A Varsói Gyermekvédő Konferencia megrendezésére azért volt szükség, mert az utóbbi években egyre több olyan esetre derül fény, ahol egyházi személyek a tekintélyükkel és lehetőségeikkel visszaélve kiskorúakat bántalmaztak. A tanácskozást a Kiskorúak Védelmének Pápai Bizottsága, valamint a lengyel püspöki konferencia közösen szervezte, a meghívottak között Magyarország is szerepelt. Hazánkat több egyházi és világi személy is képviselte, például Marton Zsolt váci megyéspüspök és Rudan Mária gyermekvédelmi tanácsadó.
Elmondásuk szerint fontos tudatosítani, hogy a probléma nem a „nyugaté”, hanem a miénk, helyi szinten is szükséges kezelni.

A fókuszba az áldozatokat kell helyezni, az ő gyógyulásuknak kell prioritást élveznie.

Nem lehetséges mindenki problémáit megoldani, illetve kezelni minden traumát, a mi feladatunk meghallgatni őket és hinni nekik.

Felmerültek ugyanakkor komoly dilemmák is: hogyan tud érvényesülni az ártatlanság vélelme, amely mindenkit egyformán megillet? Hogyan lehet egy ilyen bűncselekményt bizonyítani? Az esetek nyilvánosságra hozatala és az, hogy az egyes incidensek tematizálják a közbeszédet, vajon meddig szolgálják a megelőzést és a figyelemfelkeltést, s mettől tekinthetők károsnak, lejárató kampányszerűnek? Ki és hogyan döntheti el, hogy a szenzáció vagy a prevenció a cél?

A kérdések húsbavágók, megválaszolásuk nélkül aligha képzelhető el előrelépés. A konferencia egyik fontos megállapítása volt, hogy a hozzáállást, a probléma kezelésének mindenféle recepcióját alapjaiban kell megváltoztatni, és az áldozatokat a középpontba helyezni, hogy az egyház ne önmagával, hanem a bántalmazottak védelmével és segítésével foglalkozhasson. Felvetődött a sokszor hangoztatott ellenvélemény is, miszerint a világban történő szexuális bűncselekményeknek és visszaéléseknek mindössze a töredéke történik az egyházakban.

Nem lehet azonban elégszer hangsúlyozni, hogy egyetlen eset is túl sok, illetve hogy az egyháznak olyan jó gyakorlatokat kell kialakítania, amiket aztán felkínálhat a világi szereplőknek is, mint egyfajta megoldási lehetőség.

„Legyünk a világ világossága!” – hangzott el a konferenciáról és annak tanulságairól szóló sajtóbeszélgetésen.
Egy ilyen kétségbeejtő téma kapcsán előszeretettel hangoztatjuk, hogy „ez nálunk nem jellemző”, „úgysem történik ilyesmi”, „máshol előfordulhat, de nálunk biztosan nem”. Az esetek azonban egyáltalán nem elszigeteltek vagy egyediek. Idén tavasszal jelent meg a hír, hogy Franciaországban az elmúlt hetven évben tízezren voltak áldozatai az egyházon belül szexuális visszaéléseknek, és magyar történetek is napvilágra kerültek. Ferenc pápa teljesen új irányt mutatott, és a téma tabusítása helyett eltörölte a kánonjogból azt a részt, amely szerint a kiskorúakkal szemben papok által elkövetett szexuális bűncselekményeket a legmagasabb szintű titkosítás védi.

A pápa érzékeltette a kérdés súlyosságát, hogy hajlandó beszélni róla és megoldásokat keresni. Ez azért is mérföldkő, mert a legrangosabb egyházi elöljáróként felismerte, hogy a szőnyeg alá söprés nem fogja enyhíteni az egyház bizalmi válságát.

Fontos, hogy a probléma komolysága és rendszerszintű volta tudatosuljon mind a világi, mind az egyházi szereplőkben. Mindamellett, hogy az elkövetőknek kánonjogi és büntetőjogi értelemben is felelniük kell a tetteikért, az áldozatok segítését és gyógyulását kell a középpontba helyezni. Az intézmény reputációja akkor állhat helyre, ha ezt a kérdést megfelelően kezeli – hisz hogyan is lehetne hiteles az egyház, amíg egy ilyen súlyos témában nem tölti be a zászlóshajó szerepét?

A gyermek Karol Wojtiła a lengyel Wadowicében olyan korban született, amikor világháború dúlt, zsidókat és keresztényeket üldöztek, a diktatúra és a szegénység megnyirbálta a családokat. Kilencéves volt, amikor édesanyját elveszítette, három évvel később pedig orvos bátyját, akinek sztetoszkópját vatikáni dolgozószobájába is magával vitte. 21 éves korában édesapja is az égi hazába távozott, így egyedül maradt a káoszban. Dolgozott gyárban, kőfejtőben, megszakítva egyetemi tanulmányait. Írt, színészkedett, végül mégis a papi hivatást választotta. Ha nem élte volna át mindazt a fájdalmat, ami családtagjain, barátain, ismerősein keresztül elérte, talán nem járult volna hozzá a közép-kelet-európai társadalmi változásokhoz, a kommunista rendszer összeomlásához. Papként úgy nyilatkozott a politikai helyzetről, úgy tartotta erkölcsteológiai előadásait, és úgy gyóntatott, hogy a lehallgató-készülékek a környezetében egy ártó szót sem tudtak rögzíteni és ellene felhasználni.

Ellenfeleinek többsége eltérő véleménye ellenére is tisztelte, mert olyan nyitottsággal és elfogadással közelített politikai vezetők és más vallások képviselői felé, amit nem lehetett visszautasítani.

„Jobbá szeretett” másokat. A merénylőjének is megbocsátott, aki a bolgár titkosszolgálat megbízásából éppen 40 éve lőtt rá, pedig akárhányszor meglátogatta cellájában a Szentatya, sosem kérte a bocsánatát. Ali Agca talán fel sem fogta tette súlyát, II. János Pál pápa viszont tudta, hogy életét a Szűzanyának köszönheti, ezért a merénylet első évfordulóján Fatimába, a híres Mária-kegyhelyre zarándokolt, hogy a Szűz Mária-szobor koronájában helyezze el a hasfalába fúródott lövedéket. A szent pápa bocsánatot kért a katolikus egyház múltbeli bűneiért. Ezzel a gesztussal megmutatta, hogy egy sokszor vétkező közösség életében is lehet bűnbánattal, bocsánatkéréssel új fejezetet kezdeni.

A jó fizikumú fiatal pap püspök korában is sportolt, és szerette a természetet. Síelt, túrázott, kajakozott, úszott, focizott. A „tiltott időkben” maga köré gyűjtötte a fiatalokat, akikkel együtt táboroztak, kirándultak, miközben erkölcsi kérdéseket vitattak meg. Atya helyett azonban bácsinak szólították Wojtyłát, nehogy szemet szúrjon valamelyik besúgónak a szervezkedés. Később, pápaként is ellátogatott inkognitóban a hegyekbe, többek között a Tátrába. Kocogott a Vatikánban, és eljárt úszni. Volt, hogy a svájci gárda rémületére elhagyta a Vatikán falait, és Róma utcáin sétált.

A II. Vatikáni Zsinaton a tekintélyelv helyébe a szolgálatot helyezte. Az emberek kioktatása helyett az igehirdetést tartotta szem előtt, és ebben az apostoli munkában élen járt, hiszen a legtöbbet utazó pápaként háromszor tette meg a Föld–Hold távolságot, 129 országba vitte el személyesen az örömhírt. Szülőföldje után 1991-ben, éppen 30 évvel ezelőtt hazánk volt az első olyan kelet-európai ország, ahol többnapos látogatást tehetett.

Több műtéten és betegségen is átesett, köztük csípőprotézis-beültetésen és daganatos megbetegedésen. A merénylet után ugyanis fokozatosan rosszabbodott a fizikai állapota, és a ’90-es évektől kezdve az ízületi gyulladás és a Parkinson-kór is mindennapjai része lett. A szemünk láttára gyengült évről évre, hétről hétre a sziklaszilárd egyházfő fizikai ereje, amit nem titkolt, és nem szégyellt. „A szenvedés által az ember növekedhet az önátadásban, és eljuthat a szeretet legmagasabb fokára” – tanította, és más gondolataihoz hasonlóan ez sem üres beszéd maradt, hanem átélt tapasztalás.

Megmutatta, hogy az emberi élet mindaddig értékes, amíg a Teremtő el nem szólít minket, és a szenvedést méltósággal kell viselni.

Az emberi élet védelméért elejétől a végéig kiállt az erkölcsteológus pápa, és már a 20. század végén a halál kultúrájának pusztító önzéséről és a szeretet civilizációjának fontosságáról beszélt. Ránk hagyott gondolatai napjainkban, a liberális eszmék kavalkádjában még időszerűbbek.

„Állj ki az öregek és a hátrányos helyzetűek életéért; állj ki azok ellen a próbálkozások ellen, amelyek támogatnák a segített öngyilkosságot és eutanáziát. Állj ki a házasság és a családi élet mellett. Állj ki a tisztaság mellett. Állj ellen a világ nyomásának és kísértéseinek. A világ túl gyakran venné semmibe az alapvető igazságot: minden élet Teremtő Istenünk ajándéka, és Istennek tartozunk számadással arról, hogy mire használjuk, jóra vagy rosszra.”

Kép

Kép: pxfuel.com

Szintén aktuális az abortusz és a nők szabadságának kérdése, amely számos vitát és megmozdulást generál jelenünkben. II. János Pál pápa szemében az anyaság egyértelműen a kiteljesedés lehetősége, nem pedig a nő elnyomása.

