Ha azt mondjuk, hogy reklám, általában a tévéreklámokra asszociálunk. Milyen messzire kell visszamennünk az időben, ha a kezdeteit keressük? 

A magyar reklámfilmgyártás kezdetei a hetvenes évek elejére nyúlnak vissza. Eleinte direkt reklámok születtek, amelyek termékeket mutattak be, a termékelőnyöket hangsúlyozták tömören: ezt itt és itt tudod megvenni, ezt és ezt tudja. A Sió 1977-ben készült reklámja például tizenöt másodperces volt, dramaturgia és cselekmény nélkül. Bevillantak képek, amelyekből összerakhattunk egy tekemeccset, ahol mindenki jól érezte magát a csapatban. Maga a termék is felvillant egy-egy másodpercig. A rendszerváltás előtti reklámok nagy részét Sas István rendezte. A Sas-féle reklámfilmek nagy népszerűségnek örvendtek, beszédtémák lettek. Igaz, akkoriban még nem zúdultak ránk a reklámok, nem szakították meg az adást, és műsorszámként tüntették fel őket az ismertetésben.  

Racionálisan mutatták be a termék előnyeit, és elsősorban az értelemre hatottak.  

Ezek szerint a rendszerváltás egyfajta választóvonal. Milyen irányt vett ezt követően a reklámfilmgyártás?   

A kilencvenes években a piacgazdaság fordulatot hozott, bővült az árukészlet. Egyrészt megjelentek a piacon a versenytársak, magyar viszonylatban is egyre több gyártót és terméket vontak be. Másrészt beszivárogtak az országba a korábban ismeretlen termékek, és a műholdon keresztül a reklámok is elérhetővé váltak. Az árubőség miatt a reklámoknak is kreatívabbnak és részletesebbnek kellett lenniük. Nem könnyű kitűnni a tömegből, mindig valami újat hozni. Stratégiaváltásra volt szükség. Korábban a „cipőt a cipőboltból” irányzat élt. A kilencvenes években ez volt a vezérfonal: „Ha cipőt árulsz, ne cipőt adj el, hanem a séta örömét!”. Felépült az a tendencia, hogy nem terméket fogok eladni, hanem élményt. Azt az élményt, hogy kényelmes a cipő, tudok benne sétálni, jönni-menni, közösségi élményeket szerezni, az együttlét élményét. Így jutottunk el a többperces reklámfilmekig. Ezek történetet mesélnek el, szereplőkkel, és csak a végén tudjuk meg, mi a lényeg, milyen termékről van szó.  

Vagyis már nem a racionalitásra törekszenek, hanem érzelmi alapon közelítenek? 

Élményt nyújtanak, és felkeltik a fogyasztás utáni vágyat. Az érzelmi kötődés a trend, az érzelmeinken keresztül fognak meg minket.  

A reklámkészítők ezért hosszabb intervallumban gondolkodnak. Vannak olyan hirdetők, akik évről évre újabb folytatásos reklámfilmre készülnek. Ezek ikonikusak, állandó szereplőkkel, helyszínekkel. A Coca-Cola reklámban például ikonikus a kamion és a Télapó, aki a végén megmutatja a terméket. A tavalyi karácsonyi történetükben a családi összetartozás állt a középpontban. Az apuka elment dolgozni, és a kislány rábízta a Santa Clausnak küldött levelét, amely viszontagságos úton célba is ért. Végül a Mikulás vitte haza az ikonikus kamionon az apukát, és az is kiderült, hogy a kislány őt kérte karácsonyra. Ezek a történetek az érzelmekre fókuszálnak. Sokszor a visszatérő motívumokat használják, ezért várjuk a karácsonyi reklámfilmeket.  

A karácsony hangulatát például nem nehéz megidézni, hiszen a középpontjában épp a meghittség, az együtt-élmény áll. 

Régebben a pár másodperces reklámba a karácsonyfa, az izzók és a csillagszóró képe fért bele, majd elhangzott a jókívánság: „Kellemes karácsonyi ünnepeket és eredményekben gazdag új évet kíván az XY cég”. Ehhez képest eljutottunk a többperces filmekig. Ez a trend a karácsonyhoz kapcsolódóan nagyon felerősödik. Szépen feldíszített lakás, megterített asztal, karácsonyfa, hóesés, családi összetartozás, az otthon melege tárul elénk.  

A vágyat próbálják fokozni, hogy együtt legyünk, és egyszer csak a terméket is beleszövik a történetbe.  

A karácsonyi időszak már nem arról szól, mint gyermekkoromban. Nem csak Mikulástól kezdődik, és nem csak karácsonyig tart. Már nem is csak az adventi időszakra korlátozódik, hiszen jóval korábban megjelennek a boltokban a termékek, a dekorációk és a tévéreklámok.  

Szó volt előbb a visszatérő motívumokról, a filmes jellegről. Ez azt jelenti, hogy a reklámok struktúrája közelít a sorozatokéhoz? 

Igen, egyre több a sorozatreklám visszatérő szereplőkkel, termékekkel. És mindig történik velük valami. Általában humort is visznek bele, mint például a Delma-figura vagy az Árfaló karaktere, amelyek köré az aktuális hirdetést szövik. A kilencvenes évek elején láthattuk a népszerű Soproni Ászok – „egy jó pofa sör” promóciót. Ugyanaz a négy karakter jelent meg, ugyanaz volt a szlogen, de mindig belevittek egy szóviccet. Együtt itták a sört az állópult körül a jó barátok. Itt a sztori csak jelzésértékű volt, kiemelten a nyelvi játékra építettek.  

Amióta tömegessé váltak a reklámok, és próbáljuk őket kerülni, kevésbé hatékonyak? 

Próbáljuk magunkat távol tartani tőlük, de lényegében nem tudjuk ezeket megkerülni. Ha ma nem láttad, látni fogod holnap. Ha holnap sem, akkor holnapután. A reklámok esetében sokat számít a blokkpozíció. A blokk elején még ott vagyunk, mert nem tudunk olyan gyorsan kimenekülni a szobából, hogy ne látnánk. A végére pedig visszajövünk, hogy ne maradjunk le a kedvenc műsorunkról. Londonban egy kutatás során megfigyelték, mennyire követik a nézők a reklámblokkot. Az áramfogyasztás alapján mérték. Azt tapasztalták, hogy a tévé továbbra is bekapcsolva maradt, de a nézők felálltak, kimentek, máshol is felkapcsolták a villanyt, kávét főztek vagy hajat szárítottak.  

A reklámok alatt tehát ugrásszerűen megnőtt az áramfogyasztás a lakásban, utána pedig visszaállt a normál szintre. Próbálunk tehát menekülni, de nem egyszerű, mert még a háttértelevíziózásnál is elérnek a promóciók.

Egy jól sikerült, fülbemászó szlogen megmarad az emlékezetünkben. Ráadásul ugyanaz a reklám más platformokon is megjelenik, például a tévéreklám óriásplakáton, vagyis nem feltétlenül veszítenek a hatékonyságukból, mert kikerülhetetlenek.  

Úgy tűnik, egyre jobban megtalálják a gyerekeket is. Ők mennyire fogékonyak a manipulációra? 

A célcsoport megtalálásához ismerni kell a médiafogyasztási szokásokat, hogy ki mikor néz tévét, illetve milyen programokat. Az időseknek szóló reklám délutánra kerül, a gyerekeket pedig hétvégén kora reggel lehet elérni. Hétvégén nincs iskola, óvoda, és a gyerekek csodálatos módon ráéreznek arra, hogy ezeken a napokon nem érdemes pihenni. Reggel hatkor-hétkor kipattan a szemük, és a fáradt szülők a meseblokkal próbálják őket lekötni. A nekik szánt műsorokat ezért akkorra időzítik. Egy időben a délutáni sávokban szerepeltek gyerekműsorok, de megváltoztak a szokások; divatosak a különórák, sportfoglalkozások iskola után, vagyis megszűnt a délutáni pihenőidő. Az egykor népszerű Kölyökidő és más nekik szóló műsorok kikoptak ebből a sávból. Maradtak a reggeli gyerekműsorblokkok, oda csempészik a reklámokat. Ezek dramaturgiájukban, felépítésükben, szóhasználatukban is az ő ízlésükhöz, érdeklődésükhöz illeszkednek. A színek, a hanghatások, az effektusok, minden rájuk íródik. Élénk színvilággal, pörgős képekkel, jópofa szlogenekkel bombázzák őket. Utána pedig ők veszik rá a szülőket a vásárlásra. A gyerekek egy széles fogyasztói réteg, csak áttételesen. Határozottan megmondják, mit szeretnének, milyen ajándékot kérnek a Jézuskától. A felnőtt és idősebb generáció talán észre sem veszi ezt az összefüggést, hiszen más korban nőtt fel, más reklámozási trendek idején. És még csak az általános műsorkínálatú adókról beszéltünk, hiszen a gyerekcsatornákon keresztül folyamatosan, szinte éjjel-nappal mennek a mesék a nekik szóló reklámokkal együtt. 

A virginiai kormányzóválasztás nem olyan nagy horderejű esemény, amelyre általában kiemelt figyelmet fordítana a nemzetközi sajtó. Mégis tavaly az újságok ontották magukból a cikkeket arról, hogy a déli államban a republikánus „Glenn Youngkin legyőzte a woke ideológiát.” A demokrata Terry McAuliffe ugyanis nem vette számításba, hogy a szélsőséges baloldali eszmék terjedése az iskolákban népharagot gerjeszt. A szülők panaszait a politizáló tankönyvekről, a kritikai fajelméletről nem vette komolyan, ehelyett a jelölt azt hangoztatta egy tévévitában, hogy nem hiszi, hogy a „szülőnek kellene megmondania, hogy mit tanítsanak a gyerekének az iskolában.”Az eset jelentőségéről Frank Füredi írt hosszan a Látószög blogon nemrég. A kanadai-magyar szociológus, egyetemi tanár számos példát felvonultatva mutatja be a jelenséget.

 „Nagyon sokan vannak azok az amerikaiak, akik elfordulnak és csendben maradnak, amikor a mindennapi életben a woke-kultúra megnyilvánulásaival szembesülnek. Annál élesebben reagálnak azonban, ha rájönnek, hogy a gyermeküket agymosásban részesítik, és pedig azért, hogy a szülői értékekkel szögesen ellentétes értékeket plántáljanak beléjük. Minthogy a gyermekek ilyenfajta átnevelése korántsem szorítkozik a virginiai osztálytermekre, a szülők lázadása is országos méreteket öltött. Sőt, még csak nem is áll meg az Egyesült Államok partjainál. Nagy-Britanniában és a nyugati világ más országaiban is virginiai sorstársaikhoz hasonló helyzetben találják magukat a szülők” – hangsúlyozza Füredi.

