Egy korábbi interjúban mesélted, hogy nem jutottál be elsőre az egyetemre, és olyan is volt, hogy kirúgtak egy munkahelyről, mert nem tartottak elég jó programozónak. Hogyan élted meg ezeket a kezdeti kudarcokat?

A középiskolában informatikai osztályba jártam, az egyetemen pedig gazdasági informatikát tanultam, Bukarestben végeztem. Jelenleg elsősorban nagy IT-projektek értékesítésével foglalkozom. Ezekről azt kell tudni, hogy tíz üzleti lehetőségből kilenc megbukik, én viszont el tudtam fogadni ezt az elrettentő statisztikát, s úgy gondolom, egy sales-es beállítottságú embernek ezt fel is kell tudnia dolgozni. Muszáj felvállalni a kudarcokat is ahhoz, hogy haladjunk a céljaink felé, én éppen ezért ezeket is teljes mellszélességgel vállalom.

Honnan jött az ötlet, hogy vállalkozz?

Az egyik volt osztálytársammal leültünk egyszer meginni valamit, s miközben beszélgettünk, kitaláltuk, hogy létrehozunk egy informatikai vállalkozást. Nem bonyolítottuk túl a dolgot, számítottunk a jó szerencsére, ami meg is jött 2003 tavaszán. Egy hónappal a vállalkozás elindítása után felkeresett egy cég, amelynek olyan partnerre volt szüksége, ahol tudnak magyarul, Budapesten és Bukarestben is jelen vannak, s ismernek egy akkor még kevésbé népszerű technológiát. Mi pont erre a technológiára alapozva hoztuk létre a két városban a Magic Solutions-t. Ez volt az első multinacionális cég, amely elkezdett velünk dolgozni, óriási mázlink volt vele. De úgy gondolom, ha van egy célod, ha tudod, hogy mit szeretnél elérni – hangozzon az bármilyen őrülten is –, elegendő kitartással és tudatossággal meg lehet valósítani. Ez a mentalitás nálam mindig bevált, segített a megfelelő munkahely megtalálásában és a vállalkozás elindításában is. Ma már több mint 40 főt foglalkoztatunk a szoftvercégnél, több alkalmazást és startupot is létrehoztunk, kézben tartunk.

Közel húsz éve alapítottad az informatikai vállalkozást, azóta sikeresen működik. Mi jelentette eddig a legnagyobb kihívást?

Nem tudnék egyet kiemelni, mert itt folyamatosak a kihívások.

Egy szoftvercégnél nagyon gyorsan kell adaptálódni a változásokhoz, napi szinten kell követni, mi zajlik a piacon. Ebben az iparágban nem lehet egy jól működő konzervatív modellt alkalmazni.

2003 óta elég sok mindent megéltünk, de most nagy fordulóponthoz érkeztünk. Jelenleg például egy kisebb erőforráskrízisben vagyunk, ezt próbáljuk orvosolni. Emellett különböző technológiai és modernizációs folyamatokat viszünk véghez, új termékeket hozunk létre, közben a saját startupjainkkal is foglalkozunk. Ez lesz az eddigi legnagyobb változás a cég történetében, viszont várhatók még ennél még nagyobbak is.

A cégvezetés mellett egy komoly turisztikai projektben is részt veszel. Mi motivált abban, hogy a feleségeddel egy kastélyszálló tulajdonosai legyetek?

Szerettük volna itthon nemes célba fektetni a szoftvercégből generált pénzügyi forrásainkat, ezért tizenhárom évvel ezelőtt megvásároltuk az olaszteleki Daniel-kastélyt. Ez egy 17. századi épület, amely nagyon rossz állapotban volt korábban. Felújítottuk, öt év után meg is nyitottuk a kastély egyik szárnyát. Ezt követően vásároltunk egy újabb történelmi ingatlant, amely a kastély közvetlen szomszédságában van. Ezzel növeltük a szálláskapacitást, és létrehoztunk egy különleges wellness-részleget is egy 500 négyzetméteres, boltíves pincetérben. A Magyar Turisztikai Ügynökség támogatásával folyik a kastélypark felújítása, emellett létrehoztunk egy egyedi kiállítóteret is. A legnagyobb öröm számunkra, hogy a kastélyban sok történelmi falképet és faragott kőelemet találtunk a felújítások során, így a műemlékvédelemből is jócskán kivesszük a részünket.

Megfér egymás mellett egy történelmi ingatlan fejlesztése és egy IT-vállalkozás?

Az épített örökség körüli tevékenység szöges ellentéte a szoftverbiznisznek. Utóbbinak csupán néhány éves múltja van, és eléggé megfoghatatlan, a kastélyszálló viszont négy évszázados múltra tekint vissza.

Négyszáz éve áll az épület, és az a cél, hogy minél jobban megőrizzük. Ez ugye megfogható is, mert oda lehet menni, meg lehet tapintani a tárgyakat, neki lehet dőlni a falnak.

A turisztikai vállalkozásunk időközben jövedelmezőbb, szebb és izgalmasabb üzletté alakult, mint a szoftverbiznisz. Legújabb projektünkben, a holmi.jó nevű alkalmazás keretein belül össze is tudtuk hozni ezt a kettőt.

Kép

Rácz Attila

Mi ez az alkalmazás pontosan?

Egy olyan applikáció, amellyel egyszerűen be lehet szerezni helyi, hagyományos módszerrel termelt és előállított élelmiszereket, kézműves tárgyakat. Azt vettük észre a kastélyszálló üzemeltetése során, hogy van egy vendégkör, amely nagyon nyitott ezekre a termékekre, és hajlandó akár többet fizetni is értük. Tulajdonképpen innen jött az ötlet, hogy fogjuk össze a helyi termelőket, tegyük elérhetővé mindenki számára ezeket a minőségi árukat. A holmi.jó alkalmazást a Pro Economica Alapítvány támogatásával készítettük – tőlük nemcsak anyagi segítséget kaptunk, de általuk egy óriási termelői közösségbe is bekerültünk. Decemberre elérjük azt, hogy több mint ezer termelő és több mint ötezer termék lesz megtalálható az appon. Most még tesztelés alatt áll, de már le lehet tölteni.

A Székelyföldi IT Plus Klaszter egyik fő mozgatórugója is vagy. Mi ezzel a célotok?

Informatikai cégeket fogunk össze annak érdekében, hogy Székelyföldön élénkítsük és felgyorsítsuk a digitalizációt, tudatosítsuk a jelentőségét. A klaszter keretén belül van egy fontos eseményünk, a Digitális Székelyföld Konferencia, amely az évek során az egyik legnagyobb romániai magyar eseménnyé nőtte ki magát. Legutóbb körülbelül hatszáz résztvevőnk volt. Ezzel elsősorban azt szeretnénk elérni, hogy az informatikusok találkozzanak egymással, ugyanakkor az is cél, hogy a vállalkozások és az önkormányzatok közelebb kerüljenek a digitalizációhoz.

Örülünk, hogy sok magyarországi partnerünk is van, akik nagyon megszerették Székelyföldet, évente jönnek ide eseményekre.

Tavaly elmaradt a rendezvény, nem volt online változata, és úgy néz ki, hogy idén sem fogjuk tudni megtartani a járványhelyzet miatt.

A munkádból kifolyólag sokat utazol, mikor tudsz így időt szakítani a családra?

Valóban mindennap megyek valahova, nem vagyok irodai ember. Általában heti egy napot ülök otthon, akkor e-maileket olvasok, intézem a teendőimet. Sepsiszentgyörgy a bázis, itt élünk a családommal, és legtöbbször Csíkszeredába, Bukarestbe, Olasztelekre járok, néha Marosvásárhelyre, Udvarhelyre, Budapestre is megyek. Szeretem ezt a dinamikus életmódot, de nagyon törekszem arra, hogy meglegyen az egyensúly a munka és a család között. Figyelek arra, hogy esténként néhány órát a gyerekekkel töltsek, de az esetek többségében a reggeli előkészület és a hétvége is a családé. Többször szoktam kivenni szabadságot is, ezek közül egyet-kettőt nagyobb utazásra fordítunk, például elmegyünk valamelyik távoli országba. Legutóbb Afrikában jártunk, ott töltődtünk fel.

Székelyföldön élsz és dolgozol. Mit jelent számodra a magyarságod?

Tisztességes székely neveltetést kaptam otthon. Megtanultam azt, hogy vigyáznunk kell a magyarságunkra, a székelységünkre, és hogy meg kell maradnunk. De az én büszkeségem inkább abban nyilvánul meg, hogy vállalkozásokat fejlesztek, közösséget és üzletet építek a szülőföldemen. A csapatok, amelyekkel dolgozunk, Székelyföldön vannak, a profitot is itt fordítjuk vissza.

A kisebbségi léthez az is hozzátartozik, hogy én Bukarestben az Attila névvel nem igazán tudtam elrejteni, hogy magyar vagyok, de rengeteg előnyt faragtam belőle.

Az emberek egyből megjegyeztek, odafigyeltek rám, én pedig ebből egy nagyon jó brandet építettem ki magamnak, barátságokat és munkakapcsolatokat kötöttem általa.

Patakparti társaság 

1917-ben a kilencéves Frances Griffiths és édesanyja a dél-afrikai brit domíniumból Angliába költözött. A nyarat a kislány nagynénjénél töltötték a yorkshire-i Cottingley-ben. Frances egész nap együtt lehetett idősebb unokatestvérével, a tizenhat éves Elsie Wrighttal. Elsie hatalmas képzelőerővel rendelkező kamasz lány volt, személyisége teljesen magával ragadta a fiatalabb gyereket. 
Wrighték házához óriási kert is tartozott, aminek a végében ráadásul egy festői patak csörgedezett. A két kislány az egész nyarat itt töltötte: mindennap a patakparton játszottak, ahol semmi nem állt a képzeletük útjába. A házban beszélgető hölgyek rendszeresen mérgelődtek, amikor a két gyerek vizesen és sárosan tért vissza ezekből az önfeledt kalandokból. Próbálták rábeszélni őket, hogy találjanak maguknak valami más szórakozást, de a lányok hajthatatlanok voltak.

Az egyik ilyen vita után közölték, hogy kizárólag azért tartózkodnak olyan sokat a pataknál, mert ott lehet tündérekkel találkozni.

Nem örültek neki, hogy a felnőttek egy ingerült kézlegyintéssel elintézik az ilyen állításokat, ezért megfogadták, hogy bizonyítékot fognak szolgáltatni. 

Rejtélyes fotók 

Elsie apja, Arthur Wright lelkes amatőr fotós volt, és meglehetősen drága felszereléssel rendelkezett. A gyerekek kölcsönkérték a családfő fényképezőgépét, és elvonultak vele a kert hátsó részébe. Amikor Arthur előhívta a képeket a saját, házi sötétkamrájában, a lemezen előtűnt a növények között üldögélő Frances, aki körül négy apró termetű tündér táncolt. 
Mivel a figurák jól láthatóan kartonpapírból voltak kivágva, az apa megsimogatta a gyerekek fejét, és elküldte őket játszani. Két hónap múlva egyszer csak újabb fotók kerültek elő. A főszereplő ezúttal Elsie volt, amint a füvön ülve, kedvesen mosolyogva egy szárnyas törpike felé nyújtja a kezét. A figura láthatóan kétdimenziós, rajzolt alak volt, Arthur most már dühös lett, és elvette a lányoktól a fényképezőgépet. 