„Nemcsak a gyermekeknek, de a nőknek, sőt magának a társadalomnak is kárára válik, ha egy nőnek bűntudatot kell éreznie, amiért otthon szeretne maradni, hogy táplálhassa és nevelhesse gyermekeit. Azzal a téveszmével is fel kell venni a harcot, amely az anyaságban a nő elnyomását látja, s úgy véli, a család s különösen a gyermekek iránti elkötelezettség meggátolja, hogy egy nő személyében kiteljesedjen, avagy hatást gyakoroljon a társadalomra. A nők helyzetének értékelése nem nélkülözheti a családban játszott szerepük megfontolását, illetve azt a tényt, hogy az anyaméh titka által minden új élet védelme a nő gondoskodására van bízva.”

A család a 21. században támadási felületté vált, a liberális és újmarxista törekvések szét akarják roncsolni a hagyományos családi közösséget. Talán nem véletlen, hogy az a biztonság és fészekmeleg, amelyet Karol Wojtyła megtapasztalhatott a legviharosabb történelmi időkben is, szerettei korai elvesztése ellenére is, a mai gyerekek többségének akkor sem adatik meg, ha látszólag mindenük megvan. Ha beengedjük a család atmoszférájába a kinti világ békétlenségét, nem csoda, ha a gyerekek lélekben talajtalanná válnak, és egyre több pszichés rendellenesség üti fel a fejét.

„A gyerekek nagyon hamar beletanulnak az életbe. Megfigyelik és utánozzák a felnőttek viselkedését. Fürgén elsajátítják a mások iránti szeretetet és tiszteletet, de ugyanilyen gyorsan magukba szívják az erőszak és a gyűlölet mérgét. A családi élmények határozzák meg azt a hozzáállást, amelyet a felnőtté vált gyermek magáévá tesz. Ha tehát a család az a hely, ahol a gyermek először kerül kapcsolatba a világgal, akkor legyen a család a béke első iskolája!” – vallotta a szent életű pápa.

2005. április 2-án ez a mondat hagyta el utoljára a lengyel egyházfő ajkát: „Engedjetek az Úr házába menni”.

Az Isteni irgalmasság vasárnapján távozott el közülünk. Halála évében kezdetét vette a boldoggá avatási eljárása, és nem telt el tíz év, amikor Ferenc pápa szentté avatta, hiszen akik láttuk és ismertük őt, már életében felismertük benne a szentet. Utolsó napjainak megtörtségében és lelki nagyságában is rámutathattunk volna, mint kétezer évvel ezelőtt Pilátus Jézusra: Íme, az EMBER.

(Az idézetek a „Gondolatok az életről” című gyűjteményes könyvből valók.)

A Kertész Imre Intézet Pilinszky János születésének 100. és halálának 40. évfordulója alkalmából, május 27-én indította el féléves programsorozatát, amely nemcsak a költő műveinek minél szélesebb körben való megismertetését, hanem szellemi örökségének továbbvitelét is célozza. A 2017 januárjától működő Kertész Imre Intézet Nobel-díjas írónk munkái mellett Arthur Koestler, Giorgio Pressburger, Petri György és Pilinszky János hagyatékrészeit, valamint Sziveri János teljes hagyatékát is kezeli.  Az Intézet célja a tulajdonába került szerzői hagyatékok és kiadatlan művek, a szerzőkről szóló irodalmi anyagok összegyűjtése, feldolgozása, sajtó alá rendezése és az alkotók emlékének méltó ápolása. 

A Pilinszky 100 elnevezésű, 2021. november 27-én záruló programsorozat egyebek között versmegzenésítési pályázattal, tematikus sétákkal, kiállításokkal, rendhagyó irodalomórákkal és a KultúrArc című beszélgetéssorozattal idézi meg a huszadik század egyik legjelentősebb költőjének életművét, személyiségének karizmatikus kisugárzását, költészetének mindmáig tetten érhető hatását. A programsorozat egyik kiemelkedő eseménye a Műcsarnok Kamaratermében október 12-én nyíló, Az esetlegesség rétegei című fotókiállítás, amely Pilinszky János saját fotóit mutatja be. 

A Kossuth-díjas költő 1965-ben kezdett el fényképezni. Ekkora már megjelent a Harmadnapon (1959) című kötete, amely nemcsak addigi pályájának csúcsát jelentette, de az elhallgattatás veszélyét is magában hordozta. A fenyegetettség réme alól szabadulva publicisztikáiban egyre inkább a figyelem koncentrálásával kezdett el foglalkozni. Úgy vélte, a fényképezőgép kiválóan alkalmas arra, hogy rákényszerítse használóját a folyamatos nyitottságra, a „jelenlétre”, de megnyíló utazási lehetőségei miatt is döntött a fényképezés mellett. 

A kiállítás 66 képe is Pilinszky főként külföldi útjain készült fotókból válogat: gyakran fényképezett szakrális épületeket, tárgyakat, műemlékeket, de 1967-es londoni útján – amikor a Beatles Bors őrmester című albuma újdonság volt – utcai pillanatképein több alkalommal megörökítette a fiatalokat is, akinek újszerű gondolkodásmódját Pilinszky őszintének és reménytelinek találta. Mindezeken felül készített fotósorozatot életének egyik legmeghatározóbb szerelméről, Jutta Scherrerről is. Pilinszky képi érzékenységének, állóképekhez való vonzódásának – oratóriumát, színdarabjait és verseinek jórészét állóképeknek nevezte – hű lenyomatai a Műcsarnokban most kiállított, ritkán látható képek. 

A kiállítás megtekinthető: 2021. október 13. – 2021. november 28. 
Helyszín: Műcsarnok, Kamaraterem 

– Azt olvastam, hogy gyerekként rossz evő voltál, de gondolom, ez már a múlté. Mikor kezdted élvezni az étellel való foglalatoskodást? 
– Az már régi történet. Ha valaki nem szeret enni, nem nagyon téved erre a pályára. De valójában 2003-ban Dél-Afrikában jöttem rá, hogy a gasztronómia olyan terület, amely életünk végéig tud újat nyújtani és inspirálni. Ott olyan alapanyagokkal találkoztam, amelyek tiszteletet ébresztettek bennem, és olyan emberekkel, akik hihetetlen büszkeséggel beszéltek a bárányról, amelyet neveltek, vagy a zöldségről, amely a saját kertjükben termett. Ott értettem meg a terroir fogalmát, a regionalitásnak, a helyi konyhának a fontosságát. Ma már nehezen fogadom el, hogy például egy olasz turista Budapesten olasz ételt akar enni. 

– Szóval arra nem emlékszel, hogy lettél a rossz evőből ínyenc? Akkor nincs is tipped, hogy lehet a két-háromféle ételt preferáló ismerősöket beterelgetni az ízek birodalmába? 
– Tökéletesen emlékszem a finnyásságomra, a gyerek az gyerek. Velünk született tulajdonság, hogy jó vagy rossz evők vagyunk, és ha nem megfelelő a környezet, a nevelés, akkor a rossz evő gyerek rossz evő is marad. 

– Nálatok milyen volt ez a megfelelő környezet? 

– Nálunk minden nő főzött, és az összes férfi elutasította azokat az ételeket, amelyekben nem volt hús. Nagy, közös családi házban laktunk, együtt ettünk, a nagyszülők, a szülők.

A nagypapának volt konyhakertje, a telken volt gyümölcsös, természetes volt a házi kompót, a házi savanyúság. Mindezt 30 éves koromban kezdtem értékelni. Rájöttem, hogy van mihez visszanyúlnom, hogy ezek az ízemlékek működnek nálam és a vendégeknél is. 

– Megmutatkozott az asztalnál a családi szereposztás, hierarchia? Hogy milyen volt a családban a gyerek-felnőtt, a férfi-nő kapcsolat? (Például ki tálalt, ki szedett először, mikor lehetett fölállni, elkezdeni enni, ilyesmik.) 
– A nőket maximálisan tisztelték, pláne, ha ők főztek. Persze minden férfi szerette, ha kiszolgálták és szedtek neki. Nem azért, mert apunak, nagypapának kellett elsőként enni, hanem mert ügyetlenek voltak, és ezt a hozzáértőkre bízták. 

– Fontosnak érzed az étkezéshez tartozó etikettet, például egy étteremben? 
– Mindenképpen, de csak egy szintig, ma már lazábbak a szabályok, és inkább barátinak kell lennie a viszonynak vendég és személyzet közt. De ha étterembe megyünk, foglaljunk, pontosan érkezzünk és lehetőleg ne többen vagy kevesebben, mint ahány főre foglaltunk. Azt válasszuk, ami van az étlapon, mert arra van felkészülve a konyha. Az ad hoc igényekből legtöbbször banális kapkodás születik, mert megakad a rendszer. Az, hogy kézzel-lábbal, jóízűen eszik a vendég és a párok tányért cserélnek, vagy körbeadja a társaság az ételt, még a világ legjobb, legdrágább, három Michelin-csillagos éttermeiben is dicséretnek számít, és örül neki a személyzet. 

– Egy sztárséf hogy áll az egészséges étkezéshez? 
– Nem szeretem ezt a kifejezést, hogy sztárséf. A sajtó találta ki. Sztárséf, molekuláris konyha, kézműves termék… Ezek ilyen felfújt marhaságok, ráadásul minden sarkon szembejönnek.
Mit értesz egészséges étkezés alatt? Szerintem ez ma mindenkinek mást jelent. Mondjuk, 150 különböző diéta és divat van. Ha a vendég azt várja, hogy ezt mi lereagáljuk, csalódni fog. Annyit tudok elmondani, hogy a konyhánkban a zöldségekre fektetjük a hangsúlyt, nem használunk túl sok tejterméket, kovászos és gluténtartalmú ételeket készítünk. És persze mindenről el tudjuk mondani, hogy mi van benne, a vendég ez alapján is választhat. 

