A Louvre labirintusában

1911-ben a Louvre már több mint száztíz éve múzeumként működött. Hatalmas mennyiségű rablott, vásárolt és örökölt műkincset tartottak és állítottak itt ki, olyan óriási területen, hogy nem sokan voltak, akik az egészet átlátták. Az egész épületegyüttes alapterülete hatvanezer-hatszáz négyzetméter, ami négyszerese a budaörsi TESCO hipermarketnek raktárakkal és irodákkal együtt. A több száz termen és szobán kívül számtalan kisebb helyiség, rakodótér, kamra, sufni bújik meg a régi falak között, valószínűleg akkoriban senki sem tudta pontosan, hány.

Az egyik kis gardróbszerű fülkében például azokat az eszközöket tartották, amiket festőművészek és tanoncaik használtak a nagy alkotások másolására. Más szokások voltak akkoriban: a lelkes rajongók előre egyeztetett időpontokban másolatokat készíthettek a leghíresebb művekről. A feltétel csak annyi volt, hogy a másolat nem lehetett azonos méretű az eredetivel. A későbbi rendőrségi vizsgálat alatt tett tanúvallomása szerint ebben a kis helyiségben bújt el záráskor Vincenzo Peruggia 1911. augusztus 20-án, vasárnap.

A fiatalember kiválóan ismerte a Louvre-t és napirendjét, mivel korábban karbantartóként ott dolgozott. Tudta, hogyan lehet a látogatási idő végén észrevétlenül eltűnni, és azzal is tisztában volt, hogyan zajlik minden hétfőn a zárt kapus karbantartás.

A festőállványok, drapériák és seprűk között töltött kényelmetlen éjszaka után, kora reggel kisurrant a kamrából, és a Salon Carréba, azaz a Négyszögletes Terembe sietett. Itt lógott négy egyszerű kampón a Mona Lisa. Leemelni a falról azonban egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Már maga a festmény sem könnyű, körülbelül tíz kilogramm súlyú, mivel nem vászonra, hanem egy három részből összerótt nyárfatáblára készült. De ez a súly eltörpült a vaskos, reneszánsz keret, valamint a festmény köré szerkesztett, üvegezett védőszerkezethez képest. Ez utóbbit maga Peruggia szerkesztette évekkel korábban. Összességében körülbelül száz kilót nyomott az egész alkotmány – ezért sokan nem is hiszik el, hogy az elkövető egyedül volt.

A nagy képlopás részletei

Peruggia azt vallotta, hogy ő maga emelte le a falról a képet, aztán egy kamrába vitte, majd gyorsan megszabadította minden díszétől és védő függelékétől. A hetvenhétszer ötvenhárom centiméteres, tizenhárom milliméter vastag fatáblát már könnyedén elrejtette a laza munkásköpenye alá, majd a legközelebbi hátsó lépcsőn elindult lefelé, a kijárat irányába. Amikor a bezárt földszinti ajtóhoz ért, elővett a zsebéből egy gondosan odakészített kulcsmásolatot. Csakhogy itt hiba csúszott a számításaiba, ugyanis a kulcs nem nyitotta a zárat. Peruggia egy ideig elkeseredetten próbálkozott – sikertelenül. Ráadásul lépteket hallott: a lépcsőn egy őr közeledett. A tolvaj kínjában improvizálni kényszerült. A nála lévő csavarhúzóval gyorsan leszerelte az ajtó antik kilincsét, majd amikor az őr odaért, a gyakorlott bennfentes hangján panaszolta el neki, hogy nem tud kijutni. Az őr segítőkészen elment fogóért, majd visszatérve kinyitotta az ajtót. Peruggia megköszönte a szívességet, aztán további folyosókon és termeken keresztül a főbejárathoz ment. Itt megint szerencséje volt. A szolgálatot teljesító egyetlen őr nem tartózkodott a helyén: pár perccel korábban elment egy vödör vízért, hogy a kapu előterét felmoshassa. A tolvaj akadály nélkül kijutott az utcára, a kilincset pedig eldobta. Ezek után buszra szállt, de idegességében rossz irányba ment, ezért leszállt, és taxival ment tovább. A Szent Lajos Kórház utca 5. számú házba vitette magát, ahol belépett a lakásába, és a festményt egy láda hamis feneke alá, egy rekeszbe tette, majd betolta az ágya alá. 
A hétfői karbantartás rendben megkezdődött, és a felelős vezető – egy bizonyos Picquet – végigjárta a múzeumot. Mindent rendben talált.

Amikor a Mona Lisa üresen hagyott helyét meglátta, arra gondolt, hogy biztosan a Louvre fotósa vitte el, hogy megint felvételeket készítsen róla, esetleg a hatóságok távolíttatták el ideiglenesen, nehogy valaki ellopja.

Sok ember ment el a négy üres kampó mellett, de senki sem gondolt semmi rosszra. A dolgos nap véget ért, majd eljött a keddi nyitás. 
Az első aggodalmas hang egy Louis Béroud nevű műkedvelő festőművészé volt, aki egyeztetett időpontra érkezett, hogy lemásolja a Mona Lisát. Értetlenkedve panaszkodott, hogy nem tudja elkezdeni a munkát. Addig méltatlankodott, amíg a teremőr kelletlenül felkereste a múzeum fényképészét, hogy hozza vissza a festményt. A fotósnak azonban fogalma sem volt, hol lehet. A pánik, majd az azt követő botrány csak ekkor tört ki. 

Kép

Kép: PxHere

A festmény előélete 

A Mona Lisa, eredeti nevén La Gioconda az 1860-as években kezdett ismertté és népszerűvé válni. A huszadik század elején ugyan még nem volt olyan ikonikus alkotás, mint ma, de azt senki nem tudta képzelni, hogy valaki egyszerűen besétál, és ellopja. A világ leghíresebb festőjének alkotásaként évszázadok óta békében és nyugalomban töltötte a napjait Franciaországban. Egyre többen találgatták, ki volt a modellje, az emberek ámuldoztak a titokzatos mosolyon, és megpróbálták megfejteni a titkát. Nem lehetett tudni, hogy Leonardo tényleg a gazdag firenzei selyemkereskedő, Francesco del Giocondo Lisa nevű feleségét örökítette-e meg. Azóta is rengeteg elmélet született a modell kilétéről. Van, aki szerint Leonardo az édesanyját festette meg, mások szerint a művész a saját feminin énjét ábrázolta egy furcsa önarckép formájában. Még az sem biztos, hogy egyetlen Mona Lisa létezett, mivel fennáll a lehetősége, hogy Leonardo legalább még egy változatot készített. 
Leonardo da Vinci valószínűleg 1503-ban kezdte el festeni és 1517-ben, Párizsban fejezte be – ha egyáltalán tényleg befejezte. Amikor 1516-ban, I. Ferenc francia király meghívására végleg elhagyta Itáliát, az akkor még félkész festményt is vitte magával, majd további évekig javítgatta. Halála után a Mona Lisa a francia királyság tulajdona lett. XIV. Lajos először Fontainebleau-ba, majd a frissen megépült Versailles-be vitette. A festmény nem esett áldozatul a történelem viharainak, a francia forradalom is megkímélte, és miután eltöltött néhány évet Napóleon hálószobájában, gyakorlatilag tökéletes állapotban vészelte át az elmúlt kétszáz évet is. 

A hazafias tolvaj verziója 

A kép eltűnése után megindult a pánikszerű kutatás. Minden Párizsból kivezető utat lezártak, rendőrök árasztották el az utcákat, kihallgatásokat és házkutatásokat tartottak, de semmi nem vezetett eredményre.

A Louvre egy hétre bezárt, aztán amikor újra kinyitott, több látogató tekintette meg a Mona Lisa hűlt helyét, mint korábban magát a festményt.

Különböző párizsi művészeti folyóiratok egymással és a rendőrséggel rivalizálva egyre nagyobb összegű jutalmakat ajánlottak a nyomravezetőnek. Néhány napra még a híres költőt, Guillaume Apollinaire-t is letartóztatták, aki a fiatal Pablo Picassóra terelte a gyanút, így őt is bevitték kihallgatásra. Kiderült, hogy négy évvel korábban Apollinaire elemelt néhány ibériai eredetű kőszobrocskát a Louvre raktárából, amelyeket aztán Picasso vásárolt meg. Végül mindketten szabadon távoztak. Eközben a Gioconda nem egészen egy kilométerre a Louvre-tól, egy ágy alatt pihent. 
Két év és négy hónap eredménytelen keresés után Peruggia felbukkant Firenzében. Hamar eljutott az Uffizi Képtár igazgatójáig, és bejelentette, hogy nála van a festmény. Ötszázezer líra jutalom ellenében felajánlotta a Mona Lisát az olasz államnak. Biztosította az igazgatót, hogy az eredeti alkotással van dolga, hiszen ő maga lopta el. Indokként azt hozta fel, hogy a rabló napóleoni hordák által ellopott festményt – puszta hazafiasságból – vissza akarja juttatni az eredeti helyére. A valódi történelmi tényekről nem esett szó. Az igazgató gratulált neki a nemzeti érzületéhez, majd elmentek Peruggia szállodájába. Itt a láda fenekéről – egy ócska kalap, egy köpeny, egy fogó és egy mandolin alól – előkerült a piros selyembe bugyolált Gioconda. Az eredetiségéről hamar megbizonyosodtak, a tolvaj pedig a biztos bevétel reményében engedte ki az ajtón az igazgatót. Néhány perc múlva azonban kopogtattak az ajtaján. A rendőrség érkezett meg, és Vincenzo Peruggiát letartóztatták. 

A tárgyaláson egy percig sem tagadta, hogy ő volt az elkövető, mindent magára vállalt. A felmerülő fizikai nehézségekre nem is reagálva azt állította, hogy a rablást egyedül követte el.

A valódi indíték tulajdonképpen nem derült ki. A hosszan elhúzódó tárgyalássorozat végén hét hónap börtönbüntetésre ítélték, amit azonban az előzetes letartóztatás ideje alatt már letöltött, így azonnal szabadon engedték. Sok olasz szemében hőssé vált, rajongói lettek, lelkes lányok és asszonyok süteményt és bort küldözgettek neki. 

Plusz hat Mona Lisa? 

Tizenkilenc évvel később megdöbbentő cikk jelent meg a Saturday Evening Post című amerikai folyóiratban. Egy Karl Decker nevű újságíró azt a hírt közölte, hogy kiterjedt összeesküvésről van tudomása a Gioconda elrablásával kapcsolatban. Mint írta, még 1911-ben megkereste őt egy bizonyos Eduardo, más néven Valfierno márki, és azt állította, hogy ő maga rendelte meg a festmény elrablását. A tolvaj természetesen Peruggia volt, de nem hazafias hevületből lopta el a képet, hanem egy ravasz tervet szolgált. 
Eszerint Valfierno még 1911-ben hat másolatot készíttetett a Mona Lisáról egy Yves Chaudron nevű hamisítóval. Ezeket egyesével, teljesen legális módon bevitték az Egyesült Államokba, és elrejtették. Ezután felkerestek hat gazdag üzletembert, akik hajlandóak voltak több millió dollárt fizetni az eredeti Mona Lisáért. Egyikük sem tudott persze a többiekről, mindannyian azt hitték, övék lesz a főnyeremény. Augusztusban Peruggia – Decker szerint két bűntársa segítségével – ellopta a festményt, a világsajtó pedig szinte megőrült a hír hallatán. Amikor a hat üzletember is tudomást szerzett a lopásról, Valfierno egyesével felkereste őket, és titokban eladott nekik egy-egy hamisítványt. 

Bízhatott benne, hogy amint kiderül a turpisság, a lóvá tett, hiszékeny emberek nem mennek a rendőrségre, hiszen nem akarják bajba keverni magukat. Azzal büszkélkedett Deckernek, hogy ezzel a zseniális tervvel a tökéletes bűncselekményt követte el.