A szülők lázadásában nagy szerepet játszhatott a világjárvány, a távoktatás során ugyanis sokan szembesültek azzal, hogy milyen agresszív ideológiai nevelés zajlik oktatás címén az iskola falai között. „Egy Caroline nevű észak-londoni anyától hallottam: »Megdöbbentem és elszörnyedtem annak hallatán, hogy lányom tanára a fehér kiváltságok káros voltáról értekezik«. A tanár arra figyelmeztette a gyermekeket, hogy »tudat alatt maguk is tovább táplálják« – mármint a fehér kiváltságot. Caroline ekkor érezte magát ott azon a bizonyos damaszkuszi úton. »Ekkor lettem divatos balos európai unió-párti polgárból olyasvalakivé, aki állandó riadókészültségben él és üzemelteti a maga woke-ellenes radarját«” – osztja meg tapasztalatait a szociológus a blogon.

A woke óvodától az LMBTQ kifestőig

Számtalan példa kering a sajtóban, ami segít megérteni, hogy miért lázadtak fel a szülők ennyire hangosan és szervezetten.

Egy virginiai iskolai körzetben kezdett terjedni az a video nyáron, amelyben azt sugallja Kia, az „abolicionista oktató”, hogy a rendőrség veszélyes. Az „Üdv a woke-oviban!/Welcome to Woke Kindergarten” című videójában pedig azt magyarázza a kicsiknek, hogy az angol névmások közül rá se a férfiakra, se a nőkre utalót ne használják, mert ő egyiket sem szereti, és többször is arra biztatja az óvodásokat, hogy kérdőjelezzék meg nemi identitásukat, és beszéljék meg szüleikkel, hogy számukra melyik megszólítás a legkényelmesebb. De Füredi hivatkozik arra a kifestőkönyvre is, amely „a transzneműség, a nemi kreativitás, az interszexualitás és a szexizmus témakörét” mutatja be játékos formában kicsi gyerekeknek.

Az oktatás átpolitizálása azoknak az aktivistáknak a gondolkodását tükrözi, akik szerint az iskola pedagógusainál a szülők nem lehetnek tájékozottabbak, és mivel ők nincsenek képben a „haladó tudománnyal”, ezért jogos kihagyni őket saját gyermekeik neveléséből.

Sokak szerint a koronavírus-járvány mellett ez is közrejátszhatott abban, hogy a regisztrált magántanulók száma az Egyesült Államokban egy év alatt megduplázódott, a szülők pedig arra a politikusra szavaznak, akiről úgy érzik, meghallgatja a panaszaikat, nem pedig álproblémának nevezi azokat.

Kép

Kép: Cory Woodward - Unplash

A „Fox & Friends” című műsorban novemberben arról beszélgettek az érintettekkel, hogyan élik meg a szülők a helyzetet. Dimis Christophy Iránban nőtt fel, keresztényként egy olyan iskolába járt, ahol azt tapasztalta, hogy a rendszer oktatás helyett propagandát közvetít, és most azért küzd, hogy a gyerekei Amerikában ne ugyanezzel a módszerrel szembesüljenek. „Harcolni akarok a gyerekeimért. Azt akarom, hogy legyen egy jó tantervük, amely azt tanítja meg nekik, hogyan gondolkodjanak, és nem azt, hogy mit gondoljanak" – nyilatkozta a műsorban Jessica Mendez, egy másik érintett.

Az aggodalmaskodó szülők azért is összetűzésbe kerültek a tantestületekkel országszerte, mert sok pedagógus támogatja a kritikai fajelmélet oktatását. A teória szerint a nyugati társadalmakat leuralja a fehér felsőbbrendűség., és az eszmerendszerből kiindulva egyes gyerekeknek azt tanítják, hogy a fehérek eredendően rasszisták (és szexisták). Az ellenzők viszont azt kifogásolják, hogy ez az elmélet az embereket a bőrszínük alapján a „kiváltságosok” és az „elnyomottak” kategóriájára osztja.

Az elmélethez kapcsolódik a „cancel culture”, vagyis az eltörlés kultúrájának fogalma is, amelynek hívei kiradírozzák a történelemből azokat az alakokat, akikről úgy vélik, hogy elősegítették vagy tűrték a kisebbségi csoportok elnyomását, vagy egyszerűen csak ideológiai értelemben nem megfelelő  számukra.  

Tavaly villámgyorsan terjedt az interneten az a video, amelyben egy illinoisi tanácsülésen az egészségügyi végzettségű afroamerikai édesapa kifakadt a kritikai fajelmélettel kapcsolatban. Ty Smith arról beszél a felvételen, hogy a fajelmélet „azt jelenti a gyakorlatban, hogy a gyerekeknek megtanítják, hogyan utálják egymást.” Az édesapa így folytatja a felszólalását: „Ki nyomott el engem? Az utcáról dolgoztam fel magam oda, ahol most vagyok, és most itt magyarázod nekem a kritikai fajelmélet hazugságait? Azt, hogy a feketék a fehérek miatt nem jutnak előre? Viccelsz? Komolyan ezért vagyunk itt?” – tette hozzá Smith ingerülten. Érdemes megnézni a hozzászólásokat is, amelyek jól mutatják, hogy a színesbőrű közösségekben sem mindenki támogatja a woke ideológiát, hanem van, aki elmondta, hogy Puerto Rico-iként is úgy gondolja, hogy több olyan emberre lenne szüksége Amerikának, aki felemeli a hangját.

A woke ideológia egyébként a baloldalt is megosztja, vannak olyan (bal)liberálisok, akik aggodalommal figyelik az eszmerendszer térhódítását, többek között a népszerű demokrata politikai tanácsadó, James Carville is problémának látja ezt a kommunikációt. 

Mi az a woke?
Az angol woke szó szerint „felébredtet” jelent, a hozzá kapcsolódó ideológusok pedig a „stay woke”, „maradj ébren” kifejezésre utalnak, ami annyit tesz, hogy naprakésznek kell lenni a világ történéseivel kapcsolatban és tudatában kell lenni annak, hogy milyen hátrányok érik a társadalomban élő kisebbségeket. A woke kultúra/ideológia követői szeretnék felhívni a figyelmet a társadalmi igazságtalanságra, elsősorban a faji megkülönböztetésre. A baloldali aktivizmushoz köthető kifejezés a Black Lives Matter tüntetésekkel egyidőben terjedt el széles körben. A kritikusok a véleményszabadság korlátozását látják a jelenségben, mert akik azonosulnak az elmélettel sokszor kettős mércét alkalmaznak, és boszorkányüldözésbe kezdenek azok ellen, akikkel nem értenek egyet.

Meglepően sokszor voltam boldog, annak ellenére, vagy éppen azért, mert nemcsak láttam, hanem meg is tapasztaltam: az élet nehéz. Mégsem ismerek ennél jobbat, ennél szebbet. Egyszerre fér meg benne a mérhetetlen fájdalom és a mélységes élni akarás, akárcsak az emberben. Közelről, a gyomrom legeldugottabb részein éreztem az éhezést. Közelről láttam a fájdalom megviselt, mély ráncait a magas homlokokon és a kopottan, de még mindig fénylő szemekben. Amelyekben ott pislákolt a mégis, a csakazértis. 
Nekem mindig mást jelentett az otthon, de elsősorban mindig Magyarországot, annak is az egyik, Isten háta mögötti kis ormánsági faluját, Vajszlót. Itt töltöttem gyerekkorom nyarait az apai nagyszüleimnél, ahol jó volt gyereknek lenni. A nagyapám szótlan, dolgos kezű, melegszívű ember volt, akinek mindig mindenre volt ideje. Nem sietett sehova, nem kapkodott, és nem fontoskodott. Bognár volt. Mellette lenni maga volt a nyugalom, ő volt az első, aki mellett azt éreztem, élni jó. „Legszívesebben ott voltam őmellette, néztem, hogyan kanyarodnak ki óriási gyalujából a forgácsok. Amikor már térdig gázoltunk az aranyos fürtökben, középre söpörte, ráterítette bársonykabátját, én meg lepihentem az illatos, puha ágyikóra, és onnan néztem, hogyan dolgozik. Nagyon büszke voltam rá! Félálomban hallottam, ahogy gyaluja siklik a deszkán. Szeretnék olyan lenni, mint ő volt – halk szavú, melegszívű, türelmes.”*  

Ő már nem élt, amikor Erdélyben elkezdtem fotózni a cigány muzsikusokat, akiket látva, hallva, mint egy látomás, tört rám nagyapám emléke. 

Ugyanaz a béke, szerénység és kedvesség áradt belőlük. Ő volt az egyetlen a családunkban, aki a két kezével alkotott, hozott létre valamit, szekereket, kerekeket… Munkamorálját és alkotókedvét sokszor ismerem fel magamban. 

Míg nagyapámra hasonlítani akartam, apámra nem. Az ‘50-es, ‘60-as években szegényes körülmények között éltünk Budapesten. Apám ‘56 után munkatáborba került, ahonnan két év után szabadult, de mint az várható volt, nem az az apa, nem az a férfi tért vissza hozzánk, akit egykor elvettek tőlünk… Csontsoványan, keserűen, túlfűtött indulatokkal, megtörten tért haza. A valaha köztiszteletnek örvendő kéményseprőmester apám egy senki lett. Nem a mi szemünkben, a sajátjáéban. Egyedül a Szikra nyomdában kapott éjszakai munkát. Reggelente jött haza, akkor pedig másra sem vágyott, csak aludni. Így hát volt is apám, meg nem is. Nem volt közünk egymáshoz, láttam és éreztem rajta az élet terheit, a súlyt, amely két kézzel nyomta a föld felé a vállait. Pedig Komlón még szép volt együtt, ott volt az egyetlen és legkedvesebb emlékem vele, amikor közösen készítettünk egy csapágyas fa rollert.  Sosem tudtam meg, mi történt vele, hogy miért nem tudott újra szeretni… Ezt a titkot magával vitte. 
Anyám az ellentéte volt. Amikor a legnagyobb reménytelenségben és kétségbeesésben éltünk, ő akkor is tudott szeretni és ölelni. Mellette lenni mindig meleg és békés érzés volt. Amikor apámat elvitték, egyedül tartott el minket, de hogy miből, azt máig nem tudom. Egy szobában laktunk a nővéremmel hárman, ahol nemigen telt másra, csak krumplilevesre és zsíros kenyérre. 

