Biztosan nagyon jóleső érzés önnek, ha egy produkción érződik a saját látásmódja, az egyéni stílusa, s ha be tudják azonosítani egy konkrét mozgáskultúrával, vagy saját formanyelvvel.

Az biztos, hogy kétszer ugyanazt a kreációt sosem alkalmazom. Mindig törekszem az újra. Állandóan tanulok, fejlesztem magam, és nem tudok – de nem is akarok – kibújni a maximalizmusom alól. Imádom az életet és azt, amit csinálok, emellett nagyon szeretem a társművészeteket, úgy a zenét, a képzőművészetet, mint az irodalmat vagy a filmet. Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem a rendezők, koreográfusok iránt, és kihívásként éltem meg a közös munkákat. Volt, aki a dinamikus Ladányi Andreát, volt, aki a lírait szerette volna kihozni belőlem. Sosem próbáltam őket meggyőzni a saját elképzeléseimről. Olyan persze előfordult, hogy amikor már összeállt a projekt, még belecsempésztem valami kis saját motívumot, de sosem volt ellene kifogása senkinek.

Fizikailag és szellemileg rendkívül igénybe veszi az embert ez a hivatás, még akkor is, ha örömből, szívvel-lélekkel csinálják. Öntől milyen életvezetést kíván meg? Gondolok itt például a táplálkozásra.

Míg a Balettintézetben a társaim nyolcvan százalékának oda kellett figyelnie az étkezésére, én szinte mindent ehettem, és ez a mai napig nem változott. Az érettségimre csináltattam egy ruhát, a mai napig jó rám. Én ezt a testet szoktam meg, ezzel dolgozom.

A sok mozgás a mindennapjaim része, amióta az eszemet tudom, a tánc pedig a létezésem alapja. Ebben fogalmazom meg a viszonyulásomat a világhoz, annak történéseihez.

A nyolcvanas években a Markó Iván vezette Győri Balett szólótáncosa volt, aztán Amerikába, majd Finnországba költözött, a világ valamennyi komolyabb táncszínpadán és fesztiválján megfordult, megalapította saját együttesét, az LA Dance Companyt. A Színművészeti Egyetemen is tanított, s pályafutása során minden, a szakmában fontos díjat elnyert, köztük a Kossuth-díjat és az érdemes művész címet. Hogyan fér meg a karrier mellett a magánélet?

Ha az ember olyan partnerre talál, akit hasonló célok, karizma és vágyak mozgatnak, akkor nem kérdés, hogy működik-e a karrier mellett a magánélet. Nekem a férjem, Borlai Gergő ilyen, mindemellett zseniális dobos-zeneszerző, akivel közös projektjeink is vannak. Néha nevetünk azon, milyen elvetemültek vagyunk a hivatásunkat illetően. Elő szokott fordulni, hogy munka közben nem veszem fel a telefont. Így volt ez akkor is, amikor Zsótér Sándorral próbáltam Az öreg hölgy látogatása című darabot. Nagyon kellett összpontosítanom, szöveget is kellett tanulnom, szóval, ha akkor elkezdtem volna keverni a magánéletet és a munkát, akkor nem tudtam volna száz százalékon teljesíteni. Márpedig én sosem adom alább.

Mennyiben más táncművésznek lenni külföldön, mint itthon?

A koronavírus-járvány előtt közel öt évig éltünk Los Angelesben, most az európai bázisunk Barcelonában van. Magyarországon építem fel a karrieremet, itt ismernek, így folyton hazajárok zsűrizni, fellépni és koreografálni. Külföldön óriási különbség van profizmus és kedvtelés között. A nyugati társadalomban az a profizmus elsődleges mércéje, hogy mi adható el, mi piacképes. Teljesen mindegy, hogy operáról, táncról vagy filmről van szó. A táncosok rövid idő alatt szinte mindent el akarnak sajátítani a tanártól, és arra törekednek, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból. Spanyolországban az a fajta maximalizmus és professzionalizmus, amit én képviselek, nemigen van meg – az emberek nagyrészt a saját örömükre táncolnak, és nem feltétlenül azért, hogy profi táncosok legyenek.

A koronavírus-járvány idején táncolt az egészségügyi dolgozókért, az erről készült felvételeket a közösségimédia-oldalakon is megosztotta. Milyen érzés volt Barcelonában 5,5 millió ember tapsa közben improvizálni?

Egyszerre volt hátborzongató és csodálatos érzés.

Spanyolországban nagyon komolyan vették a kijárási korlátozást és tilalmat: Gergővel 83 napot töltöttünk a lakásban, ebből 47 estén keresztül hallatszott a taps.

Minden este kisminkeltem magam, felöltöztem és performáltam. A világnak – és senkinek. Az egyperces performance-okat átküldtem a szintén Barcelonában élő Bánki Ákos festőművésznek, aki videófestést készít hozzájuk – az anyagból dokumentumfilmet készítünk.

Kép

Ladányi Andrea

Most egy forgatás miatt tartózkodik Budapesten: Kristóf György októberben kezdte el forgatni második nagyjátékfilmjét, a Bunkert, s ennek a zenés-táncos alkotásnak ön a főszereplője.

Évekkel ezelőtt az egyik közösségi portálon szembejött velem egy táncosmeghallgatás, amelyre elmentem. A casting végén Kristóf György rendezővel beszélgetni kezdtünk, és később barátok lettünk. Nonverbális alkotás készül; mozdulatokon, színészi játékon alapuló film. Az elmúlt három évben is konzultáltam Gyurival – főleg külföldi táncosokat ajánlottam és koreográfusokat a világ különböző pontjairól, akikről úgy gondoltam, hogy meg tudják formálni azt nyelvet, amelyet ő keres. Nagy öröm, hogy ilyen módon is számítottak a véleményemre időnként Muhi Zsófia castingdirektorral. A történetről dióhéjban annyit, hogy egy csomó ember él a föld alatt összezárva, és még soha nem látták a felszínt. Szerepem szerint én vagyok az egyedüli, aki korábban részese volt a bunker feletti életnek. Egyszer megjelenik egy fény, és reményt ad arra, hogy ki lehet jutni…

Mi még a célja az életben, avagy mi az, amit szeretne még elérni? Ha lehet az eddigieket fokozni…

Mostanában a már említett dokumentumfilmen dolgozom, majd a férjem által szerzett zenékhez forgatok klipeket, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Az én célom az alkotás és a reflexió a jelenre.

Azt szoktam mondani, hogy a jelen élése az én tervem a jövőre.

Szeretnék egyfolytában újabb és újabb dolgokat létrehozni, reflektálni korunk irányzataira, ízlésére, technikai fejlődésére, és nagyon örülök, ha továbbra is hívnak produkciókba, vagy zsűrizni.

Nagy vitát váltott ki pár éve David Kyle Johnson, a Pennsylvania-i Wilkes-Barre-i King's College filozófiaprofesszorának könyve, a The Myths that Stole Christmas (magyarra fordítva: A mítoszok, amelyek ellopták a karácsonyt). A kötetben többek között arról ír, a szülők átverik a gyerekeket, amikor azt mondják nekik, a Mikulás hozza az ajándékot, az igazság kiderülésével pedig csökken a gyermekek beléjük vetett bizalma.

Szerinte azért is káros ennek a hiedelemnek a közvetítése, mert gátolja a fiatalok racionális gondolkodásának kialakulását. Érvelésként meglehetősen drasztikus példákat hoz fel.

„A szülők ezzel a mesével hitre akarnak nevelni, még ha az ellent is mond a bizonyítékoknak. Ugyanezt teszik az iszlám fundamentalisták is, akik szerint istenük akarata, hogy embereket öljenek, vagy a hinduisták, akik meg vannak róla győződve, hogy a Gangesz folyó nem szennyezett, mert egy istennő. Hinni a Mikulásban nem ilyen ártalmas, ám ugyanaz a fajta hiedelem” – fejtegeti könyvében.

Bojti Andrea gyermekpszichológus úgy véli, sokan tévesen felnőtt fejjel gondolkodnak a kérdésről. „Piaget fejlődéselmélete szerint az óvodás korosztályt még az úgynevezett mágikus gondolkodás jellemzi, emiatt valóságosnak hiszik az irracionális dolgokat. A Mikulás és a karácsony köré szőtt mese tehát teljesen illeszkedik képzeletvilágukba” – mondja. A racionális magyarázatoknak épp ezért ebben a korban még nincs relevanciája. A szakértő a logikus győzködés helyett azt tanácsolja a szülőknek, ők is helyezkedjenek bele a gyerekek mesevilágába. Az óvodások kommunikációs eszköztárának két fontos eleme a játék és a mese, ezek használatával könnyebben célba ér az üzenet vagy tanulság, amit át akarunk nekik adni.

A meséknek ezen túl számos egyéb pozitív hatása van a gyermekekre: többek között bővítik szókincsüket, csökkentik a szorongást és elmélyítik a szülőkkel való kapcsolatukat. A Mikulás és a kis Jézus várása pedig mind a gyerekek, mind a szülők számára varázslatosabbá teszi az advent időszakát.

Hazugság?

Több szülő aggodalma, hogy az igazság kiderülésével a gyerek azt fogja érezni, átverték.

Bojti Andrea szerint a mesékkel nem hazudnak, hiszen azok mögött nincs ártó szándék, a szülő–gyermek kapcsolat sérülését pedig nem tartja valószínűnek, legfeljebb, ha a felnőtt is így áll hozzá. Livi egy 2,5 éves gyermek anyukája, idén először ünneplik meg vele a Mikulást. „Mi »hazudni« is fogunk meg nem is. Elmeséltük neki, hogy létezik a finn Mikulás – ezzel igazat is mondtunk –, de mivel nagyon elfoglalt, ezért velünk, az ő segédjeivel küldi el az ajándékot” – osztja meg. Ugyanez a terv karácsonykor, a kis Jézust illetően is, így nem kell logisztikázniuk, hogy meglátja-e a gyerek a meglepetést, a fenyőt pedig együtt tudják feldíszíteni.

Kép

Kép: Pexels / Cottonbro

David Kyle Johnson fent említett könyvében azt is írja, a Mikulás-mítosz gyengíti a keresztény gyerekek Istenbe vetett hitét is. A szerző egy lány szavait idézi, aki realizálta, hogy azért nem kapott meg mindent a Mikulástól, amit kért, mert az nem létezik. Amikor Istenhez intézett imái sem váltak valóra, a Teremtő létezését is kétségbe vonta. A váci, katolikus Szent Család óvodában Mikulás napján Szent Miklósról emlékeznek meg, aki valós személy volt. Ilyenkor a Mikulás meglátogatja a gyerekeket, és ugyan ajándékokat is hoz magával, de püspöki jelmezben, görbe bottal, krampuszi kíséret nélkül érkezik hozzájuk. „Intézményünkben fontosnak tartjuk, hogy az óvodások megismerjék a szentek, például Szent Márton és Szent Erzsébet életét, ebbe a sorba illeszkedik Szent Miklós is. Véleményem szerint misztériuma nem csorbítja a hitüket, ezt inkább olyan traumák okozhatják, mint a szülők válása vagy egyikük elvesztése” – mondja Kisbajcsi Éva, az intézmény óvodapedagógusa.

Kínáljunk nekik új alternatívákat!

Az is gyakori félelem, hogy a gyermekek felvilágosítása nagy törést fog nekik okozni. A családi elbeszélésekből tudom, hogy nővérem sírva fakadt, amikor bevallották neki, hogy nem létezik a Mikulás. A szakértő ennek elkerülése érdekében azt javasolja, a szülők ne egyik napról a másikra szüntessék meg az ünnepekhez kapcsolódó hagyományokat – később is meglephetik például a gyerekeket mikuláscsomaggal – illetve vezessenek be új családi szokásokat. A kicsik számára hasonlóan örömteli lesz, ha ezentúl közösen készítenek ajándékokat, vagy ha karácsonykor együtt díszítik fel a fát.

