Az én felelősségem?

Manapság már nemigen lehet kikerülni a nemzetközi cégeket, hisz a „szükségleteink” nagy részét ezeknek a vállalatoknak a termékei és szolgáltatásai fedik le, kezdve a különböző élelmiszerektől a gyógyszereken, ruhaneműkön, háztartási gépeken és elektronikus eszközökön át egészen az energia és egyéb közüzemi szolgáltatások nagy részéig. Bármennyire is igyekszünk például a magyar termékeket tudatosan előnyben részesíteni, ez teljes egészében gyakorlatilag lehetetlen.

Szinte mindegyik e témáról készült leleplező film megállapítja, hogy bár az ilyen mamutcégek több szempontból károsak az egész emberiség jövőjére nézve, nehéz lenne őket egészében felelősségre vonni, máról holnapra kiiktatni. Egyértelmű, hogy egy ilyen cég fókuszában csak és kizárólag a minél magasabb profit létrehozása áll, ugyanakkor valószínű, hogy – lévén ezek részvénytársaságok –, nem egy nagy gonosz bácsi áll mögöttük, hanem sok-sok részvényes befektető, akiknek ilyenfajta gyarapodását megengedi mind a politikai, mind a gazdasági és jogi berendezkedés. A természeti erők pazarló kimerítése, a szegényebb országok pénzügyi, gazdasági bekebelezése, a fejlődő országok munkaerejének gátlástalan kiaknázása mindenki rosszallását kiváltó, mégis kényelmes távolságban zajló problémának tűnnek.

Elvek kontra mindennapi kenyér

Az egyik oldalról a „multik” által megszerzett bevételek külföldre való áramoltatása a tét, ugyanakkor a magyar munkaerő foglalkoztatásához erőteljesen hozzájáruló cégek jó színvonalú fizetéseket, rendesen bejelentett állásokat és leadózott jövedelmet jelentenek. A nyugdíjak jelentős hányadát tartják fent, és a kismamák ezekről a munkahelyekről nagyon jó gyeddel mennek szülni. Nem beszélve a tréningek, képzések, külföldi betanítások és utazások lehetőségéről. A mérleg egyik oldalán tehát a családjának biztos egzisztenciát teremtő, rendesen adózó állampolgárt látjuk, a másikon pedig a hippi zöld-aktivistát, akinek a motivációjával és eltartottságával kapcsolatban merül fel némi gyanú.

A fenntarthatóság kérdése nem „csupán” nemzetgazdasági, össztársadalmi vagy ökológiai szinten merül fel, hanem az egyén és a család mindennapi életének és egzisztenciájának szintjén is.

Ám az is, aki a mérlegelés mellett a biztos megélhetést választja, sőt az is, aki mérlegelés nélkül ezt a fajta karriert részesíti előnyben, előbb-utóbb szembesül néhány problémával, ami további kérdéseket vet fel.

Sztori: Egy ambiciózus kismama alig több mint fél év után, teljes munkaidőben tért vissza második gyermeke mellől a szülési szabadságról. Főnöke, aki egy olyan céget képviselt, amely fennen hirdette a munka és a magánélet egyensúlyának, illetve az anyák munkába való integrálásának támogatását, rendszeresen hívta fel az otthonában, este nyolc után, hogy áttekintse az aznap épp elmaradt megbeszélnivalókat. Amikor a háttérben mindkét gyerek bőgni kezdett, és a kollegina exkuzálni próbálta magát, a főnöke egy „nos előfordul” után zavartalanul folytatta.

Totalitárius rendszerek

Egy ilyen vállalat működésének motorja a vállalat belső politikája, vagyis a „cégkultúra”. Kezdetben ártalmatlannak tűnő része ez a betanításnak. Aki azonban már itt elkezd kérdéseket feltenni, és túlságosan ragaszkodik a józan, paraszti észhez, hamar kihullik a rostán. Alacsonyabb szinteken, a csapatban folyó munka során mindez kevésbé zavaró. A közvetlen magyar kollégák kreálta sajátságos mikro-miliő még viszonylag képes semleges maradni az idegen kultúrák furcsaságaival szemben, miközben sok menő dolog és érdekes újdonság is leköti a figyelmüket. Ez a friss diplomások számára ideális légkör akkor bomlik meg először, mikor az újoncok közül is megérnek páran az első kinevezésre.

Borul az egyensúly, feloszlik a munkacsoport, és rádöbbenünk, hogy a harc, ha nem is vérre, de előléptetésre és pénzre megy.

A kinevezetteket „kivonják” addigi környezetükből, és eggyel magasabb szintű beavatódást nyernek a tudásba, ami a vezetői réteg, azaz a „leadership” sajátja. Akik azelőtt együtt kuncogtak a többiekkel a hangzatos, ám semmitmondó szlogeneken, vagy a kifacsart szabályzaton, most hirtelen kezdik nagyon komolyan venni mindezt. Ezen a ponton a kis-vezetők két irányba indulhatnak, akár csak a híres Orwell regényekben: idővel belsőleg is magukévá teszik ezeket, azaz beállnak a sorba, vagy továbbra is megpróbálják pusztán a látszat szintjén befogadni a testületi agymosást. Ám minél magasabbra, vagy mondhatjuk úgy is, hogy mélyebbre jut az ember a rendszerben, annál nehezebb lesz eladni a látszatot valóságként, és elkerülni a külső-belső meghasonlást. A belső meggyőződésünket ugyanis nem csupán a vezetői értekezleteken kell kendőznünk, hanem immáron volt csapattársaink előtt is. Ezt a bizalomhiányos légkört hosszú távon nehéz épp lélekkel elviselni.

Sztori: Az egyik nemzetközi vállalat helyi irodájában meghirdette a motivációs eszköznek szánt: „Figyelmeztessük egymást a biztonságra” című programot. Ennek értelmében a kollégák utasítsák rendre azt a társukat, aki: (1) Lépcsőzés közben nem kapaszkodik a korlátba, (2) a mosdóban nem mos legalább húsz másodpercen át kezet, (3) nem használja a közlekedési tükröt az irodai folyosón, stb. A rendszeres túlóra, az állandó stressz, vagy az emberi méltóság sebezhetősége nem tartozott a veszélyfaktorok közé.

Szabad a tánc

A szlogenek komolyan vételén és hangoztatásán, a vállalati kultúrát népszerűsítő fejtágításokon túl, vannak más módjai is a szelíd diktatúrának. Először is a látványos túlórázás (még ha olykor a munka szempontjából felesleges is), a feltörekvés egyik kikerülhetetlen eszköze.

Minél több időt töltünk munkában, annál kevesebb jut a magánéletre. Minél szegényesebb a magánéletünk, annál inkább menekülünk a munkába.

És az ördögi kör itt elindul. Egyre több ilyen cég ajánlja széles skáláját a munkaidőn túli, szabadidős programoknak. Az ártalmatlanabbak között sportolási lehetőségek, kulturális programok vagy akár egy hétvégi családi nap is szerepelhet, ami még dicséretes is lehet, bár felmerül a kérdés: nincsenek a munkahelyen kívül barátaink vagy rokonaink, akikkel együtt lennénk? A cél nyilván a lojalitás növelése, a fedő-sztorik pedig kimondottan humánusak.

A karácsonyi partik, céges bulik, többnapos csapatépítő és/vagy jutalom-utak azonban már jóval rafináltabb módjai a főleg magasabb szinteken működő kollégák több szempontból való lekötelezésének.

A családos kollégák esetében egyértelmű a kockázat, hűtlenkedés nélkül is könnyen kiüresedhet a családi élet, ha az egyik fél folyton úton van, az utazások és szórakozás élménye egyre függetlenebb a családi együttléttől. Éppúgy, mint ők, a szabad kollégák is találhatják magukat olyan kellemetlen szituációban, ami után a puszta szórakozáson túl a vállalat diszkréciójára is számítaniuk kell. Persze mindenkinek a saját lelkiismeretén, józanságán és döntésén múlik, mibe hagyja magát belekeverni, ám nyilván nem nehéz kitalálni, hogy a munkaadó szempontjából mi az előnyös. Akik mégsem bizonyulnak csapatjátékosnak, bravúros hatékonysággal kerülnek ki a cég szép reményű titánjainak köréből, és ha nem képesek magukat függetleníteni az ezzel járó pszichológiai hadviseléstől, hamarosan a munkahelyükről is.

Sztori: Egy közelgő kinevezés egyik potenciális várományosa a feszített munka és valószínűleg a verseny okozta stressz miatt, egy hétre lebetegedett. Amikor visszajött, a főnök egyik bizalmasa azt tanácsolta neki, hogy a kinevezés véglegesítéséig túlórázzon, amennyit csak tud, mert az egy hetes kiesés miatt a másik jelölt „többet volt szem előtt”.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A színpadi deszkák ebben az előadásban valóban a világot jelentik, hiszen a civil szereplők saját életüket viszik fel a színpadra. Megmutatják azt a környezetet, amely nap, mint nap körülveszi őket, amelyben mozognak, és ahol igyekeznek tenni a dolgukat. Az atmoszféra nagyon is e világi, a díszletek valós munkakörnyezetet jelenítenek meg, a jelmezek pedig a civil szereplők valós ruháit másolják. Az előadás nyelve is formabontó: veretes igék helyett a napi szóhasználat.

Izgalmas nyitási kísérlet ez olyan időkben, amikor mindannyiunknak meg kell mutatkoznunk, és olyan inget is magunkra kell vennünk, amely nem csak a miénk. A színház utat mutat.

Árnyékból a fényre

Az előadás azért is különleges számomra, mert ezúttal nem a nézőtérről nézem. Én is egy vagyok a civil szereplők közül, magamat játszom. Budapest egyik kis lelkisegély-szolgálatán vagyok telefonos ügyeletes, és az előadásban állandó tárgyam egy rám jellemző headset. Amikor szolgálatba lépek, szó szerint láthatatlan vagyok, csak egy testetlen hangként jelenek meg a térben. A színpadon az én szorongásaim és küzdelmeim is testet öltenek.

