– Azt mondtad, leginkább az volt számodra nehéz az Eb-n, hogy a rossz idő miatt az uszodában végig buborék alatt éltetek. Pontosan mi ebben a nehéz?
– Néhány nap után nagyon monoton a buborék, és így nehéz feltöltődni a verseny alatt.

– Azt mondtad egy pár éve, hogy szeretsz versenyezni, de nem foglalkozol azzal, hogy milyen formában vannak a versenytársak.
– Mert nem a parton dől ez el, nem azon, hogy előzetesen mit tapasztalsz, mit hallasz a másikról, hanem a rajt után, amikor a vízben vagyunk. Bizony az is előfordul, hogy valaki a rajt előtt két perccel szétesik.

– Ezt észre is veszed?
– Szoktam azért oldalra tekintgetni, volt már olyan, hogy észrevettem.

– Volt egy olyan mondatod az Eb után egy interjúban, hogy „ha már mellettem úszott, eljátszadoztam vele”. Nyilván volt ebben humor is, de azért nem sokan mernek így nyilatkozni. Sose buktál bele a magabiztosságba?
– Van egy egészséges magabiztosságom, de ezt a fókuszon belül tartom. A komoly versenyeket komolyan veszem, még az elődöntőben, középdöntőben összerakom, hogy milyen az ideális rajt, tempószám, forduló, hogy a döntőben már biztosan, ösztönösen menjen.

Amikor az úszó olyasmit csinál, ami eltér a megszokottól, egy rossz elrugaszkodás, kéz- vagy lábtartás, akkor már idegennek érzi a környezetet, és vesztett.

A kapcsolat köztem és a medence között van.

– A valós időhöz képest lassabban vagy gyorsabban éled meg egy verseny idejét?
– Sokkal lassabban. Az élsport pörgős, századmásodpercekkel küzdesz, miközben maximálisan figyeled magadat – tempó, pislogás, kinézés –, minden porcikád mozdulatáról tudsz. 

– A civil életedben is van ilyen?
– Néha a vezetésben is érzem ezt a lelassulást, vagy amikor leesik a pohár, és elkapom. 

– Egy interjúban azt mondtad, édesanyádtól odaadást, édesapádtól türelmet tanultál. Miben mutatkozott ez meg? 
– Édesanyámnak a munkájában, 30 éve az Országos Onkológiai Intézetben dolgozik nővérként. Ő arra tette föl az életét, hogy segítsen a beteg embereken, sokszor elmondta, hogy soha nem csinálna mást, ez ad neki boldogságot. Édesapám vagyonőr volt, és nagyon türelmes, megfontolt ember, ez nekem is nagyon kellett a  sporthoz. Megtanultam tőle, hogy nem érdemes nagyon rápörögni a dolgokra, hogy átgondolom, elhatározom és igyekszem a többi nyomást letenni magamról. Ezt az úszásban tovább is fejlesztettem.

Kép

Kép: Emmer László

– Hogyan tudtak neked a szüleid segíteni, hogy megtaláld az úszást és az élsportot?
– Édesanyám nem sportolt, édesapám is csak tinédzserként karatézott. Tárnokon nőttem föl, a legközelebbi uszoda Százhalombattán volt, csaknem félórás autóútnyira. Amikor hétéves korom körül a Mazsola Tanuszodában Egerszegi Áginál kiderült, hogy ez jól megy nekem, egyre gyakrabban jártam, végül már heti ötször. A napköziből elhoztak, és naponta vittek edzésre. Figyeltek, hogy minden nap egyek meleg ételt és mindig reggelizzek. Sajnos ez ma már egyáltalán nem általános. Ennek a következménye az is, hogy a mai 12-14 évesek nem is becsülik meg az ételt, csak gyorsételeket esznek. Edzőtáborban látom, hogy viszik vissza a feltúrt, megpiszkált adagokat. Nekem ez fáj. Nem szeretik a paradicsomot, csak a ketchupot, mert meg sem ismerték magát a zöldséget.

– Úgy beszélsz róluk, mintha egy generáció lenne köztetek, pedig 5-6 évről beszélünk. Másban is ilyen szakadékot érzel köztük és közted?
– Igen, ez az 5-6 év ebben a korban egy szakadék szerintem, de nem probléma, így van rendjén.

– A versenysportoló gyerekeknél az edző olyan, mint egy harmadik szülő. Könnyen elfogadtad ezt?

– Először a szülőnek akarsz megfelelni, aztán az edzőnek, aztán már saját magadnak.

Az úszás gyerekként egyáltalán nem vonzott, mély és hideg volt a víz, dolgozni annyira nem szerettem. Inkább a társaság, a játék, az ismerősök, az egésznek a szociális része vitt az uszodába. Ezt pedig végülis az edzőknek köszönhettük. Ha az edzőm nem figyelt volna oda rám gyerekként, magamtól nem motivált volna az úszás sem. Persze meg akartam felelni neki. És az is tetszett, hogy a nagyobbakat idegesítette, hogy jobban úszom náluk, én meg szerettem borsot törni az orruk alá. 15 éves koromban kezdtem érezni, hogy ennek van értelme, amikor elkezdtem nyerni a versenyeken…

– Ekkor jött el az a pillanat, hogy már magadért úsztál?
– Igen, EYOF-on a serdülő olimpián, ami igazából nemzetközi szinten az első igazi megmérettetés.

– Emlékszel fontos visszajelzésre az edzőidtől, ami jólesett vagy motivált?
– Nem emlékszem ilyenre, talán az fogott meg, amikor a nevelőedzőm azt mondta, hogy nagyon nagy lehetőség van bennem, de ezt ki kell várnom. 

– Meg sem fordult a fejedben, hogy nem ez a te utad?
– Soha nem gondoltam nagyon bele, mi lenne, ha nem itt lennék. Talán ijesztően hangzik, de nem tudom, mit kezdtem volna magammal. Különösen fiatal felnőtt korban, amikor az ember érzékeny, labilis, befolyásolható, sok veszélyforrás van a közelében… Nem lett volna jó…

– Milyen versenyzői képességeket tudsz még használni az életben?
– Hát, mivel én ebben szocializálódtam, ebben nőttem föl, tanulni is ebből tudok, és erőt meríteni is a mindennapjaimhoz. Jól kezelem a feszültséget, jó szervező vagyok, mert gyorsan átlátom, kinek mit kell tennie. Amikor szorít az idő, én gyorsan tudok dönteni. 

– A környezetedet néha túl lassúnak érzed?
– Igen. És érzem magamban a megoldási kényszert, idegesít, ha nem haladok, és idegesít, hogy másoktól függök. 

– Akkor itt léphet be a türelem, amit édesapádtól tanultál? 
– Hát, ebben még nincs meg. Ezt nehezen fogadom el. 

– Mikor voltál utoljára ideges?
– Ha éhes vagyok és fáradt, mindig az vagyok.

Kép

Kép: Emmer László

– Mikor keltél?
– Hétkor szoktam. Nyolcig kondi, 10-ig úszás, aztán eldöntöm, kell-e masszázs, használok-e regenerálódást segítő eszközöket. Tulajdonképpen a napjaim elég egyformán telnek a felkészülés alatt. Fölkelek, edzés, eszem, alszom, edzés, eszem, alszom. Azért ezek nagyon szürke hétköznapok. 

– A győzelemért csinálod, nem?
– Versenyző típus vagyok, nyilván motivál, hogy győzzek, ezért csinálom. De edzésen sem tudom véresen komolyan venni…

– Te vagy a mókamester?
– Kell egy alapvető jó hangulat, hogy az ember jól tudjon teljesíteni. Kriptahangulatban ez nem megy.

– Sajnáltad már, hogy az úszás elveszi mástól az időt?
– Mostanában egyre többször. Azt mondják, csak ússzak, most nem is tanulok emiatt. De szeretném megalapozni a jövőmet, felkészülni az életem úszás utáni időszakára, valami mással foglalkozni. Minden felüdít, ami nem úszás: az egyesületi intéznivalók, tárgyalások, a család, a barátok. Sokan azért nem tudják abbahagyni a versenysportot, mert nem tudnak mihez kezdeni.

– Mihez kezdenél, ha lehetne?
– Érdekel a gazdálkodás, a menedzsment, a pénzügy, az informatika…

–Tudnál annyit egy helyben ülni?
– Hát, az igaz, hogy nagyon bennem van a mehetnék. De egy nagyon szuper széken talán tudnék 4-5 órát. Később mindenképp a magam ura szeretnék lenni, és tudom, hogy mindezt még akkor kell elkezdenem, amíg úszok. Nagyon bizonytalan dolog az úszásból élni, hiszen bármikor lesérülhetek, vagy betehetnek valamit az italomba, és „csá’, doppingolt, vége a játéknak”. Kiszolgáltatott dolog az élsport. Keresem a befektetési lehetőséget.

