Ötven magyar hős a közelmúltból

A sajtót bejárta egy fotó és egy hír: Ferenc pápának Áder János köztársasági elnök egy könyvet ajándékozott Magyarországra érkezése alkalmából. Ez az angol nyelvű könyv a „Heroes among us, 50 True Stories of Brave Hungarians in the 20th Century”. Egy nagyméretű, igényes, szép és gazdag tartalmú kiadvány, amelynek minden külföldön élő, magyarságát őrző családhoz el kellene jutnia, tekintettel az egyre inkább asszimilálódó leszármazottakra. A magyarországi olvasóknak pedig ugyanennek a – nem kevésbé igényes – magyar változatát szeretném ajánlani, amely 2020-ban jelent meg „Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. századból” címmel.

Nem elcsépelt, ezerszer idézett életrajzokat tár elénk a két kiadvány, hanem a 20. század kevéssé ismert hőseit, akik még nem kapták meg az őket megillető tiszteletet a magyar példaképek között.

A magyar nyelvű könyv hatvan életutat tartalmaz, a sok férfi között négy nőét is. Az angol nyelvű ötvenes csoportba nyolcvan százalékukat beválogatták, néhányan kimaradtak, és egy-két új név is került az angol változatba: legismertebb közülük a C-vitamin felfedezéséért Nobel-díjjal jutalmazott Szent-Györgyi Albert. Akadnak néhányan, akiknek a nevével már lehetett találkozni a médiában az utóbbi években, és méltó emlékműveket is állítottak tiszteletükre: például Sztehlo Gábor, a gyermekeket mentő evangélikus lelkész, Mindszenty József bíboros, Mansfeld Péter, az ’56-os forradalom fiatal mártírja, és örömteli meglepetésünkre az angol változatba bekerült Regőczi István atya is, a II. világháború árváinak pártfogója, akit a kommunizmus többször is börtönnel „jutalmazott”. Mindkét kötetben számos egyházi személy szerepel, például Lénárd Ödön, Ordass Lajos, Márton Áron, Olofsson Placid, Romzsa Tódor, Sándor István – nem véletlenül, hiszen az ő nagyságukat, helytállásukat a szocializmus idején nem volt szabad emlegetni, így csak a rendszerváltás utáni évtizedekben nyílt lehetőség arra, hogy példamutató életútjukat felfedezzük, nyilvánosságra hozzuk.

Kép

A képekkel gazdagon illusztrált kötetek olvasmányos életrajzai átélhetővé teszik a múltat, erővel, tisztelettel és büszkeséggel töltenek el.

Köszönet a két szép könyvért a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány munkatársainak, valamint az Open Books Kiadónak.

Három pápa magyar titkára volt

Egyenes vonalú, mégis rendhagyó életsors bontakozik ki Elmer István „Három pápa magyar írnoka” című beszélgetőkötetéből, aki Somorjai Ádám bencés szerzetessel készített könyvnyi életútinterjút. Egy erős kulturális gyökerekkel rendelkező, katolikus nagycsaládból induló gyermek – akit akkor még polgári nevén Somorjai Árpád Bélának hívtak – egyházi iskolákba járt az ötvenes-hatvanas évek egyházellenes korszakában. Rokonságában is voltak papok, így látszólag egyenes út vezette őt is a papsághoz – ám a könyvből kiderül, hogy ez távolról sem volt egyértelmű. A kemény ateista présben élő hívő apában felmerült, hogy nem csak „pszichés lököttség” készteti-e fiát erre a hivatásra. Somorjai Ádám későbbi életútja azonban rácáfolt aggodalmaira, és a fiatal szerzetest éppen a családja és rokonsága szellemi öröksége vértezte fel a külvilág ellentétes információival szemben. A nemzetek feletti bencés szerzetesrend tagjaként, negyedszázadosnál hosszabb olaszországi munkálkodás ellenére is meghatóan, ugyanakkor józan értékítélettel ír magyarságáról: „Az, hogy magyar, konkretizálása annak, hogy ember vagyok.” Megkapó az az őszinteség, ahogyan Somorjai Ádám életének egyes epizódjairól vall, például egyik húga szomorú sorsáról és az abban akaratlanul játszott szerepéről.

Kép

„A Gondviselés nem kényezteti el az embert” – összegzi a történteket, és már ezért a mondatáért is érdemes volt elolvasni a könyvet, amelyet az őszinteség mellett meghatároz néhol a titoktartás is.

A vatikáni szolgálat, különösen a pápai titkárságon töltött évek eseményeiről nem mesélhet el minden kulisszatitkot, hiszen titoktartást fogadott, ám élménybeszámolója így is annyira érdekfeszítő, hogy az olvasók nagyobbik része számára bizonyára ez a fejezet lesz a legnépszerűbb. A szocialista Magyarországon töltött gyermek- és kamaszévekből erőteljes emberi jellemek villannak fel az emlékezés során (például a börtönviselt Hagyó József és Veres Géza atyáké), a vatikáni évekből pedig a közelmúlt egyházformáló három pápája és bíborosai is olvasóközelbe kerülnek.
Somorjai Ádám, aki hosszú éveken át kutathatott a vatikáni könyv- és levéltárban, mára Mindszenty József életének és munkásságának egyik legszakavatottabb ismerőjévé vált, és szentté avatásának ügyét is képviselte. A kitörni készülő vulkánhoz hasonlóan energikus, immár Pannonhalmán élő és tanító bencés szerzetes így vall a történelemről, amelynek kutatása végigkísérte pályafutását: „Az én számomra a történelem olyasmi, amiből bizonyítani lehet, hogy Isten közöttünk van. A kereszténység kezdete óta előnyére változott a világtörténelem.”

Köszönet a könyvért Elmer István újságírónak, aki Somorjai Ádám iskolatársa volt az esztergomi Ferences Gimnáziumban, valamint a Napkút Kiadónak.

Fejedelmek és fejedelemasszonyok Erdély harcos virágkorában

Meghatottan vettem kezembe Oborni Teréz történész új könyvét, amelynek címe „Erdély aranykora. Fejedelmek tündérkertje”. Ez az impozáns, megjelenésében és tartalmában is nagyon igényes könyv megtestesíti mindazt, amit elvárok egy olyan történelmi kiadványtól, amely egyaránt szól az érdeklődő laikus közönségnek és a történész szakma képviselőinek: tudományosan precíz, gazdag forrásanyagú, de megfogalmazásában könnyen érthető, világos felépítésű, gazdagon és szakmailag igényesen illusztrált. Oborni Teréz történészi pályafutásának legnagyobb részét Erdély 16–17. századi történelme kutatásának szentelte, így ez a könyv szakmai életműve egyfajta összegzésének, betetőzésének is tekinthető.
Az „Erdély aranykora” a Magyar Királyság három részre szakadásától a Rákóczi-szabadságharc előestéjéig követi az eseményeket, megmutatva, hogyan sikerült a történelmi kényszerből önálló államiságot, virágzó gazdaságot és kultúrát teremteni Erdélyben. Egyik nagy erénye Oborni Teréznek, hogy mesterien tudja emberi közelségbe hozni a történelemformáló egyéniségeket, felfedni jellemüket és tetteik indítékait a pszichologizálás elkerülésével. Eloszlat masszívan túlélő tévhiteket, például, hogy elkerülhető lett volna a törökök hódító sikere, ha Szapolyai János nem Szulejmánnal, hanem Habsburg Ferdinánddal köt szövetséget.

Bizonyítja, hogy az Erdélyi Fejedelemség 120 éves fennállása alatt egyfajta magyar Noé bárkája volt az elkerülhetetlen török hódítás és a többi külső ellenséges nyomás közepette.

Átmentette a magyar identitást, pezsgő és befogadó szellemi életet teremtett, felvirágoztatta a magyar nyelvű tudományosságot és műveltséget, miközben a külföldi tanulmányutak tapasztalatait hazavivő értelmiség révén európai igazodását is megtartotta. Erdélynek mint politikai tényezőnek, önálló magyar államnak, a magyar alkotmányosság védőbástyájának köszönhető, hogy a Habsburg birodalmi törekvések nem olvasztották be teljesen a Magyar Királyságot, hanem csak egy duális kormányzati rendszer részévé tették.

Kép

A könyv másik nagy erénye, hogy a férfi politikusok – fejedelmek, királyok, főurak és hadvezérek – mellett azoknak a nőknek az életútját is felidézi, akik nagy befolyást gyakoroltak Erdély kultúrájára és történelmére. Izabella királyné és a fejedelemasszonyok, Habsburg Mária Krisztierna, Brandenburgi Katalin, Lorántffy Zsuzsanna, Bornemissza Anna ugyanúgy főszereplői az „Erdély aranykorá”-nak, mint az államférfiak.
A könyvben van egy különleges „mi lett volna, ha…?”-fejezet, amelyhez hasonlót kevés történész mer megírni. Azt boncolgatja, vajon kié lett volna az ország, ha a sors több időt ad János királynak. Oborni Teréz így indokolja témafelvetését, és biztosít róla minden olvasót, hogy a történelmi tények talaján marad: „Olykor megfeledkezünk arról, hogy a történelmet emberi döntések sora alakítja, országok sorsa múlik egy ember testi hibáján vagy betegségén, lelki alkatán, személyisége által meghatározott lépésein. […] Az alábbiakban arra teszek óvatos – vagy talán épp óvatlan – kísérletet, hogy átgondoljam, illetve az olvasókat közös gondolkodásra hívjam: mi lett volna, ha I. János király nem hal meg 1540 nyarán Szászsebesen, és a sorstól kap még 10–15 évet.” Hogy milyen következtetésre jutott, nem írom le, legyen a könyvet elolvasók jutalma.