Kép

Kása Béla családja 1956-ban - Kép: Kása Béla

De akkoriban már volt egy világ, amelyben örömömet leltem: a rock and roll és a beatzene. Csak néhány utcányira volt tőlünk a Szent István park, amely meg is jelenik Fenyő Miklós egyik (sőt több) számában: „A Szent István park hősei legendás nagyvadak, Texas zászló, bőrdzseki, de a szívük egy maradt.” Ámulattal figyeltük őket, a nemrég hazatért Fenyő Miklóst, és a parkban a zenéjükre rongylábazó fiatalokat. „A barátaimmal saját gitárokat készítettünk, fából kivágtuk a testét, szereztünk hozzá pickupokat. Majd miután 1965 nyarán Vajszlón diákmunkásként az erdészetben lovat vezettem és facsemetéket egyeltem, az ezért kapott 300 Ft-ot a nővérem egészítette ki 600-ra, így végre megvehettem az első és egyetlen orosz dobgitáromat. Mondhatni ekkor kezdődött a zenei pályafutásom. Ezt a bontakozó fővárosi zenés tinilétet szakította meg váratlanul a kényszerű kivándorlás.”* 

Egy jobb élet reményében egy szál bőrönddel indultunk neki a nagyvilágnak. 

Mivel anyám német származású volt, viszonylag könnyedén megkaptuk a kivándorlási engedélyt az akkori NSZK-ba. A szüleim a francia határ közeli Rastattban telepedtek le, míg én egy bentlakásos iskolába kerültem, a nővérem pedig a nagybácsink ruhatisztító szalonjában kezdett el dolgozni. Háromfelé szakadtunk. Én egy olyan faluba kerültem egyedüli magyarként, amely tele volt árva gyerekekkel. Így tizenhárom évesen nemcsak hontalan lettem, hanem „árva” is. Nincstelen. Szinte megsemmisültem. Egy szót sem értettem abból, amit körülöttem beszéltek, amit nekem mondtak. Csak kitalálni tudtam, mikor mit akarnak, hogy mi történik, mikor küldenek ki a zuhogó esőbe, a sárba krumplit szedni. Szörnyű volt elviselni, hogy én nem értem az ő nyelvüket, ők pedig az enyémet. Majd legyintettek: „jó, ez egy kis hülye gyerek”. 

Szenvedtem. Túléltem. Azt képzeltem, egy kiképzőtáborban vagyok, de ez az elképzelés sem mentett meg az önpusztító gondolatoktól. Menni akartam, el innen, el ebből a rám kényszerített életből. Egy általam szeretett életet hagytam ott, Budapesten, ezért a pokolért.  Mardosó honvágyam volt, hiszen Budapesten már zenekarunk volt, gitároztunk, udvaroltunk, barlangásztunk, és nagyokat álmodtunk. Itt még álmaim sem voltak a takaró alatt, amely olyan rövid volt, hogy kinyújtózkodni sem tudtam. Itt merült fel bennem először a gondolat: „vajon vannak még a világon olyan nyomorultak, mint én?” „Két évig tartott ez a szótlanságom, minden visszafelé fejlődött, befelé fordultam. Egy évig meg se tudtam szólalni. Aztán meg már nem akartam. Újabb egy évnek kellett eltelnie ahhoz, mire beszélgetni mertem.”* 
1968-ban kezdődtek számomra a „kastlis” évek. Ekkor kerültem Burg Kastlba, abba a magyar nyelvű gimnáziumba, amely évtizedekig az egyetlen volt Nyugat-Európában. Olyan volt számomra ez a hely, mint a katonaság, mégis hálát érzek, mert az itt szerzett barátokkal olyan szoros szövetség alakult ki köztünk, hogy most, ötven évvel később is tartjuk a kapcsolatot, és ha találkozunk, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk.  

Ebben a bencés rendi kolostorban két életre szóló ajándékot kaptam, mielőtt eltanácsoltak az iskolából: barátokat és a fényképezés szeretetét. 

Kása Béla fotói

Egy különálló épületben volt egy eldugott sötét szoba, egy néhai barkácsoló, amely kiesett a figyelem hatósugaraiból, amit nem használtak semmire – ezt rendeztük be zeneszobának. Lópokrócokkal szigeteltük le az ajtókat, ablakokat, és ide bújtunk el zenélni, beszélgetni, cigarettázni. A zenekarunk basszusgitárosán keresztül ismerkedtem meg a fotózással, neki ugyanis a második emeleten, a folyosó végén volt egy kis laborja: egy vízcsappal, nagyítóval és tálakkal. Ez annyira tetszett, hogy nem sokkal később édesanyám csomagjait, amelyekből minden hónapban egyet küldhetett, hármat, amelyek tele voltak élelemmel, elcseréltem egy fényképezőgépre. Inkább nem ettem, de kellett nekem az a gép! „Azzal kezdtem el fényképezni. A többiek meg élvezték. Az iskolában én készítettem a legjobb képeket. Ez nekem is örömet és sikerélményt adott, úgyhogy lassan megérlelődött bennem a gondolat, hogy fotós leszek.”* …hogy mindenkiben meglátom a szépet. Hogy elfogadom az embert olyannak, amilyen. Amilyennek mutatni akarja, amilyennek hiszi magát. Nem bírálok, de rettentően bírom, ha valakinek karaktere van, ha mer kitűnni, ha elfogadással viseli a „hibáját”. A nagy orr, az elálló fülek, a ráncokból előbuggyanó vigyor – mind szép, ha mélyebbre látsz. 
Miután eltanácsoltak, 1970-ben Karlsruhéba, egy német kisvárosba költöztem Zsuzsához, a nővéremhez, aki beajánlott egy helyi fotóstúdióba. Azt hittem, most aztán fene jó dolgom lesz, hogy egyből a fényképezőgép mögé kerülök. Hát, nagyon nem így történt. Sepregettem, kávét főztem és cipekedtem. Csak és kizárólag a szamárlétra megmászása után fotózhattam, de ez így van rendjén, nem zavart. Így annál inkább értékeltem, amikor odakerültem. Reklámfotózással kezdtem – amit akkor készítettem a Toffifee-ről, még ma is használják. Itt, az irodában dolgozó stylist hölgy, Elke ajánlott be Ulrich Collinghoz, Düsseldorfba. Megmutatta neki a fotóimat, majd néhány nappal később azt mondta: „Pakolj, Béla, holnap indulsz Düsseldorfba!” Két-három évet dolgoztam Colling fotóstúdiójában, ezek igen kemény évek voltak, de legalább fejlődtem, pénzt kerestem, és nem éheztem. Utána végeztem el a kölni képzőművészeti főiskola fotószakát.  

Majd eljött az év, amely megváltoztatta az életem: 1973-ban „kastlis”  barátommal, Deréky Gézával stoppal nekiindultunk Erdélynek, amelytől soha többé nem tudtam elszakadni. 

A kegyetlen, lélekölő évek után, amelyek során szinte megszokta az ember – már ha ezt egyáltalán meg lehet szokni –, hogy kitaszítottként él, hogy „nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám”**, egy olyan világba csöppentünk, ahol kedvesek voltak a szavak, barátiak a kezek, és nagyvonalúak a szívek… Amint átléptük a magyar–román határt, és megérkeztünk Nagyváradra, mindenki magyarul beszélt. Az első éjszakát a Körös partján töltöttük, de nem sokkal később máris összebarátkoztunk velünk egykorú fiatalokkal, akik kérdezték, hogy hol alszunk… Nem tudtuk. „Gyertek el hozzánk, alhattok nálunk!” És másnap reggeli várt minket, illetve Kolozsváron is egy-két szó, és máris barátokká fogadtak. Pedig a hosszú, kócos hajunkkal olyanok voltunk, mint a huligánok. Minden okuk meglett volna a bizalmatlanságra, mégis olyan volt, mintha haza kerültem volna, egy olyan hazába, amilyenre mindig is vágytam. „Fehér lovak legeltek a gyönyörű, mesebeli tájban, a csörgedező patakban egy klottgatyás srác rákászott. Nem messze turistaház, ahol egy végtelenül kedves 40-es hölgy (akit mi akkor öregasszonynak láttunk), mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, beinvitált bennünket. Öt napig biztos maradtunk, annyira elvarázsolt ez a környezet. Ez volt számunkra az igazi erdélyi belépő.”*  
Marosvásárhelyen is elfogadással és kíváncsisággal fogadtak minket, farmeres, nagyvárosi legényeket, „onnantól járhattuk a Maros táncegyüttessel a környező falvakat, az előadásokon szinte szétrúgták a művelődési házakat. Majd fellépés után hátul várta őket – és minket – a »terülj-terülj, asztalkám«.”* Majd ajánlás révén felkerestük a későbbi Muzsikás együttest megalapító Csoóri Sándort. De nem találtuk, azt mondták, épp dolga van, ezért taxival Székről elment Mérába, egy kalotaszegi faluba. Meg is lepődtünk, milyen jól megy neki, taxival utazik… Ekkor tudtuk meg, hogy a taxi a kocsit jelenti, ahogy a murok a sárgarépát, a magyaro a krumplit.  Őt várva ismertük meg az akkor még tizenéves Ilka Gyurikát, aki ma már legendás prímás. „Este muzsikálunk, gyertek ti is!” – invitált minket, s onnantól kezdve minden este szólt a zene. Fergetegeseket mulattunk.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Széken, egy lakodalom után készítettem az első fotómat István Sándorról és feleségéről, Babos néniről. Sándor bácsi mesélte, hogy egy kétnapos lakodalom után annyira fáradt, hogy napokig nem tud aludni, csak forgolódik, a konyhában üldögél, és egyik cigarettát szívja a másik után. Megkértem, hogy mutasson valamit a kontrán, közben felvételt készítettem. Majd kimentünk a ház elé, csináltam róluk egy fotót, a polaroidot pedig odaadtam nekik. Úgy örültek, hisz addig sosem készült róluk fénykép.  

