Joshua Norton, Amerika császára – szimpatikus bolond vagy túlélőművész?

Hogyan lett a bukott üzletemberből „császár”? 

Amerika első és egyetlen császárának története két, egymástól több ezer kilométer távolságra eső helyen kezdődött a tizenkilencedik század közepén. Az egyik helyszín az American River nevű szerény folyócska a kaliforniai San Francisco közelében. 1849-ben, egy vízimalom építésekor James W. Marshall, egy építőmunkás aranyrögöt talált a parton. A felfedezés jelentősége óriási volt, mivel az Egyesült Államok éppen az előző évben szerzett hatalmas területeket a Mexikóval vívott háború során, beleértve a mai Kalifornia területét is. Az új lehetőség mindenképpen felkeltette volna a telepesek figyelmét, az arany hírére azonban bevándorlók és szerencsevadászok soha nem látott tömegei árasztották el a környéket. 
A kaliforniai aranyláz hallatán utazott Amerikába a másik helyszín szülötte, egy dél-afrikai zsidó család gyermeke, a harmincegy éves Joshua Norton. Mivel az előző két év során mindkét szülője meghalt, a fiatalember csomagolt és elindult, hogy felhizlalja amúgy is jelentős családi örökségét. San Franciscóban telepedett le, és sikeres üzleti tranzakciókat folytatott. Ingatlanokkal, szivarral és sok más termék kiskereskedelmével foglalkozott. Kezdetben eredményes üzleteket bonyolítva a negyvenezer dollárt kétszázötvenezerre gyarapította, amivel a jómódú polgárok közé tartozott.  

Boldog és megbecsült életet élt, egészen addig, amíg egy elhibázott döntés miatt csődbe nem ment.  

Hírét vette, hogy Kínában éppen éhínség zajlik, ezért nagy mennyiségű rizs exportjával próbált profitra szert tenni. Csakhogy mások is éppen ezt tervezgették, ezért egymás után futottak be Peruból a rizzsel megrakott hajók. Norton túl korán fogott bele ebbe az üzletbe, közben az óriási mennyiségek miatt a rizs ára a harmadára zuhant. Mindenét elvesztette, csődbe ment. 

Az elkövetkezendő tíz évből kevés információ maradt ránk; az üzleti életbe mindenesetre nem tudott újra bekapcsolódni, és egyik napról a másikra, a hajléktalanság szélén tengette az életét. Aztán a negyvenes évei elejére valami történhetett vele, mert 1859. szeptember 17-én egy levelet vitt személyesen a San Francisco Daily Evening Bulletin című újság főszerkesztőjének. Amikor a főszerkesztő elolvasta, először nem akart hinni a szemének, aztán nagy örömmel tette közhírré a lap aznap esti kiadásában.  

Joshua Norton ebben a kis írásműben kijelentette, hogy az Egyesült Államok császárává nyilvánítja magát, mégpedig az ország népének egyöntetű kívánságára és nyomására. 

Ugyanakkor parancsot adott az USA minden állama összes képviselőjének, hogy a következő év februárjának elsején gyűljenek össze San Francisco koncerttermében, és haladéktalanul alkossák meg az államformaváltáshoz szükséges módosításokat az ország törvénykönyveiben. 

Az olvasók körében is nagy sikert aratott ez a kezdetben humoreszknek tartott kiáltvány, Norton viszont olyan komolyan vette a szerepét, hogy ettől kezdve rendszeresen adott ki rendeleteket. Az egyik ilyenben például feloszlatta az Egyesült Államok kongresszusát, mivel – mint kifejtette – a korrupció, a politikai frakciók, a szektásodás és a gazdag partik kártékony befolyása miatt érdemtelenné vált a hatalomra. Nemsokára felszólította a fegyveres erők főparancsnokát, hogy katonai erővel is szerezzen érvényt ennek a rendeletnek, és üríttesse ki a kongresszus épületét. Betiltotta a törvényhozás tagjainak bármiféle gyülekezését, eltörölte a köztársaság intézményét, és kötelezte mind a katolikus, mind a protestáns egyházakat, hogy őt ismerjék el egyedüli uralkodónak. 

Kép

Korabeli gúnyrajz: Nortont papként ábrázolják, amint Lázár, a kóbor kutya temetési szertartását végzi

Így „uralkodott” 

A politikusok ugyan nem vettek tudomást ezekről a rendeletekről, a lakosságnak hamar elnyerte a szimpátiáját az önjelölt császár. Szabad óráiban – amelyekből rengeteg volt – a várost járta, és az emberekkel társalgott. Egy idő után az utca népe megkedvelte, és nagy örömmel játszották vele a császárosdit. A hadsereg San Franciscó-i laktanyája egyenruhát is adományozott neki: elegáns kék nadrágot és díszgombos zubbonyt, aranyszínű váll-lapokkal. Norton ezen kívül elegáns hódszőr cilindert is hordott, amelyen pávatoll és kokárda díszelgett. Mindezt úri sétapálcával, néha esernyővel, királyi tartással és öntudatos, de kegyesen jóindulatú pillantásokkal egészítette ki.  

