A középkorban és még az újkorban is Isten létezését vagy nem létezését filozófiai, logikai érvekkel igyekeztek megközelíteni. Korunkban már régóta nem ez a helyzet. Előtérbe kerültek az egzisztenciális kérdések, elsősorban az, hogy ha Isten van, akkor fogalmából következően jóságosnak kell lennie – ám akkor miért van a Földön annyi szenvedés, bűn, rossz, miért van annyi emberi gonoszság és annyi katasztrófa? Hogyan engedheti meg ezt Isten, ha ő van és jó?

A Biblia alapállításai közé tartozik az a kijelentés, amelyet rögtön az első lapokon, a teremtéstörténetben olvasunk (Teremtés könyve 1,26), hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. Ez többek között és elsősorban azt jelenti, hogy szabadnak, szabad akarattal bíró lénynek alkotta meg, és ezt a döntését soha semmilyen okból nem vonja vissza, nem változtatja meg.

Ő Ádámnak, az embernek adta a Földet, hogy őrizze és gondozza, úrrá tette az embert a Földön az összes többi földi teremtmény felett. Ezt olyannyira komolyan gondolta, hogy a Földön csakis az történik, amit mi teszünk, amit az ember szabad akarattal tesz. Isten ebbe nem avatkozik bele. Azért, hogy Isten beleavatkozzék a Földi történésekbe, és megváltoztassa azokat, nagyon erősen kell imádkozni, nagyon komolyan meg kell őt kérlelni. De magától ilyet nem csinál. A Földön az történik, amit az ember szabad akarattal cselekszik. Az embernek ezt a szabadságát és Földi illetékességét Isten soha nem vonja meg. Ő előre, pontosan tudta, hogy a Földön lesz rossz, sok rossz lesz és sok gonoszság, tudta, hogy lesznek háborúk, kegyetlenségek, erőszak és haláltáborok, mégsem vette vissza a szabad akaratot, mert szabadság nélkül nem lenne szeretet.

Hiszen szeretni csak szabadon lehet, parancsra nem; szabadság nélkül az ember nem lenne személy, csak gép. Gép, amely ugyan soha senkinek nem ártana, nem tenne semmi rosszat, de szeretni és szabadon akarni sem tudna.

Így az egész teremtésnek nem volna semmi értelme. De a teremtésnek, az életnek igenis van értelme, mert Isten az embert merő tiszta szeretetből, adni vágyásból teremtette, hogy a maga boldogságát, ami nem más, mint az élet túlcsorduló teljessége, megossza az emberrel. Így az a helyzet, hogy a világban rengeteg rossz és szenvedés van, de van benne jó is, van benne szeretet, és az ember szabadon választhat, hogy azt a boldog életet akarja-e élni, amit Isten neki szánt, amikor megteremtette. A boldogság persze nem tévesztendő össze a kellemes élettel, nem okvetlenül a fájdalom és a szenvedés hiánya, amint egyes ókori sztoikus filozófusok vélték. Az ember szenvedések között is lehet boldog – különösen, ha a jóért, az igazságért szenved –, mert az boldog, aki képes szeretetet elfogadni, és szeretetet adni. Arról pedig, hogy akar-e boldog lenni, mindenkinek magának kell döntenie, Isten nem kényszerít senkit sem a jóra, sem a rosszra. Hogyha tehát ezt mondja valaki: Vajon Isten miért engedi meg ezt vagy azt a borzalmat, bűnt, gonoszságot, Isten felháborodva ezt feleli: „Én? Ti miért engeditek meg? Fenn az égben az történik, amit én akarok és cselekszem, de a Földön az van, amit ti, emberek tesztek.”
Ezt mondaná Isten, aki semmire nem kényszeríti az embert akarata ellenére, de a szavával útmutatást, nagyon pontos és részletes útmutatást ad neki az élet éléséhez. Hogy az ember megfogadja-e a tanácsait, azt Isten reá bízza. Reá bízza, de drukkolni persze a jónak drukkol, hiszen így szól a Második Törvénykönyv 30,19-ben: „Íme, ma elébed adtam jót és rosszat, életet és halált, áldást és átkot – de te válaszd az életet!”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Nem véletlenül választottad mottódnak az Apokrif János-evangélium Jézus tánca részletét, hiszen ott a végén a felszólítás: „Mind táncoljatok!”. Úgy tudom, te alapvetően a táncon keresztül fejezed ki magad, ebben éled meg az örömöt, bánatot, de mára az irodalom is teret kapott az életedben. Honnan jön ez a sokirányú fogékonyság?

Szerteágazó, nagy családban nőttem fel, művészemberek és tudósok között. Édesanyám orvosként dolgozott a kecskeméti kórházban, egy szolgálati lakásban éltünk gyerekkoromban, de nagy hatással volt rám a két, mesével, illatokkal, szőttesekkel, imádsággal kibélelt nagyszülői ház is. Apai nagyszüleim festők voltak, de mozaikkal is foglalkoztak. Nagyapám, Csákvári Nagy Lajos később szobrászként teljesedett ki, nagymamám, Csókos Varga Györgyi pedig művészi szinten szőtt, több könyve is megjelent a témában. Nyolc gyermekük felnőve szintén egy-egy művészeti ágban tevékenykedik. Valójában egy tágas reneszánsz műhely volt az etyeki házuk, amely idén nyílt meg a közönség számára. Az Etyeki Műhely Galériában ma kiállításokat rendeznek, és a tervek szerint alkotóházként is működik majd.

Édesapám Nagy Kristóf szobrászművész, és nem volt ritka nálunk, hogy Kobzos Kiss Tamás, Tolcsvay Béla, Szörényi Levente vagy épp Amerigo Tot, Melocco Miklós és sok más kortárs művész bukkanjon fel a vacsoraasztalnál.

Ma is a tűzhely körüli székek és beszélgetések az életünk központi elemei.

Az akkori fotók alapján te már fiatal lányként is fonott copfban hordtad a hajad, népművészeti jellegű ruhákat és ékszereket viseltél, pedig ez a kilencvenes években jócskán szembement a közízléssel.

Évtizedek óta táncolok, és tanítok is néptáncot. Azt gondolom, hogy a tánc nagyon árnyalt viszonyulás a világhoz, amelynek kulturális és néprajzi összetevői is vannak, és ha ezt a sok réteget érti is hozzá az ember, akkor még többet nyújt, mint pusztán a mozgás élvezetét. Különböző tájegységek táncaiban például máshogy kapcsolódik egymáshoz a pár, ami eltérő viszonyokat mutat meg. A néptáncban ez a régi viszonyulás is megjelenik, és mellette a táncoló pár közötti aktuális is, így fonódik össze benne a jelen a múlttal.

Kép

Kép: M. Nagy Emese

Nem estél abba a kísértésbe, hogy a táncot is belevidd az irodalomterápiába?

Volt már rá példa, amikor egy olyan táncos verset hoztam be, amely arról szólt, hogy a fájdalmainkat hogyan tudjuk kitáncolni. „Eltáncolom a fájdalmat, míg sós olívaként csöppekké nem sűrűsödik az arcomon” – így indul Donna Owerall Zorbát megértve című verse. Nem célom egyébként a művészeti ágakat keverni, csak ha erősítik egymást, egy terápiás folyamatban viszont épp a személyes fókuszról terelhetik el a hangsúlyt. Ha túlságosan színes-szagos minden kívül, nehezebben figyelünk belülre. Ezért az irodalomterápiás foglalkozásokon a szóbeliségen van a hangsúly, bár képekkel is sokat dolgozunk.

A kiindulópont mindig egy irodalmi szöveg, amely segítségével körül lehet járni egy dilemmát, nehézséget, kapcsolati problémát vagy az életünket aktuálisan feszítő nehéz kérdést.

Magyar szakon, és párhuzamosan mellette a Táncművészeti Főiskolán végeztél. Húsz éve vezeted a Szigetmonostori Zöldsziget Táncegyüttest, tanítottál művészeti iskolában, és most a szentendrei Ferences Gimnáziumban. Férjeddel hat gyereket neveltek. Mikor volt időd találkozni az irodalomterápiával?