Ekkor villant be, hogy miért nem fényképezi ezeket az embereket senki?  

A világ nem tud róluk semmit… Hogy ilyen silány, szakadt és egyszerű hangszereken úgy tudnak játszani, hogy a szívünk belesajdul. Százévesnek tűnő hangszereikkel esküvőket muzsikáltak végig, és könnyeket csaltak a szemünkbe.  

Milyen jó lenne, ha megmaradna róluk valami… legalább egy fotó! Akkor is voltak már gyűjtők, de ők a hangot örökítették meg, ám azt, hogy ki játssza, hogy ki van a hang mögött, nem. Engem soha nem a nyomor érdekelt, hanem maga az ember, az, ahogyan dolgozik, ahogyan szenved, ahogyan túlél, ahogyan élvezi a muzsikát. Együtt vágtam velük a fát, ha kellett, kaszáltam, állatokat etettem, segítettem nekik a ház körül – így kialakult köztünk egy bizalom. Amikor visszatértem hozzájuk, mindig vittem egy kis kávét, szappant, cukrot, hegedűhúrokat, ha kellett, villanykörtét. Akkor már a német Stern hetilapnak és a GEO magazinnak is dolgoztam, így volt miből adnom nekik. Amikor megkérdezték, miért is csinálom ezt, hogy miért vagyok ilyen hosszú ideig, hónapokon át távol a gyerekeimtől és a feleségemtől, a válaszom ez volt: én ezt tudom csinálni. A fotózáshoz értek egyedül, és valamennyire a zenéhez. Érdekeltek az erdélyi cigány muzsikusok, meghallgattam őket, megörökítettem az arcukat. És ők szívesen meséltek, szívesen látták viszont magukat a fényképeimen, amelyek, valahányszor visszatértem hozzájuk, mindig ott díszelegtek a szoba egy központi, szem előtti pontján a kredencen. A róluk készült felvételekből Taliándörögdtől Los Angelesig több mint hetven helyen volt kiállításom. És az emberek csak álltak, és néztek: ilyen világ is létezik még valahol? 
Évekkel később, 1998-ban Bethlenfalvy Géza, a Magyar Intézet volt igazgatója hívott meg Indiába a Vándorcigányok című kiállításommal.  

Negyvenhat évesen egyenesen India legmélyebb részébe, Delhi piacára vitt, ahol az állatok vére vörösen folydogált a kanálisokban, és olyan bűz terjengett, amelytől majdnem elájultam. 

Géza irodájában volt egy könyvespolc, és amíg telefonált, leemeltem onnan egy fekete-fehér könyvet, „azt a mindenit!”, éreztem. Felírtam az ott látott népcsoport és egy-két falu nevét, mert nem tudtam, mi mit jelent… Így jutottam el a pakisztáni határhoz közeli településre, Bhujba. A sötét bőr mellett vakítófehérnek tűnő turbános, magas férfiak és az állig felékszerezett, érzékien tetovált nők látványa megfogott, ők voltak a gujarati nomád pásztorok, a rabarik.  

Kép

Kása Béla - Kép: Vavrik Dóra

Hogy mindezt megtehettem, láthattam és jelen lehettem, annak köszönhető, hogy állt mögöttem egy nő, a feleségem, aki sokáig bírta az én vándoréletem. A közös életünket egy tanyán kezdtük, egy áram nélküli vályogházban gémeskúttal, amelyből az ő kezei teremtettek otthont. A legnomádabb körülmények közepette is vagányul, a gyerekeinket maximálisan ellátva nevelte fel… Sokszor egyedül, nélkülem. Szerettem hazatérni, de a véremnek nem tudtam parancsolni, s mindig újból útra keltem. Megértettem, amikor harminchat év után azt mondta, elég. Őszinte szerelem volt a miénk, hálával gondolok rá örökké. A gyerekeim ma már hozzám is közel vannak: Kelemen fiam a mellettem lévő faluban él négy gyermekével, Róza lányom közel hozzám, ugyanabban a faluban lakik széki férjével, a legkisebb pedig Bíborka, aki ugyanolyan csavargó, mint én, most Skóciában van.
Ma is útnak indulok, ha kell, ha lehet, egy szál ruhában, egy hátizsákkal, a kedvesemmel… Hetvenévesen is hív a világ, a látni, tudni és megismerni vágyás. Hogy láthassam, „vajon létezik-e még olyan a világon, ami könnyeket csal a szemembe”. És a válaszom minden elindulás és hazatérés után az, hogy IGEN. Megtapasztaltam: az élet nehéz, nemcsak itt, máshol is, még sincs ennél szebb!  

*Részletek Jávorszky Béla Szilárd Kása Béla fotográfus című könyvéből.
** idézet József Attila Tiszta szívvel című verséből. 
A történetet Kása Béla fotóművész emlékei alapján írta Kosztin Emese.  
A fotók szerzői jogi védelem alatt állnak. 

Sevcsik Annát a Babagenetika Egyesület alapítójaként sokan ismerik. De kevesen tudnak arról, hogy néhány éve plasztikai sebészkés alá feküdt, hogy öt gyermek szoptatása után megnőtt melleit kisebbíttesse. A Spirituszban hátfájásáról, gátlásairól és a döntés meghozataláról is mesél, de az első elrontott műtét utáni csalódottságába és a helyreállító operáció okozta örömébe is beavatja a hallgatót. Ahogy ugyanis Dr. Debreczeni Bélától megtudhatják: minden műhiba helyreállítható, és minden esztétikai helyzetre van megoldás. Bátorító és véleményformáló beszélgetés a plasztikai műtétekről.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője. A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Az ünnepkör végén, pontosabban vízkereszt ünnepén illik a karácsonyfát is leszedni. Én azonban saját liturgikus naptár szerint élek, vagyis a hónap közepén (a névnapomon) vagy a végén (a születésnapomon) szoktam elvégezni e barbár rituálét. 

Az egyik esztendőben azonban a fa nem adott nekem ennyi időt. Már az ünnep első napjaiban zöld tűlevélzápor hullott a szobára, a karácsony éke pedig inkább hasonlított egy szomorúfűzhöz, mint fenyőfához. Megtépázott volt és esengő. Január végi – január elején. Fájó szívvel álltam meg előtte, még beszéltem is hozzá. Valami olyasmit, hogy többet vártam tőle, és hogy azt hittem, elkísér még ebben a hónapban, velem lesz, ahogyan „szokott”, a szürke és zord januárban. Korholtam szegényt, csalódtam benne. Ő pedig szégyenkezve és erőtlenül lógatta az ágait, néhány piros gömböt már el is ejtett. Feladta. 

Megsajnáltam. Ha nem szúrt volna annyira, tán meg is ölelem. Megértettem, az ideje lejárt, nem kínozhattam tovább. Lassan, komótosan szedegettem le róla a harangocskákat, angyalkákat, szaloncukrokat (szaloncukorpapírokat). Elbúcsúztam tőle. Mai, divatos szóval élve: elengedtem. Ám a kis fa nagy űrt hagyott maga után, még napokig nem találtam a helyem a lakásban. Hiányzott, sivár lett nélküle a szoba. Túl korán (vagy hát mégiscsak időben) befejeződött az ünnep, én meg csak ténferegtem a színes égők, a fenyő gyermekkori karácsonyokat idéző illata nélkül. 

Aztán egyik reggel hó esett, és a sejtelmes köd felszállt. Az ünnep meleg fényeit felváltotta egyfajta józanabb világosság. A szobából már nem hiányzott semmi, vagy legalábbis nem úgy, hogy fájt volna. Munkába indultam. Egész álló nap arra gondoltam, hogy január hatodik napja valójában az év első napja. Ma kezdődik el „valami”, persze nem tudtam, hogy mi. És nem is történt semmi különös. 

Estefelé azonban ismeretlen neszekre lettem figyelmes. Közeledő lépteket hallottam, valakik épp az én ajtóm előtt verték le a havat a lábukról. Füleltem, figyeltem. És egyszer csak ezek a „valakik” becsöngettek. Míg a kulcs után nyúltam, belém hasított a felismerés, hogy egész nap (vagy talán egész életemben) őket vártam. Ajtót nyitottam. Csakugyan ott álltak előttem, hárman voltak. Három sohasem látott ismerős. „Végre megjöttetek”, mondtam nekik. „Végre, hogy beengedsz minket”, felelték ők bölcs mosollyal. És koronáikat a nagykabátjaikkal együtt az előszoba fogasára akasztották. 

Női karrier mint olyan, csupán néhány évtizede létezik, de ma már a munkavállalásban az anyagiak mellett a karrier és az önmegvalósítás szerepe is egyre nő. A statisztikák ennek ellenére is azt jelzik, hogy a legtöbb országban a nők karrierlehetőségei jelentősen különböznek a férfiakétól. A helyzetet jól mutatja, hogy eleve kevesebb nő dolgozik, viszont ők általában többet – mégis kevesebbet keresnek. A vezetői pozíciókban a nők aránya jellemzően alacsonyabb, aminek hátterében általában az áll, hogy miközben rájuk hárul a munka és a magánélet összeegyeztetésének terhe, az ilyen posztoknál sokszor még kevésbé van lehetőség a rugalmas munkavégzésre, a váltott, otthoni munkamegosztásra. Mindeközben a nők életében sokkal többet számítanak azok az időszakok, amelyek pusztán a „női létből” adódnak. Klasszikus példa erre, amikor a gyerekvállalás miatti többéves kiesés után a nők eleve nehezebben tudnak visszatérni a munkahelyükre, kevésbé képesek visszailleszkedni a munka világába. 

Előny vagy hátrány? 

A nők karrierjük során olyan nehézségekkel is találkoznak, amely a női neveltetésből, a társadalmi szerepeknek való megfelelésből adódik. Például hogy a lányokat arra nevelik, hogy kedvesek, szerethetőek, türelmesek legyenek. Ami persze szép dolog, de vezetői beosztásban nem szerencsés, ha a főnök elsődleges célja az, hogy elnyerje mindenki szeretetét, átvállalja a másik munkáját. Hiába ösztönös ez, a bajbajutottakat sem kell automatikusan védelmezni, mindig fel kell mérni ennek jogosságát. Ha ugyanis szó nélkül hagyjuk a hibákat, rossz szokásokat, akkor azzal csak megerősítjük az amúgy helytelen viselkedést. Az is gyakori, hogy a nők ezt a késztetést felismerve túlkompenzálnak, ellensúlyozni kívánják tulajdonságaikat azzal, hogy hidegnek és ridegnek, a kelleténél szigorúbbnak mutatkoznak. Mert egyszerűen félnek attól, hogy ha kiderül „gyengeségük”, akkor azt a munkatársak, beosztottak kihasználják. Emiatt fontos, hogy a női vezetők (és persze a férfiak is, de a nők általában nehezebb helyzetben vannak) asszertív kommunikációra törekedjenek. Ezzel a megoldással érdekeinket úgy tudjuk érvényesíteni, hogy közben a beosztottakat, kollégákat nem nyomjuk le, de alájuk sem rendelődünk. 