Ebben a részvételi színházi produkcióban az árnyékban dolgozók is kiléphetnek a fényre, és megmutathatják magukat. Azt, hogy milyen környezetben, munkafeltételekkel és rendszerekben dolgoznak, mihez adják a nevüket és az arcukat. Elmondják, hogy kik ők, mit csinálnak a munkaidejük alatt, és hogyan érzik magukat mostanában. Olyan helyekre és helyzetekbe juthatunk el általuk, ahová magunktól nem merészkednénk el, bevisznek magukkal a kórházi és az otthon szülésre is, demens betegeket ellátó osztályra, alkoholelvonó intézeti terápiára, hospiceházba, vagy otthon maradhatunk velük 24 órás ápolásra a gyerekünkkel, és felpróbálhatjuk magunkra ezt az élethelyzetet is. Kérdéseket tehetünk fel a szereplőkkel együtt, amelyekre többnyire sovány a válasz, velük együtt mi is versenyt futunk az idővel, harcolunk az általuk képviseltek méltóságáért, és nevetünk a visszásságokon, ha már nem vagyunk hajlandók sírni. Velük együtt próbálunk az emberségünkhöz fogódzkodókat és a viselkedésünkhöz viszonyítási pontokat találni.

A darab elsősorban kérdez. Rákérdez a fogyatékossággal vagy más nehézségekkel élőket segítő rendszer hibáira és a mögötte rejlő globális gondolkodási hibákra, a színház küldetésére, társadalmi szerepvállalására is. Megkérdezi, hogy mennyit ér egyáltalán a segítségnyújtás közösségi elismerésben és anyagiakban. Érdeklődik, hogy mi telik az emberségünkből, és mire telik a nagy közös zsebünk emberségéből.

Rákérdez, hogy mi a lényeges, és mi az, ami csak fontos, hogy hol húzódik a kettő közötti különbség… Valahol az emberi méltóságunknál.

Nem ők a fontosak, hanem az ügy

A színpadra lépő szakemberek nem szerepet játszanak, és valójában ezúttal sem magukat akarják megmutatni, hanem egy számukra fontos ügyet. Civilek és színészek gyönyörű összjátéka folyik a nézők szeme előtt, ahol a szociális szakemberek által megélt szakmai és emberi élmények színházi eszközökkel és a színészi játék tolmácsolásában elevenednek meg a színpadon. Egy-egy minijelenetben betekinthetünk olyan személyes, de az egész társadalmunkat jellemző történetekbe, amelyekbe a színpad biztosította eltávolítás nélkül talán nem is mernénk belenézni. Túl fájdalmas lenne.

A drámaiság kifejezés új értelmet kap a dokumentarista előadás értelmezésében: eszköz és valós élmény is egyszerre. Hisz mi lehetne drámaibb, mint maga az életünk? A születésünk, a szeretteink, a hozzátartozóink betegségei, a megkötözöttségeink, a lelki sérüléseink, a magunkra hagyottságunk, az öregségünk és az egyszeri elmúlásunk. A kiszolgáltatottságunk akkor, amikor gondoskodásra szorulunk.

Kép

Kép: Örkény Színház / Horváth Judit

Színésznek tanuló fiam megrökönyödött a hírre, hogy lelkisegély-szolgálatosként részt veszek egy „kőszínházi” produkcióban, ahogy ő fogalmazott. Hitetlenkedve kérdezett vissza: „De hát ott a Mácsai Pál játszik!” – majd megtetézte ezzel: „Meg a Csuja Imre…” – és morgolódva elvonult.

A produkció iránti alázat engem végtelenül lenyűgözött, egyúttal ismerős is volt a számomra, hiszen az elhivatott, gondoskodó hivatást űző szakemberek ugyanazt élik meg a saját munkaterületükön, mint a színészek az alkotó folyamat során.

Bukdácsolunk mi is hátul a takarásban, a sötétben, akadályokon átlépve, néha váratlan helyeken bukkanunk fel, és csináljuk azt, amit kell, azzal, amink van… Ez a mottónk.

Egyedül a lépcsőn

Ha csoki helyett egy fagolyót adtam át a színpad pillanatnyi kavarodásában színészpartneremnek, ő minden további nélkül „megette” azt is, és ha valaki elfelejtette levenni a maszkját színpadra lépés előtt, akkor a nézők előtt állva így tette hitelessé a mondandóját.

Igaz történetek a gondoskodásról – így hangzik a darab alcíme, de nemcsak a gondoskodásról, hanem a gondoskodás válságáról is szól. Ma közelről látjuk, ahogy a szociális ellátórendszer fuldoklik mellettünk, maroknyi elszánt, elhivatott, dühös ember lélegezteti, pumpálják bele a maradék elhasznált oxigénjüket. Ezzel a tudással és megéléssel volt számomra a színházi létezésnek egy nagyon ismerős pillanata: a színész, ha történetesen civil, ül a társalgóban a szövegkönyv fölött teljes lámpalázban égve, és egyszer csak egy váratlan hang – a hívó – nevén szólítja, és akkor menni kell. Ülünk együtt az otthonápoló édesanyával, Anettel, az intenzíves ápolónővel, Ilonával és a fóti speciális nevelőotthon munkatársával, Tamással a társalgóban, jelenésre várva, amikor egyszer csak nevemen szólít a hívó. Sötét és keskeny az a lépcső, amely levezet a színpadra, és amikor a hívás érkezik, végtelenül egyedül érzi magát az ember. Egyedül kell lemenni a lépcsőn a színpad széléig, és kilépni a reflektor elé… Ezt az érzést én minden telefonos lelkisegélyt kérő hívás előtt megélem, és megéli szerintem minden segítőszakmában dolgozó társam is. De eleget teszünk a hívásnak. Miért? Talán mert hív.

A taps nekem egy új és csodálatos élmény volt, az egyetlen eddigi külső visszajelzés a munkámról.

Szeretem érezni a figyelmet, hallani az időnként felcsattanó nevetést, és érezni, hogy a párbeszéd megkezdődött, a nézők az előadás részesévé váltak. Mert a gondoskodás közös ügyünk.

A többé már nem játszott előadás utáni visszaadott jelmezt a színházi szlengben lejátszott jelmeznek hívják. A gondoskodás területén nincs ilyen kifejezés. Amikor leadom majd az enyémet – az igazit –, a homlokráncok, a gyöngyházfénycsíkok és a megrágott szegély miatt lehet, hogy még költségtérítést is kell fizetnem.

Szerző: Boross Martin, Neudold Júlia, Szabó-Székely Ármin
Rendező: Boross Martin
A „civilek”: Csengei Andrea, Csordás Anett, Farkas Tamás, Görbicz Adria, Jeges Anna, Kovács Adél, Magyar Ilona, Mezei Csongor Andrea, Nuszer Mirjam, Valcz Edit, Kanizsay Zita.
A színészek: Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Kerekes Éva, Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Takács Nóra Diána, Znamenák István.  

Erdőterápiás szakember és erdőfürdő-vezető vagyok. Az erdőfürdő egy wellness technika, kellemes erdei relaxáció, amely a wellnesscélú ökoturizmushoz és a stresszkezeléshez köthető leginkább, de szorosan kapcsolódik a fenntarthatósághoz, az ökotudatos szemlélethez is. Itt az emberek valóban közel mennek a természethez, így kialakulhat bennük egyfajta tisztelet a természet élőlényei felé. Megcsodálhatok egy fát, egy virágot, egy pici állatot... Megfigyelhetem, melyek az ő egyedi vonásai a fajtársaihoz képest. Mi jut róla eszembe, milyen érzéseim alakulnak ki? Ez már az erdőfürdő önismereti, projektív része, és az úgynevezett tükörérzék. Abba is belegondolhatunk, vajon az az élőlény hogyan érzi magát ott, mire lehet szüksége. Egy ilyen megismerésen alapuló kapcsolatteremtésnek az ember és a természet között hatása lehet az ökotudatosságra, hiszen amivel már kapcsolatunk van, azt értékesebbnek fogjuk tartani. Egy erdőfürdőzéssel át tud alakulni az a hozzáállás az emberekben, hogy „én a természet, a Föld bolygó fölött állok, annak ura vagyok, és minden azért van, hogy az én szükségleteimet és igényeimet kiszolgálja”. Ez az attitűd mellérendelt viszonnyá tud alakulni, először az egyén szintjén, ami aztán ösztönözheti az ökotudatos magatartást.

Az ökotudatos magatartás szerintem a fiatalok nagy része számára már ma is fontos, az idősebbeknél viszont kevesebb nyitottságot érzékelek ezzel kapcsolatban. Te hogy látod ezt?

Én az X és Y generáció határán csak az egyetemen, tehát már felnőttkorban kaptam meg azt a dózist az ökotudatos szemléletből, amely valamiféle viselkedésváltozást tudott generálni.

És valóban, a mai huszonévesek fogékonyak a környezettudatosságra, ám az én szüleim generációjánál például nagyon nehéz megváltoztatni az egész életüket uraló szokásokat. 

Azt is látom erdőfürdő-vezetőként, hogy kicsit nehezebb olyanokkal dolgozni, akiknek már van egy megszokott kapcsolata a természettel, mondjuk rendszeresen kertészkednek, vadásznak, túráznak. Van egy szokásos sémájuk: kimennek az erdőbe, hangosan kiabálva beszélgetnek a többiekkel, eljutnak A pontból B pontba, és szép helyeket néznek meg. Ez is egy kellemes módja a természetben töltött időnek, de nem erdőfürdőzés, mert nem történik valódi kapcsolatfelvétel a természettel, nem állunk meg, nem ismerkedünk meg vele, nem kutatjuk azt, milyen élőlények vesznek körül bennünket. A hagyományos értelemben vett természetjáróban akár még feszültséget is okozhat, ha azt mondom neki, hogy most egyszerűen csak üljön le, és nézzen egy dolgot, vagy legyen jelen úgy, ahogy neki jólesik. Ilyenkor meglehet, hogy ő a gyors gyaloglást választaná, vagy „legyőzne” egy sziklát a csendes megfigyelés, a lelassulás helyett, ami szintén lehet nagyszerű élmény, oldhatja a stresszt, de egészen másféle tapasztalás. Az ismert, megszokott élményt nem biztos, hogy meg fogja találni az erdőfürdőzésben, de számtalan más csodát igen.

Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, a japán gyökerekhez, egészen a '80-as évekig, amikor megjelent a wellnesscélú ökoturizmus, hogy a természettől elszakadt, urbanizált embereknek segítsen csökkenteni a stressz okozta károkat. Japánban egyébként is több ezer évre nyúlik vissza a természeti erők tiszteletének hagyománya.

Minden kultúrában nagy hagyománya van a természethez kapcsolódásnak, a természet segítségül hívásának a gyógyításban, a mentális egészség megerősítésében.