Köszönet illeti a könyv megjelentetéséért a Rubicon Intézetet.

Závada Pál azonos című regénye felhasználásával készült Nagy Dénes filmje, a Természetes fény, amelynek bemutatóját jóval megelőzte a híre – miután a járvány miatt a tervezettnél később került a közönség elé. Néhány információ elérkezett hozzám is, amelyek közül a leginkább figyelemreméltónak az amatőr szereplők alkalmazását tartottam, s ez nem is okozott csalódást. A főszereplő Semetka Istvánt játszó Szabó Ferenctől kezdve a lett statisztákig csupa hiteles alak jelent meg a filmben. A merész, ezzel együtt alapból megosztónak tűnő témát – a magyar hadsereg tagjai által elkövetett háborús bűnök a megszállás alatti Szovjetunióban – vegyes érzésekkel fogadtam. Történelemtanárként nem gondolhatom, hogy a magyar hadsereg bűntelenül kerülhetett ki a Szovjetunió területén zajló háborúból, de nem szívesen láttam volna egy öngyűlölő, „mi voltunk Hitler utolsó csatlósa” típusú, a bűnösségünket abszolutizáló filmet.

Amikor eljutottam a moziba, előnyként éltem meg, hogy Závada könyvét nem olvastam, így az óhatatlan tartalmi, értékelésbeli összehasonlítgatást utólag is el tudom kerülni, csak a filmről, annak hatásáról írok.

Nehéz kilépni erkölcsi kategóriáinkból, holott ésszel egyszerű belátni: hiába kívánkozunk életünk során mindig a jó oldalon állni, ez nem sikerülhet. Sem az egyéneknek, sem a nagyobb emberi közösségeknek, így a nemzeteknek sem.

De látjuk azt is: a „jókról” gyakran kiderül, hogy nem makulátlanok. Ha csak az irodalom keretei között maradunk, elég megemlíteni Moravia Az asszony meg a lánya című regényét, s az abból készült filmet Sophia Loren megrendítő alakításával, vagy Polcz Alaine mára klasszikussá vált visszaemlékezéseit, Az asszony a frontont. De ott van történelmi tényként Drezda bombázása, a csehek által elkövetett németellenes atrocitások a háború után, vagy a jugoszláv partizánok tízezrek életét követelő magyar- és németellenes akciói.

A Természetes fényben azt látjuk, hogy a partizánok felkutatására parancsot kapó kisebb magyar egység egy apró erdei ukrán falu lakói közé kerülve próbálja kiismerni magát az idegen tájban és körülmények között. Mintha egymásra is lennének utalva, szinte ugyanannyian vannak, miközben az a nagy különbség köztük, hogy a falusiaknak nincsenek fegyvereik. A partizánoktól mégis mindenkinek van tartanivalója, ők is kíméletlenek a polgári lakossággal, s bosszút állnak azon, akit árulónak tartanak. Mintha mindenki valaki másnak a kezében lenne, s valóban: a magyar egységet ukránok kalauzolják, akik a Szovjetunió elleni német támadásban a függetlenedés, a kommunista rezsimtől való megszabadulás lehetőségét látták.

Nagy Dénes filmje nem az erkölcsi igazságra kíváncsi, hanem valamilyen módon az élet, az emberi létezés mélyebb igazságaira. Ezeket pedig akkor tudjuk jobban megközelíteni, amikor az életünk valami miatt – betegség vagy gyász idején – bizonytalanná válik. A leginkább lecsupaszított képletet pedig a háború jelenti: a folyamatos halálveszedelem, amikor bármelyik pillanatban vége szakadhat az életünknek. A Természetes fény ezen a keskeny mezsgyén vezeti végig a nézőt.

Nincsenek véres jelenetek, nem látjuk szélsőséges formájában a testi szenvedést, de a filmmel együtt a néző is elcsendesedik, belekerül az eseménysor jelen idejébe, s azt érzi: mindjárt történik vele valami végzetes.

És amikor valóban bekövetkezik a szörnyűség, akkor azt már szinte evidenciaként nézi: nem én pusztulok el, hanem valaki más, mások. Nem tudok tenni a rossz ellen. De élek, és – talán – tenni tudom a jót.

Kép

Természetes fény

A kamera (operatőr: Dobos Tamás) hűségesen követi a főhőst, Semetka Istvánt, aki egyszerű parasztemberként került bele a háború káoszába, és a veleszületett jóindulatával dönt a következő lépésről, amit meg kell tennie: ha megijed, kést szegez a hajnalban a szobába biliért belépő öregasszony torkának; s ha vizet kérnek tőle az ukrán rabok, hoz nekik. A filmkockák csaknem mindig közeliek, akár az emberekről, akár a tájról készültek, valóban úgy látszik, természetes fényben rögzítettek. Kérges, felrepedt kezek, megkeményedett, gyászszegélyes körmök, hibás fogsorok, tétova tekintetek; folyó, mocsaras vidék, eső, hó, sár, vékony jégtakaró a vízen, kopasz nyírfák, sárgult, halott levelek, fenyőfák.

Sokszor jelenik meg a lent és a fent perspektívája: elmerülni vagy felemelkedni? Elmerülni a sárban, a mocsárban, a folyóban, az ösztönökben, a szenvedéseinkben, a sötétségben, a bűnben, az őrületben, mint Koleszár őrmester, a filmben az utóbbiakat megtestesítő szereplő. Vagy felemelkedni egy tisztább és világosabb valóságba, amely mégiscsak megjelenik Semetka természetes jóságában, a kék égboltban, a kápolna sötétjében aranyló krisztusi glóriában.

A film a nagy orosz filmrendező, Tarkovszkij képeit, filmjeinek hangulatát idézi fel – nem csodálkozom, hogy a rendező bevallottan a Sztalkert tekintette inspirációnak.

Ebből az is következik, hogy a Természetes fény – hiába kapott a rendezésért Nagy Dénes Ezüst Medvét – nem lesz zajos kasszasiker, ami nem ritka a magyar filmgyártás történetében.

Valahol hozzá is vagyunk szokva, hogy ami igényes, az nem biztos, hogy sikeres. Az alkotás az utóbbi évek izgalmas történelmi, egyben lételméleti kérdésfeltevésű filmjei közé tartozik, mint amilyen a Saul fia vagy a Gerilla volt.

A magam részéről kíváncsian várom, merre vezet tovább Nagy Dénes pályaíve ettől a meditatív, majdhogynem misztikus alapállású mozitól.

Több mint 1000, abortuszon átesett nő körében készült az a felmérés, amely szerint a döntéskor a nők leginkább a partnerükkel beszélik meg a terhességmegszakítás kérdését. A felmérés szerint a baba apja nagyobb befolyással bír még a nő édesanyjánál, illetve az egészségügyi szakembereknél is e kérdésben.

Három terhességi központ férfiak segítéséért felelős igazgatójaként több száz ügyféllel volt alkalmam megvitatni ezt a kérdést. Az volt a feladatom, hogy elbeszélgessek azokkal a férfiakkal, akik elkísérték partnerüket az ultrahangos vizsgálatokra. Közülük sokan bizonytalanok voltak az abortuszt illetően. A legtöbb férfi megpróbálta azt tenni és mondani, amit elvártak tőlük, és nem volt senki, aki őket bátorította vagy támogatta volna. Kevesen értették meg, hogy milyen nagy hatása van a szavuknak, illetve milyen nagy súlya van annak is, ha nem mondanak semmit. Ezt látva mindig megkérdeztem: „Úgy érzi, számít, mit mond?”.

„Bármit választ, támogatni fogom…”

A férfiak gyakran azt válaszolták, hogy a partnerük kikérte ugyan a véleményüket, de tudták, hogy nem szabad elmondaniuk, amit valójában gondolnak. „Támogatni fogom, bármit is választ” – ezt a mondatot hallottam tőlük újra és újra. A központ munkatársai számtalan olyan nővel beszéltek, akik éppen a baba apjának ilyen válasza miatt fontolgatták az abortuszt.

Ez egy olyan válasz, amely jó szándékú ugyan, de ha valaki nehéz döntés előtt áll, valójában ettől a választól nagyon egyedül érzi magát.

Mindegyik férfitől, aki igennel válaszolt arra, hogy szerinte számít-e a véleménye az abortusz eldöntésében, megkérdeztem, hogy volt-e szerepe a terhesség létrejöttében, és ha a partnere úgy dönt, hogy kihordja a gyermeket, vállal-e szerepet a gyermek jövőjében. Majdnem mindig igen volt a válasz mindkét kérdésre. „Akkor nem gondolja úgy, hogy ezen a ponton is nagyon értékes lehetne a véleménye?” – kérdeztem. Miután megosztotta velem a gondolatait, arra bátorítottam, hogy legyen őszinte és nyílt a partnerével is.

A férfi valódi támogató partner lehet

Ha ez a kommunikáció elkezdődött közöttük, a nő reakciója sok esetben a megkönnyebbülés volt. Többé már nem volt egyedül a nehéz helyzetében. Most már együtt beszélhették át és hozhatták meg a döntést, úgy, hogy minden félelmüket és álmukat kitették az asztalra. Sok férfit láttam, aki részt vett ebben a korai döntési folyamatban, és támogató partnerré és elkötelezett apává fejlődött. Megtiszteltetés volt bátorítani és felkészíteni ezeket a férfiakat, és soha nem fogom elfelejteni a büszkeséget és a gyengédséget, amit a szemükben láttam, amikor újszülött gyermeküket tartották a karjukban.