Elsie anyja, Polly viszont romantikus alkat volt, így elhitte a tündérekről szóló történetet. A kor divatja szerint ő is imádta a titokzatos történeteket: okkultista társaságokba járt, és őszintén borzongott az asztaltáncoltatások, szellemidézések hírére.

A férje földhözragadtabb gondolkodásmódjával szembeszállva rendszeresen eljárt a közeli Bradfordba a Teozófiai Társaság gyűléseire. 1919-ben a fényképeket is magával vitte az egyik ilyen összejövetelre. 

A Teozófiai Társaság termékeny táptalaja 

A Teozófiai Társaságot 1875-ben alapították New Yorkban, de hamar létrejöttek a fiókszervezetei az egész világon. A filozófiájuk misztikus alapelvei szerint a mindenséget ismeretlen okkult alapelvek irányítják, amelyek beleszövődnek a Világegyetem szövetébe. Feladatuknak tekintették, hogy a világ vallásainak vizsgálatával minél több ismeretet szerezzenek erről a titokzatos erőről, és ennek a tudásnak a felhasználásával az emberiség javát szolgálják. Álmaik szerint az emberiségnek a jövőben el kell érnie egyfajta ideális, édeni állapotot, amelyben nem játszik szerepet a faj, a nem, a világnézet vagy a bőrszín, mindenki egy univerzális testvériségben egyesül.

Mindezt rejtett ezoterikus jelenségek és vallásfilozófiai alapelvek kutatásával akarták megvalósítani: eszméikben könnyedén keveredett egymással az ókori görög és neoplatonikus hitvilág, a buddhizmus, a zsidó kabbala, a hindu védikus filozófia és a muszlim szúfizmus.

A társaság tagjai voltak olyan hírességek is, mint T. S. Eliot, James Joyce, Thomas Alva Edison, Jack London, Paul Gauguin, Kurt Vonnegut vagy éppen Elvis Presley. 
A társaságnak persze Magyarországon is létezett tagozata, Teozófiai Társulat néven. A története már önmagában is kalandos, egykori székháza a mai napig látható Budapesten, a Kazinczy utca 55. alatt. A régi, kétszintes ház a huszadik század elején egy fogorvos tulajdonába került, aki az épület egy részét a Teozófiai Társulatnak adta bérbe. 
Polly Wright azért vitte el a képeket a bradfordi gyűlésre, mert az egyik előadás a tündérek létezéséről szólt. A beszéd végén be is mutatta őket, és nagy sikert aratott velük. A társaság egyik prominens tagja, Edward Gardner különösen tűzbe jött a hírtől, mert az kiválóan beleillett az emberiség csodálatos fejlődéséről alkotott elképzeléseibe. Ezzel bemutathatták a darwini evolúció valamiféle kifacsart változatát, amely szerint a segítőkész tündérvilág emelheti egy magasabb szintre az emberi fajt. Gardner el is küldte a fotókat egy fényképszakértőnek, aki kijelentette, hogy eredetiek, és minden, amit ábrázolnak, valóságos. 
Az áttörés akkor következett be, amikor Gardner felvette a kapcsolatot Sir Arthur Conan Doyle-lal. 

Kép

Az első fényképek egyike Frances Griffith-ről a tündérekkel. Cottingley Glen West, Yorkshire, Egyesült Királyság, 1917 július 

Kép: Profimedia - Red Dot

A tündérsztori nagykövete 

Az író azonnal ráharapott a témára, mivel éppen a tündérek létezéséről szóló cikken dolgozott a Sherlock Holmes-történeteket is megjelentető Strand Magazin megrendelésére. Engedélyt kért a lányok apjától a fényképek felhasználására, Wright pedig el volt ragadtatva. A kezdeti szkepticizmusa megszűnt; mint mondta, Conan Doyle személye garancia az elfogulatlan, objektív ítélet­alkotásra.

Elvégre – szólt az érvelés – Sherlock Holmes megteremtője nyilvánvalóan figyelembe veszi a logika szabályait, így ha ő állítja, biztosan léteznek tündérek. 

Conan Doyle mindent elhitt, ami misztikus, ezoterikus vagy természetfölötti romantikát rejtett magában. Rendszeresen vett részt például szellemidézéseken, mert mint mondta, „halál nem létezik”. Ez talán menekülés lehetett az életét beárnyékoló tragédiák sorozata elől. Első felesége tuberkulózisban halt meg, és két gyereket hagyott maga után, az első világháborúban pedig tizenegy családtagját vesztette el. Volt közöttük, aki a harcokban esett el, mások a pusztító spanyolnátha áldozatai lettek. A halottak között volt Conan Doyle imádott bátyja, Innes, valamint legidősebb fia, Kingsley is. 
De ugyanebbe az irányba befolyásolta őt a szülei példája is. Apja, Charles Altamont Doyle az edinburghi munkaügyi hivatal tisztviselője volt, de soha nem érezte magát boldognak ebben a pozícióban. Tehetséges amatőr festő és rajzoló volt: köztisztviselői fizetését azzal egészítette ki, hogy újságcikkekhez és könyvekhez készített illusztrációkat. Sokat festett, a lakásuk falát az ő fantázia­dús, mesebeli képei borították. Kedvenc témái a tündérek voltak. 
Művészi ambíciói sajnos fontosabbnak bizonyultak a családfenntartó szerepénél. Minden energiáját arra fordította, hogy kizárólag az alkotásaiból élhessen. A tehetsége és a szerencséje azonban ehhez már nem volt elég. Egyre frusztráltabb lett, majd hamarosan eluralkodott rajta a depresszió és az alkoholizmus. Az állásából elbocsátották, és hamarosan teljesen munkaképtelenné vált. A felesége ezekben a zord időkben is példás szeretettel nevelte mind a hét gyereküket. Annak érdekében, hogy fenntartsa a lelki egyensúlyukat, hősi történeteket mesélt nekik az ősei misztikus, lovagi kalandjairól, így ültette el Conan lelkében is a mesék iránti elpusztíthatatlan rajongást. 
Az apa állapota hamarosan olyan súlyossá vált, hogy egy „zabolátlan urak” részére fenntartott zárt intézetbe kellett vonulnia elvonókúrára. Később epilepsziás rohamai is lettek, és ettől kezdve elmegyógyintézetekben töltötte az életét. A festést és rajzolást ezeken a helyeken sem hagyta abba: képei nemcsak tündérekről és más mesebeli lényekről szóltak, hanem felkavaró és ijesztő alkotásokat készített a halálról és a feltámadásról is. 1893-ban egy heves epilepsziás rohamba halt bele. 

A tündérkutató 

1920 nyarán a lelkes Gardner két profi fényképezőgéppel és rengeteg fotólemezzel felszerelkezve érkezett a ­cottingley-i házhoz. Örömmel közölte a lányokkal, hogy itt a nagy lehetőség újabb, megdönthetetlen bizonyítékok beszerzésére.

Ő úgy képzelte, hogy közösen fognak fényképezni a patakparton, de Elsie és Frances pánikszerűen megtagadta ezt. Arra hivatkoztak, hogy ők már kialakították a tündérekkel a bizalmi kapcsolatot, de idegenek jelenlétében ezek a félénk élőlények nem fognak mutatkozni.

A két unokatestvér ezekben a pillanatokban döbbent rá, hogy a három évvel korábbi ártatlan csínnyel veszélyes helyzetbe kerültek. Rémülten vették észre, milyen hatalmas nyomás nehezedik rájuk. Vagy most azonnal bevallják, hogy csalás volt az egész, és csúnyán rászedték a köztiszteletben álló Sir Arthur Conan Doyle-t, vagy tovább játsszák a szerepüket, és ezzel egyre jobban belegabalyodnak a hazugságba. Nem merték bevallani az igazat. 
Jobb híján a felnőttek is beismerték, hogy nemkívánatos személyek a légies lények környezetében, így a lányok kettesben vonultak el a kert végébe. Nemsokára újabb fotókkal jelentek meg. Az egyiken Frances volt látható, amint egy tündér lebeg az arca előtt, a következőn egy másik tündér Elsie-nek ad át egy virágot, a harmadikon pedig napozó tündérek szerepelnek. A Strand decemberi számában jó minőségű fotókkal megjelent Conan Doyle extatikus írása, és a lapot napokon belül el is kapkodták. Az író így fejezte be a cikket: „A létezésük elismerése ki fogja zökkenteni a materialista huszadik századot a maga mély, sáros kerékvágásából, és rávezeti annak belátására, hogy az életben jelen van a csillogás és a misztérium.” 

Kétkedők és rajongók 

Néhány lelkes és naiv kommentár kivételével a reakciók lesújtóak voltak. A legtöbben Conan Doyle hiszékenységét tették nevetségessé, mások gúnyosan mutattak rá, hogy különböző okkult jelenségek helyett inkább a gyermeki lélek mélységeit kellene vizsgálni. A fotók vizsgálatára felkért Kodak vállalat nem volt hajlandó igazolni a képek eredetiségét, az Ilford pedig kifejezetten hamisítványnak nevezte őket. Egy Sir Oliver Lodge nevű fizikus arra mutatott rá, hogy ezek a tündérek gyanúsan a legújabb párizsi divat szerint öltözködnek. Conan Doyle egy logikai csavarral érvelt: azt mondta, hogy az ilyen vélemények egytől egyig előítéletesek, hiszen eleve arra a tévhitre építenek, amely szerint tündérek nem léteznek. 
1921-ben Gardner már egy Geoffrey Hodson nevű okkultista „szakértő” társaságában érkezett a lányokhoz, akiknek viszont már nagyon elegük volt a tündérekből. Kijelentették, hogy egyet sem láttak az elmúlt időszakban, és fotókat sem voltak hajlandók készíteni. Csakhogy a lelkes rajongókat nem lehetett ilyen könnyen megállítani. Hodson elragadtatva tette közzé, hogy Cottingley-ben lépten-nyomon tündérekbe botlott, követői pedig lelkesen terjesztették a hírt. 
A cottingley-i tündérek titokzatos története egy ideig még lázban tartotta a közvéleményt, aztán persze lassacskán megszűnt a varázsa. A relativitáselmélet és a kvantumfizika szenzációs sajtóhírei lassan, de biztosan a perifériára szorították a csodalényeket. Teljesen persze soha nem múlt el ez a vágyódás: az újságírók az elkövetkezendő évtizedekben rendre elővették a két lány fényképeit. Ők maguk kétértelmű nyilatkozatokat tettek, amelyeknek az volt a lényege, hogy valószínűleg a saját gyermeki gondolataikat fényképezték le. 

Egy 1984-es interjúban aztán végre elárulták, hogy milyen technikával készültek a hamisítványok. A képeket a Mária hercegnő ajándékkönyve című 1914-es mesekiadványból másolták, kartonpapírra kasírozták, majd kalaptűkkel rögzítették a fényképek kedvéért.