Egy magányos elkövető ugyan kissé nehezen kivitelezhette volna a rablást, és Peruggia vallomásában is voltak homályos pontok, de sajnos erre a fantasztikus és regényes történetre sincs semmi bizonyíték. Decker az egyetlen tanú Valfierno beszámolójára, sem magának a márkinak, sem a hamisítónak a létezése nem bizonyítható. A történet viszont nagyon ötletes: regényeket és filmeket ihletett az elmúlt évtizedekben, és hozzájárult a Gioconda hatalmas hírnevéhez. Ma már minden képzeletet felülmúló biztonsági intézkedésekkel védik. Minden repedését, minden négyzetmilliméterét nyilván tartják, és golyóálló üveg alatt tartják, miközben a látogatók maximum harminc másodpercig csodálhatják. Lehet, hogy Vincenzo Peruggia szemtelen tette nélkül a Mona Lisa nem is lenne ennyire népszerű? Még az is megeshet, hogy egyszer valahonnan előkerül a hat elrejtett másolata. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

1. Azonosak vagyunk, és mégis különbözünk. Anatómiailag a férfiak és a nők ugyanazokból a részekből vannak összerakva, de különböző módon épülnek fel, szervezetük működése eltérő lehet. Ez ugyanúgy igaz a szexualitásra is. Bár biológiai értelemben hasonlók vagyunk, mindannyian másként éljük meg a nemiségünket, egyedi a szexualitásunk. Minden nő másmilyen.

2. Nincs azzal semmi gond, ha ritkán vagy egyáltalán nem kívánjuk a szexet. A szexuális vágy ugyanis lehet spontán vagy reszponzív. Míg egyesek spontán módon, szinte a semmitől kerülnek izgalmi állapotba, addig másoknál a vágy csak reakcióként, bizonyos erotikus töltésű események hatására jelenik meg. Olyan is van, akinél a kétféle vágymechanizmus együttesen jelentkezik; azt, hogy mikor melyik működik éppen, a környezet határozza meg.

3. Nem vagyunk sérültek vagy aszexuálisak attól, hogy nem élvezzük az intim együttlétet. Csupán a kontextus az, ami nem megfelelő számunkra. Ez, vagyis a környezetünk és a mentális állapotunk határozza meg azt, hogy agyunk miképpen érzékel bizonyos ingereket: stresszes helyzetben fenyegetésként érzékelheti őket, a nemi izgalom állapotában viszont erotikusnak. Tehát nem a nemi szerveink, hanem a körülmények jelentik mindennek az alfáját és az ómegáját.

4. Nincs olyan, hogy megfelelő mennyiségű szex. Mindenkinek más a megfelelő mennyiség. Ha a partnerek a vágy intenzitása és mechanizmusa szempontjából különböznek, a temperamentumosabb fél kevesellheti, a hűvösebb természetű pedig sokallhatja az együttlétet, de szó sincs arról, hogy lenne egy meghatározott norma, amelyhez illene tartania magát egy párnak.

5. A serkentő és gátló ingerek ismeretében fokozhatjuk a nemi vágyat. Szexuális tevékenységünkre serkentő és gátló tényezők együttesen hatnak. A környezetünkből érkező impulzusok lehetnek erotikusak, vagy fékezésre késztető, potenciális fenyegetésekre válaszoló ingerek. Fontos megtapasztalnunk, melyekre vagyunk érzékenyebbek, mi a számunkra szexpozitív kontextus, mert ezek ismeretében fokozható a spontán vágy.

6. A stressz egyeseknél növelheti a szexuális érdeklődést. A legtöbb esetben a fékek behúzásával reagálunk a stresszre, de akadnak olyanok is, akikre ez serkentőleg hat. Bármelyik esetről legyen is szó, fontos, hogy lezárjuk a stresszciklust, és eljussunk a feloldódásig. Ezt elérhetjük testmozgással, alvással, meditációval, az érzelmek megosztásával, de akár sírással és a művészet segítségével is.

7. Lehetünk úgy beindulva, hogy a testünk nem mutatja nemi izgalom jelét. És fordítva: a nemi szerv reagálhat egy erotikus ingerre anélkül, hogy az tetszene nekünk. Ilyenkor összhanghiányról beszélünk, amely gyakori jelenség a nőknél. A nedvesedés például nem feltétlenül áll kapcsolatban a vággyal vagy az élvezettel, csupán annyit jelent, hogy a testünk válaszolt egy erotikus ingerre. De az összhanghiány nem valami rendellenesség tünete, és nem is jelenti azt, hogy bármi baj volna.

8. Nem attól lesz jó a szex, hogy mindkét partner egyszerre él át orgazmust. Pedig sokan még mindig így gondolják. A szimultán orgazmus mint gyönyörfokozó tényező a 19. század közepétől került be a köztudatba, és még mindig velünk van, ahogy sok más mítosz is. Emellett a média is számtalan olyan üzenetet közvetít felénk, amelyeknek következtében azt gondolhatjuk, hogy ha nem egyszerre jutunk az élvezet csúcsára, nem működünk megfelelő módon, valami probléma van velünk.

9. A hüvelyi orgazmus viszonylag ritka. A nők többsége a csiklói ingerlés útján él át orgazmust, de sok más mód lehet éppolyan egészséges és normális. A kielégülés élménye sokféle lehet, minősége nem magából az orgazmusból következik; ezt inkább az határozza meg, hogy teljes személyiségünkkel mennyire élvezzük az együttlétet.

10. A gyönyör nem önzés. Sok nő számára a gyönyör elfogadása nehéz, mert önzésnek tűnik. Ahelyett, hogy arra koncentrálunk, hogyan „kellene” éreznünk, próbáljuk meg nem minősíteni a belső állapotunkat. A szexuális élettel való elégedettségünk kulcsa az, ha önostorozás nélkül viszonyulunk saját magunkhoz és az érzéseinkhez.

+1. Zokniban könnyebb elérni az orgazmust. Ennek oka pedig nagyon egyszerű: szex közben igen zavaró lehet, ha fázik a lábunk. Ebből is látszik, hogy sokszor apróságokon múlik a komfortérzetünk megteremtése és a szexpozitív körülmények kialakítása.

Zsolt 2014-ben végezte el a magyar–finn szakot, és bár szerette az írást és az irodalmat, egyetemi tanulmányai elvégzése után úgy érezte, mégsem ez az ő pályája. Ekkor kezdett el inaskodni egy idős restaurátormesternél, ahol nemcsak eltanulta, de meg is szerette a bútorkészítés és -javítás csínját-bínját. Olyannyira, hogy elkezdte foglalkoztatni a saját műhely gondolata. Ugyanebben az évben kötötte össze életét az amerikai származású Karen Joy-jal (KJ-vel), akivel szilveszterkor házasodtak össze.

„Mivel KJ dizájn szakon végzett, és főleg a varrás érdekelte, elég kézenfekvő volt számunkra az ötlet, hogy tervezhetnénk együtt valamit, indíthatnánk egy közös vállalkozást. Egy idő után KJ szervezete, a philadelphiai székhelyű SERGE felvetette, hogy én is beszállhatnék a missziós munkába. Nem volt egészen világos, van-e választási lehetőségem.”

„Egy kicsit úgy éreztem, hogy ez ezzel jár, ha elvettem feleségül, akkor nekem is misszionáriusnak kell lennem” – mondja nevetve Zsolt.

„Amikor ebbe így belekeveredtem, el kellett gondolkodnom azon, mit jelent számomra a misszió, és hogy egy saját vállalkozás helyett hogyan tudnám a várost szolgálni.”

Patarétről addig csak a tranzit.ro által szervezett beszélgetések és kiállítások révén hallott, ahol a művészet eszközeivel közelítenek különböző társadalmi kérdésekhez. Miután felvételt nyert a szervezetbe, és hazajött a feleségével Amerikából, teljesen véletlenül találkozott egy önkéntes csapattal, akik Pataréten egy építkezésen dolgoztak. A következő héten már ő is kiment velük, és bekapcsolódott a munkába. „Ekkor ismertem meg Frankot, aki egy holland srác, a felesége pedig egy Brassó környékéről származó roma nő. Elsősorban bibliaórákat tartottak Patarét különböző negyedeiben, és a foglalkozásaikhoz tervezték ezt az épületet. Idővel KJ-vel csatlakoztunk a programjaikba is, elkezdtük megismerni a fiatalokat, így 2015 végén, amikor elindítottuk Pataréten a barkács- és varróműhelyt, már nem voltunk teljesen idegenek számukra” – meséli Zsolt.

Az első alkalmakra rengetegen eljöttek, de aztán lassan körvonalazódott, hogy ki az, akit tényleg érdekel a műhelymunka, illetve az is, hogy mekkora Zsolték kapacitása, hány fiatallal tudnak egyszerre foglalkozni. Kialakult egy elkötelezett csapat, amelynek érdemi foglalkozást lehetett tartani. Egy éve kezdték el az intenzívebb munkát, addig hetente csak egyszer-kétszer találkoztak, ráadásul az évek során több kihagyásuk is volt. Most a varróműhely szünetel, mivel KJ épp szülési szabadságon van. Zsolt szerint a ritka találkozások miatt nem tudott kialakulni a konzisztens munka, arra viszont jó volt, hogy kapcsolatot építsenek a pataréti fiatalokkal, és bevezessék őket a műhely világába.

Szeméttelepről a városba

„2020 őszén szintet léptünk, egyesületté váltunk, és beköltöztünk Kolozsvárra. A ZIZ nevű művészeti és szociális térben kaptunk helyet. A pataréti műhely elérhetőbb volt a fiataloknak, egyszerűbb volt oda a bejárás, de mivel nagyon gyenge volt az áramellátás, víz egyáltalán nem volt, fűteni meg csak fával lehetett, nagyon nehézkesen ment a munka” – mondja Zsolt.

A kolozsvári helyiség, amellett, hogy sokkal jobb körülményeket biztosít számukra, lehetőséget nyújt olyan találkozásokra, amelyek Pataréten nem történhetnének meg.

Az, hogy egy kulturális-közösségi központban kapott helyet a műhely, Zsolt szerint nagyon sokat hozzáad a fiatalok fejlődéséhez. Színháztársulatok előadásokat és workshopokat készítenek mellettük, ezért bízik benne, hogy egyre több találkozásban és együttműködésben lesz majd itt részük. Jelenleg a Váróterem projekt egyik előadásához készítenek díszletelemet, ennek a felkérésnek különösen örülnek.

„Nem volt konkrét cél, hogy beköltözzünk a városba, de az világos volt, hogy meg kell tennünk ezt a lépést ahhoz, hogy oldódjon a szakadék Patarét és Kolozsvár között, hogy a srácok számára a város egy barátságos, befogadó tér legyen. Most már otthonosabban érzik magukat, hiszen itt dolgoznak, értékes munkát végeznek. A sarkon van egy büfé, ahonnan az ebédet szoktuk venni, ott már ismerik a fiúkat, nagyon rendesek velük, sokszor extra desszertet kapnak. Ez is hozzásegít ahhoz, hogy ne érezzék magukat annyira kívülállónak” – állítja Zsolt.

Kép

Made in Patarét

A fiatalokkal végzett közös munka kapcsán elmondja, hogy ez egy eléggé lassú folyamat. Hosszú idő, mire megértik, hogy áll össze egy bútor, hogyan követik egymást a különböző lépések. Átlagban két-három évig jártak csak iskolába, ezért az alapoktól kell kezdeni velük, de megéri a fáradozást. Itt megtapasztalhatják, milyen az, amikor a saját kezükkel készítenek valamit, eladják, és pénzt kapnak érte.

„Ahhoz, hogy ezt a műhelyt jól működtessem, egyszerre kellene pedagógusnak és menedzsernek lennem, de az a helyzet, hogy én még asztalos sem vagyok, ezt is csak tanulom.

Szerencsére a srácok lelkesek, minden reggel felülnek a buszra, bejönnek a műhelybe. Mire én beérkezem, ők már itt vannak, a kávét is lefőzték.”

– mondja Zsolt.

Kis csapat, nagy elköteleződés

Jelenleg három pataréti fiatal jár a műhelybe barkácsolni. A legidősebb, Florin most töltötte a 19-et, és bár nem tud még önállóan dolgozni, nagyon ügyes, tanulékony, kreatív, Zsolt is nagyon jól tud vele együttműködni. A másik két srác egy testvérpár, akik fiatalabbak, éretlenebbek és tapasztalatlanabbak is, így velük nehezebb, de Zsolt szerint sokat segít, hogy a fiúk egymás között jóban vannak, mind a hárman barátok. Florin a kezdetek óta jár a foglalkozásokra, 13 éves volt, amikor csatlakozott a műhelymunkába. Azóta felnőttkorba lépett, és már van egy egyéves kislánya. Mivel el kell tartania a családját, és a szüleit is ő segíti, tavaly megkérdezte Zsoltot, számíthat-e arra, hogy a műhely megélhetést tud biztosítani neki. Zsolt nem szerette volna elveszíteni azt az értékes kapcsolatot, illetve barátságot, amely az évek során kialakult közte és Florin között, ezért azt válaszolta, nem tudja, hogyan és miből, de megpróbálja alkalmazni őt.