Ugyanakkor azt is láttam, hogy milyen hatással volt az abortuszról szóló döntés azokra a férfiakra, akik elszalasztották a lehetőséget, hogy elmondják gondolataikat és érzéseiket. Láttam ígéretes kapcsolatokat tönkremenni, és rájöttem, mennyire káros, ha a férfiak azt hiszik, nekik nem jár (vagy nincs) beleszólás a partnerük döntésébe.

Pedig amikor az abortusz eldöntéséről van szó, és a gyermek apja hallgat, az is „beleszólást” jelent.

Nem eléggé segítőkészek az egyházi közösségek

A Care Net nemrégiben megrendelt egy országos felmérést 1000 olyan férfi körében, akiknek a partnere az abortuszt választotta. Az eredmények megegyeztek a fent említett, nők körében végzett felmérésével: a férfiak azt nyilatkozták, hogy őket kérdezték meg leginkább e döntés során, és ők voltak a legnagyobb hatással partnerük döntésére. A legmegdöbbentőbb dolog azonban, amit a felmérésből megtudtam, az volt, hogy a megkérdezett férfiak több mint fele legalább havonta egyszer járt templomba abban az időben, amikor partnerük az abortusz mellett döntött, mégis csak 5 százalékuk kért tanácsot bárkitől is a templomi közösségben. Ennek mélyreható következményei vannak a keresztény férfiak számára…

Minden keresztény férfi, aki az abortusz kérdéskörén gondolkodik, tegye fel magának a kérdést: „Azok a dolgok, amiket mondok (vagy posztolok) azt üzenik-e rólam, hogy együttérző és megbízható segítőtárs és támasz lennék egy nem tervezett terhességgel szembesülő nő számára?” Továbbá: „A kegyelem kultúráját hirdetem-e egyházamban, vagy egy olyan kultúrát, amelyben az emberek egyedül maradnak a nagy döntéseikkel?”

Együtt végig tudjuk csinálni!

Tudom, hogy sok keresztény férfinak azt mondják, nincs joguk beleszólni az abortusz kérdésébe, mert nincs méhük. Megértem, hogy ez mennyire frusztráló lehet, különösen egy odaadó és védelmező apának. De ugyanazt tudnám csak mondani egy keresztény férfinak a gyülekezetben vagy egy gyermeket váró apának a terhességi központban: „Van beleszólásod, és a legjobb, legszeretőbb módja annak, hogy beleszólj, az, hogy meghallgatod, szolgálod és rááldozod az életed.”

A várandós apának az a legjobb beleszólása, amikor azt mondja a partnerének: „Én veled vagyok, és végig tudjuk csinálni. Veled vagyok ma és holnap is, és nem egyedül kell végigcsinálnod ezt a terhességet.”

Ráhel szőlőskertje

A „Ráhel szőlőskertje” (Rachel’s Vineyard) egy lelkigyakorlatos központ, ahol az abortusz traumáját segítenek feldolgozni nőknek és férfiaknak egyaránt. A hétvégi alkalmak bizalmas és ítélkezés nélküli légkörében nők és férfiak kifejezhetik fájdalmas érzelmeiket, és elindulhatnak a megújulás és gyógyulás útján. Az egyik résztvevő férfi, Scott így mesélt élményeiről:

„Miután évekig egyedül küzdöttem a szégyennel és bűntudattal, amiért részt vettem barátnőmnek a gyermekünk elvetetéséről szóló döntésében, végre találtam egy szolgálatot, amely felismerte, hogy segítségre van szükségem. A Ráhel szőlőskertje egy olyan helyet biztosított, ahol hangot adhattam fájdalmamnak és bűntudatomnak egy olyan csoportban, ahol hitelesítették érzelmi válaszomat egy nagyon összetett élményre. Különösen fontos volt számomra, hogy a nők a csoportban elfogadtak, mert úgy éreztem, olyan nagyon megbántottam a barátnőmet, hogy minden nő megvetne, ha tudná, mit tettem. Az ő megértésük és elfogadásuk segített abban, hogy egy kicsit megbocsássak magamnak, és hogy jobban tudjak szeretni másokat. A jelenlegi feleségem és lányom is profitált abból, hogy hajlandó voltam feldolgozni a múltam e mély titkát.”

A cikket az alábbi cikkek szemlézésével és fordításával készítette Török Dorka.
https://www.focusonthefamily.com/pro-life/abortion/should-men-have-a-say-in-abortion/
https://www.rachelsvineyard.org/men/testimonies.aspx

Jövőre kezdetét veszi az a rendezvénysorozat, amely egy éven át Erzsébet királynő trónra lépésének hetvenedik évfordulóját ünnepli. A jubileum kapcsán egyre több a találgatás: vajon mi lesz majd, amikor Károly herceg követi édesanyját a trónon. Nem valószínű, hogy a közeljövőben lesz még egy olyan népszerű tagja a királyi családnak, mint amilyen a jelenlegi királynő. Károly herceg már a hetvenes éveit tapossa, soha nem volt még olyan walesi herceg, aki ilyen hosszan várt volna arra, hogy király lehessen. Ennek következtében, ha egy nap az ősi ceremónia keretében elhangzik felette a királyokra mondott áldás, nem egy ereje teljében levő fiatalember, hanem egy már az élete vége felé járó idős férfi fejére helyezik majd a koronát.

Károly trónra lépésével kapcsolatban a lakosság, ha nem is ellenséges, de nem mutat lelkesedést, és ez vonatkozik a feleségére, Kamillára is.

Az angolok a legutóbbi felmérések szerint nem szeretnék, ha Károly felesége megkapná a királyné rangot, amely alapesetben jár a király feleségének, ugyanis a lakosság jelentős része szerint ez tiszteletlenség lenne Diana hercegnővel szemben.

A legutóbbi YouGov-felmérés alapján a megkérdezettek mindössze 33 százaléka tekint pozitívan Károly második feleségére.

Az angol királyok az elmúlt évszázadokban nem éltek makulátlan életet, számtalan uralkodónak voltak szeretői, azonban volt annyi előnyük is, hogy nem készültek felvételek, fotók és beszámolók az indiszkréciójukról. A lakosság csak távolról pillanthatott a királyi családra, ma meg már olcsó bulvárlapokban olvashatják kínos epizódjaikat. Károly élete a világ előtt játszódott, házassága összeomlásáról valószínűleg a föld minden részén beszámoltak az újságok. A királyság fenntartásának egyik kulcsa a népszerűség, amely nélkül gyorsan megerősödnek az antimonarchista hangok. Károly alacsony népszerűségének oka elsősorban Diana hercegnőhöz köthető, és ez a negatív érzelem rávetül arra a nőre is, akit a lapok – és anno maga a hercegnő is – felelőssé tett az összeomlásért. Pedig az elmúlt 25 évben a királyi család mindent megtett azért, hogy Kamillát a „másik nő” helyett a trónörökös nagy szerelmévé sikerüljön alakítani a britek fejében.

Sorsszerű családi örökség

Kamilla 1947-ben született a felsőosztálybeli Bruce és Rosalind Shand gyermekeként. Az életéről szóló ITV-dokumentumfilm szerint gyermekkorát egy 18. században épült vidéki kúriában töltötte, ahol a szülei liberális hozzáállásának köszönhetően szabadon kószálhatott a környéken a testvéreivel. Az iskola elvégzése után nem ment egyetemre, hanem társasági életet kezdett élni, a felsőosztály köreiben mozgott, itt találkozott Andrew Parker-Bowlesszal, a népszerű és sármos arisztokratával. A pár hét éven át hol együtt volt, hol nem, miközben mindkettőjüknek több más kapcsolata is volt. Károly herceg és Kamilla ilyen körülmények között találkozott 1973-ban.

Kép

Kamilla és Károly herceg Jamaikában, 2008-ban - Kép: Wikipedia

A rengeteg újságcikk, dokumentumfilm következtében a kapcsolatukról sok információ ismert, noha ők maguk a nyilvánosság előtt soha nem beszéltek róla. Amikor először találkozott a két fiatal, már mindketten ismerték azt a történetet, amely szerint Kamilla dédanyja, Alice Keppel Károly ükapjának, VII. Eduárdnak a kedvenc szeretője volt. Ez a családi örökség végül sorsszerűnek bizonyult. Kamilla és Károly kapcsolatáról számtalan verzió látott napvilágot, attól függően, ki hogyan értelmezte az eseményeket. A Korona című sorozat például azt a verziót tálalja, amely szerint a család ügyeskedéssel szétválasztotta a párt, mások viszont állítják, hogy semmiképp nem lett volna a kapcsolatból házasság, mivel egyik fél sem akarta azt. Ami bizonyos: néhány hónap után szakítottak, Kamilla pedig férjhez ment Andrew Parker-Bowleshoz.

A legtöbb életrajz megegyezik abban, hogy a királyi család nem találta megfelelő királynéjelöltnek Kamillát, egyrészt mert katolikus családból jött, másrészt a család nem nézte jó szemmel életmódját és bonyolult szerelmi életét.

Kamilla és Andrew esküvőjét az ITV-dokumentumfilm szerint az újságok az „évtized arisztokrataesküvőjének” nevezték, amelyen jelen volt az anyakirálynő és Anna hercegnő is. A Parker-Bowles házaspárnak két gyermeke született.