Igaz, az addigra megöregedett hölgyek még ekkor is azt állították, hogy tényleg láttak tündéreket, csak nem tudták őket lefényképezni. Frances 1986-ig élt, Elsie pedig 1988-ig. 
A Magyar Teozófiai Társulat ma is létezik. Honlapot tart fenn, könyveket ad ki, előadásokat szervez, ha kell, a Zoom segítségével. Ha pedig valaki valóban tündérlesre akar menni, az interneten könnyedén talál társakat, akikkel Szent Iván éjjelén boszorkánykört rajzolhat, és végigülhet egy romantikus éjszakát. Csak csendben kell maradniuk, nehogy elriasszák a tündéreket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Gyermeki álmok, felnőtt küzdelmek

Lugosi Béla 1882-ben született Blaskó Bélaként. Drakula gróf szerepére már csak a származását tekintve is tökéletes választás volt, ugyanis Erdély nyugati részén, Lugos városában látta meg a napvilágot. Később ez alapján választotta ki az egész világ számára ismertté vált nevét is. Egy jómódú bankárcsalád legfiatalabb, negyedik gyermekeként már igen korán, az elemi iskolában elkezdte érdekelni a színjátszás, amit a szigorú üzletember apa, Blaskó István nem feltétlenül nézett jó szemmel. Pedig a fiút mindez annyira vonzotta, hogy a 12. életévében a színészi karrier vágya a rokoni és iskolai kötelékeknél is erősebbnek bizonyult.

Ekkor elhagyta a családját, alkalmi munkákból élt, többek között bányász volt, majd belevetette magát a színház világába.

Első jelentős sikerét Szabadkán aratta, megfordult Temesváron, Debrecenben, majd 1910-ben a Szegedi Nemzeti Színház szerződtette. Pályája innentől egyértelműen felfelé ívelt: egy évvel később már a fővárosban játszhatott, 1913-ben pedig a budapesti Nemzeti Színház színésze lett.  És bár hollywoodi karrierje miatt főként a horrorfilmek királyaként emlékezünk rá, ekkor olyan szerepekben is feltűnt, mint Jézus Krisztusé. A kritika és a közönség pedig egyaránt a sokoldalúságát, változatos színészi játékát dicsérte – olvasható fia, ifj. Lugosi Béla visszaemlékezéseiben is. 

Viharos történelem, hullámzó karrier

1914-ben kitört az első világháború. Blaskó Béla életében pedig ezúttal a hazafiasság kerekedett felül a színészi karrierrel szemben: önkéntesnek jelentkezett az orosz frontra, noha színészként felmentést kapott a katonai szolgálat alól. A Magyar Honvédség Síjárőr Hadosztályának tagjaként több sebesülést szerzett, majd hazaérkezése után a frontvonalbeli szolgálatáért kitüntetésben is részesült.

A harctéren szerzett fizikai és mentális traumák viszont nagyban hozzájárultak a karrierjét később derékba törő szenvedélybetegségéhez: a morfiumfüggőséghez.

Leszerelése után folytatta a színészi pályát. Ekkor a színházi szerepei mellett már a filmvásznon is feltűnt Olt Arisztidként, a Tanácsköztársaság idején pedig aktívan részt vett a színész szakszervezet tevékenységében. A karrierje mellett a magánélete is rendeződni látszott, 1917-ben ugyanis házasságot kötött egy budapesti jogász lányával, Szmik Ilonával. Nyílt állásfoglalása miatt azonban a hazánkban dúló, 1918-1919-es politikai viharok derékba törték az életét, és emigrációba kényszerült.

Kép

Lugosi Béla és Szmik Ilona - Kép: Fortepan, Adományozó: Saly Noémi

Felesége csak Bécsig követte, nem akarta ugyanis magára hagyni idős szüleit, akiknek kései és egyben egyetlen gyermekük volt. A válást Blaskó Béla távollétében mondták ki, aki ekkor már az európai filmipar fellegvárában, Berlinben kamatoztatta a tehetségét: többek között Winnetou-t alakította a Karl May-adaptációban. A jelentősebb karrier kecsegtető ígérete azonban nem hagyta nyugodni, így 1920-ban fűtőnek állt egy Hamburgból induló hajóra, alig néhány márkával a zsebében.

Illegális bevándorlóként érkezett New Orleansba, de itt nem állt meg, hiszen az amerikai színház központja, New York volt a célja.

A vámpír születése

Az angollal nehezen boldogult, ezért a kezdeti időkben hozzá hasonló, hazájukból menekült színészekkel hozta létre a Magyar Nemzetiségi Színházat, és az USA-ban elsőként ő állította színpadra Az ember tragédiáját. Első angol nyelvű szerepét az 1922-ben bemutatott Pipacs című darabban kapta, de ekkor még az egész szöveget úgy tanulta meg, hogy fonetikusan lediktálták neki. Ez már önmagában gigászi teljesítménynek számított, de a kritika főként a színészi sokoldalúságát dicsérte, hiszen ezt követően is változatos szerepekben tűnt fel a shakespeare-i tragikus alakoktól kezdve a hősszerelmesekig. Ebben az időszakban vette fel a szülőhazájára utaló Lugosi nevet, amit néhány éven belül az egész világ megismert.

Lugosi Béla haláláig hű maradt a gyökereihez. Los Angeles-i otthonukat rendszeresen magyar szó és cigánymuzsika zengte be, mert a színészóriás baráti körének jelentős részét magyar emigránsok tették ki. Rendszeresen hallgatta az otthoni zenéket, iskolázottsági hiányosságait pedig egész életében úgy pótolta, hogy az általános műveltség minden területéről óriási tudásszomjjal olvasott – főleg magyarul. Emellett szeretettel fogyasztotta az itthoni finomságokat, kedvence a töltött káposzta volt, kedvelt borát, a debrői hárslevelűt és a parádi gyógyvizet pedig Magyarországról hozatta.

Tehetsége denevérszárnyakon repítette a Broadwayre, 1927-ben ugyanis szerepet kapott Bram Stoker ikonikus Drakula-regényének színpadi adaptációjában. A darabot 33 hétig játszották, majd két évig turnéztak vele.

A vámpír szerepére nemcsak robusztus alkata, karcos, mély hangja és szuggesztív játéka tette alkalmassá, hanem a beszédén érezhető jellegzetes magyar akcentus is.

A Drakula diadalmenetére természetesen Hollywood is felfigyelt, és az ügyeletes horrorsztár, Lon Chaney (pl. Az operaház fantomja, A Notre Dame-i toronyőr) halála miatt Lugosit kerték fel a szerepre. Az 1931-ben bemutatott filmes változat pedig nemcsak a Universal-horrorok sikerszériáját indította el, hanem a magyar származású színész mozgóképes karrierjét is.

Drakula éjfekete köpenye így végérvényesen összenőtt Lugosival. A szájából elhangzott szövegrészletek – mint az „Én sosem iszom… bort.” – szállóigévé váltak szerte a világon, lehengerlő játéka pedig az őt követő színészgenerációk számára etalonként szolgált a vámpír alakjának megformálásában. Talán kevesen tudják, de a vérszívó gróf jellegzetes sminkjét is magának készítette el, amivel igencsak magára haragította a Universal stúdió legendás sminkmesterét, Jack Pierce-t. Számláit rendszeresen írta alá „Bela Dracula Lugosiként”, vagy egyszerűen csak Drakulaként. Fia visszaemlékezései szerint az egyetlen, ugyanakkor tökéletesen hatásos fegyelmezési módja is az a bizonyos vámpírnézés volt, amivel azonnal együttműködésre tudta bírni az engedetlenkedő gyermeket.

Horrorba hajló életút

Annak ellenére, hogy Drakula alakja valóban a hőn áhított világhírt hozta el Lugosi Béla számára, sajnos a színészi pályájának beszűkülését is jelentette.

Kép

Lugosi Béla filmplakátokon

Az ikonikus szerep a horrorsztár skatulyájába kényszerítette a korábban a sokoldalúságáért ünnepelt előadóművészt.

Összesen 18 db Universal-filmben szerepelt, és bár a Morgue utcai gyilkosságok (1932), A fehér zombi (1932) vagy Az elveszett lelkek szigete (1932) tovább növelték a népszerűségét, más műfajokban sikertelennek bizonyult. Pedig még Greta Garbo mellett is feltűnt az 1939-es Ninocska című vígjátékban.

1949-ben megpróbálkozott a televíziós szerepléssel is, de ekkor már eluralkodott rajta a morfiumfüggőség. A szert orvosai írták fel a világháborús sebesüléseiből, illetve az isiászából eredő fájdalmai enyhítésére, de megrögzött szivarozásához hasonlóan ez is a szenvedélyévé vált. Erről a hollywoodi sztárok között úttörőként, őszintén vallott a nagyközönségnek. Pályája lefelé ívelt, B-kategóriás, bukott filmekben kapott csak szerepet, ami az anyagi gondok szaporodásával is kéz a kézben járt. Kénytelen volt eladni Los Angeles-i kastélyszerű villáját, amelyben jelenleg Johnny Depp lakik.

A nyomortól végül a minden idők legrosszabb rendezőjének kikiáltott Ed Wood mentette meg: ő a Drakula-filmek nagy rajongójaként néhány szerepet ajánlott neki az ötvenes években. A Glen vagy Glenda (1953), A szörny menyasszonya (1955) és a 9-es terv a világűrből (1957) egyaránt bukás lett, de ez utóbbit Lugosi Béla már nem élhette meg, 1956-ban, 73 éves korában ugyanis szívrohamban elhunyt. Legendás szerepének halhatatlanságát jelzi az is, hogy Drakula egyik köpenyében helyezték végső nyugalomra Culver City temetőjében.

Vannak tudósok, akik a termékenységi ráta csökkentésével szeretnék megakadályozni a klímakatasztrófát, és egyre többen hallgatnak is rájuk. Néhány éve Harry herceg és felesége arról beszéltek a sajtónak, hogy klímavédelmi okokból nem vállalnak kettőnél több gyereket. Önnek három gyermeke van, nem gondolja, hogy a családja ökológiai lábnyoma túl nagy terhet ró a környezetre? 

Nem gondolom ezt. Szerintem fontos, hogy legyen, akinek örökül hagyhatjuk ezt a világot, és benne Magyarországot. A szemléletformálás és a tudatosítás a legfontosabb. A saját gyerekeimen is azt látom, hogy megvan bennük a természetes kíváncsiság és a szép védelmére való igény.  

Ha így megy tovább, lesz élhető bolygó, amit örökül hagyhatunk? Valójában mekkora a baj, mennyire radikális döntésekre van szükség? 

A sürgősséget jelzi, hogy mindannyiunkhoz kezd közeledni ez a probléma. Gondoljunk a görög erdőtüzekre, vagy azokra a nagy áradásokra Németországban és Belgiumban, amilyeneket korábban el sem tudtunk volna képzelni. Az extrém időjárási helyzetek Magyarországon is megjelentek. A klímaváltozás kihívást jelent, de a probléma beazonosításában Magyarország és egész Európa nagyot lépett előre, és bizonyos programok is elkezdődtek. 