– A sporton kívül, milyen területen tud lenyűgözni az emberi teljesítmény?
– A zenében. Az életben minden hangulatnak, helyzetnek megvan a maga zenéje. A komolyzene is vonz. Szeretem a régi bakeliteket is hallgatni.

– Nem akartál zenét tanulni?
– De, a szaxofon és a zongora vonzott. De úszás mellett esélytelen. Majd… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júliusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A karácsony közeledtével elindul az ünnepi reklámok szezonja. Éles a verseny ilyenkor: vajon melyik cég tudja a legtöbb könnyet csalni a nézők szemébe? Az elmúlt néhány évben a hirdetések – főleg azokban a társadalmakban, amelyek progresszívabbnak tartják magukat a magyarnál – új funkciót kaptak: már nem elégednek meg azzal, hogy karácsonyi hangulatot varázsolnak az emberek nappalijába, hanem mély, elgondolkodtató és világjobbító történeteket akarnak közvetíteni, vagyis a társadalom „érzékenyítésében” is aktívan ki akarják venni a részüket. Az érzékenyítés nemes cél, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen eszközökkel végeznek társadalomformáló tevékenységet.

Sejthető volt, hogy egyre több LMBTQIA témájú karácsonyi reklám készül majd évről-évre, de azt senki nem gondolta volna, hogy idén mindenki láthatja gyermekkora legkedvesebb piroskabátos, nagyszakállú barátját egy középkorú férfit megkívánni. Kivéve a norvég posta marketingeseit, akik elkészítették ezt a reklámot, megemlékezve arról, hogy ötven éve dekriminalizálták az országban a homoszexualitást, ami valóban fontos lépés volt az állam életében.

A The Guardian felidézte Monica Solberg, a posta marketing igazgatója az LGBTQ Nation-nek tett nyilatkozatát, mely szerint „A Posten egy befogadó munkahely nagy sokszínűséggel, és ezzel a remek szerelmi történettel szeretnénk megünnepelni az 50. évfordulót.” Mats Strandberg, aki a Harryt alakító színész, Johan Ehn házastársa pedig büszkén tweetelte: „A férjem megcsókolja a Mikulást!".

A norvég posta „When Harry Met Santa” című mintegy négy perces produkciójának nyitó jelenetében egy negyven év körüli férfi félmeztelenül rátalál a Mikulásra, aki éppen ajándékokat pakol ki a nappalijában a fa előtt álló asztalkára. A tekintetük összetalálkozik. Harry attól a pillanattól kezdve minden évben sóvárogva várja a Mikulást, szépen felöltözik, beparfümözi magát, de ahogy az lenni szokott, elalszik, mielőtt megérkezne a titokzatos látogató. „Horkolsz” – ébreszti őt a Mikulás egyik alkalommal, majd bizalmasan összemosolyognak, és Harry ígéretet kap arra, hogy piroskabátos barátja jövőre visszatér hozzá. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de egy évben csak egyszer találkoznak, és ez Harrynek annyira fáj, hogy sírva fakad. Végső kétségbeesésében Mariah Careyhez fordul segítségért, akinek jól ismert karácsonyi dalából kölcsönveszi azt a sort, hogy „csak téged akarlak karácsonyra”, és az üzenetet elküldi az Északi-sarkra. Izgatottan várja, hogy találkozzanak, és amikor megszólal a csengő, gyorsan odaugrik, hogy ajtót nyisson, de csak a postás jött az ajándékokkal. Csalódottan visszabattyog a nappaliba, ahol már ott vár rá a Mikulás, aki ebben az évben kért egy kis segítséget a postától, hogy végre vele lehessen. Harry leteszi az ajándékokat, egymás szemébe néznek, lassan lépkednek a beteljesülés felé, majd Harry érzéki csókolózásba kezd a Mikulással.

A norvég posta idén átlépett egy határt, hiszen egy olyan karaktert szexualizált, akit egy aszkéta életmódot követő, jótékonykodó püspökről mintáztak, akiben ráadásul a gyermekek védőszentjét tiszteljük.

Szent Miklós életét történelmi pontossággal leíró forrásról nem tudunk, ezért a katolikus portálokon megjelenő szócikkeket a 13. századi Legenda Aureában feltűnt leírások alapján fogalmazták meg. A legenda már csecsemőként is aszkétának ábrázolja Miklóst, aki állítólag böjti napokon csak egyszer ivott anyatejet. Felnőttkoráról pedig azt beszéli el, hogy amikor megtudta, hogy az egyik nyomorgó szomszéd nyilvánosházba akarja adni három lányát, úgy nyújtott segítséget, hogy éjszaka a nyitott ablakon át bedobott egy erszény pénzt, és így először a legidősebb, majd hasonló ,,égből jött'' segítségek után a másik két lány is tisztességgel férjhez mehetett, mert mindenkinek jutott hozomány.

Miklóst Myra városa égi jel hatására püspöknek választotta. A leírás szerint kiválóan teljesítette egyházi feladatait, és részt vett a niceai zsinaton is. A püspök legendás alakjából fejlődött ki később a manapság népszerű, rénszarvasok húzta szánon érkező, kéményeken belopódzó, nagyszakállú Mikulás, a gyerekek jó barátja. Ezt figyelmen kívül hagyni tiszteletlenség!

Ráadásul a kicsik nem szívesen gondolnak arra sem, hogy hősük idén a postásra sózza az ajándékokat, hogy nyerjen egy pásztorórát egy másik férfival. Ez már önmagában is kiábrándító, hiszen a gyerekek tőle várják a csodát, neki írnak levelet, neki pucolják meg a csizmácskájukat, nem pedig a postai alkalmazottaknak. A Mikulásnak egyetlen küldetése van évről évre: mosolyt csalni a gyerekek arcára azáltal, hogy személyesen elmegy hozzájuk, és ezt kellene nekik is megmutatni. Még a liberálisok között is kevés szülőről gondolnám, hogy szívesen közvetítene olyan képet a Mikulásról óvodás korú gyermekének, amilyet most a norvég posta közvetít, és amelyik a brit The Guardiantől megkapta a „szívmelengető” jelzőt. 

A homoszexuális Mikulás ötlete egyébként nem új keletű, néhány évvel ezelőtt Amerikában már bemutattak egy mesekönyvet (Santa’s Husband/ A Mikulás férje címmel), amelyben két télapó küllemű alak – egy afrikai származású és egy kaukázusi  –  él együtt nagy szerelemben. De bevezették már a gendersemleges Mikulás emotikont is korábban, ami se nem férfi se nem nő, ezért az MX Claus nevet kapta.

Ezeket a reklámokat, illetve mesekönyveket érzékenyítésnek szánják, de valójában csak provokálnak és gerjesztik az indulatokat az átlagostól eltérő szexuális orientációjú emberek ellen, akiknek nagy része egyébként egyáltalán nem akarja a többségi társadalomra ráerőszakolni a meleg Mikulást.

A magukat progresszívnek vallókkal szemben meg kell védeni azt a jogot, hogy ki lehessen mondani: nem tetszik ez a produkció, anélkül, hogy bárkit megbélyegeznének emiatt. A legijesztőbb dolog a bolsevik tempót idéző újhullámos „haladásban” leginkább az, hogy összemossa bizonyos dolgok visszautasítását egy teljes csoport kirekesztésével és gyűlöletével. Nem tesz homofóbbá az, ha ízléstelennek tartjuk, ahogy a Mikulás erotikusan csókolózik egy reklámban, ahogy az sem, ha úgy gondoljuk, hogy tündér keresztanya nem lehet homoszexuális szakállas férfi varázspálcával, mert hitelteleníti a karaktert, egyszerűen nem illik a megformálni kívánt szerephez, aminek megvannak a maga specifikus vonásai. A másik férfi után sóvárgó, ajándékokat postázó bácsi pedig egyáltalán nem hasonlít ahhoz a mesés, önzetlen figurához, aki évről évre mindannyiunk számára elhozza a csodát decemberben.

A nők korkedvezményes nyugdíjigényléséhez legalább 40 évnyi jogosultsági idő, azon belül legalább 32 év munkaviszony, kereső tevékenység szükséges. Ha ez megvan, akkor adhatja be az érintett nő életkorától függetlenül a teljes öregségi nyugdíj iránti igényét. Ez „hungarikum”, mivel a világon az egyetlen olyan nyugellátás, amelyet annak ellenére nem terhel semmilyen levonás, hogy a korhatár betöltése előtt veszik igénybe. Ezzel együtt persze kerülhet anyagi hátrányba az a nő, aki 65 éves kora előtt érvényesíti a kedvezményt, hiszen, ha tovább dolgozna, akkor szinte bizonyosan magasabb nyugdíjat kapna később.