A nagyobbakat emellett bevonhatjuk a kistestvérek ajándékozásába is, így folytatódhat számukra a játék.

A gyerekeknek ugyanakkor mások is megsúghatják az igazságot, például idősebb óvodás társaik, ahogyan a tévében, interneten látott videók vagy a boltok polcain sorakozó mikuláscsokoládék is gyanakodásra adhatnak okot. Utóbbit nehezebb kikerülni, az interneten viszont érdemes használni szűrőket, mint a Google Chrome Blitzn nevű programja, hogy véletlenül se kerüljön eléjük olyan tartalom, amiben lerántják a leplet (vagy a szakállt) a Mikulásról. És ha már szakáll: szándékuk ellenére a családtagok is lebuktathatják a Mikulást. „Nálunk édesapám szokott beöltözni Mikulásnak, a két nagyobb gyerekemnek viszont gyanússá vált, hogy nagyon hasonlít a papára.  Ilyenkor azt szoktuk nekik mondani, ez azért lehet így, mert a Mikulást mindenki olyannak látja, mint valakit, akit nagyon szeret” – meséli egy másik anya, Gabi.

Az amerikai hagyományok terjedése szintén összezavarhatja a gyerekeket. A tengerentúlon karácsonykor a Mikulás hozza a fát, ahogyan azt sok hollywoodi filmben is láthatják. A nagycsaládos Erzsébet gyerekei nem értették a dolgot, aki ezt azzal magyarázta meg, hogy a Mikulás a Jézuska jó barátja, ezért segít neki.

Az árulkodó jelektől egyébként nem szükséges tartani – körülbelül ötéves korukig még a szülők véleménye a mérvadó a gyermekek számára. „Amikor annak idején a testvéremnek egy osztálytársa elmondta az igazat a Mikulásról, édesapám azzal nyugtatta meg, aki hisz benne, annak a Mikulás hozza az ajándékot. Ezzel sikerült is meggyőznie” – idéz fel egy családi emléket Bojti Andrea gyerekpszichológus.

A szülők részéről azért is felesleges az aggodalom, mert a gyerekek 7-8 éves koruk táján általában maguk jönnek rá az igazságra.

Az iskolaérettség kialakulásával a mágikus gondolkodást realisztikus gondolkodás váltja fel. A gyerekek képessé válnak a világ materiális dolgainak felfogására, és fokozatosan összeáll bennük a kép az ünnepeket kísérő mesékről is. Rádöbbennek például, hogy fizikai képtelenség, hogy a Mikulás egy repülő szánnal bejárja az egész világot. A meséktől való elszakadás azonban egy hosszabb folyamat, és egy átmeneti időszakban még győzködik magukat azok valós voltáról.

Minden megszólaló, éljen bár boldog vagy törött családban, egyedül vagy sok gyerek mellett, képes „hegyeket megmozgatni” a maga életterében. Energikus, alkotó, tettre kész emberek beszámolóit olvashatjuk. A másik közös az ötven írásban, hogy valamennyi – a hiányokról, sérülésekről szólók is – rávilágítanak a család pótolhatatlanságára.

Hogy mennyire nem szirupos rózsaszín a családok életéről festett kép, arra álljon itt néhány példa. „A társadalom jelenleg még nem képes megnyugtató és emberséges megoldásokat felajánlani valamennyi tartós segítségre szoruló embernek és családnak” – mondja ki Czeizel Barbara, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ vezetője. Bagi Iván, a népszerű humorista életútja is azt példázza, mennyire nem tud valódi segítséget nyújtani a társadalom ma még a biológiai családjából kieső gyerekeknek ahhoz, hogy kevesebb sérüléssel érjék el a felnőttkort. Velkey György, a Bethesda Gyermekkórház igazgatója érezteti, mennyire nem magától értetődő az orvosi szakma számára a családi erőforrások támogatása, pedig szakmai evidencia, hogy a szeretetteljes és gondoskodó család gyorsítja és eredményesebbé teszi a gyógyítást. „Családbarát egészségügyi ellátás: a »felkent szakmai szentélyekben« nem kevesen legyintenek erre. Azt sejtetik, hogy ez csak kommunikációs fogás” – írja. A jól működő családok belső dilemmái is felszínre kerülnek: „Elveszem időmet és jelenlétemet az enyéimtől, nem adom nekik oda teljesen magamat. Mentségem van persze, épp azért keresek pénzt, hogy eltartsam a családom. Viszont mit ér, ha odaadom a pénzemet, a munkámra szánt időt, de magamat nem adom oda?” – osztja meg az olvasókkal kétségeit a hatgyermekes Lackfi János költő, író.

Ugyanakkor minden kudarc, még Bagi Iván árvasága, az emberi kapcsolatokért folytatott harcai is csak még kiáltóbban tanúskodnak a jó család pótolhatatlansága mellett.

A könyv további érdekessége, hogy Novák Katalin családokért felelős miniszter emberi arcát jobban megismerjük az ismert emberek írásai elé tett felvezetőiből, mint bármelyik vele készült interjúból. „Egy váratlan gerincműtét után, ágyhoz kötve végre volt sok időm olvasni” – írja például. Megtudjuk, hogy vegyes érzelmei vannak a tévés tehetségkutató versenyekkel kapcsolatban, hogy az ő tágabb gyerekkori családjában is volt világnézeti vita, és kimondja, mennyire keményen áthatja a politika világát a szakmai féltékenység, a versengés. Büszkén szerepelteti édesapját, Prof. Dr. Novák Zoltánt is a megszólalók sorában. Különösen érzékenyen reagál a karrier és család összeegyeztetésének nehézségeire a diplomás nők életében. Schanda (Farkas) Anikó volt kabinetfőnök életútjáról írja például: „Anikó néhány év alatt törekvő, kemény fiatal vezetőből sugárzó, türelmes, szeretettel teli nagycsaládos édesanya lett. Aki láthatóan nem bánta, hogy a vezetői döntéseket felváltották a miért-sír-a-gyerek típusú dilemmák.” Nem kérdés, hogy Novák Katalin hisz a karrier és család összeegyeztethetőségében, ám fiatalkorban egyértelműen a családalapítás előtérbe helyezését tartja helyes döntésnek. 

Nehéz a sok jó írás közül bármelyiket kiemelni, idézni.

Kocsis Fülöp görögkatolikus püspök például azt írja, „csöppnyi büszkeséggel, de még inkább nagy hálával gondolok arra, hogy egy fölmérés szerint Magyarországon a görögkatolikus családokban a legnagyobb a gyermekek száma”, még ha csak tizedes jegyekben is mérhető ez a többlet. Az okok keresése pedig annyira olvasmányos és érdekes, mintha egy kis történelem-, lélektan- és vallástörténet-óra esszenciája lenne. Ha az ellenséges ideológiai záporban valaki elfárad a család értékeinek védelmezése közben, elég, ha elolvassa Bagdy Emőke szenvedélyes szakmai hitvallását vagy Schmidt Mária szókimondó történelmi áttekintését és kiállását a hagyományos család mellett, és újra feltöltődik energiával és érvekkel. A fogyatékkal született gyermeket nevelő, elváltan új családot építő, sok nehézséggel küzdő családok megismerésével pedig még nagyobb és vágyottabb értékké válik, hogy valaki felnőttként így tudja értékelni gyerekkori családját: „Amikor a családra gondolok, akkor az élet összes pozitív érzése fut át rajtam, ami számomra a feltétel nélküli elfogadást, szeretetet, támogatást, meghittséget, őszinteséget, összetartást, felelősséget, és gondoskodást jelenti.” (Hegedüs Éva közgazdász, bankár)

Sok jó érzést és értékes gondolatot viszek magammal ebből a könyvből, a legemlékezetesebb közülük mégis Czeizel Barbara gyógypedagógus egyik felvetése. Azt mindenki tudja, hogy egy férfi és egy nő életet tud adni egy gyermeknek, ám azt kevéssé vesszük figyelembe, hogy „hogyan ad életet egyetlen gyermek két szülőnek. Mert a születés pillanatában a nő anyává, a férfi apává válik, és két új, alapvető identitás kialakulása veszi kezdetét”.

A kötet szerzői:
Irodalom: Lackfi János, Schäffer Erzsébet, Ugron Zsolna, Bagi Iván. Egyház: Prof. Dr. Erdő Péter, Balog Zoltán, Kocsis Fülöp, Gáncs Péter, Köves Slomó, Marton Zsolt, Schanda Anikó. Sport: Lőrincz Tamás és Lőrincz Viktor, Polgár Judit, Görbicz Anita és Vincze Ottó, Dávid Kornél, Michelisz Norbert. Tudomány: Prof. Dr. Martonyi János, Prof. Dr. Bagdy Emőke, Dr. Sulyok Tamás, Prof. Dr. Schanda Balázs, Czeizel Barbara. Egészség: Prof. Dr. Csókay András, Dr. Velkey György János, Dr. Tóth-Heyn Péter, Prof. Dr. Novák Zoltán. Művészet: Miklósa Erika, Rófusz Ferenc, Vidnyánszky Attila, Zsuráfszkyné Vincze Zsuzsanna és Zsuráfszky Zoltán, Balázs János, Szalóki Ági, Oláh Gergő, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás. Családmozgalom: Kardosné Gyurkó Katalin, Skrabski Fruzsina, Székely András, Fűrész Tünde, Nagy Anna. Gazdaság: Hegedüs Éva, Hornung Ágnes, Laposa Zsófia. Közélet: Schmittné Makray Katalin, Zsigó Róbertné Rózsa és Zsigó Róbert, Dr. Schmidt Mária, Dr. Szili Katalin, Bányai Gábor. Média: Hozleiter Fanny – Mosolyka, Süveges Gergő, Keresztes Ilona, Vrábel Krisztina.

„...ami a miénk." Ötven írás a családról. Novák Katalin ajánlóival. Kiadja: Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS)
Felelős kiadó: a KINCS elnöke. Szerkesztő: Novák Katalin családokért felelős miniszter. A Kiadó kötetei (nyomtatott és e-könyv formátumban) megrendelhetők a KINCS könyvesboltjában: www.ekonyv.koppmariaintezet.hu

Kép

Szívemnek egyik legkedvesebb országrészében vagyok, a Balaton-felvidéken. A Badacsonyörs tábla előtt jobbra fordulva (ha Budapestről érkezünk) egy keskeny, kanyargós út vezet a parkolóhoz. Itt vár minket Folly Réka, az arborétum alapítójának dédunokája, aki ma megmutatja nekünk a kertet és legújabb terveiket. Gyönyörű idő van, atlaszcédrus, paratölgyek és ernyőfenyők alatt tudjuk meg, hogy Magyarország legszebb fekvésű parkolóját is fejlesztik: teraszos szerkezetű lesz, ültetett fákkal, kerékpártárolóval, elektromos autóknak és kerékpároknak töltési lehetőséggel.

Belépünk a kapun, ahol egy kedves jegypénztároson kívül több óriási fa fogad. Most már tudom, hogy ezek is atlaszcédrusok. Ezek azonban attól különlegesek, hogy egy-egy fészket építettek rájuk, ahova egy létra vezet.

Nagyon örülök, hogy már belépéskor van valami érdekes megfigyelni való, mert pár hét múlva nyolcéves keresztlányomat szeretném elhozni, aki nagyon szereti a Balatont, és szerencsére a természetet is. Arra gondolok, hogy már itt le fogom nyűgözni, mert bár szép az út idáig a Balaton mellett, mégis hosszú Budapestről, jó lesz megpihenni, körülnézni, és megérkezni lélekben is, mielőtt belevetjük magunkat a kert rejtelmeibe. A bejáratnál térképet vehetnék magamhoz, de őszintén bevallom, lelkiismeret-furdalásom lesz a papír miatt, amit csak pár órát használnék. Réka megoldja a dilemmámat, jelzi, hogy bárkitől lehet információt kérni, itt mindenki mindent tud, csak meg kell szólítani a kollégákat, akik a #follynlove feliratú ruházatukról különböztethetők meg.