Amióta az ember elszakadt a természettől, és elkezdte átalakítani a környezetét, azóta keresi a lehetőséget arra is, hogy visszatérhessen.

Ha csak a magyar hagyományt tekintjük, akkor azt látjuk, hogy minden búbánatos népdalunk egy természeti képpel indul, hogy mondjuk „Imhol kerekedik egy fekete felhő”, vagy „Ahol én elmegyek, még a fák is sírnak”. Akinek bánata volt, az kiment az erdőbe, akinek gyógyulásra volt szüksége, az gyógynövényt keresett. 

Japánban a rendkívül gyors urbanizáció ellenére fontos a természet, sok száz kilométeres erdőségeik vannak, mégis eltávolodott a japán ember is a természettől. Óriási terhelés alatt állnak, nagy teljesítménykényszerrel élnek, hipermodern nagyvárosokban. Aki mindig csak teljesít, csak terhelődik, az elfogy, kiég, depressziós lesz, stresszbetegségeket produkál. Ráadásul izolálódunk: amikor fizikailag közel vagyunk, ha lehet, akkor sem teremtünk egymással kapcsolatot. Mindez szociális szorongást és mentális problémákat is eredményezhet. Tulajdonképpen ezek voltak azok a jelenségek, amelyekre a japánok „gyógymódot” találtak az erdőfürdőzéssel.

Kép

Kép: Pexels / Alexey Demidov

A dolgozókat a cégvezetők rendszeresen kivitték a természetbe, és úgy tűnt, hogy a stresszbeteg, munkával túlterhelt emberek jobban lettek ettől. Ezután kezdték el következetesen mérni a természetben töltött idő hatásait, nagy hangsúlyt fektetve a tudományos alátámasztásra.

A japánok az erdőfürdőzés elején és végén kortizolszintet mérnek a nyálból, továbbá vérnyomást, sőt akár homloklebenyi agyi aktivitást is, mert ott zajlik az elme stresszt generáló, problémamegoldó munkája.

A mérések azt mutatják, hogy az erdőfürdővel a vérnyomás és a kortizolszint is csökken a szervezetben, és mindezzel együtt a szorongás is enyhül. Ezt tudja fokozni az a metódus, amelyet aztán Amos Clifford bevezetett a nyugati erdőfürdőzésben. Én magam az írországi Nadur Forest Therapy Institute-hoz tartozom, annak elődjénél, a Forest Therapy Institute-nál tanultam. Létrejött velük egy megállapodás, amelynek keretében várhatóan 2022 tavaszától Magyarországon is elindul az erdőfürdő-vezető képzés magyar nyelven, immár élőben, nem csak online.

Amikor erdőfürdőt szervezel, mire számíthat, aki kapcsolódik hozzád? Megbeszéled előtte, ki mit szeretne, vagy voltaképpen flow-ban vagytok?

Azt szoktuk mondani, hogy az erdőfürdő-vezető partnerségben dolgozik a természettel, azaz nagy szerepe van a helyszínnek, az időzítésnek, az évszaknak, annak, hogy mi zajlik a séta idején a természetben. Ez alapján hirdetem meg a programokat, előre összekészítve az adott témához, időszakhoz illőket, de gyakori, hogy a séta során a résztvevők igényeinek vagy a természetben zajló folyamatoknak megfelelően ezek rugalmasan változnak. Az úgynevezett meghívások tulajdonképpen gyakorlatok vagy feladatok, de szándékosan nem így hívjuk őket, mert a feladat azt feltételezné, hogy kötelező elvégezni, és számonkérhető. A meghívás azt jelenti, hogy elmondok egy kapcsolódási lehetőséget, teszek egy javaslatot, hogy szerintem mit csináljanak a séta során a résztvevők. Elképzelhető, hogy valaki valami másban, máshogy érzi éppen jól magát, azt is nyugodtan megteheti. A meghívások és a megosztókörök (figyelem köre) váltogatják egymást a séta során.

Az erdőfürdő metodikája úgy épül fel, hogy a séta tényleg a lehető legnagyobb hatást, a legnagyobb nyugalmat, csendességet tudja megteremteni a résztvevők számára. A végén pedig teaszertartással szoktunk zárni. 

Most már hidegebbre fordult az idő, ilyenkor is lehet fürdőt szervezni? Vannak olyan területek Magyarországon, ahol az időjárástól függetlenül mindig jó élmény lesz az erdőfürdő? 

Még túravezető iskolás koromban tanultam, hogy nincsen rossz idő, csak rosszul öltözött turista. Ez az erdőfürdőzésre is igaz. Természetesen hideg időben, esős időben, hóban, fagyban is lehet erdőfürdőzni. Sőt különleges élmény tud lenni, ha megismerjük a természetnek ezt az oldalát is! Ritkán fáznak a jól felöltözött résztvevők, viszont erre tényleg jobban rá kell készülni. Az ország bármely erdejében, de akár egy parkban is lehet erdőfürdőzni. Nyilván az a legmélyebb, legkülönlegesebb élményt adó séta, amikor olyan erdőbe megyünk, ahol nem folyik fakitermelés, erdőgazdálkodás, hanem az erdő egy sajátos ökoszisztémaként él, szinte emberi beavatkozás nélkül. Szép, izgalmas erdőfürdőket tehetünk télen is például a Budai-hegységben, a Pilisi Parkerdőben. Meglepő, de a legnépszerűbb sétáim az elmúlt években a januári séták voltak. Különösen szép időszak kezdődik most, november végén is, decemberben pedig ott a napforduló. A szilveszter éjszakai vagy az újévi erdőfürdőzés is különleges lehetőség az ünneplésre.

Az interjúhoz a nappaliban foglalunk helyet, ahol Laci bácsi épp tévét nézett. Az öt unoka egyike, Pali is csatlakozik hozzánk, közben Gömbi, Laci bácsi kutyája – akit kis vadorzónak nevez – mellém furakodik a kanapén. Amikor Laci bácsi megkérdezi, mire vagyok kíváncsi, javaslom, hogy kezdjük az elején. Megtudom, hogy 1927. március 12-én született Ordason, egy Bács-Kiskun megyei faluban. Itt nőtt fel négy testvérével, ő volt a harmadik a sorban. Egy kisöccse volt, ő sajnos kétéves korában meghalt agyhártyagyulladásban. Mivel ő ekkor már 11 éves volt, emlékszik is rá, elmondása szerint nagyon szép kisfiú volt.

A legélénkebb emléke gyerekkorából az, amikor az út melletti eperfák leveleit szedegették, hogy megetessék velük otthon a selyemhernyókat, amelyeket a szülei nagy, emeletes tálcákon tartottak.

Laci bácsi szerint sok eperfalevelet kellett nekik szedni – olyan is volt, hogy naponta két-három zsáknyit gyűjtöttek össze, mert a fejlettebb hernyóknak már nagyobb volt az étvágyuk. Amikor ezek begubóztak, akkor eladták őket, hogy a gyárban hernyóselymet készíthessenek belőlük. Egyfajta megélhetési forrás volt ez a család számára.

Pali, az unokája közben megemlíti, hogy tekebábuk állításáért is kapott pénzt a nagyapja gyerekként. Laci bácsi helyesel, elmondja, hogy a helyi kocsmánál volt a tekepálya, ott állítgatták a bábukat néhány fillérért cserébe. Elmondja, hogy nem volt sok ideje barátkozni, mert elég korán elkezdett dolgozni. 11 éves volt, amikor egy kocsmába került mint mindenes. Dolgozott a pult mögött, s ha kellett, kiszolgált. 12 éves koráig járt iskolába, akkoriban ez volt az általános kötelező, de volt ismétlőosztály is, amelyet három év alatt lehetett elvégezni. Ebbe az osztályba 1942-ig járt.

A bérelt ágytól a saját házig

Felidézi, hogy 16 éves korában jött el Ordasról, egy hónapig Pesten lakott a Romanelli utcában, itt ágyrajáró volt (fekvőhelyet bérelt). Miután felvették a repülőgyártáshoz, kiköltözött Budaörsre. A kevés kereset miatt nem sokkal később felmondott, ezt követően egy szövödében lett alkalmazott. Kevés ideig élvezhette a munkás napokat, ugyanis 17 évesen elvitték a leventék Felvidékre árkot ásni. Aztán három és fél évig volt fogságban Kijevben.

Pali korábban megkért, hogy ha lehet, a fogságról ne nagyon faggassam a nagypapáját, mert érzékenyen érinti a téma, de meglepetésemre Laci bácsi hozza szóba a történteket. Tárgyilagosan mondja, hol és mennyi ideig raboskodott.

Pali hozzáteszi: vannak olyan házak Kijevben, ahol az ácsolatba belefaragták a nagypapája nevét.

Laci bácsi bólogat, elmondja, hogy a háború után ki kellett cserélniük a házak gerendáit, mert a legtöbb helyen kiégtek. Nemcsak a monogramjukat vésték ezekbe bele, hanem a teljes nevüket. A fogságból 1948 őszén jött haza.

Feleségét egy utcabálban ismerte meg 1953-ban, és még abban az évben megesküdött vele. Pár évvel később hozzájutottak egy olyan telekhez Budaörsön, amely korábban játszótér volt, idejártak a gyerekek focizni. Laci bácsi megjegyzi, nem olyan foci volt az, mint ma, ez csupán annyit jelentett, hogy néhány gyerek összeállt rugdosni a labdát. Hozzáteszi, akkoriban nem úgy vették a játékokat az üzletből, hanem maguk csinálták fából, azokkal játszottak.

Kép

Ványai László gyermekeivel

1958-ban kezdték el megépíteni az otthonukat a feleségével. A nyolc óra munka után otthon is kellett dolgozniuk, hogy elkészüljön a ház. Nem volt egyszerű, mert akkoriban még betonkeverő sem volt, kézzel kellett keverniük a betont. Ennek ellenére még abban az évben beköltöztek a házba. Abban a részében laktak, amelyik éppen elkészült. Időközben két gyerekük született, Piri és Laci.

Filmekben és filmekből élt

Laci bácsi szerint a feleségével a semmiből indultak. Amikor megnősült, 900 forint volt a havi fizetése, abból kellett gazdálkodniuk. Oda kellett figyelniük, hogy mire költik a pénzt, nem volt mindennap hús az asztalon, azt ettek, ami éppen sorra került. Levonja a következtetést, hogy akkoriban szorgalmasan kellett dolgozni ahhoz, hogy az ember fel tudjon mutatni valamit, ezért kevés ideje volt szórakozni.