A 40 év jogosító idő és a 32 év kereső tevékenységgel töltött idő különbségét, a 8 évet a legtöbben a gyermekneveléssel szerzett szolgálati idővel érik el. A tgyás (mai nevén csed), a gyed, gyes, gyet mind jogosultsági időnek számít – de alapesetben csak 8 év erejéig. (A gyod és a súlyosan fogyatékos gyermek ápolási díja folyósítási ideje viszont 10 év beszámítását teszi lehetővé.)

Míg tehát az egygyermekestől a négygyermekes nőkig mindenki egységesen 8 gyermeknevelési évet számíthat be jogosultsági időként, az ötgyermekesektől kezdve van egy kedvezményes ugrás: ők gyermekenként plusz egy évet elszámolhatnak jogosultsági időként.

A kedvezmény tehát gyerekenként egy évvel növekszik: a hatgyermekeseknek 30, a hétgyermekeseknek 29, a nyolcgyermekeseknek 28, a kilencgyermekeseknek 27, és így tovább, végül a 11 vagy ennél több gyermekes anyáknak egységesen 25 évet kell csak munkaviszonyban tölteniük ahhoz, hogy 65 éves koruk előtt nyugdíjba mehessenek.

A négygyerekesek mégis hátrányba kerülhetnek a „Nők 40” érvényesítésekor?

„Az én célom nem az önsajnáltatás, elismerem a kormány pozitív támogató törekvéseit a fiatal családok felé, örülünk, hogy a gyerekeink igénybe vehetik például a csokot – kezdi helyzete ismertetését a négygyerekes Mária, 61 éves pedagógus, aki éppen a negyedik gyermeke miatt szorult ki a kedvezményezettek köréből. – Tudom, hogy a nyugdíjat az aktív dolgozók termelik ki, akik egyre kevesebben vannak, a nyugdíjaskorúak viszont egyre többen. A helyzetet megértem, de nekem is van négy gyermekem, akik már aktív dolgozók, tehát a nyugdíjkasszába ők is beteszik a maguk részét. Igazságtalannak érzem, hogy a kedvezményes nyugdíj esetén annak a nőnek, aki egy, kettő vagy három gyermeket nevelt, és annak, aki négy gyermeket nevelt, egyaránt nyolc év munkaviszonyt írnak a javára. Sajnos így az a tényállás, hogy ha nem vállaltam volna 36 évesen még egy negyedik gyermeket, akkor jövőre, 62 évesen, korkedvezményesen nyugdíjba mehetnék, mert a három nagyobb gyermekemmel pont 8 évet töltöttem otthon, tehát azt be is számítanák jogosultsági időként. Én viszont a negyedik gyermekemmel további három évet töltöttem otthon, ami már nem számít, így nincs meg a 40 évem, tehát csak 65 évesen mehetek nyugdíjba.”

Kép

Kép: Pexels / Greta Hoffman

„A negyedik gyermekkel otthon töltött idő – amit csupán ugyanannyi kedvezménnyel honorálnak, mint az egy, két vagy három gyermek felnevelését – elveszi a lehetőségemet három nyugdíjas évtől.”

Mária természetesen nem azért vállalt gyermekeket, mert kedvezményeket és juttatásokat várt érte, hanem boldogságból. Nem tartja azonban méltányosnak, hogy a több gyermek felnevelése csak ugyanannyi kedvezménnyel járjon, mint a kevesebb gyermeké. Hatvanéves kor tájékán már nem mindegy erőnlét és egészség szempontjából, hogy hány évet kell még eltölteni a munkahelyen, elviselni a stresszt, esetleg a fokozott fizikai igénybevételt, és ami sokak számára a legfontosabb: távol lenni az unokáktól, kimaradni az életükből, kényszerűen elhárítani a gyerekek segítségkérését. „Itt vagyunk hatvan felett a férjemmel, cseperednek az unokáink. Mennyire jó lenne velük is több időt tölteni, mennyire nagy igényük lenne ránk, nagyszülőkre! És az is szempont, hogy a túlterheltség negyven évi házasság után is szétbombázhat egy kapcsolatot, vannak erre is példák sajnos a környezetünkben.”

A problémás gyermek nevelése is az anyák nyugdíját és korkedvezményét csökkentheti

Éva 59 éves, óvodapedagógus. 1987-től kezdve, öt gyermekét nevelve hosszú évekig volt otthon, nem teljesen önszántából. Amikor a legkisebb hároméves lett, visszament volna dolgozni, de kiderült, hogy az egyik gyermeke hiperaktív, nem viseli el a délutáni napközit, így az ő felügyelete miatt újra ott kellett hagynia a munkahelyét. „Büszkén mondhatom, hogy mind az öt gyermekem becsületesen adózó magyar állampolgár. Én mégsem tudok élni a 40 év munkaviszony utáni korkedvezményes nyugdíjjal, mert csak kilenc évet számítanak be, így a negyven év jogosultsági idő nálam épp 65 éves koromban telik le. Nem tagadom, rosszul esik, amikor a tőlem három évvel fiatalabb kolléganőm – akinek nincs családja – azt számolgatja, hogy már két év múlva elmehet nyugdíjba, nekem meg még hat évet kell dolgoznom.”

Aki a gyerekeivel otthon marad, az nem dolgozik?

Sajnos tehát a negyvenéves kedvezménnyel néha éppen azok élhetnek kevésbé, akik sok gyereket neveltek, és velük otthon voltak. „De én nem is úgy fogalmaznék, hogy otthon voltunk, hiszen öt gyermeket nevelni nem csekély munka, főleg úgy, hogy az egyikük napközis tanító nénije is én voltam” – mondja Éva, akinek az életpéldája jól megvilágítja, hogy a szülőség mint társadalmi hasznot hajtó munka elismertsége még gyerekcipőben jár. Csak az utóbbi években indult arról diskurzus, hogy a gyermekeit kamaszkoráig otthon nevelő szülő legalább olyan hasznos munkát végez a társadalom számára, mintha pénzkereső foglalkozást űzne, s ugyanúgy honorálni kellene, mint egy közalkalmazottat. A döntéshozók ma sem ismerik fel eléggé annak súlyát, hogy a főleg nők által végzett láthatatlan és megfizetetlen munkák nélkül – gyereknevelés, fogyatékossággal élő családtagok és idős szülők gondozása – beroppanna az a szolgáltatórendszer, amelynek ezeket a feladatokat el kellene látnia.

Ma viszont sokan csak azt tekintik munkának, amivel jövedelmet szerez az ember, és amit nagyrészt máshol végez, nem otthon.

„Idős édesanyámat kellene ápolnom, közben már az ötödik unokám érkezik, és nagyon bánt, hogy nem tudok nekik segíteni” – mondja Éva szomorúan. Vagyis a korkedvezményes nyugdíjat is azért szeretné igénybe venni, hogy a családjáért, áttételesen pedig a társadalomért dolgozhasson. Ám erre még várnia kell.

Felhasznált irodalom:
Kik igényelhetik a nők kedvezményes nyugdíját?
Rövid összefoglaló a nők kedvezményes nyugdíjáról
Tájékoztató a nyugdíjrendszerről

„Tizenegyen vagyunk testvérek, egy anyától és egy apától. A család biztonságot jelentett számomra, megfelelő alapot kaptam. Születésnapi ünnepségeken, húsvétkor, karácsonykor mindig természetes volt az elcsendesedés, a közös imádság. Igaz, gyerekként untuk apám egyórás bibliamagyarázatát, de sokat tanultam tőle. Édesanyám most is küldi a gondolatait interneten. Nem minden testvérem tért meg, de egyikünktől sem idegen a hit. Az osztálytársaim gyakran faggattak Istenről. Volt, hogy hazavittem a kérdést, és legközelebb a kész válasszal mentem.”

János Budapestre járt speciális általános iskolába, a vakok intézetébe. A középiskolát viszont otthon, Lentiben végezte. Budapesten gyógymasszőr diplomát szerzett, dolgozott is a szakmájában, de a barátai Pécsre csábították. Akkortájt már több városban kipróbálta az utcazenélést, de nem érezte kereknek, ezért jelentkezett az egyetemre.

„A szociális munkán belül két terület érdekelt: a vakok sorsának jobbá tétele, illetve a család, ezen belül a nagycsalád. Előtte volt néhány kapcsolatom, szerelmi csalódást is átéltem. Nem voltam nagyon kapós a lányoknál, és nem értettem, miért nem akarnak velem járni. Később derült ki, hogy valószínűleg a szemem miatt. Néhány évig szomorkodtam emiatt, de utána rájöttem, hogy az életemben fontosabb dolgok is vannak. 

Két évvel később ismerkedtem meg Leával, a feleségemmel. Egy év után összeházasodtunk, és kezdtek jönni a gyerekek.