Ahogy férjhez mentem, és születtek sorban a gyerekek, elsősorban a tánccal és a tánctanítással foglalkoztam. Nem volt könnyű döntés, amikor a hatodik gyermek után lehetőséget kaptam arra, hogy visszatérjek a magyartanításhoz a Ferences Gimnáziumban, mivel a hat gyerekből kettő még egészen kicsi volt. A tanítványaim ébresztettek rá, hogy mekkora szükség volna arra, hogy személyiségfejlesztéssel, önismerettel is foglalkozzunk az irodalmi művek kapcsán. Az irodalom terápiás felhasználása akkor számomra új és izgalmas területnek tűnt. A Petőfi Irodalmi Múzeum továbbképzése után a Pécsi Tudományegyetem biblioterapeuta képzésén tanultam tovább. A segítséget és a figyelmet szerettem volna megadni a tanítványaimnak, és azóta az irodalomterápiás csoportjaimnak is. Saját tempóban, együtt ismerkedünk a világgal és benne önmagunkkal.

Kép

Kép: M. Nagy Emese

Mit tud adni a szöveg azon kívül, hogy tetszik vagy nem tetszik nekünk, közel engedjük vagy távol tartjuk magunktól, azután visszatéve a polcra ott folytatjuk az életünket, ahol abbahagytuk?

Az irodalomterápiára alkalmas szöveg izgalmas nézőpontokat kínál, olyan azonosulási felületet, amely gondolkodásra ösztönöz. Olyan ez, mint Keats ógörög vázáról szóló verse: a műalkotás akkor hat ránk mélyen, ha az olvasása után elgondolkodunk azon, miben változtassunk, mire tekintsünk másképp, milyen nagyobb vagy más szemszögű keretből nézzünk rá. A jó szöveg egy kicsit levegős, rá lehet vetíteni azt, ami foglalkoztat minket, mindenki a saját olvasatában értelmezheti, azután rácsodálkozhat akár a többiekére is, vagy maradhat a sajátjánál. Amikor közösen kibontjuk a különböző olvasatokat, a valóság színe és fonákja jelenik meg előttünk, mint egy bonyolult és gazdag mintázatú szőttes. Maga az élet.

Miért beszélnek a szakemberek mostanában ennyit az önismeretről? Nem lenne kifizetődőbb inkább a világról tanulni, amit azután valamely jövedelmező tevékenységbe forgathatnánk? Nem úgy születünk, hogy saját magunk elfogadása az egyik induló „gyári beállításunk”?

Meg kell az embereket erősíteni abban, hogy elfogadhatók és szerethetők, hogy érdemesek arra, hogy meghallgassa őket valaki. A résztvevők itt egymás számára is óriási élményt jelenthetnek. Lehet, hogy a közép-európai kultúránk része, ahogy megfogalmazzuk az elvárásainkat egymás felé, de azt, hogy miben jó a másik, nem vesszük észre, vagy természetesnek tartjuk, nem tesszük szóvá.

Nem erősítjük meg egymásban azt, hogy lehet hibázni, vagy ki lehet próbálni dolgokat, nem muszáj rögtön, határozottan, jól dönteni.

Az is fontos, hogy ki lehessen mondani, élni a negatív érzéseket.

Azt mondod, bármilyen színvonalas szöveg is csak a küszöb, amelyen átlépve mindenki önmagát viszi be?

Igen, ezért akár egy bevásárlólista is tartalmazhat olyan felhívó szavakat vagy sorrendet, amelyet alapanyagnak lehet használni, ami gondolatokat ébreszthet. Én szeretem az értékes, rétegzett szövegeket, sűrített képeket, amelyekben sokféle egyéni téma, kérdés felvetődhet. Itt mindenki saját magát olvassa bele a szövegbe, és a saját problémáira ismer rá. Ez nem irodalomóra, itt minden értelmezésnek van létjogosultsága, és nem írjuk fel a táblára, hogy „mire gondolt a költő”.

Kép

Kép: M. Nagy Emese

Előfordul, hogy valakiből nagy érzelem robban ki, váratlanul sírva fakad vagy haragos lesz, esetleg fájdalmas emlékbetörése van?

Igen, előfordul, hála Istennek. Én örömmel veszem, ha érzelmi áttörés történik, ennek van itt helye, biztonságos, védett közegben történik, és jelzi, hogy ezzel a szöveggel az olvasójának dolga van. Ezek után eldöntheti, hogy egyedül birkózik meg vele, vagy megosztja a csoporttal.

Meghatározó szó nálatok a megosztás, holott a világ tele van versengéssel és a győzelem hajhászásával.

Ez itt egyáltalán nincs jelen.

Amikor együtt vagyunk, igyekszünk lefaragni a figyelem és az elfogadás deficitjéből, kicsit megállítjuk a világot, és körülnézünk, hol vagyunk, merre akarunk benne haladni.

Közben megérkezik a csoport is, huszonéves lány ül le közénk, majd egy friss nagymama is, és a hangulatos könyvtárszobára lassan leszáll az este. Adventi szívtakarításról esik szó, és az összeszokott csoport befogad engem egy estére. Vas István „Etruszk szarkofág”-ja a mai szövegünk, amelybe rétegenként ereszkedünk egyre mélyebbre, ezzel együtt egyre mélyebben saját magunkba is. Észre sem veszem, máris választ kaptam egy olyan kérdésemre, amelyet eddig fel sem tettem, és minden szó, amit hallok, a problémámmal való megküzdésre sarkall.

Kiskomppal utazom haza, keresztül a már sötét és esőverte Dunán. A Szentendrei-sziget fáit tépázza a téli szél, máshogy nézek rájuk, jelekké válnak számomra. „Sötét arcával is fényhozó” – gondolok arra a sorra, amely ma számomra üzenet volt, s igyekszem a harmóniámat a kabátom alatt hazalopni, és a férjemmel mindezt megosztani.

Emese „Lélekoldó – Irodalom és önismeret” című közösségi oldalán mindennap megoszt olvasóival egy olyan verset, amely az útitársunkká lehet. A vers erőforrás, menedék, válasz – a vers: ima.

„Ahhoz, hogy tényleg fenntartható jövőt tudjunk biztosítani a következő generációknak, az ünnepi időszakban is tennünk kell. A kísértés ilyenkor persze nagy, hiszen a legtöbbünket elkap a vásárlási őrület, és a reklámok is csábítók. Feleségem és én régóta nem pénzen vásárolt dolgokkal örvendeztetjük meg a családtagjainkat, sokkal inkább az időnket, energiánkat adjuk a másiknak. Mindig kérünk másokat is, hogy ne ajándékozzanak csak azért, hogy valamit adjanak, illetve felhívjuk a figyelmet arra is, hogy az ünnep a készülődésben, a várakozásban fogan meg, nem pedig a plázákban (ahol egyébként is tapintani lehet a feszültséget és a személytelenséget). Bizonyos ajándékokból sok haszontalan tárgy halmozódik fel az otthonunkban, így igazából nem is ajándékot, hanem felesleges porfogót adunk a szeretteinknek. Sokkal izgalmasabb, ha saját kezűleg készítünk meglepetéseket. Lehet ez egy különleges sütemény, egy finom lekvár, egy szép dekoráció vagy gyertya.

Ha mindenképp boltban vásárolható tárgyat szeretnénk adni, olyasmit válasszunk, amire a szeretteinknek valóban szükségük van, és sokáig használni is fogják azt.

Adjunk élményt, figyelmet és időt!

Ezekből év közben, a nagy rohanás és munka közepette úgyis keveset adunk és kapunk. Az élmény lehet egy vacsorameghívás, egy saját készítésű kuponfüzet, amelyben olyan feladatok elvégzését ajánljuk fel, amelyeket nem annyira kedvel a másik fél, például, hogy egy hétig elmosogatunk helyette, megfőzzük a vasárnapi ebédet, lemossuk az összes ablakot. Elmehetünk együtt színházba, koncertre, kiállításra is, de mindenképp a szeretteink vágyait tartsuk szem előtt, ne a magunkét akarjuk megvalósítani!

Csomagoljunk okosan!

Használjunk csomagolásra otthon található felesleges papírt (újságpapírt), vagy megmaradt csomagolóanyagokat. Ha nincs ilyenünk, akkor a csomagolás is lehet része az ajándéknak. Erre tökéletesen alkalmas egy szép és egyedi vászontáska, egy ízléses terítő, konyharuha vagy akár egy ruhadarab, amit utána a szerettünk szívesen hordana. Tehetjük ajándékunkat egy szép fémdobozba vagy fonott kosárba is – ezeket később étel tárolására használhatja a megajándékozott.

Van egy nagyon régi és különleges, ám igen egyszerű csomagolási technika Japánban, amit furoshikinek hívnak.

A furoshiki négyzet alakú kendő, amelybe a japánok az égvilágon mindenfélét be tudnak csomagolni, és szatyorként vagy hátizsákként magukkal is tudják cipelni a kendő ügyesen összecsomózott sarkainál fogva.