Közben eljutunk Laci bácsi életének ahhoz az időszakához, amelyre nagyon szívesen gondol vissza. 1968-ban került a Mafilmhez, az akkori filmgyárhoz.

Filmes kellékeket szállított az ország egész területére, de sokat járt külföldön is. Általában tíztonnás terherkocsit vezetett, lámpákat és egyéb műszaki cikkeket vitt a forgatásokra.

Filmgyári munkájának köszönhetően sok országban megfordult: járt Lengyelországban, Németországban, Törökországban, az akkori Csehszlovákia területén, de Franciaországban és Olaszországban is. Az Egri csillagok forgatása révén Bulgáriát is megismerhette, itt vették fel a tengerparti jelenetek egy részét, a többit Romániában, a Fekete-tengeren filmezték. A kérdésre, hogy volt-e ideje munka mellett várost nézni, azt feleli, volt némi szabadideje, de számára a munka volt az első.

Magyarországon is sokszor filmeztek, legtöbbször vidéken. Pali megemlíti, hogy A fekete város című sorozatban a nagypapája statisztált is, felismerhető a felvételen. Abban a részben szerepel, amikor a városiak fellázadnak, és hógolyóval dobálják a városházát. Ezt a jelenetet Lőcsén forgatták. Laci bácsi hozzáteszi, hogy csak nagy ritkán fordult elő, hogy beállt statisztának, az esetek többségében biztosították ehhez az embereket. Az Egri csillagok forgatásához például az orosz és a magyar katonaság adta a statisztákat.

Nem hagyta abba a levegővételt

A filmgyári munkát 1985-ben fejezte be, utána betegség miatt egy évig nem dolgozott. Miután felépült, elment egy áruházhoz, ahol fűtőként, illetve portásként helyezkedett el. Meséli, nem keresett sokat, de az a kevés pénz is jól jött. Itt 2000-ig dolgozott, ezt követően ment nyugdíjba.

Kép

Ványai László és Gömbi

Nyugdíjas évei elején sem unatkozott, besegített a fiának, aki akkor kezdett el építkezni. Laci bácsi korábban szőlőműveléssel is foglalkozott, az otthonától 20 perc gyalogútra volt a földjük, ezt a feleségével együtt gondozták. Volt olyan év is, hogy több mint ezer litert sikerült készíteniük. Korábban állattartással is foglalkozott, volt a háznál csirke, disznó, kacsa. Ma viszont már nem szabad haszonállatokat tartani a környéken.

Amikor megkérdezem, mivel szokott mostanság foglalkozni, mosolyogva mondja, hogy már nem sok mindennel, örül, ha rendesen tud jönni-menni. De azért megemlíti, hogy szokott sétálni a környéken Gömbivel, vasárnaponként pedig eljár templomba. Vásárolni hetente egyszer jár az áruházba. Azt mondja, a százhoz közel már kevés feladatot tud elvégezni.

Laci bácsi viccesen fogalmaz, amikor a hosszú élet titkáról faggatom: szerinte ez csak abban rejlik, hogy nem szabad abbahagyni a levegővételt.

A testvérei már nem élnek, a felesége hat éve halt meg, de azt mondja, nincs egyedül, van öt unokája (akik közül Pali ugyanabban a házban, az emeleten lakik) és nyolc dédunokája. És persze ott van neki Gömbi, a kis vadorzó is.

1946. február 9-én Salvatore „Lucky” Lucianót az Egyesült Államok kiutasította, és visszatelepítette Szicíliába. A sajtó azonnal rávetette magát a szenzációra, mivel a New York-i olasz maffia egykori vezetője nem sokkal korábban még a harminctól ötven évig terjedő szabadságvesztését töltötte a szigorúan őrzött Clinton Fegyházban. Nyílt titoknak számított, hogy valamiféle egyezséget kötött az USA kormányával, és olyan szívességeket tett nekik, amelyekkel szó szerint visszavásárolta a szabadságát. A pletykák nagyrészt igaznak bizonyultak.

Bár egészen pontos részletek még évtizedekig nem derültek ki, lehetetlen volt tagadni, hogy a maffia a szó legszorosabb értelmében részt vett a második világháborúban.

Miután a japán bombázók 1941 decemberében csapást mértek Pearl Harbor kikötőjére, az amerikaiak kénytelenek voltak szembenézni azzal, hogy az óceán nem védi meg őket a tengelyhatalmaktól. A következő évben a németek többször is eljutottak az USA keleti partjaihoz. A Virginia nevű olajszállító hajót a Mississippi folyó torkolatában U-Bootok süllyesztették el, és szintén egy tengeralattjáróról bombázták a Standard American nevű cég olajfinomítóját. Háromszor is ügynököket tettek partra azzal a céllal, hogy szabotázsakciókat kövessenek el elektromos erőművek és ivóvíz-szolgáltatók ellen, és bár mind a három csapat vezetője rögtön a megérkezésük után feladta a saját embereit, a veszély nagyon is valós volt.

Különösen aggasztó helyzetet teremtett, hogy a New York-i kikötők dokkmunkásai szinte kizárólag olasz bevándorlók közül kerültek ki, így az Egyesült Államokba vezető tengeri bejáratok potenciálisan ellenséges erőkkel voltak tele. Bőven elég lett volna, ha egy jól szervezett tömegsztrájkkal bénítják meg a háború mértéktelenül felduzzadt hajóforgalmát, szabotázsakciókat hajtanak végre, vagy a kapcsolataik révén érzékeny információt juttatnak el Mussolini fasiszta Olaszországába. Így szinte kivédhetetlen csapást mérhettek volna a szövetségesek ellátását végző hajóforgalomra. Hiába próbálta azonban a kormány kipuhatolni, készülnek-e ilyesmire az erős szakszervezetek, képtelenek voltak információt szerezni.

A kikötői munkások és a part menti halászok zárt világában az olasz maffia volt az úr, egyetlen ember sem akadt, aki hajlandó lett volna beszélni akár a rendőröknek, akár a szövetségi ügynököknek.

Kisebb pánik tört ki például a USS Lafayette nevű csapatszállító hajó veszte miatt. A jármű francia gyártmány volt, az eredeti neve Normandie. A világ valaha gyártott legnagyobb turbóelektromos meghajtású óceánjárója volt; elképesztő árakon, fényűző körülmények között szállította dúsgazdag utasait, ráadásul a Kék Szalagot is birtokolta, mivel négy nap alatt szelte át az Atlanti-óceánt. 1942-ben azonban az amerikai hadsereg lefoglalta, és megkezdte az átalakítását csapatszállító hajóvá. Az új neve még egészen friss volt, és éppen a luxuskialakítású berendezéseit szedték szét, amikor egy Clement Derrick nevű hegesztőmunkás munka közben véletlenül felgyújtott egy halom zsákvásznat. A lángok villámgyorsan elterjedtek, a hajó pedig elsüllyedt. Az amúgy is borzolt közvélemény azonnal fasiszta szabotázsra gyanakodott, és bár soha nem bizonyosodott be ilyesmi, a hatóságok is idegesen reagáltak.

A megoldáshoz egyetlen út vezetett: a Cosa Nostrán keresztül. A Cosa Nostra egyik legbefolyásosabb vezetője Salvatore „Lucky” Luciano volt, és éppen börtönben ült. Jó alanynak tűnt arra, hogy tárgyaljanak vele a szakszervezetek megzabolázásáról. Lucianót a mai napig sokan tekintik a modern szervezett bűnözés atyjának, és hosszú évekig olyan ügyesen szőtte a szálakat, hogy nem is tudták megszorítani. Alapos nyomozói munkával mégis perbe fogták, és bár a létező összes bűncselekménytípusban benne volt a keze, végül prostitúcióra való kényszerítésért ítélték gyakorlatilag életfogytiglanra.

A hatóságok informális csatornákon keresztül több alacsonyabb rangú maffiavezért is felkerestek, így tudtak Luciano bizalmába férkőzni. Sokan sok alkalommal meglátogatták őt a börtönben, és hosszas, dokumentálatlan tárgyalásokat folytattak vele.

A megbeszélések eredményeképpen átszállították egy kényelmesebb intézménybe, ő pedig minden további ellenszolgáltatás nélkül vállalta, hogy elrendezi a kikötői munkások dolgát.

A szavát be is tartotta: a bajkeverőket eltávolíttatta a környékről, minden munkásnak kiadta a parancsot, hogy jelentsen bármi gyanús eseményt, és még a halászokat is ellátta a kormány által biztosított adóvevőkkel. Egészen 1946-ig példás rend és fegyelem uralkodott, egyetlen sztrájk vagy szabotázsakció sem történt a New York-i kikötőkben.

Az olasz maffiának jó oka volt arra, hogy nehezteljen az olasz fasiszták rendszerére. Amikor Benito Mussolini, a „Duce” 1922-ben hatalomra került, minden áron rendet akart csinálni Olaszországban, hogy erős népi támogatás álljon mögötte. Ennek az egyik legfontosabb lépése a maffia térdre kényszerítése volt. Agresszívan és kíméletlenül kezdett neki a feladatnak. Fenyegetés, zsarolás, kínzás, családtagok elrablása; minden belefért a maffiaellenes harcba. Túl sok sikert persze ő sem ért el: a legfőbb vezetők elmenekültek, és rejtekhelyükről irányították tovább a szervezetüket, a legambiciózusabbak pedig Amerikába tették át a székhelyüket. A letartóztatottak jelentős része nem is kapott börtönbüntetést, akik pedig igen, azon csak könnyedén pótolható alvezérek voltak.

Az amerikai maffia viszont jó alkalmat látott a háborúban arra, hogy bosszút álljon a Ducén.

1943 elején a casablancai konferencián a szövetségesek elhatározták, hogy Szicíliában szállnak partra, majd onnan hódítják vissza Olaszországot. Csakhogy ennek a kisebb ország méretű szigetnek a vad, elmaradott vidékeit szinte senki nem ismerte rendesen. A jórészt innen származó bevándorlók azonban, akik közül sokan még az amerikai állampolgárságot sem kapták meg, könnyedén elő tudtak keríteni olyanokat, akik jól ismerték a terepet és a helyi viszonyokat. Ez alapozta meg azt a gyümölcsöző együttműködést, amelyet a maffia és az amerikai kormány folytatott egymással Szicília elfoglalása, azaz a Vasgyúró (Husky)- hadművelet idején. A közös fellépésnek találó nevet adtak: Alvilág-hadműveletnek nevezték. Amint az első katonai egységek partra szálltak júliusban, olaszul beszélő önkéntes katonatisztek indultak útnak, elvegyültek a helyiek között, és megkeresték a New York-i maffia által megnevezett kontaktszemélyeket.