Jó házasságban élünk, áldottnak érezzük az életünket. Eleinte albérletben laktunk; 15 év elteltével juthattunk hozzá a mostani házunkhoz, amikor Lea egy kis örökséget kapott. De nemcsak anyagi, hanem lelki áldások is kísérnek, például az, hogy egészséges gyerekeink születtek. Megkérdeztünk annak idején genetikust, hogy örökölhető-e a szembetegségem, de nem tudott pontos választ adni. Végül a négy gyermekünk közül egyik sem örökölte.”

János félúton, családapaként abbahagyta az egyetemet. A család lett az első, gondot kellett viselni a gyerekekre. Fáradhatatlanul járt nap mint nap Pécs utcáira, és azóta is a gitárjával keresi a kenyerét. A járókelőknek talán fel sem tűnik, hogy hallás alapján játszik a hangszerén. Így tanulta meg a dalokat, egy vak zongorista barátjához hasonlóan.

„Aki a megírt kottához ragaszkodik, az észreveszi, hogy bizonyos helyeken nem az a hang szerepel. Szörényi Levente talán javasolná, hogy más akkordot tegyek oda, de amíg magamnak játszom, nincs gond. Aki nem tud kottát olvasni, ugyanúgy hallja, mint az eredetit. Egy ideje ragaszkodom a saját elképzeléseimhez, amikor a dal szebben hangzik és változatosabb. Fizetést kapok a munkámért, és még szeretem is csinálni – ez dupla bónuszpont. Eleinte, amikor belekezdtem a zenélésbe, elég jó pénzt kaptam, nagyjából minden álomdolgot megvettem magamnak. Mostanra ott tartok, hogy továbbra is élvezem, a fizetés sem rossz, de el is megy a gyerekekre. Nem panaszképp mondom, de kezd egy kicsit mókuskerék lenni.”

Kép

Kép: Kozma János / Facebook

Az utcazenélés egyik hátránya, hogy szezonális munka. A téli zord idő, a fagy Jánost is pihenésre készteti.

A csendesebb esőtől nem ijed meg, mert van egy nagy napernyője, amit fel tud állítani. A széltől sem tart, mert felkeresi azt az utcát, ahol be tud állni egy tetőként használható boltív alá.

Januárban is előfordulhat enyhébb idő, amikor pengetés közben éppen nem fagy le a keze. És napközben is jobbra fordulhat az idő, amikor – ha kicsit késve is – érdemes útra kelni.

„Minden reggel úgy kelek föl, hogy esélyt kaptam. Igaz, utálom a korán kelést, tipikus bagoly vagyok, de a feleségemmel adunk magunknak egy órát a gyerekek ébresztése előtt. Leülünk egymás mellé a konyhában, a Bibliát olvassuk és beszélgetünk. Négy évvel ezelőtt jöttünk rá, hogy ez fontosabb, mint a reggeli kávé. Ezután a lelki hangolódás után készítjük a gyerekeket iskolába, kenjük a szendvicseiket tízóraira. A kocsiban is mindig beszélgetünk, amíg legurulunk a hegyről a belváros felé.”

János nem teljesen vak, de a szemével keveset érzékel a körülötte lévő világból. „Kiskoromban azt hittem, elég jól látok. Aztán rájöttem, hogy távolról sem. Egy cimborámnak, aki fokozatosan vakult meg, volt ilyen stádiumú látása. Olyan, mintha sötétebb napszemüvegben, zavaros vízben próbálnál nézni és felfedezni, mi van körülötted. Annyit én is látok az égből, hogy felhős vagy kék. Az élénk színeket napsütésben jobban érzékelem, félhomályban kevésbé.”

„Ha azt mondod, hogy kék, piros, zöld, sárga, tudom, mi az. De az arcjátékról, a kacsintásról vagy egy huncut mosolyról csak elképzeléseim vannak, és nem biztos, hogy fedik a valóságot.”

A látássérült zenész kiveszi a részét a házimunkából. Mindent ugyanúgy elvégez, mint mások, csak kicsit lassabban. Ám ez nem zavarja; türelmesen főz, és bepakol a mosógépbe vagy a mosogatógépbe.

„Már a kollégiumban megtanultam főzni. Nem mentem a menzára, mert kiszámolgattam magamnak, hogy háromszor annyit kapok a pénzemből, ha én készítem el az ebédet. Lehet, hogy hosszabb idő, mire megpucolom a krumplit és felhasábolom, akár két órába is beletelhet. Közben viszont tudok virslit vagy húst sütni. Időnként szórtam a krumplira reszelt sajtot, vagy tojást öntöttem rá. Variáltam, fantáziáltam, így egyre több mindent meg tudtam csinálni. Szívesen elpepecseltem vele, nem tűnt nagy harcnak. Amikor a feleségemet megismertem, és elkezdtem neki udvarolni, akkor kajával fogadtam, vagy együtt sütöttünk palacsintát. Egyikünk kevésbé tudta, hogyan kell a palacsintatésztát kikeverni, másikunk a sütését, de ketten összehoztuk. Az életben nem kell feltétlen látni. Attól, hogy valaki elveszíti a szemeit vagy a lábait, még nem hal meg. Lehet pótolni egyéb érzékszervvel, képességgel és ügyességgel.”

Kozma János jó kedélyű, derűlátó, gyakorlatias, és fontos számára a hit. Ha csak látássérült utcazenészként mutatnám be, kevésnek érezné. Számára a munkája küldetés is, amit nap mint nap szeretne eldalolni a járókelőknek.

„Alapjában véve bizakodó vagyok. Inkább realista, de szeretek reménykedni.

21 éves korom óta Isten az én reménységem. Ő nap mint nap bebizonyítja, hogy érdemes újrakezdeni és mindig Benne bízni.

A hívő előtt megfejti önmagát, és választ ad a legnyakatekertebb kérdéseinkre is. Ebből a hitből élek, feleségemmel együtt járok ezen az úton, és próbáljuk a gyermekeinket is ebben a hitben nevelni. Nemcsak Istenről énekelek, hanem a szerelemről, különböző emberi érzésekről, élethelyzetekről, problémákról. Arról, hogy merre halad az utunk. Gyakran megszólítanak emberek, odajönnek hozzám, kérdezgetnek. Vannak szélsőséges esetek is, amikor így faggatnak: „Rossz így élni, mi?”. Visszakérdezek, hogy mire gondol. „Hát, vakon” – folytatja. Nem, ki lehet bírni, és Isten erőt ad – próbálom magyarázni. De ennyi elég neki, hogy otthagyjon. Másféle emberek is beszélgetnek velem, akik nem feltétlenül értenek egyet minden kérdésben. Nem is akarom meggyőzni őket, mindenki maga felel a saját életéért. Nap mint nap esélyt kapunk a változásra, de ehhez nyitottság szükséges. Sosem voltam gazdag, de rájöttem arra, hogy sok fölösleges dolgot hajhászok. Nem baj, ha jól érezzük magunkat, csak ne az élvezetet tegyük az első helyre. Isten sokkal maradandóbb, értékesebb ajándékot akar adni. Felnézek az égre, és azt mondom: de gyönyörű világot teremtettél, Uram! Milyen jó, hogy ebben a világban élhetek és szolgálhatok! Értelmes az életem. Ez nem attól függ, hogy jó-e a szemem vagy a lábam. Tolókocsiban gurulva vagy süketen, vakon tapogatózva is megéri hűségesnek lenni, olyan sokat kapunk.”

Míg az 1896-ban megalakult szabadalmi hivatal akkori hatáskörébe kizárólag a találmányokkal kapcsolatos ügyintézés tartozott, addig ma már – ahogy minden hasonló európai szervezet – iparjogvédelmi oltalmakkal és szerzői joggal kapcsolatos hatósági feladatokat is ellát.

Az innovációk megvédéséért is felelős hivatal látványos videóval vezeti végig a nézőt a feltalálás pillanatától egészen a piacra lépésig, miközben felvillannak régi és mai, ismert magyar találmányok is. „Nem titkolt célunk, hogy felhívjuk a vállalkozások figyelmét arra, az oltalmazás jó biztosításként is felfogható, hiszen ahogy például az autónkat, házunkat védjük, az innovációnkat is meg kell óvni azoktól, akik ellopni és hasznosítani akarják. Nekünk az a fontos, hogy a hazai innovatív cégek és feltalálók a lehető legtöbb gazdasági előnyt szerezhessék meg azzal, hogy ő maradjanak a kidolgozott ötletek tulajdonosai, ők keressenek pénzt vele – ezzel nem csak a saját bevételeiket növelik, de a magyar gazdaságot is erősítik” – mondta el Pomázi Gyula, az SZTNH elnöke az animációs videó kapcsán.

