Kallódó életek
A fény küszködve tör utat magának a VI. kerület kipufogógáztól megkopott házfalai között. Az Izabella utcai megállóban ácsorgók még alig törölték ki szemükből az álmot, arcukat maszk fedi, tekintetüket mereven telefonjuk kijelzőjére szegezik, amíg a troli nyikorogva lefékez a piros pinceajtó előtt. Ketten lézengenek a bejárat körül, arcuk nyúzott, egyikük cigarettát sodor, a másik a falnak támaszkodva pihenget, vállát rafiatáska nyomja, amiben az egész életét magával cipeli. „Csak Egyet Szolgálat” – hirdeti a kiírás. Megkerülöm a hajléktalanokat, behúzom a nyakamat és lemászom a lépcsőn, amelynek alsó fokáról egyenesen a konyhába látok, ahol a korai időpont ellenére már sokan sürögnek.
Számítottak az érkezésemre, így egy gyors bemutatkozó kör után odaállok a konyhapulton tornyosuló kövér veknik mellé. A szendvicseket két olasz pap keni a viaszosvászonnal leterített konyhaasztalon, velük szemben önkéntes egyetemista lány szeleteli a reggelihez járó uborkát.
A kész szendvicseket ketten szalvétázzuk Alessandro atyával. A kisebb darabokat félretesszük, hogy később összecsomagoljuk, a nagyobbakat betakarjuk és tálcára tesszük.
A missziós papot, aki akcentussal, de folyékony magyarsággal mesél nekem, az az elv vezette Milánótól a belvárosi pincehelyiségig, hogy a hitnek nemcsak szavakban, hanem tettekben is meg kell nyilvánulnia.
Miután előkészítjük a reggelit, ami szendvicsből, uborkából és teából, kávéból áll, Gyula vesz a szárnyai alá, aki a regisztrációs pultba állít, ahol az érkezők adatait rögzítjük. Az lesz a feladatom, hogy elsőként köszöntsem őket, majd vitamint, papír zsebkendőt, sebészi maszkot kínáljak a rászorulóknak. A közös ima előtt kimegyünk a levegőre, beszélgetünk kicsit. Gyula elmondja, hogy állami gondozásban nőtt fel, aztán évekig hajléktalanként tengette az életét, mára azonban az intézmény nélkülözhetetlen munkatársává vált, aki jó példaként szolgál a közösségben. Nincs idő sokáig faggatni, a reggeliztetést nem könnyű levezényelni, és a vendégek már hosszú sorba rendeződve várják, hogy nyíljon az ajtó.
Körbeállunk. Ágnes nővér imát, Alessandro atya pedig áldást mond, mielőtt mindenki a helyére megy. Az első vendég egy udvarias öregúr, aki remegő kézzel veszi el a vitamint, aztán kedvesen megköszöni, amit kap. A második még csak nem is köszön, tekintetét a földre szegezi, miközben koszos maszkjába dünnyögi a nevét, aztán magához ragadja a zsebkendőket, és reggelizni igyekszik. Egymást követik az elnyűtt ingekbe, kabátokba bújtatott kopott sorsok. Sokan jókedvűen érkeznek, még viccelődnek is velem, bókjaikba olykor belepirulok. Van, aki a hajnali időpont ellenére alkoholszagot áraszt, másnak a többévnyi herbálozás von ködfátylat a tekintetére, de akadnak olyanok is, akiknek teljesen hétköznapi a külsejük. Ha az utcán pillantanám meg őket, azt gondolnám, hogy dolgozni sietnek.
„Van wifi?” – kérdezi egy izmos fiatal srác. Beszédbe elegyedek vele. A férfi – nevezzük Robinak – a Kazincbarcikától négy kilométerre, a Sajó völgyében megbújó Múcsonyból származik.
Állami gondozásban nőtt fel, aztán javítóintézetbe, majd börtönbe került „balhézásért” – ahogy ő fogalmaz – ami főleg rablást és kábítószerrel kapcsolatos jogsértéseket takar. Elmondása szerint amióta legutoljára kiszabadult, szakított korábbi életmódjával, nem drogozik és nem „balhézik”.
Éppen a védettségi igazolványára vár, hogy kimehessen Bécsbe, ahol jobb életkörülményeket remél magának és a barátnőjének, aki kint várja. „Ez mit jelent?” – bökök rá a kezén látható ACAB feliratra. „All cops are bastards (minden rendőr szemétláda)”. „És ez?” – mutatok egy apró kéklő pontra. „Arra emlékeztet, hogy csak egy életem van. Ezt én csináltam a börtönben” – És a csuklódon? – folytatom a faggatást. „A szüleim születési és halálozási dátuma. Megölték magukat, ugyanabban az évben” – mondja Robi. Némán bámulom a felkarján elterülő látványos Szűz Mária-tetoválást, miközben arra gondolok, vajon hogyan alakult volna az élete, ha ez az erős, nagydumás, ápolt megjelenésű srác nevelőszülőkhöz kerül az intézet helyett, vagy másképp cselekszik, amikor döntési helyzetbe kerül.
