenni. Lustig ekkor emelte a tétet, és nekilátott, hogy még egyszer megszervezze az Eiffel-torony eladását. Végre is hajtotta volna másodszor is, ha az egyik kiszemelt áldozat nem fog gyanút, és le nem ellenőrzi a kormányhivatalban. Nem volt más hátra, menekülnie kellett, természetesen minél messzebbre, Amerikába.

Ki rejtőzik a név mögött?

Victor Lustig – vagy születési nevén valószínűleg Robert Müller – a mai Csehország területén született 1890-ben. Bár kiváló nevelést kapott, és Párizsban még egyetemre is járt, nem volt kedve semmiféle tisztes, polgári foglalkozáshoz. Ezzel ellentétben magas intelligenciával, mérhetetlen gátlástalansággal és kiváló kézügyességgel rendelkezett. Már 19 éves korától kezdve szélhámosságokból élt. Hamiskártyásként vagyonokat keresett a Titanic katasztrófája után nehezen újjáéledő luxushajókon. Állítólag legalább ötvenszer keresztülhajózott az Atlanti-óceánon, miközben százával kopasztotta meg a gazdag üzletembereket és unatkozó arisztokratákat. Ekkoriban Lustig gróf néven utazott.

Bár soha senki nem jelentette fel, ebbe a fárasztó mesterségbe hamar beleunt. Sokkal inkább érdekelte a pénzhamisítás, a váltócsalás, a bankhitelekkel való ügyeskedés és más klasszikus bűncselekmények. Akkoriban ezeket még sokkal könnyebben lehetett kivitelezni, mint manapság, ráadásul a lebukás sem volt olyan veszélyes. Időközben ugyanis kitört a Nagy Háború, és az amúgy is kaotikus bűnügyi nyilvántartási rendszerek még átláthatatlanabbak lettek a hatóságok számára. Európa nyugati részén szinte minden országban megfordult, és mindenütt komoly pénzeket csalt ki gyanútlan emberektől. Rengeteg helyen, rengeteg néven és címmel mutatkozott be, ha pedig mégis lebukott, meggyőző fellépésével kiügyeskedte magát a hurokból, vagy egyszerűen lefizette a döntéshozókat. Eljutott Amerikába is, ahol egyre rutinosabban folytatta mindezt, olyannyira, hogy magának Al Caponénak is a bizalmába férkőzött. Kölcsönkért tőle ötvenezer dollárt, két hétre betette egy bankba, majd kamatostul visszaadta neki, mondván, hogy nem jött be az üzlet. Olyan nagy lett a respektje a maffiavezér szemében, hogy az felajánlotta neki a kapcsolatait, és ötezer dollárt is adott neki ajándékba.

A hamis pénz bűvöletében

Párizs és az Eiffel-torony akkor került a képbe, amikor az USA-ból is menekülnie kellett, majd újra ide tért vissza, amikor Franciaországban vált tarthatatlanná a helyzete. Sok százezer dollárt keresett egy másik szemtelen trükkel, az úgynevezett román dobozzal. Ez egy ügyes asztalos által készített ládika volt, amelyben látszólag bonyolult, mindenféle karokkal és kapcsolókkal működtetett szerkezet rejtőzött. Lustig ügyesen beadta az áldozatainak, hogy ez a gép hat óra alatt lemásolja a legnagyobb címletű bankót, a százdollárost. Bizonyításképpen be is mutatta a működését, a szerkezet pedig ilyenkor megbízhatóan kiadta a jó előre belekészített, eredeti papírpénzt. A vevők több tízezer dollárt is hajlandóak voltak kifizetni a dobozért, mire pedig kifogyott a két-három benne rejtőző százas, Lustig már régen egy másik államban járt.

A legnagyobb üzletet a pénzhamisításban látta, ám hiába rendelkezett tökéletes minőségű sablonokkal és felszereléssel, mégis ebbe bukott bele.

Amikor már az országban mindenütt forgalomban voltak az általa gyártott, kiváló minőségű hamisítványok, egy dühös nő okozta Lustig vesztét. Állítólag az egyik megcsalt, féltékeny szeretője értesítette a rendőrséget egy névtelen telefonhívással. 1935-ben elfogták. Az előzetesből még sikerült megszöknie, de hamar megtalálták. Húsz évet kapott a hírhedt Alcatrazban, ahol egykori üzlettársa, Al Capone is raboskodott.

1947-ben tüdőgyulladásba halt bele. A halotti anyakönyvi kivonaton a neve amerikaiasítva, Robert V. Millerként szerepel, születési helyeként immár Csehszlovákiát jelölték meg, foglalkozásai pedig így szerepelnek: „kereskedőtanonc és hamisító”.  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>