A hivatal esetében igazán csak a név volt az, amely az évek során módosult, a lefektetett célok azonban mit sem változtak: mindig a legmodernebb eszközök, a technikai újdonságok és márkák oltalmazása jelentette a legfőbb feladatot. Az SZTNH célja, hogy minél több hazai vállalkozás felismerje a különböző oltalmak fontosságát. Míg a nagyvállalatok és a fejlett országok KKV-i számára alapvetés, hogy minden előállított szellemi tulajdonukat oltalmazzák, nálunk akár milliókat is veszíthetnek a vállalkozások azzal, hogy nem használják ki ezt a lehetőséget.

Pomázi Gyula elmondta: „Örömmel tapasztaljuk, hogy egyre több magánszemély, KKV, startup, kutatóintézet és egyetem figyel a szellemi tulajdonára. Ezek a fontos piaci szereplők már felismerték, hogy milyen nagy gazdasági és versenyelőnyt jelent egy jól megtervezett szellemi tulajdoni portfólió és -stratégia.” Hozzátette: „Amíg nincs IP (intellectual property – szellemi tulajdon) stratégiánk, addig nem érdemes fejlesztenünk se. Azt már elértük, hogy amikor egy vállalkozás elindul, akkor azonnal kerítünk egy könyvelőt vagy egy pénzügyi szakembert. De nem gyakorlat, hogy a szellemi tulajdonjoggal kapcsolatos feladatokkal is megbízzunk egy hozzáértőt.”

A lassan két éve tartó vírusválság korábban ismeretlen, új kihívások elé állította a hazai tudomány, gazdaság, társadalom és kultúra szereplőit is. A járvány rávilágított arra, hogy elsősorban innovációval, kreativitással, újszerű szellemi megoldások alkalmazásával, valamint gyors és rugalmas alkalmazkodással lehet a legjobban mérsékelni a válság okozta sokkot és veszteségeket. A járványhelyzet azt is megmutatta, hogy azok a gazdasági, tudományos és kulturális szervezetek bizonyultak erősebbnek, válságállóbbaknak, amelyek felelősséggel tudták kezelni szellemitulajdon-jogaikat.

A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala arra törekszik, hogy minél több vállalkozás, egyetem, alkotóhely, minél több kreatív elme ráeszméljen a szellemi tulajdon védelmének fontosságára. Például egy-egy oltalom használata mintegy 10 százalékos növekedési többletet jelent, az oltalmak együttes használata akár 30 százalékkal is növelheti a vállalkozásoknak gazdasági növekedési esélyeit. Ráadásul az oltalmak megléte a nemzetközi piacra lépés alapfeltétele is. Eredményeinket nem szabad a megfelelő bejelentések előtt külföldre vinni. Egyrészt az üzletfelek nem vesznek minket komolyan, másrészt alkalmat adunk ötleteink lemásolására.

A szellemi tulajdonjog kérdéskörének három nagyon fontos lépcsője van. Az első az oltalom megszerzése, amit Magyarországon az SZTNH-nál lehet megtenni. Az oltalom megszerzése monopoljogot teremt a vállalkozásnak az adott termék vagy szolgáltatás értékesítésében, de védelmet is ad a hamisítás, másolás ellen, lehetőséget teremt arra, hogy ne csak a terméket vagy szolgáltatást, hanem azok felhasználási jogát is értékesíteni lehessen, illetve cégünk ezzel sokkal vonzóbbá válik a befektetői oldalon.

A második lépcső az oltalom fenntartása, vagyis hogy mely piacon mely oltalmat milyen időtávon tartunk fenn, mennyi ideig fizetjük. Bár sokan gondolják, hogy ez egy drága és körülményes folyamat, fontos tudni, hogy hazai (Iparjog pályázat) és uniós (SME Fund) szinten is van lehetőségünk arra, hogy a szellemitulajdon-védelmi folyamatra forrást igényeljünk.

A harmadik elem a jog érvényesítése, vagyis amikor felléphetünk a termékünket hamisítók ellen.  Ennek fontosságára jó példa, hogy sok nemzetközi tudatos cég bevételeinek egy részét a hamisítványok elleni fellépésből tudja realizálni.

Mi, magyarok szeretjük azt hinni magunkról, hogy kreatív elmék vagyunk, és bár más nemzetek is ezt gondolják rólunk, abban még nem vagyunk elég ügyesek, hogy a kreativitásunkból származó termékeket és szolgáltatásokat jól körülbástyázzuk olyan jogi lehetőségekkel, amelyek segítenek azok megóvásában, értékesítésében – ám emellett kellő szabadságot is adnak. Ezt szimbolizálja az SZTNH ábrás logója is, amely egy részben nyitott erődöt ábrázol.

Támogatott tartalom.

Puszta Sándor pap-költő verse a valósággal, önmagunkkal szembesít. Tükröt tart elénk, amelyben csupaszon látjuk önmagunkat. A hívő emberek a világosság fiai a Biblia szerint, mégis, tetteikkel vagy épp mulasztásaikkal sokszor még ők is a sötétséget növelik. Miért? Miért, hogy mégis elfelejtünk fényleni?

Miért erősebb az emberekben, gyakran a hívő emberekben is a sötétség, mint a világosság?

János evangéliuma így jellemzi Krisztust: „Benne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága.” Tehát az élet: fénylés, világosság, és aki nem világítja be a maga bármilyen kicsi, szűkös életterét, bármilyen kicsi fénnyel akár, az nem is él. Állapota a vers ítéletes címe szerint nem élet, hanem egyetlen folytonos halálküzdelem, agonia humana. Élőnek látszik, de nem az. Krisztus a világ világossága, be akarja világítani mindenki szívét.
Itt van az örök isten-kérdés számos ateista vagy agnosztikus gondolkodó szerint, Isten nem létezésének egyetlen komoly bizonyítéka: a rossz problémája. Ha Isten van, és jó, amint a keresztények állítják, akkor miért van a földön annyi szenvedés, bűn, rossz, annyi emberi gonoszság, annyi katasztrófa? Hogyan engedheti meg ezt Isten, ha tényleg van és jóságos? A Biblia legelején két alapállítást olvasunk. Az egyik az, ahogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, azaz elsősorban szabadnak, szabad akarattal bíró lénynek; ezen semmi nem változtathat. A másik szerint ugyanez az Isten az embernek adta a földet, hogy őrizze és gondozza, és úrrá tette őt az összes többi földi teremtmény felett. Innentől kezdve a földön az történik, amit mi cselekszünk, amit az ember szabad akarattal tesz. Isten ebbe nem avatkozik bele, és azért, hogy mégis beleavatkozzék a földi történésekbe, megváltoztassa azokat, nagyon erősen kell imádkozni, kérlelni őt, mert magától ilyet nem csinál. A földön az történik, amit az ember tesz szabad akarattal, ezt az illetékességét Isten soha nem vonja el. Pontosan tudta, hogy a földön lesz rossz, sok rossz lesz, sok gonoszság, lesznek háborúk, kegyetlenségek, erőszak és haláltáborok – mégsem vette vissza tőlünk a szabad akaratot.

Szabadság nélkül nem lenne szeretet, hiszen szeretni csak szabadon lehet, az ember pedig nem lenne személyiség, csak gép.

Amely ugyan soha senkinek nem ártana, nem tenne rosszat, de szeretni és szabadon akarni sem tudna – és az egész teremtésnek nem volna értelme. Így viszont a világban rengeteg rossz és szenvedés van, de van benne jó is, van benne szeretet, és az ember szabadon választhat, hogy azt a boldog és világoló életet akarja-e élni, amit teremtője neki szánt, vagy nem. Ez a boldogság nem azonos a kellemes élettel, nem a fájdalom és a szenvedés hiánya. Az az ember boldog, aki tud szeretetet elfogadni és szeretetet adni. Arról, hogy akar-e boldog lenni, mindenkinek magának kell döntenie, Isten nem kényszerít senkit. Mit válaszol tehát Isten arra a kérdésre, hogy miért engedi meg ezt vagy azt a borzalmat, bűnt, gonoszságot? Valami ilyesmit: „Én? Én engedem meg? Ti miért engeditek meg? Fenn az égben az történik, amit én akarok és cselekszem, de a földön az történik, amit ti, emberek tesztek.” Ezt üzeni Isten, aki semmire, sem a jóra, sem a rosszra nem kényszeríti az embert akarata ellenére, de a szavával részletes útmutatást ad neki az élethez, és drukkolni persze a jónak drukkol, mert így szól: „Íme, ma elébed adtam életet és halált, áldást és átkot – de te válaszd az életet!” (Második Törvénykönyv 30,19) 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Éva nyolcgyermekes családban nőtt fel. Leggyakrabban a húgához jár, szeret nála kertészkedni. A fia Diósdon lelkész, a lánya Norvégiában él. Nagymama kilenc unokával, akikre végtelenül büszke. Tíz éve nyugdíjas, a helyi református gyülekezet aktív tagja, és a kezelések idején még szakácskodott egy keresztény közösség idősotthonában.