„Mindig ott volt a levegőben, hogy szeretnénk megadni ezeknek a fiataloknak a méltányos munka lehetőségét, mivel legtöbbször feketén dolgoznak, építőtelepről építőtelepre járnak, vagy a szemétdombon válogatnak fémet, papírt, amelyeket leadnak.”

„Ezek bizonytalan pénzkereseti lehetőségek, ezért fontos volt számunkra, hogy hivatalosan bejelentsük őket, hogy adózhassanak és biztosítva legyenek” – magyarázza Zsolt.

Elsősorban az amerikai támogatóiknak köszönhetően hozhatták létre az egyesületet, és alkalmazhatták Florint. Nagyon hálásak a szervezetnek, mert nélkülük nem tudnák megtartani a foglalkozásokat, nem tudnának bért fizetni és naponta meleg ételt biztosítani a fiúknak. A megrendelések és adományok is hozzásegítenek ahhoz, hogy fedezni tudják a szükséges költségeket. Zsolt bevallja, nem érezték, hogy megértek volna a továbblépésre, de jól jött számukra ez a kényszerhelyzet, enélkül valószínűleg nem tartanának ott, ahol most.

Hangsúlyozza, hogy a mindennapi munkájuk során próbálják tartani magukat az eredeti szellemiségükhöz. „Az volt az elképzelés, hogy elsősorban kidobott vagy adományokból kapott tárgyakból dolgozunk, és amennyire lehet, kerüljük, hogy frissen vásárolt fából készítsünk valami újat. Az újrahasznosításra szerettünk volna fókuszálni, a bútorjavításra, -felújításra, -átalakításra, -újrafestésre. Ilyen jellegű munkát is csinálunk, de ha kapunk egy olyan felkérést, amelyhez meg kell vásárolni például a tölgyfát, nem mondhatjuk azt, hogy ezt nem csináljuk meg, mert nem illik a szellemiségünkhöz. Ez is egy munka, amelyet el kell végezni, és ha erre van igény, akkor ezt kell csinálni.”

Az alkotás öröme

Zsolt próbálja megtalálni az egyensúlyt eredeti elgondolásuk és a piaci igények között. Elmondása szerint el kell vállalniuk kevésbé művészi munkákat is, de fontosnak tartja, hogy ezekben is megtalálják az alkotás örömét. Szerinte az is boldogságot tud okozni, ha egy bútor szépen összeáll, és látszik rajta, hogy stabil, használható, ezáltal pedig jobbá teszi valaki életét.

Sokan azért fordulnak hozzájuk a kéréseikkel, mert tudják, hogy a pénzükért cserébe egyedi tárgyakat kapnak, és közben jótékony célt is szolgálnak.

Az eddigi legnagyobb szakmai kihívást számukra egy kolozsvári biciklis futárszolgálat megrendelése jelentette, akiknek műhelybútort kellett készíteniük. „Egy elég nagy és komplex bútoregyüttest rendeltek tőlünk, amelynek egyszerre kellett stabilnak és dizájnosnak lennie. Mi még nem csináltunk ekkora volumenű munkát, nagyon precíz, letisztult bútordarabot vártak tőlünk. Szerencsére meg vannak vele elégedve, én nem teljesen, de természetesen örülök neki” – mondja szerényen Zsolt.

Hozzáteszi, nincs sok megrendelésük, de mivel kicsi a műhelyük, és kevesen vannak, valamint a munkafolyamat sem annyira a termelésről, mint inkább a tanulásról szól, nem tudnának ennél sokkal többet elvállalni. Szeretné, hogy idővel bővüljenek, de tisztában van vele, hogy ehhez kell néhány év. Most az a legfontosabb számára, hogy a jelenlegi csapat megérjen, megerősödjön.

– Majdnem teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a mi világunkban senki nem mondhatja magáról azt, hogy nem hallott Jézus Krisztusról. Mindenkinek adott a lehetőség megismerni és megszeretni őt. Van, aki így fogalmaz: „önhibáján kívül ma nem lehet senki sem ateista”. Ha él bennem az érdeklődés Jézus személye iránt, lépnem kell úgy, hogy helyzetbe hozzam magamat ezen a téren. Ez a csend megteremtése nélkül nem nagyon megy. A folyamatos zaj és az állandó ingertámadás világában élünk, amikor tudatosan kell keresnie mindenkinek a külső csöndet, ez pedig magával hozza a belső elcsendesedést és megnyugvást. Ez olykor nem sikerül, sőt, szinte fájdalommal jár. Ha azonban sikerül, akkor adok lehetőséget önmagamnak arra, hogy Isten jelenlétét megtapasztaljam.

Gondoljunk Illés prófétára, aki sem a viharban, sem a földrengésben, sem a tűzben nem látta meg Istent, csak az enyhe szellőben. Az ő története ma is aktuális.

Nagy szükségünk van „én-időkre”, amit Istennel együtt töltve hívjunk inkább „mi-időnknek” – ezt például egy csöndes templomban eltöltött órában vagy egy zarándoklaton, éjjeli virrasztásban élhetjük meg. Teremtsük meg a találkozás lehetőségének feltételeit, és akkor az Úr ott lesz!

– Feltétlenül együtt jár-e az istenhittel a ráción túli, misztikus élmény? Lehet-e észérvek mentén istenhívő valaki? Például ha a lehetőségeit mérlegelve arra jut: Isten és a halálon túli élet létezése tudományosan bizonyíthatatlan, de tudományosan cáfolhatatlan is. 
– Úgy sejtem, Blaise Pascal éppen a túlzottan is racionális típusú embereknek fogalmazta meg: „Ha hiszel Istenben, és nincsen Isten, nem vesztettél semmit. De ha van Isten, és nem hiszel benne, mindent elvesztettél.” Ez elindulásnak elegendő lehet. A pusztán észérvek azonban önmagukban kevesek, mert Isten több mint intellektus. Az emberi szív, a lélek és a szellem együtt lesz Istenben hívővé, mert a föld porából vagyunk, és Isten lelket lehelt belénk. A misztikus, titokzatos érintettség, a nem empirikus megtapasztalás a hit velejárója. Kereszténységünk csodája a misztikus istentapasztalat, ettől nem kell idegenkedni, hiszen ez az Ő ajándéka. Sajnos sokan kiveszik mindezt a vallásosságból, és úgy gondolják, hogy a szabálykövetés elegendő. Az Isten misztériuma különböző utakon is megközelíthető, ehhez szükséges a nyitott lélek.
Ugyanakkor előfordul, hogy túl sokat várunk az érzelmektől. Kalkuttai Szent Teréz anya hosszú ideig nem érezte az Úr jelenlétét, és belül szenvedett is ettől a hiánytól. Ennek ellenére tette a dolgát, szolgálta a rászorulókat nagy szeretetben, mert mélyen biztos volt Istenben. Az igazán értékes emberi kapcsolatok az érzelem állandó megtapasztalása nélkül is élnek, hiszen lendületben vannak. Hitünk is ilyen: mintha oázistól oázisig haladnánk a sivatagban, amely – tudjuk – attól gyönyörű, hogy vannak benne oázisok.

– Amilyen sokféle egyéni életút lehetséges, olyan sokféle út vezethet Isten megismerésére is. Milyen egyéni hitélményekkel találkozik a közösségében?
– Ez egy virágos mező a maga sokszínűségével.

Amikor valaki ki meri mondani: ami velem történt, az nem lehet a véletlen műve, az Isten gondviselő szeretetének az eredménye.

Amikor egy álom meghatározó üzenetté válik valaki számára, amelyet Istentől kapott. Vagy egy éjszakai imádságban elvesztett időérzék, az Eucharisztia vétele utáni élmények, a bűnbánat szentségében kapott feloldozás utáni megmagyarázhatatlan erők megtapasztalása – mind-mind az Istentől kapott hit gyümölcsei. Ezek intim élmények, és majdnem közölhetetlenek. Ha azonban elmegyünk egy kegyhelyre, például Máriapócsra, az ott lévő hálatárgyak, márványtáblácskák, jegygyűrűk ezrei bizonyítják a titkos csodák folyamatos jelenlétét. 

– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz hasonló nagy, látványos egyházi rendezvények milyen célt szolgálhatnak? Mi lehet a hosszú távú hatásuk hívők és nem hívők számára?
– Papnövendékként Rómában 1997 augusztusában ért egy meghatározó élmény. Vasárnap siettünk az Úrangyala imádságra a Szent Péter térre. Kicsit késtünk, de amikor a Gianicolo-dombról megláttam a hívők tömegét, nagyot dobbant a szívem. Odaérve pedig, eggyé válva a több százezres sokasággal, megtapasztaltam azt, hogy mit jelent a közös Krisztus-hit, hiszen mindannyian miatta, az ő szeretetében voltunk ott. Egy ilyen, a szó legjobb értelmében vett tömegélmény hallatlanul megerősít és felemel. Mindenkinek kívánok ilyen tapasztalatot, amikor a saját, egyéni istenkapcsolat a nagy közösség imádságába kerül bele úgy, hogy mégis megmarad személyesnek. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus minden rendezvénye lehetőséget teremt, hogy Budapesten találkozzunk Jézussal. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Európa legjobb partija

Viktória édesapja Eduárd kenti herceg, III. György király negyedik fia volt, aki egészen ötvenéves koráig úgy élt, hogy eszébe sem jutott, hogy a korona ügyeivel foglalkozzon. Építgette katonai karrierjét, szeretői voltak, s távol tartotta magát az udvartól. A három bátyja közül egynek született törvényes örököse, Sarolta, aki azonban 1817-ben meghalt szülésben, és a kisbaba is holtan jött a világra – így Eduárd váratlanul közel került a trónhoz. A herceg unokahúga tragikus halála miatt úgy döntött, hogy feleség után néz, aki egészséges utódot tud neki szülni, hogy az ő gyermeke ülhessen a trónra. Választása az özvegy Viktória szász-coburg-saalfeldi hercegnőre esett, aki Leopold későbbi belga király húga volt. A hercegnő beváltotta a hozzáfűzött reményeket, és 1819-ben világra hozta Viktória Alexandrinát. Julia Baird, Viktória életrajzírója a királynőről szóló könyvében leírja, hogy a szülei örömére a kisbaba kövérkés volt, mosolygós, és kicsattant az egészségtől, édesapja büszkén mutogatta őt a vendégeiknek, s nem győzte hangoztatni: „Jól nézzék meg, ő lesz Anglia királynője”.

Eduárd herceg alig egy évvel Viktória születése után váratlanul elhunyt. Ahogy teltek az évek, a nagybácsik egyre idősebbek lettek, és egyre valószínűtlenebbé vált, hogy törvényes gyermekük szülessen. Így Viktória, ahogy azt apja tervezte, a trón várományosává lépett elő. A kislányt hírhedten szigorúan nevelte az anyja, egy pillanatra sem engedte neki, hogy egyedül maradjon, ám a rokonokon kívül megfosztotta a vele egykorúak társaságától. Julia Baird szerint Viktória naplóiból kiderül, hogy a lánynak igen erős természete volt, amit édesanyja szigora sem tudott megtörni. Édesanyja hataloméhsége azonban megkeserítette az anya-lánya kapcsolatot.

Viktória alig várta, hogy kiszabaduljon az anyja által köré kovácsolt kalitkából.

A La Manche csatorna másik oldalán, az „öreg kontinensen” élt egy Viktoriával egykorú, hasonlóan magányos kisfiú. Albert szász-coburg-gothai herceg, Viktória unokatestvére szintén igen keveset tapasztalt a családi boldogságból. Szülei botrányos körülmények között váltak el, amikor ő mindössze hét esztendős volt, édesanyját a válás után száműzték, és a fiú soha többé nem találkozott vele. Édesapja ugyan újraházasodott, de országos szoknyabolond volt. Albert egyedül a bátyjával ápolt szoros kapcsolatot. A fiatalember átfogóbb oktatást kapott, mint Viktória, kiváló tanárai voltak, és a bonni egyetemre is járhatott, azonban fiatalabb fiúként nem sok reménye lehetett, hogy jó pozícióba kerül. Nagybátyjának, Leopold királynak ugyanakkor terve volt Alberttel: azt szerette volna, hogy feleségül vegye Európa legjobb partiját, Viktóriát.