Mik a célok? 

Azt szeretnénk, hogy 2050-re legyünk klímasemleges ország. Az a cél, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása olyan szintre csökkenjen, amennyire az a mi részünkről szükséges és elvárható.  

Mi ebben a feladatban a legnagyobb kihívás? 

Úgy kell elmozdulnunk a fenntarthatóság irányába, hogy közben az árak nem emelkednek, és az ipar versenyképessége is megmarad. Lennének olyan megoldások, amelyek hirtelen lecsökkentik a szén-dioxid-kibocsátást, ám azok olyan következményekkel járnának, mint például, hogy nincs áram a konnektorban. Szerintem ezt senki sem szeretné. Ezért fontos, hogy jól átgondoltan lépjünk előre, legyünk tudatában az intézkedések lehetséges következményeinek, és készüljünk fel azok kezelésére.  

Ennek érdekében indítottunk el egy online társadalmi párbeszédet, amely a mindezekkel kapcsolatos kérdésekben kéri ki a magyar emberek véleményét.  

Ebbe a stratégiába hogyan illeszkedik bele a körforgásos gazdasági modell? 

A lineáris gazdasági modell lényege, hogy a terméket megtermeljük, használjuk és utána eldobjuk. Ez a folyamat az egyszer használatos műanyagok esetében a legszélsőségesebb, hiszen ezeknek a termékeknek az esetében a használati idő sokszor csak pár másodperc, utána a hulladéklerakókban végzik. A körforgásos gazdasági modell célja az, hogy ezt a vonalat megtörjük, és minél több hulladékban fellelhető értékes anyagot megpróbáljunk visszacsatornázni a gazdaságba.  

Kép

Steiner Attila - Kép: Jónás Jácint

Tehát a hulladék erőforrás is lehet? 

A hulladékra mára már másodnyersanyagként is tekintünk. Ez szerintem nemzetgazdasági és nemzetstratégiai szempontból is fontos, mert ez az alapanyag már itt van Magyarországon, így nem kell drágán importálni. Jó példák erre a ritka földfémek. A járvány időszaka alatt is megmutatkozott, hogy a globális ellátási láncokban könnyen zavar keletkezhet, de ha az alapanyag a hulladékban már nálunk van, az az önellátásunkon is segíthet.  

Mely országokra érdemes jó példaként tekinteni? 

Ebben Nyugat-Európa egy kicsit előrébb jár nálunk, de régiós szinten Magyarország sincsen elmaradva. Nálunk a kommunális hulladék ötven százaléka végzi hulladéklerakóban, ugyanez például Romániában nyolcvan százalék.  

Jelenleg is azon dolgozunk, hogy ezt az ötven százalékot 2035-re tíz százalékra csökkentsük. Ehhez a törvényi alapokat már megteremtettük, 2023-tól pedig felállítunk egy új hulladékgazdálkodási rendszert.   

Mi az új rendszer alapja? 

Az egész országban egységes sztenderdek lesznek, amelyek alapján gyűjtjük és szelektáljuk a hulladékot. Most ez az önkormányzatok feladata, amelyek társulásokká összeállva, a különböző régiókban különbözőképpen oldják meg ezt a kérdéskört. Emiatt sok újrahasznosító kapacitás kihasználatlan marad, és jelenleg nincs elég megfelelő minőségű másodnyersanyag, holott ez az országban megtermelődik. Ezt szeretnénk megoldani.  

Kapnak támogatást a piaci szereplők a helyettesítő termékek innovációjához? Ez is sarkalatos pontja lehet a modellváltásnak. 

A helyettesítő termékek definiálása a piac feladata, mi annyit tehetünk, hogy támogatási kereteket nyitunk meg a cégek számára. Elindítottunk egy tízmilliárd forintos támogatási programot, amely ezt a technológiaváltást segít finanszírozni például azoknak az érintetteknek, akiknek a portfóliója nagy részét az egyszer használatos műanyag gyártása teszi ki.  

Kép

Steiner Attila - Kép: Jónás Jácint

Magyarország azt is vállalta, hogy 2030-ra a villamosenergia termelése kilencven százalékban szén-dioxid-mentesen történik majd. Ennek jegyében a megújuló kapacitást megháromszoroznák. Magyarországnak milyen adottságai vannak? 

A cél megvalósítása két pilléren nyugszik. Az egyik az atomenergia, amely szén-dioxid-kibocsátás-mentes, és a Paks II. projekt is arról szól, hogy szeretnénk fenntartani a mostani kapacitásokat. A másik a megújuló energia. Magyarországon a vízenergiához hasonlóan a szélenergia is limitált, és ahol van potenciál, ott már most is vannak szélturbinák. Viszont sokat süt a nap, így elsősorban a napelemekben, napenergiában hiszünk.  

Ma már több energiát termelnek a napelemek Magyarországon, mint amekkora a Paksi Atomerőmű kapacitása.  

Emellett a biomassza is jó lehetőség, de azzal nem lehet olyan nagyságrendben energiát termelni, mint a napelemekkel. Van potenciál a geotermikus energiában is, amely a távhőszolgáltatásban kaphat szerepet. 

Szép dolog a zöldítés, de a lakosság szempontjából fontos tényező a megfizethetőség. Ha mindenkinek lenne annyi pénze Putnokon, Kazincbarcikán és Sajószentpéteren, hogy környezetbarát megoldásokkal éljen, nem fűtene senki szeméttel. Hogyan lehet az innovatív megoldásokat széles körben elérhetővé tenni? 

Ennek a megoldása átfogó megközelítést igényel. A lakossági napelempályázat éppen azt célozza, hogy a legkiszolgáltatottabb rétegek számára is elérhetővé tegyük a megújuló energiaforrásokat. A fűtéskorszerűsítéssel egybekötött napelem-telepítéssel a családok meg tudják termelni maguknak – és az akkumulátor segítségével tárolni is képesek – az energiát, ami nagyban csökkenti a költségeiket.  

Mekkora szerepe van a változásban a társadalomnak, és mekkora a piaci szereplőknek? 

A brüsszeli tervek kapcsán pont az az egyik legfontosabb vita, hogy ki finanszírozza az átállást. Mi azt mondjuk, hogy vannak azok a cégek, amelyek szennyező technológiát alkalmaznak, ezért nekik kell a költséget vállalniuk, nem a családoknak, ugyanis ez számukra nagy terhet jelentene. Emellett természetesen a lakossági szemléletváltás is fontos, amivel kapcsolatban bizakodó vagyok. Azt tapasztalom, hogy az új generáció már tudatos, a szülőket sokszor a gyerekek győzik meg vagy tájékoztatják a környezetbarát életmódról. 

Kép

Steiner Attila - Kép: Jónás Jácint

Önök hogyan adják át ezt a szemléletmódot a gyerekeiknek? 

Sokat járunk a természetbe, és sajnos már többször is találtunk illegális hulladékot, ez nagyon zavarta a gyerekeket is. Letöltöttük a HulladékRadar telefonos applikációt – amit mindenki figyelmébe ajánlok –, lefotóztuk a halmot, és bejelentettük. Nagyon örültek, amikor a következő alkalommal már nem volt ott a szemétkupac.  

Sokan alulértékelik, de az olyan kis dolgok is fontosak, mint például a villany lekapcsolása vagy a víz elzárása. Ők már ebben nőttek fel, ezért nekik már oda sem kell figyelniük rá.  

A komposztálás is hasznos és egyszerű. A kertünkben éppen elfér egy kis komposztáló, amelybe bele tudjuk tenni a konyhai hulladékot, és örömmel látják, hogy abból idővel termőföld, humusz lesz.  

Hogyan óvhatjuk a környezetünket a vásárlási szokásainkkal? 

Érdemes tudni, hogy az adott termék honnan származik. Híve vagyok a helyben megtermelt zöldség, gyümölcs fogyasztásának, és mivel a családomban is van gazdálkodás, sok mindent házilag állítunk elő. Nyilván a fővárosban kicsit nehezebb megoldani a helyben megtermelt élelmiszer vásárlását, de szerencsére erre is egyre több lehetőség van.  

„A gyermek fejlődése szempontjából döntő fontosságú, hogy érezze, nemcsak szeretik, hanem olyannak szeretik, amilyen.” (Hermann Alice)

Érdekes az iskola?

Gyakran hibáztatjuk a tanítás módszertanát, a gyermek teljesítményének értékelését, esetleg a pedagógus személyét, amikor azt tapasztaljuk, hogy az addig kíváncsi gyermekünknek megcsappan az érdeklődése, s jóval kedvetlenebbül teljesíti az iskolai feladatait, mint ahogy azt még szeptemberben reméltük.

Ugyanakkor érdemes tudatosítani, hogy ez bizonyos mértékig természetes folyamat, ugyanis az eddigi spontán, szabad játékon alapuló, a gyakorlati életben azonnal és jól hasznosítható ismeretszerzéssel ellentétben, az iskolában jóval szárazabb tananyagot kell elsajátítani, ami nem is mindig kapcsolódik érdeklődéséhez,

a hasznosságára pedig csak hosszútávon derül fény (gondoljunk csak az írás-olvasás elsajátítására), ráadásul a gyermek teljesítményét folyamatosan értékelik is.

Vajda Zsuzsanna és Kósa Éva, a „Neveléslélektan” című könyv szerzői szerint ennek áthidalásában segíthet, ha a tanár igyekszik a tananyagot a gyermek érdeklődéséhez kapcsolódó ismeretekkel összekötni, valamint az is, ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a számára kedves embereket is érdekli, amit neki el kell sajátítania. Fontos, hogy az iskolai szubkultúra a tudásra mint értékre tekintsen, figyelembe vegye a gyermekek életkori sajátosságait és szükségleteit. 

Karácsony Sándor, akinek a 20. század első felében írt pedagógiai írásai ma is értékesek, „Nevelés és demokrácia” című írásában az egyetlen lehetséges útnak tartja, hogy valamiképp érdekessé kell tenni az iskolát. Különböző életkorokban eltérő módszerekre van szükség. Karácsony szerint „játékba feledkezett gyermeket nem kell külön fegyelmezni. Ez igaz, mondhatná valaki, de az iskola nem játék. Vagy jobbik esetben is: nem csak játék. Ez igaz, mondom erre most már én is, de elég baj az. Az iskola, igenis, legyen játék. Azaz mégsem egészen így van. Legyen játék a gyerekkorban, munka a növő gyerekkorban, cserkészéletféle a serdülőkorban és a közelgő élet szertartástana az adolescentia korában.(…) Nos, vegyük tudomásul, a különböző korú gyerekeknek és ifjaknak nem ugyanaz az érdekes, de valami mindig az.” A fenti elképzelések szerint a célunk, hogy valamiképp mozgósítsuk a gyermek belső motivációját, és iskolai pályafutása során ne a minél magasabb érdemjegy megszerzése, hanem a tudásért való tanulás és az ebből fakadó öröm kerüljön fókuszba.

Kell osztályozni?