Káros affér, öreges románc

Kamilla a házasságát követően továbbra is ugyanazokban az arisztokrata körökben mozgott, mint korábban, így kapcsolatban maradt Károllyal, aki az elkövetkező években Anglia legnépszerűbb férjjelöltje volt. 1981-ben feleségül is vette Diana Spencert. A mesebeli esküvő, amelyet az egész világ figyelemmel kísért, tragikus és boldogtalan házasságot eredményezett. A nyilvánosság számára azonban ez csak 1992-ben derült ki, amikor Diana hercegnő életéről bombasztikus életrajzi könyv jelent meg, amelyhez maga a hercegnő szolgáltatta az anyagot. A könyv, amelyben a hercegnő leleplezte férje és Kamilla viszonyát, felmérhetetlen károkat okozott a királyi család hírnevében, tekintélyében. Háború indult Diana és Károly között. A trónörökös elismerte az affért, amelynek kezdő időpontját 1986-ra tette, mindeközben Kamilla a híresen kegyetlen brit bulvársajtó első számú közellensége lett. Az összehasonlításból egyetlen nő sem jöhetett volna ki jól, hiszen Diana hercegnő a világ egyik legnépszerűbb hírességének számított.

Kamilla ebben az időszakban talán Nagy-Britannia leggyűlöltebb nője volt, s noha Károly és ő soha nem beszéltek a nyilvánosság előtt a viszonyukról, ez a hallgatás nem segítette Kamilla ügyét.

A háború nem ért véget Diana és Károly válásával, hiszen itt többről volt szó, mint két híresség kapcsolatának összeomlásáról. Felvetődött ugyanis, hogy Károly egyáltalán lehet-e király mindezek után, hiszen az anglikán egyház akkor még nem támogatta a válást, és a király nemcsak az állam, hanem az egyház feje is Angliában. A ma már hírhedt BBC Panorama-interjúban megkérdezte Dianát a riporter, hogy lesz-e Károly valaha király, amire a hercegnő kitérő választ adott. Az örökléssel kapcsolatos viták a mai napig tartanak, a mag, amely akkor el lett hintve, sokakban azzá a meggyőződéssé növekedett, hogy Vilmos hercegnek kell követnie Erzsébet királynőt a trónon.

Kép

Kép: Wikipedia

Az elmérgesedő háború közepette Kamilla 1995-ben elvált a férjétől, majd Diana 1997-es halála után mélypontra zuhant a királyi család megítélése. A szép és életrevaló hercegnő elvesztése után az újságok, még a komolyabb lapok is, mint a Newsweek vagy a New Statesman, gúnyolódva írtak Károly „öreges románcáról”. Károly végül 2005-ben vette feleségül Kamillát, és a királynő is csak a szertartás egyházi részére ment el. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy az anglikán egyház 2002-ben megváltoztatta az újraházasodással kapcsolatos évszázados nézeteit és áldását adta a második házasságokra.

Az új generáció szemében

Az esküvő óta eltelt 15 évben Kamillát a királyi család aktív tagjává tette, és mindent elkövetett, hogy növelje a népszerűségét. A családtagok elsősorban „patrónusként” támogatnak különböző szervezeteket, az idősebb tagok az év jelentős részét úton töltik, rendezvényekre és találkozókra járnak. A trónörökös felesége nagyon aktív a bántalmazott nők és a beteg gyerekek támogatásában.

A brit közbeszédben ma már szinte tisztelettel beszélnek róla: Kamilla már nem „Anglia leggyűlöltebb nője”, ha a népszerűsége nem is túl magas, már a bulvársajtónak sem ő a kedvenc témája. Hírnevének azonban nem tett jót az utóbbi években feléledt Diana-kultusz.

A Korona című sorozat következtében ugyanis egy új generáció ismerte meg a történetet, és a negatív reakciók elárasztották a Kamillához köthető oldalakat. A botrány felidézése a család egyéb kínos ügyeire is ráirányítja a reflektorfényt, de a felháborodást és az esetleges antimonarchista fordulatot egyelőre meggátolja a királynő személye, aki iránt töretlen a tisztelet. Ha azonban meghal, Károly népszerűtlensége válságos helyzetbe sodorhatja a királyi családot. A walesi herceg a pletykák szerint – ahogy ez más európai királyi családoknál is szokás – jelentősen le fogja csökkenteni a család aktív tagjainak számát, és várhatóan királynévá akarja koronázni a feleségét. A „másik nőből” így a lakosság tiltakozása ellenére is királyné válhat.

Apa nincs, mert felhúzta magát és kiabál, amit később úgy magyaráz meg, hogy ilyenkor nem önmaga, tehát nincs. Apa nincs, mert elváltak a szüleink, és anyához kerültünk.

Apa nincs, mert anya szerint nem lehet bízni benne. Apa nincs, a helye megüresedett, úgyhogy bárki lehet az apánk, jelenleg is többen pályáznak a pozícióra. Apa nincs, mert kérdeztünk valamit, és nem mondott igazat.

Apa nincs, csak anya beszél róla néha. Apa nincs, pedig azt mondta, hogy lesz. Lenne ő szívesen, ha hagynák, ez tehet róla, meg az. De nekünk nem számít, hogy ki tehet róla, mert a vége úgyis az, hogy nincs apánk, 

és ez olyan, 

mintha a hegyet másznánk, és hirtelen eltűnne alólunk a hegy. Mintha repülőt vezetnénk, és sehol se kapnánk leszállási engedélyt.

Mintha fociznánk, de a pályának nem lenne vége sehol: se térfelek, se kapuk, se ellenfél, csak a labdát dobták elénk, aztán tessék, induljunk valamerre. Mintha a kád felett nem lenne csap, csak ömlene a víz egy csőből a lefolyóba.

Mintha meg kéne forgatnunk egy botot, aminek nincsen vége. Mintha át kéne néznünk egy a falon, amin nincsen ablak. Mintha vakok lennénk, és évekig nem szólna hozzánk senki. Mintha lázadók lennénk, de a világon nem létezne semmilyen szabály vagy hatalom. Mintha egy futópadon ragadtunk volna: sprintelünk tiszta erőből, mégsem mozdul körülöttünk a világ. Mintha az új, legmodernebb technikával épített házunkról hiányozna a tető, és belénk csapna a villám. Mintha a világűrben lebegnénk, és meg kellene mondanunk, merre van a felfelé. Mintha fák lennénk, és nem értené senki, mitől sorvadunk: a törzsünk ép, az elmetszett gyökereink meg egyáltalán nem látszanak. Mintha felnéznénk az égre, és az nem lenne ott. Mintha egyszer csak megjelentünk volna a világon, ki tudja honnan, miféle akaratból, ha akart minket egyáltalán bárki is. Mintha soha nem is lett volna apánk. Pedig tudjuk, hogy volt, hogy van. Hogy létezik valahol. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A Batthyány család levéltárát a család a 18. századtól Körmenden őrizte, mely 1945-ben a szovjet csapatok bevonulásakor súlyos károkat szenvedett. A megmentett anyagot 1949-ben állami tulajdonba vették, az Országos Levéltár egyik legfontosabb családi gyűjteménye lett. Nem került azonban állami tulajdonba a Levéltár legértékesebb része, amit a család még 1945-ben, Ausztriába történő menekülésükkor Bécsbe magával vitt. 1965-ben, az akkori családfő, ifj. Batthyány-Strattmann László herceg felajánlotta, hogy az Országos Levéltár lefényképezheti az anyagot, de ezzel a lehetőséggel az akkori magyar állam nem kívánt élni. Az 520, tartalmában egyedülálló dokumentum jelentős történelmi eseményekhez kapcsolódik.

A Batthyány-levéltár három sorozatából valók a dokumentumok. A Memorabilia (297 oklevél) a legértékesebb történelmi anyag: elsősorban királyi leveleket, politikai témájú iratokat tartalmaz. Legkorábbi darabja Nagy Lajos király 1352. évi oklevele, a Fejér megyei besenyők megnemesítéséről. Az egykori sorozat így csaknem hiánytalanul megvan. Másik kiemelkedő forrásértékű együttese az ún. Heimiana vagy „Himfiana” sorozat, mely a Döbrentei Himfiek, az Anjou-kor egyik legbefolyásosabb bárói famíliájának egykori levéltára volt, s amely a Batthyányakhoz került. Eredetileg 747 iratot tartalmazott, melyből 362 került az Országos Levéltárba az 1950-es években. A most megvásárolt anyagban ebből 141 található, köztük 11 oklevél Árpád-kori, 125 Anjou-kori. Legkorábbi darabja IV. Béla 1256-ban kiadott oklevele. A harmadik sorozatba – az Acta Antiqua (48 oklevéllel) – sorolták a család ősi birtokállományának legrégebbi birtokjogi okleveleit. Legkorábbi darabja Nagy Lajos 1355. évi oklevele.

Valamennyi oklevél szervesen illeszkedik az Országos Levéltár irataihoz: az ott lévő hiányokat pótolja. Számbavételük, feldolgozásuk, digitalizálásuk után a tudományos kutatás rendelkezésére állnak majd. A levéltárak minden nemzet esetében a kultúra és a történelmiség letéteményesei, a gyökerek őrzésére, ápolására pedig figyelmet és erőforrást fordítani elengedhetetlen.

„Fidelitate et Fortitudine – Hűséggel és Bátorsággal”: a Batthyány család legfőbb küldetése hagyományaik ápolása, szellemi örökségük gondozása, a fennmaradt történelmi relikviák összegyűjtése és katalogizálása, melyek a következő generációk számára is lehetővé teszik a Batthyányak nemzetépítő tetteinek tükrében a történelem árnyalását. A forrásanyag „hazatérte” túlmutat önmagán: összecseng a Hit, Család, Nemzet, Anyaföld, Közösség sarokkövekkel, melyek mentén a Batthyány család tevékenységét végzi. 

Támogatott tartalom.

Mikor „diagnosztizáltad” magad imposztorszindrómásként, és hogyan született ebből egy kötet?