Nem a két évvel ezelőtt diagnosztizált mellrák volt az első komoly megmérettetése. Negyvenévesen, amikor a családjával Angliába költözött, egy cisztát találtak a méhében. Rendszeresen járt rákszűrésre, de eleinte nem észlelték a problémát. Olyan gyorsan fejlődött a daganat, hogy egy kilót nyomott, amikor műtétre került sor. A méhével együtt kellett eltávolítani. Évának a szíve is leállt akkor, és újraélesztették. „A Jóisten még visszaküldött, hogy feladatom van” – emlékezik mosolyogva, mintha valami könnyed történetről lenne szó.

Két éve az emlőrák éles fájdalommal jelentkezett, de a kórházi szűrés nem igazolt problémát. Néhány hónappal később ki tudta tapintani magán a csomót. „Visszamentem a műszeres vizsgálatra, és amikor nagyon nyájas volt a főorvosnő, már gondoltam, hogy valami baj van” – meséli könnyed derűvel. „Láttam a képernyőn a hatalmas fekete foltokat, a daganatokat. Hidegzuhanyként ért a felismerés. Isten azonban adott annyi erőt, hogy akkor is menjek tovább, ha félek. Egy héten belül megtörtént a biopsziás mintavétel és az MR-vizsgálat. Azonnal műtétre küldtek. Mivel nem szerepelt a papíron, hogy jó- vagy rosszindulatú a daganat, meg kellett ismételni az összes vizsgálatot. Amikor a patológián kiderült, hogy agresszív rákról van szó, az orvos felültetett az asztalra, és a férjemmel alkudoztak, hogy mennyit szabjanak ki belőlem.”

Ezután gyorsan pörögtek az események. A műtét reggelén, éhgyomorra kellett érkeznie a kórházba.

„Valahogy kimunkálta a Jóisten, hogy ne legyen bennem félelem” – vall a legbensőbb érzéseiről. „Békességet adott, hogy nem lehet bajom.

Fájdalmas, ahogy szurkálnak, de az Ő kezében vagyok. Ha felébredek itt, úgy is jó. Ha nem, akkor Ő vár rám.”

Harmadnap a lábadozó Évát kiengedték a kórházból. Az első tükörbenézés a fürdőszobában nagyon megrázta. „Kicsit hiányosnak érzi magát az ember megcsonkítva, ami nem fog változni. De azt mondtam a doktor úrnak, hogy maradjon úgy a helye, nem ültethetnek be semmit. A műtét után az orvos örömmel közölte, hogy a kiszedett négy nyirokcsomóban nem találtak áttétet. De hogy biztosak legyünk a dolgunkban, szükség van kemoterápiára. Hat erős adagot kaptam és még tizenkettő ráadást. Bevállaltam, mert bíztam az orvosokban, akiket a Jóisten küldött.”

Éva később sem bánta meg, hogy követte az útmutatást. Egyik kolléganőjét is erre biztatta, aki méhrákkal került kórházba. De akadt olyan ismerőse, aki túl sokáig halogatta a műtétet, a kemoterápia helyett természetgyógyászhoz járt, és amikor nagyon rosszul érezte magát, már késő volt elfogadnia.

A kezelések után Éva két napig alig bírt felkelni az ágyból. Vitamint, étrendkiegészítőt, immunerősítőt nem szedhetett, viszont kapta a vérhígító és csontstimuláló injekciókat. Közben gyakran vettek tőle vért, hogy ellenőrizzék: kaphatja-e a következő kemót. Egy hét szünet után hetente három napot dolgozott. Erre a kimozdulásra óriási szüksége volt. „A mosogatást az otthon konyháján nem engedték, mert 8–10 kilós fazekak voltak. Viszont jó ételeket főztem, miközben megkóstolni sem bírtam őket. Inkább egy kis zöldséget, gyümölcsöt ettem; a húsra rá sem bírtam nézni. Kicsit zombi voltam, hamuszürke, de nem akartam, hogy észrevegyék a rosszullétemet. Mindenkinek azt mondtam, hogy jól vagyok, mert nem akartam elszomorítani őket. A Jóisten velem volt, adott bölcsességet és erőt, mindent el tudtam végezni. Nem hagytam ki semmit az ételből, nem sóztam meg háromszor, megmaradtak az arányok.”

Kép

Kép: Hajdú Károlyné Éva

Éva arra is felkészült, hogy ki fog hullani a haja. „Két hét múlva a lányom javasolta, hogy vágassam rövidre a hajam, mert nagy trauma lesz, ha elkezd hullani.

Miután levágattam, leültem a fotelba, és a maradék egészben a kezemben maradt. Amikor az ember belenéz a tükörbe kopaszon, az valami borzalomérzés.

Semmi nincs; se egy szempilla, se egy szőrszál a fejünk búbján. A munkahelyen nem volt gond, mert konyhán dolgoztam. Sőt, én voltam a legszabályosabb, mert biztosan nem lógott ki a hajam (nevet). Az otthon lakói pedig hordták nekem a kendőket, hogy csinos legyek. Az utcán parókát viseltem. Amikor az egyik kezelés után összeestem, a férjemtől – aki a sürgősségin dolgozott húsz éven át – megkérdezte egy volt kolléganője: »Karcsikám, hol a feleséged haja?«. Mire ő ezt válaszolta: »A szatyorban.«” (nevet).

Azért nem minden pillanat volt ilyen „vidám”. Éva rosszullétekkel küzdött, fizikai gyengeséget érzett, mégsem hagyta el magát. „Az ágy húzott, de érett a sárgabarack, el kellett rakni harminc üveg lekvárt. A szilvából is be kellett főzni, hogy ne menjen tönkre. Az őszibarackot befőttnek tettem el. Visszagondolva én sem tudom, hogyan csináltam, de Isten erőt adott mindenhez. Nem úgy volt, ahogy elképzeltem, de végül minden jobb lett. Egy pillanatra sem foglalkoztam azzal, hogy miért történt velem mindez. Viszont fogalmam sem volt, hogy fogok tudni együtt élni ezzel a sok emlékkel, szenvedéssel, amin átmentem.”

Egyik hajnalban Éva mérhetetlen fájdalomra ébredt. Dolgozott benne a csontstimuláló: az elpusztult fehérvérsejteket az injekció újraindította a csontvelőben. Még imádkozni sem volt ereje. Lelkész fiát hívta fel, aki legidősebb unokájával hangosan imádkozott érte az autóban. 12 hét elteltével, amikor lelkileg is elfáradt, a fia négy protestáns lelkésszel látogatta meg. Imádkoztak érte, és a lengyel püspök olajjal kente meg a homlokát, hogy a betegsége szolgálat legyen mások felé. Ez hihetetlen erőt adott számára. Azóta is szolgál a történetével, bátorító szavaival, tevékeny szeretetével. Daganatos munkatársa ezt mondta neki, amikor az otthonban körülötte sürgött-forgott: „Te vagy a példaképem, ahogy itt vagy és dolgozol. Ha te végig tudod így csinálni, akkor én is.”

Éva története ezzel még nem ért véget. Szeretett munkáját azért hagyta abba a tervezettnél hamarabb, mert egy kétgyermekes anyuka így juthatott álláshoz. Akkor még nem értette, miért kell ezt a nehéz döntést meghoznia, de hamarosan kiderült. Öt nappal a búcsúzása előtt krumplit vitt a lépcsőn, amikor hirtelen hanyatt esett. Nem javult a lába, ezért a férje bevitte a sürgősségire.

Kiderült, hogy a térdében a porcból pár darab letört. Így végleg abba kellett hagynia a munkáját, de szerinte előtte Isten próbára tette: le tud-e mondani róla saját akaratából.

Éva megajándékozottnak érzi magát. Többek között sikerült elkerülnie a neuropátiát, a kemoterápia egyik következményét: a körmök elfeketedését és az ujjbegyek zsibbadását a hajszálerek pusztulása miatt. Amikor kóros vashiánya lett, és már-már vért kapott volna, olyan almákat evett, amelyeket előtte megtűzdelt vasszegekkel, és ez helyreállította a vérképét. A gyógyszerek mellékhatásként szapora szívverést okoztak, ami pánikszerű érzést váltott ki belőle, hiszen most csak a bőr választja el a szívét az oldalától. De az imádság ezt is csillapította. Átesett a koronavírus-fertőzésen is. „Alighogy vége volt az egésznek, eltelt pár hónap, és Isten kitörölte a rosszat az emlékeimből. A szörnyű fájdalmakra mélyen már nem is tudok emlékezni, csak tudom, hogy voltak ilyenek. Még ettől is megszabadított.”