Kép

Kép: Emmer László

– A Főmenü egyik adásában például „megszenesítetted” kicsit a hagymát a kocsonyához. Erre biztosan felszisszennének páran… 
– És amikor széntablettát szedünk? Amellett, hogy ez egy évszázados nagymama- és profi szakácstrükk, csupán növényi szén keletkezik. E-száma is van, 153. Profi séfellátó üzletekben külön porként, színezékként is kapható. Engem arra képeztek ki, hogy jó alapanyagból jóízű étel szülessen, nem arra, hogy dietetikusként működjek. A vendéglátóipar a szórakoztatóipar része. Megtesszük, ami tőlünk telik, de attól még a csirkepörkölt csirkepörkölt marad. 

– A főzés a legtöbbünknek egyféle elfoglaltság. Neked ide tartozik az étterem, a főzősműsor, a versenyeken való részvétel, a zsűrizés és az otthoni főzés, mind különböző. Mi bennük a hasonlóság és miben térnek el? 
– A főzés számomra sosem egy recept megvalósításáról szól, és nyilván egész más két főre főzni, hatra vagy százra.

Az otthon főzésnél a praktikum a fontos, és az, hogy ne kelljen órákat a konyhában tölteni. Ahogy mindenki, én is az egyszerű megoldásokat és a jó ízeket keresem, persze attól még a húsleves főhet otthon is órákat, hisz nem kell mellette állni.

Az étteremben az otthon nehezen reprodukálható ételeket készítem, amiért érdemes étterembe menni, de ez nagyon jól tudja segíteni a home cookingot. Ez az, amit szerintem jól eltaláltam az elmúlt években. A verseny pedig verseny, ahol mindenki igyekszik összerakni a világ legharmonikusabb ételét, minél több munkaórát igyekszik beletenni egyetlen tányérba. A probléma ott kezdődik a szakmában, amikor valaki versenytányérnak gondol minden ételt akár otthon, akár az étteremben. 

– A főzősműsorok, mondjuk a Főmenü, amelyben Anger Zsolttal ketten álltok a konyhában, melyikre hasonlít inkább? 
– Magyarországon nincs túl sok főzőműsor. A Főmenü nem reality, tényleg megmutat egy folyamatot az elejétől a végéig, még ha szórakoztató módon is, de edukál. 

– És hogy készül mondjuk az említett 8 órás kocsonya? Van egy kocsonyadublőr a színfalak mögött? 
– Van egy háttérkonyhánk, ahol a mi receptjeinket készítik a felügyeletünk alatt. A műsor elején felrakjuk a kocsonyát, aztán amikor felvétel van, a megfelelő időben kicseréljük. A csereételt pontosan ugyanúgy készítjük. Fontos, hogy mi nem úgy főzünk húslevest, hogy rakunk bele 4 kanál szójaszószt, és akkor olyan lesz, mintha… Egy ilyen műsor is kőkemény logisztika és alapanyag-beszerzés, mint az éttermi munka, sőt! Minden napnak van egy konyhai forgatókönyve, amit mi magunk állítunk össze Zsolttal és a háromfős konyhai stábbal. Nem állhat le a kamera fél napra, mert dermed a málnazselé. Illetve ha kész egy felvétel, már jön is a következőhöz a kimért, összekészített pontos alapanyag. Minden „csak” időzítés. 

– Mennyiben más a zsűrizés? 2020 őszén, a Bocuse d’Or kóstoló zsűrijében mi volt a feladatod? 
– Ilyenkor egy sorrendet kell fölállítanunk. Ez a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem szubjektív értékelés. Ilyenkor minden séf a harmóniát akarja megtalálni, nem az új ízek, hanem a tökéletesség a lényeg. Szigorú kritériumok alapján a hibát kell keresni. Egy étteremben például sosem a hibát keresem, hiszen akkor nemcsak egy zsémbes, kekeckedő vendég lennék, hanem elveszíteném az élményt is. Sokan már a bejáratnál eldöntik, hogy rosszul akarják érezni magukat. Nincs olyan, sehol a világon, hogy tökéletes valami. Csupán csak törekedni lehet rá. 

– A párod, Szulló Szabina is séf, együtt dolgoztok, együtt versenyezetek. Otthon is főztök együtt? 
– Főzünk otthon, de civilben leginkább azért főzünk közösen, hogy hamarabb végezzünk a konyhában. 

– A családodban a nők főztek, de a fiú lett sikeres séf. Még ma is kevesebb a sikeres női séf, mi ennek az oka? 
– Valóban, abszolút hímsoviniszta szakma, ennek ellenére nagyon olyan sok női képviselője van, akire fölnézek. Az, hogy a férfiak vannak többségben, annak az egyszerű ténynek is köszönhető, hogy hosszú a munkaidő, estébe nyúlik a munka, a nők pedig szülnek és a gyereknevelés nagyja is rájuk hárul. De mindenki örömmel üdvözli a női séfeket, és az a tapasztalat, hogy sokkal agilisabbak és keményebbek a konyhában, mint a férfiak. 

– Szabina miben a legjobb? 
– Minden tulajdonsága megvan, ami kell a szakmában, agilis, rendszerető, kreatív, kitartó… 

– Tudnád jellemezni a stílusát? 
– Az enyémet sem könnyű meghatározni, az övét sem, azonkívül, hogy szeretjük és hiszünk a magyar konyhában. De ezenfelül mindenre nyitottak vagyunk, mindenfélét megeszünk és mindenből a legjobbat keressük. 

– Nincs is olyan, hogy egy ételbe te ezt tennéd, ő meg inkább azt? 
– Ez összesimult az évek alatt. Mindketten tudjuk, hogy nem attól lesz valami jó, hogy köményt rakunk-e bele vagy több petrezselymet vagy kevesebbet. 

– Ugyanazt is szeretitek? 
– Általában igen. Annyi, hogy Szabina az édesvízi halakat kevésbé, mert gyerekkorában keveset találkozott vele, ezért például nem tud egy keszeget élvezettel, jól enni. Talán ebben válik el az ízlésünk. 

– Mi az, ami fontos számotokra, hogy meglegyen az otthoni konyhátokban? 

– Azt szoktam mondani, hogy amit nem lehet elkészíteni egy serpenyőben, egy sütőben meg egy fazékban, annak nincs is értelme.

Semmi különösebb dologra nem kell gondolni, a miénk egy jól felszerelt átlagos konyha. De ha költöznénk, akkor 2 sütőt építtetnénk be. 

– És miből áll az állandó alapanyagkészlet? 
– Jó minőségű olasz száraztészta, paradicsomkonzervvel és parmezánnal, ugyanis nagyon szeretjük az olasz tésztákat, tojás és zöldségek. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Mindannyian alig várjuk, hogy visszatérhessenek a társasági alkalmak, nagyobb létszámú közös étkezések. Te milyet képzelsz el? 
– Bármilyen családi vagy baráti környezetben vagyunk, mindig én kötök ki a tűzhely mellett, még ha nem is én kezdtem el. Nagyon-nagyon szeretem, ha a szabadban vagyunk, imádok bográcsban ételt készíteni, az előtte vagy utána lévő parázson grillezni. 

– Mi a bográcsban főzés titka? 
– A szabadtűzön a tűz-edény távolság helyettesíti a gáz gombját, ezt legtöbben nem tudják annyira rutinosan kezelni. Ami nálam kötelező, az a halászlé, sokan követelik tőlem. Lecsó… Nem fogok szokatlant javasolni, pörkölt például… de bevallom, nagyon sok rossz bográcsételt ettem már… 

– Mitől lehet rossz? 
– Ha nyers marad benne a hagyma. 

– Én bevallom, emiatt kicsit csalni szoktam, a benti tűzön megdinsztelem a hagymát… 
– Nincs azzal baj, nyugodtan lehet trükközgetni.

Sokan azt hiszik, hogy a bogrács íze a füst miatt más, de nem így van, hiszen az fölfelé száll. Az az oka, hogy a bogrács vékony falú edény, amelyet direkt közvetlen hő ér minden irányból, a tűzhelyen csak az edénynek az alját éri a hő.

A bográcsba belekerül a zsiradék és valamilyen folyadék, húsok, amelyeknek nagy a kollagén- és a fehérjetartalma. Ettől egy olyan emulzió jön létre, amelynek más az íze. 

– Szerinted a pandémia megváltoztatja a vendéglátást? 
– Azt hiszem, a vendégek változnak meg. 

– Bizalmatlanabbak lesznek? 
– Nem, sőt, az első pár hónapban örülni fognak, hogy végre beülhetnek valahova. Azonban a korábbi éttermi valóság összemosódott az elviteles, házhoz szállítós rendszerrel, és az első örömködés után félek, mindenkinek kényelmesebb lesz felvenni a telefont, mint keresni egy jó éttermet. 

– Hogy látod, mi történik egy étkezőasztalnál az evésen és beszélgetésen kívül? 
– Én többnek gondolom a közös étkezést, mint szociális esemény. Társadalmi és kulturális befolyásoló tényező. Ha odafigyelsz arra, hogy igényesen étkezz – ezalatt érthetünk diétát, presztízs étkezést vagy egyszerűen jóízű ételt –, akkor az élet összes többi területén is megtanulsz igényesen gondolkodni. 

– Késztetést érzel, hogy az ismerőseiddel megismertesd ezt a világot? Például ha találkozol egy gyerekkel, aki csak halrudacskát akar enni… 
– Igyekszem befolyásolni. Nemcsak gyerekekkel, tizen- és huszonévesekkel is találkozom, akik nem szeretnek valamit, de azért a „tiédből megkóstolom” – mondják.