Régóta tudtam a szorongásomról, terápiára is jártam vele. Az első gyermekem születése után faltam a pszichológiai témájú könyveket, akkor bukkantam rá Dr. Pauline Rose Clance imposztorszindrómára vonatkozó tesztjére is. Az eredmény nem vágott földhöz, de sok mindent megmagyarázott. A második gyermekem születése után pedig vállalkozónak álltam, akkor kezdtem el más vállalkozókkal is dolgozni, akiknek honlapot, bemutatkozó szövegeket készítettem. Kirajzolódott egy kép, hogy ezek a – főleg – hölgyek nem is látják, milyen értékeik vannak. Ennél fogva túlgondolják, túltervezik a munkájukat, és volt ennek egy szintje, amellyel egyfajta mintázatként találkoztam. A témáról viszont csak angol nyelvű cikkeket találtam, s amikor a formálódó közösségünkben feldobtam egy magyar könyv ötletét, azt elsöprő támogatás övezte.

Azt mondod, főleg nőkről van szó. Férfi imposztorossal is találkoztál már?

Igen, és a kutatások is megerősítik, hogy a probléma nem csak a nőket érinti. Noha a férfiak látszólag kevesebbet lelkiznek, nekik is van múltjuk, gyerekkoruk, ahol nem biztos, hogy pont olyan támogatást kaptak, amilyenre szükségük lett volna. Mert az alapja az egésznek az is lehet, ha valakit sosem dicsértek meg, de az is, ha alaptalanul túldicsértek. Egy sokmilliós nézettségű videóban például egy sikeres ausztrál techcég férfi tulajdonosa beszél az imposztorszindrómájáról. Magyarországon ezt még nehezebb lehet felvállalni, mert a miénk egy „macsó társadalom”. A férfiak kevésbé fordulnak orvoshoz, jóval rövidebb a várható élettartamuk, a médiából is az árad, hogy a férfi legyen erős, ne érzékeny.

Olyan létezik, hogy valakinek csak az élete egyik szegmensében – a magánéletében vagy a karrierjében – „ül ott a vállán” a fülébe duruzsuló imposztor?

Ezt nehezen tudom elképzelni, mert az érzés minden olyan helyzethez kapcsolódik, ahol az ember teljesítményt vár el magától.

Áll a pénztárnál, mögötte még tízen, és ideges, hogy elég gyorsan el tud-e pakolni. Az „imprók” ilyenkor kapkodnak, szabadkoznak, amiért nem tudnak elég gyorsan elhúzni a többiek útjából, ezzel feltartják a sort, azaz nem felelnek meg az elvárásnak.

De nekünk a zebránál is zavarba ejtő, ha direkt megáll a kedvünkért és átenged egy autó. Egy impró biztos, hogy futva megy át ilyenkor. Versenyezni sem szeretünk, kivéve, ha valaki más rávesz minket, és megfelelési kényszerből végül belevágunk.

Milyen munkahelyi környezet lehet ideális egy imprónak (hogy ennél a rövidítésnél maradjunk)?

Ahol őt is meghallgatják, azaz érzi, hogy számít a véleménye. Ahol jogos megbecsülést kap, tehát elmondják a hibáit is, de egyértelműen kiemelik a teljesítményéből a jót. Mert a valóságon alapuló folyamatos visszajelzéssel megkapja azt a tükrözést, ami a gyerekkorában vagy a múltjában hiányzott. Ettől erősödhet benne az is, hogy egyáltalán nem baj, ha a teljesítménye nem tökéletes, mert a tökéletlenségével együtt is értékes. Sok főnök nem fordít időt a valós visszajelzésre, ha pedig nem megalapozott dicséretet vagy csak kritikát kapnak, azt az imprók magukban fel is nagyítják.

Van olyan embertípus, akivel szinte biztosan jól kijönnek? 

Mivel a megküzdési stratégiájuk pont az, hogy elképesztően jól idomulnak, látszólag szinte bárkivel jól kijönnek. Hiszen erőn felül igyekeznek minden szituációban megfelelni. Elrejtik, ha nem érzik jól magukat, mert ha kiderülne, azt is a saját hibájukként élnék meg. Ők tehát megértők, mindenben benne vannak, terhelhetők, küzdenek a piros pontokért, s közben spirálszerűen belesodródnak helyzetekbe. Későn kapnak észbe, hogy nem ezt akarták, most hogyan vergődjenek ki az adott szituációból, kapcsolatból. Ilyenkor ideiglenesen el kell dobni a maszkjukat, és akkor jön a döbbenet, hogy ki merték nyitni a szájukat. A másik meg nem érti, hogy eddig jó volt így, most hirtelen mi történt.

Honnan ismerhetjük fel, hogy imprós személyiséggel van dolgunk?

A legkönnyebben talán úgy, hogy megdicsérjük.

Ha úgy reagál, hogy jaj, ez nem is nagy dolog, nem rajtam múlt, különben is tele van hibával (a munkája), az már gyanús, pláne, ha nem is tud a másik szemébe nézni közben.

Ha látjuk, hogy a teendőivel szöszmötöl, halogat, a végletekig tökéletesítget, az egy másik fontos jel. Aggódik, pánikba esik, hogy nem így kellene – vagy kellett volna – egy adott dolgot megoldania. A dicséretet is elvárásként fogja fel, aminek onnantól valahogy meg kell felelnie.

Tudom a könyvből, hogy ők a munkahelyi meetingeken kevésbé mernek felszólalni, mint a többiek, így értékes gondolataik maradhatnak talonban…

Egy meetingen az működhet, ha mindenki kötelezően szót kap, nem csak az, aki jelentkezik. Akkor az impró is meg fog nyilvánulni, sőt valószínűleg villant majd valamit, mert mindig van gondolata, sokszor hasznos is, csak nem mondja, mert attól fél, hogy ordas hülyeség lenne. Így jó információk, megoldási javaslatok vagy épp kérdések ragadnak benne.

Kép

MKM Szél Felícia

Alapvetően kedvelik az imprók a többi embert, vagy a gátlásaik miatt akadályt látnak bennük?

Abszolút nem látnak bennük akadályt, hiszen azt magukban látják. Mindenért magukat hibáztatják. Az persze blokkolhatja őket, ha valaki a közelükben kevesebb tudással sikeresebb. De barátkoznak, nyitottak, hallgatóságként kiválók. Az okozhat nehézséget, hogy a fura viselkedésük miatt sokszor önelégültnek, álszerénynek gondolják őket, hiszen a belső monológjuk nem kerül a külvilág elé, csak a hallgatásuk. Pedig hihetetlen mennyiségű párbeszéd pörög bennük, alig győzik lehalkítani, kikapcsolni.

Ennek a lelki alkatnak azért előnyei is vannak. Különben nem lenne az ismert emberek, művészek között is sok az imposztoros személyiség…

A művészek, vállalkozók, startupperek, tehát azok között, akik valamely dolgot elsőként hoznak létre, különösen sok van. Ez tehát nem önbizalomhiány, mert ők annyira mégis bíznak magukban, hogy a belső vívódásaik ellenére folyamatosan megvalósítják, amire rendeltettek. Értéket teremtenek, erre olyan erős a belső késztetésük, hogy nem is bírják visszafogni. Csak közben rettegnek, hogy amit csinálnak, azt mások nem fogják eléggé szeretni. Egy Oscar-díjas Tom Hanksnél ez megdöbbentő, persze erőt is ad, hogy ja, még ő is?

A helyzetüket, gondolom, a közösségi média sem segíti. Ti extrán számoljátok a lájkokat?

Á, azok nem számítanak! A valódi, megalapozott vélemény számít, de abból egy is elég. Csak annyival, hogy „klassz”, nem tudunk mit kezdeni. Pontosan meg kell nekünk mondani, hogy mi a klassz a teljesítményünkben. Mert én hiszem, hogy amit leadok, az jó – azt nem tudom, a másik is látja-e benne ugyanezt. A reális tükör hiányzik, nem tudok mihez viszonyítani.

Érzem, hogy helytállok, de nem tanultam meg ebben biztosnak lenni. Két-három értékelő mondat elég, túlragozni sem kell, mert a hozsannázást nem hisszük el.

Összességében neked átok vagy áldás ez a személyiségvonás?

Nekem sokat segített, amikor tudatosult, hogy azért zajlik az egész folyamat a fejünkben, hogy az agyunk megvédjen minket, csak egy kicsit túlzásba esik. Aki a könyvből magára ismer, az végre megértheti, mi történik vele: nem dilis vagy beteg, csak van mögötte egy gyerekkor vagy egy élettapasztalat, és az agya nem tudott jobb megoldást, mint kialakítani egy imposztort a fejében, aki gyakran átveszi az irányítást. Nem tudom, mi lenne velem nélküle, de talán könnyebb volna. Például konkrét állásajánlatokat nem fogadtam el, amelyek révén sokkal jobb helyzetbe kerülhettem volna. Bizonyos helyzetekben nem érvényesítettem az érdekeimet. A társadalom számára viszont inkább hasznosak vagyunk, mint sem, mert extrém módon igyekszünk a legjobbat nyújtani: akár szülőként, vagy csak a konyhában is. Ritkán generálunk konfliktust, olyan meg, hogy azt mondjuk, nem – na, azt külön tanulnunk kell…

Nehéz volt kiadnod magad ebben a könyvben?

Tudatos vállalás volt, hiszen kellett valaki, akinek a dolgain keresztül pontosan végig lehet vezetni a folyamatot. Így lettem az arca a témának. Kellett némi személyesség, hogy lássák, ez nem egy légből kapott női hiszti, de nem is fürdőzöm benne, hanem több évtizedes küzdelem van mögötte.