Kedvesen, de határozottan 

Az asszertív kommunikációnak öt fontos lépése van, az első, hogy a helyzeteket mindig tárgyilagosan mutassuk be. Például ha egy munkatárs már sokadszorra késett a héten, akkor ezt mondjuk el neki, de csak tényszerűen, kommentárok nélkül. A következő lépés az úgynevezett énközlés, amelynél azt kell elmondanunk, hogy mit érzünk a helyzettel kapcsolatban. Például hogy az a benyomásunk, számára a pontosság nem annyira fontos, mint nekünk vagy a többi kollégának. Nem szabad elhagyni a harmadik lépést sem, amelyben megértésünket, empátiánkat fejezzük ki. Tehát el kell mondani: tudjuk, hogy mostanában nehéz a családot és gyerekeket összeegyeztetni a munkavégzéssel, ezzel a problémával magunk is találkozunk, de léteznek erre megoldások. Negyedik lépésben azt kell a munkatárs tudomására hozni, hogy mit szeretnénk tőle kérni. A példaként használt helyzetben azt, hogy a jövőben jobban figyeljen a pontos érkezésre. A beszélgetést záró ötödik lépésről sem szabad elfeledkezni, amelynek során azt kell a kollégával tudatni, hogy mire számítson, ha a helyzet nem változik. Például hogy a kiesett időt pótolnia kell, vagy le kell vonni a fizetéséből. Ez az ötlépcsős kommunikációs módszer a legkülönbözőbb problémák megoldását segítheti anélkül, hogy annak káros következménye lenne, rontaná a munkahelyi hangulatot. 

Az apakép és a főnök 

Gyakori probléma az is, hogy a nők a ranglétrán felettük álló férfiakban egyfajta apaképet keresnek. Viszont ha a főnökre apafiguraként tekintünk, akkor olyan elvárásaink lehetnek vele szemben, amelyeknek nem fog megfelelni, ráadásul az sem lesz világos számára, miért viselkedünk vele furcsán. A lefelé történő kommunikációval is óvatosan kell bánni, az ugyanis szintén árthat a női karriernek, ha a munkatársaknak túlzottan kitárulkozunk, megosztjuk velük személyes ügyeinket, dilemmáinkat. Persze lehetnek barátságok úgymond házon belül, de az „egyszerű” kollégáknak nem jó ötlet mindent elmesélni, mert azzal egyrészt visszaélhetnek, másrészt azt a látszatot keltheti, hogy a vezető gyenge. Kitárulkozni a felettes felé sem szerencsés, mert ő tekintheti ezt olyan vészjelzésnek, ami miatt igyekszik megóvni bennünket a további stressztől, a komolyabb munka jelentette kihívásoktól. Látszik tehát, hogy nagyon vékony mezsgyén kell egyensúlyozni, a sikerhez pedig a munkahely támogatása is elengedhetetlen.  

Figyelni a családra 

A nők karrierjét a vállalatoknak is segíteniük kell, még akkor is, ha ez a cégek részéről is áldozatot kíván. A magyarországi Tescónál például világviszonylatban is magas a nők aránya a vezetők között, de úgy gondolják, hogy ennek még jobban igazodnia kell a lakosság és a felsőoktatásban végzettek nő-férfi arányaihoz. A cégnél jelenleg a munkaerő 67 százalékát adják a nők, míg a felsővezetők és igazgatók körében 44 százalékos ugyanez az arány. A további javulás érdekében a vállalat mindent megtesz azért, hogy beosztástól függetlenül egyenlő lehetőséget biztosítson a nők és a férfiak számára, ezt a munkatársak beszámolói is alátámasztják. Szederkényi Dóra, a cég mezőkövesdi áruházvezetője például kiemeli, hogy az életében nagyon meghatározó volt a gyermeke születése, és mivel a munkája rugalmasan végezhető, így minden a gyermeke számára fontos eseményen részt tud venni. Farkas Renáta jelenleg bolti eladó, a munkakeresés során pedig alapvető szempont volt számára, hogy olyan helyet találjon, ami összeegyeztethető a családdal. Boltvezetője olyan munkaidő-beosztást biztosít számára, ami lehetőséget teremt arra, hogy kislányával minőségi időt tölthessen. Részt tud venni a vállalati képzéseken is, amelyeknek köszönhetően magasabb pozíciókat is megpályázhat, ebben főnökei is támogatják. Hosszú távú célja, hogy előbb műszakvezetői, majd boltvezetői pozíciót töltsön be a cégnél. (x)

Szatócsból szűcs, majd a filmipar alapítója 

A zsidó gyökerekkel bíró Zukor Adolf a Zemplén vármegyei Ricsén született 1873. január 7-én: apja szatócsboltot vezetett és a környező földeken dolgozott, míg anyja egy németes műveltségű, jómódú család gyermeke volt. Az elemi iskolát Mátészalkán végezte el – innen vándoroltak ki néhány évtizeddel később Tony Curtis szülei is Amerikába. Zukor nem jeleskedett a tanulmányok terén, így szülei elvesztése után Abaújszántóra került, ahol anyai nagybátyjának vegyeskereskedésében kezdett dolgozni inasként. Bátyja, Kálmán a családi hagyományokat követve rabbivá vált.  

Lugosi Bélához és Kertész Mihályhoz hasonlóan ő is igen korán, 15 éves korában vette nyakába a világot: kalandvágya egészen az Egyesült Államokig, New Yorkig hajtotta, ahova mindössze az árvasági ellátását, 25 dollárt vitt magával a kabátzsebébe varrva. Angolul ekkor még egyáltalán nem beszélt.  

Kezdetben kifutófiúként dolgozott, majd egy szőrmebolt előtt sepregetett heti 2 dollárért. 

Kitartó munkájának köszönhetően hamarosan az üzlet falai közé is beengedték, ahol kitanulta a szűcsmesterség csínját-bínját, így 19 éves korában Chicagóba költözött, és megalapította saját szőrmekereskedését. Az üzlet bejött, egy évvel később már 25 főt foglalkoztatott, Zukor pedig elegendő haszonra tett szert ahhoz, hogy kiváló üzleti érzékét tovább kamatoztassa.  

„Nézz egy kicsit előre, és merj kockáztatni!” 

Adolph Zukor már a húszas éveit taposta, amikor életében először látott filmet. Ekkor még bőven a hetedik művészet hajnalán jártunk, így nagy valószínűséggel egy Edison-féle pénzbedobós filmautomatába, egy kinetoszkópba kukucskált bele, amihez lábujjhegyre kellett állnia, tekintve, hogy mindössze 165 centiméteres magassággal áldotta meg az ég. Az anekdota szerint azonnal megragadta a mozgókép – egyáltalán nem művészeti, hanem kizárólag üzleti szempontból. 

Így 1904-ben a szőrmebizniszből befolyó hasznát egy nickelodeonba fektette. Ez a későbbi filmszínházak egyszerű, filléres elődjének tekinthető, ahol néhány perces, rendszerint szórakoztató némafilmeket játszottak. Egy későbbi interjújában Zukor így emlékezett vissza az üzleti szempontból látnoki pillanatra: „Ha sikert akarsz elérni, csak meg kell értened, mi történik az országban. 1900-1910 között 9-10 millió bevándorló érkezett Amerikába. A nickelodeonok újak voltak, olcsók, némák, és épp ezért az angolul nem tudó tömegek is élvezhették őket.” 

Zukornak igaza lett: a hetedik művészet felszállóágban volt, és bár Thomas Edison trösztje, a Motion Pictures Patents Company ekkor még jócskán uralta az ipart, a feltörekvő magyart semmi nem állíthatta meg. Marcus Loewvel társult, aki szintén a szőrmekereskedésről nyergelt át a mozgóképre: mozihálózatot építettek ki, majd Zukor 1912-ben hatalmas és kockázatos üzleti lépésre szánta el magát.  

Kizárólagos forgalmazóként hozta be az országba az Erzsébet királynő című egészestés presztízsfilmet.  

A francia alkotás Európában nem aratott osztatlan sikert, viszont a főszerepet játszó, világhírű Sarah Bernhardot a tengerentúlon mindenki látni akarta. Zukor 35 ezer dolláros befektetése így 200 ezer dollárnál is többet fialt, a tekercseket pedig az egész USA-ban utaztatták.  

Aki megteremtette a sztárrendszert 

A magyar származású üzletember egyértelműen a címszerepet alakító színészlegendának tulajdonította a sikert, így a sztárokra épülő üzleti szemléletet a későbbi befektetései során is megtartotta. Még abban az évben megalapította a Famous Players in Famous Plays elnevezésű vállalatát. A hangzatos elnevezés remekül tükrözte Zukor vállalását, miszerint a filmiparban szinte úttörőként vállalkozott arra, hogy népszerű színdarabokat és regényeket vigyen vászonra ismert arcok közreműködésével, méghozzá egész estés formátumban. „Nem tudták eldönteni, hogy elmegyógyintézetbe vagy szegényházba kerülök majd” – emlékezett vissza a reakciókra, amelyek a kockázatos üzleti döntését övezték. A kor legígéretesebb rendezői közül Edwin S. Portert szerződtette, emellett Broadway sztárokat csábított át a film világába: többek között ő fedezte fel a korai némafilm varázslatosan bájos üdvöskéjét, Mary Pickfordot is. A cég 1914-ben már évi 30 film gyártására alkalmas stábbal és eszköztárral bírt, a Broadwayn pedig egy 3500 férőhelyes, Standard névre hallgató mozipalotát birtokolt. 