Kép

Folly Arborétum, atlaszcédrus - Kép: Széll Bálint

Szürkebarát szőlősoron vonulunk feljebb a borászati épületig, amely előtt egy különleges „házőrzőt” kerítettek el: egy 50 éves olajfa érkezett nemrég Franciaországból. A Panoráma teraszon omlós reggeli süteményekkel és finom szörpökkel kínálnak. Alig tudok választani a fenyőrügy-, levendula-, citromfű-menta- és bodzaszörp között. Lemegyünk a nemrég kialakított pincébe is, hogy megnézzük a borászati üzemet. Itt készülnek a Folly-borok, negyvenötezer palack évente. És állítólag ez még fokozható. A környékre nem jellemzően, még vörösboruk is van. „Csak a kert magában nem elég” – mondja Réka. És valóban, ebben az arborétumban nemcsak különleges fák és növények vannak, hanem működik itt étterem, ahol például cseppnyi tárkonnyal megbolondított vadragulevest kérhetünk, amelyet a kertben termő fűszerekkel ízesítenek. Augusztus óta különleges sütikkel is elkápráztat minket egy cukrász, például az Arborétum Tortájával, amely egy mandulatészta alapra készített finomság sárgabarack csatnival, csokoládés mogyoró szufléval és naranccsal, hársfavirág mézzel ízesített túróhabbal, de megkóstolhatjuk a Folly krémest is, amelynek habja stílusosan fenyőmaggal készül.

Kép

Kép: Széll Bálint

Még ücsörögnénk a kávézóban vagy az étteremnek helyet adó százéves házban, de felkerekedünk, hisz a lényeg azért mégis csak kint van, és már nagyon kíváncsi vagyok, milyen újdonságot láthatok még. Lent a szőlők, fent a fenyők. Felfelé indulunk, egy vonzó pihenő irányába, amely hamarosan összeköttetésbe kerül a házzal, és szívesen választott helyszíne az örök hűséget fogadó pároknak. Támfalak mellett haladunk tovább. A Kisörsi-hegyen vagyunk, nem mondom, hogy mindenki számára könnyű terep, de jól kiépített, sőt, a második szintig nemsokára babakocsival is fel lehet jönni, így a legkisebbekkel érkező családok számára is elérhetővé válik tavasszal ez a kellemes séta. Az arborétum területén egyébként már most is több helyen szabadtéri játékokat találunk, de egy nagy beruházásnak köszönhetően még továbbiakkal bővítik majd ezeket: átadnak egy kötélcső-mászóalagutat, a domb tetején pedig egy hosszú kilengésű, nagy hintát. Lesznek még pihenő pavilonok, fából készült kreatív ülőbútorok, sőt, egy új pihenőponton kertmozizás és egyéb kulturális programok lehetőségét is látják. A botanikus kert ékességét, a 2014-ben épült kilátót is megerősítik, amelyet a kert legnépszerűbb fájának tobozáról mintáztak.

Számomra az egyik legérdekesebb terület a tengerparti mamutfenyők világa, ahol pallókon közlekedünk. Ezeket a fákat nemrég telepítették erre a területre, hogy jobban érezzék magukat.

A Wikipédia ezt írja a mammutfenyőkről: „Csapadék- és páraigényes. Fagyérzékeny; a Kárpát-medencében ültetni nem ajánlott.” A Folly Arborétum mégis megpróbálja. Dr. Debreczy Zsolt, a Nemzetközi Dendrológiai Kutatóintézet igazgatója és sok-sok önkéntes van ebben segítségükre. Ezek a fenyők őshazájukban, az USA-ban nagyon megbecsült egyedek, 17 nemzeti parkot hoztak létre a védelmükben. Drukkolok, hogy a közeljövőben teljes pompájukban láthassuk őket Magyarországon is.

Kép

Folly Arborétum - Kép: Széll Bálint

„A fenyő nem csak karácsonyfaforma, szeretnénk, ha ez jobban bekerülne a köztudatba” – mondja Folly Réka. Sokféle fenyő van itt, többek között andalúziai jegenyefenyő, a tréfás nevű, egyedülállóan húsos kolbászfenyő, a himalájai selyemfenyő vagy az óriástobozú fenyő. Érthető, hogy száz éve amolyan úri hóbortként kihívás volt betelepíteni a különleges, itthon ismeretlen növényeket. A kert minden szegletéhez kötődik egy történet vagy családi emlék. Mert ez nemcsak egy kert, hanem egy álom is, amit 117 éve egy orvos, Folly Gyula álmodott meg, hozott létre és tartott meg mindenáron. Így létezhet ma itthon ez az Európában is egyedülálló arborétum. Még Réka sem tud hasonlóan különleges fekvésűről, aki nem mellesleg a Magyar Arborétumok és Botanikus Kertek Szövetségének elnökségi tagja. Érdemes tehát a család történetét is megismerni, az „öreg ház” pincéjében hamarosan lesz is rá alkalom egy minikiállítás segítségével és egy digitális kalandozáson keresztül. Ez utóbbit akár a gyerekek is irányíthatják majd egy kabócáról. És hogy miért kabócáról? Mert tíz éve már ők is lakói a kertnek.

Kép

Folly Arborétum - Kép: Széll Bálint

Jó lenne egyszer a tobozszüretet is látni, jut eszembe a keresztlányom újra, de nem lehet mindent egyszerre, majd jövő novemberre ezt is betervezzük. Ide ugyanis az év bármelyik szakában el lehet jönni, mindig vannak programok, gondolnak a gyerekekre is, az iskolai szünetekre, és természetesen az ünnepekre, jeles napokra is. A legjobb, ha ajánlatot kérünk, mielőtt jövünk, így biztos a legideálisabb időtöltésben lesz részünk. A honlap szerint másfél–két óra bejárni a kertet, én úgy tervezem, hogy amikor visszajövünk, legalább egy fél napot rászánunk. Csúszdázunk majd, megpörgetjük magunkat a mókuskerékben, rácsodálkozunk a vadcitromfa tüskéire, átöleljük a tarka kérgű fenyő törzsét, megméricskéljük a különböző tűlevelek hosszát, beleszippantunk a mézillatot árasztó táskavirágok mellett a levegőbe, benézünk a fákon található odukba, hátha látunk búbos cinegét vagy piciny cinkéket, és utunk végén, bámulva a balatoni panorámát, elgondolkozunk a kerti székekben, hogy melyik fát fogadjuk örökbe. (x)

Kép

Folly Arborétum - Kép: Széll Bálint

Támogatott tartalom.

A szürkeség biztonságos, észrevétlen, rejtőzködő. Amilyen egykor én is voltam. Bő, nagy fekete pólókban bújtam el – de az nem én voltam. Akkor még nem voltam önmagam, mert nem mertem az lenni. Féltem, mit szólnak majd mások. Mert meg akartam felelni, beolvadni, beilleszkedni. Önmagammá akkor váltam, amikor a férjem mellett megismertem az elfogadó szeretet szabadságát. A lelkem születését az ő személyéhez kötöm, ahhoz, amikor megismertem őt. Amikor az első randevúnkra úgy öltöztem fel, amilyen tényleg vagyok: bátran, színekben, formákban gazdagon.

És ő nem azt mondta, hogy ez neki sok, hanem azt, hogy VÁÓ! – akkor szabaddá váltam.

Többször is megkérdeztem tőle: biztosan nem zavar? De ő imádta. És ahogy Chanel mondja: „A szépség attól a perctől létezik, amikor eldöntötted, hogy önmagad leszel.”

Egy Kárpátaljai kisvárosban, Csapon születtem. Védett, meghitt, zárt közegben, ahol minden falnak füle volt, minden szempár nyomon kísért. Hároméves lehettem, amikor Nagydobronyba költöztünk a nagyszülőkhöz. A nagymamám itt élt egy vályogházban deszkapadlóval, gerendákkal, muskátlikkal az ablakpárkányon, zománcos vödrökkel és kerámiákkal. Emlékszem, akkor még kútról hordtuk be a vizet, és forró téglával melegítettük fel az ágyakat. Most, ahogy mesélek neked, kétszáz évesnek érzem magam, pedig csak nemrég múltam harminckilenc. Ha felnézek az égre, mindig ő jut eszembe, a nagymamám, aki szolgáló volt egy nemesi családnál. Az egész életét szolgálattal töltötte, maga volt az alázat. Az emlékeimben görnyedt tartású, éjfekete ruhát viselő, fejkendős, dolgos kezű nagymamaként él, akit mégis szépnek láttam. Puritán, csendes, szigorú nő volt, aki a család központi szíveként létezett, mert mindig tudta, hogy éppen melyikünknek van a legnagyobb szüksége rá, hogy mikor és kit kell egy kicsit jobban szeretnie. A legmeghittebb emlékeim között él, amikor télen bebújhattam mellé a dunyhája alá, és ő mesélni kezdett...

Kép

Herczeg Melinda kislányként és fiatal nőként

Engem fiúnak vártak, Zoltán lettem volna. Amikor megszülettem – nagy döbbenetre kislányként –, anyuék hirtelen nem is tudták, hogyan nevezzenek el. Elsőre a Melinda jutott eszükbe, mert Melinda samponnal mostak hajat. (nevet) Apám, aki szobafestő-mázoló, és akinek különös érzéke van a széphez, rendszeresen belevont engem a fiús dolgokba: együtt fúrtunk-faragtunk. A babáimat is rendszeresen szétszedtem. Hajtott a kíváncsiság, hogy mi hogyan, miből tevődik össze. 

Sokáig nem találtam a helyem, lézengtem céltalanul, félszegen. 1996-ban, tizennégy évesen úgy döntöttem, Magyarországra jövök tanulni.

Kezdetben sokan csúfoltak: „te kis ruszki”, „betolakodó”. Mégis úgy éreztem, hazatértem, hiszen a szüleim, nagyszüleim is magyarok, s magyarul beszélünk.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért kialakult bennem egy erős kisebbségi komplexus és önbizalomhiány, amit nagy hátránynak tartanak a mai világban. Én mégsem tartom olyan rossznak, mert az önbizalomhiánynak számomra sok pozitív hozadéka is van: a helyes úton tart, motivál, többre sarkall. Megtanít szerénynek, következetesnek lenni, a földön maradni. Kételkedni és elszámolni önmagammal. 

Az iskola mellett egy cipőboltban és bébiszitterként dolgoztam. Ez idő tájt, azaz tizennyolc évesen ismertem meg a férjemet. Éveken keresztül imádkoztam azért, hogy legyen majd egy férfi az életemben, aki szeret és tisztel. Nagyon vágytam a feltétel nélküli szeretetre, és érdekes: amikor először megláttam őt, egyből tudtam, talán ő az, akitől megkaphatom... Emlékszem, egy-kétszer csúnyán beszéltem a jelenlétében, s egy alkalommal ezt mondta: „a szép lányok nem beszélnek így”. „De akkor mit mondjak, amikor dühös vagyok?”, kérdeztem. „Mondd például azt, hogy pillangó.” Ez több mint tizennyolc éve volt, és a férjem azóta is így van beírva a telefonomba. Amikor a találkozásunk után egy évvel eljegyzett, akkor is hozzám vágták mások: „Azért házasodtok össze ilyen gyorsan, hogy megkapd a magyar állampolgárságot”. Annyira elegem lett ebből, hogy még az esküvő előtt, a családomra visszavezetve, visszahonosíttattam magam.