Ez a fajta kendőbe csomagolás szintén növeli az ajándék értékét, használaton kívül pedig összehajtogatható és könnyen zsebre vágható.

Ha mégis csomagolópapírban gondolkodunk, ügyeljünk arra, hogy minél kevesebb csillogó anyag legyen a papíron (ezek újrahasznosítása néha lehetetlen), s olyan ragasztót válasszunk, amelyet a papír tépése, a minta felsértése nélkül is le lehet szedni a csomagolásról (lehetőleg papírragasztót, és ne műanyagot). A kisebb tárgyakat, ékszereket – bármilyen abszurd is – általunk megfestett, díszített WC-papír gurigákba is rejthetjük. Ha mindenképpen szeretnénk szaloncukorral díszíteni a karácsonyfát, akkor válasszunk olyan márkát, amelynek csomagolása újrahasznosítható (papír, alufólia), vagy készítsünk magunk csokibonbonokat! 

Kép

Kép: Freepik

Karácsonyi dekorációkkal tömve vannak ilyenkor a bevásárlóközpontok a kivilágított rénszarvastól a csillámos kerámiákig – nagy a kísértés, hogy minden évben újabbat, szebbet vegyünk. Ne engedjünk a csábításnak, használjuk a meglévő dekorációt, vagy vegyünk csupán egyetlen új darabot! Egyébként meg nagyon széppé és egyedivé teszik a fát a magunk készítette, cérnára fűzött mézeskalácsok is.

Natúr, avagy minimalista karácsony

Aki a hétköznapokon is szereti az egyszerű, letisztult formákat és a természetes alapanyagokat, annak a minimalista ünnepi dekoráció is elnyeri majd a tetszését.

A minimalizmus nem vallás, nincsenek konkrét előírások, a lényeg, hogy ne vigyünk semmit túlzásba, és ne készüljünk ki idegileg jóval az ünnep előtt.

Ne gondoljuk túl a dekorációt: fagyöngyökből, fahéjrudakból, szárított narancsokból és papírból is fűzhetünk díszeket, ezeket nemcsak könnyű elkészíteni, de finom színükkel, illatukkal remek hangulatteremtők is.

Ha van időnk interneten megrendelni a vacsora hozzávalóit, éppúgy, mint a szerény ajándékokat, dekorációs elemeket, rögtön több energiánk lesz az ünnepek előtti napokban magunkra és a hozzátartozóinkra figyelni, átélni a varázslatos pillanatokat, vagy egyszerűen csak relaxálni. A helyi termékeket árusító üzletek és a karácsonyi DIY workshopok is remekül beválhatnak. Használjunk organikus alapanyagokat, próbáljunk általuk is kapcsolódni a természethez! A szobába vagy a konyhapultra csempésszünk jó hangulatot szárított gyümölcsökkel, mécsesekkel, fenyőágakkal és lámpásokkal; színekben a matt, a púderkék, a szürke, az óarany és az ezüst is dominálhat.

A fenti példákból is látható, hogy nem kell a tökéletesről lemondani, elég, ha újraértelmezünk bizonyos dolgokat. Nem baj, ha kicsit szétreped a bejgli, ha nem készül tucatnyi szelfi a fa előtt, és az sem katasztrófa, ha nincs tablet, drón vagy óriás plüssmaci a fa alatt. Vállaljunk idén kicsit kevesebbet, vásároljunk is kevesebbet, dekoráljunk okosan, és vegyük észre, hogy az ünnep igazából attól lesz tökéletes, hogy azokkal vagyunk, akiket szeretünk, és hogy megbecsüljük azt, amink van.”

“A kiberbűnözők valószínűleg idén is megpróbálják majd világszerte kihasználni az ünnepi időszakot és igyekeznek megkárosítani az óvatlan vásárlókat. Gyakori átverési módszer a hamis webshopokon történő vásárlásösztönzés, a közösségi médiában megjelenő, kihagyhatatlanul kedvezőnek tűnő akciók, illetve az előrefizetést követelő csalók, akiktől végül sosem kapjuk meg a terméket” – mondta Csizmazia-Darab István, az ESET szoftvereket forgalmazó Sicontact Kft. biztonsági szakértője.

Emellett a telefonos csalások is megszaporodtak: a napokban például hazai bankok nevében keresték fel áldozataikat a csalók arra hivatkozva, hogy gyanús tranzakciót azonosítottak a számlájukon, amelyet blokkoltak. A további ügyintézés érdekében pedig személyes adatokat próbálnak kérni a kiszemeltektől.

„Ez egy tipikus csalási forma, amikor felhív minket egy állítólagos ügyintéző arra hivatkozva, hogy éppen most indítottak tranzakciót a kártyánkról, ezért a számlánk védelme érdekében adjunk meg minden személyes adatot. Ennél még elrettentőbb, amikor az állítólagos csalás elkerülése érdekében a hívó diktál egy számlaszámot, majd arra kér, hogy ide utaljuk az összeget, amíg csalót leleplezik. Természetesen egyik trükköt sem szabad elhinni.” – teszi hozzá Csizmazia-Darab István.

Az egészségünk szempontjából az online rendelés jelenleg biztonságosabb, mint a zsúfolt bevásárlóközpontokban válogatni az ajándékokat, ugyanakkor sajnos a webes vásárlás is tartogat veszélyeket.

Ha nem vagyunk elég körültekintőek, az adataink kiberbűnözők kezébe kerülhetnek, akik ezek birtokában személyazonossági csalást követhetnek el, vagy el is adhatják érzékeny adatainkat a dark weben.

Mire érdemes figyelni, ha a karácsonyi ajándékokat online szerezzük be?

Ha megfogadjuk az alábbi biztonsági tippeket, a készülődés időszaka digitális értelemben is vírusmentes lehet:

Használjunk biztonságos kapcsolatot!

Az online vásárlás során az egyik legfontosabb dolog a megbízható internetkapcsolat. Bár csábító lehet útközben vagy egy kávézóban elvégezni az ajándékok beszerzését, a nyilvánosan elérhető Wi-Fi hotspotok nem nyújtanak megfelelő szintű biztonságot a fizetési tranzakciók lebonyolításához. Minden olyan művelet elvégzéséhez, mely során érzékeny adatokat kell megadnunk, használjuk a telefonunk adatcsomagját vagy a saját otthoni Wi-Fi hálózatunkat.

Azonban az otthoni hálózat biztonsági réseit sem szabad alábecsülnünk! Ha a router telepítése óta nem vizsgáltuk felül a biztonsági beállításokat, akkor itt az ideje, hogy megtegyük. Ha mégis nyilvános hotspoton keresztül intézzük az online vásárlást, adataink védelme érdekében használjunk virtuális magánhálózatot (VPN).

Tegyük biztonságossá a készülékeket!

A megbízható internetkapcsolat megléte mellett elengedhetetlen, hogy az eszközeinket is megfelelő védelemmel ruházzuk fel. Még mindig sok ember véli úgy, hogy a mobilja csak egy telefon, nem pedig egy mini számítógép, amelyen rengeteg személyes adatot tárol. Legyen szó a fényképeinkről, levelezésünkről, vagy az elektronikus pénztárcánkban tárolt fizetési adatainkról, ezek az információk illetéktelenek kezébe kerülve hatalmas károkat okozhatnak.

Ezért is érdemes beruházni egy megbízható biztonsági programba, mely hosszútávú védelmet biztosít a kártevők mellett a különböző adathalász támadások ellen is. Remek karácsonyi ajándék lehet az ünnepi kedvezménnyel megvásárolható ESET Internet Security szoftver, amely egész évben vigyáz az online biztonságunkra:
https://www.eset.com/hu/karacsony2021-kedvezmeny/

A szoftveres védelmet kiegészítve jelkóddal is érdemes zárolni a készülékünket. Ha van rá lehetőségünk, használjunk olyan biometrikus azonosítást, mint az ujjlenyomat olvasó vagy az arcfelismerő!

Óvjuk a fizetési adatainkat!

Ne feledkezzünk meg a fizetési adataink védelméről sem. Hogyan tudjuk ezt a legegyszerűbben megoldani? Egy megfelelő biztonsági szoftverrel. Egy hatékony vírusvédelmi megoldásban többek közt netbank- és tranzakcióvédelem is található, amely megvéd bennünket minden olyan vállalkozó szellemű csalótól, aki adathalász módszerekkel próbálja ellopni fizetési adatainkat. Egy másik kiegészítő biztonsági funkció, amelyet online tranzakciók esetén ajánlatos használni, az a többtényezős hitelesítés. Ahol csak lehetséges, használjuk ezt a biztonsági kulcsot is!