Adolph Zukor fektette le a Hollywoodra a mai napig jellemző sztárrendszer alapjait. A kor nagyjai közül neki dolgozott a Zorróként és Robin Hoodként legendássá vált Douglas Fairbanks, a lengyel származású Pola Negri, a démoni szépségű Gloria Swanson, valamint a hiteles és természetes játékáról ismert, kétszeres Oscar-díjas Gary Cooper is. Mivel birodalma legékesebb koronaékszerei voltak, Zukor kizárólagossággal szerződtette őket a cégéhez.  

Ez azt jelentette, hogy más stúdiók ajánlatait nem fogadhatták el, csak neki dolgozhattak. 

Narancsraktárból Álomgyár 

Bár vállalata kezdetben New York-i székhellyel működött, Zukor a nyugati part felé kacsingatott, ott ugyanis jóval alacsonyabb áron tudott ingatlant vásárolni, munkaerőt alkalmazni, emellett a napsütéses órák száma is jobban kedvezett a filmforgatásnak. Így 1913-ban kibérelte egy narancsfarm gazdasági épületét Los Angeles külvárosában – ez lett az egyik legelső stúdióépület a filmipar későbbi fellegvárában, amit ma Hollywood néven ismerünk.  

A kérlelhetetlen tárgyalási stílusáról hírhedtté vált üzletember tovább bővítette vállalkozását: 1916-ban cége egyesült a Jesse L. Lasky Feature Play Company-vel, majd szemet vetett a filmipar legnagyobb forgalmazócégére, a legendás Paramount Pictures-re is. Bár a tulajdonos, William Hodkinson visszautasította Adolph Zukor összeolvadásra tett javaslatát, a magyar származású „self-made man” egy kegyetlen fogással kiütötte őt a nyeregből, s partnereinek nagy részét kivásárolva rátette a kezét a Paramountra is.  

Ezzel a filmipar mindhárom szegmensében óriássá vált: egyaránt belefolyt a gyártásba, a forgalmazásba és a mozihálózatokba is.  

Zukor virágzó filmbirodalmat épített, és a Paramount eleinte jól vette az elébe gördülő akadályokat: gond nélkül álltak át némafilmről hangosra, az első világháborút követő csökkenő kereslet ellenére is képesek voltak továbbterjeszkedni. A nagy gazdasági világválság és a túlságosan vakmerő bővülés azonban csaknem a csőd szélére juttatta a vállalatot, így a vezetőség jelentős részét menesztették, de Zukor az igazgatóság tagja maradhatott. Később a filmipar ágazatainak törvényi szétválasztása, majd a televízió térnyerése jelentett új kihívást, de a mozgóképes mogul számára ez is inkább újabb lehetőséget jelentett. A negyvenes években befolyást szerzett az egyik legnagyobb televíziótársaságnál, az ABC-nél.    

A csendes különc, aki mindvégig hű maradt gyökereihez 

Adolph Zukor igen szép kort élt meg, amiben az is nagy szerepet játszhatott, hogy az utolsó napjait is aktívan töltötte. 1976. június 10-én délután lefeküdt szunyókálni, majd nem kelt fel többé – 103 éves volt ekkor. Hollywoodban a 80. és a 100. születésnapját is egy hatalmas gála keretében ünnepelték meg, noha ő és a felesége – a szintén magyar származású Lottie Kaufman – botrányoktól és nagyzolástól mentes, egyszerű életet éltek. 

Bár tárgyalási stílusa és üzleti érzéke híresen kegyetlen volt, kollegái halk szavú, kimért és magába forduló emberként emlékeztek vissza rá. Vezetéknevéből kiindulóan Sugarnek (vagyis „cukornak”), Adolph bácsinak, valamint Különcnek becézték, alacsony termete miatt ugyanis rendkívül halkan és gyorsan mozgott, amivel rendszeresen a frászt hozta a környezetére.  

Magyar gyökereire mindig is büszke volt. Ebben nagy szerepet játszhatott az is, hogy úgy tartotta, származása nagyban segítette boldogulását a bevándorlók által működtetett amerikai filmiparban. Feleségével rendszerint magyarul társalogtak, ha pedig a filmmogulnak rossz napja volt, Lottie hazaküldte a szakácsokat, és maga ment be a konyhába, hogy valamilyen magyaros ínyencséggel lepje meg őt. Több ízben ellátogattak nemcsak Budapestre, de Zukor szülőfalujába is, ahol 1928-ban felújíttatta a református templomot, finanszírozta a mai napig látható Juhász-kutat, iskolát és nevelői lakást építtetett, valamint segítette a közösség leégett malmának újraépítését.  

Az anekdota szerint minden Ricsén esküdött párnak 25 dollár nászajándékot küldött, hiszen ő is pontosan ekkora összeggel alapozta meg a szerencséjét a tengerentúlon. 

A hollywoodi filmipar alapjainak lefektetéséért 1949-ben életműdíjjal jutalmazták az Oscar-gálán. Aranyszobrocskájára a következő felirat került: "az amerikai játékfilm atyja”. 

Egy külföldi munkavállalás, a vele járó kiköltözés, az országváltás az egész családot érintő óriási változás. Hogyan születik meg önöknél egy ilyen döntés?  

2015-ben a portugáliai kiküldetés előtt a férjemmel közösen hoztuk meg a döntést. Fontosnak tartottuk, hogy olyan kultúrájú országba mehessünk, ahol mindannyian biztonságosan tudunk integrálódni az új közegbe. Akármennyire szakmaorientált vagyok is, csak úgy tudom megfelelően végezni a munkám, ha teljesen nyugodt lehetek abból a szempontból, hogy a család többi tagja is megtalálja a helyét az új körülmények között. Anyaként mérlegelnem kellett, hogy az akkor ötéves kisfiam hogyan fogja kezelni ezt a változást.  

Szerencsére a saját tapasztalataimra támaszkodhattam ebben a kérdésben, mivel én ugyanebben az életkorban kétszer is váltottam országot és kultúrát.  

A mai napig emlékszem rá, hogyan életem ezt meg gyerekként, milyen nehézséggel járt, és mik voltak a pozitív hozadékai. Tudtam, hogy a kisfiam hasonló beállítottságú, mint én, és a jelleméből fakadóan meg tud majd birkózni a helyzettel. Szerencsére ez be is igazolódott, és most, hat évvel később, a kanadai pozíció felvetődése kapcsán már őt is bevontuk a döntéshozatalba.  

Hogyan boldogult a kezdeti időkben a portugál üzleti életben? Találkozott bármivel, amit szokatlannak talált?  

Nagyon élveztem, hogy a korábban felhalmozott elméleti és gyakorlati tudást a külpiacon tudom kamatoztatni. Nagy önállóságot kaptam a munkámban, és igyekeztem minél kézzelfoghatóbb eredményeket elérni. Fontos tudni, hogy Portugáliában az üzleti vezetők zöme férfi. Ugyanakkor, ha az ember lánya kellő felkészültséggel jelenik meg a tárgyaláson, kivívhatja a tárgyalópartnerek elismerését. Nem éreztem hátrányát annak, hogy nőként tárgyaltam, egyetlenegy dolgot viszont nagyon gyorsan meg kellett tanulnom. Az ember ne menjen Portugáliában üzleti tárgyalásra úgy, hogy nem tud a focis témákhoz hozzászólni. Az első időben az estéimet azzal töltöttem, hogy megtanultam, melyek a vezető csapatok Portugáliában, mit értek el a nemzetközi bajnokságokon és így tovább. Előfordult, hogy a bizalmat megalapozó téma az volt egy megbeszélésen, hogy milyen magyar vonatkozású futballtörténelmi kapcsolódások fedezhetők fel az országaink között.   

Mennyire különböznek egymástól a magyarok és a portugálok?  

Igazság szerint sokkal több hasonlóságot fedeztem fel, mint különbséget. Bár a két ország földrajzi pozíciója, partnerköre és gazdasági irányultságai jellemzően eltérnek, a népesség közel azonos, továbbá Portugália hazánkhoz hasonlóan számos történelmi viszontagságon ment keresztül.  

Úgy érzem, a portugálok lelki beállítódása hasonlít a miénkhez, jellemző rájuk a generációkon át öröklődő, pozitív értelemben vett szentimentális attitűd. 

Milyen nehézségek vetődtek fel a beilleszkedésben?  

A legnagyobb kihívással talán a kisfiam szembesült. Ő nagyon kommunikatív gyerek, aki megszokta, hogy a figyelem középpontjában áll, és bárkit levesz a lábáról a dumájával. Az új nyelvi közegbe kerülve ezt a képességét nem tudta használni, ami egyfelől igen frusztrálóan hatott rá, másfelől viszont hihetetlenül motiválta az idegen nyelv megtanulásában. Szerencsére a kezdeti hónapok után hamar felvette a fonalat, sikerült barátokat szereznie, akikkel jelenleg is tartja a kapcsolatot. Annak is nagyon örülünk, hogy Kanadába már folyékony angol, illetve portugál nyelvtudással érkezett meg. 

Kép

Kép: Horváthné Négyessy Katalin

A Portugáliában töltött évek alatt mennyire sikerült baráti kapcsolatokat kialakítani a helyiekkel?  

A portugálok kedvesek, barátságosak, és szeretnek társasági életet élni. A családok gyakran összejárnak, nagy születésnapi partikat tartanak, amik jó alkalmat kínálnak barátságok kialakítására. De ha az ember csak egy bizonyos időintervallumot tölt egy országban, és tudható, hogy néhány év múlva továbbáll, akkor ez hatással van a helyiekkel kialakított barátságok milyenségére, mélységére. A mi legszorosabb baráti körünk leginkább olyan emberekből tevődött össze, akik szintén külföldről érkeztek. Ez nem meglepő, hiszen ezek azok a családok, akik az életüknek hasonló stádiumában járnak, mint mi, hasonló problémákkal és örömökkel találkoznak.  

Hogyan kezelik a honvágyból fakadó lelki megterhelést?   

Amikor az ember országot vált – és fontos leszögezni, hogy nem hazát, mert éljünk bárhol, a hazánk Magyarország marad –, akkor honvágya van.  

A honvágy egyrészt az országhoz fűződik, amelyet az ember maga mögött hagy, még ha ideiglenesen is, másrészt a szeretteihez, a barátaihoz, sőt még akár bizonyos ételekhez, illatokhoz vagy tárgyakhoz is.  