Azonnal értékes információkkal gazdagodtak a helyi erőviszonyokról, az olasz és a német hadsereg mozgásáról, a megbízható segítőkről és elsősorban a szövetségesek által igénybe vehető hálózatról. Ennek a hálózatnak a működtetője szinte kizárólagosan a maffia volt. Rendelkezésükre állt a megfelelő emberanyag, infrastruktúra, ráadásul olyan ősi közösségi és hatalmi viszonyok álltak a hátterében, amelyeknek a húsz éve bevezetett Mussolini-diktatúra sem tudott gátat szabni.

Ez a rendszer egyszerű volt és hatékony, nem a modern állam törvényei és apparátusa szerint szerveződött, hanem tekintélyelvű alapon.

Ugyanazt a rendszert, amelyik a törvények megkerülésével lehetővé tette az Egyesült Államokban a kábítószer-kereskedelem, a prostitúció és a zsarolás gördülékeny lebonyolítását, itt, a szicíliai hegyek között az egyetlen és legtermészetesebb életformának tekintették.

Szicília egyik legtekintélyesebb vezetője Don Calo, azaz Calogero Vizzini volt. Hatalmát ő is erőszakkal szerezte és őrizte, majd amint magabiztosan a kezében tartotta, egyfajta helyi fejedelemként, törvényhozóként és bíróként viselkedett. Követői összesereglettek a szövetségesek üdvözlésére, és a kissé zavarba ejtő „Éljen Amerika, éljen a maffia!”-kiáltásokkal fejezték ki a lojalitásukat.

Kép

Don Calo, egy korabeli újságban

Az amerikaiak Vizzini és a helyi Cosa Nostra révén szereztek olyan értékes segítséget és információkat, amelyekkel óriási előnyre tettek szert ebben a furcsa háborúban. Megtudták például, kiben lehet megbízni a környéken, és kiben nem, hogy merre húzódnak a szárazföldi és tengeri aknamezők, valamint tökéletes terepismerettel rendelkező vezetőket kaptak. A környékbeli halászokat komoly hírszerzőflottává szervezték, sőt, még egy titkos olasz erődítményt is a maffia révén sikerült elfoglalni. Itt egy profi kasszafúró felnyitotta nekik a páncélszekrényt, amelyben nemcsak a német és olasz védvonalak pontos elhelyezkedését találták meg, hanem az olasz haditengerészet által használt kódokat is. A hadművelet csúcspontján még Mussolini személyes dokumentumtárát is megszerezték a Garda-tónál. Persze a Cosa Nostra sem járt rosszul: a maffia minden korábbinál sikeresebb és nagyobb arányú fegyverüzleteket bonyolított Szicíliában.

A háború végeztével a törvény és a szervezett bűnözés viszonya visszaállt az eredeti állapotába. A maffia folytatta a bűnözést, a kormány üldözte őket.

1946-ban, amikor a hatóságokkal kötött fegyverszünet már nem volt érvényes, minden korábbinál nagyobb sztrájkhullám bénította meg a New York-i kikötőket. Lucky Luciano viszont megkapta, amit ígértek neki. Ügyvédje három pontos petíciót intézett New York állam kormányzójához, amely szerint Luciano harminctól ötven évig terjedő szabadságvesztése túl szigorú volt, egyébként is leült már belőle majdnem tíz évet, ráadásul hatékonyan és önzetlenül segítette Amerikát háborús erőfeszítéseiben. Hiába szagolta ki a sajtó, mi történt az Alvilág hadművelet során, Lucky Luciano kegyelemben részesült, és elszállították Szicíliába, ahol 1962-ig békében és megbecsülésben élt. Amerikában persze kitört a botrány: a sajtó vádolt, a kormány tagadott. Az igazság csak jó húsz évvel később derült ki, amikor Luciano már nem élt, a háború hullámverése pedig lecsillapodott. A koporsóját – saját végrendelete alapján – visszavitték New Yorkba, és ott temették el.

Az állam és a maffia együttműködésének érdekes tanulságai voltak. Kiderült, hogy egy olyan, egyszerű alapelvek köré rendeződő, de végtelenül hatékonyan működő szervezet, mint a maffia is szolgálhat jó célokat. Ez csak a körülményektől függ.

Ami egy demokratikus ország hétköznapjai között a bűnözés és a törvénytelenség világa, az egy fegyveres konfliktus ex lex viszonyai között a legcélszerűbb eszköztárat hordozhatja.

Don Calo népszerűsége egészen 1954-es haláláig töretlen volt a hazájában. Több ezer szicíliai földműves vett részt a temetésén, magas rangú maffiózók, papok és politikusok álltak a koporsó körül az első sorokban. A sírfelirata szerint a Don Calo által vezetett maffia „nem volt törvényszegő, hanem kiállt a törvény tisztelete, a jogok védelme és a jellem nagysága mellett. Mindez maga volt a szeretet”.

Megkísérlem felvillantani Pilinszky János emberi és mitikus alakját, hiszen szétválasztani e kettőt ma már lehetetlen. Ráadásul nem folyamodhatok más módszerhez, mint kortársai emlékeinek és tapasztalatainak felidézéséhez, amelyek a verseivel együtt talán valamiféle plaszticitást adhatnak alakjának, sőt, talán a versei megértéséhez is közelebb vezetnek. Végül persze nem teszek mást, mint én is megformálom saját Pilinszky-emlékművemet, azt a mitikus figurát, akit a versek mögött én sejtek.

Értékes prózái is vannak persze, jóval több, mint amennyit a mindössze 220 vers kitesz. Prózai hagyatékába tartoznak például verses meséi, az Új Emberbe és a Vigiliába írt sok-sok karcolata, elmélkedése, kritikája, valamint filmnovellája, színpadi kereteket szétfeszítő színművei… Mégis, Pilinszky mindörökké költő marad, elsősorban versei sugároznak ki a 20. század második felének gazdag, de kevés zseniálisat alkotó költészetéből. Pilinszky versei időtállóak. Az ’50-es évek megtűrt, ritkán publikáló, kortársai által csak Jancsinak nevezett, „furcsa és reakciós” költőjének versei fokozatosan meghódították a pályatársakat, az irodalomkedvelő művelt réteghez tartozókat, a keresztény és a posztmodern ízlésű olvasókat egyaránt. Egyetemisták megkerülhetetlen olvasmányaivá váltak, majd lekörözve a szocializmus fél évszázadának elismert és emblematikus költőit, az ő versei elhúztak ideológiai táborok felett, átrepülték a rendszerváltást, alapismereti művekké váltak az értelmiség valamennyi szekértáborában, elhatoltak a citátumok szintjéig, ahol már divatos idézetekként is adják-veszik a kiragadott gondolatait, és már-már a popkultúra részévé váltak a megzenésítések révén.

Közben pedig a kulturális élet minden szegmensében úgy emlegetik a „Pilinszky” nevet, mint egy márkát, egy brandet, vagy mint valaki olyat, akit ha nem is szeretni, nem is érteni, de kissé ismerni illik.

„Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség bizonyos ábráit mutatják” – írta magáról 1973-ban, 52 évesen, költői túlzással és saját mítoszteremtő szándékkal egy önéletrajzi jegyzetében.

Én a rendszerváltást megelőző évek bölcsész egyetemistájaként találkoztam a nevével és verseivel, abban az időszakban, amikor divat volt az ő verseskötetével a hóna alatt járkálnia egy bölcsésznek: a nagymamás mamuszok, vastag harisnyák, bokát verdeső fekete szoknyák és alakot takaró bő kabátok mellé dukált egy Pilinszky-kötet, mert a bölcsész viselet és habitus része volt.

Nem új dolog ez, Pilinszky is így tett, „hóna alatt mindig könyvvel járt, de mindig ugyanazzal a könyvvel. Simone Weil egy kötetével például évekig” – emlékezett vissza Lengyel Balázs író. Idősebb éveiben Weilen, Dosztojevszkijen és a Biblián kívül alig érdekelte mélyen más könyv, írótársai művei meg különösképpen nem – de nem volt ez mindig így. Ifjúkori nagy megrázkódtatása idején, amikor be kellett vonulnia katonának 1944 novemberében, induláskor a hátizsákját még teletömte könyvekkel. Aztán Budapest ostroma közben, majd amikor sietve marhavagonokba tették és nyugatra küldték alakulatával együtt, rájött, hogy a sok könyv csak nehezék. „Sorra dobtam el őket a vagonból; emlékszem, Rolland Danton-drámája volt az első, amit kihajítottam, mert nem lehetett vele mit kezdeni. Nem volt érvényes. Végül is egy maradt, az Evangélium maradt velem, de az viszont úgy maradt velem, mint egy kutya.”

Sokan állítják, hogy Pilinszky puritán, magát kevés szóval kifejező stílusa a háború költőket elhallgattató poklára vezethető vissza. Pedig mélyebben gyökeredzik, gyerekkorából fakad.

„Kivetettség, ugyanakkor azonban kivételezettség jellemezte már első eszméléseimet. Nagynéném apácafőnöknő volt, mi több, rendalapító. Apácái egy állami javítóintézet felügyeletét látták el. Fiatal prostituáltak és egyszerű apácák voltak első barátaim és játszótársaim. Szenvedélyes ölelésüket mai napig hiába keresem a világban. Gyerekkorom és életem másik nagy és perdöntő emberi élménye anyám szegény nővére volt. Bébi – egy szerencsétlenség folytán – örökre megrekedt a gyerekkorban, írni-olvasni sose tanult meg, s beszélni is alig. Én az ő nyelvét beszélem, valójában az ő félig artikulált dadogása az én anyanyelvem, költészetem forrása.”

Egyetemistaként alig értettem verseinek a jelentését, mondanivalóját, ahogy alig akadt olyan huszonéves, aki érthette volna, mégis lenyűgözött, mert adott nekünk valami többletet a világunkhoz: talán megéreztük, hogy mindaz, ami körülvesz minket, nem ér véget a tárgyak és a házak határainál, hanem van még egy mögöttes, fölöttes transzcendens világ, amellyel Pilinszky János állandóan vívódó, de megbonthatatlan kapcsolatban állt. Az én életemet és a barátaim életét is átszőtték költeményei, tudatunkban megtapadtak a verssorai, képei: „s a remény – mint szalma közt kidöntött pléhedény”; „plakátmagányban ázó éjjelek”; „látja Isten, hogy állok a napon”;„mint tagolatlan kosárember, csak ül az idő szótalan, nincs karja-lába már a vágynak, csupán ziháló törzse van”; „s a tapéták vérezni kezdenek”.