Éva jövőre lesz hetvenéves a férjével együtt. Süt-főz, takarít, sétál, kerékpározik és túrázik. Ha eleget mozog, és tornáztatja a térdét, akkor protézis nélkül is meggyógyulhat. Biztos vagyok benne, mert ekkora hittel ritkán találkozom a mindennapokban.

Rohamosan közeledik az osztálytalálkozónk, és én mostanában azon kapom magam, hogy talán soha ennyire nem izgultam még. Leginkább azon tipródom, vajon elég jó leszek-e a mostani felnőtt énemmel a volt osztálytársaimnak. A gimnáziumi évek alatt meglehetősen introvertált voltam. Tipikus jó tanuló, magába mélyedő típus, aki nincs benne a balhékban, és aki csak kevesekkel barátkozik. Ráadásul – így utólag beismerem – meglehetősen ironikus és cinikus is voltam. Azt hiszem, így védtem magam a sérülésektől ahelyett, hogy szemtől szemben elmondtam volna a társaimnak, ha valami bánt. Még mindig befelé forduló vagyok valamelyest, de a munkámnak köszönhetően már sokkal nyitottabb a társasági eseményeket és az embereket illetően. 

Épp ugrálok át a padlón heverő ruhahalmokon, és bár már az ötödik blúzt próbálom fel, még mindig nem vagyok biztos benne, melyik illene hozzám legjobban a nagy eseményre.

Vajon nem cikiznek majd az öltözékem miatt? Megfelelő leszek így, ilyen testtel? A ráncaim mintha mélyebbek lennének, nem? Jézusom, 38 lettem!

Vajon a többi lány feltöltette már az arcát? Ha igen, akkor én úgy nézek majd ki köztük, mint egy gyűrött nejlonszatyor. Na, jó, ezt nem lehet bírni idegekkel! Hol a poharam? Hol az a bor, amit múltkor a barátainktól kaptunk?! Ja, hogy már csak almalé van. Na, mindegy, placebónak jó lesz az is egy-két korty erejéig.

Egy ilyen eseményen nyilván azt sem lehet elkerülni, hogy felállj és beszámolj arról, mit értél el az évek alatt. Na, de mi lesz, ha keveslik, amit elértem az életben, vagy, ha sajnálkozva néznek rám, amiért nem szültem gyermeket? Láttam a Facebookon, hogy van, akinek két csemetéje is van, sőt, van, akinek már a gyereke is randevúzik. Jaj, mit kapok én a fejemre azért, mert csupán egy macskám van! Egyáltalán elmondjam őszintén, hogy pár dolog nem jött össze nekem az elmúlt 20 évben? Vagy inkább tartsam magamban? Megosszam velük, hogy már körülbelül százszor megbántam, hogy diplomákat szereztem, ahelyett, hogy szakmát tanultam volna? Bevalljam, mennyire tisztelem őket a talpraesettségükért, vagy azért, mert felelős feleségek, férjek, apák és anyukák?

Sokan kétszer is meggondolják, elmenjenek-e az osztálytalálkozójukra. Például, ha valakinek az egész osztály előtt lehúzták a nadrágját, és ott állt egy szál alsóneműben, vagy akit csúfoltak a szemüvege, a pattanásai miatt, annak nem biztos, hogy fűlik a foga újralátni az „elkövetőket”.

Kép

Kép: Unsplash / Antenna

Bár ilyesmire ennyi idő távlatából már mindenki legyint, de akivel megesett, nem szívesen hallja vissza a történetet 20 év elmúltával úgy, hogy megint csak rajta nevet az egész osztály.

Engem verbálisan elég gyakran bántalmaztak a középiskolában, többek között megjegyzéseket tettek az alakomra, kifiguráztak, ha ettem, egyszer pedig maga a tanár jegyezte meg, hogy ne egyem meg a müzlimet, mert hízni fogok tőle. Ebből látszik, hogy nekem is vannak olyan történeteim, amelyeket nem szívesen hallanék újra, és bár az önbizalommal, a testképemmel a mai napig vannak gondjaim, idővel megtanultam elzárni egy „fiókba” a múltat. Igyekeztem az évek során szinte mindenkivel írásban kommunikálni a tüskéimről, anélkül, hogy a másikat hibáztattam, ledorongoltam volna. Egytől egyig megértettek és biztattak, hogy lendüljek túl a dolgokon, hiszen fiatalság bolondság. Egyikük a rendszeres üzenetváltások során a legjobb barátommá is vált, egy krízishelyzetemben minden hezitálás nélkül megkérdezte tőlem, miben segíthet. Már csak a gesztusért is örökké hálás maradok.

A közelgő osztálytalálkozó előtt még mindig van bennem némi szorongás, de azzal nyugtatom magam, nem valószínű, hogy direkt olyan szándékkal jön el valaki, hogy rajtam köszörülje a nyelvét, elvégre a világ nem körülöttem forog. Biztos vagyok benne, hogy mások is kaptak pofonokat az élettől, s éppúgy érte őket is sok öröm, mint engem. Ha ebből indulok ki, akkor hinnem kell abban, hogy az emberek igenis képesek pozitív irányba változni. Én – a néhai egoista, cinikus, hiperérzékeny és befelé forduló – úgy érzem, megértem arra, hogy nyitott szívvel menjek a találkozóra. Hiszek abban, hogy a régi sérelmekre idővel csak legyintünk, s hogy életre kelhet a régmúlt egy kicsit szebb, egy kicsit viccesebb köntösben. Igenis van kedvem fotókat nézegetni és készíteni, felemlegetni a tanárokat, a dolgozatokat, a kínos feleléseket és a régi szerelmeket. Majd biztosan azt is megvitatjuk, reggelente mennyire fáj már a hátunk, s hogy kinek van már beutalója reumatológiára, urológiára, neurológiára.

Kíváncsi vagyok az osztálytársaimra, mert – ahogy a közösségi oldalaikon látom – mindegyikük kiforrott, sikeres egyéniség, felelős társ, férj, feleség, apa és anyuka lett.

A saját káromon, a nagybetűs életben tanultam meg, hogy nem zárkózhatok be örökké a saját kis világomba, és hogy egyedül az én felelősségem, hogy kidolgozzam magamból a régi sérelmeket. Illetve, ha szükséges, igenis meg kell tennem azt a bizonyos első lépést a másik felé. Mert mi lesz, ha már nem mondhatjuk el egymásnak, amit akartunk? Félelmetes belegondolni is, hogy a 10-20 év múlva szervezendő találkozón lehet, hogy lesz, aki már nem lehet ott. Vagy egyszer csak jön egy hír, hogy valamelyikünk balesetet szenvedett, rákos lett, kómába esett...

A mi egykori csínyeink valóban diákcsínyek voltak csupán, de lehetett volna rosszabb is: kőkemény bántalmazás, vérre menő verekedés, rendszeres egórombolás... Akkor most sokkal nehezebb lenne egymás szemébe nézni az osztálytalálkozón. Szerencsére velünk nem történt ilyen, ezért ma már izgatott vidámsággal készülhetek a nagy találkozásra.

– A kérdést úgy is fel lehetne tenni, minek köszönhető, hogy a Mahátmá ilyen Nagy Lélekké vált – bár ő ezt a „Nagy Lelket” jelentő megszólítást nagyon nem szerette.

Az első a lelki tisztaság: a gondolat tisztasága, a szó tisztasága és a cselekedet tisztasága.

Sokszor kijelentette: „Én azt mondom, amit gondolok, és azt cselekszem, amit mondok.” A második, ami szintén összefügg a hitelességével: az életére úgy tekintett, mint egy kísérletsorozatra. Amit önmagán tesztelve igaznak és jónak látott, azt próbálta kiterjeszteni a tömegek szintjére. Úgy tartotta, hogy a politika tulajdonképpen nem más, mint a vallás „meghosszabbítása”, kiterjesztése társadalmi szintre, ezért a közéletben és a hétköznapi életben is ugyanolyan következetes erkölcsi elvek szerint kell viselkedni. A diákjaimat gyakran kérem arra, gondolják végig, milyen lenne a mi kis közép-kelet-európai társadalmunk, ha ilyen morális tartású vezetőink lennének. 