Idén nyáron, amikor hat év után elhagytuk Portugáliát, a honvágy megkettőződött. Mindezt természetesen nehéz lelkileg megélni, de az élet kompenzál. Amikor megérkeztünk Ottawába az új külszolgálatra, azonnal elénk tárult Kanada szépsége, és máris sok kellemes élményt gyűjtöttünk. Szerencsére a férjem és a fiunk igyekszik a pozitív impulzusok felé fordulni, mindenben észrevenni a jót. Kellemes meglepetés volt számomra, hogy amennyire nehezen ment a kisfiamnak a portugáliai iskolakezdés, itt annyira zökkenőmentesen zajlott. Katolikus iskolába jár, kéttannyelvű képzést választott, angolul és franciául tanulja a tantárgyakat.  

A kisfia iskolaválasztásában szerepet játszott, hogy a család számára fontos a hit?  

A mi családunkban a hit és a vallás mindig az individuum választására lett bízva. Igyekszünk megadni a lehetőséget a gyerekünknek, hogy megismerje a különböző vallásokat. Azt szeretnénk, hogy az ő döntése legyen, milyen hiten keresztül éli meg a teljességet.  

Hogyan nyújt támaszt a hit a hivatással járó változások kezelésében, a nehézségek legyőzésében?  

Nekem nagyon jó érzés megélni a hitemet az örömeimben és a sikereimben. Fontosnak tartom, hogy ne csak akkor forduljunk a hitünk felé, amikor gondban vagyunk.  

A hit segít megerősíteni bennünk az örömöt és a pozitív élményeket, ezekhez vissza tudunk nyúlni a nehéz pillanatokban.  

Kép

Kép: Horváthné Négyessy Katalin

Említette, hogy gyermekkorában is többször élt külföldön. Mesélne erről?  

Gyerekkoromban több különböző országban éltem, mivel az édesapám mérnökként számos külföldi projektet vezetett. Pozitív élményeim vannak ezzel kapcsolatban, azt tapasztaltam, hogy amikor az ember gyerekként egy idegen országban él, a felnőttek kedvességgel és szeretettel fordulnak felé. Ez megkönnyítette számomra, hogy nem láthattam sűrűn a nagyszüleimet és az unokatestvéreimet, bár az elszakadást, a búcsúzást mindig nehezen éltem meg. Hétéves koromban költöztünk haza, és az általános iskolát úgy kezdtem el Győrben, hogy nem tudtam magyarul. Érdekes módon nem emlékszem arra, hogy ez gondot okozott volna, néhány hónap múlva pedig nagyon megszerettem az iskolát és a magyar nyelvet is.  

Milyen tanulmányi és szakmai tapasztalatok vezettek el a külgazdasági attasé munkakör elnyeréséhez?  

Az alapképzést a Külkereskedelmi Főiskola nemzetközi tőzsde és pénzintézetek szakirányán végeztem, majd a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szereztem gazdasági elemző közgazdász, majd pedig MBA végzettséget. Sok éven át dolgoztam hazai szervezeteknél, külgazdaság-fejlesztési, külkereskedelmi területen, és hat évet töltöttem multinacionális cégnél. Rengeteg tapasztalatot és tudást gyűjtöttem össze, így vetődőtt fel bennem a gondolat, hogy mindezt külföldön is meg kellene próbálni kamatoztatni.  

Miért éppen Kanada?  

Szerettem volna kipróbálni magam egy új közegben, mind szakmai, mind más szempontból. A család is kíváncsi volt erre az országra, így nagyon örültünk, amikor megkaptam az ottawai pozíciót. A kanadaiak nagyon érdeklődők Magyarország iránt, például amikor a közelmúltban szerveztünk egy elektromobilitási szemináriumot az Innovációs és Technológiai Minisztériummal közösen, a kanadai felek azonnal a legnagyobb örömmel csatlakoztak a kezdeményezéshez. Emellett Kanada elképesztően gyönyörű, az emberek nagyon nyitottak, barátságosak, azt gondolom, nagyon gyorsan megtaláljuk itt a helyünket.  

A „titok nyitja” – ha lehet ilyen nagy szavakat használni – mindössze az, hogy az ember szívből szeresse azt, amit csinál, és legyen nyitott a változásra.  

Ha ez a kettő megvan, minden más szükségszerűen rendeződik. 

A Kultúra és Tudomány Palotája Varsóban 

A Kultúra és Tudomány Palotája 1952–1955 között épült, mint „a szovjet emberek ajándéka a lengyel népnek”. A 230,5 méter magas, 42 emeletes épületben összesen 3000 szoba található, bennük irodák, különböző intézmények: posta, mozi, uszoda, könyvtár, színház és a Lengyel Tudományos Akadémia. Ez Varsó legnagyobb konferenciaközpontja, ahol egyszerre 4500 vendéget tudnak fogadni. Játszott már itt a Rolling Stones, Bruce Springsteen és Woody Allen is a zenekarával. Pár érdekesség: vándorsólymok fészkelnek az épület 43. emeletén, körülbelül egy tucat macska él az épületben, akiknek a feladata egérmentesen tartani a raktárakat, és 2015 óta van egy méhészet a Stúdiószínház tetején. 2000 szilveszterén adták át Európa második legnagyobb óráját, amely a torony négy oldalán kapott helyet. Lapjai egyenként 6 m átmérőjűek, és ez a legmagasabb óratorony a világon. A 30. emeleten található nagy terasz bárki számára látogatható, és érdemes is megnézi, hiszen káprázatos panoráma nyílik a városra! 

Kép

Malbork vára - Kép: Wikipédia

Malborki vár, a Német Lovagrend egykori központja 

A gótikus kastély egy régi teuton fellegvár, amelyet a 13. század végén építettek. Területét tekintve ez a világ legnagyobb téglából épült vára, az UNESCO Világörökség része. Ez a látványos erőd, amely a Nogat-folyó keleti partján található, az évek során többször gazdát cserélt, de végül Lengyelország része lett. Ma a várban található múzeumban ásatásokból származó régészeti gyűjtemények, haditárgyak, festmények, szobrok, kerámiák, ólomüveg, illetve több mint 700 borostyánkő, gazdag történelmi dokumentációgyűjtemény, korabeli könyvtáblák és metszetek tekinthetők meg.  

Kép

A krakkói Posztócsarnok - Kép: PxHere

A krakkói Posztócsarnok 

A Posztócsarnok Krakkó óvárosában, a Főtér közepén áll. A reneszánsz építészet e gyöngyszeme Krakkó egyik legjellegzetesebb műemléke lett. A múltban nemzetközi kereskedelmi központ volt., ma turisztikai látványosság. A földszinti hosszú terem még mindig tele van ékszereket, kézműves termékeket, ajándéktárgyakkal árusító standokkal. Az első emeleti szobákban megcsodálhatjuk a 19. századi lengyel művészet galériájának festményeit. A látogatók a főtér alatt sétálva pedig megtapasztalják a középkori Krakkó hangulatát.

Kép

Baj Pomorski Színház, Torun - Kép: Wikipédia

Baj Pomorski színház Torunban 

Az Irena Pikiel-Samorewiczowa által alapított színház 1945 októberében kezdte meg működését Bydgoszczban, majd 1946 áprilisában átköltözött Torunba. A színház kezdettől fogva a fiatal közönségre koncentrált, de idővel elkezdték megismertetni velük a felnőttek művészeti repertoárját is. 2005 és 2006 között, Zbigniew Lisowski igazgatósága idején a Baj Pomorski Színházat alaposan átépítették és modernizálták. Pavel Hubiczka építész és színpadi tervező együttműködésével egy izgalmas színházi projekt jött létre – egy varázslatos gardrób, amely ötvözi a város építészetének gótikus elemeit modern megoldásokkal. Az új épületet Lengyelország egyik legizgalmasabb színházépületeként tartják számon.  

A varsói Wilanów-palota 

A „lengyel Versailles”-nak nevezett Wilanów-palota Varsó szimbólumává vált. III. Sobieski János lengyel király nyári rezidenciája elkápráztató barokk stílussal és több száz évvel ezelőtti hangulattal gyönyörködtet. A palota 1681–1696-ban épült III. Sobieski János és Mária Kazimiera királyné számára. A Wilanow-palota az azt körülvevő parkkal és épületekkel együtt a katonai megszállás és a háborúk ellenére változatlan maradt. 1945-ben a Kulturális és Művészeti Minisztérium tulajdonába került. 1995 óta a palotapark-komplexumot is a wilanówi III. Sobieski János Király Palota Múzeuma kezeli. 

Görbe ház Sopotban 

A sopoti Görbe házat Jan Marcin Szancer és Per Dahlberg meseillusztrációi és rajzai inspirálták. A látszattal ellentétben nem fenyegeti az összedőlés veszélye, szilárdan áll az alapjain. Kicsit varázslatos, kicsit giccses, de aki arra jár, annak mindenképp érdekes élményt nyújt! 

Kép

A koponyák kápolnája, Czermna - Kép: Wikipédia

Koponyák kápolnája Czermnában 

A Czermnában található, kissé hátborzongató kápolnát több ezer ember csontja díszíti. A kápolnát 1776-ban Wacław Tomaszek plébános építtette, megteremtve ezzel egy különleges halottkultuszt. Téglák helyett a harmincéves háborúban, a három sziléziai háborúban elhunyt emberek, valamint a kolerajárványok, pestis, szifilisz és éhínség áldozatainak koponyáját használta fel. Az emberi maradványok teljes egészében körbeveszik a látogatót, a falakon és a mennyezeten is csontok láthatók. Modellje a római katakombák rendszere volt, célja pedig egy halottak tiszteletére készült szentély létrehozása. Amikor a kápolna alkotója 1804-ben elhunyt, az ő koponyája is az oltárra került. 

Varso Tower, a felhőkarcoló 

A Varso Tower egy 53 emeletes felhőkarcoló Varsó központjában. A létesítmény 230 méter magasságú a legmagasabb terasz szintjéig, és a 310 méteres toronnyal együtt jelenleg az Európai Unió legmagasabb épülete, amely még nem készült el teljesen. Irodaépületnek készült, ezen kívül a 46. emeleten egy éttermet számára alakítottak ki teret, ahol 180 méter magasságból lehet majd megcsodálni Varsó panorámáját. A legmagasabb szinteken két nyilvános kilátó is lesz. Európa egyik legmagasabb pontja lesz, ahonnan 360 fokos kilátás nyílik a városra és a környékre. 