Meggyőződésem, hogy a jelenség felett szemet hunyni gazdasági károkat is okoz, hiszen rátermett emberek nem kerülnek megfelelő pozícióba, nem indulnak el pályázatokon, esetleg nem tudják úgy megírni őket, hogy nyerhessenek.

Nincsenek tisztában az adottságaikkal, így azokat az önéletrajzukból is kihagyják. Nekem is úgy kellett előásnom vállalkozókból, hogy miben jók.

Nem beszélve arról, hogy mindenkinek lehetnek imprós vonásai, azaz nem árt, ha a kevésbé érintettek is megtanulják ezeket kezelni másokban vagy magukban…

Egy új emberrel való megismerkedéskor, egy új munkahelyen vagy élethelyzetben természetesek ezek a félelmek, az a nem szerencsés, ha ezek eluralják az agyat. Ez esetben érdemes szakemberhez fordulni, a könyvben a megoldási lehetőségekre is kitérek. Az is érdekes, hogy aki szülő lesz, mit ad ebből tovább. Észreveszi-e, hogy a saját gyermeke meddig oké, és hol kezd átfordulni, mikor kell megértéssel segíteni. Az biztos, hogy minden imprós kapcsolaton javít, ha a másik fél empatikus. Aki nem tudja ezt kezelni, arra pedig nem is szabad ráerőltetni, inkább humorral kell feloldani. Az sem jó, ha tabuként tekintünk rá, de az sem, ha a nap 24 órájában magunkat elemezzük. Nem alkalmazkodhat hozzánk a világ, egy jó főnöknek talán dolga „kezelni” minket, de egy kollégától nem várható el. Nagy előrelépés, ha magunkat megértjük, és megfelelő segítséget keresünk, mert ha a saját életünk jobb lesz, akkor a környezetünké is.

És létezik? Igen. Többnyire könyvekben, anyák napi versekben és megszépült gyerekkori emlékekben, de időnként azért tényleg lejön a földre és emberi alakot ölt, csak ezt igen ritkán teszi. Mégis rendületlenül hiszünk benne. Hisszük azt, hogy létezik, csupán pont minket hagytak ki belőle, nekünk nem jutott. Kétségbeesett anyukák írnak nap mint nap fórumokra, hogy az én anyám, anyósom nem ilyen nagymama. „Nem tudok igazi nagymamát adni a gyerekeimnek!” – jön a kétségbeesett panasz. Mert milyenek is a hús-vér nagymamák?

Először is emberek, saját elképzelésekkel, időbeosztással, igényekkel és sokszor fájdalmakkal.

A valódi nagymamák pont annyira különbözőek, mint mi, édesanyák.

És nem mindenkiből lesz jó nagymama, vagy azért, mert nem tud, vagy azért, mert nem is akar azon a módon részt venni az ifjú család életében, ahogy arra a családtagoknak igénye lenne.

És a szeretet sem feltétlenül öröklődik két generáción keresztül, de még ha öröklődik, sem biztos, hogy minden unokának egyenlő mértékben jut belőle. „Bezzeg régen ez nem így volt!” – sóhajtanak fel sokan. Biztos, hogy nem?

Én az a generáció vagyok, akinek a nagyszülei még faluban éltek, de a szüleim már beköltöztek a városba. Édesanyám szülei meghaltak még pici gyerekkoromban, de az apai nagymamám egészen egyetemista koromig élt egy tőlünk csupán 15 percre levő faluban. Az osztálytársaim nagy része hasonló cipőben járt: mi városban, a nagyszülők környékbeli falvakban.

Minden adott volt a vidéki nagymamaideához: kis fehér ház, tyúkok, nagy udvar, unokatesók. Minden szombaton ott voltunk. Gyűlöltem.

Nem az unokatesóimat, ők pont javítottak a helyzeten, de az összes többit igen.

A szüleim és az unokatesóim szülei minden szombatot (ha kellett, a vasárnapot is) végigrobotolták a nagymama szőlőjében, földjén, kiskertjében. Ők is főztek ilyenkor közösen. A nagymamám nem szeretett minket, mert az anyánk szerinte túlságosan értelmiségi volt (tanár hétfőtől péntekig), és nem értett kellőképpen a falusi dolgokhoz. Az nem számított, hogy ő is ugyanúgy falun nőtt fel, mint az apám. Én már dacból is olyan városi voltam, ahogy csak bírtam: utáltam a tyúkszart, a sertésól szagát, a hagymás vért és mindent, ami a nagymamám faluját jelentette. A nagymamám soha nem tette be a lábát hozzánk. Bejárt a városunkba a piacra, de hozzánk nem jött. Nem játszott velünk, nem olvasott mesét. Búcsúkor kaptunk tőle pénzt a vásárra. Ennyi.

Aztán megbetegedett és gondozásra szorult, akkor hozzánk költözött, és a szüleim gondoskodtak róla addig, amíg a nagynéném át nem vette tőlük ezt a szerepet. Utána hozzájuk jártunk szombatonként. Extrán szerencsétlen lettem volna? Nem hiszem. Az osztálytársaim nagymama-beszámolói annyiban különböztek az enyémektől, hogy volt, akit tényleg szeretett a nagymamája, és sütit is sütött neki, de a ház körüli munkákba ott is be kellett segíteni. Soha nem a nagyszülő jött segíteni hozzájuk, hanem a szülők és az unokák mentek délután-hétvégén rendezni a nagyobb munkákat a nagyszülők háza körül.

A férjem szerető nagymamát kapott, aki a nyári szünetekben vigyázott is rájuk pár hetet, de a felállás ott sem nagyon különbözött: hétvégenként ők is mentek segíteni, majd, amikor megöregedett a nagymama, előbb náluk, majd a nagynénjénél lakott és ők ápolták élete végéig.

Nem tagadom, vannak csodanagymamák, akik tényleg lehozzák a csillagokat is az égről, de nem hiszem, hogy ez az általános, ahogy azt sem, hogy ez bárkitől elvárható lenne.

Magunkat őrölni azon, hogy ezt nem tudjuk megadni a gyermekünknek, pedig teljesen hiábavaló. A nagyszülő egy másik ember, az ő szeretetét, gondoskodását, figyelmét és idejét nem mi adjuk szalaggal átkötve ajándékképpen a gyermekeinknek, hanem vagy ők adnak belőle annyit, amennyit tudnak, vagy nem.

Ettől még lehet a gyerekeknek csodás gyerekkoruk, fantasztikus élményekkel. Merjük elhinni, hogy teljesen mindegy, kitől kapták azokat: apától, anyától, a testvéreiktől, a nagynénjüktől, vagy a kedves szomszéd nénitől. Szuper dolog egy „igazi” nagymama, ha nektek van, feltétlenül becsüld meg, de ha nincs, akkor engedd el ezt a képet. A gyerekeidnek így is elég jó gyerekkora van, hidd el!

Hiszek a sorsban, a gondviselésben, a sorsdöntő találkozásokban. Amilyen nekem volt 1985 szeptemberében. Ekkor ismertem meg életem legmeghatározóbb személyét: a férfit, akibe tizenhét évesen végérvényesen beleszerettem, akinek később a felesége lettem. Akivel harminc év után is „emelni” tudjuk egymást. Aki nélkül ma nem lenne Flancos. Általa kerültem közel a kereskedelem világához, ő ugyanis kereskedőcsaládból származik, a szüleinek a kilencvenes években üzletei voltak a Balatonon. 
Sanyi már a szülei butikjában dolgozott, amikor elment tőlük egy eladó, ezért a szülei rákérdeztek, hogy nem lenne-e kedvem beállni helyette. „Dehogynem!” – vágtam rá egyből. Így kerültem bele a Kalász család mindennapjaiba, akiknél életemben először láttam azt a fajta feltétel nélküli bizalmat, amely egy fiatalnak megalapozza az önmagába vetett hitét. A húszas éveiben a férjem szabad kezet kapott a szüleitől, hogy bátran találja ki, mibe akar fogni, hogy hogyan fejlesztené tovább az üzletet. Világmárkákat kezdtünk forgalmazni, s nagy sikerünk lett, mert akkoriban nem voltak még plázák, és addig senki nem árult még ilyen minőséget a Balatonon. A férjem szülei bíztak bennünk, az ízlésünkben, a döntéseinkben.  

Olyan szülők voltak, akik kiskoruktól kezdve mindenbe belevonták a gyerekeiket. Adtak a véleményükre, és ezzel a bizalommal önbecsülést adtak a gyerekeik kezébe, felelősséget, döntéskészséget.  

Kalász Mariann

„Gyökerek nélkül nem lehet repülni”*. Az én gyökereim Somló vidékéhez kötnek. Ezen a vidéken voltak birtokaik a szüleimnek és a nagyszüleimnek is. A Somló hegy oldalába magasan felfutó szőlősorokhoz nagyapám fáradságot nem kímélve biciklizett fel a falujából minden áldott nap. Egészen idős koráig szenvedéllyel végezte a munkáját, a gazdálkodás volt az élete. Náluk otthon mindig meghitt nyugalom uralkodott: míg papa a birtokon, addig a nagymamám otthon tartotta a frontot. Különféle zöldségeket, gyümölcsöket termesztettek a birtokaikon – és akinek van akár csak egy kicsi kertje is, az tudja, hogy ott mindig van mit csinálni. Az embernek szinte sosincs olyan érzése, hogy na, igen, mindennel végzett, nyugodtan hátradőlhet. Kislányként is éreztem, hogy micsoda odaadással gondozzák a földjüket. Hétvégente felpakoltuk a termést, vittük a különböző fürdők elé eladni a gyümölcsöket. A mai termelői vásárokhoz hasonlóan árultuk a portékáinkat, s gyerekként nagy élmény volt látni, hogy mennyien veszik a terményeket. Ez egyértelmű visszacsatolás és fontos élmény volt számomra: a kimerítő, kemény munkának megvan az eredménye. Érdemes dolgozni – ez a tapasztalat mélyen belém ivódott. Azóta is, bennem is megvan az a szenvedély a munkám iránt, amit a nagyapámon láttam. 