Vonzódott a különc, társadalom peremére szorult emberekhez, akik vagy zsenialitásuk, vagy bűnösségük és esendőségük miatt éltek szélsőséges életet.

Kocsis Zoltán, a csodagyerek-zongoraművész lénye és tehetsége például elbűvölte, szinte az ifjú Mozart megtestesülésének látta. Ugyanakkor együttérzéssel szemlélte a „kitaszítottak”, a prostituáltak, az eltitkolt homoszexuálisok, a szenvedélyek rabjainak világát. Egyszerre volt szemlélődő, távolságtartó, ugyanakkor öntörvényűen ösztönös. „Hirtelen megszeretett embereket, többnyire olyanokat, akikben megérzett valami defektust, akik szenvedtek valami körülménytől, de leginkább saját természetük adottságaitól, aztán éppoly váratlanul otthagyta őket. Mintha a szenvedésben való közösség létesítette volna az egészet” – állapította meg kritikus szemmel Lengyel Balázs. „Nagyon tudott rajongani és szeretni, szerelmesnek lenni – mesélte róla Kipke Tamás, egykori újságíró kollégája az Új Embernél. – De ezek az érzelmek más szférában zajlottak nála, kívülről nem nagyon lehetett ezt érteni. Jánosnál minden másképp működött. […] Nagyon összetett ember volt, nem könnyen viselhető, de nagyon szerethető.”

Voltak azért életkorszakainak „állócsillagai” a barátság terén, akikért rajongott, akiknek az életét gazdagította, ugyanakkor próbára is tette türelmüket és adakozó lelkületüket. Ilyen volt például Törőcsik Mari, akinek velemi házában sokszor pihente ki a nagyváros idegfeszítő hatásait, fiatal költőként pedig nagy vonzerejű, lelki társat kereső kapcsolat fűzte Nemes Nagy Ágneshez. Az ’50-es évek elején, leghíresebb verse, az Apokrif keletkezése idején két-háromnaponta felugrott hozzá, olyankor átbeszélték a készülő költeményt, és Pilinszky három-négy sorral bővítette a verset. Így jött létre végül barátságuk fényében a 83 soros, létösszegző költemény. Nemes Nagy Ágnes írta Pilinszkyről az egyik legkülönlegesebb hasonlatot:

„Fehér keze, fehér arca úgy világított az ötvenes évek alagútjaiban, mint a bányalámpa.”

Az 1960-as és ’70-es években már megkapta azt a tiszteletet, olvasói és szakmai elismerést, amit irodalmi munkássága megérdemelt. Utazhatott is, nyugat-európai körutakat tett, verseiből néhányat angolra fordítottak, két bakelitlemeze is megjelent, egyiken saját verseit, a másikon kedves költőinek verseit mondta fel, többnyire fejből. A hangfelvételek megőrizték furcsa, kamaszosan mutáló hangját, amellyel mégis meg tudta babonázni a hallgatóságát.

Utolsó évét kisebb megszakításokkal unokaöccse családja közelében, Székesfehérváron töltötte. Egy lakótelepi bérelt lakás besötétített szobájában, lámpafény mellett órákon át csak zenét hallgatott, leginkább Bach zenéjét. Egyik pesti látogatása során rosszul lett, és a Kútvölgyi úti kórházban halt meg szívrohamban, hatvanévesen.

„Végül mindig Isten útját követtem, / bár színem fekete. / Ezért, ha egyszer elfogadtatom, / úgy leszek az üdvözültek sorában, / mint leeresztett sötét zászló, / becsavart lobogó, / szótalanul és jelentés nélkűl, / és mindeneknél boldogabban.”

Felhasznált válogatott irodalom:
A címben idézett vers: Apokrif
Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Pilinszky János emlékezete. Szerk.: Asztalos Emese, Horváth Panna, Juhász Anna. POKET Publishing, 2021.
Pilinszky János: Önéletrajzaim. Vál. és szerk. Bende József. Magvető Kiadó, 2021.
Tüskés Tibor: Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.
Befejező vers: Bár színem fekete

Pár héttel később megismétlődik az eset. Ezúttal a kollégiumi szobából rohanok ki levegőért, az erős szívdobogás miatt átfut az agyamon, hogy talán szívrohamom lesz vagy van, zavarodottan jövök-megyek a folyosón, nem bírok megnyugodni. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlik a rosszullét. Értetlenül állok a dolog előtt, fel is keresem az egyetemi orvost, aki azzal nyugtat, hogy biztos a stressz miatt történik az egész, gólyáknál ilyen elő szokott fordulni, szedjek több vitamint, minden rendben lesz. 

A vitaminok nem segítenek

Egy ideig jól elvagyok, bejárok az órákra, könyvtárazok, készítem a beadandókat, mellette igyekszem társasági életet élni, ismerkedni, bulizni. De igazából már az első egyetemi hét óta érzem, hogy valami nincs rendben, mintha nem lennék a helyemen. Néhány hét után megint rosszul leszek. Ekkor már rákeresek a neten a tünetekre, persze mindenféle cikket találok, amelyek vagy szívroham, vagy agyvérzés gyanújára hívják fel a figyelmet. Elkezdek szorongani, hogy valami komoly betegségem van.

A mindennapokon sokszor kedvetlen és lehangolt vagyok, de hogy pontosan mi idézi elő ezt nálam, nem tudom. Egy idő után kezdem sejteni, hogy a tanulmányaim miatt lehet, valamiért nem tetszik a szak, ráadásul a várost és az embereket is idegennek érzem. De teszem a dolgom, tanulok szorgosan a vizsgákra, félév végén még az egyik ösztöndíjsávba is bekerülök az átlagommal, a hangulatomon és az érzéseimen azonban ez mit sem változtat. 

Ahogy telnek a hónapok, egyre gyakoribbá válnak a rosszullétek, legtöbbször a sürgősségin kötök ki, ahol minden alkalommal megvizsgálnak, és közlik velem, hogy az eredményeim teljesen rendben vannak.

Nem értem, akkor miért nem vagyok jól, miért érzem úgy mindig, hogy mindjárt meg fogok halni. Eljutok arra a pontra, hogy a tömegközlekedésen is feszengeni kezdek, bepánikolok, ha nem nyílik ki olyan gyorsan a villamos vagy a busz ajtaja, ahogy azt én szeretném. 

Halálfélelem a vonaton 

Egyik hétvégén rokonlátogatóba indulok, a vonaton meglepően kevesen utaznak, alig néhány személy van körülöttem. Kinézek az ablakon, kint szürke idő van, kihaltnak látszik minden. A semmiből jön elő a gondolat, hogy mi van, ha most itt, a vonaton ér véget az életem. A halálfélelemtől teljesen bepánikolok, zaklatottan járok fel-alá a székek között, keresem a kapaszkodót, amely lenyugtathat. Még ebben a felfokozott állapotban is észreveszem, hogy az utasok furcsán néznek rám. Gyorsan előveszem a telefonom, és felhívom a nagynénémet. Ahogy meghallom a hangját, felére csökken bennem a feszültség, hosszan kifújom a levegőt. 

Kép

2012 őszén, az első egyetemi félév elején

Innentől kezdve bárhova megyek, magammal viszem a telefonom. Megnyugtat, ha nálam van, mert így baj esetén bárkit fel tudok hívni. Nem egyszer fordul elő, hogy késő este hívom fel a szüleimet azzal, hogy nem tudok már mit csinálni, kétségbe vagyok esve, nem vagyok képes kezelni ezt a helyzetet. Anyám elmondja, hogy szerinte pánikrohamaim vannak, ez a mai kor betegsége, de én ezt a diagnózist túlzásnak tartom. Én pánikbeteg? Biztos nem.  

A gyakori rosszullétek teljesen kimerítenek, nincs étvágyam, egyre vékonyabb és vékonyabb leszek. Aludni is nagyon nehezen tudok.

Többször előfordul, hogy nem bírok egyedül maradni a gondolataimmal, mert mindenfélét bebeszélek magamnak, ezzel pedig csak rontok az állapotomon.

Ha egyedül vagyok éjjel a kollégiumi szobában, muszáj bekapcsolnom a tévét, hogy valahogy eltereljem a negatív gondolataimat. Örülök sokszor, ha két órát alszom éjszaka. 

Nem merek biciklire ülni

Az erős szívdobogásérzéstől, amelyet a rohamok alatt tapasztalok, nem merek sportolni. Megijedek, ha felmegy a pulzusom, egyből a rosszulléttel azonosítom, ezért egy jó ideig biciklire sem ülök. Érzem, hogy lassan tarthatatlanná válik a helyzetem, hazamegyek egy hétre pihenni. Otthon egy kicsivel jobb a közérzetem, de ugyanúgy előjönnek a rohamok, ennek ellenére adok még egy esélyt az egyetemnek, visszamegyek a kollégiumba. Miután megérkezem, két óra sem telik el, ismét rosszul leszek. Nem hezitálok, hazatelefonálok, hogy holnap végleg hazaköltözöm, egyszerűen nem bírok itt maradni.

Kép

2013 nyara, 48 kilósan

2013. április. Egy nap alatt szüntetem meg a jogviszonyomat, pakolom össze a holmimat, és költözöm haza. Legutóbb a sürgősségin azt javasolták, forduljak a panaszaimmal neurológushoz, mert ők már nem tudnak mit mondani nekem. Felkeresünk otthon egy szakorvost, aki, miután elmondom a tüneteimet, felír néhány gyógyszert, diagnózisként pedig ráírja a papírra, hogy pánikbetegség szorongásos tünetekkel. Ekkor válik számomra valóságossá minden. Úgy, hogy látom leírva, már elhiszem, hogy pánikrohamokkal küzdök. 

Pokoli órák

A gyógyszerek ahelyett, hogy csillapítanák, még jobban felerősítik a tüneteimet. Már első nap nagyon szenvedek, hiába várom, nem múlik a roham, ismét kórházban kötök ki. Az orvosok, látván, hogy milyen gyógyszereket írtak fel nekem, javasolják, hogy továbbra is szedjem őket. Másnap még intenzívebbnek érzem a rohamot, szinte ugyanabban az órában tör rám, mint előző nap.