Ne dőljünk be a csaló ajánlatoknak!

Az ünnepek előtt rengeteg készletkisöprő akcióval találkozhatunk a neten, mely szokatlanul magas kedvezményekkel csábít vásárlásra bennünket. A csalók számára ez az év legaktívabb időszaka, hiszen igyekeznek kihasználni a vásárlók hiszékenységét, irreális akciókkal bombázva őket.

Ha olyan hirdetésekre bukkanunk, melyek 90%-os kedvezménnyel hirdetnek luxustermékeket vagy műszaki cikkeket, valószínűleg egy csaló weboldallal van dolgunk. Ezekre kattintva előfordulhat, hogy átirányítanak bennünket egy adathalász webhelyre, majd ott megpróbálják begyűjteni érzékeny adatainkat. Az ilyen jellegű csalások elkerülése érdekében csakis megbízható weboldalakról vásároljunk, illetve ne felejtsük el azt az aranyszabályt, hogy ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az általában nem is az.

Bár a karácsony közeledtével mindenki picit más szemszögből nézi a világot fontos, hogy az online biztonságunkról se feledkezzünk meg!

Figyeljünk a csalásra utaló jelekre, a gyanús webcímekre, helyesírási hibákra és a gyanúsan jó ajánlatokra.  Ebben az időszakban se feledkezzünk meg az alapvető kiberbiztonsági lépésekről, rendszeresen frissítsük a készülékeink operációs rendszerét, használjunk biztonsági szoftvereket és erős jelszavakat!

Az óvatosság és az egészséges gyanakvás legyen része a biztonságtudatunknak, még az ünnepi hajrában is! Ha előre megtettük a megfelelő biztonsági lépéseket, valóban nyugodtan tudjuk eltölteni az ünnepeket.

Támogatott tartalom. 

Bár a felkérésünket főigazgatóként fogadta el, mégis először magánemberként fordulnék önhöz. Milyen érzelmi szálak kötik a Fiumei Úti Sírkerthez?   

A nagyapám 1948-ban halt meg, és ide temették el őt. Édesapám hatéves volt akkor, és apa nélkül nőtt fel, talán ezért is tartotta fontosnak, hogy a két öcsémmel együtt rendszeresen kijárjunk a temetőbe. Mesélt a nemzet nagyjairól és azt is megmutatta, hol szöktek be a barátaival a temetőbe az 1956-os forradalom idején, hogy láthassák, hova is kerültek az utcai harcokban elesettek. Rengeteg olyan történetet osztott meg velünk, amelyek miatt a sírkert már fiatalon misztikus helyként élt a fejemben. Később pedig még a vezetést is itt gyakoroltam édesapámmal, mert a hátsó utakon nem volt forgalom. Amikor idejöttem dolgozni az ösztönös rácsodálkozásból tudatos felismerés lett: megláttam azt, hogy a nagy mauzóleumokon kívül is sok kincset rejt a temető.

Milyen kincsekre gondol?

Gyakorlatilag 1849-tól napjainkig a magyar történelem és kultúrtörténet nagy alakjait ide temették. Negyven különböző tematikájú vezetett sétán vehetnek részt az érdeklődők a sírkertben, de önállóan is fel lehet fedezni ezeket az értékeket.

Hiszek abban, hogy ha valaki a temetőben sétál, büszkeség tölti el a szívét, amikor tudatosul benne, hogy milyen sok honfitársunk ért el nagy dolgokat az életben.

Mondhatjuk, hogy az élet nem minden értelemben ér véget a halállal?

Függetlenül attól, hogy keresztény emberként hisz-e túlvilági életben és a feltámadásban, ha valaki itt hagyja a földi létet, az nem azt jelenti, hogy elfelejtjük. Nemrég mutatták meg a gyerekeim a „Coco” című animációs filmet, amely végtelenül kedvesen mutatja be, mily fontos mindannyiunk számára, hogy megmaradjunk az utókor emlékezetében.   Nem kell, hogy megszakadjon az érzelmi kapcsolat azért, mert valaki távozik közülünk. Legyen szó családtagokról, ismerősökről vagy a kultúránk nagy alakjairól - azzal, hogy beszélünk róluk az utókornak, életben tartjuk őket az emlékezetben.

Milyen szerepe van az emlékezésnek az egyén életében és a társadalom működésében?

A társadalom számára életmentő az, hogy vigyázzunk közös emlékeinkre. Nem jó, ha úgy nő fel egy új generáció, hogy nem kapja meg ezeket az erős kapaszkodókat. Ha nem ismerjük a történelmünket, akkor az identitásunkkal sem vagyunk tisztában. Nem tudjuk, hogy melyek azok az értékek, amelyek minket magyarrá tesznek. Abban talán szerencsésebbek vagyunk, mint sok más nép, hogy a nyelvünk önmagában hordoz egy csak ránk jellemző, rendkívül erős és meghatározó kulturális kódot, de ez önmagában kevés. Ha valaki nem ismeri a múltat, nehezen tudja értelmezni a jelent és nehezen tud bízni a jövőben. Nem látja azt, hogy egy-egy kritikus pillanatban milyen sokat számított a magyar lelemény, és nem tudja elképzelni, hogy a történelem bizonyos eseményei bármikor igencsak könnyen megismétlődhetnek.

Sajnos a magyar lelemény sem volt mindig elég a győzelemhez. Öt év múlva emlékezünk meg arról, hogy ötszáz éve zajlott le a mohácsi csata.

Megtisztelő, hogy részesei lehetünk a nagyszabású előkészületeknek, és komoly terveink vannak erre az évfordulóra! Mohács esetében nem azt kell hangsúlyozni, hogy elvesztettük a csatát, hanem azt, hogy ennek ellenére túléltük a történelem viharait, és Magyarország nem szűnt meg létezni. Emellett arra is fontos emlékeznünk, hogy a csatában olyan közép-európai népek harcoltak együtt, akik ma is ideológiai szövetségest keresnek egymásban, egy olyan Európában, amelyik kezd elfeledkezni arról, hogy a nagyságát az erős nemzetek szövetsége határozza meg. Az emlékhelyeknek ennek tudatosításában is kulcsszerepük van.  

Mekkora hátrányt jelent számunkra a kollektív emlékezet szempontjából, hogy a kommunisták negyven éven át azt erősítették a társadalomban, hogy a nemzeti identitásnak nincs értéke?

Kettős érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban. Sokáig csak a hátrányokat láttam. Most viszont azt tapasztalom, hogy a kommunizmus egyfajta buborékban is tartott minket, kötelezően különbséget kellett tennünk jó és rossz között, és ennek köszönhetően a nyugat- európai liberális gondolkodás ma nehezebben tud minket elérni. Azoknál a generációknál, amelyek a kommunizmus idején nőttek fel, leginkább a családokon múlt, hogy ezeket az igazi értékeket megkapják-e.

A közép-kelet-európai népek lehetőséget kaptak arra, hogy épüljenek abból a tapasztalatból, hogy az országaikat sokszor a nulláról kellett újra felépíteni. Ez megerősített minket, és egyben érzékennyé is tett a történelmünk iránt.

A Nemzeti Örökség Intézetének erre kell jól reagálnia, és nem szabad hagynia azt, hogy a gyerekek hősképét műanyag Marvel- figurák foglalják el. Meg kell mutatni nekik azt, hogy a magyar történelemnek számos olyan alakja van, akik nélkül mi sem ülhetnénk most ebben a szobában.

A fiatalok temetőkről alkotott képét popkulturális hatások is érik. Arra gondolok, hogy sokan a horrorfilmek miatt ijesztő dolgokra asszociálnak a sírkertekről.

Pedig azt kellene látniuk, hogy a temetők afféle szellemi kalandparkként is szolgálnak, ahol nem csak a tiszteletünket róhatjuk le az elhunytak előtt, hanem izgalmas dolgokat is megtudhatunk az életükről.

Ön szerint ma mennyire mozgatja meg a halál, a temetés a fiatalokat?

Egy-egy nagy temetés nem feltétlenül vonzza önmagában a fiatalokat, akik ma már jórészt városban élnek, és a vidéki hagyományos többgenerációs együttélést elfeledve más körülmények között szembesülnek az elmúlással. Régen a házaknál születtek és mentek is el emberek, az élet része volt mindkettő, ma már ez szokatlan a legtöbb fiatal számára.

A Nézőpont Intézet készített a nyáron a fiatalok és az emlékezet viszonyáról kutatást az Önök megbízásából. Mire jutottak?