Apai ágon is gazdálkodók voltak a nagyszüleim, de ők másképp éltek. Felélték vagy elajándékozták a termést, nem kereskedtek vele. Nekik nem kellett besegíteni dolgozni, ők „lazábban” éltek. Máig szeretettel emlékszem vissza Irma nagymamámra, ő volt a legszerényebb, legsimulékonyabb, legtörékenyebb asszony, akit valaha ismertem, de mindez a lágyság olyan energiával párosult benne, amellyel az egész családját gondoskodó, stabil háttérországként tudta összetartani. Ennek a kettősségnek, ennek a fékezhetetlen teherbírásnak, és a mindent odaadó női gyengédség jelenlétének a határmezsgyéjén „kötéltáncolok”, s nehezen találom az egyensúlyt, az arany középutat. 

Kép

Kalász Mariann

A gyerekek érkezése újabb kihívás elé állított minket a férjemmel. Nem tudtuk fenntartani a kétlaki életet, hiszen év közben Ajkán éltünk és dolgoztunk, de amikor eljött a nyár, leköltöztünk albérletbe a Balatonra, egészen a szezon végéig. Az ajkai üzleteinkben nem volt nagy a kereslet, hát ki kellett találnunk, hogyan tovább, s nem is sejtettük, végül honnan jön majd a „segítség”. A gyerekek iskolája minden évben kitelepült egy standdal Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe, hogy a gyerekek és a szülők által készített kézműves tárgyakat árulják. Jelentkeztünk a férjemmel, végül is kereskedők vagyunk, majd mi áruljuk az iskola portékáját. 

A Művészetek Völgyében az általunk árult ruhában sürögtem-forogtam a stand mögött, jöttek az anyukák, és kérdezgették, honnan van a ruhám. „Saját szerzemény, Ajkán áruljuk.” Majd többen is kérték, nem tudnék-e nekik is hozni a ruhákból.

Így terjedt szájról szájra az anyukák között, hogy tőlünk lehet rendelni, és tulajdonképpen innen datálható a Flancos. A vásár első hetének végére már thonet kalapos állványokon sorakoztak a szettjeink, ekkor döbbentünk rá, hogy igenis van egy olyan réteg, akiknek tetszenek ezek a típusú ruhák, akik szívesen veszik őket, és nem kell elkezdenünk más, tőlünk idegen stílusú darabokat árulni. Megtaláltuk azt a közeget, akik nyitottak voltak a stílusunkra.  

Kép

"Flancos"

Ezután több éven keresztül jártunk a ruháinkkal Kapolcsra, majd Káptalantótiba, később már saját standunk is lett. Kialakult egy törzsvásárlói kör, akik évről évre visszajártak hozzánk. Amikor télen kint álltam a pult mögött mínusz öt fokban, sokszor eszembe jutott nagyapám, amikor a szürke, deres időben útnak indult újságpapírral kibugyolált csizmában, hogy ne fázzon annyira a lába… Amikor már én is úgy éreztem, hogy egy fagyott csonton álldogálok, követtem az ő példáját. Felül csinosan, alul kitömött csizmában.  

Az anyai szívem sokszor facsarodott össze, ha arra gondoltam, mi lesz a gyerekekkel – mert a kereskedői lét miatt nem a szokványos mederben folyt az életünk, gyakran éreztem úgy, hogy nem vagyok velük eleget. Anyaként gyötört a lelkiismeret-furdalás, amikor láttam, hogy más a hétvégéjét a szeretteivel tölti, mi pedig a piacon árulunk, hogy a családunknak biztosítani tudjuk a megélhetést. Ekkor még magunk jártunk külföldre az áruért is. Féltem, hogy a gyerekekben hogyan csapódik majd le ez az életvitel, de egy kedves ismerősünk, aki hasonló cipőben járt, megnyugtatott, azt mondta: amikor leszületik a földre egy lélek, ő választja meg a szüleit. Annak pedig nagyon örülök, hogy a gyerekeim látták rajtam, hogy szeretem, amit csinálok. Mert hiszem, hogy az ember csak akkor tud adni önmagából, ha van miből, ha a lelke nem egy kifacsart, meggyötört, elveszett lakatlan sziget. Ahhoz viszont, hogy adni tudj, töltődnöd kell. De azt csak te tudod, hogy a te lelkedet mi táplálja.  

Kép

Kalász Mariann szüleivel

Kislányként sokszor néztem, ahogy édesanyám készülődik a tükör előtt, a haját nagyon szerette, különböző frizurákat csinált, tupírozta, kontyba tűzte. A ruháit varratta. És ahogy cseperedtem, engem is egyre inkább belevont az öltözködés örömébe. Amikor előkerült a mérőszalag, és méretet vettek rólam, már akkor elképzeltem, milyen csinos leszek az új darabban. A turkálókat is imádtam, annyi egyedi darabot lehetett ott találni, amikre izgatottan vadásztunk a barátnőimmel, akikkel később cserélgettük a beszerzett kincseket. Illetve anyu és én rendszeres vevői voltunk az Ez a divat és a Burda magazinoknak, amelyekben szabásminták is voltak. Később ezeket vittem a varrónőhöz, hogy kiválasszuk a következő ruhám fazonját.

Bárcsak olvashatná édesanyám ezeket a sorokat! Nem is tudja, hogy ő vezetett be a divat, az öltözködés világába, abba, hogy ez egy örömforrás, önkifejezés.

Az ő betegsége és halála volt életem legmegrázóbb időszaka – kegyetlen fájdalom fojtogatott, amikor kiderült, hogy utolérte őt a rettegett Alzheimer-kór és a demencia. Édesapám halála után édesanyám stramm, önellátó, belevaló nőként élt egyedül is, de ez szinte egyik napról a másikra megváltozott. A megszokott élete semmivé foszlott. Sebesen romlott az állapota, egy idő után már csak a múlt emlékeiben élt, sokszor kislánynak látott, elfelejtette, hogy nekem is vannak már gyerekeim, hazavárta aput, pedig apukám akkor már évek óta nem volt köztünk. Évekig nem tudtam feldolgozni, elfogadni ezt a kegyetlen elmúlást. A családom megtartó ereje tartott a felszínen, olyan szükségem volt rájuk, mint a levegőre. És ha van kiért élnünk, túlélünk. 

Kép

Kalász Mariann és férje, Sándor

Azt gondolom, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Ez egyfajta körforgás. És én nagyon szeretek adni. A családomnak, a férjemnek, a fiamnak, a lányomnak, a Flancos közösségének, egy idegennek, minden nőnek. Miközben törekszem az egyensúly megteremtésére, arra, hogy ne csak adni, elfogadni is tudjak. Az, ahogyan ma látom a világot, a körülöttem élő embereknek is köszönhető. Az ő jóságukon keresztül könnyű szépnek látni az életet. Szeretek mellettük, velük élni, hiszem, hogy nagyon nem mindegy, milyen emberekkel vesszük magunkat körül. Szeretnék megosztani veled még egy utolsó gondolatot George Eliottól: „Egy nő vagyona a szeretet, amelyet elfogad”. 

*Bertold Ulsamer könyvének címe 

A történetet Kalász Mariann, a Flancos divatmárka egyik alapítójának emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba. 

A főigazgató asszony figyelmeztet az eredményeinkre: nagy dolog, hogy alig tíz évvel a Kádár-rendszer, a kommunizmus megdöntése után képesek voltunk arra, hogy szembenézzünk ezzel az örökséggel: meg tudtuk mutatni a magyar társadalomnak meg az egész világnak is, hogy mit tettek velünk – mert a Terror Háza Múzeum kialakítása erről szólt. Sokan a mai napig sem képesek erre. A nácizmus esetében is sokkal több időt vett igénybe, míg elkezdték feldolgozni mindazt, ami történt. Ebben tehát valójában élen járunk, véli Schmidt Mária.

„A kommunista örökség feldolgozásának az első lépése az, hogy megértjük, mi történt – mit akartak tenni velünk, és ebből mi sikerült, mi nem. És bizony, harminc év elmúltával más megvilágításba kerülnek a dolgok. Volt egy kérdés, ami mindig foglalkoztatott engem és amerikai barátaimat is, például Norman Podhoretzet, aki beszélt is erről itt, Budapesten a konferenciánkon, éspedig az, hogy miért nem ünnepelték meg a nyugati társadalmak azt, hogy legyőzték a kommunizmust. Mára megértettük, hogy miért: azért, mert nem győzték le. A kommunizmus valójában egy nyugati ideológia, ami elterjedt Keleten, és minket ez a keleti szél csapott meg, de mire a keletit legyőztük, átvette az uralmat Nyugaton. A magát progresszívnek gondoló nyugati értelmiség marxista lett, a nyelvük, az értékrendjük, a legfontosabb törekvéseik ide gyökereznek. Magukévá tették az ateizmust, a családellenességet, a házasságellenességet. Két fontos tényezőn alapul ez a gondolkodás a hetvenes évek óta: az egyik az internacionalizmus, ma ezt divatosan globalizmusnak hívják; a másik a gazdasági neoliberalizmus, a hasznosságnak mint szempontnak a mindenek fölé helyezése. Amikor a szovjet uralmat ledobtuk magunkról, nálunk is egyeduralkodóvá vált ez a pénzközpontú világ. A nyugati világban nincs már olyan, hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, csak az a kérdés, hogy valami hasznos-e vagy sem, kifizetődik-e vagy sem. Ez most új feladat elé állít bennünket, most ezt kell legyőznünk. De ha tudatosítjuk magunkban, hogy ez ugyanaz az ideológia, amit egyszer már legyőztünk, akkor nagyobb reménnyel szállunk harcba.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Mi a kilencvenes években egyszer már megéltük egy birodalom összeomlását. Tudjuk, hogy ezt túl lehet élni. Tudjuk, hogy a kommunizmus legyőzhető.