A királynőnek kellett választani

Az első találkozás nem egészen úgy alakult, ahogy Leopold tervezte. A rokoni kapcsolat ellenére a kuzinok 17 évesen látták egymást először. Albertet megviselte a hosszú utazás, és a látogatás alatt sokat gyengélkedett. Baird leírja, hogy a hercegnő leveleiből kiderül, hogy bár Viktória jóképűnek találta német kuzinját, a házassággal kapcsolatban bizonytalan volt. Levelezni kezdtek, ám ez a levelezés nem volt sűrű. Viktóriát különösen zavarta, hogy unokatestvére erősen törte az angolt. Egy évvel a találkozó után őt királynővé koronázták, és végre kikerült édesanyja szigorú irányítása alól.

Kép

Albert herceg és Viktória királynő (fotó 1854-ből)

Az ifjú királynő hatalmas népszerűségnek örvendett, két idős és rövid ideig uralkodó király után a még tinédzser királynő személye a királyság rendszerére úgy hatott, mintha egy ódon, dohos szobában végre kinyitották volna az ablakot. Viktóriát körüludvarolták az angol újságok és a politikusok is. Legfőbb tanácsadója a tory miniszterelnök, Lord Melbourne lett, akivel egészen a férfi haláláig baráti viszonyt ápoltak. A történészek megegyeznek abban, hogy az apa nélkül felnőtt Viktória szerelmes volt a sármos és intelligens Melbourne-be, ennek következtében több politikai hibát is elkövetett. Az özvegy Melbourne elvben feleségül vehette volna a királynőt, azonban a férfi nem élt vissza a fiatal lány rajongásával, és megelégedett a mentor szerepével.

Baird könyvében leírja, hogy a korabeli sajtó sokat foglalkozott Viktória szerelmi életével, és minden elképzelhető párkombináció felmerült. Az Egyesült Államok szintén Viktória-lázban égett annak ellenére, hogy a függetlenségi háború még élesen élt az emlékezetben. A sajtó még azt is felvetette, hogy az amerikai elnök, Martin Van Buren komolyan gondolkodik azon, hogy házassági ajánlatot tegyen a királynőnek. Ha igaz is lett volna a pletyka, ezt az amerikai elnök sem tehette volna meg, ugyanis az angol királynőnek nem lehetett megkérni a kezét.

A kor férfiközpontú szabályai ellenére Viktóriának mint uralkodónak kellett házassági ajánlatot tennie a kiválasztott férfinak.

Igazán komoly jelentkezők azonban nem vetődtek fel, és Albert is jelképesen a váróteremben rostokolt. Bár Leopold próbálta siettetni az ügyet, Viktória csak két évvel a megkoronázása után, hosszas halogatást követően hívta meg először Albertet Angliába.

Együtt, majd egymás nélkül

Amikor a királynő viszontlátta Albertet, villámcsapásként érte a találkozás. A herceg három év alatt sápadt tinédzserből férfivá érett, és a fiatal lány naplója alapján szerelem volt ez második látásra. A találkozásukat azóta számtalan filmes adaptáció örökítette meg, de talán semmi nem adja vissza jobban a valóságot, mint a húszéves királynő saját szavai: „Érzelmek öntöttek el, amikor megpillantottam Albertet, aki gyönyörű”. A sok szempontból még igen ifjú Viktória azzal a nehéz feladattal nézett szembe, hogy el kellett fogadtatnia választását a parlamenttel és közvetlen környezetével. Lord Melbourne ellenezte a frigyet, de Viktória elszánta magát a lépésre. Baird szerint Albert gyerekkora óta számított erre a házasságra, és édesapja, valamint bátyja kicsapongó életmódja ellenére puritán életet élt. A férjkérés megtörtént, az eljegyzést bejelentették. Albert vegyes fogadtatásban részesült, a parlament nem örült német származásának, de születése és rangja megfelelő volt, így nem állítottak akadályt az útjába. Viktória és Albert esküvője hagyományteremtő erővel is bírt, ugyanis Viktória tette népszerűvé a fehér mennyasszonyi ruhát, amely korábban nem volt divatos viselet.

Albert és Viktória házassága valóban is boldog lett, azonban mind a jellemük, mind a különleges helyzetük okot adott a konfliktusokra.

Mindketten önfejű, erős jellemek voltak, igencsak különböző ízléssel: Viktória imádta a bálokat, az operákat, míg Albert művelt emberek társaságára vágyott. Konfliktust okozott köztük az is, hogy bár Albert lett Viktória legfontosabb tanácsadója, a királynő eleinte nem engedte, hogy férje teljesen belelásson a korona ügyeibe. A gyakori terhességek miatt azonban kénytelen volt egyre több feladatot átengedni Albertnek. Szülőként is különböztek: Viktória szigorú anya volt. Amíg Albert élt, a gyerekek jobb viszonyt ápoltak az apjukkal. Jane Ridley történész leírja, hogy Viktóriának különösen rossz kapcsolata volt a walesi herceggel, Eduárddal, a csélcsap és botrányt botrányra halmozó trónörökössel. A szülők kedvence a legkisebb gyermek, Beatrix volt.

A herceg az évek előrehaladtával egyre fontosabb szerepet kapott, tulajdonképpen királyi funkciókat töltött be, és fontos diplomáciai vitákat oldott meg. Helen Rappaport történész leírja, hogy Albert a monarchia politikai függetlenségére törekedett, és rengeteg feladatot vállalt. Váratlanul, mindössze 42 esztendősen halt meg tífuszban, 1861-ben. A királynő a következő 40 évben nem is vette le a gyászruhát. Az uralkodó mély depresszióba zuhant, bánatát és királyi magányát jól kifejezik lejegyzett szavai: „Most már senki sem fog engem Viktóriának nevezni”. 15 évig tartott, amíg a királynő feldolgozta férje halálát. Addigra fiatal özvegyből a birodalom matriarchája lett. Albertet azonban sosem felejtette el, és 1884-ben fia, Leopold halála után egy levélben a következőt írta: „Minden boldogság véget ért számomra ebben a világban, de kész vagyok arra, hogy küzdjek, és imádkozom azért, hogy el tudjam hordozni a keresztem. Ezek a szörnyű fájdalmak is azt mutatják meg nekünk, hogy ez valóban nem a mi maradandó lakóhelyünk.” S Viktória valóban tovább küzdött, időskorában tovább nőtt a népszerűsége, és olyan monarchiát hagyott maga után, amely aztán a huszadik század viharait is túlélte.

Források:
Baird, Julia: Victoria the Queen, An Intimate Biography of the Woman Who Ruled an Empire, Blackfriars, 2016
Rappaport, Helen: ’Prince Albert: the death that rocked the monarchy’, History Extra, 2019, https://www.historyextra.com/period/victorian/prince-albert-the-death-that-rocked-the-monarchy/
Ridley, Jane: ’Queen Victoria: The real story of her 'domestic bliss', BBC, 2013, https://www.bbc.com/news/magazine-20782442

Dani, olyanná kerekedett ki a Hungarikumokkal a világ körül, amilyennek a sorozat kezdetekor megálmodtad? 

Dani: Mindenkinek vannak gyerekkori álmai, mi mindketten nagy utazóknak készültünk. Szonya gyerekszobájából még egy Világutazók atlasza is előkerült. Én az első három évad útvonalát, sőt az ötödik felét már több mint tíz éve megterveztem, és vannak továbbiak is a fejemben. Persze improvizálni is tudni kell, amikor például nem jutsz be egy országba. Más elképzelni itthonról, és más az is, amikor Frei Tamás, az On The Spot vagy Michael Palin jelentkezik be valahonnan.

Palin 1988-ban Willy Fogg útját követte volna 80 nap alatt a föld körül, de már akkor sem engedték be a stábjával Szaúd-Arábiába. Így jártunk mi is Nicaraguában, ahol az elnök felesége az alelnök, vagy Pakisztánban, ahol indiai kémnek néztek.

Amikor megy a kamera, és mi mosolygunk, az már csak a hab a tortán, de addig el kell jutni. Volt, hogy a teljes stáb a nádasból futott vissza forgatni, olyan durva ételmérgezést kaptunk, az ilyesmit nyilván nem vesszük fel. Nem is lenne, aki rögzítse. (nevet) 

Sokunknak fontosak a hungarikumok, de az, hogy te erre fűztél fel egy egész műsorfolyamot, még szorosabb kötődést feltételez… 

Dani: 2013-ban a Kőrösi Csoma Sándor Programban kerültem nagyon közel a témához, és a Pázmány jogi karán is Székelyföld autonómiájáról írtam a szakdolgozatomat. Rájöttem, hogy rengeteg magyar vonatkozás van a világban, amelyekről nem tudunk. Itthon nem lehet úgy kimozdulni, hogy ne lásson az ember külföldi rendszámot, miközben a világot járva meg nem ismerjük a magyar kincseket, utcatáblákat, amikre büszkék lehetnénk. Voltak, akik a második világháborúból Venezueláig menekültek egy bőrönddel, majd létesítettek ott egy Magyar Házat, amit a mai napig fenntartanak. Miközben jegyrendszer van meg háború. A stábunk ezeket az értékeket szeretné bemutatni itthon. 

Szonya, te az előző évadot még kívülről követted, a mostanin helyszíni hangmérnökként már magad is dolgoztál. Mit adott neked ez a kaland?  

Szonya: Én Brassóban születtem, a családom Erdélyből jött át 1992-ben. Maga az érzés, hogy milyen magyar kisebbségként a határon túl élni, gyerekkorom óta az életem része. Azóta őrzöm a magyar értékeket is.

Hihetetlen érzés, egyben nagy tanulási folyamat a világ minden táján olyan magyarokkal találkozni, akik akár 9 ezer kilométerre az anyaországtól is összefognak, hogy a nyelvet, a kultúrát, a hagyományokat a gyerekeiknek, az unokáiknak továbbadhassák.

Ilyen figyelemreméltó, példaértékű hagyományőrzéssel még itthon sem sűrűn találkozik az ember.  

Dani: Az sem mindegy persze, hogy valaki elhagyhatta, vagy el kellett hagynia a hazáját. Sokan, akik kényszerből tették, szerelmesek maradtak az országba. Amerikai magyaroknál éreztük főleg, hogy akár egy negyedik generációs magyar is olyan romantikus képet kapott Magyarországról a nagyszüleitől, dédszüleitől, amely talán sosem volt teljesen igaz, de ő eszerint nőtt fel. És végül még ide is költözik, noha itthoni rokonai már nincsenek. Az ’56-ban vagy előtte kivándoroltak a hazájuk egy akkori szeletkéjét őrzik, az akkori felfogást képviselik, amely a maihoz hasonlítva talán ég és föld. Olyan is van, hogy itthon meg lemigránsozzák őket.

Az emberekben tudatosítani kellene, hogy az állampolgárság, a nemzetiség és a nyelv nem áll meg a határnál. Lehet valaki venezuelai, mert a mamája egy venézhez ment hozzá, de közben beszél magyarul, tud egy csomó mindent az országról, és mondja a gyerekeinek, hogy jöjjenek el Budapestre meg a Balatonhoz. Ők a legjobb diplomatáink. 

Kép

Forgatás Dél-Amerikában - Kép: HVK

Gondolom, egyetértetek abban, hogy fontos ezt a szemléletet a fiatal generációhoz is közel hozni, hogy ők se tekintsék idejétmúlt hozzáállásnak. 

Szonya: A sorozat éppen ezért egy kicsit könnyedebb stílusban próbálja az értékrendünket átadni, hogy a kiskorúaktól kezdve az idősekig mindenkihez szóljunk. Ahogy a hazaszeretetet kint is egész kicsi kortól belenevelik a gyerekekbe. 

Dani: (Szonya kezét egyetértően megfogva) Nagy dolog ismerni a történelmünket. Még nagyobb, hogy külföldön is vannak, akik a gyerekeiket magyarul tanítják. Az pedig, hogy Európán kívül mindez generációkon is átível, elképesztő! De mondok mást. A magyarországi Taita Alapítvány kenyai gyerekeket támogat, ám külhoni magyar szervezetekkel is kooperál. Böjte atya Kárpát-medencei magyar gyerekeket segít, de velük együtt románokat, cigányokat is. Tehát aki segít, az mindenkinek segít, csak még mindig kevesen segítenek.