Folyamatosan az jár a fejemben, hogy le fog állni a szívem, ha ennyire gyorsan ver. Sehogy sem tudom kontrollálni a testemet, a légzésemet, a gondolataimat, órákig csak kínlódok. 

Telefonálás, mentő, sürgősségi. Már majdnem három órája szenvedek a pánikrohammal, a kórházban viszont egy idő után rám sem néznek, az ápolók szerint csak hisztizek. A szívritmust jelző kütyüt is leszedetem magamról, mert nem bírom hallgatni a folyamatos pittyegést. Félek, hogy ott halok meg a kórházban, teljesen kikészülök, kimerülök. Elhatározom, hogy nem szedem többet ezeket a gyógyszereket.

Keresem a megoldást

Egy ismerősöm ajánlására másik orvoshoz fordulok, kérem tőle, hogy ne adjon erős gyógyszereket, mert az előzőket sem bírta a szervezetem. Azzal nyugtat, hogy a leggyengébb antidepresszánst írta fel nekem, meg még egy-két bogyót ahhoz, hogy jól tudjak aludni. Félve veszem be a gyógyszereket, aggódom, hogy meg fog ismétlődni a korábbi helyzet, de eltelik az első nap, és nem leszek rosszul. Aztán a második és a harmadik napon sem. 

A gyógyszerek valamennyire segítenek lecsillapítani a testemet, de még mindig nagyon érzékeny vagyok. Már attól elkezd zsibbadni a karom, ha meghallom a szüleimet vitatkozni egymással, nem bírom a feszültséget. Egy adott ponton elhatározom, hogy összepakolok, és elmegyek a barátnőmhöz, mert úgy érzem, az otthoni közeg nem tesz jót nekem. Délután kettőkor indul a busz, van, hogy mindennap nézem az órát, de végül mégsem megyek sehova. 

Rettentően hálás vagyok az első teljesen átaludt éjszakáért. Végre tudok pihenni, bár érzem, hogy a gyógyszerek nincsenek a legjobb hatással a szervezetemre. Az első hetekben nagyon legyengülök tőlük, csak tíz percig tudok bármin is dolgozni, utána muszáj legalább fél órát pihennem. Sírok, mert úgy érzem magam, mint egy nyolcvanéves, semmire nem vagyok jó. Az erőtlenség mellett azt is megtapasztalom, hogy nem jár úgy az agyam, mint régen, sokkal tompább és lassúbb. Szerencse, hogy nyár van, és épp nem kell semmit sem tanulnom.

Három hét után viszont erőre kapok. Elhatározom, hogy pszichológushoz fordulok, mert nem akarok életem végéig gyógyszereken élni. Apám nem tudja, hogy hetente szakemberhez járok, nem merem neki elmondani. Végigcsinálom a tanácsadást, megtanulom, hogyan előzzem meg, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, hogyan helyezzem át a fókuszt egyik dologról a másikra, a hálanapló segítségével keresem a pozitív megerősítéseket.

De talán, ami a legfontosabb, hogy ekkorra már vannak konkrét terveim és céljaim, amelyekbe kapaszkodhatok.

Antidepresszánsok nélkül

2013. szeptember. Három hónap után saját felelősségemre csökkentem a gyógyszeradagokat, a negyedik hónap után teljesen elhagyom őket. Úgy érzem, elég erős vagyok ahhoz, hogy tabletták nélkül is boldogulni tudjak. A jövőbeli tervek visznek előre. Hogy beiratkozom egy másik egyetemre, egy olyan szakra, amely igazán érdekel. Hogy egy olyan városban leszek, ahol sokkal több ismerősöm van, így már nem leszek annyira egyedül. Hogy elérhető távolságban leszek a szeretteimtől, így bármikor haza tudok látogatni.

Nagyon akartam, hogy vége legyen a szenvedésnek. Nagyon akartam nem gyógyszerfüggő lenni. Nagyon akartam jól lenni. Nagyon akartam újrakezdeni. Mérhetetlenül hálás vagyok, hogy mindez sikerült, és leszámolhattam a betegséggel – úgy érzem, végérvényesen.

A Szarka Györggyel készült videó itt tekinthető meg:

– Azt mondtad, leginkább az volt számodra nehéz az Eb-n, hogy a rossz idő miatt az uszodában végig buborék alatt éltetek. Pontosan mi ebben a nehéz?
– Néhány nap után nagyon monoton a buborék, és így nehéz feltöltődni a verseny alatt.

– Azt mondtad egy pár éve, hogy szeretsz versenyezni, de nem foglalkozol azzal, hogy milyen formában vannak a versenytársak.
– Mert nem a parton dől ez el, nem azon, hogy előzetesen mit tapasztalsz, mit hallasz a másikról, hanem a rajt után, amikor a vízben vagyunk. Bizony az is előfordul, hogy valaki a rajt előtt két perccel szétesik.

– Ezt észre is veszed?
– Szoktam azért oldalra tekintgetni, volt már olyan, hogy észrevettem.

– Volt egy olyan mondatod az Eb után egy interjúban, hogy „ha már mellettem úszott, eljátszadoztam vele”. Nyilván volt ebben humor is, de azért nem sokan mernek így nyilatkozni. Sose buktál bele a magabiztosságba?
– Van egy egészséges magabiztosságom, de ezt a fókuszon belül tartom. A komoly versenyeket komolyan veszem, még az elődöntőben, középdöntőben összerakom, hogy milyen az ideális rajt, tempószám, forduló, hogy a döntőben már biztosan, ösztönösen menjen.

Amikor az úszó olyasmit csinál, ami eltér a megszokottól, egy rossz elrugaszkodás, kéz- vagy lábtartás, akkor már idegennek érzi a környezetet, és vesztett.

A kapcsolat köztem és a medence között van.

– A valós időhöz képest lassabban vagy gyorsabban éled meg egy verseny idejét?
– Sokkal lassabban. Az élsport pörgős, századmásodpercekkel küzdesz, miközben maximálisan figyeled magadat – tempó, pislogás, kinézés –, minden porcikád mozdulatáról tudsz. 

– A civil életedben is van ilyen?
– Néha a vezetésben is érzem ezt a lelassulást, vagy amikor leesik a pohár, és elkapom. 

– Egy interjúban azt mondtad, édesanyádtól odaadást, édesapádtól türelmet tanultál. Miben mutatkozott ez meg? 
– Édesanyámnak a munkájában, 30 éve az Országos Onkológiai Intézetben dolgozik nővérként. Ő arra tette föl az életét, hogy segítsen a beteg embereken, sokszor elmondta, hogy soha nem csinálna mást, ez ad neki boldogságot. Édesapám vagyonőr volt, és nagyon türelmes, megfontolt ember, ez nekem is nagyon kellett a  sporthoz. Megtanultam tőle, hogy nem érdemes nagyon rápörögni a dolgokra, hogy átgondolom, elhatározom és igyekszem a többi nyomást letenni magamról. Ezt az úszásban tovább is fejlesztettem.

Kép

Kép: Emmer László

– Hogyan tudtak neked a szüleid segíteni, hogy megtaláld az úszást és az élsportot?
– Édesanyám nem sportolt, édesapám is csak tinédzserként karatézott. Tárnokon nőttem föl, a legközelebbi uszoda Százhalombattán volt, csaknem félórás autóútnyira. Amikor hétéves korom körül a Mazsola Tanuszodában Egerszegi Áginál kiderült, hogy ez jól megy nekem, egyre gyakrabban jártam, végül már heti ötször. A napköziből elhoztak, és naponta vittek edzésre. Figyeltek, hogy minden nap egyek meleg ételt és mindig reggelizzek. Sajnos ez ma már egyáltalán nem általános. Ennek a következménye az is, hogy a mai 12-14 évesek nem is becsülik meg az ételt, csak gyorsételeket esznek. Edzőtáborban látom, hogy viszik vissza a feltúrt, megpiszkált adagokat. Nekem ez fáj. Nem szeretik a paradicsomot, csak a ketchupot, mert meg sem ismerték magát a zöldséget.

– Úgy beszélsz róluk, mintha egy generáció lenne köztetek, pedig 5-6 évről beszélünk. Másban is ilyen szakadékot érzel köztük és közted?
– Igen, ez az 5-6 év ebben a korban egy szakadék szerintem, de nem probléma, így van rendjén.

– A versenysportoló gyerekeknél az edző olyan, mint egy harmadik szülő. Könnyen elfogadtad ezt?

– Először a szülőnek akarsz megfelelni, aztán az edzőnek, aztán már saját magadnak.

Az úszás gyerekként egyáltalán nem vonzott, mély és hideg volt a víz, dolgozni annyira nem szerettem. Inkább a társaság, a játék, az ismerősök, az egésznek a szociális része vitt az uszodába. Ezt pedig végülis az edzőknek köszönhettük. Ha az edzőm nem figyelt volna oda rám gyerekként, magamtól nem motivált volna az úszás sem. Persze meg akartam felelni neki. És az is tetszett, hogy a nagyobbakat idegesítette, hogy jobban úszom náluk, én meg szerettem borsot törni az orruk alá. 15 éves koromban kezdtem érezni, hogy ennek van értelme, amikor elkezdtem nyerni a versenyeken…

– Ekkor jött el az a pillanat, hogy már magadért úsztál?
– Igen, EYOF-on a serdülő olimpián, ami igazából nemzetközi szinten az első igazi megmérettetés.

– Emlékszel fontos visszajelzésre az edzőidtől, ami jólesett vagy motivált?
– Nem emlékszem ilyenre, talán az fogott meg, amikor a nevelőedzőm azt mondta, hogy nagyon nagy lehetőség van bennem, de ezt ki kell várnom. 

– Meg sem fordult a fejedben, hogy nem ez a te utad?
– Soha nem gondoltam nagyon bele, mi lenne, ha nem itt lennék. Talán ijesztően hangzik, de nem tudom, mit kezdtem volna magammal. Különösen fiatal felnőtt korban, amikor az ember érzékeny, labilis, befolyásolható, sok veszélyforrás van a közelében… Nem lett volna jó…

– Milyen versenyzői képességeket tudsz még használni az életben?
– Hát, mivel én ebben szocializálódtam, ebben nőttem föl, tanulni is ebből tudok, és erőt meríteni is a mindennapjaimhoz. Jól kezelem a feszültséget, jó szervező vagyok, mert gyorsan átlátom, kinek mit kell tennie. Amikor szorít az idő, én gyorsan tudok dönteni. 