A mi térségünk valójában nem lett szovjetizálva, mindig volt bennünk ellenálló erő. Miközben a nyugati világ nagymértékben amerikanizálva lett, mi ellenállást mutattunk ugyanennek az ideológiának a keleti változatával szemben. Most ott áll a nyugati értelmiség, hogy se gondolat, se ötlet, semmi. Ez a legnagyobb ellentét, ami köztünk és köztük fennáll. Mondok egy példát: egy ismerősöm, aki tagja volt a Központi Bizottságnak, mesélte egyszer, hogy Kádár János valamikor a hetvenes években beszédet mondott, szemmel láthatóan fejből, folyamatosan. De közben újra meg újra letekintett a nála levő papírra. Ezt az ismerősömet furdalta a kíváncsiság, mi lehet a papíron, ezért az ülés után elhozta a pulpitusról. Hát a kommunista szlogenek voltak rajta, ilyenek, hogy „éljen a szovjet–magyar barátság” meg „előttünk a szovjet példa” – ezekre figyelmeztetnie kellett magát még Kádárnak is. Már ekkor mindenki csak a reálpolitika alapján volt marxista vagy szovjetbarát. Tudtuk, hogy ezeket oda kell mondani, de a gondolkodásunk nem ezen alapult. Eközben a nyugati értelmiség marxistává vált, ők ülnek most Brüsszelben. Még a jobboldali pártok képviselői is a maoistáknál meg a trockistáknál kezdtek, és ezt nem lehet kinőni, a világmagyarázat, a nyelv, a struktúra ott marad. Szóval tudatosítanunk kell magunkban, hogy ezeket egyszer már legyőztük. Most megint képesek leszünk rá.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Körbejárunk a Terror Háza Múzeumban – mindkét nagyapám járt itt, ebben az épületben, az egyiket a nyilasok hozták be, a másikat a kommunisták –, és a gyászmunkáról beszélgetünk, mert a feldolgozás következő lépése, a megértést követően, a gyászmunka elvégzése. A rendszerváltás után a baloldali elit gyakorlatilag megakadályozta, hogy a történelmi igazságtételnek érvényt szerezzünk. „Még azt sem ismerték el, hogy van mit és van kiket meggyászolni” – mondja Schmidt Mária.

„Nem tudtuk bíróság elé állítani a kommunista tetteseket, még megszégyenítésben sem igen volt részük. Ezért tartottuk fontosnak itt, a Terror Háza Múzeumban a tettesek falának a kialakítását. Legalább ennyivel mutassuk meg, hogy a megérdemelt büntetést senki nem kerülheti el.”

A múzeum munkatársai ma kutatással és publikálással foglalkoznak, a feladat az, hogy a totalitárius rendszerek rémcselekményeit megismerje a szélesebb közönség. A főigazgató asszony hiányolja azokat a műalkotásokat, könyveket, filmeket, színdarabokat, amik a maguk sokkal hatékonyabb eszközeivel ugyanezt megtennék. A nyugati filmipartól hiába várjuk ezeket az alkotásokat, nekünk kell elkészítenünk, és legalább itt, Közép-Európában ismertté kell tenni ezeket. „Miért nem készült még egy 10-12 részes sorozat a kommunizmusról?” – teszi fel a kérdést a történész.

Kép

Kép: Páczai Tamás

A Terror Háza Múzeum fennhatósága alatt ez a „gyászmunka” zajlik, ennek jegyében rendezték meg az 1956-os emlékévet a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján. Schmidt Mária sikeresnek érzi törekvésüket, hogy új narratívát tegyenek hozzáférhetővé ’56-tal kapcsolatban. „Még a Trónok harcában is azt mondják, mindent le lehet győzni, csak egy jó történetet nem. A narratíva meghatározza a gondolkodást. Az ’56-ról szóló gondolkodást sokáig egy zárt társaság határozta meg, ők ápolták ennek a hagyományait, nem engedtek oda mást. Így terjedhetett el az, hogy a kommunizmusból kiábrándult reformerek, baloldali értelmiségiek forradalma lett volna 1956. Pedig ez egy teljesen életszerűtlen történet: képzeljük csak el, amint a Ganz-MÁVAG dolgozói azzal biztatják egymást, gyertek, gyerekek, menjünk tüntetni, mert a Petőfi-körben volt egy nagyon érdekes vita az értéktöbbletről… Ugyan, hagyjuk már! Hogy a baloldali értelmiségiek maguk között miről vitatkozgattak, az 500 embernél nem érdekelt többet. Ezért nem mennek ki az emberek az utcára, nem kockáztatják az életüket!

’56 arról szól, hogy a magyar nép azt mondta, elég volt, nem csinálja tovább, mert a magyar nemzet megmaradása van veszélyben. Nem az értelmiség lázadt fel, hanem az embereknek abból volt elegük, amit az egyszerű emberekkel, a parasztokkal, a munkásokkal, a nemzettel csináltak. Végső soron a nemzet méltóságáról volt szó.

A kivégzettek között is 90%-ban egyszerű emberek voltak. Ezért tettük mi országszerte az ő képeiket, a pesti srácokét a plakátokra. A motivációjukról is mindig a legegyszerűbb emberek beszélnek a legszebben. Nem bonyolítják túl a dolgot. Néven merik nevezni az érzéseiket, hogy mi volt a fejükben, miért fogtak fegyvert. És a többségük arról beszélt, hogy azért ment ki az utcára, mert megalázták. Megalázták őt és a nemzetét. És ezt nem kell tovább magyarázni. Egy értelmiségi ezt sosem tudná ilyen egyszerűen és kifejezően megfogalmazni.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

A gyászmunka következő lépése az lenne, hogy túllépjünk a folytonos önsajnálaton – folytatjuk a beszélgetést a Terror Háza Múzeum termeiben. „Ezt nehezíti, hogy olyan korszakban élünk, amikor azért folyik a verseny, hogy ki a nagyobb áldozat, mert erre hivatkozva lehet aztán különjogokat elérni. Ráadásul az igazságtalanság, ami velünk történt Trianont vagy a második világháborút követően, megemészthetetlen. És mégis, van mire büszkének lennünk: megmaradtunk, szabadok és függetlenek vagyunk, elkezdtünk felépíteni egy demokratikus országot. Lehet, hogy Trianonról is el kell kezdenünk máshogy gondolkodni. Lehet, hogy még előnyünk is fog származni abból, hogy erőszakosan ugyan, de viszonylag homogén nemzetállammá tettek minket. A lényeg, hogy elvégezzük a gyászmunkát azért, hogy tovább tudjunk lépni. Nem érünk rá az önsajnálatra, szükségünk van minden erőnkre, hogy továbblépjünk. Ehhez az is segítség lenne, ha nem hinnénk azt, hogy Magyarország sziget.

Ha felmászunk a templomtoronyba, és onnan nézünk rá a tájra, rögtön látjuk, hogy hol állunk a szomszédos országokhoz, más népekhez képest, észrevesszük az összefüggéseket, meglátjuk, hogy van minek örülnünk.

Ma a teljes nyugati világ a második világháború győzteseinek a történelmi narratíváján alapszik. De itt az új világ, a 21. századé, és ez a régi narratíva már senkit nem fog érdekelni. Ahhoz, hogy a továbblépéshez szükséges nemzeti öntudatunk meglegyen, meg kell találnunk azt a nyelvet és a csatornákat, amelyeken keresztül elmondhatjuk mindezt az új nemzedékeknek. Fel kell keltenünk az érdeklődésüket, el kell mondanunk nekik a szüleik meg a nagyszüleik történetét és igazságát. Ezért tartottam fontosnak, hogy a Terror Háza Múzeum a szó eredeti és nemes értelmében a lehető legpopulárisabban, azaz közérthetően szóljon az emberekhez, mert csak színes-szagos történetekkel tudunk elérni bármit is. Az érzékekre kell hatni. Odafigyelni a látványra, kevés, de nagyon jó szöveggel dolgozni. Emlékezetes, egyszerű gesztusokra van szükség, amit mindenki megért” – fejti ki gondolatait a kommunikációról Schmidt Mária.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Nagyon erős birodalomépítő szándék ellenében kell felvennünk a harcot, olyan ellen, mint a Szovjetunióé volt. Akkor azt nem lehetett mondani, hogy Brezsnyev elvtárs hülye, most meg azt nem lehet mondani, hogy két nem van, férfi és nő… Megvannak a régihez hasonló tabuk. Ezt a rettenetes indoktrinációt már ismerjük, és egyszer már megszabadultunk tőle, de most megint itt van a nyakunkon, csak nem keletről, hanem nyugatról érkezik. Eszmélnünk kell, hogy mivel állunk szemben. Hosszú ideig azt hittük, a Nyugat szemben áll a kommunizmussal – az emberekben még nem tudatosult, hogy éppen ők az örökösök.

Hogy honnan kapunk mindehhez muníciót? A Jóistentől. Nekünk ez az egy van, mi más is lenne? Az ő távlatából kell ránézni a történelemre is, mert ha máshogy nézünk rá, elveszítjük azt a perspektívát, ami reményt tud adni.”

A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.