Az anyukám óvónő volt, jól főzött mindig is, és a saját szememmel láttam, ahogy a rábízott rokon- vagy szomszédgyerek teli szájjal ette azt, amit otthon nem volt hajlandó megenni. 

– Emlékszel, mit főztél először anyukádnak? 
– Az első évtizedben annyi volt a munkám, hogy nem is főztem otthon. Csak később, amikor már külön laktam és eljött hozzánk. De nem volt ennek semmi romantikus jellege. Ő mindent szívesen eszik, amit főzök. 

– Azt mondtad, minden séf a harmóniára törekszik. Az élet melyik területén érzed még, hogy ez a harmónia fontos számodra? És mit tudsz érte tenni? 
– Szerintem nem jó, ha valaki szakbarbár. Azok a valódi híres séfek, egészen a 2000-es évekig, akik az elvárt életritmus szerint éltek néhány évtizedig, vagyis hajnalban mentek piacra bevásárolni, majd éjjel egykor az utolsó vendéget is ők kísérték ki záráskor, ma már nem léteznek. Kiégtek, és nagyrészük alkohol- és drogfüggőségéről is bejárta a hír a világsajtót… 
A life-work balance híve vagyok. Kell és lehet is sokat dolgozni, de kell stoppot is mondani. Szükség van egy – lehetőleg fizikai igénybevételt is követelő – hobbira, amiben el lehet mélyülni, mert más agytekervényeket és izmokat mozgat meg. Sokszor ilyenkor beugrik egy ötlet, vagy szembejön egy inspiráció más területről, anélkül, hogy kényszeresen erőlködni kéne. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Jómagam különösen érzékeny vagyok arra, ha valaki olyasmit tesz közszemlére, amit magánügyként illene kezelni. Már attól is sikítófrászt kapok, ha valaki nyilvánossá teszi a közösségi oldalakon a magzata ultrahangképét, vagy ha gyászjelentést posztol, de tudom, mindenki azt csinál lassan, amit akar.

Biztos vagyok abban, hogy az említett celebfeleség intim testrészeit nem premierplánban veszi majd a kamera, s azzal is tisztában vagyok, hogy volt már olyan időszak a történelemben, amikor a szülés korántsem számított olyan intim, privát dolognak, mint manapság. Csakhogy ez a középkorban és az újkorban volt, amikor az arisztokrácia nőtagjai nagy nézőközönség előtt hozták világra az újszülöttet, nehogy kétség férhessen az utód törvényességéhez. De miért is kellene visszafejlődnünk, és ezt a visszafejlődést megfejelni a közösségi média adta lehetőségekkel?

A celebházaspár azt is nyilatkozta, hogy fontosnak tartják megmutatni a világnak, mit él át pontosan a vajúdás során egy leendő apa és anya, s hogyan örülnek gyermekük születésének. Vagyis már-már azt kívánják sugallni, hogy amit ők tesznek, az nem botrányos, sokkal inkább hősies tett, egyben kiállás az őszinteség mellett. Ez a törekvés talán csak akkor nem lenne gyanús, ha ők ketten dokumentumfilmet forgatnának a szülésről. Csakhogy nem arra készülnek.

Mindezt úgy hívják: a magánélet szentségének ellehetetlenítése, két ember közti intim kapcsolat megbolygatása, a születendő gyermek érdekeinek ignorálása.

A házaspárhoz hasonló celebek a technikai fejlődésre hivatkozva „árulják” a magánéletüket. Fényevők, akik beszippantják a reflektorfényt, mely hosszabb-rövidebb ideig rájuk vetül. Módszeresen rombolják le valódi, az online téren kívüli személyiségüket és hitelességüket. Nyilvánosan vállalnak fel egy olyan szerepet, amely megbotránkoztatóan giccses és velejéig hazug. Önigazoló ideológiákat gyártanak arra, hogy a magamutogatás helyénvaló, s közben azt hirdetik, jómódban élnek, semmi gondjuk nincs, végtelenül szeretik egymást (és sosem zörrennek össze). Ráadásul elvárják, hogy a kommentelők mindehhez gratuláljanak, vagy legalábbis tartózkodjanak a rosszalló hozzászólásoktól.

Negatív hősnek lenni talán még soha nem volt ilyen könnyű.

Egyszerűen nem értem, miért nincs meg egyes emberekben a felelősségérzet önmaguk és a saját magánéletük iránt, amikor közösségi felületekre posztolnak.

„Sajnos azok, akik a gyerekeiket fotózzák, videózzák, majd közzéteszik a közösségi oldalakon, nem gondolnak bele abba, hogy a gyermeknek már a születés pillanatától lesz digitális lenyomata. Ez a nyom bármikor visszakereshető. Amikor a gyermek idősebb lesz, lehetséges, hogy a társai csúfolni fogják a szülők által feltett képek miatt, ami egyenes út az önbizalom csökkenéséhez, a szorongáshoz és a depresszióhoz” – mondta nemrég Klausz Melinda közösségi média-szakértő egy rádióműsorban, ahol azt is elárulta, hogy ma már létezik a fogalom: közösségi média stressz-szindróma.

„Közösségi média stressz-szindróma alatt a technológiai eszközök és közösségi online felületek (Facebook, YouTube, Twitter, Pinterest, Instagram) okozta mindennapi stresszt értjük. A feszültség jellemzően abból fakad, hogy a közösségi média mindennapi szereplői úgy élik az életüket, mintha figyelné őket a »nagy testvér«, és mintegy kötelező elemként be kellene számolniuk a mindennapjaikról. Úgy érzik, muszáj szórakoztatónak és érdekesnek lenniük, és minél több információt közölniük.

Egy vizsgálat kimutatta, hogy ha 24 órán keresztül nem juthat valaki internethez vagy okostelefonhoz, pont olyan megvonási tüneteket produkál a szervezete, mint például az alkoholtól, dohánytól vagy éppen a kábítószertől elvonás.

Ekkor az illetők nyugtalanságot, elszigeteltséget, félelmet élnek át” – állítja a szakember. 

Igaz, hogy sokat köszönhetünk a közösségi médiának, de nem volna okosabb dolog arra használni, amire való? Nem volna észszerűbb nem megosztani olyan tartalmakat, amik később kellemetlenül érinthetik a gyermekeket? A szakértő mindenesetre azt javasolja, távolodjunk el időnként a technológiától, tegyük el egy félórára a telefont, és próbáljunk más alternatívákat találni. Így esélyünk nyílik elgondolkozni azon, miért is akarunk nyilvánosan megmutatkozni, vagy megmutatni olyasmit, ami a magánélethez tartozik.

A gyerekszülés szerintem pont olyasmi, amit kincsként kell(ene) őriznünk a saját kis boldogságbuborékunkban, szeretteinkkel együtt, kameramentes övezetben.

Hogyan hatnak ránk az építészeti formák, a színek, a hőmérséklet, vagy akár a fények szöge? Diákkoromban egyszer felvételi vizsgára indultam Budapestről a messzi Debreceni Egyetemre, de már a kapuban megtört az igyekezetem. Olyan magasan volt a kilincse, és akkora volt maga az ajtó, hogy minden önbizalmam tovaszállt, és szégyenszemre visszafordultam a kapuból. Olyan érzésem volt, hogy ezt az épületet örökkön élő isteneknek tervezték, de legalább is testi vagy szellemi óriásoknak… A jókora belmagasság engem azóta is suttogásra és tiszteletre késztet, a fényesre suvickolt halszálkapadló pedig mamuszviselésért és padlón csúszkálásért kiállt.

Az építészeti bűnmegelőzés tudományának az az alapgondolata, hogy az épített környezet tervezése során már eleve csökkenteni lehet a bűnalkalmakat. A rendezett, kivilágított, gondozott, területhatárokat markánsan jelölő tér elriasztja a lehetséges bűnelkövetőket, a kihalt, üres, gondozatlan tér pedig alkalmat szülhet. A börtönök, fegyintézetek gépészeti tervezői tisztában vannak azzal, hogy a magas hőmérséklet növeli az erőszakra való késztetést. Az agresszív viselkedés elkerülésében és a kívánatos magatartás előhívásában nagy szerepe lehet a gondos tértervezésnek. Egy kórházi folyosón olyan élményünk lehet, mintha egy földönkívüli pályára készülő űrhajóba lépnénk be. A hangulat megfélemlítő és ismeretlen, azt sugalmazza: „Add át az irányítást!”. A kórházi társalgó megnyugtatóbb és ismerősebb helyszín, ezért szunyókál inkább ebben a védett közegben néhány beteg, mint a kórteremben. Minél zsúfoltabb egy kórterem, a betegek annál kevésbé vesznek részt a társas érintkezésben, és annál több a konfliktus.

Plázáktól a bíróságokig

A nagy bevásárlóközpontok építészeti jellegzetességei is észrevétlenül hatnak a viselkedésünkre. Ha nincsenek benn ablakok, és órák sincsenek felszerelve, akkor a vásárló elveszíti az időérzékét, a vásárlás időtlenné válik, számolatlanul telnek benne az órák, a külvilág megszűnik a vevő számára. A csöndes zene megnyugtat, elzsongít, kivesz a mindennapi rohanásból, boldog időtlenség köszönt ránk. Ha szűk térbe kényszerülünk, azzal próbálunk túlélni, hogy társadalmi távolságot teremtünk, vagyis kerüljük a szemkontaktust és a beszélgetést is. Ilyen hatással vannak ránk a szűk kabinok, a közös próbafülkék, a liftek. Itt versengve kerülik egymást a pillantások, igyekszünk zárójelbe tenni az együtt töltött időt, megjátszott érdeklődéssel bámuljuk az emelet kijelzőt. Ezt a viselkedést maga a tér váltja ki, alig befolyásolja az utazó személyisége. A zsúfoltság hatására stresszhormon lövell be a véráramunkba, pulzusunk felgyorsul, szaporább lesz a lélegzetünk, menekülési vágyat érzünk, vagy zsigeri támadó ösztön horgad fel bennünk, amit igyekszünk elfojtani.