Arra, hogy a fiatalok alapvetően vonzódnak a történelem nagy eseményeihez és alakjaihoz. Az eredményekből egyáltalán nem látszik az a sztereotípia, ami sok idősebb ember fejében él az új generációról. Nagyon is vannak gondolataik a magyar történelemről, a határon túl rekedt közösségekről, és tisztában vannak a történelmi személyekkel is. Kiderült, hogy nemcsak a közösségi média keretei között érdekli őket a téma, hanem nyitottak játékfilmekre, dokumentumfilmekre, aktív foglalkozásokra is, amelyeken keresztül jobban megismerhetik az eseményeket.

Ez a kutatás megerősítette bennünk azt, amit akkor éreztünk, amikor láttuk az ide látogató gyerekcsoportok misztikus rácsodálkozását a múltra. Ekkor vált egyértelművé, hogy érdemes szervezettebben elindulnunk az irányukba.

És itt nemcsak a mi kezelésünkben lévő emlékhelyekről és kiemelt nemzeti történelmi helyszínekről van szó, hanem arról a hálózatról, amely 21 nemzeti és 55 történelmi emlékhelyből áll, és amelynek mi vagyunk a szakmai ernyőszervezete. Azt tervezzük, hogy azokkal az emlékhelyekkel együtt, amelyek komoly infrastruktúrával rendelkeznek, vannak múzeumpedagógusaik, tudnak nagy létszámú osztályt, gyerekcsoportokat fogadni, olyan programokat hozunk létre, amelyeknek köszönhetően minden középiskolás eljuthat egy olyan erős érzelmi kötődést adó foglalkozásra, ahol profi pedagógiai módszerek segítségével ismerkedhetnek meg a magyar történelemmel a helyszínen. Ennek szellemében indítottuk el emlékezetpedagógiai programunkat.

Amellett, hogy kikristályosodott mit szeretnének közvetíteni a fiatalok felé, arra is van ötletük, hogyan lehet megragadni a figyelmüket a digitalizáció korában?

Akkor vagyunk igazán sikeresek, ha abban a fogékony korban érjük el a gyerekeket, amikor már vannak alapismereteik a történelemről, és tudnak idővonalban gondolkodni, különbséget tenni közelmúlt és régmúlt között. Azt tapasztaltuk, hogy élménypedagógiával ezeknek a gyerekeknek a kíváncsisága felkelthető. Élvezik, ha például úgy ismerkedhetnek meg történelmi alakokkal, hogy a bőrükbe bújnak, és úgy kell megoldaniuk problémákat, vagy megtalálniuk valamilyen elrejtett kincset.

A beszélgetésünk napján temették újra az 1974-ben emigrációban elhunyt Slachta Margitot. Mekkora jelentősége van ennek az eseménynek a nemzeti emlékezet szempontjából?

Amikor megkaptuk a megkeresést ezzel kapcsolatban a Miniszterelnökség és a Barankovics Alapítvány részéről, még mi sem tudtuk, hogy ez mekkora esemény lesz. Slachta Margit nevével általában vagy Kassán járva találkozik az ember – a dómban van egy gyönyörű rész, amely róla emlékezik meg – vagy úgy, hogy Óbudán azon a rakparton van dolga, amelyet a második világháború alatt végzett zsidómentő tevékenysége miatt neveztek el róla. Valódi karizmatikus személyiség volt, aki a kommunista rendszerrel is konfliktusba került, ezért is kellett emigrálnia Amerikába. Ő volt az első magyar nő, aki országgyűlési képviselő lett, ráadásul úgy, hogy a képviselői munkáját a Trianon utáni Bethlen-kormány ideje alatt kezdte meg, a következő két mandátuma pedig a második háború vége utáni újjáépítés időszakára szólt, ami nagyon nehéz korszaka volt a magyar történelemnek. Úgy gondolom, hogy az újratemetésnek köszönhetően fogja a közvélemény egyre inkább felismerni a jelentőségét és felfedezni gazdag, inspiráló életútját, amely következetesen a keresztény értékrend társadalmi, közéleti és politikai érvényesítésének fontosságára irányítja a figyelmünket.

Az egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Üllői úti részlegének Korszülött Intenzív Osztályán a koronavírussal fertőzött kismamákat a szülést követően a klinikán létrehozott vörös zónában kezelik. Amennyiben a terhesgondozás vagy a szülés idején diagnosztizálják az édesanyánál és az újszülöttnél a koronavírust, akkor elkülönítik őket egészséges társaiktól. Ha a baba nem, de az édesanya fertőzött, akkor átmenetileg nem találkozhat az újszülöttel, ebben az esetben nyújt nagy segítséget az Őrködő webáruház felajánlása nyomán felszerelt 8 webkamera. A rendszert úgy alakították ki, hogy az megfeleljen a beteg- és személyiségjogi előírásoknak, valamint más ne férjen hozzá a kamerák által közvetített tartalomhoz.

„A koraszülött babák esetében különösen fontos az anyatejes táplálás, mindaz pedig az édesanyák tejelválasztására is kedvező élettani hatást gyakorol, hogy akkor láthatják babájukat, amikor csak szeretnék” – emelte ki dr. Nádor Csaba. Hozzátette: kiemelt jelentősége van annak, hogy az újszülöttekkel, csak olyan felnőtt érintkezzen, akik 180 napnál nem régebben vették fel az oltásukat, mivel ez a korosztály nagyon sérülékeny és csak a megelőzés óvhatja meg őket a koronavírustól.

Kép

Kép: Semmelweis Egyetem

A webkamerát egyelőre csak a fertőzött szülők és babák kapcsolattartásához használják, az egészséges anyák és apák az érvényes rendeletekkel és járványügyi előírásokkal összhangban, jelenleg is együtt lehetnek koraszülött babájukkal a nap 24 órájában. Azoknak a szülőknek, akiknek a gyermeke hosszabb ápolásra szorul, és esetleg távolabb élnek, ezért nem tudják minden nap látogatni a kisbabájukat, a webkamerás megoldás később, a vírus lecsengése után is jó szolgálatot tehet.

Türelmetlenül forgatom a szemem, amikor nem tudja tartani a lépést a hadarásommal, és visszakérdez. Ő ezt szerencsére nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja, gyengéd mosollyal néz és kéri, folytassam. 
Alig látok a könnyeimtől, mire befejezem. Szétfeszítenek a belső ellentmondások.

Nincs nálam elszántabb beteg, szünet nélkül légzőtornázom, és szúrós szemmel nézek az ápolókra, akik türelemre intenek. Egy opciót hagytam magamnak: amint lehet, elbúcsúzom a lélegeztetőgéptől.

Gondolatban a munkahelyemen járok, ahol éppen a legújabb adózási szabályokkal kapcsolatban tartok előadást a kollégáknak. Szóban, hangosan, tátogás nélkül. De ugyanebben a pillanatban rettegek attól, hogy mindez soha többé nem fog megvalósulni. 
Édeskés illatú parfüm és kézfertőtlenítő illata keveredik az orromban, miközben Zita egy zsebkendővel felitatja a könnyeimet. Hosszú ideig nézünk egymás szemébe. „Baby steps” – szólal meg hirtelen. Nem értem, homlokráncolva nézek vissza rá. „Kis lépésekben haladj!” – folytatja. „Ismerlek Orsi, tudom, hogy már most egy új életet látsz magad előtt, kizárólag a végső cél van előtted: hogy újra beszélj. Már most hatalmas utat jártál be, engedd meg magadnak, hogy ne legyenek elvárásaid, és hallgass a tested és a lelked jelzéseire.” 
Behunyom a szemem. Filmszerű jeleneteket látok magam előtt egy elképzelt életből, aminek az illúzióit kergetem, és nem értem, miért nem érem el őket. Abban a pillanatban világossá válik, hogy ezt az életet nem megszerezni, hanem felépíteni kell. Úgy képzelem el, mint az apró sejtek millióiból álló testemet, ami megsérült, én viszont lehetőséget kaptam, hogy újjáépítsem. Elmosolyodom, egy pillanat alatt nagyon fontos célt találtam magamnak. Fel akarom építeni az elképzelt életemet, és lázasan kutatom, mi is lehetne az a bizonyos első lépés. 
Pár perc múlva egy nővér jelenik meg a szobában, azzal, hogy egy rövid időre lekapcsolna a lélegeztetőgépről. Rám kacsint, megnyugtat, itt lesz a közelben, ha bármi történne. Alig akarom elhinni, micsoda lehetőséget kaptam. Szélesen vigyorogva veszek egy óriási levegőt. Tudom, hogy ez volt az első lépés. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Anglisztika szakon végzett a Pázmányon, jelenleg Győrben él, de szívesen visszaköltözne a fővárosba. Rugalmas munkaidőben dolgozik, ami nagyon fontos számára, mert nem szereti a kötöttségeket. Több kreatív tevékenység is van, ami kikapcsolja: énekel, gitározik, ír, rajzol, emellett pedig igyekszik sok időt tölteni a természetben. Tudja, hogy nem foroghat minden gondolata az evészavara körül. 