Ha a venezuelai magyaroknak nincs vizük, ki tehet értük, ha nem mi? Ez is egyfajta összetartás, és a nemzeti összetartás sosem lehet idejétmúlt fogalom. 

Személy szerint rajtatok mennyit változtatott az a sok tapasztalat, amit a forgatások során gyűjtöttetek? 

Szonya: Minden téren gazdagodtam azáltal, hogy testközelből rácsodálkozhattam a kinti magyarok szeretetére, barátságára, a megható történeteikre. Ha lehetett volna, heteket egy helyen maradva beszélgettünk volna velük, persze mennünk kellett tovább. De most is libabőrös leszek, ha arra gondolok, hogy az egyik apuka például 6 órát utazik, hogy a gyerekét elvigye 60 percig magyarul tanulni, majd 6 órát vissza. 

Dani: Budai gyerekként alázatosabb lettem, ahogy megismertem a különböző körülményeket, amelyek között emberek élnek. Amikor megkérdezed, hol a mosdó, és mutat az illető egy lyukat a falon, pedig nyilván kínálna jobb mosdóval is, de nem tud… Szóval, ezen mosolyoghatsz, de lehetsz hálás is, amiért felajánlja neked a WC-jét. Talán az egész országot el kellene küldeni egy ilyen osztálykirándulásra, hogy meglássák az emberek, mások milyen körülmények között is mennyivel boldogabbak és összetartóbbak. Jobban megmarad magyarnak is az, akinek nincs meg minden anyagi java. A gazdagságban könnyebb elveszíteni az értékeket, és a massza részévé válni. 

Ti hogy látjátok, mitől lesz ilyen fontos ezeknek az embereknek – ahogy mondtátok, tán fontosabb is, mint az anyaországiaknak – a nemzeti identitás?  

Dani: Sokan kérdezik, hogy ha egyszer valaki odaköltözött, miért kellene megtartania a magyar szokásokat. Erre Vietnámban és Amerikában is egyszerű választ kaptunk: mert emberként többek tőle. Ebben a bő 7 milliárd fős világban a különlegességedet nem Marvel-képregényekből fogod elsajátítani, hanem nyelvtudásból, a kultúrák ismeretéből. Ezek toleránsabbá, érdekesebbé tesznek. Nyilván mi sem tudunk úgy elmélyedni bennük, mintha elolvasnánk a Háború és békét, de mondjuk egy recenzió vagy egy „kötelezők röviden” szintjén igen. És máris többet kap a néző is, mint a műsorunk nélkül: benyomásokat a világ sok pontjáról. Olyan helyekről, ahol magyar ember ritkán forgat, olyan dolgokról, amiket még képkockákon is nehéz átadni. 

Szonya: Az emberek, akikkel találkozunk, élő történelmi lábnyomok.

És mi tőlük hallhattuk, milyen volt otthagyni a hazájukat, s egy teljesen más világban újrakezdeni az életüket. Láttuk a honvágyat a szemükben, ahogy elkezdtek könnyezni, miközben Magyarországról beszéltek. Olyan szép épületet, mint a venezuelai Magyar Ház, talán még nem is láttam. Az első caracasi városlátkép után mindjárt egy hatalmas piros-fehér-zöld zászló fogadott a kapujában… 

Dani: Mexikóban, Meridában is munkát, családi programot félredobva jöttek elénk. Egy öttagú családnak onnan hazarepülni meg vissza, anyagilag sem megoldható. Annyit tudnak tenni, hogy magyar mesét olvasnak, magyar tévét néznek, magyar kajákat főznek. Ha már egyszer el kellett menniük, vagy ott találták meg a boldogságukat. A kommunizmus után már oda mehetsz élni, ahová akarsz. Ha itthon maradsz, az szuper, ha kimész és hazahozol egy kis plusztudást, még jobb. Ha kint ragadsz, az sem gond, csak ne feledd, honnan indultál. Ők így tesznek. Politikai és bármilyen elfogultság nélkül tanítanak egy kis Magyarországot a gyerekeiknek még a legfurább figurák is. 

Szonya: Nagyon fontos pont, hogy politikai beállítottságtól függetlenül egyöntetűen fontos értéknek tartják azt, hogy ők magyarok. 

Dani: És megtalálják azt, ami a beállítottságuknak kedves.

Hogy Esterházy Péter, Márai Sándor vagy Wass Albert, teljesen mindegy. A nosztalgia is közös, mert mindenki rájön, bárhová költözzön is, hogy Magyarország szép. Főleg az amerikaiak azt is kiemelik, hogy békés. Nyugodtan végigsétálhatsz az utcán anélkül, hogy kirabolnának, meg el is jutsz sétálva bevásárolni, nem csak autóval.

A béke szigetének látják, miközben mi itthon agyonfrusztrált, agresszív helynek a Facebookos gyűlölködés alapján. Mexikóban ehelyett mindent elütnek szexuális vagy alkoholos poénnal, Amerikában pedig felszínes párbeszédek folynak az időjárásról, mert kerülik a politikát, a bőrszínt meg mindent. 

Nem akarok spoilerezni a hatodik évadból, de az USA-ban mettől meddig jutottatok? 

Dani: New Yorktól Chicagón és Texason át New Orleansig. Ott a mai napig áll Kossuth Lajos szobra a louisianai FBI-központtal szemben, ahol anno óriási tömeg előtt beszélt. A második ember, aki nem amerikaiként a Capitoliumban szobrot kapott. Amit az amerikaiak tudnak a magyarokról: Kossuth Lajos, Haraszthy Ágoston és Orbán Viktor. A két operatőrünk St. Louisban is forgatott a Kossuth utcán, mire egy fekete srác rájuk dudált: „a gettóról forgattok?”. Erre elmondták neki, kiről nevezték el az utcát. Ő egy fegyvert mutogatva mondta, hogy ez az állam legveszélyesebb utcája, de amúgy köszöni szépen, most végre elmondhatja mindenkinek, ki az a Kossuth Lajos! (nevet) 

Kép

Kurucz-Nagy Szonya és Kurucz Dániel - Kép: HVK

A küldetésetek akkor nemcsak a magyarok felé, hanem a világ felé is hasznos… 

Dani: A világ magyarjait úgy kellene összefogni, ahogy az USA-ban a HuGo alkalmazás teszi. Ez összegyűjti a hungarikumokat: minden magyar sztorit, utcatáblát, hagyatékot, emléket, magyar hentest, templomot, pékséget. Mert van, akinek csak a nagymamája volt magyar, de hentesként készít magyar kolbászt. Vagy Venezuela legnagyobb cukrászdája, a Danubio is magyar.

Talán lesz még reneszánsza, hogy a magyarországiak is menőnek érzik a magyar kultúrát ilyen formában is. Mert ez is lehet szexi. 

Szonya: Az USA-ban a kisgyerekek például „Magyar vagyok, ez az én szupererőm” feliratú pólókban rohangálnak… Budapesten ezért talán szólnának, hogy mit magyarkodunk. Ott viszont mindenki nagyon örült nekünk, és annak, hogy végre Magyarország is kap egy kicsit belőlük, abból, amilyen munkát ők a magyarság fennmaradásáért végeznek. 

Mit gondoltok, nektek – eredeti hivatásotokat tekintve jogászként – mennyire lesz a mostani tevékenységetek, az utazás és a filmforgatás hosszú távon is az utatok? 

Dani: Családot szeretnénk alapítani, de nem gondoljuk, hogy babával ne utazhatnánk. Ez jó kis anya- és apatej lenne neki, úgyhogy amíg tudunk, szeretnénk forgatni. Az utazás hozzánk ad, külön-külön és együtt is. A műsor üzenete felénk az is volt, hogy el tudunk mélyedni. Mintha megállítanánk az időt. Mert mindig vannak üresjáratok útközben, amikor végig tud az ember gondolni dolgokat, amikre itthon, amikor mindig siet, nincs ideje. Én javasolnám is, hogy aki friss házas, az induljon útnak – nem kell Venezueláig menni, egy Tisza-túra is bőven elég. Mi voltunk jegyesoktatáson, de amikor nem tudod eldönteni, kinek van jobban gyomorrontása, ki menjen be előbb a mosdóba, vagy ki horkol jobban öt négyzetméteren öt ember közül, az megedzi az ember lelkét. És olyan szinten összekovácsol, mint semelyik jegyesoktatás. A sztorik is összekötnek egy életre, hogy „emlékszel, amikor...?”. Egy Tisza-túrán is be tud borulni – vagy nem – a csónak, és el tudod majd mesélni az unokádnak, hogy a mama olyan menő volt, hogy még ilyet is csinált! (Szonyára néz, aki mosolyog) 

A Hungarikumokkal a világ körül az alábbi felületeken követhető: 

A produkció honlapja 
Facebook-oldal 
Instagram-oldal 

Gizi néni széles mosollyal vár a békásmegyeri lakásában, ahol már 43 éve lakik kisebbik fiával, Árpival és menyével, Edittel. Látszik rajta, hogy izgatott az interjú miatt, de semmi nem hozza zavarba, a nappaliban helyet foglalva rögtön elkezdi mesélni élete történetét. Közben előkeresi a fényképalbumokat és a hivatalos iratait, minden rendszerezve van nála. Én meg csak ámulok, hogy milyen energikus, mennyire érthetően, összefüggően tud beszélni. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy pár hónap múlva betölti a 105-öt. 

Nemecz Gizella néven született 1917. április 14-én, Karcagon. Egyedüli gyerekként nőtt fel. Édesapja hadbírószázados, édesanyja tanítónő, nagyapja orvos volt, de a családban akadt református lelkész és gyógyszerész is. Apai dédapja, Lukács Dénes honvédezredes a ‘48-as szabadságharc egyik kiemelkedő alakja volt. Ő lett volna a 14. aradi vértanú, ha felesége, Gizi néni dédanyja nem megy el Ferenc Józsefhez audienciát kérni. Mivel dédnagyapja az osztrák császár nevelőtisztje volt, felmentették az azonnali halál alól. Helyette tíz év börtönre ítélték, amiből végül öt évet töltött le.  

Édesapjától kapta a legtöbb útravalót az élethez 

„Hároméves koromig Kolozsváron éltünk a szüleimmel. 1920-ban költöztünk vissza Karcagra, ahol édesapám ügyvédi irodát vezetett. Tőle nagyon sok mindent tanultam. A bölcs intelmek mellett gépírásra ösztökélt, így ötévesen már tudtam használni az írógépet, azon tanultam meg a betűket. A jótékonykodás fontosságára is ő hívta fel a figyelmem.  Mindig nálunk, velünk ebédelt 3-4 szegény gyerek, karácsonykor ruhát adományoztunk nekik.” 

„Édesapám meghagyta, hogy ha felnövök, és lehetőségem lesz rá, én is segítsek másokon.” 

Miután elvégezte a négy elemit, polgári iskolába ment. A négyből az utolsó két évet Kaposváron járta, mert gyenge fizikuma miatt levegőváltozást javasoltak neki. Miután hazakerült Kaposvárról, nem tudott egyből továbbtanulni. Egy ideig kézimunkából élt, hímzett, rakott szoknyákat korcolt be pár fillérért, de főzőtanfolyamra is járt. Időközben édesapja súlyos beteg lett, szifilisz miatt 1932-ben kórházba került, ott töltötte a mindennapjait. Tíz éven keresztül kezelték, 1942-ben halt meg.  

„Ez az időszak nagyon nehéz volt nekem, édesanyám sem viselte jól, sehova nem járt. Még évekkel édesapám halála után sem akart kimozdulni otthonról. A szüleim között halálos erejű szerelmi kapcsolat volt, 27 évig voltak házasok. De nekem nem volt könnyű ismerkedni. Akkoriban családi összejöveteleken barátkoztak a fiatalok, s mivel édesanyám nem ment sehova, én sem tudtam másokkal találkozni. Végül a barátnőim karoltak fel, azok vittek el moziba és színházba.”  

Gizi néni fiatalkori képei - Kép: Nemecz Gizella

Háborús idők  

Gizi néni több munkakörben is dolgozott élete során. Miután elvégezte a kereskedelmi iskolát, bekerült a karcagi városházára, ahol gépírónőként kereste a kenyerét. A polgármesternek köszönhetően elvégzett egy egészségügyi tanfolyamot Pesten, ezt követően került az Árpád Kórházba. Ekkor már megmutatkoztak a második világháború előjelei, emiatt édesanyja jobbnak látta, ha hazajön. Ekkor került a karcagi postahivatalhoz. 