– A környezetedet néha túl lassúnak érzed?
– Igen. És érzem magamban a megoldási kényszert, idegesít, ha nem haladok, és idegesít, hogy másoktól függök. 

– Akkor itt léphet be a türelem, amit édesapádtól tanultál? 
– Hát, ebben még nincs meg. Ezt nehezen fogadom el. 

– Mikor voltál utoljára ideges?
– Ha éhes vagyok és fáradt, mindig az vagyok.

Kép

Kép: Emmer László

– Mikor keltél?
– Hétkor szoktam. Nyolcig kondi, 10-ig úszás, aztán eldöntöm, kell-e masszázs, használok-e regenerálódást segítő eszközöket. Tulajdonképpen a napjaim elég egyformán telnek a felkészülés alatt. Fölkelek, edzés, eszem, alszom, edzés, eszem, alszom. Azért ezek nagyon szürke hétköznapok. 

– A győzelemért csinálod, nem?
– Versenyző típus vagyok, nyilván motivál, hogy győzzek, ezért csinálom. De edzésen sem tudom véresen komolyan venni…

– Te vagy a mókamester?
– Kell egy alapvető jó hangulat, hogy az ember jól tudjon teljesíteni. Kriptahangulatban ez nem megy.

– Sajnáltad már, hogy az úszás elveszi mástól az időt?
– Mostanában egyre többször. Azt mondják, csak ússzak, most nem is tanulok emiatt. De szeretném megalapozni a jövőmet, felkészülni az életem úszás utáni időszakára, valami mással foglalkozni. Minden felüdít, ami nem úszás: az egyesületi intéznivalók, tárgyalások, a család, a barátok. Sokan azért nem tudják abbahagyni a versenysportot, mert nem tudnak mihez kezdeni.

– Mihez kezdenél, ha lehetne?
– Érdekel a gazdálkodás, a menedzsment, a pénzügy, az informatika…

–Tudnál annyit egy helyben ülni?
– Hát, az igaz, hogy nagyon bennem van a mehetnék. De egy nagyon szuper széken talán tudnék 4-5 órát. Később mindenképp a magam ura szeretnék lenni, és tudom, hogy mindezt még akkor kell elkezdenem, amíg úszok. Nagyon bizonytalan dolog az úszásból élni, hiszen bármikor lesérülhetek, vagy betehetnek valamit az italomba, és „csá’, doppingolt, vége a játéknak”. Kiszolgáltatott dolog az élsport. Keresem a befektetési lehetőséget.

– A sporton kívül, milyen területen tud lenyűgözni az emberi teljesítmény?
– A zenében. Az életben minden hangulatnak, helyzetnek megvan a maga zenéje. A komolyzene is vonz. Szeretem a régi bakeliteket is hallgatni.

– Nem akartál zenét tanulni?
– De, a szaxofon és a zongora vonzott. De úszás mellett esélytelen. Majd… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júliusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A karácsony közeledtével elindul az ünnepi reklámok szezonja. Éles a verseny ilyenkor: vajon melyik cég tudja a legtöbb könnyet csalni a nézők szemébe? Az elmúlt néhány évben a hirdetések – főleg azokban a társadalmakban, amelyek progresszívabbnak tartják magukat a magyarnál – új funkciót kaptak: már nem elégednek meg azzal, hogy karácsonyi hangulatot varázsolnak az emberek nappalijába, hanem mély, elgondolkodtató és világjobbító történeteket akarnak közvetíteni, vagyis a társadalom „érzékenyítésében” is aktívan ki akarják venni a részüket. Az érzékenyítés nemes cél, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen eszközökkel végeznek társadalomformáló tevékenységet.

Sejthető volt, hogy egyre több LMBTQIA témájú karácsonyi reklám készül majd évről-évre, de azt senki nem gondolta volna, hogy idén mindenki láthatja gyermekkora legkedvesebb piroskabátos, nagyszakállú barátját egy középkorú férfit megkívánni. Kivéve a norvég posta marketingeseit, akik elkészítették ezt a reklámot, megemlékezve arról, hogy ötven éve dekriminalizálták az országban a homoszexualitást, ami valóban fontos lépés volt az állam életében.

A The Guardian felidézte Monica Solberg, a posta marketing igazgatója az LGBTQ Nation-nek tett nyilatkozatát, mely szerint „A Posten egy befogadó munkahely nagy sokszínűséggel, és ezzel a remek szerelmi történettel szeretnénk megünnepelni az 50. évfordulót.” Mats Strandberg, aki a Harryt alakító színész, Johan Ehn házastársa pedig büszkén tweetelte: „A férjem megcsókolja a Mikulást!".

A norvég posta „When Harry Met Santa” című mintegy négy perces produkciójának nyitó jelenetében egy negyven év körüli férfi félmeztelenül rátalál a Mikulásra, aki éppen ajándékokat pakol ki a nappalijában a fa előtt álló asztalkára. A tekintetük összetalálkozik. Harry attól a pillanattól kezdve minden évben sóvárogva várja a Mikulást, szépen felöltözik, beparfümözi magát, de ahogy az lenni szokott, elalszik, mielőtt megérkezne a titokzatos látogató. „Horkolsz” – ébreszti őt a Mikulás egyik alkalommal, majd bizalmasan összemosolyognak, és Harry ígéretet kap arra, hogy piroskabátos barátja jövőre visszatér hozzá. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de egy évben csak egyszer találkoznak, és ez Harrynek annyira fáj, hogy sírva fakad. Végső kétségbeesésében Mariah Careyhez fordul segítségért, akinek jól ismert karácsonyi dalából kölcsönveszi azt a sort, hogy „csak téged akarlak karácsonyra”, és az üzenetet elküldi az Északi-sarkra. Izgatottan várja, hogy találkozzanak, és amikor megszólal a csengő, gyorsan odaugrik, hogy ajtót nyisson, de csak a postás jött az ajándékokkal. Csalódottan visszabattyog a nappaliba, ahol már ott vár rá a Mikulás, aki ebben az évben kért egy kis segítséget a postától, hogy végre vele lehessen. Harry leteszi az ajándékokat, egymás szemébe néznek, lassan lépkednek a beteljesülés felé, majd Harry érzéki csókolózásba kezd a Mikulással.

A norvég posta idén átlépett egy határt, hiszen egy olyan karaktert szexualizált, akit egy aszkéta életmódot követő, jótékonykodó püspökről mintáztak, akiben ráadásul a gyermekek védőszentjét tiszteljük.

Szent Miklós életét történelmi pontossággal leíró forrásról nem tudunk, ezért a katolikus portálokon megjelenő szócikkeket a 13. századi Legenda Aureában feltűnt leírások alapján fogalmazták meg. A legenda már csecsemőként is aszkétának ábrázolja Miklóst, aki állítólag böjti napokon csak egyszer ivott anyatejet. Felnőttkoráról pedig azt beszéli el, hogy amikor megtudta, hogy az egyik nyomorgó szomszéd nyilvánosházba akarja adni három lányát, úgy nyújtott segítséget, hogy éjszaka a nyitott ablakon át bedobott egy erszény pénzt, és így először a legidősebb, majd hasonló ,,égből jött'' segítségek után a másik két lány is tisztességgel férjhez mehetett, mert mindenkinek jutott hozomány.

Miklóst Myra városa égi jel hatására püspöknek választotta. A leírás szerint kiválóan teljesítette egyházi feladatait, és részt vett a niceai zsinaton is. A püspök legendás alakjából fejlődött ki később a manapság népszerű, rénszarvasok húzta szánon érkező, kéményeken belopódzó, nagyszakállú Mikulás, a gyerekek jó barátja. Ezt figyelmen kívül hagyni tiszteletlenség!

Ráadásul a kicsik nem szívesen gondolnak arra sem, hogy hősük idén a postásra sózza az ajándékokat, hogy nyerjen egy pásztorórát egy másik férfival. Ez már önmagában is kiábrándító, hiszen a gyerekek tőle várják a csodát, neki írnak levelet, neki pucolják meg a csizmácskájukat, nem pedig a postai alkalmazottaknak. A Mikulásnak egyetlen küldetése van évről évre: mosolyt csalni a gyerekek arcára azáltal, hogy személyesen elmegy hozzájuk, és ezt kellene nekik is megmutatni. Még a liberálisok között is kevés szülőről gondolnám, hogy szívesen közvetítene olyan képet a Mikulásról óvodás korú gyermekének, amilyet most a norvég posta közvetít, és amelyik a brit The Guardiantől megkapta a „szívmelengető” jelzőt. 

A homoszexuális Mikulás ötlete egyébként nem új keletű, néhány évvel ezelőtt Amerikában már bemutattak egy mesekönyvet (Santa’s Husband/ A Mikulás férje címmel), amelyben két télapó küllemű alak – egy afrikai származású és egy kaukázusi  –  él együtt nagy szerelemben. De bevezették már a gendersemleges Mikulás emotikont is korábban, ami se nem férfi se nem nő, ezért az MX Claus nevet kapta.

Ezeket a reklámokat, illetve mesekönyveket érzékenyítésnek szánják, de valójában csak provokálnak és gerjesztik az indulatokat az átlagostól eltérő szexuális orientációjú emberek ellen, akiknek nagy része egyébként egyáltalán nem akarja a többségi társadalomra ráerőszakolni a meleg Mikulást.

A magukat progresszívnek vallókkal szemben meg kell védeni azt a jogot, hogy ki lehessen mondani: nem tetszik ez a produkció, anélkül, hogy bárkit megbélyegeznének emiatt. A legijesztőbb dolog a bolsevik tempót idéző újhullámos „haladásban” leginkább az, hogy összemossa bizonyos dolgok visszautasítását egy teljes csoport kirekesztésével és gyűlöletével. Nem tesz homofóbbá az, ha ízléstelennek tartjuk, ahogy a Mikulás erotikusan csókolózik egy reklámban, ahogy az sem, ha úgy gondoljuk, hogy tündér keresztanya nem lehet homoszexuális szakállas férfi varázspálcával, mert hitelteleníti a karaktert, egyszerűen nem illik a megformálni kívánt szerephez, aminek megvannak a maga specifikus vonásai. A másik férfi után sóvárgó, ajándékokat postázó bácsi pedig egyáltalán nem hasonlít ahhoz a mesés, önzetlen figurához, aki évről évre mindannyiunk számára elhozza a csodát decemberben.