– Instagramon találtam rád, a gyógyulásod történetével inspirálsz másokat. Ez tudatos lépés? 
– Most már igen. Eleinte csak szórakozás volt a közösségi média használata, de mióta elindultam az evészavarból kivezető úton, azóta fontos számomra, hogy a hozzám hasonlók erőt tudjanak meríteni a tartalmaimból.

A követőim nagy része szintén evés­zavaros, és kölcsönösen támogatjuk egymást; van, aki nekem segít, másnak én tudok adni valamit, így közösen igyekszünk kimászni ebből a „diétaipari fekete lyukból.” 

– Milyen volt a gyermekkorod? 
– Bár édesapám kilencéves koromban meghalt, nem gondolok traumatikus időszakként a gyermekkoromra. A nővérem 18 évvel idősebb nálam, így mindig is úgy tekintettem rá, mint egy „második anyukára”. Ő nagyobb támaszom volt sokszor, mint édesanyám, aki apukám halála után egyedül nevelt, sokat dolgozott, így kevés ideje maradt rám. Elég viharos volt a kapcsolatunk tinédzser koromban – néha még most is vannak vitáink –, így viszonylag magányosan teltek a fiatal éveim. Apukámat nem ismerhettem olyan hosszú ideig, mégis hozzá kötődöm inkább, és rá is hasonlítok – tőle örököltem a zene iránti szenvedélyemet. 

– Hogyan kezdődött nálad az evészavar? 
– 13 éves voltam, amikor először éreztem azt, hogy nem vagyok elég szép.A legjobb barátnőm árnyékában éltem, aki mindenben kiemelkedőbb volt nálam, és a diáktársaim körében is a magas, vékony lányok voltak a népszerűek. Míg a barátnőm bármiből bármennyit evett, ugyanolyan testalkatú maradt, én a pubertáskorba lépve elkezdtem hízni, és borzasztóan rosszul éreztem magam a bőrömben. Emellett pedig az anyukám és a nagymamám is állandóan kritizáltak az alakom miatt, összehasonlítottak a barátnőmmel és megjegyzésekkel illettek, amik szintén hozzájárultak az evészavarom kialakulásához. Egyetlenegy életcélom lett: hogy minél kisebb súlyú legyek. 

– Mikor jött a felismerés, hogy nagy a baj? 
– Először az anorexia alakult ki, majd a bulimia, illetve van az anorexiának egy válfaja, ami az edzésfüggőség – sajnos ezzel is küzdöttem, és elég súlyos volt. 15 évesen volt egy öngyilkossági kísérletem, ami ugyan megijesztett, sajnos mégsem tántorított el attól, hogy tovább éheztessem magam, mert azt éreztem, hogy csak akkor leszek szerethető, ha vékony maradok.

Belenyugodtam, hogy az egész életem ebből a küzdelemből fog állni, de legalább elfogadnak majd az emberek. Az internetről merítettem ötleteket a koplaláshoz, és végül ott találtam meg a mentőövet is. Ebből is látszik, hogy a világháló annak függvényében káros vagy hasznos, hogy éppen mire használják. 

– A mérgező párkapcsolatod tovább rombolta az önképedet… 
– Így van, akkoriban tombolt igazán az evészavaros énem. Ahogy a párkapcsolati problémáim súlyosbodtak, úgy váltam egyre betegebbé, mondhatni megszállott lettem. Nem ettem egész nap semmit, este viszont falásrohamok törtek rám, amit szörnyű bűntudat követett. A kiéheztetett szervezetem este be akarta pótolni mindazt, amiből napközben kimaradt, ezért alig tudtam abbahagyni az evést. Az ezt követő lelkifurdalás pedig másnap arra sarkallt, hogy ismét ne egyek semmit, így ebből az ördögi körből nagyon nehéz volt kiszállni. Volt, amikor kidobtam vagy lehúztam a WC-n az ételt – így tudtam csak elérni, hogy ne faljak tovább. 

Kép

– Észrevettem, hogy mindig nyíltan beszélsz az édesanyádról… 
– Ő tudja, hogy mi a véleményem az evészavar és a vele való kapcsolatom közötti összefüggésről, de nem hibáztatom őt. Sokszor azt éreztem, hogy nem tudja úgy kimutatni a szeretetét, ahogy nekem arra szükségem lenne, de már megbeszéltük a sérelmeinket, és amióta elköltöztem otthonról, többnyire rendeződött is a kapcsolatunk.

Amennyire tudott, támogatott a gyógyulásomban: pszichológushoz küldött, és amióta megkértem rá, azóta egyszer sem kritizált az alakom miatt. 

– Prágában teljesen új életet kezdtél. Hogy jutott eszedbe, hogy odaköltözz? 
– Nyaraltam ott korábban, és teljesen beszippantott a pezsgő város atmoszférája. Tetszett, mert hasonlított Budapesthez, mégis újszerűnek hatott, ezért amikor a párkapcsolatom vakvágányra futott, összepakoltam, és nekivágtam teljesen egyedül. Munkára, barátokra leltem, és másfél évig éltem kint, nagyon sok szép élményt begyűjtve. Bizonyos szempontból magányos harc volt, mert sokáig senki nem tudta rólam, hogy milyen problémákkal küzdök, mentálisan viszont jól éreztem magam. Érdekes viszont, hogy a mozgásfüggőségem pont ott csúcsosodott ki, úgyhogy sajnos be kellett látnom, hogy hiába a környezetváltozás, az evészavarom egy része súlyosbodott. 

– Mennyit futottál akkoriban? 
– Rengeteget. Hetente minimum 100-150 kilométert, de volt, hogy akár 180-at is. Kora reggel munka előtt, és munka után is. Volt, hogy már fájt mindenem, mégsem tudtam abbahagyni, a lábaim egyszerűen vittek tovább.

Egyre éhesebb lettem, evés után viszont azt éreztem, hogy még többet és többet kell futnom. Viszont egyszer eljött a pillanat, amikor képes voltam megállni futás közben… Tudtam, hogy az lesz az én gyógyulásom első napja. 

– 2019. július 16. Hogyan alakult azóta az életed? 
– Teljesen megváltoztattam az életemet, már nem akartam többé az elmém börtönében élni, és elhatároztam: soha többet nem fogom éheztetni magam! Elkezdtem odafigyelni arra, hogy többet egyek, felülírtam a rossz sémákat, beidegződéseket. Ettem, amit csak megkívántam, amikor csak megkívántam, és bár a mai napig tudatosan csinálom ezt, már nem lelkifurdalással ülök le az ebédlőasztalhoz. Rájöttem, hogy nincsenek bűnös ételek, és én magam sem vagyok bűnös, ha megeszem őket. Közben elkezdtem YouTube-videókat készíteni, mert segített, hogy dokumentálhattam a gyógyulási folyamatot. Télen volt egy kisebb visszaesésem a mozgással kapcsolatosan, ugyanis figyelnem kell arra, hogy csak akkor mozogjak, ha azt örömből és nem kompenzálásképpen teszem. Mindig az ellenkezőjét kell cselekednem annak, amit az evészavaros énem diktál, és így már tulajdonképpen „egyszerű” is a képlet a gyógyuláshoz: enni KELL. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A neves amerikai énekesnő azonban nemcsak azt mutatta meg, hogy negyven, ötven, hatvan (sőt hetven) felett is lehet miniszoknyát hordani, hanem azt is, hogy miképp kell egy reménytelen élethelyzetből felállni, a nulláról mindent újrakezdeni, és akkor törni egy szakmában a csúcsra, amikor azt már senki sem tartja lehetségesnek.

Keserves felnövés és felszabadulás

A Tina Turner életéről szóló dokumentumfilmet, amelynek nemes egyszerűséggel Tina a címe, november elején kezdték vetíteni a magyar mozik. Sok hajdani zenei felvételt, régi interjúrészletet láthatunk és hallhatunk benne. A nyolcvanéves (ugye hihetetlen?) énekesnő pedig svájci otthonában ülve emlékezik vissza az életére, karrierje kezdetére és első férjére, Ike Turnerre, akivel 1960-tól zenei párost alkottak, de aki elől végül el kellett menekülnie.