Ha az épületen belül túl sok a kényszert kiváltó téri elrendezés (kordonok, lezárások), vagy rengeteg a táblákkal jelzett tilalom, az viselkedési devianciához vezethet, míg az olyan épület, amely sokféle viselkedést tud támogatni, lehetőségként jelenik meg a viselkedésünkben. Ezért vonz annyi embert a Nemzeti Múzeum lépcsőjén való ücsörgés – a széles lépcsőfokok szinte kínálják magukat egy kis sütkérezéshez. Viszont a tágas II. János Pál pápa téren nehezen tudjuk elengedni magunkat, hiszen itt minden intézmény – az Erkel Színház és a metrókijárat is – barátságtalanul a hátát mutatja felénk. A bíróságok épülete komoly és fennkölt. Az emberek többsége érdekes módon egy új építésű bírósági épületben a várható bírói döntést sokkal szigorúbbnak előlegezi meg, mint egy régi épületben, tehát egy képzelt bűncselekmény megítélése megváltozik a szemükben attól függően, hogy melyik épületben lesz a tárgyalás.

Iroda, iskola, templom

Az irodai környezetben meghatározza viselkedésünket a helyiség nyitottsága vagy zártsága. Ha egy nagy területű, nyitott terű irodát embermagasságú, mozdítható paravánokkal elválasztanak, a privát szféra megélése nő a dolgozókban, és a munkavégzésük kiegyensúlyozottabb lesz. A kis zugok jobban meg is tartják a munkaerőt, mint a rengeteg ingert sűrítő tágas munkaterek. A nyitott irodákra jellemzően suttogással reagál a legtöbb ember, akusztikusan teremtve meg a szükséges magánszférát.

Kép

Kép: Unsplash / John Cameron

Az iskola olyan térélményt nyújt, amely mindenki életében megjelenik élete bizonyos időszakában. Az iskola épülete szavak nélkül is befolyásolja a viselkedést, korai élményeket alakít ki, amelyek egész életünkben velünk maradnak. A tanári katedra a távolságot hangsúlyozza tanár és diákjai között, szintúgy a széles tanári asztal is. A nagy üvegfelületek a szabadság, átláthatóság érzetét nyújthatják, az ebben mozgó diákok nem érzik magukat bezárva, és a belső terek üveggel való szétválasztásával a közösség érzetét is jobban megélhetik. Ha a szintek nem szakadnak el egymástól, a vizuális kapcsolat szintén az összetartozást erősítheti. Ha a tanulók a szokásos módon szemben ülnek a tanárral, és egymáshoz közel vannak, de csak hátulról látják az osztálytársaikat, az a feladatra irányuló viselkedésnek kedvez. Ha a diákok szembefordulhatnak egymással, vagy körben ülnek, az segíti a kapcsolódást, könnyebben alakul ki beszélgetés, az együttműködés válik alapvető értékké.

Az iskolákba járó gyermekek személyisége, szükséglete és igényei az elmúlt évtizedekben óriásit változtak. Az iskolai oktatás átalakításának része, hogy az iskolai tér is átalakuljon a jövőben, az építészet is „megtanuljon gyerekül”. Új terek jöjjenek létre a diákok számára, ahol a belső környezet lehetőségek tárházát nyújtja a sokféle szükségletű és eltérő befogadói képességű tanulók számára. 

Dániában új típusú iskola épül, amelyben sem padok, sem hagyományos osztálytermek nem lesznek, inkább amolyan kísérleti laboratóriumokban folyik majd a tanítás. Mivel az épületet a kíváncsiság és a kreativitás szellemében tervezték, nyoma sincs benne a frontális tanítási módszer lehetőségének, hanem ez az együttes munka és a projektben gondolkodás számára hoz létre új építészeti hátteret. A Frello School iskola Vardéban, az ország nyugati részén épült, és Otto Frello helyi dán művészről kapta a nevét. Egy Tokió melletti Fuji óvodában (Takaharu Tezuka) az épület tetejére ellipszis alakú, végtelennek tűnő szaladgálópályát terveztek, ami a gyerekeket állandó mozgásra készteti.

A templomok vastag falai és szűk ablakai az elmélyülés, az elcsendesedés hívóelemei. A templomba vezető lépcső a felemelkedés tárgyi szimbóluma, és a világ dolgaitól való eltávolodásé. A hosszú út az ajtótól az oltárig a zarándoklat érzetét hordozza, fizikai megjelenítéssel leképezi, tárgyiasítja a bibliai képet: „Én vagyok az Út”. Az úton levés érzete a teljes testre kihat, tényleges és szimbolikus találkozások lehetőségét is hordozza.  

Az épületek üzennek

Azok az épített helyek, ahol sok időt töltünk, fontossá válnak számunkra, hosszú távon hatnak ránk, formálják a lelkünket, személyiségünket. Bizonyos épületekhez köthető élményeink, amelyek életünk visszatérő elemei, sokszor modellként kezdenek el működni a viselkedésünkben, szinte olyanná válunk, mint a minket körülvevő tér. Az arányok, távolságok, elrendezések, kreatív megoldások a kapcsolatainkhoz, kommunikációnkhoz nyújthatnak mintát. Ha olyan épületben növünk fel, amely kívülről körüljárható, meghatározó tapasztalattá válhat, hogy a problémák is körüljárhatók. Ha a kerítésünk csak térdig ér, azt élhetjük meg, hogy bizalmunk van az emberekben. Ha a ház úgy épül, hogy helyet hagy egy régóta ott élő fának, alázatot hozunk magunkkal a természettel szemben.

Milyen fizikai jellemző milyen pszichológiai reakciót válthat ki a használókból? Milyen viselkedést indít be egy ablakmélyedés sok puha párnával? Milyen viselkedést vált ki a tömött, zsúfolt vonat, vagy az új, emeletes FLIRT kocsi? Mit irányítanak a terek, mit suttognak nekünk a falak? Vastagabbak legyenek, vagy átlátszóbbak? Elválasszanak minket, vagy egyben tartsanak? Lehetőségek legyenek, vagy súlyos döntések?

Az állhatatosság 

A kibírás vagy állhatatosság a fényes, vad szerelem egyik halkabb, de annál fontosabb társa, amely a kapcsolat későbbi szakaszában megtartó oszloppá válik. 
A szerelem háromszögelmélete szerint a szerelem érzésének három komponense az intimitás, a szenvedély és az elkötelezettség. A közgondolkodás a romantika óta nagyra értékeli az első két alkotóelemet, azaz az intimitást és a szenvedélyt, de az elkötelezettségnek már kevesebb jut a színpadi fényekből.

Amikor a másik tökéletlen, fárasztó, kellemetlen, dühítő vagy éppen ellenszenves módon viselkedik, akkor nem elég az érzelmeinkre hagyatkoznunk, szükség van a tudatos döntésünkre, hogy a kapcsolat érdekében cselekedjünk.

Az elkötelezettség a tartós kapcsolat lényeges összetevője, amikor időt és energiát fektetünk a köztünk lévő kötelék ápolásába, hűségesek vagyunk egymáshoz, és kölcsönösen odafigyelünk egymás szükségleteire, akkor is, amikor ez nem könnyű. Sternberg, az elmélet megalkotója szerint a beteljesült szerelemben egyszerre jelenik meg a tartós párkapcsolatra törekvés, az érzelmi közelség és a testi vonzalom. 
Az elköteleződés a kapcsolat egymást követő időszakaiban különböző formában mutatkozhat meg. A kezdeti, boldog, szimbiotikus időszakban szinte magától (értetődően) van jelen. A kapcsolat második-harmadik évében bekövetkező differenciáció időszakában már gyakoribbak a konfliktusok, hiszen ekkor vitatjuk meg közös életünk legfőbb szabályait. Az ezt követő gyakorlás fázisában pedig újra elkezdünk kifelé nyitni, a feladatainkra, a barátainkra és hobbinkra koncentrálni, ami szintén sok feszültséggel járhat. A nagy érzelmi feszültségek közepette az elköteleződés gyakorlati megvalósulását gyakran a kibírás fogalmával írhatjuk körül. A párterápiában szerzett tapasztalataink azt mutatják, hogy a társak a veszekedések idején a kommunikációt gyakran meg-megszakítják, látszólag „semmit sem tesznek”, csak elfordulva-elhúzódva elviselik az érzelmi felfordulást, de ezzel egyúttal megállítják a feszültség további fokozódását, hogy pillanatnyilag létrejöhessen valamilyen ingatag biztonság. Ilyenkor még nem tudnak mit kezdeni egymással és a heves vitákkal, de maradnak egymásért egymásnak. Egy kis idő elteltével lesik a másik jelzését, hogy alacsony kockázat mellett megpróbálkozhatnak-e a közeledéssel, illetve fogadhatják-e azt. Ekkor is éppen csak kibírják egymást, ez az, amire akkor és ott képesek.

Elviselni egymást akkor is, amikor az érzések szinte elviselhetetlenek. Fontos meglátnunk ebben az erőt: ez a helyzetben maradás, ez az idegtépő, de mégis állhatatos várakozás rendkívül fontos tényező a kapcsolat fennmaradásában. 