Kép

Herczeg Melinda - Kép: Vavrik Dóra

Tizenhat éve vagyok vállalkozó, gyerekpelenkák forgalmazásával kezdtem. A termék bemutatása kapcsán többször tartottam előadást, ahol egyik alkalommal az akkori kedvenc darabomban, egy gyönyörű horgolt ruhában adtam elő.

Minden nőnek van a szekrényében egy (vagy több) olyan ruha, amelyet akkor vesz fel, amikor a legjobb formáját akarja hozni, amiben a legszebbnek érzi magát.

Nos, engem ennek a ruhának a szeretete, majd elvesztése indított el egy tőlem addig teljesen idegen úton. Amikor este fáradtan hazaértem, leparkoltam egy szűk helyre, s miközben pakoltam ki a csomagtartóból, letettem a táskám a földre. Közben eszembe jutott, hogy valamit az első ülésen hagytam, de amíg odamentem, egy kapucnis srác elfutott a táskámmal, benne a horgolt ruhával. Semmit nem sajnáltam, sem a pénzt, sem az iratokat, csak a ruhát. Égen-földön kerestem. Aznap éjjel a férjemmel órákon át jártuk a közeli utcákat, minden egyes kukába belenézve, hátha az illető kidobta a táskámat valahova, mert csak az érték kellett belőle. Nem lett meg. Később boltokban, weboldalakon is kerestem, de sehol semmi, így elhatároztam, megcsinálom magamnak. Megtanulok horgolni! Nem gondoltam rá, hogy ehhez majd szabásminta is kell, csak a kész ruhát láttam magam előtt. Ez a hozzáállás meghatározta az életem. Hiszem, hogy „egyetlen dolog akadályozhatja meg, hogy az általad elképzelt kép valóra váljon: az az erő, amely létét neked köszönheti – vagyis te magad”.*

Ekkor fogant meg az első gyermekünk is, akire évek óta vártunk. És amíg ő a pocakomban növekedett, én nekiálltam könyvtárazni. Anyósom megtanított a horgolás első lépéseire, tőle hazafelé jövet egy szombat délután betértem egy méteráruboltba, és megvásároltam az első fonalam. A kocsiban az anyósülésen hazáig gyakoroltam az első tanult mozdulatokat. Másnap ismét a könyvtárban töltöttem a fél napot, az összes létező, horgolásról szóló könyvet becserkésztem. Éjszakákon át gyakoroltam és tanultam, de a ruhát végül sosem készítettem el. Horgoltam ruhákat, terítőket, lámpaburákat, táskákat, gyűrűket, de még ekkor sem volt egyértelmű számomra, hogy rátévedtem az útra, arra a bizonyosra…

Kép

A sokÁ ékszerek

Ezért kismamaként beiratkoztam egy manikűr-tanfolyamra – itt történt meg bennem az áttörés, másoknak köszönhetően. Ugyanis erre a tanfolyamra egy kis dobozban bevittem a portékáimat, nem eladási célzattal, csak kíváncsi voltam a többiek véleményére. Majd lassan nem egy, hanem tíz dobozzal mentem, annyi különféle kiegészítőt rendeltek tőlem a lányok. Nagy hatással vagyunk egymásra, hatalmunkban áll egy szóval építeni vagy rombolni. Velem más emberek visszajelzései elhitették: jó, amit csinálok. És onnantól kezdve határ a csillagos ég!

Milyen igazak József Attila szavai: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” 

A márkát 2010-ben hoztam létre, amely az első gyermekem keresztnevéből, az Ákosból lett sokÁ. Azóta márkavédetté és nemzetközivé váltak a kézzel készített, gyöngyökből, selymekből, ásványokból készült, kövekkel díszített ékszereim. A legjellemzőbbek a buja, egyszerre elegáns és bohó, félholdat leíró, milliónyi színben létező, selyemvirágokból álló fülbevalóim. A virágok a legszebb teremtmények a földön! Erről megint eszembe jut a nagymamám, aki gyűjtötte a liliom szirmait. Egy befőttesüvegben szárította őket, és ha a kerti munka során megsérült a keze, ezeket a halványfehér, kiszáradt szirmokat tette rá a sebeire. Azóta is mindig a liliom illatát érzem, ha valami fáj.

Ma már hálás vagyok annak a fiúnak, aki ellopta a táskámat, mert ha nem teszi meg, talán egy egészen más életet élnék. A legfőbb kérdés pedig, amelyet azóta is szem előtt tartok: te mit teremtesz magadnak? Tudod, hogy mindened, amid van, az elmúlt időszakod gondolatainak a valósága? 

Én most arra gondolok, hogy minden tiszteletem azoké a nőké, akik anyaként, feleségként, háztartást vezetve próbálják megvalósítani, sikerre vinni a saját vállalkozásukat. Versenyt futva éjszakánként az idővel. Azt kívánom nekik, hogy higgyenek magukban! A célt lássák maguk előtt, mert csak idő kérdése, és megvalósul.

* idézet Genevieve Behrend-től, a Titok című könyvből. 

A történetet Herczeg Melinda emlékei alapján írta Kosztin Emese.

A magyar nemesség a 20. század első negyedében széthullott, vagyonukat és földjeiket elkobozták, kastélyaik egy része a határ másik oldalára került. Mára a nemesi vezetéknevek csak egy régi, nagyrészt elfeledett múltra emlékeztetnek. Az Andrássy név kiemelkedik a régi nemesi családok nevei közül, a kollektív emlékezetben pozitív szerepet tölt be, aminek talán gróf Andrássy Gyula az összeomlás előtti „boldog békeidőkhöz” (no, meg a magyarok által nagyon kedvelt Sisihez) kötődése lehet az oka. Unokája, Andrássy Katinka a békeidők végén született, megítélése vegyesebb, mint nagyapjáé, elsősorban férje, Károlyi Mihály miatt, akinek történelmi szerepéről még mindig heves vitákat folytatnak a történészek. Andrássy Katinka hosszú életet élt, és visszaemlékezéseiből betekintést nyerhetünk a század eleji magyar nemesség mindennapjaiba.

1892. szeptember 21-én születetett a tiszadobi kastélyban Andrássy Tivadar és Zichy Eleonóra gyermekeként. Életrajzában, az Együtt a forradalomban címűben leírja, hogy szülei fiúban reménykedtek, mivel volt már két nővére, és örökösre volt szükség.

Az Andrássy-vonal ezen az ágon végül meg is szakadt, mivel a negyedik gyermek is leány lett.

A grófi család számtalan kastélyt birtokolt, Katinka születésének helyét, a tiszadobi kastélyt gróf Andrássy Gyula építette a franciaországi Loire-menti kastélyok mintájára.

Idilli gyermekkor

Katinka, vagy ahogy a család szólította, Katus kiváltságos környezetben nőtt fel, a família a telet és a tavaszt pesti palotájában töltötte, a nyarat terebesi kastélyában, szeptemberben pedig az Erdélyben található dubrini vadászházban laktak, és sokat vendégeskedtek Tivadar testvérénél, a tiszadobi kastélyban. Ezenkívül gyakran jártak külföldre, ahol más nemesi családok otthonaiban látták őket vendégül. Katinka leiírása szerint nagyon boldog gyermekkora volt, elsősorban annak köszönhetően, hogy édesapja melegszívű, kedves ember volt. Egyik első emléke, ahogy édesapja egy fiumei földrengés során kiveszi őt a kiságyából, és fut vele a sötét folyosókon.

Az akkori nemesi szokásoknak megfelelően a négy Andrássy-lány nem járt iskolába, hanem nevelőnőik voltak. Bár az Andrássy-család szabadelvű volt, a kislányokat igen szigorúan nevelték. Édesanyjuk, a szépségéről ismert Ella grófné hideg, puritán nő volt, akit kislányként szigorú szemérmességre neveltek, ami igencsak megnehezítette az életét.

A grófnő házassága elején csak sűrű fátyol mögött mert kilépni a házból, és ingben fürdött a saját kádjában.

Teljesen átvette az Andrássy-család hagyományait, így a kislányokat reggelente hideg vízben fürdettette, és a leghidegebb télben sem hordhattak harisnyát.

A családban nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendett a Katus által soha nem ismert Andrássy Gyula. A nagyapa alakja szent volt, akiről csak a legnagyobb tisztelettel szabadott beszélni. Katinka leírása szerint a szüleit nagyon kellemetlenül érintették a Sisiről és Andrássyról szóló pletykák. A család egyik szőlőbirtokán élt egy öreg bácsi, aki a helyi kocsmában azt a történetet terjesztette, hogy a királyné a birtokon találkozgatott a gróffal. A család sikertelenül próbálta elérni, hogy az öregember ne terjessze a történetet.

Katinka legszebb emlékei Erdélyhez kötődtek, ahová a család vadászatokra járt. Egy-egy kiránduláson a teljes személyzet felvonult, pónilovakon mentek fel a Kárpátokba. Míg kislány volt, Katus és kishúga egy pónilóra akasztott nyeregkosárban mentek fel a hegyre. A családot a magyar nemesség körében elterjedt angolmánia jellemezte, a kislány először angolul tanult meg, és már kiskorában elvitték a rókavadászatokra. Andrássy Tivadar nagyon aggódott, hogy egy nap a vadászházban tűz üt ki, ezért az egész családot, a hölgyeket, a kislányokat és nevelőnőiket is arra kötelezte, hogy tűzvédelmi gyakorlaton vegyenek részt, amely során mindenkinek le kellett ereszkednie egy kötélen a házból. Az idilli gyerekkornak az vetett véget, hogy amikor Katinka 13 esztendős lett, meghalt az édesapja. Az özvegy két évvel férje halála után hozzáment Andrássy Tivadar testvéréhez, ifj. Andrássy Gyulához, akit a család csak „Duci bácsinak” nevezett.

Amikor megtalálta az igazit

Katus makacs kislány volt, aki gyerekkorától kezdve hősies életre vágyott, álmodozva olvasta a történelmi alakokról szóló történeteket.

Édesapja halála után beíratták egy katolikus iskolába, ahol a korábban antiklerikális neveltetésben részesült lánynak komoly összeütközései voltak a nővérekkel. Nem volt kiemelkedő tanuló, mert korábbi nevelőnőinek módszerei eltértek az iskola poroszos szigorúságától. Végül nem érettségizett le, hanem bevezették a társaságba.

Kép

Andrássy Katinka - Kép: Wikipedia

Andrássy Katinka első báljára Rómában került sor. A bálozás leplezetlenül arról szólt, hogy a gazdag családok leányait férjhez adják. Ahogy Katinka a könyvében írta, a lányok egyetlen feladata az volt, hogy „jó házasságot kössenek, és utána kellemes életet éljenek”. Előkelő családja gyakran járt külföldre, ahol összejártak más európai arisztokratákkal, nővére például egyszer elment csónakázni a fiatal Winston Churchillel. Katinka szenvedélyesen kereste az embert, az ideált, gyermekkora hősies figuráját. Ez először egy szerencsétlen epizódhoz vezetett, amikor reménytelenül beleszeretett egy nős férfiba, aki miatt az öngyilkosságot is megkísérelte.

Károlyi Mihály gróf már azelőtt imponált neki, hogy megismerte volna. Romantikus figura volt a leány szemében, akiről rendszeresen hallott nagybátyjától. Az újságok sokat írtak kalandos szerelmi életéről, és a lány elolvasta az ellenzéki politikus cikkeit. 1913-ban találkoztak, és a gróf gyakori vendége lett Tiszadobnak, annak ellenére, hogy Duci bácsi és közte egyre mélyebb volt a politikai ellentét. A család nem örült a gróf és Katinka kapcsolatának, mivel közismert volt, hogy Károlyinak viszonya volt egy házas nővel, és a két nemesi família soha nem kedvelte egymást.