Megismerjük az 1939-ben – Anna Mae Bullock néven – született fekete kislány nehéz gyermekkorát is, akit a szülei sohasem szerettek. A gyapotföldek keserves világa, a szegénység, a magány átszőtte a korai életét. Anyja elhagyta a családot, apja pedig rokonokra bízta őt és nővérét. Énekelni a baptista templom kórusában kezdett, erős és szép hangja már akkor kitűnt. Tinédzser volt, amikor a rock and roll műfaj megszületett, amelynek egyik tehetséges zenésze volt Ike Turner.

A visszaemlékezések nagy részét ez az első korszak teszi ki: Tina és Ike egymásra találása, a sok fellépés, a rengeteg gyakorlás, a sikerek.

És egy házasság, amely néhány év boldogság után olyan pokollá változott, amelyben Tina sohasem tudta, hogy mikor és miért kap brutális verést a férjétől.

Az énekesnő „szabadulástörténete” nem ezzel a dokumentumfilmmel látott napvilágot, hiszen sokszor nyilatkozott már róla. A film talán túl hosszan is elidőzik a másfél évtizedig tartó bántalmazó kapcsolat részleteinél, ugyanakkor ezáltal értjük meg igazán, honnan tört a csúcsra ez a tehetséges, elszánt és fantasztikus energiákkal bíró nő.

A nagy visszatérés után

Hiszen a válása után semmije sem maradt, nem részesült a férjével közös dalaik jogdíjaiból sem. Egyedül a művésznevét tarthatta meg. Ugyanakkor hiába volt mögötte egy sikeres zenei karrier, a rock and roll a hetvenes évek végén már rég nem volt vezető műfaj, a showbiznisz vastörvényei szerint pedig Tina fölött eljárt az idő. Ő mégis énekelni akart, minden fellépést elvállalt, és kereste a kitörési lehetőséget, valamint azt a stílust, amelyben szólóénekesként végre igazán önmaga lehet.

Akkori menedzsere, akivel megegyeztek abban, hogy rockénekesként folytatja pályáját, nagy nehezen összehozott neki egy lemezszerződést.

Ugyanakkor a kiadó vezetője nemhogy nem hitt benne, hanem megvetően „kiöregedett niggernek” nevezte. Ekkor volt negyvenhárom éves.

Egy lapra kellett feltennie mindent. Az 1984-ben megjelent lemeze pedig, amely a Private Dancer címet viselte, óriási siker lett. A What’s Love Got to Do with It hónapokig vezette a slágerlistákat, bár a filmből azt is megtudjuk, hogy az énekesnőnek a dal demóváltozata egyáltalán nem tetszett. Ugyanakkor szabad kezet, pontosabban szabad hangot kapott hozzá. A végeredményt pedig ismerjük.

Kép

Részlet a Tina c. filmből

A film a nagy visszatérés utáni időszaktól kezdve Tina magánéletére fókuszál, hiszen negyvenhét éves korában a sok megaláztatás és magány után a szerelem is rátalált, egy nála tizenhét évvel fiatalabb férfi – Erwin Bach – oldalán, akivel a mai napig egy párt alkotnak.

A minden percében érdekes kétórás alkotás néhány hiányossága közé tartozik, hogy nem ejt szót arról, hogy az énekesnő nemcsak a nyolcvanas, hanem a kilencvenes években is elfoglalta a slágerlisták első helyét. Sőt, közel a hetvenhez fantasztikus formában állt színpadra a nála negyven évvel fiatalabb Beyoncével, akivel együtt adta elő a Proud Mary című, vérátömlesztésnek is beillő slágerét. Hetvenévesen (természetesen tűsarkúban és miniben) pedig sikeres koncertturnéra indult, az utolsóra. Az elmúlt egy évtizedben több spirituális tartalmú lemezt is kiadott. Bár ő maga 1975 óta buddhista, örömmel énekelt együtt keresztény énekesnőkkel is. Erről azt mondta: „A világ lehangolt. Imára van szükségünk. Olyasmire, ami túlmutat a politikán és az intézményes valláson.” Mindezekről jó lett volna hallani a filmben is.

Bízott magában és a zene erejében

Ugyanakkor mégsem távozik senki a moziból nagy hiányérzettel. Izgalmas zenei élményt nyújtanak a régi felvételek, és jó látni az utóbbi években sajnos sok betegségen átesett, de még mindig ragyogó Tinát, aki ezzel a dokumentumfilmmel köszön el a közönségétől. Szándéka szerint több interjút és szereplést nem vállal.

Egy pálya, és azzal együtt egy zenei korszak is lezárul most. Régi rajongójaként hálát érzek mindenért, amit ő testesített meg. Főképp úgy, hogy ma már tudom, nem azért válhatott negyvenhárom évesen rocksztárrá, mert amerikai volt. Hiszen még „a lehetőségek hazájában” sem hittek benne. Azért válhatott negyvenhárom évesen rocksztárrá, mert bízott saját magában és a zene erejében.

Tina Turner élete nem tündérmese. Még ma sem az, hiszen egyik fiát, akinek ezt a dokumentumfilmet ajánlotta, tragikus körülmények között veszítette el néhány éve.

Tina Turner élete inkább példázat egy, a poklokat is ismerő nőről, aki megtanult a neki ártónak megbocsátani, és aki megértette a felsőbb erők szándékait.

Mintegy hatvan évig tartó pályájával pedig megmutatta a világnak, amely még ma is szereti a negyven feletti nőket gúnyolni, bántani vagy egész egyszerűen észre sem venni, hogy mekkora alkotóerő lakik bennük, amelyre, ha vigyáznak, az öregség csak egy szó marad a lexikonok lapjain.

Az énekesnő a színpadon érzéki volt, vad és szenvedélyes. Csupa ritmus, tűz és tánc. De mindig volt benne valami abból az ősanyából is, akinek a zsigerekig hatoló hangja nemcsak a stadionokat, de a lelkeket is betöltötte. Hogyan is szól a híres refrén? „You’re simply the best, / Better than all the rest…”

Sok ember szemöldöke felszalad, amikor elmondod magadról, hogy fizikus vagy. Ért valaha hátrány amiatt, hogy nőként kerültél a pályára?

A szakmai előmenetelemet tekintve soha semmilyen hátrányom nem volt abból, hogy nő vagyok, sőt a szakmán belül inkább pozitív megkülönböztetést érzek. A szakmán kívül viszont sokan furán néznek rám, és nem tudják hová tenni, hogy fizikus vagyok. Itthon ez nem számít megszokottnak. Vannak országok, ahol kiegyenlítettebb az arány, és azt látom, ma már egyre bátrabban választanak lányok is ilyen pályát.

Elsőre azért te sem a fizika szakra iratkoztál be az egyetemre.

Valóban, egy évet jártam az orvosira, de az nem az én utam volt: túl nagy fegyelmezettséget és önfeláldozást követelt volna tőlem az emberek felé, és én nehezen kapcsolódom hozzájuk.

Az az igazság, sokszor könnyebben tudok kommunikálni egy állattal, mint egy emberrel.

Világéletemben az állatok érdekeltek, de nem laboratóriumi körülmények között. Leginkább zoológus szerettem volna lenni, vagy természetvédelmi biológus, de akkor nem találtam meg ehhez a megfelelő képzést. Azért választottam végül a fizikát, mert rendkívül kíváncsi is voltam, és mindent meg akartam érteni: mindenről tudni, hogyan működik, s miért működik úgy, ahogy. Ezt semmilyen más tudományág nem tárja fel olyan részletességgel, mint a fizika.  

Statisztikus fizikusként végeztél az ELTE-n, és a galaxisok fényességéről írtad a doktoridat, 2013 óta viszont vadlovakkal foglalkozol. Hogyan váltották fel a fényes galaxisokat a szilaj paripák?