Az elkötelezettség természetesen nem csak a szerelmi kapcsolatoknak fontos építőköve. Intenzív feszültségekkel járó, terápiás vagy csoportterápiás kapcsolatokban is kimondatlan alap az, hogy tudjuk, nehéz lesz, akár frusztrálódunk is egymástól, de számíthatunk arra, hogy kibírjuk egymást. Gyógyító élmény annak megtapasztalása, hogy kibírnak engem, akkor is, amikor én is alig bírom ki magamat. 
Családterápiás folyamatban a családtagok sokszor üzenik a viselkedésükkel az éppen legnehezebb élethelyzetben lévő személynek, hogy „nem tudjuk, mit és hogyan tegyünk, hogy jobban legyél, de kibírunk és itt maradunk veled!” Lehet, hogy ez a támogatás csak abban nyilvánul meg, hogy ülésről ülésre eljövünk, akár csak némán ülve végighallgatjuk a nehéz mondatokat, a szemrehányásokat, a megindító monológokat – de ott vagyunk. És ez is hat, mert ez is a gyógyulás előfeltétele az érintett személy számára. 
Egy családterápiás folyamat végén a család pont ezt az állhatatosságot emelte ki mint a gyógyulás kulcsát. Az a családtag, akinek jelzései miatt a család segítséget kért, megköszönte a többieknek, hogy kitartóan vele voltak a nehéz és érzelmileg megterhelő folyamatban, a többiek pedig visszajelezték, hogy ez a hűséges jelenlét és egymás érzelmeinek és mondanivalójának elbírása családi és egyéni szinten is hozzájárult a fejlődésükhöz. 

Hogyan csináljam? 

A kibírással kapcsolatos első tapasztalatokat a személyiségfejlődés ködös hajnalán szerezzük. Winnicott modellje az elég jó anyáról bemutatja, ahogyan az anya a csecsemő gondozási folyamatában lassanként bevezeti a késleltetést, és ezáltal a gyermek számára megjeleníti az első frusztrációkat a kapcsolatban. Mindig egy picikét később teljesül a baba szükséglete, pár másodperccel később érkezik a táplálék vagy a tisztába tétel. Ezáltal a baba idővel rájön, hogy a rossz érzések kibírásának jutalma az, hogy biztosan számíthat rá: előbb-utóbb teljesül a vágya, csillapul az éhség, előkerül a tiszta pelus, szűnik a szomjúság. Így sajátítja el, hogy a frusztráció bizonyos szintje éppenséggel kibírható. Megérti, hogy a hiány és a kapcsolat, bár eleinte tényleg mindent elborítóan egynek tűnik, de valójában nem az. Kialakul benne a tudás, hogyha a frusztráció ellenére a kapcsolatban marad, a jutalma nem marad el. 
A fontos személyekhez fűződő, átmenetiséggel jellemezhető helyzetek gyengítik azt a képességünket, hogy elviseljük a nehéz helyzeteket. Szükségünk van arra a biztonságérzésre, amit egy kölcsönös kötelezettségvállalásokkal megerősített viszony ad, amelyben megvan a bizonyosságunk, hogy számíthatunk egymásra. 

Az elköteleződés a kapcsolatban nem érzelem, hanem komoly döntés, amelyhez szükséges az önazonosság, az önismeret, a céljaink és az értékeink ismerete és elfogadása, valamint a felelősség következetes felvállalása önmagunkért és a kapcsolatért.

Ebben a folyamatban születik meg az én fókusz helyett a mi fókusz, ezáltal pedig a közös célok és a közös jövőkép. Ezek felsorolásszerűen állnak itt, de tudjuk, hogy megszületésüket sok-sok hónapnyi belső munka és egyezkedés előzi meg, aztán pedig éveken és évtizedeken át egyezkedések útján erősítjük és alakítjuk a megállapodásainkat a különböző életciklusok viharaiban. Ennek fontos része az is, hogy átgondoljuk, mit fogunk tenni, amikor nehéz a kapcsolatot fenntartani. 
Kellenek olyan pontok is, amikor újra ránézünk a kapcsolatra, és felelevenítjük, miért és hogyan döntöttünk a másik mellett, majd újra meghozzuk az elköteleződés melletti döntést (ebben segítenek az olyan rítusok, mint a házasságkötési évfordulók). 
Az elkötelezettség és állhatatosság akkor működik hosszú távon, ha a kapcsolatainkban kiegyensúlyozottságot élünk meg. Böszörményi-Nagy Iván fogalma a lelki főkönyv, amelybe a számunkra fontos kapcsolatok történéseit vezetjük, azt, hogy mennyit adunk és kapunk az adott kapcsolatban, vagyis igazságosan bánnak-e velünk. Egyedül a szülő-gyerek kapcsolat az, ahol a gyermeknek minden cserealap nélkül jár a szeretet, a törődés és a gondoskodás, amit a gyermek nagy részben a jövő generációjának tud viszonozni. Minden más kapcsolat akkor harmonikus, amikor a főkönyv két oldala egyensúlyban van. Ez sok közös megbeszélést, kölcsönös erőfeszítést, odafordulást, figyelmet, elfogadást és kibírást feltételez. Az egyensúly hiányában vagy túlzó mértékű arányeltolódás esetén mind a kapcsolati, mind a test-lelki egyensúly felborul. Senki nem cipelheti egyedül a hátán a kapcsolat jóllétének terhét, a másik számára való adás, és a kölcsönös viszonzás, a kapás egyaránt alapvető fontosságú.

Kép

Kép: Pexels

Nincs tökéletes kapcsolat 

A megelégedett és boldog együttlét elengedhetetlen feltétele, hogy elfogadjuk, egy kapcsolat sohasem lesz tökéletes, a jól működő kapcsolat fenntartásán kitartóan és tudatosan kell dolgoznunk. Az állhatatosság és kibírás azonban nem jelenti az érzelmek eltagadását. Azokban a családokban, ahol úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, de közben számos problémát a szőnyeg alá sepernek, a mélyben meghúzódó konfliktusok testi és lelki tünetekben ölthetnek alakot. 
Bár a társadalom felől gyakran érkezik olyan elvárás, hogy tökéletes életet, párkapcsolatot és családot illik felmutatni, jó, ha tudjuk, hogy mindnyájan küzdünk nehézségekkel a kapcsolatainkban. Természetes, hogy vannak vitáink, nézeteltéréseink, sőt, az is előfordulhat, hogy a másik lehetetlenül viselkedik.

A tökéletesség hajszolása gátolja a kapcsolat formálódását, hiszen nem tudunk hitelesen jelen lenni, ha folyton magunkra kell erőltetnünk az elfogadó mosolyunkat. 

Winnicott szerint egy kapcsolatnak nem tökéletesnek, hanem valóságosnak kell lennie. A valóságos kapcsolatok pedig nem mentesek a csalódástól, a haragtól és a frusztrációtól. Nemcsak a párkapcsolatban, hanem a szülő-gyermek kapcsolatban is felszabadító, amikor megengedjük magunknak és a másiknak a nehéz érzések kifejezését, illetve elviseljük a másik szomorúságát, csalódottságát, haragját. 

Gondoljunk egy kapcsolatunkra, amelyben sok a „kibírás”. Mi segít kibírnom a másikat (társamat, kollégámat, barátomat)? A tehetetlenség? A szép emlékek? Egy ígéret? A másik személyiségének ismerete? Vagy egy ismerős működés, mert valakivel régen ezt már többször „begyakoroltam”? A harmadik fél védelme? Mi motivál? Hogyan csinálom? 

Mit kezdjek a nehéz érzésekkel? 

Amikor egy kapcsolatban elköteleződünk, azt ígérjük, hogy szeretni fogjuk egymást, és a másik mellett leszünk jóban, rosszban, egészségben, betegségben, szegénységben és gazdagságban, amíg a halál el nem választ. Pál apostol az Efézusbeliekhez írt levelében azt írja: „Szenvedjétek el egymást szeretetben!” A Biblia érzékenyen mutat rá, hogy a szeretet nem mindig könnyű, sőt, gyakran összekapcsolódik az alázattal, a türelemmel, a hosszútűréssel, sőt, olykor a szenvedéssel is. Gyökössy Endre szerint: „A Szeretet és a Szenvedés ebben az igében összekerült. Minél jobban szeretek valakit, annál jobban megszenvedem. Nincs szeretet szenvedés nélkül, és csak az tud igazán szenvedni, aki szeret. Jézusról beszéljek? A keresztjéről? Olyan nagyon szenvedett – mert olyan nagyon szeretett! Életét adta érettünk a kereszten.”

Az ember nem Isten, van, amikor nem érezzük a szeretet érzését, de mindig dönthetünk úgy, hogy a pillanatnyi érzelmeink ellenére a kapcsolatban maradunk és szeretetteljesen reagálunk. 

De mit kezdjünk a haraggal, a szomorúsággal, a csalódottsággal, amit mindeközben átélünk? A megoldás semmikképpen sem az, hogy a kapcsolatért, és „a békesség kedvéért” elnyomjuk az érzéseinket, vagy ezt várjuk a másiktól. Őseredeti igényünk, hogy az érzeteinket legitimálják. Azokban a családokban, ahol az érzelmek nem megélhetők, a családtagok gyakran azt élik meg, hogy valójában nem fogadják el őket. Érdemes tudatosítani, hogy a harag vagy a feszültség csak egy érzés, nem valami rossz dolog, amitől mindenáron szabadulnunk kell. 
A kontextuális viselkedéstudomány szerint a pszichológiai rugalmasság azt jelenti, hogy az aktuális érzelmeinket, gondolatainkat megfigyeljük és elfogadjuk, de nem azok irányítanak bennünket, hanem az érzelmeink tudatosítását követően képesek vagyunk azokkal összhangban, vagy pont azok ellenére az értékeink mentén dönteni („Most haragszom, de ennek ellenére nyitott maradok a kapcsolat folytatására.”) Amikor a vágyaink hajszolása helyett érték­alapú döntést hozunk, az pillanatnyilag nehéz lehet, de egy mélyebb és tartósabb boldogságérzést alapozunk meg vele. Dr. Márky Ádám kontextuális viselkedéstudományi szakember szerint: „Egy döntés vagy fontos, vagy könnyű.” Rajtunk áll, hogy eldöntsünk, kivel és milyen értékek alapján szeretnénk élni az életünket, majd valóban kitartsunk az elhatározásunk mellett. 
Ha az egymásért folyó csatában átmenetileg ledől a szerelem bástyája, elvész az intimitás, majd követi azt a szenvedély, és aztán már minden zászló a földre hull, egy katona még biztosan állva marad: az állhatatosság, a megmaradás, a kibírás lobogójával. És amíg akár egyetlen zászló is áll, még nem vesztettünk, a küzdelem egymásért és a kapcsolatért tovább folyik! 