Az Andrássyak túlságosan kozmopolitának és bohémnak látták a mesésen gazdag Károlyi-családot. A család attól tartott, hogy a férfi nem fogja elvenni a nála jóval fiatalabb Katust.

Azonban a lány meg volt róla győződve, hogy ő bizony „megtalálta az igazit”, és ha törik, ha szakad, a felesége lesz. Károlyi 1914-ben, a háború kitörése után vette feleségül Katinkát. Annak ellenére, hogy már nem volt katonakorban, sőt ellenezte is a háborút, bevonult. A fiatal feleség a Károlyi-család parádi kastélyában maradt, és alig egy évvel az esküvő után meg is született első gyermekük, Éva. A fiatal nőre hatottak Károlyi politikai eszméi, teljesen átvette nézeteit. A két magyar nemesi család sarja a kastélyokban baloldali eszmék megvalósításáról álmodozott. Katus az akkor divatos szocialista nézetek felé kezdett hajlani. A fiatal nő „női klubot” is alakított, ekkor ragadt rá a „Vörös Kata” gúnynév, ami Vázsonyi minisztertől származott.

Küzdelmes végjáték

A háború előrehaladásával egyre inkább elmérgesedett a viszony az Andrássyak és Károlyi Mihály között. A gróf saját pártot alapított, Katinka ekkor már aktívan figyelte az eseményeket. A háború utáni kavalkádban, a hatalmas veszteséget követően tört ki az őszirózsás forradalom, amelynek a váratlanul népszerűvé vált Károlyi Mihály lett a vezetője. Hatos Pál történész Az elátkozott köztársáság című könyvében leírta, hogy a forradalom egyfajta „rögtönzés” volt. Katinka életrajzában elismeri, hogy a köztársaság kormánya teljesen életképtelen volt. Hatos leírja azt is, hogy a Horthy-rendszer bűnbakot csinált Károlyiból, Kádár alatt pedig kultuszt építettek köré, aminek egyik fő propagandistája az özvegye lett.

1919-ben a Károlyi-kormány bukása közepette Katinka harmadik gyermekével volt terhes.

Csodával határos módon túlélte a nehéz szülést, és néhány hónappal később férjével és három gyermekükkel emigráltak Angliába.

A Múlt-kor egy Katinkáról szóló cikkében leírta, hogy külföldön előkelő társaságba jártak, de miután vagyonukat elkobozták, komoly anyagi problémákkal küszködtek, és Katinka még inkább elmélyült a baloldali eszmékben. A házaspár csak a második világháború után tért vissza Budapestre. Hatos rögzíti, hogy Károlyi „kommunista társutas” lett azzal, hogy elvállalta a párizsi követi pozíciót, s végül a Rajk-pert követően határolódott el véglegesen a kommunistáktól, majd haláláig önkéntes száműzetésben élt. Károlyi 1955-ben bekövetkezett halála után Katinka a férje emlékét igyekezett ápolni, visszaemlékezéseit angol nyelven írta meg. 1985-ben 93 évesen hunyt el Franciaországban.

Források:
Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban, Fordította: Justus Pál és Balabán Péter, Európa Könyvkiadó, 1985
Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság, Jaffa Kiadó, 2018

A beszélgetésre készülve feltűnt, hogy nem szerepel sokszor a sajtóban, pedig sokan érdeklődnek ön iránt. Nem vonzza a nyilvánosság?

Valóban nem vonz a szereplés a sajtóban, médiában, ami talán a személyiségemből adódik. A mindennapokban inkább a személyes találkozásokat keresem a közösség tagjaival. Lányokkal, nőkkel beszélgetek, igyekszem utat mutatni számukra a zsidóság megéléséhez, rávezetni őket ennek az útnak a szépségére. Illetve igyekszem segíteni nekik, ha valamilyen személyes problémájuk van.

Miben más egy rabbi feleségének élete, mint a közösség bármely más nőtagjának, aki feleség és családanya?

Egy rabbifeleségnek korlátozottabb lehetősége van magánéletet élni, mint másoknak. Bárhova megyek, emberekkel találkozom, a közösséggel vagyok. Igyekszem mindig ott lenni, amikor a közösség tagjainak szüksége van rám, és néha egy mosoly, néhány jó szó is elegendő pozitív energiát tud közvetíteni.  Otthon is sokszor azon jár az agyam, miben tudnánk még többet segíteni a közösségnek, milyen intézményekre lenne még szükségük, milyen szolgáltatásokat tudnánk még nyújtani a tagoknak, legyen szó óvodáról vagy éppen női programokról.

Milyen szerepet tölt be a nő, a feleség, az anya a zsidó családok életében?

Mi abban hiszünk, hogy a nők és férfiak más-más adottságokat, tehetséget kapnak Istentől, ezért más a szerepük a családban. Ha én megpróbálnék férfi adottságokat fejleszteni, elveszíteném, ami bennem különleges.

Amikor a nő a saját szerepének megfelelően cselekszik, és a férfi is megéli a szerepét, létrejön a harmónia a családban, az otthonukban és a világban is. Mindenki azt csinálja, amire született, és nem próbálkozik olyasmivel, amire nem.

Mi, nők többnyire érzékenyebbek vagyunk, jobban értünk a gyermekek lelkéhez, így a nevelésük is inkább a mi kezünkben van. Természetesen az apának is fontos, hogy sokat legyen együtt a gyerekekkel, de mi őt is tudjuk segíteni abban, hogyan foglalkozzon velük, hogyan tanítsa őket. A legfontosabb feladatunk nőként a család összetartása és a gyermeknevelés, de ez nem azt jelenti, hogy nekünk nem kell dolgoznunk, vagy nem bontakoztathatjuk ki a tehetségünket az anyaságon túl is. Ugyanakkor meg kell tanulnunk egyensúlyt teremteni a munka és család között, mert így lehetünk boldogok, és így tehetünk eleget a küldetésünknek, a családban és a munka világában egyaránt.

Mekkora a jelentősége a hanukának a zsidó vallásban? Miről szól az ünnep?

A hanuka arra emlékeztet bennünket, hogy volt egy birodalom, amely megpróbált erőszakkal elszakítani minket Istentől, de végül megmutattuk, hogy ha kapcsolódunk Istenhez, győzedelmeskedünk. Isten azt szeretné, hogy kapcsolatban legyünk vele, és az ő akaratának megfelelően éljünk a világban. Ez a hanuka üzenete, az Istennel való kapcsolat erősítése. Mert így lehetünk igazán boldogok, és így leszünk képesek teljesíteni a feladatunkat a világban.  

Hol és milyen zsidó közösségben nőtt fel?

Rabbicsaládban nőttem fel Izraelben, egy nagyon vallásos közösségben, egy kilencgyermekes családban. Apukám rabbiként, anyukám rebbecenként egész életüket a közösségnek, a zsidóságnak áldozták, és én is ezt az utat követem. Láttam, milyen jelentősége van annak, ha így él valaki, és nem csak azért dolgozik, hogy a fizikai jólétet biztosítsa, sok pénze és javai legyenek, mert azok sosem teszik igazán elégedetté.  

Viszont ha gyerekkorodtól kezdve azt tapasztalod, hogy fontos dolgokat vagy képes véghezvinni, tényleg tudsz segíteni az embereknek, létrehozni jól működő intézményeket, valamint békét, pozitív élményeket, pozitív gondolatokat közvetíteni, az nagy megelégedéssel tud eltölteni. Én ettől vagyok boldog.

Kép

Köves Dvora

Gyermekkorában hogyan élte meg a hanuka ünnepét?

A gyerekkori élményem a hanukáról az, hogy – bár apukám rabbi lévén sokat volt a közösségben – ez az ünnep valóban a családról szólt. Minden este összegyűltünk, apukám mesélt, anyukám fánkot sütött. Nagyon meghitt volt a hangulat.

Hogyan készül az ünnepre egy zsidó szellemi vezető társa, aki emellett ötgyermekes édesanya is?

Az ünnepek idején általában nagyon elfoglalt vagyok, mert minden ünnep estéjén és napközben is közösségi programokra, gyertyagyújtásokra megyünk, és otthon is családi programokat szervezünk. Sok emberrel beszélgetek, segítek nekik a zsidóságuk megélésében, a szokások megtartásában. Már a készülődés is rengeteg teendővel jár. Az Óbudai Zsinagóga operatív vezetőjével átbeszéljük, milyen ételeket, milyen kellékeket kell majd előkészíteni az ünnepre. Öt gyermek mellett nem könnyűek ezek az időszakok, mert az elsődleges feladatom természetesen az, hogy velük legyek, őket neveljem, és csak a második a közösségi élet. Próbáljuk tartani az egyensúlyt: ha sokat voltunk a közösséggel, utána igyekszünk több időt tölteni a gyerekekkel, délutánonként játszunk velük, közös élményeket szerzünk.

Mennyire hozza össze a hanuka a tágabb értelemben vett családot, például rég nem látott rokonok is találkoznak az ünnepi időszakban?

Az ünnepek alatt sok a teendő, ilyenkor nem tudunk elutazni, ezért inkább a rokonaink látogatnak meg bennünket. Amióta megházasodtam és Magyarországra költöztem, minden ünnepet itt töltöttem. Pészahkor vagy hanukakor gyakran hívom meg hozzánk a családtagjainkat, bár nehéz megosztani az időt a rokonok és a zsinagóga között. Természetesen ilyenkor férjem magyar családjával is összejövünk. Igyekszem ezen a területen is tartani az egyensúlyt, hiszen fontos ápolni a kapcsolatokat a családunkkal. Amikor nincs ünnepi időszak – a Covid-járvány előtt legalábbis így volt – évente néhányszor Izraelbe utazom egy-egy hétvégére vagy akár egy hétre, hogy az ott élő családtagjaimmal is együtt lehessek.

A társadalom alapegysége ön szerint az egyén vagy a család?

Szerintem először magamról mint egyénről kell gondoskodnom. Ha én rendben vagyok, ha boldog vagyok, akkor tudok gondoskodni a családról, akkor tudok eleget adni a barátoknak, a társadalomnak.

Mit gondol a hagyományok funkciójáról a modern világban? Milyen jelentést hordoznak a szimbólumok az emberek számára?

A hagyományok a modern világban is nagyon fontosak. Rendkívül erős összetartó erejük van, és évezredes bölcsességeken alapulnak. Súlyos hiba lenne eldobni azt a rengeteg tudást, tapasztalatot, amit elődeink felhalmoztak. Ha mindig csak az újat hajszolnánk, nem törődve a hagyományokkal, elveszítenénk a kapaszkodóinkat, a különlegességünket, és nem találnánk a helyünket.
Ráadásul, amikor nemcsak a hagyományokhoz, hanem Istenhez is kapcsolódunk, olyan értékekkel gazdagodunk, amelyekre már lehet építkezni, amelyekhez már hozzá lehet kapcsolni a modern vívmányokat, mert természetesen azokra is szükségünk van.

Ez a harmónia is megteremthető.

Hogyan lehet vonzóvá tenni a gyerekek számára a hitet, a tradíciókat?

Ahogy mondtam, először magunkat kell rendbe tenni. A legfontosabb, hogy mi magunk legyünk boldogok, és tiszteljük a hagyományokat. Ha a gyerekek látják, hogy boldogan imádkozom, boldogan készítem a fánkot, és így készülünk hanukára, akkor ez számukra is vonzó lesz. Fontos az is, hogy az ünnepeket hozzuk le a gyerekek szintjére, vonjuk be őket, hogy ők is élvezzék, és jó élményeket szerezzenek az ünnepekről, hagyományokról. Ezáltal boldogan tartják majd meg a tradíciókat.