Akkoriban az ELTE Biológiai Fizika Tanszékén dolgoztam, és választanom kellett egy olyan állatcsoportot, amely érdekes lehet a csoportos mozgást célzó vizsgálataink szempontjából. Nagyon szerettem volna, hogy a kutatásaimnak legyen természetvédelmi haszna, segítsék az adott faj megmentését. Tudni kell, hogy a szívemhez legközelebb mindig is a farkasok álltak: az ő történetük jól szimbolizálja azt, amit a természettel műveltünk. Európából majdnem teljesen kiirtották őket, legfeljebb kutyaként létezhetnek a világunkban – mára azonban egyre több helyen felismerik, hogy szükség van rájuk, helyet kell adni nekik. Az első amerikai nemzeti parkok létrehozását is a farkasok inspirálták, erről szól a Lobo, a farkas, aki megváltoztatta Amerikát című BBC-dokumentumfilm, amit legszívesebben minden iskolában levetíttetnék. Aztán jött egy lehetőség egy fajjal, amelyről akkor még nem is hallottam: a Przewalski-lóval, amely az utolsó vadló a földön. Sok párhuzam vonható a vadló és a farkas között. Mindkettő szociális, intelligens állat, aki a társunkká szegődött. Ugyanakkor nagytestű vadállat, amely vadként nem fér bele a civilizált világunkba. Eddig legalábbis így gondoltuk. Visszatérésük egyaránt természetvédelmi szimbólum. Magával ragadott ez a lehetőség, a vadlovakba is azonnal beleszerettem, amikor beléptem a rezervátum kapuján.  

Kép

Ozogány Katalin

Mivel foglalkozol pontosan a kutatásaid során?

A Hortobágyon található Pentezugi Vadlórezervátumban élő Przewalski-lovak csoportos mozgását, hierarchikus rendszerét és társas viszonyait tanulmányozzuk légi felvételek segítségével. Ezeket mi készítettük különféle eszközökkel: drónnal, héliumos ballonnal. Terepszezonban három hónap alatt ötven-hatvan napot töltöttünk közöttük a látogatóktól teljesen elzárt, közel háromezer hektáros területen, reggel öttől sokszor akár estig.

A Przewalski-ló a házi ló legközelebbi vad rokona, az őskori barlangrajzokon is ezt a fajt ábrázolták. A zebraméretű vadlovat 1881-ben írta le Nyikolaj Mihajlovics Przewalski tábornok. Ekkor már veszélyeztetett faj volt, az 1970-es évekre kihalt a vadonból, és a világ különböző állatkertjeiben élő példányokból leheltek a fajba új életet. A ma élő kétezer vadló őse ugyanaz a 12 példány. Többszintű, hierarchikus társadalomban élnek, mint a legintelligensebb fajok: a delfinek, a főemlősök vagy éppen az emberek. A világ egyik legnagyobb állománya hazánkban él.

Az utóbbi négy évben a Debreceni Egyetem Evolúciós Állattani Tanszékén folytattam a vadlovak kutatását. Ma már csak drónokat használunk. Hol felváltva filmezünk velük, hogy minél hosszabb, egybefüggő felvételekhez jussunk, hol pedig párhuzamosan repülünk velük. Ilyenkor a felső drón két-háromszáz méteres magasságból követi a ménest, így jól megfigyelhető az egyes háremek mozgási pályája, látjuk, ki kivel mozog szinkronban, ki vezet kit. Ebből a magasságból az egyes lovak csak kis pöttyöknek látszanak, ezért a másik drónnal ötméteres magasságban követjük a ménest, hogy a két felvétel adatait szinkronizálva minden ló mozgását egyedileg is azonosíthassuk.

A Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai névről ismerik az összes egyedet, és nagyon részletes adatbázist építettek fel az állatok hátteréről.

A lovakról egyenként tudjuk, melyik háremben születtek, melyikbe kerültek át, melyiket választották ivarérettként és így tovább, így sokat megtudunk a viselkedésükről, amely tudás a faj fennmaradását is szolgálhatja.  

Számomra felfoghatatlan, hogyan lehet háromszáz egyforma lovat egyedenként ismerni…

Ez gyakorlat kérdése – de valóban rengeteg emberi erőfeszítést igényel, és egy-egy új munkatársnak rendkívül hosszú idő ezt elsajátítani. Többek között ezért is törekszünk arra az utóbbi két évben, hogy megpróbáljuk egyedileg felismerni őket mesterséges intelligencia segítségével. Ez a kutatást is felgyorsítaná, és az állomány nyilvántartását is segítené. A Hortobágyon név szerint kell ismerni minden lovat, mert így követhető nyomon, ki pusztult el, vagy ki hozott a világra új egyedet. Más volumenben, például Mongóliában ez nem is lehetséges, ott nagy haszna lenne ennek a technológiának.

Kép

Kép: Ozogány Katalin

A Przewalski-lovak Török Zoltán idén megjelent Vadlovak – Hortobágyi mese című gyermekfilmjének hála meghódították a magyar mozikat. Munkatársaddal, Korbely Attilával ti is évek óta dolgoztok egy, a lovakat bemutató mozifilmen.  

Sajnos a filmünk ügye egy ideje áll: a nyolcvan százalékát leforgattuk, de ketten egyelőre kevesek voltunk a befejezéséhez. Persze nem tartom kizártnak, hogy a későbbiekben sikerül elkészíteni egy szép dokumentumfilmet, amelyben a kutatási eredményeink és a lírai felvételeink egyaránt elférnek. Mindezzel együtt semmiért nem cserélném el azokat a pillanatokat, amelyeket a forgatások, fotózások során átéltem. A képeinknek erős érzelmi háttere van, hordozzák mindazt, amit ott, pusztán a lovakat figyelve éreztünk. A jól sikerült fotóknál a mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor elkattintottam a gépet. Sokkal mélyebben ismertem meg a vadlovakat ezeken a napokon, mert hajnaltól napnyugtáig minden mozdulatukat követtük, nemcsak jó időben, de esőben, szélben és fagyban is. A mai napig szoktam egyedül egy fényképezőgéppel járni közöttük – ilyenkor fogadnak be igazán, a ménes közepén lehetek. Bár a kutatási eredményeink számítógép előtt születnek, sokszor ilyenkor értem meg a valódi okokat.

Mi az első élményed, amely eszedbe jut a kutatásról? Volt olyan, amikor veszélyben érezted magad?

A legjobban a ködös hajnalok maradtak meg bennem. Az semmihez nem fogható, amikor úgy próbálod megtalálni a ménest a hatalmas területen, hogy a tejködben csak a következő fát látod, aztán egyszer csak meghallod őket magad körül, és lassan elkezdenek kibontakozni a nagy fehérségből. Az is lelkesítő érzés, amikor – sok-sok év után – néhány méteres távolságon belülre merészkednek, az utóbbi időben néha már-már szemtelenek is voltak. Mindez persze nem veszélytelen. Kezdetben tartottam a csődöröktől, mert az agglegények és a kifejlett háremcsődörök is nagyon agresszívek tudnak lenni, egymáson is súlyos, akár halálos sebeket ejthetnek.

Ma már azt gondolom, nagyon felelőtlenül kellene viselkednie valakinek ahhoz, hogy egy ló bántsa.

A területen élő rekonstruált őstulkokkal kapcsolatban ezt nem tudom elmondani, de talán csak nem ismerem őket eléggé. Előfordult olyan, hogy két-három kilométert kellett kerülnöm, és végül a villanypásztor alatt bújtam ki, hogy ne kerüljek velük szembe, amikor gyalogoltam ki sötétedéskor a rezervátumból.  

A rekonstruált őstulkok és a Przewalski-lovak is jelentős érdemei a Pentezugi Vadlórezervátumnak, a történetük valódi természetvédelmi siker.  

Magyarország sokat tett azért, hogy a vadlovak ne haljanak ki: háromszáz példány nálunk él a kétezer fős világállományból. Vittek innen lovakat a mongóliai vadonba és Oroszországba is, ahol egy tízezer hektáros új rezervátum alapító tagjai lettek. Fontos, hogy minél több ilyen rezervátum legyen, mert sosem tudni, melyikkel lesz baj: az ukrajnai Askania-Novában például katonák lőtték le a lovakat a második világháború idején. Szerencsére még így is maradt egy tucatnyi vadló fogságban, amire a fajmentő program alapozhatott. Azt hiszem, nagy szégyen lett volna az egész emberiségre nézve, ha pont a ló ősét hagytuk volna kihalni... Szükség van az ilyen sikertörténetekre, hogy megértsük: nincs reménytelen eset. Ha egy fajból már csak pár száz példány maradt fenn, és van olyan lelkes ember – mint Jane Goodall vagy a tragikus sorsú Dian Fossey –, aki ráteszi erre az életét, akkor még nincs minden veszve. Csak a teljes lelkesedés segíthet ezeken az állatokon. Aki fajt akar menteni, az ma válogathat. A mindennapi életünkben pedig igyekeznünk kell kevesebb kárral élni, kevesebbet fogyasztani, helyi termelőtől vásárolni, kisebb léptékben gondolkodni. Tudnunk kell, hogy mindent a Földtől veszünk el – akkor is, ha kényelmetlen nekünk ez a gondolat.