Bár fontos lenne elérni, hogy a gyermekek tudásvágya belső motivációból táplálkozzon, a pedagógia gyakran alkalmazza a minősítést, hogy tanulásra késztesse a diákokat. Ennek létjogosultsága indokolt, ahogy azt a „Neveléslélektan” című könyv szerzői is megfogalmazzák, hiszen külső megerősítés hiányában a legerősebb belső motiváció is könnyen elvérzik, a helyesen alkalmazott ösztönzés pedig megerősíti a belső igényt. Ha a pozitív cselekedeteinket nem követi visszajelzés, egy idő után a lelkesedésünk csökkeni fog, és kiégünk, hiába tudjuk, hogy hasznos, jó dolgot tettünk. Ugyanakkor nem mindegy, hogy milyen típusú értékelést használunk. Különösen kisiskolás korban, az énkép formálódásának érzékeny szakaszában ajánlatos az osztályozás, a kategóriákba sorolás kerülése, hiszen ilyenkor a gyermek a sikereket és a kudarcokat még nem tudja éretten kezelni, egy az egyben tükörként használja, amely hosszútávon igen káros és torz kép formálódását okozhatja. Az érdemjegyekkel való minősítés nem segít hozzá ahhoz sem, hogy a gyermek meglássa a változás vagy továbblépés útját. Hasznosabb a szöveges értékelés, amely árnyaltabb, és amelynek alkalmazásával több tényező is kifejezhető. Tartalmazhat egy összegzést a megszerzett ismeretekről, kijelölheti a fejlesztés irányát, és ebben segítséget adhat diáknak és szülőnek egyaránt.

A későbbi években az osztályozásnak is lehet helye, és minősítő visszajelzésként támogathatja a gyermekek belső kíváncsiságát, tudásvágyát.

Egészen addig működhet jól, amíg nem válik kontrolláló fegyverré a pedagógus kezében, aki ezzel szeretné sakkban tartani a diákjait, ugyanis ebben a felállásban a diákok egy része inkább kihátrál a helyzetből, míg a másik része elkezd a jutalomra (minél jobb érdemjegyre) hajtani, s ebben a csalás, a puskázás, a súgás is megengedett eszköznek számít. A tanár–diák közti hatalmi harc tehát nem a tudásért, hanem az osztályzatért való tanulást támogatja, ahol a diák a jobb jegyért küzd, a tanár pedig igyekszik tetten érni, rajtakapni a nebulót. Ehelyett célravezetőbb kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatot megteremteni, ahogy Karácsony Sándor keresztfia, Heltai Miklós, aki maga is pedagógus, egy vele készült interjúban megfogalmazta: „A lényeg az ember és ember közötti kapcsolat, ma úgy mondják, interakció, Karácsony Sándor úgy mondja: reláció. De mindegy, mert ha a tanár és diák is ember és ember, akkor kapcsolat közöttük a szokásos emberi formák szerint lehetséges. Tehát nem lehet abnormális a kapcsolat, lásd a Karácsony-idézetet („Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy ott az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja.”), márpedig, ha az iskolában mindig az kérdez, aki tud, és annak kéne válaszolni, aki nem tud, akkor a kapcsolat nem normális. Normális kapcsolat az, hogy ott van két autonóm lény, akik tisztelik egymás autonómiáját.” Ennek a kölcsönös interakciónak részét képezheti a fejlesztő értékelés és a helyesen alkalmazott osztályzatokkal való motiválás, amely jól kiegészítheti a tudás iránti vágyat.

A szülő is értékel

Az érdemjegyek osztogatása szülői igény is, hiszen könnyebben értelmezhető, mint a szöveges értékelés, amelyet a megszokások miatt igyekszünk egy az egyben érdemjegyre fordítani. Rossz eredmény esetén otthon gyakran megszidják és megbüntetik a gyermeket, hogy ezáltal jobb belátásra bírják. A módszer sikere igencsak megkérdőjelezhető, talán a szülő lepődne meg leginkább, ha csupán ennek eredményeképpen a gyermek magába szállna, és eldöntené, hogy ezután tanulni fog. Előfordulhat persze, hogy a büntetéstől való félelem valamicskét lendít a gyermek iskolai karrierjén, de hosszútávon nem fog belső igénnyé válni a tanulásért való tudás. Hasznosabb, ha átbeszéljük a gyermekkel a kudarc okait, meghallgatjuk az indokait, az esetleges panaszait, együttérzünk vele, nem kérdőjelezzük meg az ezekhez kapcsolódó érzelmeit és indulatait, végül arra helyezzük a hangsúlyt, hogy ő maga mivel tudná a teljesítményét javítani.

Hatalmas öngól, ha csak akkor figyelünk fel a gyermek teljesítményére, ha az nem egyezik az elvárásainkkal.

Hasznosabb, ha már akkor kifejezzük az elismerésünket, amikor nincs gond az iskolában, ez azonban nem puszta dicséretet jelent. Érdemesebb észrevenni, visszajelezni és számba venni a jól végzett munkát, kiemelni bizonyos jól sikerül részleteket, és értékelni a kitartást, amelyet a gyermek a véghezvitelbe fektetett. Hasznos lehet arról is beszélgetni, hogy mi állhat a pozitív eredmények hátterében, kiemelve a gyermek erőfeszítéseit is, hiszen ez fogja hozzásegíteni ahhoz, hogy lássa, hozzáállása és igyekezete szerepet játszott a sikerben. Máskor elegendő, ha őszinte figyelemmel, érdeklődéssel és kérdésekkel fordulunk a gyermekünk tevékenysége felé, ha felajánljuk, hogy amennyiben igényli, mi magunk is szívesen részt veszünk benne. Motiválhatja, ha megmutatjuk számára tevékenysége gyakorlati hasznát. Olykor pedig csak egy mosolyra, simogatásra vagy ölelésre van szükség, amellyel a figyelmünket és a szeretetünket közvetítjük.

Az iskolarendszer csupán az intelligencia néhány részterületét értékeli és kéri számon, s nem biztos, hogy éppen azokat, amelyekben a mi gyermekünk tehetséges. Támogassuk őt abban, hogy megtalálja azokat a területeket, amelyeket szívesen és jól csinál, s az itt elért eredmények hozzájárulnak majd egy egészségesebb, pozitívabb énkép formálódásához, az alkotó felnőtté váláshoz! Ugyanakkor a „nemszeretem” területeken is érdemes motiválni, hiszen csak így tanulhatja meg, hogy a frusztráció ne rettentse vissza a nehézségektől.

Visszatérő probléma, hogy a gyermek eredményeire a szülő még gyenge teljesítmény esetén is dicsérettel reagál, hiszen biztatni és bátorítani szeretné csemetéjét.

Ezzel az a gond, hogy maga a gyermek is érzi, ha teljesítménye nem ütötte meg a mércét – olyan ez, mintha leértékelnék képességeit. A sztárolás helyett előrébbvivő, ha elismerjük a sikereket és kudarcokat, de nem ezeket helyezzük fókuszba, hanem az ezekhez vezető utat értékeljük a gyermekkel közösen. Ezzel a szemléletmóddal a gyermek elsajátíthatja, hogy miként tűzhet ki elérhető célokat, miként tehet erőfeszítéseket, amikor kihívásokkal találkozik, és hogyan gyűrheti le az előtte tornyosuló akadályokat. Nem kell feltétlenül tökéletesen teljesíteni, hiszen a hibázás is egy újabb lehetőség a fejlődésre, főként, ha a felnőtt környezet sem csupán minősíti, hanem a fejlődés lépcsőfokaként értékeli ezeket.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A történet 

Képzeljünk el egy fantasztikus országot, Kumandrát, ami valamilyen különös okból sárkányalakú a térképen. Az emberek békében és harmóniában élnek, nemcsak egymással, hanem a köztük járó igazi sárkányokkal is. Egy napon azonban valamiféle gonosz erő támadja meg a vidéket, és tartja rettegésben a lakókat. A sűrű, fekete, füstszerű drúnok alaktalanul és fenyegetőn suhannak, bárhol képesek felbukkanni és egy szempillantás alatt kővé dermesztenek minden élőlényt. A sárkányoknak nem marad más választásuk, minden csepp varázserejüket egy különleges ékkőbe sűrítik és feláldozzák magukat, hogy megmentsék az emberiséget. Az ékkőbe zárt sárkánymágia elzavarja a drúnokat és feléleszti a kővé vált embereket. Bár a sárkányok eltűnnek, legalább az emberek békében, elégedettségben élhetnek tovább. Ugyanakkor semmit sem tanulnak a leckéből, összefogás helyett viszálykodás alakul ki köztük, amely végül háborúba torkollik. Kumandra darabjaira hullik, az egyes tartományok pedig körülbástyázzák magukat, és ádáz ellenségként tekintetenek egymásra. Féltékenységük és irigységük oka pedig a már említett, sárkánymágiával átitatott, felbecsülhetetlen értékű ékkő, amelyet az egyik tartomány őriz. Innen származik főhősnőnk, Raya is. 

Raya édesapja ügyes harcossá képezte ki a kislányt, és az ékkő őrzőjévé avatta. Az apa álma az, hogy egyesítse az egymástól elszakadt területeket, mert hiszi, hogy a barátságosság, a kedvesség, a tisztelet és a bizalom még nem ment ki a divatból, és bár lehet, hogy szokásainkban és kultúránkban különbözünk, de éppen ezektől a különbségektől lehetünk mégis egyek, mert mindenki hozzátesz valamit a nagy egészhez. Raya bár szkeptikus, mégis megpróbál apja nézetei szerint cselekedni, ám sajnos rossz embert tüntet ki a bizalmával, amelynek következtében a drúnok ismét pusztításba kezdenek, a világuk pedig talán örökre és visszavonhatatlanul megváltozik.

Rayának szembe kell néznie a tettei következményeivel, és meg kell próbálnia helyreállítani a felborult egyensúlyt. Barátjával útnak indul, hogy megtalálja az utolsó sárkányt, és egyesítse a széttöredezett világot. 

Rayának útja során szembesülnie kell a ténnyel, hogy bármilyen éles eszű, bátor és tehetséges is valaki, attól még akadnak olyan problémás helyzetek, amelyekben elkél a segítség. Meg kell tanulnia segítséget kérni és elfogadni, bátorságot kell gyűjtenie az ismerkedéshez és a bizalomhoz, mert a másikkal való kapcsolódás az egyetlen esély arra, hogy a kifelé prezentált maszk mögött megláthassuk az emberek valódi arcát. 

A gyanakvás pszichológiája 

Társas lények vagyunk, ami egyben azt is jelenti, hogy boldogságunk és boldogulásunk sem csupán az egyéni indíttatásainktól függ, hanem a minket körülvevő környezet is szerepet játszik benne. Ahhoz, hogy ebben az útvesztőben eligazodjunk, meg kell találnunk a kételkedés és a bizalom kényes egyensúlyát. 
Egy kis gyanakvás hasznos és természetes reakció, hiszen a kételkedés szemüvegén keresztül könnyebben észrevesszük a fenyegetettséget, ami a védelmünket és a túlélésünket szolgálja.