Amikor 1952. december 5-én Londonban elkezdett sűrűsödni a pára, mindenki azt hitte, hogy csak a szokásos, közmondásos angol köd ereszkedik le a városra. Csakhogy nemsokára észrevették, hogy ez a köd egy kicsit más, mint amilyenhez hozzászoktak. Valahogy sűrűbb volt, és kellemetlen záptojásszagot árasztott. Pániknak persze nyoma sem volt, elvégre a londoniak több mint száz éve hozzászoktak a gyakori szmoghoz. A tizenkilencedik század olyan változásokat hozott a város életében, amelyek gyökeresen megváltoztatták a helyi életet. Már 1800-ban is egymillióan éltek itt, száz évvel később azonban legalább hat és fél millióra duzzadt a lakosság száma. Egész iparágak települtek be gyárakkal, munkásokkal és a családjaikkal. Ezt a rengeteg embert el kellett helyezni, szállítani kellett, valamint ellátni sokféle termékkel, élelmiszerrel, vízzel, fűtéssel. Az iparágakra újabb iparágak épültek, s az ellátóhálózatok egyre nehezebben bírták a terhelést. Sem a csatornahálózatot, sem a később megalkotott gáz- és áramellátást nem ilyen tömegekre tervezték.

A soha nem látott népsűrűség szinte megoldhatatlan probléma elé állította a városvezetést, különösen a minden korábbit meghaladó energiaigény miatt.

A megoldást a legtöbb gondra a nagy mennyiségben bányászott, változatos minőségű szén jelentette, ennek pedig az évtizedek során súlyos következményei lettek.

Füstfelhőbe burkolódzva

A köd egyre sűrűbb lett, és egész nap kitartott. December 6-ára nyilvánvalóvá vált, hogy súlyosabb a helyzet, mint amilyennek kezdetben tűnt. Londont egy ötven kilométer széles, piszkos füstfelhő takarta be, amelyből csak a legmagasabb épületek csúcsa kandikált ki. A látótávolság egy-két méterre csökkent, de voltak olyan helyek, ahol az utcán járkáló emberek a saját cipőjüket is alig látták. Záptojásszagú, piszkossárga felhőtakaró ült a városon, és minden felületre kicsapódott egy ragacsos, büdös nyálka. A meteorológusok magyarázata szerint az úgynevezett inverzió okozta a jelenséget. Ötödike kezdetben felhőtlen, hideg nap volt, azonban a szokásostól eltérően a talaj fölötti levegőréteg nem tudott felemelkedni, mert néhány száz méter magasságban meleg légréteg húzódott, amely ezt nem engedte. Az alul megrekedt hideg levegőben kicsapódott a pára, és sűrű felhővé alakult.

Mindez önmagában még nem lett volna probléma, hiszen ezt a jelenséget bárki megfigyelheti a szántóföldek fölött ülő, elnyúló párafoltok formájában. A baj a londoni levegővel volt.

A földfelszín közelében megülő párában ugyanis ott lebegett a világ legnagyobb városának minden füstje.

A több millió háztartás szinte mindegyikében szénnel fűtöttek, ami már önmagában is elképesztő mennyiségű szennyeződést juttatott a levegőbe. Csakhogy ezen kívül negyven erőműben termelték a londoniak mindennapi elektromos energiáját – szintén szén égetésével. Ez a szén pedig a létező legrosszabb minőségű áru volt, mivel a háború utáni gazdasági válságban csak erre futotta. Anglia gazdasága rettenetes állapotban volt. Óriási adósságokkal küzdöttek, az édességekre és a cukorra vonatkozó jegyrendszert még mindig nem szüntették meg, miközben tizenkétezer katonájuk harcolt az Egyesült Államok koreai háborújában. A jó minőségű feketekőszenet szinte mind exportálták, tulajdonképpen ez tartotta életben az országot.

Károk és áldozatok

Az emberek kezdetben nem a belélegzett mérgek miatt aggódtak, hanem azért, mert a szinte nullára csökkent látótávolság rengeteg kellemetlenséget és veszélyt hordott magában. Azok az autósok, akik megpróbáltak közlekedni az utcákon, rengeteg balesetet okoztak, majd a roncsok és a pánikszerűen elhagyott járművek óriási dugókhoz vezettek. A közúti forgalom gyakorlatilag megszűnt létezni. A folyamatosan dízelt égető buszjáratokat eleinte fáklyás őrök próbálták irányítani az állandó félhomályban, aztán feladták a küzdelmet. Egyedül a metró működött viszonylag zavartalanul, bár a nagy tömegben szinte életveszélyes volt lemenni az állomásokra, a jegyekért pedig állandóan hosszú sorok kígyóztak.

Az iskolákat, az éttermeket, a mozikat és a színházakat bezárták, mivel az agresszív szmog a csukott ablakokon és ajtókon is beszivárgott, elborította a zárt belső tereket. A sporteseményeket elhalasztották, bár a makacsságukról ismert britek egy-egy futóverseny versenyzőit azért megpróbálták kikiáltók segítségével irányítani. A munkahelyek többségét bezárták, a város szinte leállt.

Elég volt néhány percet a szabadban tölteni ahhoz, hogy az emberek arca és ruhája megfeketedjen, mintha csak egy bányából léptek volna ki.

Ezalatt a lopások, rablások, betörések és utcai támadások száma megsokszorozódott, mivel a bűnözők egy-egy akció után egyszerűen elillantak a sötétségben.

Kép

Kép: Flickr / RV1864

Ahogy teltek a napok, a helyzet egyre csak súlyosbodott. A szokatlanul hideg téli időben sem az erőművek, sem a kályhák nem hagyhatták abba a működést, miközben legalább húszezer széntüzelésű gőzmozdony biztosította a nyolc és fél millió lakos ellátását nap mint nap. Áramlott a levegőbe a rossz minőségű lignit égetésével keletkező rengeteg mérgező és rákkeltő anyag. Egyes számítások szerint csak apró szemű koromból ezer tonna, sósavból száznegyven tonna, kén-dioxidból háromszázhetven tonna került a levegőbe ezekben a napokban, ez utóbbiból nyolcszáz tonna kénsav keletkezett.

A kórházak hamar megteltek, de sokan voltak, akik egyáltalán nem jutottak orvosi ellátáshoz, mivel a mentők egyszerűen nem értek el a betegekig. Az utcákon az emberek maszkokkal, sálakkal, rongyokkal próbálták elfedni az arcukat, és egymás kezét fogva, sövényekbe, kerítésekbe kapaszkodva botorkáltak. Az öregek, a betegek és a hajléktalanok voltak a legnagyobb veszélyben: sokan az utcán haltak meg az átlátszatlan szmogban fuldokolva. A levegőben lebegő por a háziállatokat sem kímélte, a madarak pedig százával hullottak a kövezetre és csapódtak bele a házfalakba.

Fellélegzés után

Aztán öt nap elteltével egyszer csak vége lett ennek a rémálomnak. Az időjárási viszonyok megváltoztak, feltámadt a szél, London levegője megint átlátszó lett.

A háborúban edződött lakosok hamar visszatértek a megszokott napi elfoglaltságaikhoz, az élet folyt tovább, mintha mi sem történt volna.

A következő hetekben, hónapokban lassan fény derült a krízis valódi nagyságrendjére. A szörnyű öt nap közvetlen halálos áldozatainak száma legalább négyezer volt, de később ez tizenkétezerre emelkedett. A politika több oldalról is rávetette magát a tragédiára. A hetvennyolc éves Winston Churchillt, aki második miniszterelnökségét töltötte, ellenfelei megpróbálták a legfőbb felelőseként beállítani, és megbuktatni. Szemére hányták, hogy nem vette komolyan a levegő kíméletlen szennyezését, s elavult, makacs, gyarmatosító szemléletével ő okozta sok ezer ember halálát. Sir Winston még hanyatló testtel és elmével is ravasz politikus volt, így sikerült elkerülnie a bukást, de neki is mélyreható változásokat kellett szorgalmaznia.

1956-ban a brit parlament megszavazta a tiszta levegőről szóló törvényt, amely komoly változásokat hozott, bár egy egész országot lehetetlen volt egyik napról a másikra leszoktatni a széntüzelésről, és átállítani földgázra, atomenergiára. 1962-ben még egy hasonló szmog alakult ki, de ennek már „csak” hétszázhatvan halálos áldozata lett. Akármilyen ijesztőek azonban ezek a számok, a hetven évvel ezelőtti események csak a jéghegy messziről is jól látható csúcsát jelentik. A londoniak már a tizennegyedik században panaszkodtak a kovácsok és szénégetők által tönkretett levegőre, I. Eduárd király 1307-ben egy időre be is tiltotta a szenet az égetőkemencék használatakor. Az ilyen komoly gazdasági hatásokkal járó intézkedések persze általában nem tartanak sokáig; negyven évvel később újra bőszen égették a szenet Angliában, mivel meg voltak győződve róla, hogy a levegőben terjedő miazmát elpusztítja a füst, ezzel akadályozza a pestis terjedését.

A játszma ma sincs lejátszva.

Statisztikai adatok szerint csak Londonban évente kilencezer-ötszáz ember hal meg a légszennyezettség miatt, s ez az adat eltörpül az indiai és kínai számok mellett.

A klímaváltozás mintha kiszorította volna a közbeszédből ezt a tömeggyilkost, amelyik minden évben körülbelül hétmillió ember halálát okozza a világon.

Brüsszelben megnyitotta kapuit a karácsonyi vásár éppen azon a napon, amikor az Európai Bizottság „belső kommunikációra vonatkozó iránymutatásokat” fogalmazott meg. A november 26-ai dokumentum legfőbb célkitűzése, hogy mindenkinek hasonló elismerést és tiszteletet biztosítson nemtől, származástól, kortól, vallástól, szexuális orientációtól függetlenül, kiemelt figyelemmel az LMBTQ-közösség tagjaira. Ám nem egészen egyértelmű, hogyan kívánja a brüsszeli bürokrácia megadni a tiszteletet a vallásoknak, amikor a keresztény értékeken alapuló, keresztény többségben élő földrészen – hivatalos kommunikációjában, tisztviselői számára – tiltaná a hagyományos ünnepük megélését. Azt lassan kezdjük megszokni, hogy ránézésre senkit sem szabad megítélni a nemét illetően, hiszen lehet például, hogy férfi testbe kényszerült női léleknek tartja magát. Az Irányelvek a befogadó kommunikációról című dokumentum azonban olyan erős ellenérzést és heves reakciókat váltott ki – beleértve a Vatikán tiltakozását –, hogy Helena Dalli, az Európai Bizottság esélyegyenlőségi biztosa kénytelen volt négy nappal később visszavonni elfogult és meggondolatlan ötletét, valamint „folyamatban lévő munkának” titulálni. Persze tudjuk, hogy kutyából nem lesz szalonna; ami késik, nem múlik.

Ha felidézzük az Európai Unió szellemi gyökereit, szinte hihetetlen, hogy mivé terebélyesedett, milyen terméseket hozott az évtizedek elteltével.

Három keresztény államférfi – Konrad Adenauer, Alcide De Gasperi és Robert Schuman – nevéhez fűződik földrészünk egyesítésének terve. Első konkrét lépésük 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása volt, a mai Európai Unió elődje, a béke megteremtéséért. Mielőtt tárgyalásba fogtak, egy Rajna-parti bencés kolostorban találkoztak, hogy imádságban megerősödve hozzanak igaz döntéseket. Schuman úgy vélekedett, hogy a kereszténység tiszteletben tartja az egyéni szabadságot, függetlenül a hovatartozástól, bőrszíntől, társadalmi szereptől. Mindez azonban csak akkor működhet, ha minden tagállam egyenlő jogokkal és kötelességekkel rendelkezik. A sors iróniája, hogy a három alapító 1951. március 25-én, egy Mária-ünnepen, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján írta alá a szerződést. Hetven évvel később a közösség utóda, az Európai Unió vezetése ki akarja rántani a kereszténységet Európa alól, a vallásszabadságra hivatkozva. Többek között elő akarták írni, hogy a tisztségviselők nyelvi példáikban is törekedjenek a „sokszínűségre”, a Mária és János helyett mondjuk használják az arab eredetű Malikát vagy a spanyol eredetű Juant. Arra is vigyázniuk kellene, hogy a keresztnév elnevezést kerüljék, mert a keresztet nemcsak templomok tetejéről és útszélekről kívánja eltüntetni az uniós vezetés, hanem a szókincsből is. (Szegény keresztespók jobban teszi, ha genetikailag módosul, vagy nevet változtat, illetve a keresztrejtvényekről is kezdhetünk leszokni.)