– Valószínűleg jóléti társadalomban élnénk, a szó szellemi és anyagi értelmében is. Ugyanakkor ehhez le kellene győzni sok emberi késztetésünket, például hogy mindenáron élre törjünk, hogy minden érzékünket kielégítsük, megszerezzünk szükségtelen javakat is… 
– Az ő jóléti társadalma a „morális emberek” megszületésére épült volna, akik sajnos nem születtek meg. Három alapelvre próbálta ráirányítani a figyelmet: a már említett igazságra – ami számára Istent jelentette –, az erőszakmentességre (áhimszá) és az általa létrehozott fogalomra, a szatjágrahára, amelyet az igazsághoz ragaszkodás, az igazság ereje kifejezésére használt. Mivel tudott tömegeket felzárkóztatni maga mögé? Ez a három minden keleti vallásban alapérték, így mindenki számára érthető a szegényektől a gazdagokig. Végigutazta Indiát, ismerte a legkisebb falvak és a nagyvárosok problémáit is. Ráadásul húszas évei elején három éven át jogot tanult Londonban, és később is kapcsolatban maradt a nyugati kultúra képviselőivel, ismerte gondolkodásmódjukat, tehát számukra is érthetően tudott fogalmazni. 

– Kikkel állt ő szemben, kiket nem sikerült megnyernie? 
– Az angolokkal mint gyarmattartókkal, de még ez se teljesen egyértelmű: olyan bírók, akik többhavi börtön­büntetéseket szabtak ki rá, később tisztelettel nyilatkoztak róla. A hindu nacionalisták a céljával – a politikai függetlenséggel – egyetértettek, de az ő bűnének tartották, hogy nem tudta megakadályozni India szétesését.

Nehezen viselték azt is, hogy valahányszor fegyvert ragadtak az angolok vagy a muszlimok ellen, ő mindig éhségsztrájkkal kényszerítette ki a fegyverletételt. Ők ölték meg végül. 

– Az éhségsztrájkot mint politikai kényszerítő eszközt „tökélyre fejlesztette”. Szívós szervezete lehetett, hogy kibírt ennyi éhezést. Következhet ez abból, hogy sokat foglalkozott a helyes életmód keresésével. „Egészségre vezérlő kalauz” című műve állítólag az egyik legolvasottabb könyve Indián kívül. 
– A nyugati orvoslás hiányosságának tartotta, hogy gyakran csak tüneti kezelést nyújt, nem az okot szünteti meg. Az indiai gyógyító hagyomány eleve a megelőzésre helyezi a hangsúlyt. Gándhí nem evett húst, és a mértékletességet nagyon fontosnak tartotta. „Akkor lehet tudni, hogy nem a helyes úton járunk, ha az étkezés élvezetté válik” – írta. Az egészség helyreállítását célzó tanácsait egyébként a Covid-járvány idején is használták. 

Kép

Dr. Szenkovics Dezső

– A 20. század elejétől egyre több újságcikk, tudósítás, irodalmi alkotás jelent meg Gándhíról Magyarországon. 
– Nem telt el egy hónap úgy, hogy ne írtak volna róla 1918-tól 1950-ig. Az 1930-as 24 napos „sómenet” idején, amellyel a brit sómonopólium ellen tüntetett, napi szinten tudósítottak róla. Egy pesti újságban Gándhí-viccmelléklet is megjelent! A tudósítások hangnemére a tisztelet jellemző, persze kritikus írások is születtek, túlzó idealizmussal vádolva őt. Legismertebb Karinthy karcolata, amelyben sok mindent Gándhí szemére hány a maga vitriolos stílusában. Vele szemben ott van például Juhász Gyula dicsőítő verse, Németh László pedig drámát írt a haláláról. Kisebb színházak játszották nagy sikerrel az életéről szóló kamara-színdarabokat. Karikatúrák jelentek meg a „kis csúnya emberkéről”, akivel a világ nagyhatalmai tárgyalnak. 

– Különös keveréke ő a modernnek és a hagyománytisztelőnek. Jelképes, hogy papucsban, ágyékkötőben, vállán egy fehér lepellel vonult be a Buckingham-palotába tárgyalni. Hogyan értékelte őt Európa? 
– A békességteremtés prófétájának tekintették, ő ugyanakkor arra intette az indiaiakat, hogy ne hagyják magukat befolyásolni a nyugati civilizációtól, mert az a jézusi útról letérve a saját pusztulását készíti elő, hamarosan megszűnik.

Jézus Hegyi beszédét ugyanis a világ egyik legfontosabb útmutatásának tartotta. 

Szerteágazó a hatása rengeteg társadalmi-politikai irányzatra, környezetvédelmi, életreformer és pedagógiai mozgalomra. Csak a legismertebbek, akik eszméiből merítettek, hivatkoztak rá: Martin Luther King, Nelson Mandela, Khan Abdul Ghaffar Khan, Lech Wałęsa, az elkötelezett környezetvédő Al Gore, Steve Jobs… A fenntartható társadalom, az egészséges életmód, a jó kormányzás modern elméleteiben visszaköszönnek az ő eszméi. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júliusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Adó-visszatérítést az a gyermekes szülő kaphat, aki 2021-ben bármikor családi adókedvezményre volt jogosult. A 2021-ben az úgynevezett összevont adóalapba tartozó (munkabért, költségtérítést, egyéni vállalkozói, őstermelői vagy ingatlanbérbeadásból származó) jövedelmet szerzőkön kívül az ekho és a kata szerint adózókra is vonatkozik a visszatérítés.

Kinek kell nyilatkoznia?

A NAV 2022. február 15-éig utalja ki az adó-visszatérítést annak, akinek megállapítható a jogosultsága és akinek tudják az utalási adatait. Így aki családi pótlékot kap, annak nem kell benyújtania semmilyen nyilatkozatot, mert a NAV megkapja a kiutaláshoz szükséges adatokat, és az adó-visszatérítést arra a postai címre vagy bankszámlaszámra fizeti ki, ahova a családi pótlék érkezik.

Ha szeretnénk ellenőrizni az utalási adatokat, és van ügyfélkapunk, akkor az „szja-visszatérítés nyilatkozat beadása ügyfélkapun” részben leírtak szerint tudjuk megnézni a NAV által automatikusan kitöltött nyomtatványt. Ha változtak az adatok, vagy nem teljes körűek, okvetlenül küldjük be a nyilatkozatot.

Nyilatkoznia azoknak kell, akiknek az adatai nem állnak teljes körűen a NAV rendelkezésére. Vagyis nyilatkoznia kell

• annak, aki családi pótlékra jogosult, de azt nem ő kapja,
• a magzat után jogosult várandós nőnek, vagy vele közös háztartásban élő házastársának,
• annak, aki rokkantsági járadékban részesül, és év közben ő vagy a vele közös háztartásban élő hozzátartozója érvényesíti a családi kedvezményt,
• a kisadózóként bejelentett magánszemélynek, aki nem kap családi pótlékot,
• annak, aki máshova kéri az adó-visszatérítés kiutalását, mint ahová a családi pótlékot kapja.

A VISSZADO nyomtatványon csak az adatokról és a jogosultság tényéről lehet nyilatkozni, a visszatérítés alapjául szolgáló jövedelemről nem.

Az szja-visszatérítés nyilatkozat benyújtása

A legegyszerűbb az online, ügyfélkapun keresztüli beadás, de a VISSZADO papíron is kitölthető, postán és személyesen is benyújtható. Ehhez letölthető és kinyomtatható a nyilatkozat a NAV honlapjáról, vagy elérhető a NAV ügyfélszolgálatain. A kitöltéshez és beküldéshez használható az Általános Nyomtatványkitöltő Keretprogram (ÁNYK) is.

Szja-visszatérítés nyilatkozat beadása ügyfélkapun

A nyilatkozatot az Online nyomtatványkitöltőn keresztül kell beadni: https://onya.nav.gov.hu/#!/login

A belépés ügyfélkapus azonosítással történik. Belépés után a bal oldali menüben ki kell választani az „új nyomtatvány” fület.

A következő képernyőn az első lehetőségre, az „Szja visszatérítés”-re kell kattintani.

A mezőre klikkelve megjelenik a VISSZADO nevű nyomtatvány, ezt válasszuk ki.

Az adataink automatikusan betöltődnek a nyomtatványba, így itt tudjuk ellenőrizni, hogy megvan-e minden szükséges adat a NAV-nál. Ha igen, akkor csak zárjuk be az űrlapot a legalul megjelenő „Bezár” gombbal.

Ha nem, akkor töltsük ki a bankszámlaszámot vagy postacímet, az eltartott gyermekek adókártyaszámát, nevét. Jelöljük be, ha jogosultak vagyunk a családi pótlékra (akkor is, ha nem mi kapjuk, de kaphatnánk). Töltsük még ki a házastárs/élettárs adatait.

Kitöltés után kattintsunk az „ellenőrzés” gombra, és ha minden rendben, küldjük be a nyilatkozatot.

Ha valaki elmulasztja a nyilatkozatot határidőig, 2021. december 31-ig, akkor NAV nem utalja ki az adó-visszatérítést 2022. február 15-ig. Ilyenkor az éves adóbevallásban lehet majd igényelni az szja-visszatérítést 2022. május 20-ig.