Mielőtt Robi továbbáll, még odaint egy harmincas évei végén járó nőnek – nevezzük Ritának. Rita Nógrád megyéből jött, még csak másfél éve hajléktalan, és Robi felajánlotta, hogy védelmezi őt az utcán. Három gyermeke él állami gondozásban, a legidősebbnek nemrég volt a születésnapja. Rita megígérte, hogy ott lesz az ünnepségen, de végül nem tudta megvenni a vonatjegyet, így újra csalódást okozott, és úgy gondolja, hogy a gyerekei sose fognak neki megbocsátani. Abban bízik, hogy felveszik éttermi mosogatónak, és lesz némi jövedelme, de azért nem erőlködik nagyon, elmondása szerint egész jól el lehet lenni hajléktalanként, vannak barátai, és az atrocitásoktól sem fél.
Lelkeket mentenek
A Csak Egyet Szolgálat egyházi fenntartású szociális intézmény, amely „Isten gondviselése alapján és elhivatott emberek lelkesedése által működik”. Fenntartója az egyházi jogi személyiséggel rendelkező Új Jeruzsálem Katolikus Közösség, amelynek 1996 óta zajló missziós szolgálata mindig is számos hajléktalan és szegény embert vonzott.
„2007-ben született az ötlet a Budapesti Városmisszión, amikor otthonról elszakadva az öt gyerektől bejutottam a bazilikába.
Miközben mentem be a tömött templomba, lépkedtem át az utcán a hajléktalanokat, és rám tört az összeférhetetlenség érzése: lépem át az utcán fekvő embert, és közben megyek imádkozni.
Addig is jártam köztük, adtam nekik, amit tudtam, mégis úgy éreztem, hogy sorsukra hagyom őket. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy missziós központ, ahol biztonságban érezhetik magukat, ahol megismerhetjük őket, és ők is elmondhatnak mindent, ami velük történt” – magyarázza Kunszabóné Pataki Anna, az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség Csak Egyet Szolgálatának alapító vezetője.
Anna arról is beszél, hogy a vendégek között sok a drogos, alkoholista, prostituált, a betegségtudat nélküli pszichiátriai beteg, az évtizedekig börtönben lakott ember, az állami gondozott, de sokan vannak olyan is, akiknek van jövedelmük, de arra már nincs pénzük, hogy az élelmezésüket is fizessék.
Az alapító számára az az egyik legérdekesebb a hivatásában, ahogy azt látja, hogyan alakul ki egy emberben az a személyiség, aki lehetett volna, ha nem kapja meg az életében azt a sok nehézséget. Anna hiszi, hogy mindenkinek van egy olyan személyisége, ami a szeretettel – főként Isten szeretetével – való találkozáskor jelenik meg.
„A nyitás napjaiban ide telefonált a szomszéd nappali melegedő, hogy figyelmeztessen, ne engedjük be azt az embert, akit így és így hívnak, és így és így néz ki, mert szétverte náluk a berendezést, és most mentek el a rendőrök. Amikor felnéztem, pont ott állt az illető előttem, és be kellett engednem, hiszen nálunk nem csinált semmi rosszat. Őt gyönyörűség volt megszelídíteni! Az elején uralni akarta a helyet, és fokozatosan kellett leállítani, igazi türelemjáték volt. Fegyelmezni is kellett, az elején minden nap le kellett ülni vele beszélgetni, aztán hetente, aztán havonta, idén pedig csak kétszer volt erre szükség. Három éve vettük fel a munkatársak közé. Az ő története is bizonyítja, milyen fontos, hogy minden nap itt legyünk velük! Mi más dimenzióból nézzük a segítést, lelkeket menteni vagyunk jelen, és egyébként szociálisan is segítünk, de elsősorban az embert akarjuk felemelni” – hangsúlyozza az alapító, majd belekezd egy újabb történetbe.
A Szolgálat egykori vendége – nevezzük Rolinak – huszonhárom éves volt, amikor rátalált a nappali menedékre.
Nyolc általánost végzett, aztán a gimnázium alatt a haverokkal csellengett. Édesapja volt a példaképe, aki hamar meghalt, édesanyja pedig mentálisan labilis volt, talán pszichés beteg is.