Mi, magyarok még szerencsés helyzetben vagyunk a germán vagy az újlatin nyelvekhez képest. Bár nem szűkölködünk névmásokban, de nincs hímnem és nőnem, ami zavarba hozná a nemváltókat.

Ezek a nyelvek – ha lépést akarnak tartani a gender-ideológiával – kénytelenek erősen belenyúlni a nyelvtani rendszerükbe. Helena Dalli esélyegyenlőségi biztos erre is javaslatot tett november végi kiadványában. Az új irányelvek szerint az alkalmazottak nem használhatják a Mr. és Mrs. megszólításokat, a nyelvtani hímnem nem nyomhatja el a nőnemet, a hölgyek és urak megszólítás helyett a kedves kollégák kifejezés javasolt, és persze kötelezővé tennék a gendersemleges szavak használatát is.

Kép

Kép: Flickr / European Parliament

Tudjuk, hogy anyanyelvünk folyamatos változásban van, a nyelvhasználat alakítja. Időnként elhalnak, megkopnak bizonyos kifejezéseink, míg mások meghonosodnak a nyelvünkben, valamint új szavakat alkotunk korábban nem létezett fogalmak kifejezésére. A gender-ideológia viszont a polkorrektségre hivatkozva akarja felülírni a nyelv aktív, élő elemeit. Nem szeretnék becslésekbe bonyolódni, de biztos vagyok abban, hogy a kereszténység, a család és az LMBTQ-közösség mindennapjait érintő témák igen nagy részét teszik ki a szókészletnek. Mindez most, a 21. században, a szabadság és egyenlőség nevében, a szólás- és véleményszabadság kiteljesedésével tabuvá fog válni. Olyasmivé, amiről nem illik, nem lehet, nem szabad beszélni, mert a már önmagát sem értő, nemiségében meghasonlott személyiségeken sebet ejthetünk.

Nem is értem, miért nem merült fel az esélyegyenlőségre hivatkozva, hogy töröljük a szótárból a lát, hall, megy, fog igéinket, amelyek szintén sértők lehetnek egy látás-, hallás-, mozgássérült vagy végtaghiányos számára.

Egyik kedves barátnőm fiatalkorában veszítette el a látását, de használja az elolvasom, megnézem kifejezéseket. Kerekesszékes keresztlányommal is kommunikálunk így: gyere, járjunk egyet. Egyikük sem sérül ezáltal, sőt így érzik természetesnek. Sokkal megalázóbb a fogyatékkal élők számára, ha kerülgetjük a szavakat, vagy zavarunkban rájuk sem merünk nézni. Igenis látni akarnak, ha nem is a szemükkel; járni, ha nem is a lábukon. Szerintem joggal érzékenyíthetnék inkább ők az LMBTQ-közösséget, hogy legyenek elfogadóbbak, és kevésbé követelőzők. Annyit finomkodunk, pedig a nemiségükben sérültek soha ennyi teret nem kaptak, korábban nem beszéltünk ennyit a problémájukról. A magzatok, a gyermekek, a családok nem élveznek akkora védelmet, mint ők. A fogyatékkal élők vagy a kisebbségek elfogadásához, megértéséhez soha nem kellett önmagunkat korlátozni. Gyakran inkább ők emelnek fel minket élni akarásukkal, küzdelmükkel, kreativitásukkal. Nem kell megváltoznunk ahhoz, hogy feléjük nyissunk, jobbá tegyük számukra az életfeltételeket, csak helyet adni, ahol dolgozhatnak, sportolhatnak, alkothatnak, élhetnek. A sokszínűséghez nem feltétlenül külsőségre, a szivárvány színeire van szükség.

Akaratlanul is eszembe jut Az ember tragédiájának falanszter-utópiája, ahol Lucifer ezt mondja: „E régi eszmék többé nincsenek. / Nem kisszerű volt-é a hon fogalma? / Előitélet szülte egykor azt, / Szűkkeblüség, versenygés védte meg. / Most már egész föld a széles haza, / Köz cél felé társ már most minden ember”. Szinte látom magam előtt, ahogy egy újabb színben Ádám lelkesedni kezd a társadalom peremre szorultjai iránt, és küzd az egyenjogúságukért, mígnem fölébe kerekednek, így ismét csalódnia kell az első látásra pozitívnak hitt eszmében. Remélem, ez a jövőbeli rádöbbenés, átfordulás nem árt majd a jó szándékú kisebbségeknek.

Addig is vigyázzunk, hogy szavaink tartalmával, ünnepeink profanizálásával nehogy mi magunk is kiüresedjünk!

Reménykedjünk abban, hogy a hó és a karácsony nemcsak emlék marad számunkra, amely egyetlen őrző sajátja, mint Lois Lowry utópisztikus regényében.

Én a magam részéről áldott adventi készületet kívánok minden kedves Olvasónak karácsony szent ünnepére.

Milyen gyermekkorod volt? Már akkor érezted az elhívást, hogy tanár legyél?

Nehéz körülmények közül jöttem. A felmenőim között volt tót, sváb, volt elhurcolt, üldözött… A történelmi terheltség mellé, vagy épp emiatt, apukám alkoholista volt, anyukám depressziós, így elég nehéz volt már csak a saját életük koordinálása is. Mivel nem volt előttem élhető életminta, a pedagógusok között találtam olyan példát, akire fel tudtam nézni, akit követendőnek éreztem. A magamra hagyottság miatt nagyon korán elkezdtem önismereti, családi élettel foglalkozó és pedagógiai témájú könyveket olvasni. Nem túlzás állítani, hogy a könyvekből tanultam meg élni.

Volt benned olyan szándék is, hogy meggyógyítsd a szüleidet, vagy magadat?

Nem, a testvéremmel nagyon hamar leváltunk a szüleinkről. Talán ez volt a legbölcsebb, amit tehettünk. Én fiatalként vágytam arra, hogy multinál legyek cégvezető, de Indiába is el akartam menni misszióba.

Hogy találtál rá a hitre?

Amikor családi háttér nélkül jelentkeztem az egyetemre, dolgozni kezdtem, hogy eltartsam magam. Végül is váltott rendszerben végeztem el az egyetemet: egy év tanulás, egy év munka. Kimentem egy-egy évre Amerikába, Németországba, Franciaországba, ezzel nyelvtudásra tettem szert.  A ’90-es évek első felében a felsőfokú angol-német tudásnak magas piaci értéke volt: ennek köszönhetően a multik világában már fiatalon középvezető lettem. A keresetem nyolcszázezer forint volt, ami akkor csillagászati összegnek számított. Mégis hamar megéreztem, hogy nem itt a helyem.

Szíven ütött például, hogy a vezetőségi üléseken úgy beszéltek az emberállományról, mint gazdasági tényezőről. Vagy szerződéskötéskor már látszott, hogy egy új gép megvásárlásával húsz embernek kell felmondanunk.

Elég magasan fent voltam, onnan körülnéztem, és nem tetszett, amit láttam.

Az anyagi biztonság nem volt szempont?

Akkoriban megvettem egy kis parasztházat, és elkezdtem felújítgatni, de sem akkor, sem ma nem motivál a pénz. Egyébként meg a harcot láttam, a fájdalmat. Ezek hatására kezdtem keresni egy segítő hivatást. Gyerekkoromból, a nagyszülőktől ismertem a katolikus hitet: 21 éves koromtól időnként, aztán egyre gyakrabban betértem a templomba. Megérkeztem a kiskosztümömben, miután minden létező nyelven harcoltam az éppen folyó ügyekért, és megérintettek a fények, az illatok, a liturgia, a nyugalom. Minden arról szólt, ami éppen nagy hiány volt az életemben. Ennek köszönhetem a felnőttkori megtérésemet. Több opció is lebegett előttem: elvégeztem például egy nemzetközi agrárszakértői képzést, mert arra is gondoltam, hogy Nepálba megyek teaültetvényesnek. Közben két szent is vonzott: Teréz anya és Szent Ferenc. Ezen a ponton érkezett az életembe Gódor Balázs. Egyértelműen dönteni kellett, melyik legyen a hivatásom: a szerzetesség vagy a házasság. Balázs lelkivezetőjével volt egy hivatástisztázó beszélgetésem, ez segített belátnom, hogy a házasság az utam, és ez életmódváltoztatást is kér tőlem. Én a multinál ideális alkalmazott voltam: maximális szorgalom, nulla ambíció, óriási munkabírás… Rengeteget dolgoztam, alig láttuk egymást Balázzsal, ezen változtatni kellett.

Hogy talált rád a tanítás?

Abba a középiskolába jártam, ahol most tanítok. Öregdiákként is tartottuk a kapcsolatot. Egy alkalommal fordítani hívtak, akkor beszéltem a munkahelyváltási szándékomról is, mire hívtak, hogy menjek hozzájuk tanítani. Ez bennem sosem vetődött fel, hihetetlen ötletnek tűnt. Egyvalami szólt a tanárság mellett: mindig nagyon sok gyereket szerettem volna. Pontosan nyolc volt az elképzelésem, csak akkor még azt hittem, hogy lesz egy indián, egy eszkimó és így tovább. Felnőttként a sok gyerek utáni vágy élő maradt bennem, Balázs ezt a „rögeszmémet” ismerve vett el, bátran tett be a bevásárlókosarába. Nemsokára megszületett a döntés: tanár leszek. Megrendítő vállalás volt, ami az anyagiakat illeti, mindenképp: a fizetésem hirtelen a tíz százalékára csökkent. Jézusra hallgató döntés volt.

„Add el mindenedet, és kövess engem”?

Igen, ez kőkemény volt.

Két-három hónapig megrendülten néztem a számlámat, amikor a fizetés érkezett. De tudtam, hogy nincs alternatíva, akkor sem, ha zsíros kenyeret fogunk enni. Ha bírom a szántást, akkor ez az én igám.

Éreztem azt is, hogy amekkora a kihívás, akkora a kegyelem. Világi szinten nagyon nehéz élethelyzet volt, kegyelmi szinten viszont szerelem: a hitben, a házasságban, az elköteleződésben.

Jöttek tehát az iskolai évek. Milyen gyerekek járnak abba a középiskolába?

Ez állami intézmény Budapesten, a mezőgazdasági szektorban, tehát beiskolázáskor nem népszerű választás. A mezőgazdaságnak hordozzuk azt a keresztjét, hogy a köztudatban sajnos egyenlőségjelet tesznek a paraszt és a bunkó közé. Amikor tanítani kezdtem, még nem voltak ennyire nehéz társadalmi viszonyok, de a jelenlegi tanulói állomány 70-80 százaléka csonka vagy mozaikcsaládból érkezik, sok helyen nincs is jelen a szülő. Emberi kapcsolataikat tekintve sérült háttérből jönnek, és tudásukat tekintve ugyanez jellemző: nagyjából 60 százalékuk valamilyen papírral érkezik (sajátos nevelési igény, tantárgyi felmentések stb.).

Van egyáltalán kinek tartanod a fogadóórákat?