Fontos, hogy mielőtt bizalmat szavazunk valakinek, meggyőződjünk a becsületességéről, átláthatóságáról, elszámoltathatóságáról és tisztességéről.

De mi van akkor, amikor valaki mindent fenyegetésnek érzékel, csak a rosszat látja meg, és elképzelhetetlennek tartja, hogy valakit a puszta jó szándék vezessen? Ilyenkor érdemes a történésekre és az azokhoz kapcsolódó ítéletekre kívülről és bizonyos távolságból rátekinteni. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mások is reálisnak látják a gyanúmat? Valóban megalapozott a félelmem? Hogyan magyarázhatnám a történteket, ha alapvetően jóindulatot feltételeznék?” Más szemszögből vizsgálva az eseményeket talán kiderül, hogy a másikat nem a rosszindulat vezérelte, esetleg valamilyen félreértés húzódik meg a háttérben. Érdemes arra is vigyázni, hogy megőrizzük a nyitottságunkat, és egy-egy rossz tapasztalat alapján ne vonjunk le általános következtetéseket. 

Együttműködés vagy versengés? 

A rajzfilm gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt emészthető módon tálalja az együttműködés kontra versengés dilemmáját. Vajon hol húzódik meg a határ az egyéni és a közös érdekek között? Felülírhatja-e egyik a másikat, és egyáltalán lehetséges-e a kéz a kézben haladás? 
A versengés és kooperáció közti választással kapcsolatos legismertebb helyzet a fogolydilemma, amelynek során a foglyoknak arról kell dönteniük, hogy bevallják-e a bankrablást, amit a társukkal együtt követtek el. A játékelmélet klasszikus története szerint a két gyanúsítottat elkülönítve őrzik, majd az ügyész mindkettőjükkel külön-külön ismerteti a helyzetet. Ha egyikük sem vall, 1-1 évet kapnak; ha mindketten beismerő vallomást tesznek, 6-6 év lesz a büntetés; ha pedig csak az egyikük vall, akkor az, aki beismerte a rablást, szabadon elmehet, aki pedig hallgatott, 10 év börtönt kap. A közös érdeket tekintve a helyes stratégia, hogy egyikük sem tesz vallomást, de a legvalószínűbb az, hogy mindkét érintett beismeri a rablást, hogy ezzel elkerülhesse a legrosszabb végkimenetelt. Hasonló szituációt ír le a pánikhelyzet csapdamodellje, amelyben a résztvevőknek egy zsinóron lógó kúpot kell egy olyan palack száján kihúzni, aminek a száján egyszerre csak egy kúp fér ki, miközben a veszélyt jelképezve a palackban a vízszint folyamatosan emelkedik. Ha mindenki együttműködik, és kivárja a sorát, akkor valószínűleg mindenki megmenekül, ha viszont feladják a kooperációt, akkor forgalmi dugó alakul ki, és sokan bennragadnak. 
Általában a másikkal való előzetes tapasztalatainkat használjuk fel annak megítélésére, hogy mennyire várhatunk együttműködést tőle. N. Kollár Katalin és Szabó Éva tanulmányából kiderül, hogy egymást követő interakciók során a versengő magatartásra a másik fél is versengéssel válaszol, míg a kooperáció együttműködést vált ki.

Axelrod szerint a versengés és együttműködés útvesztőjében az optimális stratégia elemei a következők: Soha ne kezdjünk elsőként versengeni! A másik fél versengő magatartására mi is válaszoljunk versengéssel!

Ne tartsunk haragot, ha a másik együttműködővé válik, mi is kooperáljunk! Felejtsük el az irigységet, és ne bánkódjunk azon, ha a másik többet nyer, mint mi! Tartsuk szem előtt, hogy a döntésünkkel a következő interakciót is megalapozzuk! 
A fentiek alapján úgy tűnik, sem az erőltetett együttműködés, sem a versengés életre-halálra nem kifizetődő stratégia. Az előbbi esetében könnyen balekké válhatunk, míg az utóbbi esetében a kapzsiság és önzőség pillanatnyi sikerekhez és örömmámorhoz vezethet, esetleg egy szűk réteg bizonyos ideig még élvezheti is a megszerzett kiváltságokat, ám előbb-utóbb az élet mindenkinek benyújtja a számlát. Megoldást a párbeszéd, a megbeszélés jelent, amikor képesek vagyunk félretenni az előzetes elvárásainkat, és valóban meghallani, amit a másik mondani szeretne. 

Kép

Párbeszédre hangolva 

Talán nincs is általános igazság, hiszen a mesét elnézve minden tartománynak igaza volt valamiben, érzéseik, gondolataik és szenvedésük valós és tapintható, de a saját nehézségeik annyira elhomályosították a tisztánlátásukat, hogy képtelenek voltak a többi tartomány fejével is gondolkodni. Szinte teljesen elvesztették az együttérzésüket a nem szorosan hozzájuk tartozó emberek iránt. Önző érdekből küzdöttek a túlélésért, ez a csata ebben a formában pedig az elejétől kezdve kudarcra volt ítélve. Vajon miért ragaszkodunk körömszakadtáig az álláspontunkhoz, és miért olyan nehéz kitörni az általunk kreált kényelmes és zárt véleménybuborékból? 
A tudomány szerint az előzetes beállítódásunk hatással van arra, hogy miként dolgozzuk fel az eseményeket. Ennek hátterében a kognitív disszonancia húzódik meg, ugyanis amikor egy új információ ellentmond a gondosan felépített világképünknek és identitásunknak, akkor mély belső feszültséget élünk át.

Neurológiai vizsgálatok szerint az agyunk kétségbeesetten torzítja a tényeket, átszínez és radírozgat, hogy azok illeszkedjenek a saját nézeteinkhez.

A disszonáns információk hatására a logikus gondolkodásért felelős agyterület kikapcsolódik, majd amikor a konszonancia helyreáll, akkor az agy érzelmi területe boldogan aktiválódik. A megerősítő torzulás fogalma szerint nem a véleményünket igazítjuk a tényekhez, hanem a tényeket szűrjük és értékeljük aszerint, hogy azok alátámasztják-e a véleményünket. Ráadásul nemcsak a tényeket, hanem a vitapartnert is torzítva érzékeljük: miközben magunkat hibátlannak látjuk, addig a másikat csupa negatív tulajdonsággal ruházzuk fel. 
Ennek feloldása csak úgy történhet meg, ha tudatosan kilépünk elménk börtönéből és a kényelmes véleménybuborékunkból azért, hogy érdemi párbeszédet folytathassunk.

A sikeres kommunikáció feltétele, hogy bármennyire is meg vagyunk győződve az igazunkról, elfogadjuk, hogy a másik nézőpontja is érvényes olvasat.

Nem kell egyetértenünk, de érdemes a megértés igényével fordulnunk az eltérő vélemény felé. Amikor ugyanis előítélettel fordulunk a másik felé, vagy ellenségnek látjuk őt, akkor az megakadályozza, hogy jól értsük a mondanivalóját. Szükség van értelmes vitákra, mert a különböző nézőpontok megismerése és ütköztetése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szélesítsük a látásmódunkat és új, kreatív gondolatok születhessenek. A vita alatt tartsuk szem előtt azokat az egyetemes emberi értékeket, amelyeket nem lehet pénzért megvenni, sem pénzre váltani: megbecsülés, tisztelet, barátságosság, bátorság, bizalom, összefogás, szeretet. Emberiességünknek az a belső magja, ékköve, amelyet csak az élet kalandos útjain, másokkal való találkozásaink nyomán fedezhetünk fel igazán. Ki tudja, talán még az utolsó sárkányt is megtalálhatjuk, ha jó helyen keressük! 

Források: Dúll Andrea és Varga Katalin: Általános pszichológiai gyakorlatok 2. 
N. Kollár Katalin és Szabó Éva: Pszichológia pedagógusoknak 
Elliot Aronson és Carol Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Covid-generációnak hívják – saját maguk is – azokat a fiatalokat, akik testközelből élték át a kényszerű otthonlétet, a munkahelyvesztést, a szülőkhöz hazaköltözést, a kisszobából elvégzett egyetemi szemesztereket. A szépnek induló életkezdés után a hirtelen bekövetkező visszalépés sokaknál okozott depressziót. „A bezártság során az alkoholizmus, családi erőszak, öngyilkosság egyaránt megnövekedett, a hosszú távú hatásokat pedig nem is tudjuk. Egy szülőnek egy reménye maradt, hogy talán az ő gyerekét ez nem értini” – mondta Rusvai Miklós a podcastban. A munkakörülményeikre is jelentős, hosszú távú hatást gyakorolt az elmúlt másfél év. A biztos munkahelyek megbecsülésével kevesebb lett a jobhopperek aránya, viszont nagyobb lett a korosztály elvárása a home office és a rekreációs juttatások iránt. A szakemberek véleményét a Lounge Group jelenleg folyó, a járvány munkaerőpiaci hatásait vizsgáló Munkadinamika kutatás is alátámasztja. „Nehezített terepre, de más igényekkel érkezik a Covid-generáció a piacra” – foglalta össze a Századvég Alapítvány kutatója a tapasztalatokat.

A Lounge Group podcastjának különkiadása, már elérhető a Summit Play felületén. A különleges 20. részben Bereczki Enikő, generációs szakértő, Torzsa Gabriella, a Századvég Alapítvány kutatója, Dr. Rusvai Miklós virológus és Lobenwein Norbert, a Sziget és a Volt Produkció fesztiváligazgatója elemezte a járványhelyzet hatását az élet legkülönbözőbb területeire.

Még a szórakozás is új formát kapott: virtuális valóság bulival, otthonról adott koncertekkel és ketrece zárt bulizással egyaránt próbálkoztak a szervezők, de a személyes élményt nem sikerült pótolni. „A másfél évig munka nélkül maradó alvállalkozók közül sokan nem tudnak megmaradni a piacon” – osztotta meg tapasztalatait a fesztiválszervezés kulisszái mögül Lobenwein Norbert.

Az eggyel idősebb, Y-generáció szintén megsínylette a járványt: szendvicsgenerációként a gyerekeikről és szüleikről is egyszerre kellett gondoskodniuk. Ugyanakkor a pandémia pozitív hozadékaként itthon is többmillióan végeztek el egy autodidakta, ingyenes számítógépes tanfolyamot, ami a böngészés, információszerzés, online meeting, bevásárlás, szórakoztató tartalmak (lásd: podcast!) elérését egyaránt magában foglalta. „Megjelent a fordított szocializáció: a fiatal családtagok hatására és tanítására az idősebbek is elkezdtek online szolgáltatásokat használni” – mondta Bereczki Enikő generációs szakértő.

Emellett pedig egy világ tanult meg végre kezet mosni – mondta a válság előtt talán nem is ismert, de mostanában napi legalább két interjút adó virológus –, ami a legnagyobb hozadéka lehet a járványnak. Emellett olyan műveltségre is szert tett az emberiség, aminek egy hasonló helyzetben még nagy hasznát veheti. Ki tudta például két éve, mi az a mRNS, a PCR teszt, vagy a tüskefehérje? Ezek és hasonló érdekességek derülnek ki a Lounge Group jubileumi podcastjából, az L20-ból.