Az állhatatosság és elkötelezettség nem jelenti azt, hogy mindent ki kellene bírnunk, hogy hagynunk kellene, hogy fát hasogassanak a hátunkon, meg­alázzanak vagy bántsanak. Amennyiben párkapcsolati erőszak vagy bántalmazás merül fel (akár szóbeli, lelki, fizikai, szexuális vagy gazdasági), ott nincs helye a kibírásnak. Senki nem lehet felelős vagy hibáztatható az ellene elkövetett erőszakért. Ilyenkor már nem a kapcsolatért, hanem saját magunkért kell harcolnunk. Ebben gyakran külső segítségre is szükség lehet. Az áldozatsegítés egyik legfontosabb eszköze az éjjel-nappal hívható Áldozatsegítő Vonal (06‑80‑225‑225), amin keresztül az áldozatokat tájékoztatják a lehetőségekről és a szolgáltatásokról (vansegitseg.hu, bantalmazas.hu).

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Még jó, hogy nem házasodtatok össze! – nézett rá csöndesen az apja, aki az együttélésük első napjaitól kezdve egyre másra kérdezgette, na, és esküvő mikor lesz. Az anyja akkor rálegyintett.

– Ma már másképpen élnek a fiatalok!

Hát ez az, gondolta akkor, már nem vagyunk olyan fiatalok… De nem mondott semmit. Anyja most egyre csak hajtogatja:

– Milyen szerencse, hogy nem lett gyereketek! Most itt hagyott volna egy gyerekkel, nézhetnéd magad! Az nem leányálom, fölnevelni egy gyereket egyedül!

És csak mondta, mondta, biztosan vigasztalni akarta, vagy magát nyugtatni, de épp az ellenkezőjét érte el. A lánya legszívesebben kirohant volna, de most is fékezte magát, mint mindig. Gyerekkora óta ilyen volt, sosem engedelmeskedett az első indulatának. Megvárta, míg elül benne a fájdalommal kevert düh és harag, és csak annyit mondott:

– Lehet, hogy jobb lenne most egy gyerekkel lenni… Más is felnevelt már egyedül gyereket…

– Lenne unokánk – próbált egyensúlyozni kettejük között az apja, de makacs csöndbe fulladt a próbálkozása.

A konyhában álltak. A szülei konyhájában. Két napja hazaköltözött. A ház, amiben három évig együtt élt a férfival, a gazdaságé volt, a mindenkori agronómus szolgálati lakása. Most, hogy a férfi egy másik munkahelyet talált, ő is elmegy onnan. Nem csak az elválásuk, a csalódás fájt, azt a házat is annyira szerette. A fából épített teraszt, amit téliesítettek, télen, nyáron ki tudtak ülni, ott kávéztak, zenét hallgattak, az egy-két baráttal ott ültek le beszélgetni. Szerette a kertet, amit maguk műveltek, főleg ő, de a férfi tanácsai szerint. Nem, bármennyit gondolkodott, nem értett semmit. Hol törött el minden? A férfi nem akart házasságot, ő már le is mondott róla. De a gyerekekről nem. De gyereket kezdetben mindketten akartak… Esténként az arcába temette a kezét, csak ült, aztán amikor apja ablaka már sötét volt, kiment az udvarra.

Nem szívesen költözött vissza a szüleihez, de hová ment volna. A tanári fizetéséből meg az ő félretett pénzükből annyira telt, hogy a házukhoz toldottak egy szoba-konyha-fürdőszobát, külön bejárattal az udvarról. Másnak még ennyije sincs, mondta az anyja, amikor látta, majdnem sír, amikor kicsomagolja a holmiját.

– Anyuka, hagyj most egyedül egy kicsit… 

– Jól van, jól van, én csak jót akarok, hogy könnyebb legyen, ne legyél itthon mindjárt egyedül…

Megölelte az anyját, és becsukta utána az ajtót. Arra gondolt, hogy elszokott mindentől. A kisvárostól, ahol mindenki mindent tud vagy tudni akar, a szülei közelségétől, a buszozástól, mert most majd busszal fog kijárni abba az összevont falusi iskolába, ahol tanított. A kollégái nem igazán érdekelték, akiket szeret, azok tapintatosak, a többieknek megvan a maguk gondja. De mit mondjon az osztályának, akik közé nemegyszer elhívta a férfit is, olyan szépen mesélt a természetről, földről, állatokról, erdő-mező életközösségéről. Kirándulni is együtt vitték az osztályt, nem kellett más kísérő tanár. Mennyit játszott velük a férfi, mennyi jó feladatot talált ki, hányszor elképzelte, majd ha a saját gyerekeikkel kirándulnak... Mit mondjon a hatodikosainak, hogy ne csalódjanak társban, ígéretben, jövőben… Hogy ne csalódjanak, mint ő…

Eltelt lassan egy hónap, a hétköznapok csak este engedték elmerülni a saját történetébe. Csak most hallott róla, hogy a nyáron, egy külföldi nyaraláson életveszélyesen megsérült egy tanítványa. Megmentették, de még hosszú hónapokig ágyhoz kötött lesz. Elhatározta, eljár hozzájuk, tanul vele. Ez a gondolat sok erőt adott, örült a maga találta feladatnak, melengető, jó érzése támadt tőle. A férfitől két napja kapott egy levelet, még nem merte kibontani. Megvárja a péntek estét, határozta el, egyedül lesz, bezárkózik, majd akkor. 

Éjszaka nem aludt jól. Napok óta hallja a hangot. Erre ébred. Még sötét van. Cííít, cííít, egy kis trilla és megint cííít, cíííít. Föntről, a diófa legtetejéről jön a hang, próbált kilesni az ablakon, látja-e a kismadarat, mert kismadár lehet, egy apró testű énekes madár, pintyféle vagy cinkeféle. Nem hallotta még a kertben.

Hűvös volt a nyitott ablakban, a vállára vett valamit. Nem akaródzott visszabújni az ágyba. Állt az ablakban, a szeme egyre jobban szokta a sötétet. A háznak ezen a falán már a tetőig felfutott a vadszőlő, akkor ültette, amikor a kis oldalszárny építkezése befejeződött. Ahogy állt, észrevette, az ablak bal oldalán, a fal és a vadszőlő indája között hatalmas háló feszül. Az utcai lámpa fénye idáig ért, a pókháló fonatát még éppen hogy súrolta egy fénynyaláb. A háló közepén a végtelen idő biztos tudatában ült egy óriás. Nem tudta levenni a szemét róla. Hol a háló hibátlan szerkezetét vizsgálta, milliméterről milliméterre követve a finom fonál útját, hol az építőt nézte, az óriáspók gondosan megalkotott testét, ami semmi másért, csak azért, hogy táplálékhoz jusson, hogy éljen, s fiakat hagyjon hátra, ilyen mérnöki pontosságú munkára képes. Munka? A szavak olykor nevetségesek, semmit nem érnek…

Csak nézte a mindenségnek ezt a remekét, hallgatta az alkalmi koncertet – a diófán egészen tűzbe jött a kismadár, cííít, cííít, cííít ismételte. Még egyetlen sárga levél sem volt a kertben, mégis borzongva megdörzsölte a karját, és arra gondolt, most már igazán vége a nyárnak.

Tegnap két fiút látott. A keskeny kertvárosi utcán görkorcsolyán suhant a két suhanc, már hosszú nadrág volt rajtuk, fölül még könnyű trikó. Ahogy eltűntek a szeme elől, befordulva a sarkon már csak a lendülő lábakat látta. A mozdulat ott maradt a néma járda fölött, csöndes volt, hangtalan, mint az elmúlás.

Pénteken az iskolából hazajövet, órákig gyalogolt a kisváros peremén. Újra felfedezte a régi utcákat. Séta közben benézett a kerítéseken. Szellőrózsa, cínea, bozontos őszirózsák, a csicsóka sárga tányérja, mind-mind egynyári virág, még nyíltak a kertekben. Szirmaik lángolók, most a legszebbek, mintha összeszednék utolsó erejüket: lássatok csodát, örüljetek, mindjárt meghalunk… Illatuk alig van az őszi virágoknak, a meleg nyáresték emlékeiből élnek, s hogy ne fázzanak, a hűvös reggelekre ökörnyálból szőtt takarót borítanak rájuk a párás hajnalok.

Hazaérve már szinte este volt. A szülei elmentek valahová. Tudta, hogy egyedül lesz, várta már.

Kiment a konyhába, föltett egy teát. Aztán csak tett-vett az asztalán. Ott volt a felbontatlan levél, mellette egy kis doboz. Benne apró kristály, a férfinek szánta, de már nem volt ereje odaadni. Most papírt vett elő, rövid szöveget írt rá: Még mindig hiszek abban, amiről egyszer meséltél: „Ne félj, sebezd meg magad a másik emberrel. Szeresd…” Aztán gondosan becsomagolta a dobozkát, és ráírta a címzést.