Hozzám nagyon szeretnek jönni, mindig nálam a leghosszabb a sor. Nekem nem kell tettetni, én tényleg azt gondolom, hogy a gyerek szuper. Kicsi, nagy, sovány, duci, pöttyös, sima: mindegyik aranyos. Miután a kollégák csak sorolták Pistike hiányosságait, a szülő tőlem azt hallja, hogy Pistike zseniális! Milyen édes, milyen szép! Hát, sajnos nem tanul, ezt be kell látni, de mekkora poénjai vannak… Ezt nagyon szeretik a szülők: szívmelengető végre azt hallaniuk, hogy Pistike zseniális. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden eszközzel segítsük a gyerekeket, fogjunk össze, tegyünk meg mindent. Mindjárt az első szülői értekezletemet azzal kezdtem: végtelenül hálás vagyok, hogy vállalták a szülői hivatást, és köszönöm, hogy átmenetileg ideajándékozzák a gyerekeiket! Többen megrendültek, mert ezt először hallották. Ők arra voltak szocializálva, hogy az elmúlt nyolc évben végig szégyellték magukat a szülői értekezleteken. „Mindenki nagyon ügyes volt az osztálykiránduláson, kivéve Pistikét…” Most nekem van huszonöt Pistikém. Én őszintén hiszem, hogy mind zseniális, és mindegyiket egyformán szeretem. Egy kollégám kérdezte is, hogyan csinálom, de erre a válasz a kegyelem. Sőt ott is aratok, ahol nem vetettem: van olyan tanítványom, aki pap lett.

Van olyan tapasztalatod, hogy a pozitív hozzáállásod nyomán a szülők is másképp tekintenek a gyerekeikre?

Mai napig járnak vissza hozzám szülők is. Amikor kifogynak a szuszból, és kezdik elveszíteni a hitüket a gyerekükben, akkor bejönnek.

Olyan is van, hogy felhív a tizenkét éve végzett gyerek, és azzal kezdi, hogy tanárnő már biztos nem emlékszik rám; nagyon téved – tudom még a barátnője meg a kutyája nevét is… Ezek a nehéz sorsú, sérült identitású gyerekek rettentő hálásak, hogy gyorsan megjegyzem a nevüket. Most épp van egy friss élményem: egy szülő azért jött el, mert a fia elakadt az egyetemi tanulmányaiban – hozzáteszem, kisegítő általános iskolából jött hozzánk. Van úgy, hogy a szülő elfelejti: a gyereknevelés ki- és belégzés, és amikor elmulasztja a levegővételt, azt hiszi, a megfulladás következik. Sétáltunk egyet a kertben, felidéztük, hogy milyen édes kölyök volt Pistike, átbeszéltük a testvéreit is, utána kidolgoztunk egy stratégiát, és rájött, hogy van levegő, lehet lélegezni…

Tanultál pszichológiát is?

Rögtön az első évben, amikor tanítani kezdtem, felvetődött, hogy továbbtanuljak. Kellett valami forrás, ahonnan meríthetek. A lángoló istenhit is arra ösztönzött, hogy többet tudjak meg Istenről. Így jelentkeztem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, és öt év múlva megkaptam a hittantanári, illetve a család- és ifjúságterapeuta képesítést.

Kép

Gódorné Hazenauer Zita és győztes tanítványai az EuroSkills 2021 kertépítő versenyen - Kép: Soós Péter

Megmaradt a ferences indíttatásod is?

Igen, bár ezt pihentetem, már csak a családi béke kedvéért is… Szoktuk mondani, hogy Balázs csak egyetlen srácra féltékeny: Assisi Szent Ferencre. Firenzében történt, ahol a templomban ki van állítva Szent Ferenc kordája (szerzetesi öv – szerk.): amikor Balázs látta, hogy meghatódva térdre hullok előtte, és már attól tartott, hogy menten elszárnyalok, gondolatban kidolgozta, hogyan tart vissza, hogyan csimpaszkodik a lábamba, megakadályozva, hogy Szent Ferenc felemeljen a mennybe… Komolyra fordítva: abszolút élő a ferences hivatás. Most mi a Fokoláre lelkiségben vagyunk elköteleződve, és meghatározó volt, hogy a lelkiséggel való ismerkedésünkkor láttunk Chiarával (Chiara Lubich: a Fokoláre Mozgalom alapítója – szerk.) egy videót, amelyből kiderült, hogy ő ferences harmadrendi.

Hogyan alakult mindeközben a családtervezés?

Amikor összeházasodtunk, nyolc gyereket akartunk. Az esküvő után öt év telt el úgy, hogy sorjában elvesztettem három magzatot. Jártuk a meddőségi klinikákat, de eleinte csak széttárták a kezüket, hogy nem látnak magyarázatot a vetélésekre. Aztán találkoztunk lelkiismeretes orvosokkal, akik megállapították, hogy a vesztéseket valószínűleg anyagcsere-betegség okozta. Ellenjavallották a további próbálkozást, mondván, a méhen belüli elhalás miatt vérmérgezés veszélyének teszem ki magam.

A lombikprogram nagy kísértés volt, de úgy éreztük, hogy ha az orvosi tanácsokkal szembeszállva „márpedig csináltatunk magunknak gyereket”, az puszta önzőség, életellenesség lett volna.

Egy erdélyi orvos, aki látta a zárójelentéseimet, írt nekünk egy szép levelet, az ő javaslata indította el bennünk az örökbefogadás gondolatát.

A baráti társaságban közben sorban születtek a gyermekek. Milyen érzést ébresztett ez bennetek?

Az nem okozott fájdalmat, hogy másnak gyermeke született, hiszen ez az élet rendje. Fájdalmat csak a mi sorsunk okozott. A vetélések után annyira, hogy egy-két hétig még asztali áldást sem tudtam mondani, a keserűségtől nem tudtam kiejteni Isten nevét. Jézus aztán mindig takart rajta egy réteget egy fátyolfóliával, így fokozatosan enyhült a fájdalom. A templomtérben pedig hosszú ideig csak hátul voltunk, hogy ne legyen feltűnő, ha sírok…

Milyen gyorsan haladt az örökbefogadás?

Nagyon gyorsan, mivel nem ragaszkodtunk újszülötthöz. Hat és féléves fiúcskát kaptunk, egy kimentési programból került hozzánk: ötvenes szókincse volt, koordinálatlan mozgása, alultáplált volt, verték, rugdosták – minderről semmit nem tudtunk, amikor megérkezett. Gyesre nem tudtam menni vele, úgyhogy fél év fizetés nélküli szabadságot vettem ki, mert nem lehetett közösségbe engedni. Márciusban került hozzánk, ősszel kezdhette meg az óvodát. Idén már 19 éves, nemrég volt a szalagavatója, az érettségire készül.

A többi vágyott gyermek helyébe pedig a diákok kerültek? Miként alakult ki, hogy az otthonotok nyitva áll a tanítványaid előtt?

Egy diákom mondta: „Zita, neked rögeszméd, hogy mindenkit örökbe fogadj”! Pio atyának van egy tanúságtétele, amely az én esetemre is igaz. Elment hozzá egy tanárnő, és gyermekáldásért kérte a közbenjárását. Pio atya azt válaszolta, hogy élje a hivatását… Nagyon szeretnék hinni benne, hogy én is így tudom élni Isten akaratát. Egy dologhoz ragaszkodtunk: addig nem jöhet hozzánk diák, amíg nem végzett. Szinte minden évben van valaki, aki hosszú távon beválaszt az életébe. Érdekes, hogy nincs bennük közös kulcs: nem a stílusazonos, a hívő vagy a szuperhátrányos gyerek lesz az, aki ragaszkodik hozzám… Most már van 17 végzett évfolyam, gyakorlatilag hetente jön hozzánk egy-egy volt diák.

Van, aki anyagi segítségre is szorul?

Ebben a közegben ez állandó helyzet: van, akit pénzzel, van, akit étellel tudok segíteni.

Miközben titeket sem vet fel a pénz…

Hát, nem a feleslegből adunk. Ezeket a diákokat Gódor-ösztöndíjasoknak hívjuk.

Volt, hogy a saját díjadat ajánlottad fel. Például amikor a Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért kitüntetést kaptad, az pénzjutalommal járt. Jól tudom, hogy ez a pénz nem maradt sokáig a számlátokon?

Tavaly jött egy e-mail, hogy állami elismerést kapok. Nagyon meglepődtem, mert sosem szoktam magam reklámozni, nem is tudom, hogyan bukkantak rám. Megkérdeztem a legaktívabb diákomat, hogy ő nevezett-e be, de azt mondta, nem, majd hozzátette: „Menj csak el, abszolút megérdemled!”. Balázzsal elmentünk, és öröm volt olyanokkal találkozni, akik hozzám hasonló „őrültek”, akik elhivatottsággal űzik a pedagógusszakmát.

A díjhoz 400 ezer forint jutalom is járt, amit – amikor még meg sem kaptam – elutaltam egy frissen érettségizett diákomnak. A szülei kizárták az életükből, a Covid miatt pedig nem költözhetett be a kollégiumba, így nem volt hol laknia. Úgy éreztem, azért kapom ezt a pénzt, mert volt egy kiáltó űr, amit be kellett töltenem.

A diákjaidat is díjazták mostanában, mégpedig Európa-bajnoki aranyérmmel az EuroSkills versenyen. Miről szól ez a megmérettetés?

Amikor tanítani kezdtem, az iskolában nem volt tehetséggondozás. Én már az első évben elkezdtem versenyre felkészíteni. Először a hazai kertépítő versenyekre, aztán következett az Európa-bajnokság. Négy éve Magyarország rendezte az EuroSkillst, a szakmák Európa-bajnokságát, az összes európai ország részvételével. A részvételhez szükséges szponzori gárda összeállt, és megkerestek, hogy felkészítenék-e két diákot az Európa-bajnokságra. Akkor éppen erős kísértést éltem meg, hogy elhagyjam a pályát. A fiunk akkor ment középiskolába, kollégiumba költözött, ezzel rengeteg időm szabadult fel, mert a nyolc általánost együtt tanultuk végig. Gondoltam, újra körülnézek a világban… De az elhatározás után pár nappal jött a telefon, hogy vállaljak felkészítést. Pár hónapunk volt, és csak a gyerekek voltak adottak, meg az én hitem bennük.

Belevetik magukat a gyerekek a munkába?

Sokan panaszkodnak a mai fiatalokra, hogy csak a telefonjukat nyomkodják, meg nem képesek elköteleződni – ilyenkor szívesen megmutatnám egy munkával töltött napjukat! Ma például az általunk szervezett tehetségprogramra Velencéből érkező diákok fél 5-kor keltek, elvonatoztak Budapestre, átkeltek a városon, hogy itt töltsék a napot, és tanuljanak. A két Peti, aki most aranyérmes lett, rengeteg munkaórát töltött készüléssel: nem volt se tavaszi, se nyári szünetük.

A versenyen pontosan mit kellett csinálni?

Azt várjuk el tőlük, hogy a piaci viszonyoknál háromszor gyorsabban, három nap alatt, két milliméter pontossággal építsenek fel egy komplex standot. Ehhez nagy építési rutin kell. Leültem a szponzorokkal, a többi szakmával, a Kereskedelmi és Iparkamara képviselőjével, és összeállt az imént említett országos Tehetségprogram. Már az első évben 67 diák jött, sőt hét egyetemi hallgató is jelentkezett a Tájépítészetről, hogy szeretnének tanulni tőlem. Idén pedig már hivatalos tantárgy vagyunk az egyetemen. Egyébként Magyarország soha ennyi érmet nem kapott, mint idén: az éremtáblázaton a nemzetek között hatodikak lettünk. Miközben a szakképzés többet érdemelne – attól kezdve, hogy ránk omlik az épület, egészen addig, hogy nincs vécépapír.

Az oktatásügy amúgy is sok sebből vérzik, egy jó viszont mindig marad benne: a gyerek.

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának hallgatója.