„Nem tudtam sokáig itt dolgozni, mert jött a háború, 1944 őszén mindenkinek el kellett hagynia a várost. Komáromba irányítottak, de mire Pestre értünk, a komáromi hidat felrobbantották, úgyhogy az összes hivatali alkalmazott a fővárosban maradt. Én a Fő utcai postánál kezdtem el dolgozni. A fogaskerekűvel szemben lévő házban laktam édesanyámmal és a keresztanyámmal, karácsonykor telitalálat érte a konyhánkat. Ha aznap nem értem volna haza időben, mind ottmaradtak volna.”  

1944. december 24-ére ugyanis Gizi nénit beosztották a második kerületi postahivatalba. A munkahelyén tudta meg, hogy megkezdődött a harc. Elkezdett aggódni az édesanyjáért és a keresztanyjáért, s a hivataltól kapott postai igazolvánnyal és piros karszalaggal azonnal útnak indult. A városban mindenütt összedobált léceket, barikádokat látott. A Széll Kálmán téren megállította egy katonatiszt.  

„Megszólított, hogy kisasszony, hova indult. Mondom neki, hogy haza, itt lakom a fogaskerekűnél. Maga oda nem megy, mondta. Hogyhogy? Hadizónává nyilvánították az utcát. Ránézek, mondom neki, hogy nekem oda kell mennem, mert két idős rokonom van otthon, mutattam az okmányaimat, mondtam, hogy a postán dolgozom. Erre kicsit megenyhült. Egy másik katona kísért hazáig egy egybeépített pincesoron keresztül. Amikor hazaértem, mondták, hogy milyen jó, hogy jöttem, mert nem akarnak lejönni édesanyámék, és ki van adva, hogy azonnal el kell hagyni az épületet.  

Abban a pillanatban, ahogy leértünk a pincébe, robbanás történt, telitalálat érte a házunkat.  

A mai napig előttem van az egész.” 

Osztályidegenné nyilvánították 

A háborús időszakban Gizi néni hadifoglyok leveleit továbbította. Amikor kimentek ellenőrizni a postacsomagokat, észrevette, hogy az elhaladó vonatból leveleket, cédulákat dobálnak ki a katonák. Ő ezeket az üzeneteket szépen összeszedte, otthon pedig elolvasta. A feladók kérték, hogy aki megtalálja a leveleket, továbbítsa a címzettekhez. Volt olyan, aki pénzt is küldött, Gizi néni ezt is eljuttatta a jogos tulajdonoshoz. Sok köszönőlevelet kapott ezért a hozzátartozóktól, de amikor megtudták a hivatalnál, hogy mit csinál, elbocsátották.  

„Osztályellenessé nyilvánítottak, így jó ideig csak fizikai munkát végezhettem. Voltam takarítónő szállodában, a faiparban is dolgoztam, targoncával léceket szállítottam egy asztalosműhelybe, bűvész mellett is asszisztáltam, és a debreceni dohánygyárba is bekerültem. Az utóbbi helyről azért bocsátottak el egyszerre ötven személyt, köztük engem is, mert nem voltunk hajlandók aláírni, hogy Mindszenty Józsefet halálra ítéljék.” 

A férjével 1948. március 13-án házasodtak össze. Ő is a dohánygyárban dolgozott, de nem ott ismerkedtek meg. Az egyik barátnője mutatott be neki egy rokkant férfit, akinek épp zajlott a válópere. A katona elmesélte Gizi néninek, hogy amíg a fronton volt, a felesége beadta a két gyermeküket intézetbe. Amikor pedig hazajött, a nő közölte vele, hogy nem hajlandó tovább együtt élni egy nyomorék emberrel.  

„Tulajdonképpen a mi házasságunk nem szerelmi házasság volt. Amikor a barátnőm kérdezte, hogy mit szólnál hozzá, ha férjhez adnánk, elküldtem őt a csudába, mondtam neki, hogy olyan jól érzem magam, nem akarok én férjhez menni! 31 éves voltam ekkor. De ezt a rokkant férfit megsajnáltam.”  

„Miután kimondták a válását, elmondta, hogy szeretné, ha a gyerekeinek lenne anyja. Megkérdezte, hogy elvállalnám-e, én pedig mondtam, hogy el.”  

Otthon is beteg gyerekeket ápolt 

Gizi néni nagyon aggódott a gyerekek, Levente és Csongor miatt. Különösen Csongorért fájt a szíve, aki súlyos beteg volt, vízfejűséggel diagnosztizálták. Mivel Gizi néni néhány hónapig az Árpád Kórházban dolgozott, atrófiás gyerekeket is ápolt, bízott benne, hogy tud segíteni a fiún. Így is történt, a sok ápolásnak köszönhetően Csongor meggyógyult. Az ő révén Gizi néninek most három unokája és öt dédunokája van. 
A házasságukból két vér szerinti gyermeke született, Attila és Árpád. „Árpi súlyos szívbetegséggel jött világra, ötéves koráig állandóan kórházban volt. Még ilyen idősen is cumisüvegből etették. Csak feküdt, mint egy darab fa, nem sírt, nem nevetett. Azt javasolták, mondjak le róla, mert nem lesz belőle semmi. Én viszont ápoltam és felneveltem őt. Hónapokba telt, amíg megtanult normálisan enni. Tízéves korában szívműtéten esett át, ekkor indult meg a fejlődése. Most is itt él velem, a feleségével már több mint 40 éve házasok.”  

Nagyobbik fia, Attila bohócként dolgozik, a felesége pedig artista, együtt járják a világot a cirkusszal, de rendszeresen tartja velük a kapcsolatot telefonon. Gizi néni 1961-ben vált el a férjétől, ekkor került végleg Pestre. Nem akadt más kérője, de nem is szerette volna, hogy a gyerekeinek nevelőapja legyen. Így is boldog és életvidám tudott maradni. 1976-ban ment nyugdíjba a faiparból, de előtte még elvégzett egy turistavezetői tanfolyamot, sokat járt kirándulni a gyerekeivel is.  

A faipari munkahelyén telefonos is volt, de aztán lefokozták fizikai munkára, mert nem volt hajlandó lehallgatni a tisztviselők telefonbeszélgetéseit.  

Kép

Gizi néni - Kép: Vadas Henrietta

Korát meghazudtoló formában  

Nyugdíjas évei elején sem dőlt hátra, elment asszisztensnek a békásmegyeri gyermekorvosi rendelőbe. 17 éven keresztül, egészen 1993 decemberéig dolgozott itt. Most, a 105-höz közel is nagyon aktív, mindig csinál valamit, legfőképp kézimunkázik. Gobelinjei a lakás több részét is díszítik, Sisi császárnéról is készített egyet, ez a kedvence. Vannak olyan munkái, amelyek kiállításon is megjelentek, oklevelet is kapott ezért. Egyik legkedveltebb tévésorozata A hegyi doktor, de szereti a történelmi, illetve a török és a magyar filmeket is. 

Édesanyja szintén hosszú életű volt, a 103. életévében aludt el végleg. Neki sem voltak egészségi problémái, 100 éves korában még pulóvereket kötött. Gizi néni süt és főz is, a karácsonyi tortát mindig ő készíti. Pörkölt mogyorótortát készít ilyenkor, ezt nagyon szereti, ez volt a vizsgatétele a főzőiskolában. Esténként két órát tölt bibliaolvasással. Ha pedig összegyűlik a család, rendszeresen társasjátékoznak, a römi a kedvence. 

Gizi néni arra emlékszik vissza a legszívesebben, amikor még éltek az édesanyja és az édesapja rokonai, és együtt volt a nagy család. „Szerintem a család jelenti az életet. Engem mindenki szeretett otthon, és én is mindenkiben a jót láttam. Rengeteg emlékem van az őseimről, amelyeket jó lenne lejegyezni. Szeretném papírra vetni az önéletrajzomat, már neki is kezdtem. Remélem, be is tudom majd fejezni.” 

A háziorvosa szerint egy negyvenéves nő örülne, ha olyan laboreredményei lennének, mint neki. Ebben biztos a gének is közrejátszanak, de Gizi néni szerint a szeretet és az Istenbe vetett hit nélkül nem tudta volna megélni ezt a szép kort.  

Gyerekkora óta tudja és érzi, hogy nincs egyedül.  

Nem volt könnyű élete, de a tudat, hogy ott van mellette a Jóisten, mindenen átsegítette őt.  

„Napokig, talán hetekig azt éreztem, hogy csak történnek körülöttem a dolgok, én pedig kinyújtani sem bírom a kezem, hogy megállítsam a gépezetet, vagy valamiképpen uraljam a helyzetet. Sodródtam egy végeláthatatlan óceánban, tehetetlenül, homályos és érthetetlen képkockák között. Hosszú ideig ezeket az érzéseket vittem fel a festővászonra: elmosódott, szürke masszában úsztak életem addig felépített darabkái. Hirtelen minden semmivé vált.  

Végtelennek éreztem azt az időt, ami rám várt, és nem tudtam, kilépek-e valaha a szobám ajtaján, hogy újra napfényt, égszínkék eget, mosolyokat lássak.   

Laci a jókedvemet szerette leginkább. Azt mondta, bármennyire is fáradt és elkeseredett, ha eltölt velem egy órát, vagy csak hallja a kacagásomat, felér egy terápiával. Hétvégente és a szünetekben tudtunk találkozni, mert ő a Dunántúlon dolgozott, én pedig Pesten tanultam. Hétköznap maradtak a telefonok és Skype-ok, de a hétvégékbe mindent belesűrítettünk, ami kimaradt. Koncertekre jártunk, kirándultunk, sportoltunk és együtt főztünk, mert Laci szakácskodott egy stílusos étteremben. Nem lehetett vele összeveszni, bár lehet, hogy ezt a távkapcsolat tette. A nyarak voltak a legszebbek, mert akkor alkalmi munkákat vállaltam a közelében, és szinte mindennap találkozhattunk. Mennyire vártuk azt a bizonyos napot, amitől egy hajszál választott el! Megvolt az albérlet, írtam a pályázatokat. Mintha minden fa, bokor, még az óra és a lámpa is szerelmes lett volna körülöttem. És az esküvőt terveztük. 

Az utolsó közös karácsonyunkon kérte meg a kezem. Az én családommal töltöttük karácsony második napját. Odakint hullt a hó, ami lassan csak emlékfoszlány marad a teleinkben. Egy mézeskalács mintás papírba csomagolt dobozt adott át, és titokzatosan mosolygott. A papírok alól egy zenélődoboz bukkant elő, dédszüleim hangulatát idézve. Felnyitottam a tetejét. A Diótörő dallama csendült fel, és maga a Diótörő táncolt egy lánnyal, szüntelen forogva.  

Olyan érzésem volt akkor, mintha minden eggyé válna, és ebben az egy dallamban összpontosulna. Egy körhintában ülve gondolatban körbeszáguldottam életem legfontosabb eseményeit. Akkor Laci óvatosan kihúzott egy rejtett fiókot, megállítva ezzel a képzeletbeli körhintámat, és elővette a gyűrűt. „A halál sem választhat el minket” – suttogta, és felhúzta az ujjamra a karikát. A következő karácsonyon semmi mást nem csináltam, csak ültem az ágyon, előttem a zenélődobozzal, és tízszer, százszor, talán ezerszer is a Diótörőt hallgattam, és ezt motyogtam magam elé: „A halál sem választhat el minket”.  

Néhány karácsonynak el kellett telnie, mire az önsajnálatot, a kétségbeesést felváltotta a hála. Elkezdtem hálával gondolni Lacira, az együtt töltött időre.  

Akkor értettem meg, hogy ő nem a saját tulajdonom volt, hanem egy ajándék.  

Három évre kaptam, és e nélkül a három év nélkül szegényebb lennék. Mai fejjel sem cserélném el semmiért ezeket az éveket. Még akkor sem, ha újra kell élnem az elvesztés fájdalmát.  

A baleset előtti éjjel rosszat álmodtam. Álmomban lefestettem magunkat egy hatalmas vászonra. Laci modellt állt hozzá. Időről időre odapillantottam, és nem értettem, mi történik, mert elkezdett halványulni, szertefoszlani. Megdörzsöltem a szemem, és amikor újra kinyitottam, nem volt sehol. Hiába szólítottam, kiáltottam, nem válaszolt. Visszamentem az állványhoz, és teljesen elmosódott, keszekusza foltokat találtam a vásznon. Akkor felriadtam, és sokáig nem bírtam visszaaludni. Reggel felhívtam Lacit, és elmeséltem az álmomat. Megnyugtatott, hogy ez csak azért lehet, mert sokat vagyunk távol egymástól, de hamarosan örökre együtt leszünk. Sietett, mert munkaügyben utaznia kellett, de megígérte, hogy amint tud, hív. Ez volt az utolsó beszélgetésünk. A többi, onnantól kezdve, hogy megtudtam az autóbalesetét, egy lassított felvétel volt, az álmom folytatása. 