Giuseppe Scelsa két évtizede költözött Magyarországra és építette fel a tóparti házat felesége, Zsuzsa, és ikergyermekeik, Elisa és Orazio számára. Giuseppe nemcsak vegyítette a két nemzet gasztronómiáját, hanem a francia és az angol után magyarul is megtanult, és Zsuzsával ebben a multikulturális közegben nevelték gyermekeiket, akik aztán szabadon választhattak a továbbtanulást illetően: Elisa Budapesten, Orazio pedig Milánóban jár egyetemre.

A járványhelyzetből adódó korlátozások miatt és a digitális oktatásnak köszönhetően azonban tavaly mindketten visszamentek a szülői házba, amelynek alagsorába apjuk munka után minden nap elvonul alkotni.

Az összezártság összefogásra és közös alkotásra indította őket, ennek eredménye lett az ORAZIO's márka első kollekciója. „A körülmények ellenére jó volt együtt lenni a családdal, és tulajdonképpen ez adta az ötletet, hogy itt az ideje alkotni valamit” – meséli Orazio, akiben már érlelődött a gondolat, hogy az öltözködéssel kapcsolatos szemléletét egy saját kollekcióban keltse életre. Nagy hatással volt rá olasz nagyapjának a stílusa, akit szintén Oraziónak hívtak. „Gyakran viselek olyan darabokat, amelyek a nagypapámtól maradtak rám. Ezt a stílust szerettem volna továbbvinni egy márkában úgy, hogy a múlt értékeit a jelen élményeivel kombináljam a jövő generációi számára.”
Apja, Giuseppe 2017-ben kezdett el kidobott, kiselejtezett tárgyakból, fém alkatrészekből, kődarabokból és egyéb hulladékokból művészeti alkotásokat létrehozni. „Mindig is szerettem saját kezűleg készíteni dolgokat. Fiatalkoromban egy időben Angliában antik bútorok felújításával foglalkoztam. Amikor Torinóban éltünk másfél évig, mindenféle régiségekből kezdtem lakberendezési tárgyakat újragondolni. Első lámpáimat a gyönyörű Piemont tartományban tett kirándulásaink során talált uszadékfák, kövek, borostyánágak és régi csillárok elemeiből állítottam össze” – meséli Giuseppe. Minden forma és anyag megmozgatja a fantáziáját: csapágygolyó, pillangó tipli, bádogkancsó, Pannónia-lámpa, falemez – Giuseppe újat alkot mindből. „Az anyagok újrahasznosításának élménye gyerekkoromig nyúlik vissza. Volt egy nagybácsim, aki az ötvenes években már szelektív hulladékgyűjtéssel foglalkozott, virágzó vállalkozást alapított. Amikor édesapámmal több évig külföldön éltünk, Afrikában drótokból összeeszkábált autókkal versenyeztünk.

Irakban pedig, amikor a ruháimat odaajándékoztam egy helyi családnak, a ruhafoszlányaikból összekeményített labdát készítettek másnapra, és azzal fociztunk.

Mindig is elvarázsoltak a régi eszközök, főleg azok, amelyeket kézzel készítettek” – teszi hozzá Guiseppe. 

Kép

Orazio első kollekciójának alapjául apja újrahasznosított fapanelre festett egyik képét választotta. 
„Nagyon örültem, amikor Orazio előállt az ötlettel, hogy az egyik festményemet használja fel a kollekciójához. Nagy büszkeséggel tölt el az a gondosság, amivel a folyamatot végig vitte és minden részletre figyelt. Az ORAZIO's márka elindításával párhuzamosan a »Találkozások« című festmény felhasználásával zárt végű sorozatot indítottam (ez azt jelenti, hogy limitált a darabszám), a másolatok sorszámozottak és a saját kézjegyemmel hitelesítettek. Az 1-es és a 2-es sorszámú kép természetesen Elisa és Orazio tulajdona. Úgy gondoltam, szép emlék lesz mindannyiunknak” – meséli Guiseppe. 
A Találkozások című festményből printelt anyagok készültek, amiket olyan alapdarabokhoz használtak, mint a kifordítható bucket hat, a bandana, a pólók és a sort. Az Orazio x Arte di Pino kapszulakollekció az apa-fiú kapcsolat új megéléseiből született friss és vidám öltözéksor.

A kampányanyagot szintén együtt készítették horvátországi nyaralásuk során egy analóg géppel, filmre fotózva, ahogy ifjúkorában az apa és a nagyapa is fényképezett. 

„A színek erején keresztül a »Végtelen nyár« kollekció a szeretetről, az egyenlőségről, a múlt tiszteletéről és a jövő elfogadásáról szól” – meséli Orazio. „A fazonokat úgy találtam ki, hogy évszakoktól és trendektől független egyedi darabok jöjjenek létre, amelyek egy fenntartható, hosszú életű, családi kapszulagardrób alapjai lehetnek. Minden egy méret, amit az XS-től az L-ig bárki tud viselni, és mindenkin másképp fog állni. Unisex minden darab, így egy család tagjai egymás között váltogatva is viselhetik, ahogy én is viselem a nagypapám ruháit, az édesapámét, vagy éppen ő az enyémet” – teszi hozzá. 
Mivel az egész család életvitelét meghatározza a fenntarthatóság, a ruhák készítésénél is a lehető legkisebb ökológiai lábnyomra törekedtek. A kollekció minden darabja hazai gyártás: egy budapesti, szintén családi varroda műhelyében készülnek. Az anyagok beszerzését és printelését is ők intézik. 

Kép

A család férfi tagjainak alkotó energiái mögött nagy szerepe van a nők munkájának. Elisa Orazio marketingjének legfőbb ihletője: egyszerre fotósa és modellje, aki nemcsak szépségével, hanem ötleteivel és tudásával is hozzátesz a kommunikációs anyagok sikerességéhez. „Nagyon örültem, hogy én lehettem a modellje az első kollekciónak. Különlegesnek éreztem magam; jólesett, hogy én kerültem a képekre a női szerepbe, nem pedig Orazio valamelyik modell lány ismerőse.

Az is sokat jelentett, hogy hagyta, hogy beleszóljak a dolgokba, megfogadta a tanácsaimat, pedig ez nem volt korábban jellemző. Izgalmas és kihívással teli volt egyszerre a kamera két végén is helytállni.

Az instruálás és fotózás már jól megy, általában könnyen megtalálom a jó szögeket, és tudom, hogy mi tetszik Orinak, amikor őt fotózzák. Az inkább kihívás volt, amikor nekem kellett modellt állnom. Éreztem a nyomást, hogy nincs sok időnk, és kellenek a jó anyagok. Mindent összevetve, önbizalomnövelő élmény volt, és nem mellesleg menő dolog, hogy azt mondhatom, kis részben, de én is hozzájárultam az ORAZIO's márka létrejöttéhez” – meséli Elisa. 
Az egész családot és a kreatív vállalkozást főállása mellett az édesanya, Zsuzsa fogja össze. Giuseppe munkásságának elhivatott menedzsereként ő szervezi a kiállításokat, intézi a kommunikációt, figyeli a pályázatokat. A korlátozás alatt született apa-fia együttműködésre anyaként is büszke. „Mi, lányok a hátország vagyunk az alkotó fiúk mögött, de azt hiszem, ez is legalább olyan fontos.

Büszke vagyok a kreativitásukra, az összefogásra és hogy ilyen jól működik csapatként a családunk. Együtt dolgozni, szinte egyenrangú félként tekinteni a gyerekedre és elfogadni, megbízni a képességeiben, megérzéseiben – szerintem ez nem mindig egyszerű.

A gyerek oldaláról pedig az, hogy ne a szülőtől várja, hogy megtegyen dolgokat, hanem önállóan menjen a saját feladatai után. Mi most a vállalkozás révén ezeket nap mint nap gyakorolhatjuk” – meséli Zsuzsa. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus vitathatatlanul fontos esemény volt a magyarok életében, és úgy vélem, még sokáig fogunk arról az egy hétről beszélni, élményeket megosztani egymás között. Sokszor fogjuk felidézni Ferenc pápa szavait: „Veletek és értetek mondom: Isten, áldd meg a magyart!” – és ezek a szavak több ezer cigány/roma hívő szívéhez is utat találtak. A kongresszusi zárómise után két nappal, szeptember 14-én a pápa már Kassa külvárosában köszöntötte az ott szinte nyomorban élő romákat: „Köszönöm, hogy fogadtok, köszönöm a szeretetteljes szavaitokat!”

Nem először fordult elő, hogy a tisztségét töltő pápa külön figyelmet szentelt a cigány közösségnek.

A II. Vatikáni Zsinat után az akkori egyházfő is személyesen fordult a cigánysághoz. (A zsinat előtt, bár voltak kezdeményezések, a területi elvre épülő Egyház pasztorációjának hatóköréből a vándorló kompániák kicsúsztak.) VI. Pál pápa gyakran vont párhuzamot a vándorló cigányság és Isten zarándokló népének biblikus képe között. 1965. szept. 26-án VI. Pál a zsinati atyák kíséretében nagyszabású cigány zarándoklaton vett részt Pomeziában. Itt hangzott el máig híres mondata:

„Ti nem az Egyház peremét képviselitek most, hanem éppen a központját alkotjátok, az Egyház szívében vagytok.”

VI. Pál szavai eljutottak Magyarországra, s ha nem is mindenki, de voltak, akik meghallották, befogadták, s hogy megvalósulhasson a Szentatya hitvallása, elkezdték felelősséggel, szeretettel, türelemmel a munkálkodást cigány testvéreink körében.

Csak érdekességként említem meg, hogy Magyarországon az első cigánypasztorációs „kezdeményezés” megelőzte a VI. Pál pápa szentbeszédében elhangzott, fentebb idézett mondatot. Ugyanis Sója Miklós hodászi görögkatolikus lelkész már 1946-ban állandó látogatója volt a helyi cigánytelepnek, és ebben a szellemben közelítette meg a közösséget. Azt a területet, ahol a hodászi cigányok laktak, Kolerásnak nevezték, mert ott volt a falu dögkútja. 1000–1500 cigány élt a telepen, nagy részük oláh cigány, a kisebbség romungró. Sója Miklós a következőképpen vallott hodászi tevékenységéről:

„1941-ben Dudás püspök Hodászra helyezett. Nem tudta azt a püspököm, hogy ottan cigányok is vannak, én se tudtam. Csak egyszer elvetődtem a cigánytelepre megérkezésem után nem sokára. Majdnem gyökeret vert a lábam a bámulattól, amikor megláttam a rettenetes szennytengerben a földbe ásott kunyhók össze-vissza sokaságát. Mint afféle Kolumbusz-féle felfedező felkiáltottam magamban: de hiszen ez a sziget nincsen rajta a püspöki térképen! ... Egy tágasabb falusi portánál is alig elégséges területen tömérdek tákolt, düledező kalyiba, földbe ásott kunyhó éktelenkedik, belül egymás hegyén-hátán emberek, ruha jóformán csak némelyiken. Az egész telepen nincs egyetlen kút, egyetlen WC sem. ...