Kép

Krasiczyn-i kastély - Kép: Wikipédia

Krasiczyn-i kastély, a világ kis modellje 

A Krasiczyn-i kastély a késő reneszánsz építőművészet gyönyörű alkotása Dél-Lengyelország keleti felében, Przemyśl városától mindössze 10 km-re. Építését Stanislaw Siecierski 1580-ban kezdte el, majd fia, Marcin Krasicki fejezte be 1633-ban. Eredetileg a vár erődítmény volt, amely a Lengyel–Litván Unió déli határát védte. Krasicki azonban, aki az ország egyik legjelentősebb művészeti támogatója volt, az erődöt elegáns rezidenciává alakította, és önmaga után Krasiczyn-nek keresztelte el, amit később a kastély köré épült falu is felvett. Az épület négyzet alakú, a négy oldalfala a négy égtájat szimbolizálja, és a négy sarokban négy különböző torony áll: az Isteni, a Pápai, a Királyi és a Nemesi. Az építő szerint ezek mint szimbólumok tükrözik a világ, a társadalom örök rendjét. Az épületet egy gyönyörű park veszi körül. A kastély a 17. század eleje óta a háborúk és számos tűz ellenére lényegében nem változott. Ma múzeumként látogatható, de működik itt konferenciaközpont, étterem, sőt szálloda is. 

Nedec, a régi magyar végvár 

Nedec várát, amely a legészakibb magyar végvár volt a középkorban, a lengyelek Dunajec várának is szokták nevezni. A vár gyönyörű környezetben, a Szepesi Magura és a Pieniny-hegység találkozásánál, a Dunajec-folyó partján helyezkedik el. Eredetileg határvédő várnak épült, később inkább töltötte be nyári rezidencia és kastély funkcióját. 1920-ban a trianoni döntés értelmében Észak-Szepesség és Észak-Árva Lengyelországhoz került. Ma a vár egy része szállodaként működik, a másik része viszont látogatható. Nedec vára népszerű látványosság a turisták körében, hiszen szinte eredeti állapotában sikerült megőrizni.  

A cikk megírását a A Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet támogatta. 

Sokan családi érintettség miatt kezdenek hasonló vállalkozásba. Nálad mi motiválta az autizmusbarát csokoládémanufaktúra létrehozását? 

Az ötlet nálam is személyes érintettségből fakad: van egy autista fiam. Nem úgy indult az egész, hogy vállalkozást akarok alapítani, hanem hobbit kerestem, és úgy iratkoztam be egy cukrásziskolába, ahol megkedveltem a csokoládékészítést. A feleségem egy beadandó dolgozatot készített a főiskolán, amelyben egy szociális innovációt kellett bemutatni – egy elképzelt munkahelyet írt le, ahol megváltozott munkaképességűek dolgoznak. Ennek kapcsán elgondolkoztunk azon, hogy alapítsunk egy csokiműhelyt, ahol autista fiatalok dolgoznak. Ez papíron megszületett, a dolgozat jól sikerült. Utána találkoztunk a NESsT Magyarország hirdetésével, amely szerint, ha van egy jó ötletünk egy társadalmi vállalkozásra, akkor pályázhatunk, a kiválasztottak részt vehetnek egy képzésen, ahol az üzleti tervet is kidolgozzák. Ezt végigcsináltuk, ott nem nyertünk, de a NESsT hozott nekünk egy támogatót, aki hozzájárult az indulásunkhoz. A kezdőtőke egyharmadrészét tehát megkaptuk, a kétharmadot családi megtakarításból tettük bele. Kétéves előkészület után 2016-ban indultunk. 

A feleségeddel együtt dolgoztok. Kinek mi a feladata?  

A vendéglátós feladatokat, a csokoládégyártós részt, a csokoládégyártó foglalkozásokat én csinálom, feleségem pedig a szakmai programok irányítója. Az autista fiataloknak, fiatal felnőtteknek szóló programokat ő dolgozza ki a szakembereinkkel közösen, és koordinálja a feladatokat. 

A „kocka” a csokira utal? 

A kocka nem csak a táblacsoki egy darabja. Főleg külföldön nevezik így azokat, akik nagyon szabálykövetően élnek, és ugye az autista emberek szabálykövetők, rendszer szerint szeretnek élni, így a kocka utal az autizmusra is, vagyis számunkra nagyon pozitív jelző. 

Aki belép hozzátok, láthatja, hogy ez egy különleges hely. De mitől speciális?  

Mi vagyunk az első olyan hely Magyarországon, ahol édességet gyártunk, és ezt autistákkal tesszük.  

Olyan közösségi teret hoztunk létre a KockaPontban, amely kifejezetten az autistákat állítja a középpontba, ebben egyelőre mi vagyunk az egyetlenek.  

Tudatosan választanak titeket a vevők? 

Sok megrendelőnk van, akik csak a megrendelés után szembesülnek vele, hogy ezeket a csokikat autisták készítették. Többen pedig pont azért keresnek minket, mert tudják, hogy nálunk autisták dolgoznak, és inkább itt veszik meg a csokit, ezzel támogatva a jó ügyet. Fontos, hogy minőségi termékeket kínáljunk, elsőosztályú alapanyagokból dolgozunk. 

Hogyan valósítja meg a KockaCsoki nonprofit, társadalmi vállalkozásként a küldetését?  

Az a célunk, hogy az autizmussal élő fiatalok munkavállalását és munkába állását segítsük, támogassuk. Azt szeretnénk, ha könnyebben be tudnának illeszkedni a társadalomba, illetve bemutatjuk a világukat, hogy jobban megismerjék őket. Megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató társadalmi vállalkozás vagyunk, a csokoládéértékesítésből, a szolgáltatásokból és a kávézóból befolyó bevételből tartjuk fenn a programjainkat, rendezvényeinket.  

Milyen munkatípusokban nagyon jók, illetve miben nem az autisták?  

Ez inkább személy-, mint autizmusfüggő.  

Attól, hogy ismerünk egy autistát, csak egy embert ismerünk, nem az autizmust. 

Vannak szakmák, vagy olyan részei egy munkának, amelyekben nem feltétlenül tudnak jól teljesíteni. A csokoládéműhelyben, a kávézóban, illetve a gyerekprogramokon is dolgozunk velük. A csokoládékészítés könnyen bontható jól leírható, apró lépésekre, a csokiműhelyben nagyon jól szerepelnek. Van olyan autista kolléganőnk, aki a nyüzsgős gyerekzsúrokat is tudja kezelni, irányítani a gyerekeket, pedig a „nagykönyv” szerint ez nekik kellemetlen helyzet. Az irodai munkában, amelynek része a táblázatkezelés, készletnyilvántartás, gyártásnapló vezetése, szintén nagyon jól teljesítenek. Az autizmus a kommunikációra és a szociális viselkedésre hat, tehát ezeken a területeken általában nehezen boldogulnak, de például a csomagkiszállítás idegen címekre, a találkozás idegen emberekkel az egyik kollégámnak megy, a másiknak nem. A kávékészítés, a kiszolgálás, a vevővel való kommunikáció ugyanígy. Szeretnek és akarnak dolgozni, mindent megtesznek, hogy jól teljesítsenek. 

Kép

Dénes Ákos - Kép: KockaCsoki

Mit tesztek a szemléletformálásért? Vannak erre jó gyakorlatok? 

Cégekhez szoktunk kimenni szemléletformálás céljából, valamint sok integrált programunk van – például csokikészítő vagy más kézműves foglalkozás –, amelyekben autista fiatalok, gyerekek is részt vesznek, de velük együtt nem autizmussal élők is. Azt látjuk, nagyon jól tudnak együtt dolgozni, jobban megismerik egymást.  

Szeretnénk lerombolni a sztereotípiákat, amelyek körülveszik őket. 

Milyen programokat kínáltok a KockaPontban, és kiket vártok? 

Egyrészt az autista fiatalokat, nekik szól a munkavállalást előkészítő programsorozatunk, de van önálló életviteli tanfolyam, gyakornoki program, pályaorientációs program, és ugye maga a foglalkoztatás. Ezen kívül online álláskeresési programot is indítottunk, sőt léteznek programjaink a szülőknek is. A friss diagnózissal rendelkezők jogi képzésen vehetnek részt, ahol információt kapnak az autista gyermekekkel kapcsolatos lehetőségekről, például, hogy mi igényelhető a helyzetükben, sérelem esetén hova fordulhatnak, ideértve az óvodai ellátást, az iskolát, a továbbtanulást, a munkavállalást, valamint a felnőttkori lakhatást is. A tudásátadást célzó programok mellett szabadidős tevékenységeket is szervezünk, vannak az autistáknak szóló integrált programok és a szülőknek szervezett szabadidős programjaink is. Csokoládékészítő élményfoglalkozásokat, születésnapi zsúrokat is tartunk, de népszerű a szülőklubunk is. 

Szakértők is segítik a munkátokat?  

Igen, dolgozik velünk gyógypedagógus és jogász is, akik a programjaink kidolgozásában, megtartásában vesznek részt. 

Hogyan segíti a helyét kereső fiatalokat a pályaorientációs program? 

Ez egy tanéven keresztül tartó program, ahol rendszeresen hat autista fiatallal találkozunk, akik a munkavállalással, munkahelyekkel, szakmákkal ismerkednek. Együtt meglátogatunk munkahelyeket, vagy pedig a szakmák képviselői jönnek hozzánk. A tanév alatt olyan képet kapnak a fiatalok a munkaerőpiacról, hogy abból megtudhatják, mi való nekik.  

Megjegyzem, ilyen pályaorientációs program nagyon kevés helyen fut a nem autisták számára is, pedig minden kamasznak szüksége lenne rá. 

Milyen az az „autizmusbarát” környezet, amit kialakítottatok? 

Otthonos és ingerszegény, nem erősek a fények, az utca zaját hangszigeteléssel kiszűrjük. A felületek, grafikák egyszerűek, nincsenek ingergazdag képek, minták a falon, a zene is halkan szól. Könyvtárat is kialakítottunk, ahol a szakirodalomtól kezdve a szórakoztató képregényekig sok érdekességet találhatnak a hozzánk látogatók. 

Mi az autizmus? 
Az autizmus olyan veleszületett idegrendszeri fejlődészavar, amely az egész személyiségre kihat, és egész életen át tartó állapotként jellemezhető. Sokféle és változatos megjelenési formája van; az autizmussal élők másképp kommunikálnak és gondolkoznak, a szociális készségeik és a viselkedésük is eltér az átlagostól. 

 A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának hallgatója.