A következő hónapokban senki sem ismert rám. A mindig vidám, optimista lány elveszett bennem. Helyette maradt egy sírásra görbült száj, egy aggódó tekintet, egy reménytelen arckifejezés.  

Azt hittem, hogy soha többé nem leszek képes férfit szeretni.  

El sem tudtam képzelni a folytatást. Kiégtek a vágyaim, és már semmit sem akartam. Sem családot, sem munkát, sem normális életet. Körbevontam magam a négy fallal, és a festékekbe fojtottam a bánatomat.  

Kép

Kép: pexels.com/Austin Guevara

Fél év telt el, amikor az egyik barátnőm elhívott egy pszichodráma foglalkozásra. Eleinte ódzkodtam, mit is keresnék én ott. Valahogy rábeszélt, és elmentem az első alkalomra. Nagyon furcsa volt, de mintha rólam szólt volna az egész. Gyászfeldolgozási folyamatba csöppentem, és csodák csodájára megtaláltam benne a helyem. Mivel semmi sem számított, őszintén vetettem bele magam a játékokba, és így hétről hétre gyógyult a szívem. Egy év múlva kezdtem hasonlítani a régi énemre. Illetve teljesen nem ugyanaz lettem, aki voltam. Másképp éltem meg az örömet, de újra éreztem. Olyan voltam, mint akit egy illuzionista vágott ketté, és újra egybevarázsolt. De legalább egyben voltam. Kezdtem hinni, hogy van remény, bármikor újra lehet kezdeni. Tudtam, hogy csak rajtam múlik, de nem akartam erőltetni a dolgok természetes menetét. Vártam. Kivártam, amíg elém jönnek az új lehetőségek. Korábban nem voltam hívő, legalábbis nem foglalkoztatott ez a kérdés.  

Isten nélkül is mindenem megvolt. Most viszont világossá vált, hogy nélküle nem tudom magam újraéleszteni.  

Bekapcsolódtam egy keresztény közösségbe, ahol egyre bizonyosabbá vált számomra, hogy nem véletlenül történt mindez, és Istennek terve van velem. Próbáltam nyitottá válni erre a tervre. 

A közösségben nagyon figyelmes volt irányomba az egyik fiatalember. Gyakran hazakísért, és sokat beszélgettünk. Sejtettem, hogy szívesen tölt velem időt, de hosszú ideig csak barátok maradtunk. Ez az idő alkalmas volt arra, hogy őszintén és mélyen megismerjük egymást. Észre sem vettem, hogyan történt, de kezdett átjárni a szerelem érzése. Egy sokkal mélyebb, lelkivé is kitágított szerelemé. Kitört belőlem a sírás, amikor egy hazakísérés alkalmával megölelt. Azt hitte, hogy szomorúságomban sírok, és épp vigasztalni akart, amikor könnyes szemmel ránevettem. Így indult el egy csodálatos kaland Attilával, akivel két évvel később családot alapítottunk. Azóta három kis csemeténk született, és boldog, kiegyensúlyozott házasságban élünk. 

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy egy-egy történésnek mi lehet a szerepe az életemben. Kezdem belátni, hogy semmi sincs véletlenül.  

Mindennek megvan a helye és az értelme, csak időnek kell eltelnie, mire a kis mozaikokat összeillesztgetjük, és kirajzolódik a teljes kép.  

Sokan sajnáltak, amikor elveszítettem a vőlegényemet, és azt mondogatták, hogy nem cserélnének velem. Most én érzem azt, hogy senkivel sem cserélnék. Volt egy pillanat az életemben, amikor úgy tűnt, mindent elveszítettem. Most pedig semmim sem hiányzik, mindenem megvan, ami szükséges. Természetesen a mi mindennapjainkban is előfordulnak viták, nehézségek, véleménykülönbségek, de előbb-utóbb mindre találunk megoldást. Ez egy pozitív mindennapos kihívás, amitől nem szabad megijedni. 

A zenélődoboz még mindig megvan, Emma lányom örökölte. Időnként felnyitja a tetejét, és ő is elvarázsolódik a tánctól és a zenétől. Nekem pedig nem fáj hallgatnom. Ahogy korábban említettem, hálával tudok gondolni a vőlegényemre. Olyan számomra, mint egy angyal, aki az égből vigyáz rám. Már tudok mosolyogni, ha elképzelem. Egy szerető család feledtette a fájdalmamat. A Jóisten a tenyerébe vett, és elégedetten élem a mindennapjaimat. A múltam pedig nem tabu, hanem egy ékköve az életemnek. Ezért is meséltem el a történetemet.” 

2016-ban, második gyermeketek születése után jelentősen megváltozott az életetek. Mi történt pontosan? 

Eszter: Három hónapos várandósan találtam egy csomót a mellemben. Az ultrahangvizsgálat alapján megállapították, hogy tejcsomó alakult ki. A szülés után azonban már arra lettem figyelmes, hogy a hónaljamban is megjelent egy csomó. Az újabb ultrahangvizsgálat és a mintavétel eredménye alapján már mellrákot diagnosztizáltak. A gyermekemet öt hónapig volt lehetőségem szoptatni, amiért ma is hálás vagyok Istennek. 

Először kemoterápiás kezelésre volt szükségem, amit emlőeltávolító műtét, majd ismét kemoterápia, illetve sugárkezelés követett. Az egy évig tartó kezelés után úgy tűnt, hogy a szervezetem jól reagált. Az egyik kontrollvizsgálatot követően a kezelőorvosom gratulált, mivel elindultam a gyógyulás útján. 

Gergely: Úgy értékeltem ezt a diagnózist, hogy lesz egy műtét, aztán egy ideig Eszter nem lesz otthon, de aztán újra minden megy tovább, ahogyan azelőtt. A helyzet súlyosságát csak később értettem meg. 

Hogyan élték meg a gyermekek ezt az időszakot? 

Eszter: Két héttel a műtét után a még nem egészen egyéves lányomat az ágyamhoz hozták, mivel a család érezte, hogy főleg neki nagyon hiányzom.  

Ennyi idő azonban elég volt ahhoz, hogy már ne ismerjen meg.  

Gergely: Én lettem neki a biztos pont. A nagyobbik lányunk viszont folyamatosan az édesanyját hiányolta. Sokkal közelebb hozott ez az időszak mindkét gyermekemhez. Fontos volt, hogy ebben a hullámvasútban megerősödjön a kapcsolatunk. 

Mivel kellett hamarosan újra szembesülnötök? 

Eszter: Az egyik kontrollvizsgálat után felhívott egy szintén onkológus ismerősünk. Bocsánatkéréssel kezdte, mivel az engedélyem nélkül megnézte a leleteimet. Nyomatékosan onkológusváltásra kért. Szakértőként feltűnt számára, hogy a vizsgálat során készült felvételek más eredményeket mutattak, mint amiket én leletként kézhez kaptam. Isten gondviselése volt ez a lépés az ő részéről. Az orvosváltás után elvégzett vizsgálatok megállapították, hogy a testemben hat áttét alakult ki. Ismét kezelések sora vette kezdetét.  

Gergely: 2018 nyarán diagnosztizálták a tüdőáttétet. Ekkor érkezett meg igazán a tudatomba, hogy ebbe Eszter tényleg belehalhat. Egy év múlva annyira előrehaladott állapotban volt már a betegség, hogy az orvosi kérdés az volt, mennyi ideje van hátra. Egyik orvosunk még inkább tudatosította bennem a helyzet súlyosságát.  

Őszintén a szemembe mondta, hogy ha minden jól megy, 2019 karácsonyát még velünk tölti Eszter, de azt, hogy 2020 karácsonyát is megélje, elképzelhetetlennek látja.  

Eszter: Kimondhatatlanul nehéz időszak vette kezdetét lelkileg, hiszen testi fájdalmat nem éreztem. Nem értettem, hogyan lehetséges ez egyáltalán.  

Ismét műtét, kezelés vette kezdetét? 

Eszter: A daganatok száma miatt műtétre nem volt lehetőség. Kemoterápiára jártam egy évig. Attól tartottam, hogy a gyerekeimnek majd végig kell nézniük, ahogyan a mellékhatások megjelennek, de hálás vagyok, hogy nem így történt. A kezelés napján feküdnöm kellett, más problémát nem okozott. Édesanyámnak, aki évekkel ezelőtt meg is halt, szintén mellrákja volt. A kemoterápia után 24 órán keresztül hányt, aminek szemtanúja voltam.  

Beszéltetek a gyerekekkel a helyzet súlyosságáról? 

Eszter: Annyira sűrűn zajlottak az események, hogy közben nem is tudtunk beszélni erről. A mindennapi teendők ellátása mellett nem maradt rá energiánk. 

Időközben milyen problémák léptek még fel? 

Gergely: 2020. január 8-án Eszter zokogva hívott fel, hogy agydaganata van… 

Eszter: A látásom rohamosan romlani kezdett. Onkológusom utasítására szemészetre kellett mennem. A vizsgálat után koponya CT-re küldtek. Az eredmény lesújtó volt, mivel 17 daganatot jelzett. Orvosom egy másik kórházba irányított tovább. Egyik rokonunk előttünk járt ott, s az orvosokkal konzultált a további teendőkkel kapcsolatban. Az eredményeket látva senki sem vállalta a műtétet, nem látták értelmét.  

Arra hivatkoztak, hogy néhány hét múlva úgyis meghalok. 

Rokonunk felkereste Csókay András doktor urat, aki vállalta a műtétet. Egy nagyon veszélyes helyen lévő daganatot látott, amely bármikor bénulást okozhat, ennek eltávolítását tartotta indokoltnak. Elmondta, hogy orvosilag nézve sikeres műtét esetén is legfeljebb egy évem marad, de Isten kegyelmére bízott.  

Gergely: Sürgős volt a műtét, de Eszternek sikerült kikönyörögnie, hogy hazajöhessen elköszönni a gyerekektől. 

Eszter: A műtét után nem sokkal a heg begyulladt, és a kezelés miatt két hét fekvésre volt szükségem. Elképzelhetetlenné vált, hogy valaha is járni fogok. Édesapám minden reggel meglátogatott, hogy felolvassa a napi evangéliumot, a beteglátogató pedig minden nap megáldoztatott. Egy nap a szentírási rész Jairus lányának gyógyulásáról szólt. Azt éreztem, Jézus nekem mondja: „Talita kum!”, hiszen én kérdeztem tőle folyton, hogy fogok-e még valaha járni.  

Csodálatos érzés volt, amikor segítség nélkül valóban elkezdtem járni.  

Mi történt a látásoddal? 

Eszter: Egyre rosszabb lett ez idő alatt is. Mindkét szememmel homályosan láttam már csak. Az agyműtét utáni sugárkezeléstől azt vártuk, hogy a látásom is javulni fog. Nem így történt. A jobb szememre teljesen megvakultam, de hálás vagyok, hogy legalább a bal szememre kis mértékben ugyan, de még látok. Nagy az esélye annak, hogy teljesen meg fogok vakulni, de hála Istennek, ez még nem következett be.  

Szükségetek van segítségre a hétköznapokban? 

Eszter: Amióta nem látok, tucatnyi ember segít felváltva. A Fény a Sötétben Alapítvány munkatársaitól is jelentős segítséget kapok. Megtanítanak arra, hogy látássérültként mindent el tudjak végezni, amit szeretnék, ami a mindennapi élet része, a fehér bottal való közlekedést is beleértve.  

Mi jelentette a legmélyebb pontot? 

Eszter: Az, amikor az agyműtét után a halálra készültünk. Akkor érkezett meg a koronavírus-járvány első hulláma. Egyértelmű volt, hogy ha elkapom, rögtön meghalok, hiszen tüdőáttétem is volt. Rémálmaim voltak, amikor éppen csak tudtam aludni altatóval. 