Kép

Sója Miklós

Első látogatásomkor megállapítottam, hogy ha ezeket is embereknek veszem, akkor engem nem 1500, hanem 3000 emberhez küldtek.

Megengedték, hogy néhány kunyhóba benézzek. Fejemet mélyen meg kellett hajtani, hogy beléphessek, óvatosan lefelé lépve jutottam a pince mélyére, ahol ömlesztve éltek, s csak némelyiken volt egy-egy darab ruha. A szegénység, éhínség, tisztátalanság, a meztelenség, a bűn látszott rajtuk.” Sója Miklós esperes negyven évet szolgált Hodászon. Jelszava ez volt: „A szegényeknek hirdettetik az evangélium!” Máté 11,5 „Le csarengé gálszoszájvel o évángéliumo”.

Igen, de milyen nyelven? – vetődik fel a kérdés, és itt érkezik a történetbe a professzor.

Erre a kérdésre adott választ Tarjányi Béla, a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat elnöke, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Újszövetségi Tanszékének vezető professzora 2008-ban, amikor megjelentette a világon először a romani nyelvre fordított teljes Bibliát. Ezen alkalomból készítettem interjút vele a fordítás megjelenésének előzményeiről, hátteréről. (Szomorú aktualitását az is adja, hogy 2021. szeptember elején vettünk búcsút a professzortól.)

„Fiatal káplán-koromban kezdtem tanulni a cigány nyelvet az utcán játszó cigánygyerekektől. És az volt számomra az első meglepetés, amikor számolni tanítottak, és meghallottam a számok nevét: duj, trin, panzh, efta, okto, desh. Ezek a szavak nagyon hasonlítottak a számok görög neveihez. Ezzel kezdődött a barátságom a cigány nemzetséggel. Egyébként pedig egész életemben a Bibliával foglalkozom.

Kétezer éve törekszik arra a keresztény egyház, hogy a Biblia üzenetét, a Teremtő üzenetét, Jézus tanítását minden nép saját nyelvén hallhassa és olvashassa. De ez egy 15 milliós nép számára, a cigányság számára sajnos csak most valósulhatott meg.

Természetes volt számomra, hogy ha van valaki, aki vállalkozik erre a munkára, ha jön végre egy ember, és azt mondja: lefordítom a Bibliát, akkor mi mást tehettem volna, mint a Bibliatársulat vezetője, minthogy igent mondjak rá. Ez persze azt is jelentette, hogy ehhez az anyagi feltételeket is meg kellett teremteni az első betű lefordításától egészen a kiadás befejezéséig – és mi meg is tettünk mindent. A magyarság is ott van, ahol van, és a cigányság is ott van, ahol van… Mi, keresztények, katolikusok, a Bibliatársulat munkatársai a magyarság számára is a krisztusi értékeket mutatjuk fel, és valljuk, hogy a társadalmon csak ez segíthet, nem más. Annak örülnék, ha ez a fordítás és kiadás nem csak diadalmas siker lenne, hanem sokak kezükbe vennék ezt a cigány bibliát, lelkipásztorok, cigány pedagógusok, értelmiségiek... és a cigányság is felfedezné a Bibliában rejlő értékeket. … A Szentírás örök érték. Hadd kapják meg ezt a saját nyelvükön cigány testvéreink is. Hátha jobban megvalósul ezáltal a békesség, a szeretet, az erkölcs, egymás elviselése és elfogadása – sőt, nemcsak egymás elfogadása, hanem egymás kölcsönös megbecsülése, szeretete is.

Ezt hirdetjük mi magyarnak, cigánynak egyaránt, és most ehhez a cigányságnak is a kezébe adtuk a legfőbb eszközt, a Bibliát.

Kép

Tarjányi Béla - Kép: Merényi Zita/Magyar Kurír

A cigányság körében nagyon sokan vannak vallásos, Isten-szerető, Mária-tisztelő emberek. Manapság azt szorgalmazzuk a magyarok között, hogy rendszeresen forgassák, olvassák a Bibliát, most cigány testvéreinket is arra hívjuk meg, hogy olvassák ők is – immár a saját nyelvükön –, csak jót tanulhatnak belőle. Bízom benne, hogy szükség lesz rá, és sokan fogják olvasni, hallani, hallgatni. És természetesen szeretnénk ezt a fordítást ismertté tenni, felajánlani Róma felé is, és Rómán keresztül az egész világ számára.”

A pápáról és a tudósról már esett szó, emlékezzünk hát az első ismert cigány/roma plébánosra, Pozsár Endrére (1856. február 24. – 1930. március 30.)

„Papszentelés. Váczon a mult vasárnap tartotta első miséjét Pozsár Endre. Az egyházi ünnepély nagy feltűnést idézett elő, mert a fiatal pap egy váczi czigány családból való. Érdekes részlete volt az ebédnek az uj pap rokonai, kik a hires Rácz Pali vezetése alatt játszottak. Rácz maga is hivatalos volt az asztalhoz, és egész lelkesedéssel játszott.” Ekképp adott hírt a Vasárnapi Újság Pozsár Endre egyházi szolgálatának első miséjéről, amelyre 1879. július 27-én került sor. A tudósítás pedig egy héttel később, augusztus 3-án jelent meg. Persze hosszú út vezetett addig, míg az ifjú Pozsár Endre pappá szenteléséről beszámolhatott az ország akkori talán legnépszerűbb képes lapja, és az azt követő időszak is sok meglepetést és kihívást tartogatott.

Hát így fért meg egy cikkben a pápa, a professzor és a cigány pap.

A nyitójelenetben egy már szebb napokat is látott orvosi rendelőt, annak sarkában pedig egy széken kuporgó alakot látunk, akinek egész teste sötét pokróccal van letakarva, csupán a szeme látszik ki. Ő Antonio Ligabue, aki olyan, akár egy megrémült, menhelyi kisállat. Kétségbeesetten pislog az orvosra, s miközben annak monológját hallgatja, bevillannak gyermek- és fiatal felnőttkorának emlékképei. Például, amikor nevelőapja az arcába vágja, hogy az ő létezése tévedés, vagy amikor kortársai bántalmazzák, illetve amikor nevelőszülei lemondanak róla, és Svájcból Itáliába küldik.

Antonio, vagy ahogy mindenki nevezi, Toni autisztikus jegyeket mutat: nem tűri, hogy megérintsék, és gyakran vannak dührohamai. Mindez épp elég ok arra, hogy tágabb környezete is megvesse, kikerülje, s fizikailag bántalmazza.

Toninak olasz földön sem lesz jobb a sorsa: a fasizmus évei alatt intézetbe, majd tébolydába kerül, felnőttként nincstelenség vár rá. Sehol nem találja a helyét. Quasimodóként él saját kis világában, egyetlen menedéke a természet. És persze az állatok, akikért kicsi kora óta rajong. A pulykáktól, a nyusziktól és a lovaktól mindig őszinte szeretetet kap, velük osztja meg szomorúságát is. „Mindannyian állatok vagyunk” – mondja. És Ligabue a szó szoros értelmében is olyan, mint egy állat: nappal az utcán, a templomok közt kóborol, fel-felnéz a keresztre, az erdőben éjszakázik, azt eszi, amit a fűben talál. Beletörődik, hogy neki csupán ennyi jár, közben pedig jól tudja, hogy bezzeg a „fontos emberek sok tésztaszószt kapnak” a tésztára. Ha valaki nagy ritkán megszánja, annak odadörgölőzik a lábához, pont, mint egy kutya.

Egyetlen dologhoz ért, ez pedig a rajzolás, és ezt soha semmilyen körülmények közt nem adja fel. Teljes mértékben önállóan, ösztönszerűen alakítja ki saját festői stílusát, egyedülálló képeket fest. Lényegében egy véletlennek köszönheti, hogy egy művészethez értő ember felfedezi a benne rejlő tehetséget. Később támogatóinak és egy olasz filmesnek köszönhetően széles körben megismerik munkáit, és a mindvégig mentális és beszédzavarokkal küzdő Antonio a XX. század egyik legjelentősebb naiv festőjévé válik.

A film második fele Ligabue felnőttkorára, alkotói korszakára fókuszál.

A művész rendkívüli tehetségét élete utolsó szakaszában fedezték fel, és még megérhette, hogy kiállításokat rendeztek a műveiből, amelyek a gyűjtők körében is keresetté váltak.

Toni álmainak céltudatos követése példaértékű motívum: egy ponton túl már ő maga is elhiszi, hogy ér valamit. Elkezdi szeretni az életet, kiáll magáért, és terveket kezd szövögetni. Arra törekszik, hogy bármilyen körülmények közé jut is, ki legyen békülve önmagával és az életével.  Idővel az olasz társadalom is elkezdi teljes értékű emberként kezelni.

Kép

Részlet az „El akartam rejtőzni” című filmből

Szerencsés, ha egy film rendezője olyan történethez nyúl, amelynek dramaturgiája önmagában is megáll a lábán. Antonio Ligabue története ilyen. Diritti az ő hétköznapi küzdelmére, drámájára és meghurcoltatására fókuszál, a természeti képek pedig segítenek a nézőknek feldolgozni egy-egy fajsúlyosabb jelenetet, például amikor Tonit megverik, vagy amikor kényszergyógykezelés alá vetik. A csodálatos vidéki tájak, az időjárási elemek szerves részévé válnak a film dramaturgiájának, emellett klasszikus zenei betétek erősítik Toni dühét, szomorúságát és örömteli pillanatait. Egyes jeleneteket kézi kamerával rögzítettek – a remegő képek tökéletesen segítik átélni Toni sete-suta mozgását, bizonytalan kóborlását az emberek világában. Matteo Cocco operatőr az észak-olasz régiók (Emilia–Romagna és Alto Adige) természetes szépségét ötvözi a festői szépségű ültetvények és az impozáns épületek képeivel.

Akárcsak a fények és árnyékok, a jelmezek és a smink is maximálisan segítik a főszerepet játszó Elio Garmanót az Antonio Ligabuevá lényegülésben.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki az amerikaiaknak Joaquin Phoenix a Jokerben, az az olaszoknak Elio Germano ebben az alkotásban.

Meg sem lepődünk, hogy a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon neki ítélték a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a filmben nyújtott alakításáért. (Amikor Germano átvette az Ezüst Medvét, bevallotta, hogy nagyon megviselte a karakter megformálása).

A Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója, Gabriele La Posta szomorú filmnek nevezte az alkotást. Kétségkívül az, mégis sok erőt meríthetnek belőle a nézők, és nem kizárt, hogy a szívükben derűvel távoznak a teremből. Egyrészt, mert a film az élni akarás mellett érvel, s mind mondanivalóját, mind pedig képeit tekintve rendkívül szerethető, másrészt rámutat arra, hogy minden egyes teremténynek helye van a világban, s hogy mindenben és mindenkiben, így a fogyatékossággal élőkben is van csodálatra méltó.

 Antonio Ligabue el akart rejtőzni. A világ nagy szerencséje, hogy nem sikerült neki.