Az emberek szinte várták, hogy összetalálkozzanak vele, és váltsanak egy-egy keresetlen szót, sőt az is gyakran előfordult, hogy a császár hosszas elmélkedésekkel, egész kis előadásokkal traktálta az összegyűlt bámészkodókat. 

Állást foglalt ilyen módon számos politikai, társadalmi vagy erkölcsi kérdésben, és mindig akadt hálás közönsége. 

Rendszeresen ellenőrizte a közterületek, villamosok állapotát, és figyelemmel kísérte az utcán posztoló rendőrök ruházatát. Dühítette, hogy a hatóságok figyelmen kívül hagyják az utasításait, ezért utasította a katonaságot, hogy az engedetlen városvezetőket tartóztassák le. A város nagy tisztelője volt, ezért azt is szabályozta, hogy az emberek hogyan nevezhetik. A gyűlöletes „Frisco” kifejezést például szabálysértésnek nyilvánította, és huszonöt dolláros bírsággal rendelte büntetni. 

Bajba egyetlen egyszer került, amikor egy magánpénzekből fenntartott polgárőrcsapat egy bizonyos Armand Barbier vezérletével önhatalmúlag letartóztatta. Azzal érveltek, hogy elmebeteg, és veszélyt jelent az általuk védett üzletekre. Követelték, hogy Nortont küldjék kényszergyógykezelésre. San Francisco lakói felháborodtak: igaz ugyan, hogy a császár komplett bolond, de a légynek sem árt. Egy újság azt írta róla, hogy „nem ontott vért, nem rabolt ki senkit, nem pusztított végig egyetlen vidéket sem, ami nem mondható el az őt elfogó társaságról”. A rendőrség végül kiszabadította, és hivatalosan elnézést kért tőle. Norton, mint az egy felvilágosult uralkodótól elvárható volt, kegyelemben részesítette Barbiert. Az eset után az utcán szolgálatot teljesítő rendőrök szalutáltak neki. 

Joshua Norton 1869-ben - Kép: Eadweard Muybridge, Bancroft Library,
University of California Berkeley

Sikerei és hatása az utókorra 

Ahogy teltek az évek, a császár belejött az uralkodásba. Saját pénzt bocsátott ki általa készített utalványok formájában. Megdöbbentő módon voltak olyan éttermek, amelyek elfogadták ezeket a bankókat – valószínűleg azért, mert Norton amúgy is ingyen kosztolt náluk. Megérte etetni, mivel állandó látványosság volt, és egyfajta reklámfiguraként szórakoztatta a vendégeket. 

Számos levelet küldött Viktória királynőnek Londonba, amelyekben azt javasolta, hogy házasodjanak össze, és ezzel öregbítsék a népeik közötti barátságot. A királynő ugyan nem reagált, de azért akadt egy diplomáciai siker, amely fellelkesítette a császárt. Hawaii uralkodója, V. Kamehameha, aki nem volt hajlandó legitim szervként elismerni az USA kormányát, hivatalosan Nortont nevezte meg az Egyesült Államok uralkodójának. Szintén hálával töltötte őt el, hogy San Francisco városvezetése közpénzen vásárolt neki új egyenruhát, amikor a régi már szégyenletesen elkopott. Norton császár köszönetképpen örökös nemességről szóló oklevelet adományozott az érintetteknek. 

Akár tényleg őrült volt, akár csak ilyen ravasz és szórakoztató eszközökkel próbált munka nélkül megélni, Joshua Norton nem volt ostoba ember.  

Többször sürgette például, hogy Kalifornia állam építsen függőhidat a San Francisco-öböl felett, a város és Oakland között. Ez végül – tőle függetlenül – meg is valósult 1933-ban. 

Az Öböl-híd néven ismert szerkezet a Golden Gate mellett Amerika egyik legnagyobb hídja: két szakasza összesen több mint hét kilométer hosszú, két szinten, tíz sávon közlekednek rajta a járművek, méghozzá naponta átlagosan kétszázhatvanezer. A másik látnoki javaslata az volt, hogy a világ országai hozzák létre a Népszövetséget, minden jövőbeli háborús konfliktus megelőzése érdekében. Ez a szervezet végül valóban létrejött 1920-ban, bár aztán egy szinte teljesen haszontalan negyed évszázad után, 1946-ban megszűnt. 

Jushua Norton császár 1880 januárjában halt meg. Egy utcasarkon összeesett, és kórházba szállítás közben megállt a szíve. Egyszerű, bérelt szobáját feltörve azt találták, hogy az uralkodó mélységes nyomorban élt. Néhány fejfedőn, egy rozsdás kardon, egy pár értéktelen kötvényen és részvényen, valamint némi aprópénzen kívül semmije nem volt. Megdőltek azok a legendák, hogy Norton tulajdonképpen III. Napóleon eltitkolt fia, vagy hogy milliomos filantróp, aki ezt az életformát választotta. Végül a temetését is a város finanszírozta: tömegsír helyett rendes koporsót és tisztes szertartást kapott. A korabeli leírások szerint tízezres tömeg szorongott a temetőben. Kalifornia államban a mai napig rendszeresen napirendre tűzik azt a követelést, hogy az Öböl-hidat nevezzék át Norton császár-hídnak.