Csak ezután dőlt hátra a széken, és vette elő a levelet…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A Dr. Szenkovics Dezsővel készült videó itt tekinthető meg:

A lányomat 35 éves koromban szültem, a legnagyobb boldogságban. Amikor a kisfiamat vártuk, már 41 voltam, évek óta tanítóként dolgoztam, volt egy komoly elhivatottságom, karrierem. Talán annak is része volt a történtekben, hogy bár rendkívül örültünk a hírnek, és nagyon vártuk a babát, nem készültem erre tudatosan.

Édesanyáink huszonévesen szültek, a mai asszonyok sok esetben tíz évvel vagy még annál is később. Szerintem a szervezetünk nem követte ezt a gondolati váltást, én úgy éltem meg, hogy nem ott tartok az életemben, ahol biológiai értelemben tartanom kéne. Akit ez érzékenyebben érint, annál megborulhat az érzékeny egyensúly. Bennem megborult.

A terhesség alatt komoly vérnyomás-problémával küzdöttem, amire nem szedhettem gyógyszert, hiszen óvnom kellett a kisfiamat. A szülés alatt emiatt vészhelyzetbe kerültünk. A kisfiam már benn volt a szülőcsatornában, amikor a vérnyomásom életveszélyes szintre emelkedett, és a szülést segítő csapat borzasztóan feszült lett.

Nekem nem mondtak semmit, de minden mozdulatukból látszott, hogy gyorsan be akarják fejezni a szülést, mert valami baj van.

Rosszul érintett a titkolózás, a hallgatás. A szülést követően sem maradhattunk egy békés, csöndes harmóniában a kisfiammal, hanem óránként jöttek vérnyomást mérni, feszült arccal írták fel az értékeket, és végül megmondták: nem mehetek haza, amíg ilyen az állapotom. Csalódott voltam, karácsony körül történt mindez, és rettenetesen megijesztettek. Minden a könyörgésemre, hogy hazamehessünk, csak azt válaszolták: otthon akar agyvérzést kapni a gyerekkel?

Annyira megrémisztettek, hogy a félelem ott járt minden gondolatomban. Szinte traumatizált állapotban értem haza, és azt számolgattam, mennyi időm maradt még a gyerekekkel, hány évünk lehet még együtt. Amikor kijött a gyerekorvos, csak sírtam. És utána mindennap.

A bizonytalanság volt a legrombolóbb, és az, hogy elvesztettem a testembe vetett bizalmam. Az egész szorongást a fizikai testemre vetítettem, és rengeteg orvost kerestem fel abban az időben, azonban sem ők, sem a háziorvos nem gondolt gyermekágyas depresszióra, mert mindenki csak a saját szakterületére koncentrált. Nem láttak mást, csak röntgenleletet, laboreredményt, azt, hogy milyen a vérnyomásom, vagy hogy mitől fájhat a hátam. Én is rendkívül beszűkültem ebbe az irányba, már ott tartottam, hogy hipochonder leszek, sőt, az is eszembe jutott, hogy meg fogok őrülni.

Kép

Kép: Winkler Marietta

Édesanyám mindennap átjött, elhúzta a függönyt, magától értetődővé tette, hogy muszáj felöltöznöm, asztalhoz ültetett – talán, ha ő nincs, napokig nem is eszem. Ő és a férjem is támogatott és mellettem állt, de nem értették, hogy mi történik, miért nem vagyok boldog, miért akarok állandóan aludni. Számomra az alvás volt a menekülés.

A világot félelmetesnek, rettenetesnek láttam, minden csak fekete-fehér volt benne, valahogy kimentek belőle a színek. Így láttam akkor, és így is fényképeztem, szinte minden akkori fotóm fekete-fehér.

A legelső kép akkor készült, amikor először voltam képes átmenni a tőlem tíz percre lakó anyukámhoz. Nagyon megkapott útközben egy göcsörtös fa látványa, amelyik apró zöld hajtásokat hozott, rossz állapota ellenére. Több volt ez, mint hasonlatosság: én voltam az a fa! Reményt láttam a hajtásokban, bár akkor ezt így nem fogalmaztam meg.

Egy anyajegy-eltávolítás után újabb ijedség ért, nem kaptam válaszokat a kérdéseimre, sok volt a halasztás, és mire megérkezett a negatív leletet, már semmi nem tudott megnyugtatni. Küzdöttem alvásproblémával, stresszel, bizonytalansággal, fáradtsággal. Ezen a ponton átbillentem egy veszélyes határon. A fiammal kellett volna lenni, figyelni, segíteni őt, én pedig egy homályos világban rettegtem, behúzott függönyök mögött. A férjem reggel ment, este jött, és igyekezett tanácsokat adni. De akkor azok már alig jutottak el hozzám, a rettegésből szinte falat építettem magam köré. A negatív gondolatok spiráljába kerültem, és a szorongás átvette felettem az uralmat.

Olyan ez, mint a személyiség „másállapota”, éreztem, hogy a korábbi vidám énem elillant. Az ebben az időszakban a kisfiamról készített képeimet most is alig bírom megnézni, mert nem csak őt látom ezeken, hanem az én akkori állapotomat is. A beállítások, a távolság, a színek is beszédesek. Most kívülről látom, hogy milyen mély gödörben voltam akkor. Befelé fordultam, de nem lelki értelemben, hanem azt kutattam magamban, milyen tüneteim vannak, milyen betegség készül, és átcsapott az egész egy őrületbe: volt olyan nap, hogy egymás után három orvosnál is jártam, és nem tudtam megnyugodni. Talán ez a szomatizálás nehezítette a felismerést, de az biztos, hogy egyszer sem vetődött fel a gyermekágyas depresszió kérdése. Anyukám érezte, hogy kell most nekem az irányítás, de háttérbe húzódott, ha az kellett, vagy támogatást, vigaszt nyújtott. Az ő generációja nem gondol pszichológusra.

A háziorvosom vetette fel először a diagnózist, amikor Andor már három hónapos volt. Akkor éltem meg a mélypontot, közel voltam az összeomláshoz, és végre segítségül hívtam egy ismerős pszichológust. A vele való első beszélgetésemtől kezdve elindult valamiféle enyhülés. Egy éven keresztül jártam hozzá, és megerősödtem abban, hogy nincs olyan múltban gyökerező problémám, amelyet terápiával kéne megoldani, nekem inkább gyakorlati segítség kellett. Nem feldolgozatlan trauma rejtőzött a háttérben, teljesen más oka volt a történteknek.

Pár hét alatt magától is lecsendesedett volna a probléma, ha hamarabb kapok visszajelzést a valódi állapotomról. Így viszont szorongás, pánik, szívritmuszavar lett belőle.

Amikor ez történt, sokszor eszembe jutott, hogy a családom csak hagyományos értelemben keresztény: keresztelő, esküvő…  Amolyan külsődleges formák, igazi megélés nélkül. Hiányzott a vallási vonal, hogy nincs kapaszkodóm. Én egy »csendes hívő« vagyok. Ha erős hitem lett volna, szerintem nem is tudott volna ennyire elmélyülni a depresszióm. Egy endogén depressziótól persze a hit sem véd meg teljesen, de más lehetett volna a lefutása.

Kép

Kép: Winkler Marietta

Egyszer egy gesztenyefacsoportot fényképeztem alulról, ahogy az ágaik között kivillant valami tiszta fény az ég felé. Kiút volt, de fölfelé. A családom meglátta ezekben a képekben a szépséget, számomra többet adott ennél: jelentése volt.

21 hónapig szoptattam a fiam, és amikor kezdtem leválasztani őt, éreztem, ahogy tisztul a tudatom. Ez is azt igazolta számomra, hogy nem lezáratlan gyermekkori trauma vagy kapcsolati zavar okozta az állapotomat. Megfelelő támogatással visszaállítható az eredeti személyiség, de egyedül el is lehet veszni benne. A bűntudat, lelkiismeretfurdalás is nehezen legyőzhető, és fontos tudni, hogy az is az állapot része, nem pedig valós mulasztásra való válasz.

Nekem az volt a kegyelem, hogy kreativitásba tudtam átvinni azt, amit megéltem. Olyan ez, mint amikor a szilárd test légneművé, súlytalanabbá válik. Pontosan tudom, hogy melyik képem milyen pillanatban született. Például élesen tudom fotóhoz kötni azt a pillanatot is, amelyiktől kezdve én magam is szívesen tudtam nézni a gyerekeimről készült fotókra.

Színesebbek, vidámabbak lettek innentől a képeim, a beállítások közelibbek, játékosabbak. Érzelmi töltetet kaptak a mindennapi tárgyak, túlmutattak önmagukon. És ez több, mint egy jó beállítás.

A kiállításom híre nagy meglepetést jelentett. Egy helytörténeti csoport lelkes tagja voltam, ott figyeltek fel a képeimre. Szőllősi Tamás vetette fel, hogy érdemes lenne belőlük kiállítást rendezni. Egyszer csak ott álltam a pokolból egyenesen a mennybe jutva, amilyen mélyen voltam, olyan magaslatra kerülve, viszonylag rövid idő alatt. „Mobilon keresztül a világ” – ez lett a kiállítás címe, s ez azért megkapó téma, mert mobilja ma már mindenkinek van, de kevesen gondolják, hogy hihetetlen minőségű képeket lehet előhívni egy telefonból is. Ezekben nem a technika van fókuszban. Nem a szerkezettől függ, hanem a fotós agyától. A valódi objektív a fényképező ember látásmódja, perspektívája. A depresszió ezért számomra a dimenzió tágulásának fájdalmas, de értékes időszaka volt.”