Roli abból élt, hogy hétvégi házakat rabolt ki Ózd környékén, és leitta magát. Mire a Szolgálatnál kopogtatott, már háromszor járta meg a börtönt, és amikor legutoljára kijött és hazament, már se az anyját, se a húgát nem találta otthon. Amikor felment Pestre, és először találkozott Annáékkal, az volt a benyomása, hogy „ezek nem normálisak, egy tróger vagyok, mit örülnek úgy nekem?”. A Szolgálatot alapító házaspár éppen akkoriban indított Alpha Kurzust (olyan tanfolyam, amelynek elsődleges célja, hogy a keresztény hit alapjainak megismerésében segítsen), aminek a végén van egy imádság, ahol elmondása szerint Roli találkozott Istennel.
„Megkérte a férjemet, hogy hadd keresztelkedjen meg, ő lett a keresztapja, így a családunk tagjává vált. Gyula és ő látták felnőni a gyerekeinket, ha elutaztunk, ők vigyáztak a házra, a járványig a szentestéket is velünk töltötték. Amíg ismerkedtünk, észrevettem, hogy Roli elképesztően okos.
Éjszakánként a metróépítésen dolgozott, hajléktalanszállón lakott, és szabadidejében szó szerint kijegyzetelte a nálunk talált történelmi és filozófiai könyveket, Dosztojevszkijt kaptam tőle karácsonyra.
Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy körözik egy korábbi tette miatt. Letöltötte a maradék büntetését, kilenc éve nem hajléktalan már, egy nyomdában dolgozik, ahol megbecsülik, és egyre feljebb lép a ranglétrán” – meséli Anna.
Elérhető célokat kell megfogalmazni!
A szolgálatvezető is hallotta már azokat a hangokat, amelyek azt mondják, hogy a hajléktalanok maguk tehetnek a sorsukról, és csak egy feladatuk lenne, hogy elmenjenek dolgozni. Anna azonban azt tapasztalja, hogy ezeknek az embereknek sokszor az állapotuk egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy minden nap dolgozzanak. „Van főiskolát végzett angoltanár vendégünk is, akinek szép háza volt, gyerekei, felesége. Aztán huszonhét éves korában skizofrénia jött ki nála. Annyira súlyos személyiségzavara lett, hogy a család már nem tudott vele együtt élni. Van szklerózisosunk is, aki szociálpolitikusnak tanult az egyetemen, de mára annyi pszichiátriai problémája lett, hogy szörnyű állapotba került. Volt egy fiatal értelmiségi lány, aki együtt lakott az édesanyjával és a nagynénjével, akik aztán elfekvőbe kerültek, ő pedig semmit nem tudott fizetni, és hajléktalan lett. Amikor elkezdtem ezt a szolgálatot, akkor is ismertem már több hajléktalant, ezt tanultam az iskolában, és még így is azt hittem, hogy sokkal többen tehetnek arról, hogy ilyen helyen vannak, aztán bebizonyosodott, hogy rosszul gondoltam. És aki tehet róla, annak is esélyt kell adni” – magyarázza Anna.
Az alapító szerint fontos lenne, hogy a társadalom jobban megismerje a hajléktalan sorsra jutó emberek történeteit, ezért is adták ki 2018-ban a Senki Gyermekei – Huszonhat sors az utcáról című könyvet, amelyen keresztül közelebbről is megismerhetjük azokat az okokat, amelyek a hajléktalansághoz vezethetnek.
Minden történetből kiolvasható, hogy a hajléktalanság problémájának origója – csakúgy, mint a prostitúció, a bűnözés és a függőségek esetében is – a megtartó háttér hiánya, és a gyermekkori elhanyagoltság.
Éppen ezért fontos lenne, hogy a kormányok felismerjék, a gyermekvédelem a társadalom egyik legfontosabb tartóoszlopa, amely ha megfelelően működik és jól képzett, megfizetett szakemberekkel dolgozik, képes létrehozni azt a védőhálót, amit a család feladata lenne biztosítani. Emellett a hajléktalanság problémáját az is súlyosbítja hazánkban, hogy a pszichiátriai ágyak számának drasztikus csökkenése és a szükséges utógondozó hálózat hiánya miatt pszichiátriai betegek nagy számban kerülnek az utcára. Nekik az önálló életvezetés örökre álom marad, számukra az egyetlen esélyt az életben maradásra a Csak Egyet Szolgálathoz hasonló karitatív szervezetek jelentik. Az évtizedek óta a segítő szakmában dolgozó Anna azonban óva int mindenkit attól, hogy önállóan, egyenként segítsen a rászorulókon. Szerinte ha valaki karitatív tevékenységben gondolkodik, érdemes olyan szervezeteket, szakértőket felkeresni, akiknek már van tapasztalatuk ezen a területen. A Szolgálat örömmel fogad minden önkéntes felajánlást – legyen az személyes jelenlét, imádság, tárgyi adomány, ill. egyszeri vagy rendszeres anyagi támogatást a Csak Egyet Szolgálat Alapítvány részére.
Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