Gergely: Nekem pedig a részleges megvakulás utáni sugárkezelés ideje, amikor számomra az volt a kérdés, hogy menjünk-e inkább haza, hogy otthon várjuk a halált. Az orvosi várakozás szerint teljesen esélytelennek tűnt, hogy a gyerekek Eszterrel tudnak még egy karácsonyt megünnepelni. 

Hogyan lehettet a gyerekeket felkészíteni az édesanyjuk elvesztésére? 

Eszter: Egy halálról szóló mesekönyv volt az egyetlen eszköz, amelyen keresztül közvetítetni tudtuk a halál közeledtét. Pszichológus segítségét is kértük, aki elmondta, hogy hiába nem mondunk semmit, a gyerekek érzik, mi történik. 

Gergely: A legnehezebb annak elfogadása volt, hogy a gyermekeim édesanyja meghal. Úgy éreztem, a gyerekeket erre nem lehet felkészíteni, mivel én magam sem tudom felfogni.  

Édesanyám a nagyobbik lányunkat elvitte fekete cipőt venni, amelyet azóta már a kisebbik lányunk is kinőtt. 

Voltak utolsó szalmaszálak, amelyekbe kapaszkodhattatok? 

Eszter: A Jézus-imát ismételgettem éjjel-nappal, hogy „Jézusom, Dávid fia, könyörülj rajtam, bűnösön”. Nem a fájdalom, hanem a félelem miatt képtelen voltam hosszabb imát mondani. Az egyik segítőm, aki sokat imádkozott értem, olyan könyvekből olvasott fel, amelyek nagyon sok erőt adtak. Megértettem, hogy ha meg kell is halnom, találkozni fogok Istennel. 

Gergely: Meglehetősen sokat tudtunk imádkozni. Az agyműtét időszakában egy alkalommal, amikor a Honvédkórház kápolnájában imádkoztam, hallottam egy hangot. Azt sugallta, hogy Eszter meg fog gyógyulni. Úgy éreztem, nem lehetett a saját hangom, mert a hangszíne nagyon idegen volt a lelkiállapotomtól. Rendkívül letargikus állapotban voltam akkor. A nagyobbik lányunk is sírva mondta egyszer, hogy ő olyan sokat imádkozik, a mama mégsem gyógyul meg. Eszternek pedig azt mondta, Isten szólt hozzá, hogy meg fog gyógyulni.  

Eszter: Nem tudtam eldönteni, hogy valóban hallotta-e, vagy csak szerette volna. Inkább sajnáltam, mert úgy éreztem, nem ez fog történni. 

Sokat változtatok a próbatételek során?  

Eszter: Azt gondolom, mélyült az istenkapcsolatom, és a más felekezethez tartozó embereket is sokkal inkább el tudom fogadni. Régen nem így volt.  

Mára megértettem, a lényeg az, hogy ugyanabban az Istenben hiszünk. 

Gergely: Két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy érzékenyebbé váltam az elesettek, a szenvedők iránt.  A másik pedig, hogy sokkal könnyebben tudok hálát adni dolgokért.  

Eszter, most itt ülsz, mosolyogsz. Hogyan lehetséges ez két évvel az agyműtét után? 

Eszter: Nagyon lassan, de csodálatos módon megindult a gyógyulásom. Nem is mertük elhinni, hogy ez ténylegesen gyógyulás, még az onkológus sem tudta megmondani, hogyan lehetséges. Számunkra egyértelművé vált, hogy ez Isten munkája. Most már közlekedem is. Nemrég a gyerekeket egyedül tudtam elkísérni az óvodába. A legutóbbi vizsgálati eredmények szerint jelenleg nincs a szervezetemben aktív daganat, csak elhalt maradványok. Ha a gyógyuláshoz még a látásomat is visszanyerném, azzal már nem is tudnék mit kezdeni. Így sem vagyok képes felfogni ezt a csodát. Most nem a halálra, hanem az életre készülök. 

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának végzős hallgatója. 

Imádom Jockey-t, utálom Jockey-t 

„Kezdetben Southforkban csönd honolt. A ház szűz terület volt. A szobákban csend volt és nyugalom, nem kezdődtek még el a botrányok, a családi viszályok, nem támadta még hátba senki a másikat. (…) Fogalmunk sem volt róla, hogy a sorsunk összefonódik a következő tizenhárom évre.” Így emlékezett a Dallas legendás karakterét, Jockey (eredeti nyelven J.R.) Ewingot alakító Larry Hagman önéletrajzi könyvében, a Helló, drágám!-ban az első benyomásaira, amelyek Texas állam későbbi leghíresebb farmjához fűzték. Mert 1978-ban még senki nem sejtette, hogy világsiker készül. Bobby Ewing, azaz Patrick Duffy még azon aggódott, hogy ha nem jön be a nézőknek az első öt epizód – amelyeket pilot jelleggel elkészítettek –, miből fog lakbért fizetni. Az olajmezők Rómeó és Júlia-sztorija azonban már az első öt hét alatt a nézettségi lista top tízes favoritjai közé került, így nem is volt kérdés a folytatás. 

A siker kulcsfigurája egyrészt Jockey karaktere lett, holott a forgatókönyvírók eredetileg Pamela és Bobby szerelmét helyezték volna a középpontba, ám Hagman elvitte a showt. 

A könyvében később arról is vallott, hogy a gátlástalan olajmágnás megformálásához mintaként egy tinédzserkori főnöke személyisége szolgált: „Nagyra becsült oszlopa volt ő (bizonyos Jess Hall Jr. – a szerk.) a közösségnek. Egyszer mégis fölhajtott a dzsipjével apám háza előtt a lépcsőn hajnali kettőkor, hogy aztán ott is hagyja a kocsit a verandán egy teljes hétig.” Az illető tehát hasonlóan ellentmondásos alak lehetett, mint Jockey, akit a nézők imádtak utálni. Egy angol rockzenekar még egy olyan kislemezt is készített, amelyiknek az egyik oldalára az Imádom Jockey-t, a másikra pedig az Utálom Jockey-t című számát rögzítette. Jellemző, hogy a sorozatot a legvérmesebb kritikusai is „fergeteges szemétnek” nevezték, a szemét alatt nem a silány minőséget, hanem azt a sok erkölcstelenséget – ital, megcsalás, zsarolás, bunyó, üzleti stiklik – értve, amelyek tömegeket vonzottak hétről hétre a képernyők elé. „Hogyan nevelhettem én egy ilyen velejéig romlott gyereket?” – tréfálkozott még Hagman édesanyja is. 

A Ewing-farm akkor és most 

Jockey-n és a többi, jó pár filmes díjra jelölt karakteren kívül a sorozat bukéját a helyszín hangulata adta. Az eredetileg is Texasban – a Dallas melletti Parkerben – található Southfork Ranch, s persze maga Dallas városa, plusz néhány további texasi lokáció: Houston, Austin, Fort Worth például. Itt érdemes megjegyezni, hogy a sorozat az első tervek szerint Houstonban játszódott volna, csak aztán a Dallas cím szebben hangzott… A ranch eredeti tulajdonosa és a családja pedig valóban a farmon élt, amikor a forgatás beindult, de aztán elkezdtek özönleni hozzájuk a magánrendezvények iránti kérelmek, amelyekhez sátrakat kellett emelni, külön partipavilont építeni a területen. A farm 1984-ben gazdát cserélt, s az új tulajdonos már megnyitotta – turistamágnesként – a nagyközönség előtt is. 1985-től a Ewing-kúria és a 63 ezer négyzetméteres birtok több ezer fő befogadására alkalmas konferencia- és rendezvényközponttá bővült. Még rodeóaréna is létesült itt, amelyet a sorozatbeli rodeók forgatásához építettek, de később valódi versenyeknek is otthont adott. Főleg, miután 1992-ben egy arizonai üzletember, Rex Maughan vásárolta meg és fejlesztette tovább a komplexumot. Ő addig is rendszeresen járt oda üzleti partikra, így szeretett bele a helybe s a vele járó lehetőségekbe. 

Addigra a sorozat 13 fő évadja 356 epizóddal már lefutott, később még két egész estés Dallas-mozi (az 1996-os Jockey visszatér és az 1998-as Ewingok háborúja), valamint egy a stábot újra összehozó tévéfilm (2004, Visszatérés Southforkba) forgatására jelentek meg itt az alkotók. Ha azt vesszük, hogy még 1986-ban készült egy előzményfilm is (Ahogy kezdődött címmel), a 2012-től leforgatott három „újkori” Dallas-szezon 40 részével együtt a teljes széria kerek 400 darabot számlál. Napi egy résszel tehát egy év alatt sem nézhető végig. A Southfork Ranch azonban egy nap alatt bejárható, miután ott – a rendezvények mellett – a mai napig tárt karokkal várják az érdeklődő rajongókat és kísérőiket. Vezetett túrára lehet időpontot foglalni, ennek keretében egy kiskocsival furikázzák végig az embert a terület nagy részén, ahol amúgy jelenleg is tartanak állatokat. De leróhatjuk tiszteletünket az elhunyt sorozatbeli karakterek síremlékeinél, megcsodálhatjuk a Ewing család feje, Jock eredeti autóját, vagy épp az unokája, Lucy esküvői ruháját (na, meg a fegyvert, amellyel lelőtték Jockey-t). A ház helyiségeit nem ismerhetjük fel a sorozatból, a belső jeleneteket ugyanis nagyrészt stúdióban forgatták, csak a Ewingok háborújában és a 40 új részben bukkannak fel az eredeti Southfork belső terei. Sőt, mivel rossz idő esetére az udvart is megépítették stúdióban is, időnként a külső jelenetek sem Texasban forogtak. 

A tulajdonosok azonban emlékszobákat alakítottak itt ki a főszereplőknek, a kinti medence vagy a Ewing-család reggelizőhelye pedig ma is ugyanolyan a birtokon, mint a filmben. 

Képek a Southfork Ranch-ről - Képek: Szász Adrián

Az elnököt megölték, a legenda él 

Minderről jelen sorok írója személyesen is meggyőződött, miután látogatásakor útitársával együtt a személyzet kedvessége folytán még a birtok olyan részeire is besétálhatott, amelyeket a turistáknak általában csak tisztes távolból (a kiskocsiból vagy a házból az ablakokon át) mutatnak meg – amiért ezúton is köszönet a házigazdáknak! Egy kicsit mi is egy Dallas-epizód hőseinek érezhettük magunkat egy napra, „a leghíresebb fehér házban, amely Washington D.C.-től nyugatra fekszik”. Na, meg a környéken, ahol még olyan szállás is foglalható, ahol a szobában az egyik tévécsatorna nonstop a Dallast sugározza, vagy kóstolhatunk whiskyt például az Olajvállalkozók Klubja elnevezésű bárban. Azt pedig mondani sem kell, hogy ha Dallas központját is felkeressük, ott már nemcsak egy fiktív történet, hanem a valós (véres) történelem közepében is találjuk magunkat a Kennedy-gyilkosság helyszínén. Ahol az Elm utca átszeli a Dealey Plaza parkot, egy fehér ikszet látunk az aszfalton, ott érte a gyilkos lövés az egykori elnököt. Érdemes ide és a városra a Reunion Toronyból is lepillantani. 

Dallas - A fehér X-nél érte Kennedy elnököt a halálos lövés a fák által takart narancssárga épületből (az X-et a fotón felnagyítottuk) - Kép: Szász Adrián

A városra, amely az említett, 1963-as gyilkosság sokkjából még 1978-ra is épp csak felocsúdott Larry Hagman szerint, amikor ők megérkeztek Southforkba forgatni. Márpedig Larry Hagman csak tudta, hiszen ő úgy alakította Jockey-t, hogy valóban Texasban is nőtt fel, ott született, és ott is hunyt el. Arra pedig már csak kevesen emlékeznek, hogy a Dallas első öt része nem is a később Southfork Ranch-ként elhíresült birtokon játszódott, amely akkor még – tulajdonosa után – a Duncan Acres nevet viselte. A pilot-epizódokban ugyanis még az a Cloyce Box Ranch jelent meg Southforkként, amely Cloyce K. Box (a K. az ő nevében is Kennedyt jelent, micsoda egybeesés) amerikaifutball-játékos, későbbi üzletember tulajdonában állt.

Ő azonban kikosarazta a stábot az ötödik rész után, így a háza lecsúszott a halhatatlanságról.

Olyannyira, hogy 1987-ben egy tűzvészben porig is égett. A Ewingok otthona pedig a parkeri Southfork Ranch lett a következő 13 évre, sőt – az idők végezetéig.